Kategóriák
Családtörténetek

Fisch Anhalzer Olga, Győrtől Ecuadorig

„Ecuadorban megigézték a népművészet színei, textúrái és hagyományai, elkezdte gyűjteni és gondozni az első ecuadori népművészeti gyűjteményt, amely később bejárta a világot.” [1]

Fisch Anhalzer Olga festő- és textilművész 1901-ben Budapesten született, Quito-ban (Ecuador) 1990-ben hunyt el. Édesapja porcelánkereskedő, négy fiútestvére után ötödik gyermekként következett a sorban.

Már kisgyermek korában festő akart lenni.

Győr 1913-ban, Rába-híd, balra fent a Zsinagóga épülete – regigyőr.hu

Családja 1906-ban Győrbe költözött.

Olga Fisch szüleinek sírja a győri temetőben – gyorjewish.org

Olga Budapesten a Magyar. kir. állami felsőbb leányiskola és gimnáziumba járt, majd a győri Bencés Gimnázium magántanulójaként egyes vizsgáit már 16 éves korában letette. Művészeti foglalkozásokon vett részt a mai Kazinczy Ferenc gimnáziumban 1917-ben.

A Tanácsköztársaság idején politikai plakátokat festett. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol a Wiener Werkstätte[2] kerámiatervezője lett.

A Wiener Werkstätte logója – Wikipedia

Munkája mellett könyveket illusztrált és a budapesti Népszavának is dolgozott (a szociáldemokraták 1873-ban alapított napilapja – a szerk.).

Női fej, Olga Anhalzer műve, hidegtű, 1925 – axioart.com
Idős nő, Olga Anhalzer műve, metszet, aláírt, 1923 – a Bánki család, Hollandia, gyűjteménye, fotó Esther Bánki

1920-ban apai örökségéből Düsseldorfba költözött. Itt ismerkedett meg Jupp Rübsam szobrászművésszel, első férjével.

Az Anhalzer család, baloldalt a szülők, Olga a második sorban balról a második, tőle jobbra első férje, Jüpp Rübsam, 1920-as évek – az Anhalzer család, Quito, gyűjteménye

A Düsseldorfi Művészeti Akadémián folytatott tanulmányokat. Férjével közösen dolgozott, köztéri szobrokat is alkottak, festett, rajzolt. 1930 körül elváltak, de jó viszonyban maradtak – nem sokkal később feleségül ment Fisch Bélához, egy olasz-jugoszláv cementgyár kereskedőjéhez.

A Düsseldorfi Művészeti Akadémia lépcsőháza ma (a nemzetiszocialisták “tisztogatási hulláma” 1933-ban számos oktató, köztük Paul Klee elbocsátásához vezetett) – kunstakademie.dusseldorf.de

Második férjével sokat utazott, így tölthetett egy egész évet Afrikában is. 1934-ben tértek vissza Németországba, de a náci ideológia terjedését érzékelve hazautaztak Győrbe.

Valahol egy vasútállomáson, balról jobbra Pál Anhalzer, Olga bátyja, Olga és a család barátai, 1930-as évek – a kép Esther Bánki tulajdona

Azonban Magyarországon is érzékelték a történelmi veszélyeket. Ezért Brazíliába távoztak. 1939-ben végül is Ecuador fővárosában, Quitoban telepedtek le, ahol Olga a képzőművészeti iskolában kapott tanári állást.

Quito 1930-ban – facebook.com

Sajátos, magyar és indián motívumokat ötvöző szőnyegeket kezdett szőni, s felfedezte a környéki indián falvak kézműveseinek művészetét. 1940-ben véletlenül futott össze Lincoln Kirstein-nel, a MoMa New York akkori igazgatójával [3], aki ajánlatot tett egy szőnyeg megvásárlására. 300 amerikai dolláros árban állapodtak meg, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Olga Fisch többek között ebből a pénzből nyitotta meg 1942-ben máig is működő folklórüzletét Quitoban.

Olga Fisch galéria Quito-ban ma – tripifyapp.com

Az indián népművészekkel kialakult kapcsolata hamar kétoldalúvá vált: ő eltanulta tőlük motívumkincsüket, szövési technikájukat, a magyarok számára egzotikus anyaghasználatukat, és megtanította nekik, hogy a helyi laza szövés helyett használjanak erősebb, a perzsaszőnyegekre jellemző csomózást. Egyben az indián alkotók rendszeres megrendelőjévé, felvásárlójává vált. Nem csak szőnyegekkel foglalkozott: jelmezek, maszkok, hangszerek, festmények és kerámiák is érdekelték, ahogy ruhaneműk is a klasszikus poncsótól a modern ruhadarabokig.

A galéria ékessége egy különleges pre-kolombiai művészeti gyűjtemény – tripadvisor.com

Az üzlet mellett saját szőnyegszövő műhelyt működtetett, ahol ő is sokat dolgozott. Divatbemutatókat szervezett, az üzlet nemzetközileg is ismert lett, nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie az 1960-as években. Férjét 1958-ban veszítette el, ekkortól egyedül, illetve később unokahúgával és az ő leszármazottaival vitte tovább az üzletet.

Nem csak gyűjtött és kereskedett, 1962-ben hathatósan közreműködött az Ecuadori Folklórintézet (Instituto Ecuatoriano de Folklore) létrehozásában, dokumentálta az addig senkit nem érdeklő művészetet és egy tudományos folyóiratot is alapított. Vitathatatlan a szerepe abban, hogy ráirányította az ecuadori értelmiség figyelmét az ősi indián művészetre.

Olga Fisch időskorban – twitter

Egyes vádak szerint Fisch „üzletesítette” az indián népművészetet, hiszen a szabad alkotókedvvel készült darabok helyett a megrendelésre készített termékek kerültek a piacra. Mások szerint a magyar formavilág akaratlan beszivárogtatásával, az indián és a magyar népművészet keveredésével megszűnt az ecuadori népi művészet érintetlensége. Más vélemények azt tartják a legjelentősebbnek, hogy egyáltalán felfedezte, és mások számára is láthatóvá tette az indián értékeket, valamint, hogy több falu lakói biztos megélhetéshez jutottak Fisch szervező és kereskedelmi munkája révén.

A The Christian Science Monitor 1980-ben idézte őt és ezt írta róla: “‘Amikor elkezdtem gyűjteni a helyi indiai műalkotásokat, majd megnyitottam ezt a galériát, az emberek megdöbbentek’ – mondja. Emlékszem, valaki azt kérdezte: ‘Hogy tudsz te, mint művelt európai nő, ilyen szemetet gyűjteni?’. Nagyrészt Olga Fisch erőfeszítéseinek köszönhetően Ecuador 250 indián törzse által készített műtárgyak ma már nem számítanak szemétnek. Az évtizedek során több ezer indián művésznek és kézművesnek segített abban, hogy alkotásaik eljussanak a világpiacra.” [3]

Fisch életében még egyszer, 1987-ben hazalátogatott. Magyarországon több kiállítása is volt: 1988-ban a Néprajzi Múzeumban az indián művészeti gyűjteményét mutatták be.

Ecuadorban igen ismert Fisch neve, de még az Amerikai Egyesült Államokban is több közgyűjtemény, a Lincoln Center, a MoMa, sőt, az ENSZ palotája is őrzi egy-egy szőttesét.


Quito, háttérben a Cotopax vulkán – elmundo.es

Összeállította Krausz Péter


Források:

Wikipedia itt (módosításokkal) és itt

eLibrary

The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

El Mundo

Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1916, Könyvtár | Hungaricana; Arcanum (köszönet az információért Esther Bánki-nak, Hollandia)

Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1917 Könyvtár | Hungaricana (köszönet a pontosításért Esther Bánki-nak, Hollandia)


[1] https://olgafisch.com/pages/about-us

[2] A Wiener Werkstätte (magyarul: Bécsi Műhely), amelyet 1903-ban Koloman Moser grafikus és festő, Josef Hoffmann építész és Fritz Waerndorfer mecénás alapított, egy olyan művészeti alkotó egyesület volt Bécsben, amely építészeket, művészeket, tervezőket és kézműveseket tömörített, akik a kerámia, a divat, az ezüst, a bútorok és a grafika területén dolgoztak. A Műhely “használati tárgyak művészi előállításának szentelte magát a legkülönbözőbb médiumokban, beleértve a fémművességet, bőrművességet, könyvkötészetet, famegmunkálást, kerámiát, képeslapokat és grafikát, valamint ékszereket”. A modern design úttörőjeként tartják számon, és hatása későbbi stílusokban, például a Bauhausban és az Art Decóban is megfigyelhető. (https://en.wikipedia.org/wiki/Wiener_Werkst%C3%A4tte )

[3] The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

Kategóriák
Családtörténetek

Kardos Erzsébet (1902–1945) – egy gyermekorvos-pszichoanalitikus Győrből

Írta Borgos Anna

Kardos Erzsébet a pszichoanalízis budapesti iskolájának egyik legígéretesebb tehetsége volt. Tragikusan rövid pályája, miközben egyedi és különleges volt, a magyar (női) pszichoanalitikusok számos jellemző vonását is mutatja: a társadalmi háttér, a nők egyetemi lehetőségei, a numerus clausus és a zsidóüldözés, az emigrációk, az érdeklődési területek vagy az azonos szakmából való partnerválasztás tekintetében.

Kardos Erzsébet Győrben született 1902-ben asszimilált zsidó kereskedőcsaládban. Apja, Kardos Jenő (1899-ben magyarosított Kohnról) férfi divatüzletet működtetett Győr belvárosában (a Baross u. 4. szám alatt). Anyja, Eislitzer Teréz cipőboltot vitt a Baross u. 12-ben, de miután 1924-ben megözvegyült, mindkét üzletet ő vezette; 1927-től a Baross u. 15. szám alatt, a családi ház földszintjén, amelyet megvásárolt és kibővített.

Kardos cipő- és divatüzlet, Győr, Baross u. 15, 1932 körül (Horváth Attila jóvoltából)

Öccse, Imre 1904-ben, húga, Ilona 1905-ben született. Erzsébet a győri állami leánygimnáziumban (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium) érettségizett 1921-ben („jól érett”), osztálytársai között volt Kovács Margit, a később nevessé vált keramikus. Közben 1916-17-ben magántanuló volt, 1917-19 között pedig a Győr városi felső kereskedelmi iskolában tanult.

Az 1920 szeptemberétől érvénybe lépő numerus clausus törvény a budapesti orvoskaron nemcsak a zsidókra, hanem 1920 és 1926 között a nőkre is vonatkozott, utóbbiakra egyenesen teljes kizárást, numerus nullust vezettek be. Kardos Erzsébet tanulási vágya (és a család anyagi helyzete és támogatása) úgy tűnik, elég stabil volt ahhoz, hogy külföldön kezdje meg egyetemi tanulmányait. 1921 őszétől 1923 őszi szemeszteréig a würzburgi egyetem orvoskarán tanult, az 1924 tavaszától 1926 nyaráig terjedő öt szemesztert pedig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvoskarán végezte, ahol 1927 júniusában szerzett diplomát.

Kardos Erzsébet, Würzburg, 1920-as évek

Győri barátjának, majd würzburgi évfolyamtársának és egy ideig élettársának, Bánki Ödönnek írt levelei sok információt tartalmaznak körülményei és lelkiállapota változásairól ebben az időszakban. A levelek leginkább az egyetemi ügyek, anyagi nehézségek, tervek és lehetőségek, a család, az ismerősök és a politika témáit érintik.

Kardos Erzsébet, hallgatói nyilvántartás, Würzburgi Egyetem

Sokszor hangulati labilitás, olykor kétségbeesés érződik a levelekből (többnyire a családi-társadalmi realitások miatt), ugyanakkor nagyfokú tudatosság és önreflexió, intellektuális érdeklődés és ambíció, érettség és önállóság is.

Kardos Erzsébet és Bánki Ödön, Starnbergi-tó, Németország, 1925

Visszatérően reflektál a politikai eseményekre, amelyek húsbavágóan érintik lakóhelyével, tanulmányaival, jövőjével kapcsolatos döntéseit. 1923-tól Európa több egyetemére, Lipcsébe, Pozsonyba, Bázelbe, Bernbe, Münchenbe is beadta felvételi kérvényét. Sejthetően Würzburgban is sűrűbbé váltak az antiszemita megnyilvánulások, ezért kezd új helyekben gondolkodni, noha már kötődik a városhoz. (A menekülés és a biztonságosabb, élhetőbb hely keresése emlékeztethet minket a jelenlegi helyzetre, bár más történelmi kontextusban.)

„Kuci, múltkor valami furcsa félelem fogott el a németországi rémhírek hatása alatt […]. Légy szíves add be a kérvényemet Leipzigbe és még esetleg más egyetemre, ami nem Bajorország, és ahova csak egy csepp kilátás van, hogy felvesznek. Azt hiszem, másutt kilátás úgysincs, legfeljebb Giessenben. Mindegy bárhol, de biztosítékot szeretnék. Talán közben a rostocki iratokat megszerezted, és akkor be lehet adni két helyre. Persze ha Würzburg visszafogad, eszembe se lesz elmenni.”
Győrből Würzburgba, 1923? nyár

Az egyetemi tanulmányokkal kapcsolatos dilemmák túlmutatnak az intellektuális szempontokon: a szóba jöhető helyeket az adminisztratív lehetőségek, az anyagiak és a politikai körülmények is behatárolják. A honosításhoz legalább négy szemesztert Magyarországon kellett elvégezni, a bonyolult és/vagy sikertelen átjelentkezéseken kívül Kardos végül ezért is dönt úgy, hogy (würzburgi szigorlata után) itthon, a pécsi orvoskaron fejezi be tanulmányait (ahol sem a nőkre vonatkozó numerus nullus nem érvényesült, sem a zsidókat érintő numerus clausust nem alkalmazták annyira szigorúan).

Érdeklődését és ambícióját jelzi, hogy saját ötlettől vezérelve nekikezd egy alapvető német klinikai szakkönyv fordításának (Ernst Magnus-Alsleben: Vorlesungen über klinische Propädeutik), amelyhez magyar kiadót is próbál keresni, végül úgy tűnik, sikertelenül.

A diplomaszerzés után Kardos Erzsébet nem maradt Magyarországon: 1927 nyarától két évig asszisztensként dolgozott Düsseldorfban Arthur Schlossmann gyermekklinikáján (Kinderklinik der Städtischen Krankenanstalt). Ez idő alatt egy évig az Auguste-Victoria-Haus düsseldorfi gyermekotthonának főorvosa volt, ahol 120 gyermekről gondoskodott, valamint előadásokat tartott a nővérek orvosi képzésében.

Innen még nagyobb távolságba ugrott földrajzilag és szakmailag is: 1929-ben Kolumbiába hívták, ahol Barranquillában Maxim Bauer müncheni bakteriológus magánklinikáján gyermekorvos adjunktusként dolgozott, és a szintén Bauer által vezetett bakteriológiai intézetben trópusi betegségek laboratóriumi vizsgálatát végezte.

Másfél éves dél-amerikai tartózkodása alatt (Bauer hasonló expedíciói nyomán) a Venezuela északi részén, Kolumbia határánál fekvő Guajira félszigeten élő guajiro indián törzshöz szervezett expedíciókat egyedül (első nőként), és tanulmányozta népszokásaikat és életmódjukat.

Az expedíciókról a napilapok (a Magyar Hírlap, illetve az ott megjelent két cikket átvevő Délamerikai Magyarság) is beszámoltak. A Magyar Hírlap 1932 májusában interjút készített Maxim Bauerrel, melyben az orvos Kardos Erzsébetről is elismeréssel beszélt, olyannyira, hogy a venezuelai Sierra Nevada de Mérida általa először megmászott 6000 méteres gleccserét Kardos-csúcsnak szándékozott elnevezni (erre nem találtam későbbi nyomot).

A Magyar Hírlap 1932. októberi 15-i száma már kifejezetten Kardos Erzsébet útjairól, az általa meglátogatott indián törzs életmódjáról és szokásairól számol be újságírói kommentárok kíséretében.

Halk szavú, meleg tekintetű, csendes kis lány ül velem szemben. Senki se hinné el róla, hogy mennyi tudás van kedves homloka mögött, milyen hallatlan energia van ebben a kicsi, bájos teremtésben, aki külföldi tudományos körökben elismert nevet vívott ki magának. […] A rendkívül tehetséges fiatal orvosnő még a tavasszal jött vissza Columbiából, mert, amint mondja: pszichikailag nem bírta elviselni az ottani atmoszférát. Azóta Németországban tartózkodott. Münchenben és Berlinben dolgozott különböző tudományos intézetekben szép sikerrel. Most a honvágy hazahozza Magyarországra. Egy ideig otthon marad a családjánál Győrben, ahol ugyancsak dolgozni fog.
Magyar Hírlap, 1932 október 15

1932-ben tehát Kardos visszatért Európába, és Berlinben a Frigyes császár és császárné gyermekkórház orvosigazgatója, Heinrich Finkelstein gyermekorvos mellett dolgozott. 1932 őszén „a honvágy hazahozta” Magyarországra (és feltehetőleg a németországi politikai helyzet), és egy ideig Győrben élt, ahol gyermekorvosi rendelőt is nyitott a családi házban. Rendelője várószobáját Bánki Zsuzsa Bauhaus művész tervezte.

Hír a magánrendelés megnyitásáról, Dunántúli Hírlap, 1932. november 22.

1933-tól két évig Szondi Lipót mellett dolgozott a Magyar Királyi Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kórtani és Gyógytani Laboratóriumában. Itt a fiatalkorúak bíróságáról küldött fiatalkorú bűnözők pszichológiai és biológiai vizsgálatát, valamint értelmi fogyatékos gyerekek vizsgálatát és fejlesztő terápiáját végezte.

1934-től Kovács Vilmához járt kiképző analízisbe, és két év után a gyermekorvosi praxis mellett pszichoanalitikus gyakorlatot is kezdett. 1940-ben házasságot kötött Pető Endrével, a (nála két évvel fiatalabb) gyermekorvos-pszichoanalitikussal. Petővel közös munkájuk is volt: megkísérelték a játék metapszichológiai leírását, rámutatva, hogy az elsődleges folyamatok minden sajátossága megtalálható a gyermek játékában. Kardos egyetlen (posztumusz) tanulmánya („Contributions to the theory of play”) ebből a közös gondolkodásból született. A tanulmányt Pető Endre publikálta 1956-ban a British Journal of Medical Psychology-ban, saját kiegészítéseivel.

1939-ben bevándorlási kérelmet nyújtottak be Ausztráliába, ahová végül szeptemberben megkapták a vízumot. A házaspár mégis Budapesten maradt. Pető idős édesanyja és az akkor frissen berendezett közös lakás is itt tartotta őket, veszélyérzetük nem volt elég erős. Ezen kívül mindketten abban az évben lettek a Pszichoanalitikai Egyesület tagjai, készen álltak az analitikus praxisra.

A nyilasuralom alatt hamis papírokkal, külön helyen bujkáltak, svéd menlevelet is kaptak, amíg valaki feljelentette Kardost, és 1945 januárjában, röviddel Budapest felszabadulása előtt meggyilkolta egy nyilas brigád. Nemes Lívia pszichoanalitikus írja a magyar zsidó pszichoanalitikusok vészkorszak alatti sorsáról szóló cikkében (Orvosi Hetilap, 1985. nov. 3.): „Ormos Margit ideggyógyász idézte fel emlékét: 1945 januárjában a gettó kapujában találkozott vele, táska volt kezében, talán menekült valahonnan, vagy segítségére sietett valakinek. Valószínűleg ő látta utoljára.” Apja már nem érte meg a háborút, anyját viszont Győrből deportálták, Auschwitzban gyilkolták meg. 1950-ben Kardos Erzsébet testvérei is Ausztráliába emigráltak, és halálukig Sydneyben éltek, gyermeke egyiküknek sem született.

Kardos Erzsébet szüleinek sírja Győrben

1946 júniusában, a Ferenczi Sándor tiszteletére tartott emlékülésen Hermann Imre pszichoanalitikus megemlékezett az áldozatokról, és felolvasták Kardos játékról szóló munkáját is. Hermann így jellemezte Kardost: „Érzékeny és jószívű volt, és bátran segített sokakat számára igen veszélyes körülmények között. A fiatalabb kollégák közé tartozott az Egyesületben, de már kiváló nevet szerzett, különösen a gyermekanalízis területén.” (International Journal of Psychoanalysis, 1946)

Kardos Erzsébet ígéretes pályáját derékba törte az antiszemita politika, amellyel egyetemi tanulmányainak megkezdésétől fogva szembesült. Emigrációit, külföldi tartózkodásait részben a politikai kényszer, részben a szakmai kíváncsiság motiválta. De a töredékes pályát tekintve is kirajzolódik egy aktív, sűrű életút és egy gondolat- és érzelemgazdag személyiség: a sokirányú gyermekorvosi, antropológiai és pszichoanalitikus érdeklődés és az intellektuális és gyógyító munka iránti elkötelezettség.


A cikk hosszabb verzióját lásd itt: http://imagobudapest.hu/images/lapszamok/2021_3_Noi_nezopontok_es_sorsok/4-Borgos.pdf (magyarul) és itt: https://www.routledge.com/Women-in-the-Budapest-School-of-Psychoanalysis-Girls-of-Tomorrow/Borgos/p/book/9780367650889 (angolul).

A levelek, fényképek és további értékes információk megosztásáért hálás köszönettel tartozom Bánki Ödön lányának, Esther Bánki Hollandiában élő művészettörténésznek.


Borgos Anna pszichológus, nőtörténész, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet munkatársa, az Imágó Budapest folyóirat főszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi eleji értelmiségi nők életpályája és a szexualitás története. (A szerk.)

Kategóriák
Családtörténetek

Dr. Bakonyi István barangolása, V. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon. A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé. A negyedik részben megismerjük a részeg orosz katonák viselkedését, valamint a kölcsönösen jövedelmező “árucserét” egy másik orosszal, egy ismételt robotot (kényszermunka az oroszok részére), azt, hogy mennyire fontos a jó igazolványok megléte, és hogyan keresnek bort egy orosz harci egységnek. Dr. Bakonyi elmagyarázza a magyar hatóságok és az orosz hadsereg zsidókkal szembeni viselkedése közötti különbséget. Ez az összehasonlítás az utóbbi javára szól.

Folytassuk.


1945. I. 20 szombat

Miután Schatz bácsi házát, úgy ahogy rendbe hoztuk, beköltöztünk … A beköltözők a következők: a házigazda Schatz Ödön, a 2 komáromi hölgy és a velük lévő fiú, a 2 v. szlovák partizán és mi ketten. Schatz Ödön bácsi, a 2 hölgy és a fiú a belső szobában helyezkednek el, mi 4-en az elsőben, mely nappal orvosi rendelő, váró, operáló, de nagyon gyakran beszélgető szoba, főleg, ha én nem vagyok odahaza.

Megcsináljuk a táblát és másnap reggel már megjelennek az első páciensek, kiknek sora mindinkább növekedett és egész párkányi tartózkodásom alatt az esték kivételével szinte semmi szabadidőm nem volt. Párkányi tartózkodásom I. 17-én kezdődött és pontosan egy hónapig, II. 17-ig tartott. A párkányi helyzet nem valami bíztató a szemközti Esztergomban németek vannak és   naponta   belőnek   néhány   aknát. Ezek a belövések teljesen rendszertelenek és kiszámíthatatlanok. A párkányi lakosok jelentékeny része pincékbe lakik, részben mert a házuk tönkrement, részben a félelem miatt …

A lebombázott párkányi híd, 1980, Forrás: Fortepan

Mi természetesen nem mentünk le a pincébe, hanem a lakásban helyezkedtünk el. Jó órában legyen mondva, semmi bajunk nem történt. Én a reggeli rendelés elvégzése után elmentem a fekvő betegeket meglátogatni és csak du. 2 óra körül szoktam hazamenni, ebédelni. Ebéd után, ha volt egy kis szabadidőm, úgy patiánszoztam …, de hamarosan besötétedett és így kénytelen voltam abbahagyni.

A közösség, amelyben éltünk, igyekezett megszerezni minden szükséges ennivalót.  Ebben én jelentékeny szerepet játszottam, mert a betegek egy része természetben fizette a honoráriumot, lisztet, zsírt, szalonnát stb. Szerencsére hús gondjaink nem voltak, mert a párkányi mészárosok még hozzájutottak némi vágómarhához … 10 P-ért kaptuk kilóját a húsnak. A Schatz … ház sokat fogyasztott, mert a tagok száma állandóan emelkedett a hazatérő párkányi muszosok révén, másrészt mindazok, akik távolabb laktak, itt rekedtek meg, mert továbbmenni nem lehetett.

A front ugyanis Komárom irányában alig volt messzebb 20-25 km-nél, így tehát nem lehetett továbbmenni. Egyesek a megjöttek közül, látván az itteni helyzetet … visszamentek Nagymarosra, Vácra, Pestre v. még messzebb. Így tett a 2 Fleischmann testvér is, Wolf Jóska sógorai és az idők őket igazolták. Ők Ácsra akartak menni, de mikor látták, mi a helyzet, visszafordultak. A párkányiak közül is visszamentek egyesek, valamint Harmat Laci is. Ugyanis megjelent egy rendelet, hogy mindazok, akik nem a volt Csehszlovákia területén laktak, térjenek vissza az anyaországba. Nálam természetesen eltekintettek a rendelet alkalmazásától, mert az orvosra szükség van. Dicsekvés nélkül mondhatom, a fiatal győri orvos – így hívtak engem, becsületet és megbecsülést szerzett Párkányba.

Párkány falu (SK) a második világháború előtt, háttérben az esztergomi bazilika, Forrás: kulturasturovo.sk

A napok egyhangúan telnek. … állandó érintkezésben vagyunk az oroszokkal, hogy a front helyzetéről valamit megtudhassunk. Az ágyúzás határozottan közelebb hallatszik, … én mintha érezném az elkövetkezőket, állandóan be vagyok pakolva és hátizsák gazdálkodást folytatok.

II.14-én csúnya aknázást csinálnak a németek, pont a ház előtt csapott le 2 akna és a még meglévő ablakaink is betörtek. Én szerencsére nem voltam odahaza, az ablak, amelynél én olvasni, írni szoktam, ripityára tört. A házban lévők közül senkinek nem történt baja, szerencsés véletlen!

A fronthelyzet, úgy látszik, mintha kissé megnyugodna, de valami furcsa feszültség van a levegőben. Az oroszok idegesek, ismételten házkutatásokat tartanak. Feltűnően kevés orosz van a helységbe és mi állandó drukkban vagyunk, de csak várunk.

II.16-án pénteken este, Schatz bácsi kívánságára, az itt lévő összes zsidók és félzsidók összejöttek péntek esti imára és vacsorára. 2 orosz vendégünk is volt és Kovács Béla esztergomi muszos pék finom fehér barcheszt sütött az ünnepi vacsorához. Nem is gondoltuk, hogy ez búcsúvacsora lesz számunkra …

Ugyanez nap délutánján a helybeli katolikus káplánnal beszéltem, hogy nem lehetne-e a Vatikánon keresztül üzenetet küldeni Feleségemnek Győrbe. Azt válaszolta, hogy minden kapcsolatuk megszakadt és lehetetlen. Talán eszébe jut kérésem és most, hogy a németek visszafoglalták Párkányt, valahogy hírt tud adni, hogy élek és megvagyok.

II.17 szombat

Az ágyúzás egész közelről hallatszik, az emberek a pincékben, feltűnően kevés ma a beteg, hír-hírt követ, hogy jönnek vissza a németek. Az oroszok hallgatnak, de az egyik kiböki, hogy valami van.

Erre mi teljesen összepakolunk és várunk. Rehberger, ki Nánán van, szintén hírekért jön, mert ott is nagyon majrés a hangulat. Mi visszaküldjük azzal, hogy érdeklődje meg, mi van a nánai orosz kórházzal, mert ha visszavonulás van, azt biztos elszállítják. D.u. 5 óra körül lélekszakadva jön vissza, hogy a kórházat útnak indították. Erre mi sem várunk tovább, hanem felvesszük dolgainkat és erős tempóban megindulunk. A párkányiak riadtan álldogálnak a kapuban, az oroszok teljesen felpakolva, menetkészen várakoznak és egy ismerős orosz tiszt mondja, hogy csak siessünk.

Garamkövesd (SK) útmenti táblája ma, Forrás: zolees.blogspot.com

Sajnos a garamkövesdi hídhoz nem tudunk eljutni, mert a terület víz alatt van és így az országúton Kőhídgyarmatig kell mennünk. Az országút tömve van visszavonuló orosz osztagokkal és állandó ágyúzás közben szinte az egész úton futva rohanunk, hogy elérjük a hidat. A veszélyérzetet növeli a közvetlen közelünkben becsapódó gránátok süvítése és az, hogy nem tudjuk milyen állapotban van a híd, állítólag délelőtt a németek csúnyán megdobálták. 

A visszavonuló oszlopokkal haladva rekordidő alatt tesszük meg az utat és letérve az országútról elérjük a hídhoz vezető utat, amely borzasztó állapotban van és … bokán jóval felül érő sárban ficánkoló, megvadult lovak között érjük el a hidat, amelyen sikerül keresztül mennünk.

Párkány-Garamkövesd-Kicsind-Bajta (mind SK), Forrás: Google maps

Az első község az innenső parton Kicsind, de ezt az oroszok már régen evakuálták a civilektől és most is tömve van orosz katonákkal. Itt Kicsinden egy orosz kapitánnyal találkozunk, ki azt mondja, hogy azonnal menjünk tovább, hogy a Garamtól minél távolabb legyünk. Ezt muszáj is megtennünk, mert itt nincs egy ház, hol menedéket találhatnánk. Elhatározzuk, hogy az éjjel folyamán Bajtára kell eljutnunk, hol majd talán megszállhatunk.

Az út, főleg az első részen borzalmas állapotban van, de válogatni nem lehet, hideg is van, muszáj menni, mert különben megfagyunk. Lehetett éjjel 1 óra, mire Bajtára eljutottunk, de a falu tömve van oroszokkal és nincs egy talpalatnyi üres hely. Újra és újra próbálkozunk, végre egy konyhába, hol már vagy 8-an aludnak, befogadnak bennünket. Szűken vagyunk, de meleg van és legalább a bakancsot levehetjük a lábunkról. … sikerült egy padon elhelyezkedni és reggel 6 óráig aludtam, mint a bunda. Itteni házigazdánk neve Vilmajor János, Bajta.

II.18 vasárnap

Reggel, midőn végignéztünk egymáson, láttuk … a tegnapi, illetve éjjeli gyaloglás nyomait. Nyakig sárosak, piszkosak vagyunk és igyekszünk kissé rendbe hozni magunkat, de ez csak napok múlva sikerül, mire a sár tökéletesen megszárad és kikefélhető. Korán indulunk, mert még ma szeretnénk legalább Zebegénybe eljutni. A társaságon látszik a tegnapi út hatása, fáradtan vonszoljuk magunkat.

Az út a reggeli órákban erősen csúszik, szinte tipegve lépkedünk a meredeken lefelé haladó úton, amely Lelédre vezet.  Leléden keresztülhaladva, amely szintén nagyon megszállott képet mutat, még a reggeli fagy hatása alatt álló úton jutunk ki az Ipoly mentén és hosszú úton követve annak folyását, többször pihenve és egybe várva a társaságot …  az Ipolydamásdra vezető hídhoz. Az itt álló egyedüli hídőr 2 igazolványt megnézve átengedi az egész társaságot, amely megkönnyebbülve sóhajtunk fel, ugyanis háromnak semminemű igazolása nincs.

Leléd (SK) útmenti táblája ma, Forrás: wikiwand. com/hu

Ezen kívül azonban nagyon megnyugtató a tudat, hogy 2 folyó van a hátunk mögött és az ágyúzás is mind messzebbről hallatszik. Ipolydamásdon komoly pihenő és étkezés következik, a vízben főtt krumpli sóval nagyon jól pótolja a kenyeret és kb. dél lehet, mikor tovább indulunk. Lassú menetben elérjük Szobot, hol bevisznek a parancsnokságra, újabb igazoltatás.

Azok a papírok, amelyek a hídőrnek jók voltak, itt is jók és 3 igazolvány felmutatásával az egész társaság mehet, Csak én, ill. az orvosi táskám forgott veszélyben, az egyik hőmérőmet el akarta venni a főhadnagy, de sikerült lebeszélnem.

Bajta-Leléd-Ipolydamásd-Szob-Zebegény (SK-HU), Forrás: Google maps

Kora d.u. értünk Zebegénybe. Igyekeztünk minél előbb szálláshoz jutni, hosszas szaladgálás után Harangozó Ádámnál kaptam egy sezlont, míg a társaság Krebs Ferencéknél helyezkedett el. Én elhatároztam, hogy egyelőre Zebegénybe maradok, gondolván …, mint orvos mindenütt megélek, mert betegek vannak és valahogy majd csak eltartanak. A társaság többi része 1 napi pihenő után továbbment Nagymarosra, ill. Pestre.

Zebegény az 1930-as években, Forrás: archivnet.hu

Zebegényi tartózkodásom II.18-27-ig terjedt és ezen idő alatt háromszor cseréltem lakást, mert a pihenésre visszatérő oroszok még az orvost sem tartották tiszteletben. A zebegényi napok egyhangúan teltek és csak a Zebegényben felszedett Komlós fiúval van baj, ki megtetvesedett és dacára, hogy egész nap semmi dolga nem volt, nem bírta magát kitetvészni és én is észrevettem, hogy nekem is vannak. Ez már a harmadik eset vándorlásaim folyamán, hogy megtetvesedem, de szerencsére csak bevándorlókról van szó és azonnali intézkedéssel sikerült meggátolni a tetűk elszaporodását. Először Székesfehérváron, másodszor Párkányban és most harmadszor Zebegényben sikerült partizánokat szereznem és szerencsére azonnal meg is szabadulni tőlük. Nagyon kellemetlen állatok és a kiütéses tiphus terjesztői! Komlóst végre elhelyezem egy zebegényi gazdánál és én Krebs Ferencékhez költözöm, hol rajtam kívül még 2 Párkányból velem együtt jött muszos van.

3 nap múlva azonban Zebegényt is el kell hagynunk, mert úgy látszik az oroszok evakuálni akarják a civil lakosságot, hogy legyen hely a frontról pihenőre térő legénységnek. Zebegényben váratlan találkozásom volt Bíró Jucival, ki Pestről került ide és itt úszta meg a nyilas időket. Nagyon megörültünk egymásnak, de másnap már … indultam tovább.

II.27 kedd

Ebéd után indultunk hárman útnak, hogy távolabb legyünk a fronttól, irány Vác, esetleg Budapest.  Alig 1 órai gyaloglás után sikerült felkapaszkodnunk egy orosz csapatszállító autóra, amely elvitt bennünket Budapestre. Kb. 5 óra lehetett midőn Pestre értünk és én, elválva társaimtól, elhatároztam, hogy felkeresem feleségem nagynénjét, ki a Nürnberg u. 33. sz. alatt lakik.

Budapesti utca az ostrom után, 1945 Forrás: Fortepan

Már egészen besötétedett, mire elértem hozzájuk és alaposan meglepődtek jövetelemen. Nagy mese jobbra, balra, másnap bementem a városba, hol sok ismerőssel találkoztam, felmentem a Síp u. 12 alá, ahol szinte csupa győrit találtam, úgymint Salczer Dórit, Steinfeld Imrét, Raab Lacit és Fleischmann mészárost, kik a vidéki zsidók ügyeit intézték. Majd később találkoztam Klausz Gyurival, ki apósánál lakik együtt Dr. Szekeres Oszkárral, Ádler Manóval, kik mindnyájan Pesten vannak.

A budapesti Erzsébet híd romjai, 1945, Forrás: cultura.hu

Még sok győri volt vagy van Pesten, de egyrészük elment, mert Pesten az élelmezési helyzet nagyon kritikus. Másnap d.u. kimentem Mari nénihez, Kató anyjához, ki nagyon kedvesen fogadott és nála laktam egész pesti tartózkodásom alatt. Katótól szerettem volna megtudni Hermin néni címét, de sem tőle, sem a többi ismerőstől nem sikerült rokonaimról hírt szereznem.

Állandóan járom a várost, hogy valaki révén hírt halljak, de senki nem tud róluk. A Pesten való járkálás nem valami veszélytelen dolog, mert minden pillanatban befoghatják az embert robotba. Én mindig viszem magammal orvosi táskámat és így sikerül megúsznom a dolgot. Nagyon kellemetlen idő van, éles hideg szél fúj és én a bundámat már nem akarom magammal vinni, hanem ott hagyom Marcella néninél a felesleges téli holmimmal együtt. Közben állandóan töröm a fejem, hová menjek, merre induljak, mert Pesten nem akarok maradni, ámbár Mari néni nagyon kedves, de nekik maguknak sincs mit enniük.

Kati ottlétem alatt utazott le az Alföldre valami ennivalóért. … III.2-án indult útnak és úgy volt, hogy én megvárom visszajövetelét, de még a rákövetkező szerdán sem volt odahaza és én nem bírtam tovább várni. Annál is inkább, mert a velem hozott tartalék ennivaló már nagyon megfogyott.

Képeslap Vácról, 1938, Forrás: Vatera.hu

Szerdán, III. 7-én este felültem a Vác felé induló vonatra, amelyik este 6-kor indult a Nyugatiból, és reggel 4 órára, rekord lassúsággal és gyakori álldogálások után megérkeztünk Vácra. Pesten hagytam a bekecsemet, hósapkámat 2 pár flanel kapcára valót, 1 lepedőt, melyhez később csatlakozott az ujjas pulóverem és a téli kesztyűm. Ez utóbbi dolgokat már Pencről küldtem fel Marcella nénihez.

Az utazás alatt, ill. Vácon megismerkedtem a kosdi tanítóval, ki mesélte, hogy nincs orvosuk és én úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szaladok bele a frontba, hanem kissé távolodom tőle. Tehát nem megyek vissza Nagymaros Zebegény irányába, hanem Váctól keletre helyezkedem el.

III.8 csütörtök

Reggel 5 óra tájban indultunk útnak, és tekintettel, hogy a tanítóék nagyon lassan haladtak, én előre mentem Kosdra, hol kisült, hogy már van egy orvosuk. Így én a tovább menés mellett döntöttem. Közel vannak egymáshoz a községek, hamarosan Rádra értem, hol a bíró nagyon sajnálta a dolgot, mert nagyon kellene a doktor, de annyira tele vannak oroszokkal, hogy nem tud sehol elhelyezni.

Rádtól 3 km-re van Penc, hol volt a körorvos is, ki elmenekült az oroszok elől és itt biztosan elhelyeznek. Pencen hasonló a helyzet, mint Rádon, sok az orosz, de az orvos kell, és valahogy mégis szorítanak helyet. Így tehát megtelepedtem Pencen és itt is kezdem meg emlékeim papírra vetését.

Penc ma, madártávlatból, Forrás: Google maps

Csütörtökön érkeztem meg és hétfőig egy Szemere nevezetű özvegyasszonynál laktam a konyhában, a szobában egy tbc-s fiatalember feküdt. A helyzettel nem voltam sehogy sem kibékülve és hétfőre sikerült a községházán egy szobát kiüríteni … úgy, ahogy berendezni, úgyhogy hétfőn megkezdtem a községházán való rendelést. A rendelőben lévő rekamién alszom, és önálló háztartást vezetek. 

A praxis nagy elánnal indult meg, és az első héten szinte egész nap el voltam foglalva, de most már kissé alábbhagyott, és így hozzájutok, hogy naplómat megkezdhessem és folytathassam. Penc nagyon helyes kis község, aránylag keveset szenvedett a háborútól, de sajnos az oroszok már nagyon kiélték, úgyhogy az élelmiszerek beszerzése, ill. megszerzése már nehézségekkel jár.

Tegnap, III. 24-én ment fel egy betegemnek az ismerőse Pestre, kitől csomagot küldtem Marcella néninek, egy zacskóban nullás lisztet és 8 db. tojást. Remélem, megkapja, mellékelve küldtem az ujjas pulóveremet és a téli kesztyűmet, hogy minél kevesebb felesleges holmi legyen nálam, ha majd hazafelé indulok. Sajnos még nagyon idehallatszik az ágyúdörgés, és igen rezegnek az ablakok, úgyhogy még közel van a front. Ma van 25-e, névnapod k. Feleségem …

(A fényképek csak illusztrációk.)


Az ötödik rész vége.

És ne hagyd ki az utolsó, hatodik részt sem, amelyben megtudhatja, hogyan tervezi Dr. Bakonyi Győrbe, szülővárosába való visszatérését. És ezzel majd véget is ér a napló. Epilógusként a szerkesztő majd közzétesz egy hírkivágást a “Penci Hírek” című helyi lapból és egy rövid leírást Dr. Bakonyi lányáról, Bakonyi Hugiról, egykori élsportolóról, aki megőrizte édesapja naplóját az örökkévalóságnak.

Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

A visszatérés

Holokauszt-túlélők évtizedeken keresztül nem, vagy csak ritkán, és akkor is leginkább szűk családi-baráti körben beszéltek szörnyű élményeikről, nyilvánosan semmikor. Ez az én szüleim esetében sem volt másként. Manapság már se szeri, se száma a memoároknak, oral history beszámolóknak, de régen ez nem volt így. Személyes tapasztalatokról szinte sohasem jelent meg írás a médiában. Annál is inkább meglepődtem, amikor szüleim 1984 elején egy, a mai csehországi, festői szépségű Óriás-hegységben töltött üdülésből hazatérve elmesélték, ahogy egy napon vonatra szálltak és elutaztak Trutnovba, oda, ahol a háború idején édesanyám Häftling, azaz koncentrációs tábor foglya volt. Még jobban elcsodálkoztam, amikor nem sokkal később leült az írógéphez, összefoglalta élményeit és beküldte a Nők Lapjának.  És a legnagyobb meglepetésemre, meg is jelent!

Íme az írás.

Polgár György, Vágó Gabriella egyik fia

NEM FELEJTETTEK EL BENNÜNKET

Közel 40 év után felkerestem a csehszlovákiai Óriás-hegység lábánál lévő Trutnov várost, ahol kényszermunkás voltam, amikor a várost Trautenaunak, a környező országrészt Szudéta-vidéknek hívták. Honnan kerültem Trautenauba? Auschwitzból.

Az eredeti cikk – Forrás: Nők Lapja, 1984. július 7

Egy falat ennivaló nélkül

1944. június 9-én bevagoníroztak bennünket, üldözötteket Győrben. Egy SS-tiszt kihirdette: jelentkezzünk munkaszolgálatra. A szerelvény Auschwitzban állt meg.

Az utazás szörnyűségeit már sokan megírták. Minden borzalom igaz volt. Auschwitzban elléptünk dr. Mengele bűvös pálcája előtt. Ez a pálca – akkor még nem tudtuk – az életet vagy a halált jelentette. Szerencsém volt: anyámmal együtt az életet jelentő oldalra löktek. Két napig egy vécé-barakkban tartottak bennünket, utána még hat hétig áztunk-fáztunk, éheztünk. A csupasz földön feküdtünk, amikor nem kellett éppen Appelt állnunk (sorban állás órákon át) Birkenau B lágerének barakkjában. Láttuk a kéményeket s akkor már tudtuk, miért füstölnek éjjel-nappal. Láttunk halomba rakott mankókat, láttunk félájultan térdelő nőket, akik valamit véthettek az SS-kommandó ellen. Féltünk a gumibotoktól, farkaskutyáktól, az egyenruhás nőktől és férfiaktól. Megszűnt minden szégyenérzetünk, női hiúságunk.

Édesanyám, Vágó Gabriella, Győr, 1943 © Polgár György

Augusztusban – akkor már azt sem tudtuk, milyen nap van – megjelent a blokkban a szelektáló SS-kommandó. Csak arra figyeltem, hogy ne szakítsanak el anyámtól. Sikerült vele maradnom, hiszen 19 éves létemre két hónap alatt hozzáöregedtem.

Fekete ruhát dobtak elém és egy szandált. Így vagoníroztak be újra, de akkor már tényleg munkára vittek. Pár nap utazás után megérkeztünk a Trautenau határában lévő Parschnitz városkába.

Egy kétemeletes kiürített gyár lett a lakóhelyünk. Emeletes priccsekkel szerelték fel. Kaptunk bögrét, tányért, barna bádogból kanalat. Volt takarónk, egy pokróc kettőnknek, mert ketten aludtunk egy priccsen.

A trautenaui AEG gyárban dolgoztunk. Először majdhogy fogkefével kellett takarítanunk egy frissen festett hangárt, cipelni két vödör vizet 12 órán át egy falat ennivaló nélkül. Reggel négykor kaptuk a kávénak nevezett meleg vizet és 10 deka kenyeret, este az úgynevezett Eintopfot (egytálétel), ami krumplihéjból főzött leves volt.

Parschnitz (Porici) – Forrás: http://www.delcampe.net

Kenyérért fonalat

Negyven kilóra fogytam le. Anyám egy bátor pillanatában a Lagerführerintől azt kérte, tegyenek át könnyebb munkára. Jó napja lehetett, mert megtette.

Attól kezdve repülőgéphez szükséges időzítő alkatrészt tekercseltem. Anyám nagy gépen dolgozott. Este találkoztunk. Jött a tél, napi két órát gyalogoltunk a gyárba és két órát vissza a lágerbe. A szandált felváltotta a faklumpa. Amire a korán leesett hó több centiméterre növekedett, hol az egyik lábamról, hol a másikról esett le a facipő a súlyától. Bicegve meneteltem társaimmal együtt.

A mi lágerünkben raboskodtak kistarcsai politikai foglyok, volt internáltak, hatvani, miskolci, mosonmagyaróvári, győri nők is. Lengyel asszonyok is voltak velünk. Ők a textilgyárban dolgoztak, vettünk tőlük kenyérért fonalat, maguk gyártotta kötőtűt, s így lett télre sálunk, s lekopasztott fejünkre sapkánk.

Közben különböző megpróbáltatásoknak voltunk kitéve. A betegekért két-három hetenként jött egy kommandó. Többé nem láttuk őket. Az áldott állapotban lévő asszonyokat is elszállították, vissza Auschwitzba, a gázba. Több társunk elméje megzavarodott. Amíg takargatni tudtuk őket, velünk maradtak, vigyáztunk rájuk, de ez sokáig nem ment.

Anyám és nagyanyám neve a trautenaui foglyok listáján (540. és 541.).  Nagyanyámnak sikerült meghamisítani a születési évét, hogy testvéreknek adhassák ki magukat és ezáltal ne válasszák el őket egymástól Forrás: Arolsen Archives, Bad Arolsen, Németország

Ha egyszer hazakerülünk

1945 kora tavaszától aztán nem a gyárba vezényeltek, hanem bunkerásásra a közeli erdőbe. Egyik nap mi, az elkeseredett, csontig lefogyott, már az élettel sem törődő női roncsok meneteltünk a bunkerásó helyünkre, s megpillantottunk egy barakktábort. A kapujánál álló férfiak kiabálni kezdtek felénk, s tizenötöt mutattak az ujjukkal. Ásás közben kérdezgettük egymástól, mit jelenthet a jelbeszéd? Aztán véletlenül egy újságfoszlány került hozzánk. Valamilyen francia napilapból szakították le. Ott olvastuk, hogy Budapest felszabadult. A jelbeszéd folytatódott, öt nap múlva már csak tíz ujjukat mutatták a fiúk, akikről megtudtuk, hogy francia és belga politikai foglyok, s azt jelzik, szerintük még hány napig tart a háború.

Május lett, az utcán hazafelé arra lettünk figyelmesek, hogy egy üzlet kirakatában fekete gyászszalagot helyzetek el Hitler fényképére. Örömünket alig tudtuk palástolni. A kocsiúton menetelve – járdán nem mehettünk – vissza-visszanéztünk a kirakatra. A láger kapujában félárbócon lógott a fekete zászló. Ettől a naptól kezdve bíztunk abban, hogy valami jó történni majd velünk. 

Messziről ágyúdörgést hallottunk. Másnap már nem vittek dolgozni. Napokon át bezárva tartottak bennünket. Nem üvöltött velünk senki. Beszélgettünk, ápoltuk betegeinket, akik nem fértek el a Revierben (betegszoba). Jó ételekről álmodoztunk. Elhatároztuk, ha egyszer hazakerülünk, s a Gerbeaud-ban krémest ehetünk, a vécé melletti asztalhoz ülünk, emlékezve arra a két napra, amelyet az auschwitzi vécében töltöttünk el, s vödörből a moslékot etették velünk.

Hazafelé indultunk…

1945. május 7-én délután öt órakor hangokat hallottunk, nehéz harci járművek zajával párosulva. A kapu kinyílt. Egy lánctalpas páncélautó állt meg az udvaron. Szovjet katonák szálltak le róla. Bejöttek az épületbe. Addigra már a németek sehol sem voltak, valószínűleg az éjjel elmenekültek.

Bejött két fiatal szovjet katona, üdvözölt bennünket. Elmondták, hogy a háborúnak vége lett a számunkra, szabadok vagyunk. A sok rongyos nő körülvette a két katonát, csókolgattuk őket, ahol értük, fogtuk a kezüket, néztük, ahogyan a szemükből áradt a sajnálat. Enni adtak. Volt tolmács, hiszen akadt egy-két asszony, aki valamelyik szláv nyelvet beszélte.

Kérték, pár napig erősödjünk, ne induljunk a hosszú útra, mert az Óriás-hegységben még németekkel van tele az erdő mélye. Két nap után hazafelé indultunk. A cseh falvak házainak ablakába tejet, kenyeret tettek ki a parasztok. Akkor láttuk, hogy nem csak bennünket tartottak ott a németek, Parschnitz-Trautenau barakktáboraiban szenvedtek a politikai foglyok százai, franciák, belgák is.

A helyén lakótelep épült

Hát ide érkeztem meg közel 40 év után! Trutnovnak, ennek az ipari városkának utcáit nézegettem, nem kocsiúton, hanem a járdán sétálva. Egy szálloda portásától érdeklődtem, hol lehet a volt AEG-gyár? Amikor elmondtam, miért keresem, sok szeretettel válaszolt: közel van, el lehet sétálni oda, de ha várok egy kicsit, megkeresi a szálloda igazgatóját, az elkísér.

Magamtól is megtaláltam. Szombat volt, az üzemben nem dolgoztak. A portásnak félig csehül, félig németül magyaráztam, miért zavarom. Könnyes lett a szeme, mindenre emlékezett. Elmondta, ő akkor iskolás gyerek volt, a foglyokat nagyon sajnálták, de segíteni nem tudtak, hiszen a szudéta német területen ők is féltek a németektől. Sajnálta, hogy nincs senki a gyárban, mert biztosan beengednének. Azt mondta, én vagyok az első magyar, aki a felszabadulás óta itt jár, hogy megnézze, hol szenvedett hónapokon át társaival együtt. Bizonyára sokan már nem is élnek – mondta.

Elbúcsúztunk és taxival felkutattuk a volt lágert. A taxisofőr végigvitt a kis városon, s öt perc alatt Parschnitzban, azaz Porsiciban voltunk. Megálltunk. A taxis velem együtt szállt ki a kocsiból egy emlékmű előtt. Egy percig némán néztük.

A fekete márványtáblára rávésték, hogy a Vörös Hadsereg 1945. május 7-én szabadította fel az itt fogva tartott politikai foglyokat és deportáltakat. „Emléküket kegyelettel őrizzük” – fejeződik be a felirat.

A láger épülete még áll, de üres, körülkerítették. A barakktábor helyén lakótelep épült. A gépkocsivezető közben elmesélte, hogy onnan 50 kilométerre harcolt akkortájt partizánként. Ő sem értette, miért meneteltünk naponta négy órán át, hiszen a gyártól a lágerig 20 percig tartott az út. Erre csak az SS parancsnoksága tudott volna válaszolni.

Láttam az erdőt, ahol fáztunk és áztunk, láttam a házat, ahol a német főparancsnok lakott, s az erdőben lévő épületet, amely köré védősáncot kellett ásnunk.

Trutnov-Porsici lakói nem feledtek el bennünket. A halottak emlékét kegyelettel őrzik, felszabadítóik emlékével együtt. Az emlékmű elé minden évben koszorút helyeznek el.

Taxisofőröm átölelt. Borravalót nem fogadott el, s aznap este talán rólunk mesélt a családjának.

Vágó Gabriella


Kategóriák
Családtörténetek

Gestetner, a másológép atyja

Csornától a világhírig – Gestetner Dávid emlékezete

David Gestetner lovon saját lakóháza előtt, London, 1905 körül © Wikipédia

Néhány hónapja Csornán jártam, 30 km-re Győrtől, ahol találkoztam annak a csornai középiskolának a történelem tanárával, amely két csapatot is nevezett be az alapítványunk által indított zsidó helytörténeti diákpályázatra. Tanár úr kedvesen meginvitált egy rövid csornai sétára a helyi zsidó emlékek felvillantására vállalkozva. A séta közben megkérdezte, hogy ismerem-e az egykori Gestetner csornai zsidó családot. Mondtam, nem igazán, de mintha találkoztam volna egy ilyen márkanevű másológéppel egy irodában, ahol dolgoztam. Hát pont ez az – erősítette meg kedves alkalmi idegenvezetőm – a másológép feltalálója Csornán született!

Ez a kis csornai emlék ösztönöz arra, hogy közzé tegyek néhány részletet Gestetner Dávid életéről és munkásságáról. A külön nem hivatkozott részletek forrása a Wikipédia.

Krausz P.


Csornai indulás

Dávid Gestetner Zsigmond és Gestetner Regina gyermekeként született Csornán (1854-1939). Elemi iskolái után nagybátyja üzletében dolgozott mészárosinasként. 17 éves korában elhagyta Magyarországot és Bécsben, a tőzsdén kezdett dolgozni. Feladatai közé tartozott, hogy a tőzsdei nap végén kimutatásokat és szerződéseket másoljon. Ez egy nagyon időigényes munka volt. Ekkor kezdett el gondolkodni egy gyorsabb, hatékonyabb sokszorosító módszeren.

London

Gestetner 1880-ban érkezett Londonba, itt kapott szabadalmat első találmányára a kerekes tollra. A kerekes toll egy olyan szerkezet, melynek a hegyén egy apró fogakkal ellátott kerék található, amely egy vékony, viasszal bevont papírlapon keresztül tört nyomot hagy, amelyet aztán egy tintagörgővel kell megnyomni, hogy az aláhelyezett üres papírlapon ugyanaz az írásminta megjelenjen.

A kerekes toll két példánya © Magyar Nyomdász

Ez a találmány lett a stencilgép elődje. Tökéletesítést követően akár tízezer nyomat is készülhetett egyetlen formáról bármiféle nyomdai előkészítés nélkül.

Emléktábla Geststner Dávid londoni lakóháza falán © Wikipedia

Az elektromosság és a villanymotorok megjelenésével a kézi meghajtású gép már elektromos meghajtással is megrendelhető lett. Kezeléséhez nem volt szükség különösebb nyomdai előképzettségre.

Gestetner szabadalmával majdnem egy időben, Amerikában Thomas Alva Edison is bejegyeztette az u.n. autografikus nyomtatás szabadalmát. Ezt a találmányt aztán Albert Blake Dick továbbfejlesztve védjegyeztette 1887-ben. A feltalálók cégei között megállapodás jött létre. Ennek értelmében a Dick gépek forgalmazása kizárólag az Egyesült Államokra korlátozódott, míg Gestetner Európában és a világ többi részén forgalmazta a sokszorosítóit.

A Gestetner másoló francia nyelvű hirdetése 1900 körül © Wikipedia

Találmányát folyamatosan tökéletesítve 1906-ban Tottenhamban létrehozta a stencilgépek, festékek, hengerek és a kerekes toll gyártására szakosodott üzemét. A sokszorosítógép egyre sikeresebbé vált, a gyár gyors ütemben fejlődött. Hamarosan nemzetközi fiókhálózatot hozott létre gépeinek forgalmazására.

Gestetner Rotary Cyclostyle sokszorosítógép 1920 körül, a bécsi Műszaki Múzeum kiállítási tárgya © Wikimedia Commons

Az 1930-as évekre a tömegesen gyártott stencilgép 40 éven át uralta a sokszorosító gépek piacát.

Gestetner Dávid 1930 körül © Magyar Nyomdász

Modern idők

Az 1970-es években azonban megjelentek a piacon a fénymásoló gépek. 1973-tól a Gestetner által alapított cég is forgalmazott ilyen gépeket. Ez időben kezdődött a stencilgépek hanyatlása. A Gestetnernek ebben az időszakban 52 leányvállalata volt világszerte, és 153 országban látta el a gépek forgalmazását és szervizelését. A cég vezetését az alapító után fia, Sigmund Gestetner, majd az ő fiai David és Jonathan vették át. 1996-ban a Gestetner érdekeltségeket felvásárolta a Japán Ricoh cégcsoport. Ma az NRG Group cégcsoport tagjaként működik, de a Gestetner márkanevet a termékek egy része a mai napig viseli. Fő tevékenységük jelenleg a digitális irodai sokszorosítógépek és rendszerek forgalmazása.

Társadalmi hatások

A stencilgép által az egyéneknek lehetőségük nyílt arra, hogy saját, cenzúrázatlan és ellenőrizetlen gondolataikat sokszorosítsák és terjesszék. Korábban a tömeges példányszámok előállításához a nyomdagépek tulajdonosainak együttműködésére volt szükség, a nyomda alapítás pedig jelentős tőkebefektetést igényelt. A nyomdagépek tulajdonosai nem is voltak hajlandóak a saját érdekeikkel ellentétes véleményeket közzétenni. Sok országban a stencil majd később a modern másológépek jelentős társadalmi mozgalmak és változások nélkülözhetetlen eszközévé vált. Ez volt a papíralapú internet, melynek kifejlesztésében Gestetner Dávid elévülhetetlen érdemeket szerzett.


Források:

Wikipédia és Wikipedia

Wikimédia

Magyar Nyomdász

Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Dr. Bakonyi István barangolása, IV. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon. A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé.

Folytassuk. Már 1945 januárját írjuk.


I. 12 péntek

Péntek reggel indulunk útnak, a borzalmas hómennyiség, mely 2 nap előtt leesett, szinte teljesen elolvadt és még aznap Soroksár, Szentimre, Szentlőrinc érintésével Kőbányára érünk. Az úton ugyanis összeismerkedtünk egy kőbányai fiúval, ki hazafelé igyekezett és ők adtak egyik bunkerben számunkra alvóhelyet.

Taksony – Kőbánya, Google térkép

I.13 szombat

Korán reggel már úton vagyunk, mert szeretnénk minél előbb kijutni Pest környékről, hol még javában áll a harc és fejünk felett süvítenek a lövedékek.

Mindjárt az indulásnál elcsíp bennünket 2 részeg orosz, engem, mint orvost elengednek, de Harmat Lacit alaposan megkopasztják, pizsamáját, zsebkendőjét, apróságait elszedik. …

Hamarosan újabb igazoltatás, de Székesfehérvárott kapott igazolványunk ezúttal is jónak bizonyult és elengednek. 11 óra körül Rákosszentmihályon újabb igazoltatás, itt már nem megy simán a dolog, teljesen átkutatnak, a nálam lévő térképeket (Magyarország és Fejér M. térkép), bélyegjeimet, zseblámpámat, sőt az igazolványt is elveszik és bevágnak egy szobába, hol már vagy 30 ember várja sorsának elbírálását.

Természetesen azonnal ismerkedünk, rajtunk kívül még 2 ember van kinek hasonló igazolványa van, ezek Boriból, Szerbiából jönnek, hol, mint muszosok dolgozta, és Pestújhelyre igyekeznek, mert ott laknak. Rettentően el vannak keseredve. Nekünk sem tetszik a dolog, de hát mit lehet tenni, tekintettel a kényszerpihenőre, eszünk.

Vagy 2 óra múlva kijön egy orosz katona minden rangjelzés nélkül, mint később kiderült G.P.U. kapitány volt, négyünket átkísértet egy szomszédos udvarba, míg a többieket, kinek száma közben legalább 50-re szaporodott, fegyveres őrök sorba állítják, és útnak indítják, ki tudja hová. Mindjárt elsőnek engem hívnak be és szabályszerűen leigazolnak, majd részletesen kihallgatnak. Hol voltam, mit csináltam, mettől-meddig, milyen bánásmódban volt részem stb.

Míg a többiek kihallgatása folyik, én felhasználom az alkalmat és az udvaron lévő húzós kútnál alaposan megmosdom. Süt a nap nincs, nagyon hideg, fagypont körül van a hőmérséklet.

Még a kihallgatás alatt összeismerkedem egy orosz altiszttel, akivel kézzel-lábbal, szótár segítségével hosszabb beszélgetést folytattam, melynek eredményeképpen egy fiola … szereztem neki a házban lakó gyógyszerésztől. Az orosz hálája jeléül 4 db. vágott húst juttatott hozzám, amelyet természetesen megosztottam a többiekkel, így tehát újra ettünk.

Miután mindnyájunkat kihallgattak, visszakísértek bennünket a szomszédos épületbe, hol a megmotozásunk folyt és most ott helyeztek el, a belső teremben, hol már 2 muszos szabó is volt. Ezek már 3 napja dolgoznak ottan. A szobában kályha is volt, tehát rögtön alaposan befűtöttünk. Tekintettel arra, hogy a háznak fakerítése volt, tüzelőben nem volt hiány, én, mint legidősebb, tápláltam a tüzet.

Csak az volt kellemetlen, hogy tőlünk kb. 200 m-re voltak orosz ütegek felállítva és ezeknek a kilövései állandó rázkódtatással jártak. Lassanként besötétedett és mi újra éhesek lettünk. Mikor bejött a G.P.U. főhadnagy, kértük, hogy adjanak enni. Ő aztán intézkedett, hogy kenyeret kapjunk, amire nagy szükségünk is volt, mert abban elég gyengén álltunk. Lefeküdtünk a parkettára és nagyon jól aludtunk …

I.14 vasárnap

Reggel újra kenyeret kaptunk, a kútnál megmosakodtunk és visszamentünk a belső szobába, hol most már előttünk folyt a pofák kihallgatása. Mikor vagy 50-en összejöttek, úgy, mint tegnap, fegyveres őrök elindították őket. Dél felé jön a G.P.U. főhadnagy, hozza az írásainkat és utunkra engedett. Kértük, hogy írjon rá néhány sort, nehogy újra elcsípjenek bennünket, de erre nem volt hajlandó. Általában tapasztaltam, hogy nagyon nehezen adnak ki írást.

Gyors ütemben megindultunk és a pestújhelyiek útbaigazítása nyomán Fót felé vettük utunkat, mert arra rövidebb Vácnak. Sikerült felkapaszkodnunk egy orosz autóra, mely Vácra igyekezett és mi már messzemenő terveket szőttünk, hogy mit fogunk Vácon kora délután csinálni, mikor Fóton az orosz női közlekedési rendőr lekényszerített a kocsiról, sőt még a csomagjainkat is széttúrta.

Vác, Google térkép

Gyönyörű, enyhe napsütéses délután folytattuk tovább utunkat Dunaharaszti – Alag felé, hova hamarosan beérkeztünk és most már a Budapest – Vác műúton baktattunk tovább. Tekintettel a szomorú tapasztalatokra, a közlekedési rendőröket igyekszünk kikerülni … Hamarosan elért bennünket egy cigány család, kik kocsin mentek és megengedték, hogy holmijainkat elhelyezzük. Most már csomagjainktól megkönnyebbülve, szapora léptekkel folytatjuk utunkat és sötét este érkezünk Sződligetre, hol azonnal a rendőrségre mentünk. A rendőrség segítségével kaptunk egy szobát és széles rekamién nyugtattuk meg fáradt tagjainkat. …

I.15 hétfő

Sződligeten a helyzet nagyon veszedelmes, mert az embereket úton-útfélen elfogják és robotba viszik. … Egy policaj kíséretében jutunk el az országútra, hol tovább folytatjuk utunkat Vác felé. Hamarosan a Vác-Hatvan útkereszteződéshez érünk, már messziről látszik, hogy ott áll az orosz rendőr és néhány katona, de nincs más út, kénytelenek vagyunk karjaikba menni. Igazoltatás, az igazolvány jó, de el kell menni robotra vasútépítéshez.

Hiába ágálok én kétségbeesetten, hogy orvos vagyok, és fáj a lábam …, a katona sorba állít és indulunk a munkahelyre. A munkahely kb. 3 km-nyire van az útkereszteződéstől és mikor odabaktattunk, miután csomagjainkat egy vasúti őrháznál leraktuk, kisül, hogy vasúti síneket kell leemelnünk, mert a németek tönkretették és azokat kell helyükre raknunk. Szép kilátások! Egyelőre várunk és fázunk, a dolog sehogy sem tetszik nekem.

Arra jön egy hadnagy, mutatom neki az írásomat, bólogat a fejével, harasó, harasó, de ő nem intézkedhet, hanem a kapitány. Keresem a kapitányt, nincs sehol, közben megérkezik a szerelvény, amely a síneket hozza és szerencsésen tovább vitték, mint kellene, úgyhogy az egyik vagon 2 hátsó kereke leugrott a sínről…

Mi ketten pedig megindultunk visszafelé és elhatározzuk, hogy bárki kérdi, azt mondjuk, hogy a tiszt mondta, igyi damoj. Szerencsésen elkerülünk 3 munkacsoportot, az őrházban gyorsan felvesszük a szerelékünket és pont, midőn kilépünk az őrházból, beleszaladtunk egy orosz őrjáratba. Természetesen azonnal igazoltatnak, mi felmutatjuk iratainkat, de nem akarnak elengedni és midőn meglátják orvosi táskámat, azonnal elkezdenek kutatni Sulfidin után. Ezt ugyan nem találnak, de pólyáim jelentékeny részétől megfosztanak. Közben intek a szememmel egy fiatal orosznak, ki megérti és kituszkol bennünket. Jó messzire elkísértetjük magunkat, majd fájó szívvel megválok 20 db. Sulfapyridin tablettától. Sajnos mindennek ára van és csak később tudtam meg, milyen hatalmas árat fizettem!

Gyorsan megyünk vissza, és most már akadálytalanul jutunk át az útkereszteződésnél. Hamarosan a váci rendőrségen vagyunk, hol magyar-orosz nyelvű igazolványt kapunk, melynek értelmében Párkánynánáig utazhatunk, a váci rendőrség nem adhat ki messzebbre szóló írást. Az igazolványt az orosz parancsnokságon aláíratjuk és lepecsételtetjük, most már van orosz pecsétünk is, már indulunk is tovább.

Párkány (Sturovo) és Zebegény, Google térkép

Vác utolsó házainál járunk, midőn egy orosz autóoszlop leáll és a kapitány kérdi, hogy merre van Nagymaros és hogy van-e ott bor. Mondom, hogy az utat tudom, de hogy bor van-e, erre nem tudok válaszolni. Mondom neki, hogy 13-14 km, és ha akarja megmutatom az utat. Az orosz beleegyezik és mi felkapaszkodunk az autóra és már indulunk Nagymaros irányába. Az autón hideg van, de hősiesen tűrjük, mert a 3 órai utat játszva tettük meg kb. 20 perc alatt, … mire megfáztunk volna már meg is érkeztünk. Az oroszok értesülése helyes volt, mert a dunamenti vendéglőben csakugyan találtak vagy 30 hordó bort. Mivel kalauzoltuk őket és segítettünk a hordót felborítani, a mi kulacsunkat is megtöltötték. Az orosz is meg volt elégedve és mi is, mert ily messze eljutottunk! A borról ugyan kiderült, hogy megecetesedett és így mi nem tudtuk meginni, de az oroszok biztos megitták.

Az utcán tanakodunk, hogy hol találunk lakást, midőn arra jön egy idősebb hölgy és őt megszólítván kisül, hogy nála megalhatunk, ha nem félünk az oroszoktól. Mi vállaljuk a kockázatot, és hamarosan már égő tűzhely mellett ülve eszegetünk, tejet kapunk, majd krumplit főzünk és finoman bevacsorázunk. … Laci felderítő útra indul, némi savanyúság is akad, sőt az ágy alatt gyönyörű almát találunk, 1 kosárral és természetesen megvámoljuk, de azért hagyunk is!

I.16 kedd

Nagymarosról indulva szép úton Zebegénybe jutunk, hol Brulik pékékhez hoztunk üzenetet. Jó ebédet kaptunk és induláskor egy 2 kilós kenyeret.

Az úton szembejövőktől nem jó híreket hallunk, Esztergomban németek vannak és állandóan lövik a Helemba-Garamkövesdi utat. A front közvetlen Párkány előtt van és hazugok azok a hírek, hogy Komáromot elfoglalták volna az oroszok. De mi vakon megyünk tovább, űz, hajt bennünket az otthon utáni vágy és reméljük, hogy Pest ostrománál felszabaduló seregek majd tovább nyomják a frontot és mi ott akarunk lenni a sarkukban, hogy azonnal követhessük őket. 

Eljutunk Szobra, majd átkelünk az Ipolyon vert hadihídon és Helembán vagyunk d.u. ½ 4 körül. Már éjjeli szállásunk is van, midőn meghalljuk, hogy a Garamkövesdre menő utat a németek annyira aknázzák, hogy nappal nem lehet közlekedni rajta. Csak nagy kerülővel lehetne így eljutni Párkányba. Összenézünk és már vesszük is fel holmijainkat, hogy kihasználva az esti szürkületet még ma eljussunk Garamkövesdre. Az út állítólag 8 km, de úgy látszik, már nagyon fáradtak voltunk, mert a végén már alig topogtunk. Rögtön a falu végén találtunk egy házat, hol meghúztuk magunkat éjszakára.

Az amerikai légierő négymotoros bombázója 1944-ben a szobi vasúti hidat bombázza, Forrás: szeretgom.hu

Úgy látszik, most már minden mindegy, egy kukoricaszárral megrakott zsákon aludtam, tudtam aludni, sőt jól aludtam, de midőn reggel körülnéztem, azonnal felpakoltunk és tovább indultunk. Végigmenve a falun, eljutunk a garami hadihídhoz, de itt az őrség senkit nem enged át, állítólag 1-2 nap múlva már lehet, de most nem. Hiába minden, vissza kell mennünk és az egyik közeli házban helyezkedünk el, hátha mégis.

Közben már az egyik policaj megkér, hogy keressem fel a helybeli orvost, mert beteg és valami orvosságra van szüksége. Elmegyek hozzá, borzalmasan elhanyagolt állapotban van, lakását, rendelőjét szétdúlták, Ő maga is piszkos, ápolatlan, tele sirámmal és jajjal. Mit szóljunk mi?!

Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, küldték a biztos pusztulásba, nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk mondták most, de … nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott!  Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak és legalább nem tesznek kivételt. Az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől.

Én magam is keresztülestem sok mindenen, 16 éves orvosi munkám eredménye semmivé lett, de amíg dolgozni tudok, és lehet, nem esek kétségbe. Ők puszta anyagi javakért sírnak, rínak, de odahaza vannak és rokonaik, testvéreik is otthon vannak, de mi van a mi rokonainkkal, hol vannak ők! Még sokat tudnék mondani erről, de szándékom nem ez, hanem megírni vándorlásom történetét.

Hamarosan otthagytam a kedves kollégát, és sikerült megszegeltetnem cipőmet az orosz suszterájban, majd visszatértem szállásomra. Ebéd után észrevettük, hogy a civileket engedik át a hídon, erre mi is azonnal nekieredtünk, és sikerült átjutnunk. Nem mehettünk az országúton, mert azt lőtték a németek és Nána felé kerülve igyekeztünk Párkányba.

A Nána-Párkányi úton, ahogy haladunk, kivel találom magam szembe, mint Perlblum Lajossal, kivel együtt voltam Óbarokon jó ideig. Mindketten alaposan meglepődtünk, viharosan üdvözöljük egymást és lassanként elmeséljük, hogy ki, hogyan került oda. Kisül, hogy őt egyszerűen ottfelejtették Párkányba a civil lakosság ellátására. Őhozzá megyünk, és 2 napig élvezzük vendégszeretetét. Ő ugyanis Dr. Hermann párkányi orvos rendelőjében lakik, illetve a pincében, mert állandó belövések vannak. Mi is a pincébe költözünk.

Már szerda d.u. megismerkedünk egy aranyos, barátságos, jólelkű, párkányi zsidóval, ki a nyilasok elől a környékben rejtőzött és már hazatért Schatz Ödönnel, ki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Ő már védőszárnyai alá vett 2 komáromi gettóból kimenekült és rejtőzött nőt és 1 kisfiút és jelenleg a Tóth bunkerben laknak. … elhatározták, miszerint felköltöznek Schatz bácsi házába, de itt viszont félnek az oroszoktól. Schatz bácsi arra gondolt, hogy én, mint orvos, meg tudom védeni őket, és ez párkányi tartózkodásom alatt sikerült is. Másnap reggel még 2 muszos szaladt be, szintén komáromiak, kik megszöktek a győri légószázadból, beálltak a szlovák partizánok közé és onnan szöktek Pestre, hol hamis iratokkal vészelték át, míg elérték őket az oroszok.

(A fényképek csak illusztrációk.)


A negyedik rész vége.

Ne hagyd ki majd a ötödiket sem, amelyben megtudod, hogyan tud egy orvost élelmet szerezni a nehéz időkben, milyen a háborús helyzet a csehszlovák-magyar határon, milyen sokat jelentett Schatz Ödön bácsi vendégszeretete. Ejutnak Pestre, ahol számos győri sorstársukkal találkoznak.

Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Emlékeznünk muszáj

Les Sichermann összefonódó élettörténetekről


Megtiszteltetés, hogy bemutathatjuk Les írását. Az ő életútját normál betűkkel, Albertét pedig dőlt betűvel jelöltük.

Krausz P.


Szerencsés vagyok, hogy a viszonylagos béke és jólét korszakában élhetek, és elképzelni sem tudom a háború pusztítását, amely az előző generációt sújtotta, amely generáció még mindig a halál és a pusztítás emlékeivel él együtt. Soha nem vonultam be a hadseregbe, legyen szó a koreai háborúról, a vietnami háborúról vagy bármilyen kanadai küldetésről, amely aktív katonai szolgálatot igényelt.

Amikor 1956-ban, hatévesen elhagytam Magyarországot, emlékszem, orosz tankok gördültek el a lakásunk előtt, és én az orosz csapatok és a magyar ellenállók közötti összecsapások után hátrahagyott üres töltényhüvelyeket szedtem fel az utcán. Ez volt az egyetlen háborús élményem, ha ez egyáltalán annak tekinthető. Szüleim sajnos az auschwitzi haláltáborok borzalmainak „haszonélvezői” voltak, később pedig a magyar forradalom menekültjei. Tizenegy évük volt arra, hogy a második világháborút követően talpra álljanak, hogy aztán egy újabb inváziót követően megélhetésük ismét bizonytalanná váljon a kommunista rendszerben.

Örökké hálás leszek a szüleim nehéz döntéséért, hogy hátrahagyták azt az országot, amely több száz éven át az ő és őseik otthona volt, és lehetővé tették számunkra, hogy új hazánkban, Kanadában olyan új örökséget teremtsünk, amire büszke lehetek.

Anyám és apám, Sicherman (Adler) Jolán és Sicherman Miksa, Budapest 1945-1956 © Les Sichermann

Érthető, hogy szüleim nem szívesen meséltek háborús élményeikről. Senki sem tudja igazán értékelni az éveken át tartó szenvedést és megaláztatásokat, amelyeket el kellett viselniük, hacsak nem volt jelen szemtanúként. A tapasztalataikra való utalásaim nem mások, mint könyvekből, játékfilmekből, dokumentumfilmekből és holokauszt-túlélőktől származó történetek. Sajnos nagyon keveset tudok a szüleimről, akik akkor hunytak el, amikor még egészen fiatal voltam.


1940. november 20

Magyarország csatlakozott a “gonosz tengelyhez” (Magyarország negyedik országként csatlakozik a tengelyhatalmakhoz – a szerk.). Most már Németország nyílt szövetségese, ugyanakkor veszélyes és megtévesztő játékot játszik: megpróbálja megnyugtatni Németországot és a Szövetségeseket egyaránt. Apám 38 éves, és a vidéki Magyarországon tanít. Első házasságában él, van egy lányuk. Nagyon keveset tudok az életéről, mielőtt a háború után feleségül vette anyámat, második feleségét.

Valójában, apám háborús évek alatti viszontagságaira csak abból következtetek, hogy ismerem a történelmi eseményeket és a zsidókkal általában történteket egy olyan országban, melyet a német szövetségesekkel cinkosan együttműködő kormány vezetett. Az 1938-ra, sőt még korábbra visszanyúló törvényeket megerősítették, amelyek korlátozták a zsidók részvételét a gazdasági életben és a zsidó férfiakat kényszermunkára kényszerítették a frontokon, amint Magyarország belépett a második világháborúba.


1941. május 18

Körülbelül 1700 kilométerre nyugatra egy párhuzamos univerzum bontakozott ki, amely sok évvel később keresztezte az enyémet. Albert Cox, aki az angliai Leicesterben lakott, éppen akkor szerezte meg tanári diplomáját és a háborúba készült. 1941. július 14-én, a Bastille-napon jelentkezett a RAF-hoz (Royal Airforce) a londoni Regent Park-ban. 1940-től kezdve Albert naponta vezetett naplót a katonai eseményekről, kalandjairól, amelyek során olyan helyekre vetődött Amerikában, mint Georgia, Alabama Halifax, Winnipeg, Estevan Saskatchewan, Trenton Ontario és Olaszországban, ahol pilótaként és navigátorként szolgált ezredével.

“Megismerkedtem a katonai fegyelemmel. A rangom AC1 (Aircraftsman First Class). Hagyományos kék egyenruhába öltöztettek, a RAF-sapkámon lévő fehér jelzés adta hírül a világnak, hogy kiképzésen lévő pilóta vagyok. Megtanultuk, hogyan kell alakulatban menetelni és gyakorlatozni, hogyan kell fényesre pucolni gombjainkat és cipőnket, hogyan kell felkészülni a felszerelés ellenőrzésére, hogyan kell tisztelegni egy tiszt előtt, tulajdonképpen hogyan kell mintaszerű katonává válni. A hajam rövidre volt vágva. Éjszakai kijárási tilalom. Körülbelül kéthetente kaptam fizetést. A tényleges összeget elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy az AC-seknek csupán alamizsna jutott”.

1941. szeptember 23

Albert Cox egy lepukkant olajszállító tartályhajóval indul Liverpoolból, hogy a tengerentúlon folytassa kiképzését. Nem kapott eligazítást beosztásáról, csupán azt közölték vele, hogy jelentkezzen Manchester-ben, majd egy éjszaka alatt Liverpool-ba szállítják.

“… Körülbelül tíz repülős volt az utasok között. Függőágyakban aludtunk mélyen a raktérben ezen a nyomorult, bűzös hajón. … A legénység megpróbálta eloszlatni félelmünket a patkányoktól, amelyek a függőágy kötelein és néha alvás közben testünkön vonultak végig, jelezve, túl jól tápláltak ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzanak. A macskák itt a mennyországában éltek. Természetes ellenségeik elhíztak és ellustultak. Körülbelül száz hajóból álló konvojban haladtunk, amelyet egy csatahajó, egy cirkáló és jó néhány romboló és korvett kísért … Újra és újra gyakoroltuk, mit kell tennünk, ha megszólal a riadó … és abból rengeteg volt. Idegtépő két hét … Nagyjából ekkor tudtam meg a legénység egyik tagjától, hogy a célállomásunk a kanadai Halifax, Új-Skócia.”

“Az Atlanti-óceán közepén német tengeralattjárók támadtak, és a legénység egyik tagja úgy becsülte, hogy négy hajónkat torpedóztak meg. A rombolók a konvojban és a konvoj körül cikáztak, és legalább két alkalommal fekete füstfüggöny vett körül bennünket.”

“Egy szép délután, tiszta ég alatt és nyugodt tengeren, riasztás miatt rohantunk a fedélzetre. Egy német Condor repülőgép követett minket. A konvoj légvédelmi ágyúi tüzelni kezdtek. A Condor bombasorozatot lőtt a csatahajóra, azt alig tévesztette el. Aggasztó volt, és eléggé biztosak voltunk benne, hogy a Condor legénysége a térségben tartózkodó összes ellenséges tengeralattjáróval közölte pontos földrajzi helyzetünket”.


1941. december 12

Magyarország, miután 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni hadjáratba, hadat üzen az Egyesült Államoknak. A munkaszolgálatra besorozott zsidó férfiakat az orosz frontra küldték. Most eszembe jut, hogy apám a háborúban egy robbanószerkezet okozta sérülés következtében nem tudott rendesen írni.

Sok zsidó tért át a katolikus hitre, hogy megmeneküljön a korlátozásoktól és az üldözéstől.


1941. szeptember 23-október 7

“Körülbelül két napba telt, mire Torontóba értünk. A vasútállomásról egy RCAF járművekből álló konvoj Maple Leaf Gardens-be szállított minket. Éppen jégkorongmeccs zajlott, amikor megérkeztünk… Torontó lenyűgözött. Itt három éjszakás viszonyom lett egy vonzó 30 éves nővel, akit egy torontói táncteremben ismertem meg.”

1941 októbere – 1942 júliusa

“Michigan, Indiana, Kentucky, Georgia és Tennessee államokon keresztül utaztunk végállomásunk felé, a Alabama állambeli Montgomery Maxwell Field-ben kialakított nagy amerikai katonai bázisra … Egy teljesen új világ tárult ki számomra. Pazar volt az ellátás.”

“Háromhetes tartózkodásunk célja az volt, hogy hozzászokjunk az amerikaiak katonai elvárásaihoz. A fegyelmi kiképzés amerikai változata nem igazán nyűgözött le minket … Az alantas feladatokat teljes egészében feketék végezték … Sok filmet vetítettek az Alabamában burjánzó nemi betegségek minden aspektusáról. Elrettentettek bennünket attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljünk feketékkel. Megismertük a Ku Klux Klan tevékenységét. Montgomery lakóit hihetetlenül bigottnak és rasszistának találtam.”

“Kiváltságos életünk gyökeresen megváltozott december 7-én, amikor a japánok lebombázták Pearl Harbour-t, és az USA-t belépett a háborúba. Levettük az öltönyt és felvettük a kék egyenruhát. A kiképzés, amely a “nemzetközi szabályok” szerint addig illegálisan folyt, most legálissá vált. Már nem voltunk “civilek”, akik pilótának készültek. Az amerikaiak most már a bajtársainkká váltak.”

Az amerikai kiképzés befejezése után Albertet áthelyezték Trenton Ontario és Estevan Saskatchewan államokba, ahol megállapították, hogy mélységérzékelése nem megfelelő, ezért nem lehet pilóta. Ezért navigátornak képezték tovább.

“Amikor 1942 júliusában megérkeztem Winnipegbe, hőhullám fogadott. … Egy ramaty, olcsó szállodában szálltam meg, egészen közel Winnipeg városközpontjához, a közkönyvtárhoz és ott találkoztam későbbi feleségemmel, Miss Frances (Tanty) Croninnal. Tanty, hihetetlenül gyönyörű lány, teljesen elvarázsolt.”

Albert és Tanty Cox, jövendőbeli apósom és anyósom, Montreal, 1942 © Les Sichermann

“1943. április 2-án, navigátorként végeztem, és a parancsnok átadta navigátori kinevezésem a híres Billy Bishop (a Brit Birodalom pilóta ásza a 2. vh-ban, későbbi légi marsall – a szerk.) jelenlétében, aki lelkesítő beszédet tartott. Az ünnepség után Billy Bishop látványos légi bemutatót tartott a bázis felett.”


1944. március 19

Németország megszállja Magyarországot. A magyar kormány elrendeli az összes zsidó deportálását. Édesanyámat és nővéreit Győr környékéről egy 5000 fős gettóba gyűjtik, majd marhavagonokban Auschwitzba szállítják.

Nagymamám, Stern (Adler) Malvin 1880-1944, és nagynéném, Szalay (Adler) Irene, mindketten győriek © Les Sichermann

Ismét csak nem vagyok tisztában az apámmal történtekkel, első feleségétől és lányától való fizikai elválásának vagy túlélésének körülményeivel. Mire 1944 júniusában a tömeges deportálás véget ért, a vidéken élő zsidók már szinte mind eltűntek. A budapesti zsidók végső begyűjtése még 1945-ben is folytatódott, Európa elkerülhetetlen felszabadulása ellenére. Németország 1945. május 7-én kapitulál.               

Apám valahogyan életben maradt és visszatért szűkebb hazájába, Csornára, csak azért, hogy megtudja, hogy a felesége és a lánya Auschwitzban pusztult el.

Eközben leendő anyám és két nővére túlélte Auschwitz-ot és a “halálmenetet”. Végtére is visszatértek a szülővárosukba, Győrbe, és megpróbálták folytatni korábbi életüket.

Apám feleségül veszi anyámat.

1948-ban jöttem a világra. Rövidesen Budapestre költöztünk, és korai emlékeim szerint boldog háztartásban, egyke gyermekként éltem. Budapesten csatlakoztak hozzánk a haláltáborokat túlélő családtagok. Emlékszem, hogy a nyári szünetben meglátogattam nagynénémet, nagybátyámat és unokatestvéremet Győrben. Engem nem érintett, amit szüleimnek át kellett élni az 1939-1945-ös háborús években. A háború nyoma, a lebombázott épületek és a kenyérsorok még a kommunista rendszer alatt is jelen voltak. A háború megbüntette Magyarországot a Németországgal szövetséges háborús szerepéért.


1943. szeptember 11-30

“A fiam, Dennis 1943. augusztus 31-én született a Szent Bonifác Kórházban. Most tartottam először a karjaimban.”

Albert és Tanty Cox, 1943 © Les Sichermann

“Amikor szeptember végén elbúcsúztam Tantytól, a jövő nagyon is kétségesnek tűnt.  Abban az időben semmi jele nem mutatkozott a háború gyors befejezésének, és úgy nézett ki, hogy évekbe is kerülhet, amíg Tanty és én újra találkozhatunk. Eléggé ‘kemény legény’ vagyok, de sírtam, amikor elváltunk”.

“Végül megérkeztünk New Yorkba, de nem volt időnk városnézésre. Nagyszerű luxusjáraton, a Queen Mary-n találtuk magunkat. Egy seregnyi katonával, főleg amerikaiakkal utaztunk együtt … Az út ezúttal öt napig tartott. A Queen Mary nagy sebességgel, egyetlen kísérő hajó nélkül szelte át az Atlanti-óceánt … a rombolók motorja nem volt elég erős, hogy kellő sebességgel kövessenek minket. Megkönnyebbültünk, amikor megpillantottuk Írország, majd később Skócia partjait… Két év távollét után újra a szülőföldemen voltam.”

1944. március 14 

Albert további állomáshelyei: Algír, Catalina Szicília, Oran, Foggia és Zara (Jugoszlávia).

“A D-Day Dodgers hadseregcsoportba (a Szövetségesek Olaszországot felszabadító hadserege – a szerk.) soroltak minket. Nápolyba 1944. március 15-én érkeztünk, és a Vezúv ritka kitörései egyikével fogadott minket … Csatlakoztunk bajtársainkhoz a 608-as RAF-században, és feladatunkká tették a konvojok védelmét, a Földközi-tenger felletti időjárási viszonyok megfigyelését és jelentését, a fegyveres felderítést és fényképezést a hadsereg számára.”

“A legnagyobb veszélyt életünkre, különösen éjszaka, az amerikai vadászgépek jelentették, amelyek személyzetének repülőgép-felismerési készsége megdöbbentően alacsony szinten állt, így amerikai pilóták számos alkalommal lőttek le a Hudsonokat, miközben azt hitték, hogy német Junker 88-asokat támadnak.”

Albert Cox kiképző repülős századával egy Hudson előtt, Debert Új-Skócia 1943 © Les Sichermann

1946-tól 1955 nyaráig

“Leicesterben (Anglia) éltünk. Ez idő alatt még három utóddal bővült a családunk: Kathleen, Dale (Tony) és Shannon. 1955 júniusában Tanty-val vonaton Londonba utaztunk, ahol interjú kínálkozott tanári állásra a kanadai Saskatchewan-ban. Elfogadtam egy Craik melletti, egytantermes iskolába szóló ajánlatot, és így kezdődött életünk újabb kihívásokkal teli fejezete”.


Az 1956-os forradalom

A háború utáni megszorítások ellenére, amik Oroszország politikai és gazdasági nyomása következtében váltak szükségessé, úgy ahogy berendezkedtünk budapesti otthonunkban. Szeptemberben kezdtem a második osztályt, amikor Magyarország Varsói Szerződésből történő kilépési kísérletével elszabadult a pokol. Oroszország válaszul a Vörös Hadsereget küldte a felkelés leverésére, aminek többezer halottja volt.

A szüleim úgy döntöttek, hogy elegük van az előttünk álló bizonytalanságból és elhatározták, hogy elhagyják az országot, mielőtt a határok végleg lezárulnak. Anyámmal unokatestvérem családjához csatlakoztunk Győrben. A sötétség leple alatt gyülekeztünk más menekültekkel együtt a határ közelében, és gyalog vágtunk a gazdák földjeinek. Minden család egyetlen bőröndöt cipelt, benne minden világi javaival. Apám és másik nagynéném később csatlakozott hozzánk legális okmányokkal a célállomáson. A horizonton látható fények felé vettük az irányt, de az osztrák határon orosz katonák fogadtak minket. Alkohollal vesztegettük meg őket, hogy átengedjenek.

Az osztrák Vöröskereszt vett minket védőszárnyai alá. Első állomásunk a strassburg-i menekülttábor volt, majd Párizsba tartottunk, ahol egy unokatestvérünknél laktunk hat hónapig és vártuk, hogy egy ország befogadjon minket. Unokatestvéremmel egy Párizs melletti magániskolába írattak be. Végül is, Kanada jelentkezett és kínált bevándorlói státuszt.

1957. május 15-én érkeztünk Edmonton-ban, majd később Saskatoon-ba, ahol a helyi szervezetek segítettek szállást és munkát találni. Apám és nagynéném Izraelen keresztül csatlakozott hozzánk. Sajnos édesanyám rövidesen mellrákban elhunyt, így 58 éves apámra maradt a család. Hat évet töltöttünk együtt Montrealban, majd, amikor lehetőség nyílt, és angol nyelvtudásom javult, visszatértem Saskatoon-ba. Körülbelül összesen tíz évbe telt, mire sikerült munkába állnom.

Mi történt az apámmal? Apám a háború után feleségül vette anyámat, akinél 20 évvel volt idősebb. Amikor 1963-ban visszatértem Saskatoon-ba, hogy nagynénémhez és nagybátyámhoz költözzek, apám Montreal-ban maradt, majd 1968-ban meghalt. Ekkor 19 éves voltam. Apám a kora miatt nagyon nehezen alkalmazkodott a kanadai élethez, de aktív tagja lett a montreali zsidó közösségnek. Egy kisebb műtét miatt kórházba került, és valamilyen ismeretlen szövődmény miatt sohasem gyógyult fel újra. Csak a nyári szünetben látogattam meg. Sajnos, soha nem ismertem meg őt igazán jól. A legtöbbet, amit a holokausztról tudok, az egyik túlélő, Saskatoon-ban lakó nagynénémtől hallottam. Amíg a rokonaim éltek, addig nem igazán érdekelt a múlt, érdeklődésem csak jóval később ébredt fel.

Jóval később, hazafelé jövet, egy izraeli kibucban töltött év után ellátogattam Magyarországra, mégpedig 1971-ben Budapestre. (A második látogatásomra körülbelül 5 évvel ezelőtt került sor, szintén Budapesten, ahol a Vöröskeresztnek segítettem egy idős saskatoon-i úriember kíséretében, hogy meglátogassa rég elveszett lányát.)


Kanada, 1955

“Az első iskolám Saskatchewan-ban a Holmesdale-i egytantermes iskola volt, amely körülbelül 7 mérföldre fekszik Craik-től. Apró tanítóházban laktunk, ahol sem áram, sem házon belüli WC nem volt. Tanty, én, valamint a négy gyerek egyetlen kis hálószobában aludtunk… Megvettem életem első autóját, és többször is Saskatoon-ban jártam vele … A fizetésem abban a tanévben 2 800 dollárt tett ki, ezt egészítette ki a gondnoki munkámért járó havi 9,00 dollár. Takarítottam az iskolát és felügyeltem a kazánokra. Ugyanabban a teremben tanítottam olvasni a kisgyerekeket, ahol a 10. osztályos tantárgyakat is tanítottam a 16 és 17 éveseknek. Kiváló oktatási tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem a saskatchewan-i oktatás egész rendszerébe”.          

Kanada, 1956-1964

További tanári állások sorában Albert 1956-1964 között Woodrow-ban és 1966-1986 között Saskatoon-ban tanított, majd a nyugdíjba vonult. Tisztségviselőként különböző testületekben is tevékenykedett, például a Saskatoon-i Tanárok Egyesületének elnökeként, a Saskatoon-i Kiskorúak Labdarúgó Egyesületének biztosaként és a Nutana Légió elnökeként. Részt vett a tartományi politikában az Új Demokrata Pártban, és vendégelőadóként működött a Saskatchewan-i Egyetemen. Feleségével, Tantyval négy csodálatos gyermeket neveltek fel.


Életem 1974-től

Az 1974-es év sorsfordítónak bizonyult. Tanulmányaim befejeztével a Saskatchewan-i Egyetem Mezőgazdasági Tanszékén kaptam állást. Emellett aktívan fociztam, a Saskatoon Nutana Legió csapatában játszottam. Tisztán emlékszem arra, amikor először mentem el a Nutana Legióhoz; a társalgóból áradó középangol akcentust, egy dübörgő hangot hallottam. A hang tulajdonosa Alf Bibby-vel, menedzserünkkel beszélgetett. Alf felesége és egy fiatal lány is az asztalnál ült. Alf bemutatta Albert Cox-ot, a Nutana Légió elnökét és lányát, Kathyt. Albert azonnal hozott egy kör italt, a többi már történelem.

Családi fotó (balra) Tanty, Albert, Kathy, Les; (jobbra) Les, Kathy és (középen) unokaöccse az esküvőnkön, Saskatoon Saskatchewan, 1975 © Les Sichermann

1975-ben feleségül vettem Kathyt. Szeretettel fogadtak családjában, az én családomból addigra már alig maradt túlélő. Igazán örömteli élmény jelentett, hogy egy olyan családba tartozom, amely előítéletek nélkül elfogadott. Már 48 éve vagyunk házasok.

Egyetemi munkám után a saskatoon-i rendőrséghez kerültem és 24 év elteltével mentem nyugdíjba. Jelenleg iskolabuszt vezetek, hogy elfoglaljam magam.

Sok örömöt szerez 2 gyermekem és 4 unokám. Aktív tagja vagyok a zsidó közösségnek, amely igazgatótanácsában is tevékenykedem.

Újra és újra ráébredek, hogy az én szerencsém a szüleim döntésének eredménye, aminek révén elhagyták hazájukat és vállalták egy idegen országban, esetünkben Kanadában, történő letelepedés kockázatát azért, hogy nagyobb szabadságban és jobb körülmények között élhessünk. Elképzelni is nehéz, hogy menekültként milyen félelmek és bizonytalanságok közepette vágtak bele ebbe a hatalmas vállalkozásba, anélkül, hogy tudták volna, merre mennek, milyen élet vár rájuk.

Nagy hálával tartozom Albert Cox-nak is, aki a Szövetségesek pilótájaként életét kockáztatva siettette Németország legyőzését és a náci haláltáborok felszabadítását. Hálás vagyok neki és feleségének döntésükért, hogy Kanadát választották otthonuknak, ahol is lányuk életem párja lett.

Les és Kathy Sicherman 2023 © Les Sichermann

Végezetül köszönöm Kanadának, hogy feltétel nélkül befogadott minket, menekülteket a kétségbeesés órájában, de féltem az európaiakat, mivel diktátorok, mint Sztálin, Hitler, Putyin és a hozzájuk hasonlók, időközönként leváltják a demokratikus rendet, ezzel történelmi menekültkatasztrófákat okozva. Tartok attól is, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök Putyin kormányzási stílusát másolja és megdöbbent a diktátorral ápolt szoros kapcsolata.


Úgy érzem, hogy teljes és szerencsés életet élhettem.


Írta Les Sichermann, Kanada

Kategóriák
Családtörténetek

Szüleim cigaretta fejadagok miatt találkoztak

Egy orvosjogász élete, Ullmann Sándor életútja – Második rész

Ez Sándor élettörténetének folytatása, amelyet ezúttal lánya, Margie Ullmann-Weil írt meg, attól a pillanattól kezdve, amikor Sándor Kanadába érkezett. Idézzük fel Sándor történetének első részét, amikor még Magyarországon élt a 20. század legsötétebb időszakában, amelyet honlapunkon “Egy osztálytárs előrelátóan náci sapkát és nyilaskeresztes inget adott neki” címmel tettünk közzé.

Olvasd el ezt az izgalmas második részt arról, hogyan építette fel Sándor a semmiből tengerentúli magán- és szakmai életét.

Krausz P.


Margie visszaemlékezései

A lányom, Savannah Weil, online kutatásai és a nagyapjával készült interjúk meghallgatása alapján írt életrajzot apámról. Az életrajz apám magyarországi életével foglalkozik. Megpróbálok információt adni szakmai pályájáról és eredményeiről, de ami még fontosabb, leírom a személyes jellemzőit ennek a figyelemre méltó embernek.

Mindig is orvos akart lenni. Ehelyett tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem jogi karán kezdte, mert ez volt az egyetlen egyetem, amelyik felvette, amikor Magyarországon a zsidóknak megtiltották a felsőfokú tanulmányokat. Amíg jogra járt, beült az orvosi kar óráira is. A háború után végre elvégezhette az orvosi egyetemet, és a budapesti egyetemről az ausztriai Grazi Egyetemre, majd végül a németországi Münchenbe került, ahol rezidens időszakát töltötte. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität orvosi diplomáját 1950 szeptemberében kapta kézhez.

Ludwig-Maximilians-Universität München ma, © research-in-bavaria.de

A szüleim a cigarettafejadagok miatt ismerkedtek meg. A háború után Sándor és édesanyám, Steinberger Irén, a budapesti Zsidó Kórházban dolgoztak, Sándor orvosként, Irén pedig ápolónőként. Anyám cigarettázott, ő nem. A szobatársa említette, hogy Ullmann Sándor nem használja fel a cigarettaadagját, ezért bekopogott hozzá.

Irén és Sándor, 1948, © Margie Ullmann-Weil

Hamar egymásba szerettek, és 1948. október 5-én összeházasodtak. Mellékesen jegyzem meg, hogy Sándor később cigarettázni kezdett.

Meghívó Irén és Sándor esküvőjére, 1948, © Margie Ullmann-Weil

Ahogy Savannah történetéből talán emlékeznek rá, édesapám Győrből származik. Irén 1927. február 19-én született Fábiánházán (egy északkelet-magyarországi falu, közel a magyar-román határhoz).

Egy magányos kő, amely megmaradt a zsidó temetőből Fábiánházán, © izraelitatemetok.hu

1944. június 14-én, 17 évesen Auschwitzba hurcolták. 1944 augusztusában a Gross-Rosen koncentrációs tábor Parschnitz munkatáborába került.

A Prágától északkeletre fekvő Parschnitz a Szudéta-vidéken létesített kényszermunkatáborok komplexumának része volt. Innen biztosítottak munkaerőt a cseh-lengyel határ közelében lévő Trautenau (Trutnov) textilgyárak számára. A női foglyok a Hasse és Welzel textilgyárakban dolgoztak, ahol egyenruhákat és gázálarc-alkatrészeket gyártottak a Wehrmacht számára.

A Gross-Rosen koncentrációs tábor bejárata ma, © War Traveller

Gross-Rosenből 1945. május 8-án szabadult fel. 1945 júliusában visszautazott Budapestre, ahol ápolónőnek tanult. Közvetlen családtagjai közül egyedül testvére, Pinchas maradt életben.

A háború után Pinchas Izraelbe költözött. Ott változtatta meg a családnevét Steinbergerről (ami németül azt jelenti, hogy valaki a kőhegyről) Avnira (ami héberül követ jelent). A névváltoztatás miatt a szüleimnek több évbe telt, mire megtalálták és újra felvették a kapcsolatot Irén bátyjával.

1949-ben a szüleimet elhagyták Magyarországot, hogy elmeneküljenek a kommunista rezsim elől. Ausztriába érkeztek, és egy hónapig Bécsben éltek, majd Grazba mentek tovább. 1950 májusában Münchenbe költöztek, ahol apám letöltötte az orvosi rezidensi időszakot. Szüleim 1951. március 15-én Ludwigsburg-ból Brémába utaztak, majd 1951. március 27-én hajóval elhagyták Brémát Kanada felé.

Irén kanadai útlevele, 1950-es évek közepén, © Margie Ullmann-Weil

Az SS Stewart Bruce hajón keltek át az Atlanti-óceánon.  Amikor apám kitöltötte a kanadai bevándorlási papírokat, középső névként a Sándor nevet adta meg (mivel nem volt középső neve), és az Alexander nevet írta be keresztnevének. Az angolul beszélő vámtisztviselők nem vették észre, hogy a Sándor és az Alexander valójában ugyanaz a név.  Ettől kezdve a hivatalos neve Alexander Sandor Ullmann volt.

Kanadába úgy érkezett, hogy egy szót sem beszélt angolul. Le kellett tennie a kanadai orvosi vizsgákat, ezért azonnal elkezdte memorizálni az angol szótárat. Ebben nagy segítségére volt fotografikus memóriája. Orvosi praxisát Windsor-ban, Ontario állam, nyitotta meg.

Sándor fiával, Stewart Bruce-szal, 1953 körül © Margie Ullmann-Weil

A szüleim apám orvosi rendelőjében laktak, amikor 1951 novemberében megszületett a bátyám. Stewart Bruce-nak nevezték el, a hajó után, amely Kanadába hozta őket. Én 1953-ban születtem. Apai nagyanyámról, Margit Gescheit Ullmannról neveztek el.  (A Gescheit egy nagy család volt, amely Salgotarjánból, Magyarország északi részéről származott). Nem sokkal születésem után szüleim megvették első házukat.

A zsidóság és Izrael Állam támogatása szüleim életében kiemelkedő szerep játszott. Édesanyám nagyon aktívan foglalkozott izraeli kötvények értékesítésével. Többször utaztak Izraelbe, hogy időt töltsenek Irén bátyjánál, Pinchasnál, aki Karkurban telepedett le. A Gescheit család tagjaival is találkoztak, akik Givat Adában telepedtek le. Sándor egész életében elkötelezett maradt Izrael támogatása és a zsidó haza fennmaradásának biztosítása mellett.

Életük igen ígéretesnek tűnt. A szüleim szoros barátságokat kötöttek. Apám orvosi praxisa sikeres volt. Nem volt sok pénzük, de jól érezték magukat, és utaztak is. Élénk emlékeim vannak arról, ahogy szüleim barátaikkal ülnek és kártyáznak, gyakran magyar kártyával. Sajnos édesanyámnál granulocita leukémiát diagnosztizáltak, és néhány évvel később, 1959-ben, 34 éves korában meghalt.

Irén, édesanyám 1958, © Margie Ullmann-Weil

Irén halála után Sándor az amerikai-kanadai határon túlra, Detroitba, Michigan államba kezdett ingázni, hogy megvalósítsa álmát, és patológiára szakosodjon. Ez idő alatt a kanadai Windsorban is fenntartotta orvosi praxisát.

Közös barátaik révén Montrealban megismerkedett egy asszonnyal. Hanica Cohen romániai holokauszt-túlélő volt. 1962-ben házasodtak össze Sándor apai nagynénjének, Sari Ullmann Unger Sárinak (Frigyes húga) az otthonában. Sándor örökbe fogadta Hanica lányát, Sabrinát, és sajátjaként nevelte fel. 

Az ünnepek nagy részét Sárival és családjával töltöttünk együtt. Ott tanultam meg egy kicsit magyarul beszélni és élvezni a finom magyar ételek illatát és ízét. Sándor egyik kedvenc étele volt a paprikás csirke nokedlivel. Elmesélte, hogy édesanyja mindig csirkepaprikást készített neki a születésnapjára. A magyar mákos süteményt (a mákos beiglit) is imádta, amit rendszeresen ettünk.

Sándor, az apám, 1970 körül © Margie Ullmann-Weil

Amikor Sándor befejezte a patológiai továbbképzést, egy new york-i kórházban vállalt munkát. Alig egy év New York-ban töltött idő után úgy döntött, hogy visszatér Michigan-be, mert úgy érezte, hogy ez a hely alkalmasabb a gyermeknevelésre, és mert ott volt nagy kiterjedt baráti köre (magyar és zsidó barátai egyaránt).

Hanica 1978-ban halt meg. 1980 januárjában feleségül vette Faye Schrage Kleiffet, és segített felnevelni az ő két gyermekét, Marcy-t és Steven-t is.

Crittenton Kórház ma, © rochestermedia.com

Hosszú és sikeres pályát futott be a Rochester Michigan-ben található Crittenton Kórház patológiai főorvosaként. Egészen 1994 októberéig, 69 éves koráig, krónikus limfocitális leukémia által okozott haláláig ott dolgozott.

Sándor a Crittenton Kórházban, Michigan; fénykép egy elismerő megjegyzéssel 1985, © Margie Ullmann-Weil

Sándor rendkívül nagylelkű ember volt. Amikor megnyitotta orvosi rendelőjét Windsor-ban, külön megegyezett a rendelőjével szemben lévő étterem tulajdonosával, hogy bárkinek, aki azt mondja, hogy Dr. Ullmann doktor betege, és akinek azt mondta, hogy ide jöjjön enni, az ingyen kapjon ételt. Jóval azután, hogy már nem fogadta a betegeket a rendelőben, továbbra is házhoz ment a szomszédokhoz és a barátokhoz, ha betegek voltak. Mindig jelen volt és támogatta két apai nagynénjét, Ellát, aki Izraelben és Sárit, aki Torontóban élt. Ugyanez anyai nagynénjére is igaz volt, “Pici” (Olga Gescheit) Sunshine-ra is, aki New York-ban élt. Alkalmazottai részére kölcsönöket írt alá garanciát vállalva a visszafizetésre, és néhányuknak segített tandíjuk megtérítésében is. Amikor valaki köszönetet akart mondani, csak ennyit szólt: “kérem, adják tovább, és segítsenek másnak is, ha tudnak”.

Sándor egész életében szeretett tanulni és tanítani. Az orvosi egyetem alatt azzal tartotta fenn magát, hogy latinból korrepetálta a diákokat. A Crittenton Kórházban heti rendszerességgel tanított az orvosoknak, segítve őket, hogy jobban tudják diagnosztizálni a különböző típusú rákbetegségeket. A kórház az orvosi könyvtárat apámról nevezte el. Kidolgozott egy programot az új bevándorló orvosok számára is, hogy segítse őket az angol tanulásban és az angol nyelvű orvosi vizsgákra történő felkészülésben. A Wayne Állami Egyetemen patológiát tanított az orvostanhallgatóknak. Zsinagógájában kezdő olvasóórákat tartott héberül tanuló felnőtteknek. Szívesen készült fel arra, hogy sábátkor ő olvassa Tórát, ha felkérték.

Sok nyelven beszélt, és szerette a szavak eredetét kutatni. Mindig a közelében tartott egy szótárt, és örömmel töltötte el, ha egy új szót tanult meg. Szerette megismerni az embereket, és tehetsége volt ahhoz, hogy rövid találkozások során is sokat megtudjon egy-egy ember élettörténetéről.

Mester fokon bridzselt és imádta a szimfonikus zenét. Szeretett segíteni az embereknek. Erősen hitt Istenben, és beszélt velünk az Istenhez fűződő különleges kapcsolatáról. Mindig meglátta a jóságot az emberekben, és örökkön optimista maradt.

Mindezen rendkívüli teljesítményeken és jellemvonásokon, valamint azon is túl, ahogyan apám hatást gyakorolt a környezetére, talán a legnagyobb teljesítménye az volt, ahogyan apaként viselkedett. Tetteivel és példájával a “Tikkum Olam” zsidó értéket, azaz a világ megjavítását élte meg. Odaadó, nagylelkű, megértő és együttérző volt a gyerekeivel. Öröksége gyermekei, unokái és dédunokái életében és munkájában örökre fennmarad.

Sándor velem, Margie-val, 1993, © Margie Ullmann-Weil

Nem lep meg, hogy Sándor diákösztöndíjat alapított a győri Révai Gimnáziumban, ahová egykor járt. Beszélt arról, milyen volt diáknak lenni abban az iskolában, ahol édesapja tanított, és hogy ez arra késztette, hogy a legjobb legyen, abban a reményben, hogy elnyeri édesapja dicséretét. Azt a tanácsot osztotta meg a gyerekeivel, amikor még egészen fiatalok voltunk, hogy az ember elveszítheti minden vagyonát, de a tudását soha senki nem veheti el.


Kategóriák
Családtörténetek

Dr. Bakonyi István barangolása, III. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.

Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.


XII. 26 kedd

Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.

Cenzúra pecsét levélen, Forrás: HDKE

Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.

Alcsút – Baracska, Google térkép

XII. 27 szerda

Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.

Baracska – Velencei tó, Google térkép

Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk.  Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.

XII. 28 csütörtök

Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.

Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.

Magyar katonák a fronton, Forrás: hirado.hu

A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.

Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.

Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.

Velencei tó – Székesfehérvár, Google térkép

A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.

Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.

Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.

Muszosok Magyarországon, Forrás: mek.oszk.hu – Braham

Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.  

A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.

Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.

Székesfehérvár 1945, Forrás: makettinfo.hu

… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.

Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.

A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.

Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …

A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.

Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.

Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …

Székesfehérvár – Pákozd – Velence – Adony, Google térkép

Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.

Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.

A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.

I. 8 hétfő (1945 !)

Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.

D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.

Adony – Dömsöd, Google térkép

I. 9 kedd

Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.

A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.

Dömsöd – Taksony, Google térkép

Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.

Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.

A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.

(A fényképek csak illusztrációk.)


A harmadik rész vége.

Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.

Kategóriák
Családtörténetek

Gyula Bátyám

Perl Gyulára emlékezve

Korai évek

Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.

Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.

Perl Berta és Perl Dávid sírja a Győr-szigeti zsidó temetőben, 2000-es évek, fénykép Bánki Esztertől

Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a “Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).

A Magyar Államvasutak hivatalos fuvarozója, Perl Dávid és Társa lóvontatású kocsija Győrben, © regigyor.hu

Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.

Bencés templom és gimnázium a győri Széchenyi téren, 1920 körül, Fotó: Glück József, © Dr. Kovács Pál Könyvtár, Győr

1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.

Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.

Koppenhága

1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.

Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.

Skt. Jørgens Gimnázium, 1990 körül, © Frederiksberg Stadsarkiv

Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.

Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.

A képeslapot Perl Gyula írta Bánki Ödönnek 1926. június 30-án; Bánki Ödön (1903-1978) 1925-1927 között Münchenben volt orvostanhallgató, (KÖÖ = Kedves Ödön Öcsém), fénykép Bánk Esztertől

1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.

A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.

Polyteknisk Læreanstalt, dátum ismeretlen, © historie.dtu.dk

1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.

Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.

Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)

Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra. 

Gratuláló távirat Koppenhágából Gyula, Alma és Birgit Páltól Bánki Ödön doktori diplomájához, fénykép Bánki Esztertől

1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született. 

Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)

Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.

Perl Gyula a tanári pulpituson, Wikipedia

De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)

Balról jobbra Bánki Olga (nagymamám), Perl Gyula, Polgár Frida (állva), ismeretlen és Polgár Viktor, 1930-as évek (?), fénykép Bánki Esztertől

Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.

Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.

Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.


A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:

“Kedves Krausz Péter!

Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is.

A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.

Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).

Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.

Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.

Üdvözlettel,

Bánki Eszter (született 1964-ben)

2021. augusztus”


Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:


Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;

Gyula Pál – Wikipedia;
Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – EuDML

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician


A Bánki Esztertől kapott fényképek és a Perl Gyuláról készült kép kivételével a felhasznált képek illusztrációk.


Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki

Egy orvos-jogász, Ullmann Sándor életútjaI. rész

Az alábbiakban tesszük közzé azt a dokumentumot, amelyet Ullmann Sándor unokája, Weil Savannah 21 éves korában írt nagyapja magyarországi életéről.

Édesanyjától, azaz Sándor lányától kapott információk szerint Savannah mindig is nagy szenvedéllyel folytatta az Ullmann-Gescheit családfa kutatását, amit nagyapja az 1990-es évek elején kezdett el. Az ebben az életrajzban szereplő információk nagy része a nagyapjával készített, magnóra rögzített interjúkból származik.

Savannah-nak ez a története nagyapjáról akkor kezdődik, amikor a pécsi egyetemen megkezdte tanulmányait. Hozzáfűzünk még egy fontos információt, amely szerint ezt megelőzően Sándor a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt és ebben az intézményben is érettségizett.

Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.

De most lássuk Ullmann Sándor magyarországi életútját, ahogyan azt unokája lejegyezte. Sándor fényképeit családjától kaptam. A többi, más forrásból származó képet kizárólag illusztrációs célból válogattam össze.

Krausz Péter


1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Sándor 19 éves volt, elsőéves a pécsi egyetemen, jogot és orvostudományt tanult. Amikor meghallotta a rádióban a bejelentést, azonnal tudta, hogy zsidó fiúként haza kell térnie Győrbe, bár fogalma sem volt, mennyi időre. Másnap Sándor beugrott az egyetemre, hogy elbúcsúzzon évfolyamtársaitól és tanáraitól, majd vonatra szállt Győr felé. Sándor emlékezett, egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki, hogy szabadon utazhasson. Sándor magyar zsidó kisfiúként mindig is tapasztalta az antiszemitizmust, de soha nem olyan mértékben, mint a második világháború alatt.

1943-ban a pécsi székesegyház, © Fortepan

Ullmann “Alexander” Sándor 1925. január 28-án született Ullmann Frigyes és Gescheit Margit gyermekeként Salgótarjánban. Frigyes tanár volt, bár nem talált munkát, mióta 1923-ban hadifogolyként hazatért Szibériából. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója alatt a zsidók számára egyre inkább összeszűkültek a munkalehetőségek az államigazgatásban és a közszolgálatban. Sándor 6 éves korában szüleivel és öccsével, Dezsővel Győrbe költözött. Sándor kitűnt az iskolában, és 15 éves korára hamarosan házitanító lett, latin, német és francia nyelvből segítette az osztálytársait.

Salgótarjáni városkép az 1930-as években, © egykor.hu

Horthy 1938-ban hozta meg az első zsidóellenes törvényt, ami jelentős fordulópontot jelentett Sándor életében. Bár Sándor e törvények bevezetését követően nem tapasztalt nyílt diszkriminációt a zsidókkal szemben, saját bőrén tapasztalta, hogy az egyetemek vonakodtak zsidó diákokat fogadni. De 1942-ben Sándor megnyerte a magyarországi diákok számára kiírt országos versenyt a latin nyelvből, amiért teljesen ingyenes oktatást kaphatott az általa választott egyetemen. Sajnos, az egyetlen egyetem, amely befogadta, a Pécsi Tudományegyetem jogi kara volt. Sándor kitartott amellett, hogy egyetemre fog járni, mert a kormány egyszerűen tartozott neki az ingyenes képzéssel.

Pécsre érkezését követően Sándor erős antiszemitizmust tapasztalt diáktársai részéről, és gyakran fizikailag is megtámadták. Törekedve, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből és bebizonyítsa az antiszemitáknak, hogy nincs igazuk, Sándor azzal lepte meg osztálytársait és tanárait egyaránt, hogy párhuzamosan orvosi és jogi tanulmányokat folytatott.

Pécsi egyetem, 1920-30, © aok.pte.hu

Amikor Sándor 1944. március 20-án hazatért Győrbe, még nem tudta, meddig fog ott maradni, de megértette, hogy magyarországi élete megváltozik. 19 évesen, 1944 áprilisa körül behívták magyar munkaszolgálatra. Ez a húsz és negyvennyolc éves korban levő magyar zsidók kényszermunka rendszere volt. Az egységeket bányákba, építkezésekre, aknamezők tisztítására, katonai erődítmények építésére és lövészárkok ásására osztották be. Sándor nem felejtette azt a napot, amikor felszállt a Pécsre tartó vonatra, hogy felvegye a kényszerszolgálatot és utoljára nézett vissza, hogy láthassa édesapját és édesanyját.

Miután visszaérkezett Pécsre, kemény fizikai munkára küldték egy közeli táborba. Később különböző táborokba helyezték át, és a munkaszolgálat ideje alatt számos munkát kellett végeznie. Az egyik feladata az volt, hogy egy helyi gettót takarítson ki, miután azt felszámolták. Sándor még soha nem látott gettót és a náci üldöztetésről is csak akkor szerzett futólagos tudomást, amikor édesapját munkatáborba küldték. Szürreális élmény volt Sándor számára, ahogy végigsétált egy kiürített gettón, és átválogatta a hétköznapi tárgyakat. Feladata volt, hogy az egykor ott élt, akkor már arctalan zsidók holmiját kiválogassa, hogy azokból a nácik eltulajdoníthassák az értékesebb darabokat. Sándorra rendkívül hatottak ezek az élmények, hiszen eddig nagyrészt védve volt zsidókat a holokauszt idején ért csapásoktól.

Sándor kényszermunkája ezután az úrkúti (a Balatontól északra) mangánbányában folytatódott. Ez hosszú ideig tartott és szintén jelentős nyomot hagyott benne. Egy átlagos bányanap nyolc órán át tartott, heti öt-hat napon át. A reggel öt órás ébresztő előtt Sándor rendszerint negyedórával korábban kelt, hogy imádkozzon, megmosakodjon a barakk előtti csapoknál és felöltözzön. A reggeli ersatz-ból (pótkávéból) és kenyérből állt. Bár ezt a tábort nem kerítették be, nem volt hová menekülni, mivel a barakkok egy hegy tetején helyezkedtek el.

Utolsó csille Úrkúton, © pangea.blog.hu

A 20. születésnapját a bányában ünnepelte, amikor is elgondolkodhatott életéről és jövőjéről. Mivel egyedül akart ünnepelni, a nap végén egyszerűen lent maradt a bányában és magányosan ünnepelt tizenhat órán át egészen a következő műszak kezdetéig. Mivel a táborban az őrök megbízhatatlanok voltak, senki sem vette észre, hogy a munkanap végén hiányzik. Sándor azzal töltötte az időt, hogy különböző nyelveken verseket mondott és magyar dalokat énekelt. Megtervezte élete hátralévő részét és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon fejezi be ingyenes orvosi tanulmányait, majd valahol máshol kezd új életet. Nem volt kétsége afelől, hogy túléli a háborút és tudta, hogy ezután soha többé nem fog Magyarországon élni. Sándor úgy emlékezett vissza a 20. születésnapjára, mint egy örömteli pillanatra, amikor önvizsgálatot tarthatott és elgondolkodhatott életéről.

A bányában végzett munkája akkor ért véget, amikor az őrök megpróbálták megölni a zsidókat úgy, hogy lekapcsolták a liftek áramellátását és elárasztották a bányát. A bánya 2.000-3.000 láb mélyen volt a föld alatt, de az őrök nem tudták, hogy vészhelyzet esetére létrák állnak rendelkezésre. Mindegyik zsidó megmenekült, mert az őrök nem maradtak hátra, hogy megbizonyosodjanak a rabok haláláról. Ugyanakkor a tábor földrajzi helyzetéből fakadóan a zsidókat hamarosan újra elfogták és egy másik táborba szállították.

Példa a Raoul Wallenberg által 1944-45-ben biztosított svéd útlevélre, amely az életet jelenthette, © ushmm.org

Sándor azon kiváltságos magyar zsidók közé tartozott, akik hamis svéd útlevelet kaptak, de sajnos nem tudott élni vele. Raoul Wallenberget, aki svéd állampolgár volt és Amerikában tanult, 1944 júliusában az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal szervezte be, hogy svéd diplomataként Magyarországra utazva minden lehetséges módon segítsen a zsidókon. Az útlevelet Sándor otthonába egy Raoul Wallenberggel dolgozó barátja postázta anélkül, hogy tudta volna, Sándor életben van-e. A küldeményt sikeresen kézbesítették a munkatáborban. A munkatábor egyik barátságosabb parancsnoka, a svéd útlevélről értesülve, felajánlotta, hogy Sándort az országhatárra viszi, de erre sohasem került sor.

Holokauszt emlékmű Mosonmagyaróvár, © kozterkep.hu

Sándor éppen a mosonmagyaróvári munkatáborban tartózkodott, amikor 1945 márciusának végén a zsidók parancsot kaptak, hogy vonuljanak az osztrák határra. Már több napja meneteltek, amikor az oroszok rájuk találtak. Sándor számára fontos volt, hogy a felszabaduláskor viselje a tallitját, ami a kitartás és a zsidóság iránti elkötelezettség jele. Bár a zsidók örültek, hogy az oroszok megérkeztek, ugyanakkor csalódtak, amikor azt látták, hogy az oroszok majdnem olyan rosszul bántak velük, mint a németek vagy a magyarok. Sándor visszaemlékszik, hogy egy orosz katona ellopta az óráját és fenyegetőzött, hogy lelövi őket, ha nem kap több „ajándékot”.

Miután felszabadult a munkaszolgálat alól, visszatért Pécsre, mivel Győrben még tartott a háború. Pécsre érve azonnal beiratkozott az orvosi egyetem második félévére. Négy-öt héttel később tífuszt kapott, a kórházban ébredt fel anélkül, hogy bármilyen emléke lett volna, hogyan is került oda. Megtudta, hogy valaki az utcán fekve talált rá, ellopta minden holmiját, beleértve a ruháit is. Miután visszanyerte egészségét, visszautazott Győrbe, hogy megkeresse a családját, de csak egy napig bírta, nem volt ott több maradása. 1945-ben, húszévesen, befejezte az orvosi egyetem második évfolyamát. A diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol egy darabig egy park padján aludt és egy orvostanhallgatók által alapított zsidó kórházban dolgozott. Később orvosok kezdték meg itt a gyógyítást, de Sándor hét másik orvostanhallgatóval együtt továbbra is ott szorgoskodott.

Sándor mikroszkóp előtt Budapesten, 1947, © Ullmann család

1945 szeptembere körül tudomást szerzett családja sorsáról. Édesanyját, édesapját, nagybátyját és testvérét mind az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Édesanyját, Ullmann Margitot rögtön a megérkezése után a gázkamrába küldték. Testvérét, Ullmann Dezsőt a “Kanadában” dolgoztatták („Kanada” rabnyelven arra az részlegre utal, ahonnan a deportáltakat gázkamrába küldték és ahol hátrahagyott holmijukat rendszerezték). Nem bírta a stresszt, öngyilkos lett, belement a kerítés villanyvezetékébe.

Auschwitz bejárata, © Wikimedia Commons (Német Szövetségi Archívum)
Amerikai személyzet ápolja a betegeket a tífuszos osztályon, Dachau, 1945, © US Holocaust Memorial Museum, nationalww2museum.org  

Sándor édesapját, Ullmann Frigyest és nagybátyját, Ullmann Józsefet 1944 júliusában Dachauba szállították. József három héttel Dachau felszabadítása előtt halt meg, míg Frigyes egy nappal a tábor felszabadítása után.

Sándor még Magyarországon 1947-ben, © Ullmann család

Sándor 1949-ben Ausztriába menekült, később Münchenbe, NSZK, költözött, ahol 1950-ben befejezte orvosi rezidensi tevékenységét. 1951. március 27-én Kanadába emigrált.


Savannah epilógusa

Amikor megkérdeztem, miért is fontos, hogy megossza másokkal a történetét, meglepődve tapasztaltam, hogy nem igazán tartotta égetőnek, hogy dokumentálja az élményeit. Beszélgetéseink rám érzelmileg nagyon hatottak és egyben igazi alkalmat adtak az emlékezésre, hiszen sok rokonom már elhunyt. Családom gyorsan elveszíti minden lehetőségét annak, hogy megismerje örökségünket. Nagyon fontos számomra, hogy megismerjem az őseimet, és ez az emlékezés projekt új lendületet ad családfám elkészítésére irányuló erőfeszítéseimnek. Egy középiskolás kutatás során sikerült tíz generációra visszamenőleg felépíteni ezt a családfát. Ahogy az internet egyre átfogóbbá válik és egyre több feljegyzést visznek gépre, sok lyukat tudtam kitölteni és részleteket tisztázni. Bárcsak beszélhetnék vele most, hogy elmondhassam, milyen nagyszerűek és meghatók voltak a hangszalagok meghallgatásával töltött órák. Mindig emlékezni fogok arra, amit megtudtam a háború alatti életéről, kitartásáról és optimista hozzáállásáról.

Savannah, Sándor unokája, az írás szerzője és édesanyja, Margie, Sándor lánya

Számomra ez jelentőségteljes vállalkozás volt, hiszen Sándor nagyapám 1994-ben halt meg, amikor én csak 6 éves voltam. Soha nem volt alkalmam megkérdezni őt a háború alatti élményeiről és később a Kanadán keresztül Michigan-be történt eljutásának körülményeiről. Bár nehéz volt csupán egy magnófelvételt hallani az élményeiről anélkül, hogy kérdéseket tehessek fel neki vagy párbeszédet kezdeményezhessek, mégis élveztem a lehetőséget. Sándor története semmihez sem hasonlítható, amivel huszonegy éves létemre találkoztam, és elképesztő számomra, hogy mennyi, a fiatalokra jellemző közös vonásunk van.  

Sándor számos alkalommal említi, hogy gyakran gondolkodik az életén. Terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban. Ez teszi ki az én életem nagy részét is, hiszen alig néhány nap múlva érettségizem. Számomra megdöbbentő, hogy miközben a háború közepén szörnyű körülmények között dolgozott egy munkatáborban, időt szakított arra, hogy megtervezze a jövőjét. Azt hiszem, ez jól mutatja a legtöbb tizennyolc-huszonkét éves fiatal érettségének szintjét és lelkiállapotát, mivel ekkor érkeznek el életüknek arra a pontjára, amikor már készek a függetlenedésre és hosszú távú célok kitűzésére. Miközben azzal küszködök, hogy hobbijaimat karrierlehetőségekké alakítsam, csodálom nagyapámat azért az elszántságáért, aminek révén minden akadályt legyőzve tanult és képességeit arra használta, hogy másokon segítsen.

Savannah Weil

Savannah 21 évesen írta ezt az életrajzot. Ma 34 éves. Szociális munkás végzettsége van és Philadelphia-ban él.


Mint a bevezetőben említettük, Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.

Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Dr. Bakonyi István barangolása, II. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, továbbá, hogy az utakat állandóan támadják az orosz gépek és özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva.

Folytassuk. 1944-et írunk.


XII. 23 szombat

„A majorban és az országúton olyan zsúfoltság van, hogy szinte kínálkozik a repülő-támadás számára és ez nem is marad el. Orosz gépek mélyrepülésben támadnak borzalmas géppuskázás, becsapódások közvetlen közelünkben. Néhány géppuskalövést mi is kapunk, de nagyobb hiba nem történt a faluban. Néhány ház kigyulladt és leégett, a majorban a szoba …, Vázsonyban a tehénistálló – a teheneket sikerült kiengedni és most a mezőn kóborolnak. Oltásról szó sincs, állítólag sérültek vannak.

Óbarok, Mohos, Google térkép

Nekiindulok, de csak a Mohosig jutok, újabb támadás, kénytelen vagyok meghúzódni, majd visszamenni. … Délutánra elcsendesedett a légi tevékenység, igaz, hogy az országúton már csak elvétve megy egy-egy jármű és én elhatározom, hogy újra felmegyek, lehozom az összes kötszereket és petróleumot, hogy legyen világításunk, mert a villany már napokkal előbb felmondta a szolgálatot, így sajnos rádiózni sem lehet.

Az út felfelé sem volt valami kellemes, de elintéztem mindent. A barakkban egyetlen emberrel, a Leonnal találkoztam, ki, mint telefonügyeletes volt otthon. 2 nap alatt legalább 10 évet öregedett – századparancsnok, keret, sehol senki. Leonnak adtam 2 takarót legalább ne fázzon és ajánlottam neki, hogy menjen az óvóhelyre, ahová hamarosan én is kénytelen voltam követni olyan borzalmas ágyúdörgés kezdődött.

Vörös Hadsereg egységei harc közben, Forrás: Origo

A német messze hordók és az orosz ütegek vacsora előtti párharca. Az óvóhelyi áthidalásban 2-3 asszony magyarul, németül imádkoztak, közben felettük vad fütyüléssel repkedtek a gránátok. Szerencsére semmi nem tart örökké, így tehát ez is megcsendesedett… Útközben, hogy teljes legyen a boldogságom, midőn a kukoricás mellett haladtam, repülőgépek jöttek, és én jobbnak láttam a futóárokban meglapulni… Mire a lucernás   közepére értem, jöttek visszafelé, de már erősen szürkült és szerencsére nem tüzeltek … Én azonban … amikor meghallottam a gépek zúgását, a teljesen nyílt terepen olyan futást rendeztem, hogy bármelyik bajnoknak becsületére vált volna, amíg el nem értem a nagy gödröt, hol kissé kipihegtem magam. Azután erős tempóban igyekeztem elérni Friedreichék pincéjét, ahol mégis sokkal biztonságosabb, vagy mi azt hisszük. Mikor felértem azt mondják, hogy kissé megviseltnek látszottam! … Éjjelre megint a posta szobába helyezkedtünk el, de 11 órakor olyan vad lövöldözés támadt, hogy sürgősen visszamentünk a pincébe. Mire leértünk elcsendesedett, csak időnként jelezték az ellenfelek ébrenlétüket egy-egy lövéssel …

XII. 24 vasárnap

Reggel 5 órakor felzörgetnek bennünket azzal, hogy Vázsonyban már az oroszok vannak. Ez a hír kacsának bizonyult, de már nem feküdtünk le, és vártuk az elkövetkezőket. Magyar katonákat részben fegyver és felszerelés nélkül látunk a ház melletti úton Zsámbék felé menni, majd néhány német tank is megy arra, és 1/2 8-ra sem magyar, sem német katona nincs többé az országúton és faluban.

Furcsa, dermedt csend váltotta fel az előbbi napok állandó zaját, ágyúdörgés sem igen hallatszik, a vázsonyiak mondják, hogy az éjjel felpakoltak a németek, és messze hordó ágyúikat is elvitték, valamint a megrongált tankjaikat is elvontatták.

Tekintettel arra, hogy reggel van és éhes vagyok, csend is van, néminemű evést proponálok, de úgy látom a pincések étvágya nagyon gyenge és csak Charap tart velem … Közben a pincében is próbálunk némi rendet teremteni, hogy legalább mozogni lehessen. A hülyéket kizavarjuk, de csak az erőszaknakengednek, dacára annak, hogy teljes csend van. Csatazaj idején annyira félnek, hogy nem lehet őket kicsalogatni.

½ 10 körül megjelennek az első orosz csapatok, de ezek csak átvonulnak, és nem maradnak nálunk. Újabb és újabb orosz csapatok özönlenek, amelyek részben Zsámbék, részben Németháza felé menetelnek, de a falunak és Friedriechéknek is jut belőlük. Friedriechék lakásában is elhelyezkedik vagy 10 orosz katona, míg a posta épületében 4 tiszt … és délután 2 h-ra ebédet kérnek, mi neki is látunk, hogy elkészítsük.

Közbe-közbe újabb orosz katonák jönnek, esznek, amit találnak, de bántani senkit nem bántanak, egy orosz hadnagynak megtetszik a karórám, és így kénytelen vagyok cserélni, kapok helyette egy női karórát, amelyik nem jár … Úgy látszik ezt a cserét, amely a konyhában folyt le, megleste egy orosz közkatona, aki a pénzemtől, és a kapott karórámtól szabadított meg. Ez a háború!

Majd a majorból szalad mezítláb az egyik ember, akiről a csizmáját húzták le, Charap is megkönnyebbült, az ő óráját is elvették. Hiába minden tiltakozás, hogy orvosok vagyunk és szükségünk van az órára, semmi nem használ. Davaj, davaj – mondja az orosz és oda kell adni.

Délután 3 körül elmentek. Borzasztó rendetlenséget hagytak maguk után, de ennivalón kívül mást nem vittek, a szekrények ajtajai ugyan megsínylették a látogatást, pedig nyitva voltak. Majd egy részleg orosz katona Freiberger Jancsi orvosi táskáját vitte magával a posta szobából… A csatazaj mind távolabb hallatszik, és mi megnyugodva szedjük össze a lakásban szétszórt dolgokat, na hála Isten, ezen is túlestünk. Az öröm nagyon korainak bizonyult, mert estére a távolban felállított német ütegek elkezdték lőni a falut, és belövés-belövést ért. Egy lövés a templomtornyot találta, mely kigyulladt és másnap reggel, midőn a faszerkezet kiégett, ledőlt. …

XII. 25 hétfő

Karácsonyhétfő, karácsony első napja.

Szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ünnep van és csak a délelőtti csendesebb időben jutott eszünkbe. … 10 óra után megkezdődött a légi tevékenység és dél felé repülőtámadást kaptunk, most változatosság okából a németek géppuskázták végig a falut. Én éppen egy sebesült magyar katonát kötöztem az országút melletti házban, … szegény egész biztosan meghalt azóta – csúnya nagy szakított sebzése volt a b. oldalon és j. könyöke is szét volt lőve. Igyekeztünk meghúzódni a szoba sarkában, nehogy valami baj legyen. … megindultam biztosabbnak látszó pincelakásunk felé. Útközben természetesen újabb hullám, és én a fal mellett lapulva rohantam be a pincébe.

Közben a harci zaj hol közelebb, hol távolabb hallatszik, de a befutó hírek nem nagyon bíztatók. A németek nagyon közel vannak és sokat törjük a fejünket, mit kellene csinálni. …

Elhatározzuk, hogy amint megcsillapszik a helyzet, mi is tovább állunk és Friedreichéket sorsukra hagyjuk. Eddig mi képviseltük a családot és mi tárgyaltunk, ha kellett az oroszokkal. Du. 3 órára tűzcsend lett, és ágyúdörgés sem hallatszott, de a kézifegyverek lövései közvetlen közelben hangzottak. A befutó hírek szerint a németek ismét Vázsonyban vannak, oroszt alig lehet látni, de az itt-ott felbukkanó oroszok mind Bicske irányába mennek. A helyzet nagyon kényelmetlen, még egyszer semmi körülmények között nem akarunk német kézbe kerülni, tehát menni kell.

Csak oldalzsákot viszünk magunkkal, de a bánya irodánál lévő oroszok kinevetnek bennünket aggodalmaink miatt, … így elhatározzuk, hogy visszamegyünk többi holmijainkért. Épp jókor, egy törött lábú asszonyt hoztak oda, ezt még sínbe tesszük és újabb érzékeny búcsúzás után megindulunk. Irány Székesfehérvár. Első megálló Felcsút, hol Tessényinél szándékozunk éjszakázni. Alaposan felpakolva indultunk útnak és igyekeztünk minél hamarabb túljutni a vasúti töltésen, … közben Freibergnek vöröskeresztes jelvényét egy orosz leszakította, de más baj nem történt.

Az olajraktár közelében egy fiatal orosz katona csatlakozott hozzánk, akinek nagyon   megtetszettek a bakancsaim és kénytelen voltam tőlük megválni, de szintén csere formájában. Csak egy hiba volt, hogy a kapott bakancs rövidnek bizonyult és nem bírtam benne járni. Nagy nehezen bejutottunk a közeli Felcsútra, hol egy őr igazoltatott bennünket. Míg itt várakoztunk a rövid bakancsot elcseréltem Freiberger Jancsi félcipőjével, amely valamivel nagyobb, de viselhető számomra. A csere után az őr bevezetett bennünket a parancsnokságra, hol összes holmijainkat ott hagytuk, és elhajtottak bennünket benzines hordókat gurítani.

Óbarok – Felcsút – Alcsút, Google térkép

Midőn ezzel végeztünk, minden további nélkül elengedtek bennünket, azzal, hogy menjünk tovább. Semminemű írást természetesen nem adtak. Felcsútra beérve kisült, hogy Tessényi dr-nál nem lehet aludni, mert Tessényiék nincsenek odahaza és lakásukat, rendelőjét teljesen kifosztották. Miután Felcsúton nem tudtunk elhelyezkedni éjszakára, mert mindenütt rengeteg az orosz katona, tovább indultunk Alcsút felé, hova már sötétbe érkeztünk meg. Az úton semmi különösebb kalandunk nem volt, csak a kesztyűmet cseréltem el egy orosz katonával, de itt legalább olyan kesztyűt kaptam, amely, ha rosszabb, is mint az enyém, de használható. Alcsúton sikerült szállást kapnunk egy nyugdíjas nyomdásznál, ki szívesen látott bennünket, sőt még éjjel is megoltalmazott a bejönni akaró oroszok elől.”


A második rész vége.

Ne hagyd ki majd a harmadik részt, amelyből megtudod, hogy a fronton nagy kincs az orvosi felszerelés, a gyógyszer és a jó cipő. Kit érdekel a szárazon tartott puskapor!

Fedőlap kép: Munkaszolgálat, Fortepan

Kategóriák
Családtörténetek

Nem igazi ellenség

Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története

Dr. Robert J Wolf könyve

Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)

Bevezetés

Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A “Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A “Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.

A könyvből három részletet közlünk.

A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon

Első részlet

Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.

A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.

Dr. Joseph és Kamilla Wolf, az első világháború alatt készült fotó, © Robert J Wolf

Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …

Második részlet

Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.

Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…

Harmadik részlet

“Az igazolványokat!”

Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!

A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.

Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.

Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.

Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.

Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.

Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…


Honnan ered a könyv címe?

“Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.


A könyv főszereplői

Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.

Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.

Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.

Dr. Ervin és Wolf Judit esküvői képe, 1953. január 15 © Robert J Wolf

A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.

Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!


A szerzőről

Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.

Dr. Robert J. Wolf, neuro-radiológus, szerző

Link a könyv elővásárlásához: https://mybook.to/I3hEA5


Kategóriák
Családtörténetek Győr és a zsidóság

Életesély vagy biztos halál

A vonatcsere: Strasshof – Auschwitz

Címlapkép: Sárga csillaggal a Révfalui hídon, 1944 (1)

Az én generációmhoz tartozó (70+) győriek gyermekkorunk óta ismerjük a történetet vagy annak néhány töredékét az auschwitz-i és strasshof-i vonatok végzetes cseréjéről. Szüleim baráti körében is összetalálkoztak olyan túlélők, akik az itt elmesélt történet általuk „szerencsésnek” vagy „szerencsétlennek” ítélt vonatán utaztak.

Gettóba kényszerülők a Rába feletti „Kettős” hídon (2)

Mégis újfent megrázott Zöldi Lászlónak a világhálón megjelent, „A két lábon járó zálogok” című, minapi írása (3).

Ebből idézem a győri elhurcoltakat oly súlyosan érintő részletet:

„A Magyar Nemzet washingtoni tudósítójával, Avar Jánossal 1984 májusában Braham professzort látogattuk meg New York-i irodájában. A neves holokauszt-kutató erdélyi nevéből, az Ábrahám Adolfból állította össze magának Amerikában a Randolph L. Braham nevet. Egy órát szánt ránk. Már vagy fél órája beszélgettünk, amikor egy itthoni dokumentumfilmet említettem meg, amelyben a győri gettó kényszerű lakóit csendőrök kísérik a marhavagonokhoz. A menetben láttam mosolygó arcokat. Vajon minek örültek?

Randolph L. Braham (1922-2018) (4)

A professzor izgatott lett, és elnézést kért, hogy magunkra hagy bennünket, de utánanézne valaminek. Egy óra múlva tért vissza. Az eredményt az Élet és Irodalom 1984. június 15-i számában olvasható interjú alapján foglalom össze. Braham professzor a győri bevagonírozást az úgynevezett Joel Brand-akcióval hozta összefüggésbe. A hazai zsidóság egyik vezetője fölkereste Eichmann SS-Obersturmbannführert, aki kis létszámú egységével Budapestről felügyelte a deportálásokat. Felajánlott neki 12 ezer teherautót a magyar zsidókért.

A német alezredes tudomásul vette a szokatlan ajánlatot, és amíg Brand rábeszéli a náciellenes szövetséges hatalmakat a cserére, ‘zárolt’ 30 ezer zsidót. Márpedig a német birodalom osztrák tartományához /ahol is mezőgazdasági munkaerőre volt szükség – a szerk. megjegyzése/ a győri gettó volt a legközelebb. Mezőgazdasági munkára indították tehát ‘a két lábon járó zálogokat’. A zsúfolt szerelvény el is indult északra, Érsekújvár felé, majd nyugat helyett keletnek fordult. A vonatparancsnok SS-Scharführer (őrmester) Kassán vette észre a tévedést, és felhívta főnökét, aki ezt mondta neki: ‘Ha már ott vagy, vidd tovább őket Auschwitzba, majd küldök másokat Ausztriába.’

Az interjú megjelenése óta csaknem négy évtized telt el. A kutatók már árnyaltabban értelmezik az 1944-es történetet, a lényeg azonban aligha változott. Braham professzor így fogalmazta meg 1984-ben: ‘A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.’” (3)

Eddig az idézet.

Hír a győri gettó felállításáról egy helyi kiadványban, 1944. május (5)

Levelezésünk alkalmából Zöldi László felhatalmazta honlapunkat cikkének néhány soros újraközlésére, egyben felhívta a figyelmünket írása utolsó soraira, miszerint manapság már megoszlik a kutatók véleménye arról, hogy mi is történt 1944-ben.

Átnézve néhány forrást, számomra úgy tűnik, hogy a látható ellentmondások dacára a történet igaz, vagy nagyon könnyen igaz lehetett, mert azokban a rettenetes időkben bármi és az ellenkezője is megtörténhetett, hiszen teljesen kiszámíthatatlanok voltak az akkori gyilkosok és elnyomók őrült, gonosz és minden körülmények között súlyos következményekkel járó döntései.

Joel Brand (1906-1964) (6)

Persze „magasabb szintről nézve”, az áldozatok teljes létszámát tekintve a vidéki zsidóság tragédiájában „nem osztott, nem szorzott”, hogy melyik csendőrkörzet deportáltjai kerültek Auschwitzba, és kiket hurcoltak „kíméletesebb” koncentrációs táborba, pld. Strasshof-ba, miközben a célállomás megválasztása bizonyosan egyéni sorsokat pecsételt meg.

Lehet, ha a győri deportáltak egy része az ausztriai Strasshof elosztó táborba kerül, Bécs közelében, attól északkeletre, nagyobb esélyük lett volna a túlélésre. De ki tudja: 21 ezer magyar zsidót szállíttatott Eichmann Strasshof-ba, sokszor egész családokat. Az „idill” azonban nem sokáig tartott. Az 1944-es aratás után ugyanis az itt őrzött rabszolgák egy részét a hírhedt Bergen-Belsen-be, más részüket pedig a háború vége felé Mauthausen-be és Theresienstadt-ba hurcolták. Összesen kétezer magyar zsidót, azaz az oda hurcoltak 10 %-át, a Vörös Hadsereg szabadította fel Strasshof-ban. (7)

Emléktáblák a Győr-szigeti temető piramisában © Krausz P.

A magyar újságírókkal lezajlott találkozóján Braham professzor a strasshof-i alternatívát Joel Brand akciójához kapcsolta. Brand valóban kulcsszerepet játszott a kamionokat-életekért tárgyú, Eichmann-nal folytatott kaotikus tárgyalásain, majd Eichmann látszólagos beleegyezését követően eredménytelenül próbálta meggyőzni a szövetségesek képviselőit e menekülési lehetőségről. (6)

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája c. munkája magyar kiadásának fedőlapja (8)

Ugyanakkor, a professzor „A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon” (2. bőv. és átd. kiad. – Budapest: Belvárosi Kvk., 1997.) című saját munkájában az eseményt, amelyet „’Félretevés’ Strasshofba” elnevezéssel illet, az Eichmann és Kasztner Rudolf közötti tárgyalások eredményeként említi. Az általuk kötött egyesség keretében került a szegedi körzet deportáltjainak egy része Ausztriába. Itt most idézzük közvetlenül Braham professzort:

„Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eichmannt és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése” foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba. Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja”.” (10)

Ugyanaz a történet, csak más nevek.

Kasztner Rudolf (1906-1957) rádióadás közben Izraelben (9)

Újabb fordulat: egyes kutatók szerint a történet nem így igaz, vagy akár nem is igaz, miközben az 1944-es, feje tetejére állt világban akár igaz is lehetett.

Berkes Tímea 1995-ös diplomamunkájában (témavezető: Karsai László, közismert történész) ezzel kapcsolatosan írja: „Braham átveszi Kasztner jelentéséből a „vonatcsere” történetét; ez nem tartható, mivel a németekkel való megegyezés napján már a második deportáló vonat is elindult Győrből.” (11)

Tehát a vonatcsere meg sem történt?

Megtörtént vagy nem történt meg, mint mondtam, a tényleges szenvedésen, az áldozatok és az üldöztetésnek kitetettek számán ez mit sem változtatott.

Ezen a ponton hadd idézzem emlékezetünkbe az „Életvonat” című francia-belga-holland-román filmet, melynek írója-rendezője a román Radu Mihaileanu.

Az Életvonat c. film plakátja (12)

„1941 egyik estéjén Shlomo, a falu bolondja világrengető hírekkel tér haza: a nácik a szomszédos települések összes zsidó lakóját ismeretlen helyre deportálják. Az ő falujuk a következő a listán. Az öregek tanácsa a rabbi vezetésével még aznap este összeül, hogy megvitassák, hogyan menthetnék meg a közösséget. Végtelen veszekedések után a legjobb ötlet csak hajnalban pattan ki Shlomo fejéből: szervezzék meg saját ál-deportálásukat. Eljátsszák az áldozatokat, a vonatszerelőket, a náci tiszteket és katonákat. A fellelkesült lakosok náci egyenruhákat szabnak, vásárolnak egy leselejtezett rozsdás mozdonyt, svájci rokonukat hazahívják, hogy németül tanuljanak tőle, hamis iratokat gyártanak és kocsiról-kocsira összetákolják a vonatot. És egy szép napon – akár Noé bárkája – elindul a vonat a falu összes lakójával.” (12)

És mi a filmben elmesélt mosolyogtató-zokogtató történet vége?

„… s ott látjuk Shlomo-t csíkos sapkában és rabruhában, szögesdrótok mögött állva mesét mondani. Hogyan? Amit eddig láttunk-hallottunk a csodás megmenekülésről, lehet, hogy csak mese volt?!” (13)

Valójában, Arany János idevágó szavait idézve, „nem mese az gyermek”.

Krausz Péter

A Győr-szigeti holokauszt piramis kapuja © Krausz P.

Források:

(1) Régi Győr a); (2) Régi Győr b); (3) Újnépszabadság, Médianapló, Zöldi László média történetet tanít 30 éve különféle felsőoktatási intézményekben; 4) Mazsihisz; (5) Baross (6) Neokohn; (7) Wikipedia a); (8) Braham, Randolph L.: A népirtás politikája …; (9) Wikipedia b); (10) Braham, Randolph L; (11) A „végső megoldás” Győr-Sopron-Pozsony vármegyében, Diplomamunka, készítette Berkes Tímea, témavezető: Karsai László, Szeged, 1995 (pdf); (12) Életvonat a); (13) Életvonat b)


Kategóriák
Családtörténetek

A győri zsidó Botond: Winkler Dezső

Legendás jármű konstruktőr a Rába gyárban

Ki is volt Winkler Dezső?

A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.

Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.

A fővárosba szánt Rába LHo buszok átadása Győrben, a Szent István úton; Dunántúli Hírlap 1928. február 11; Forrás: (1)

Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.

Winkler Dezső, 1901-1985

Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.

Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.

A Botond terepjáró

Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.

Winkler Dezső a Botond volánja mögött, Forrás: (3)

A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.

A Botond bevetésen; Forrás: (2)

Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”

Élete a háború után

A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.

Tabló az Álmok Álmodói Kiállításon, budapesti Millenáris, 2022 július
© Krausz Péter

1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).

Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.

A bizánci Botond-monda a Képes krónikában (1358); Forrás: (6)

És ki volt Botond?

Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.


Epilógus

Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.

Winkler István avatóbeszédjét tartja © Krausz P.
Az emléktábla © Krausz P.
Családi fénykép az emléktábla alatt © Krausz P.

Források:

  1. https://regigyor.hu/vegyes/raba-autobuszok-budapestre/
  2. https://pera-graner.blogspot.com/2013/03/zsido-botond.html; 21st March 2013, szerző: pera
  3. https://www.autoszektor.hu/hu/content/terepjaro-legenda-raba-botond-magyar-hadiipar-2
  4. https://www.autoszektor.hu/hu/content/kulonleges-bevetesek-katonas-nyuzoprobak-hadiipar-9
  5. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda
  6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda#/media/F%C3%A1jl:Chronicon_Pictum_P036_Botond_monda.JPG
Kategóriák
Családtörténetek

Dr. Erdély Ernő, egy valóságos polihisztor

Győri polihisztor és tűzoltó főparancsnok

Erdély Ernő (1881-1944)

Nagyapám, Erdély Ernő 1881-ben született Győrben. Dédapám, Pollák Ede, Újvárosban volt hentes, későbbi felesége, dédanyám, Fleischmann Rozália a város egyik fűszer- és vegyeskereskedőjének lányaként született. 1896-ban a család megváltoztatta a nevét, a Pollák helyett az Erdély vezetéknevet vették fel.

Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhettem Nagyapámat. Rendkívüli egyéniség volt, valóságos polihisztor.

Elemi tanulmányait a város izraelita iskolájában végezte. A Révai Gimnáziumban (akkori nevén a Magyar Királyi Főreáliskolában) érettségizett. 1900-ban kérte felvételét Győr Város Önkéntes Tűzoltó Egyesületébe. Hatalmas tűzvészek pusztítottak a városban, amik érintettét a Back-malmot, a Royal szállót, majd a Duna-parti közraktárt. Mindez szükségessé tette a tűzoltó testület reformját, átszervezését. Így alakult meg 1908. novemberében a Győri Hivatásos Tűzoltóság, amelynek élére a polgármester Nagyapámat nevezte ki. Budapesten elvégezte a tűzoltó tiszti tanfolyamot, kitüntetéssel letette a tiszti vizsgát. Vezetői tevékenységében mindig helyet kapott önmaga és munkatársai rendszeres elméleti és gyakorlati továbbképzése.

1907. szeptember 9-én kigyulladt és leégett a Back-malom Nádorvárosban, sok sérült mellett hat munkás és két tűzoltó vesztette életét

1911-től Nagyapám megszervezte az ország összes nagyobb városában a tűzoltó tanfolyamokat.

Szoros baráti kapcsolatot ápolt Gróf Széchenyi Ödön pasával (Gróf Széchenyi István kisebbik fiával), akit „Tűzpasának” is neveztek a tűzrendészet terén elért kiemelkedő eredményeinek az elismeréseként. Széchenyi az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az oszmán birodalomban, ugyanis Konstantinápolyban telepedett le, éppen azután, hogy ott 1870-ben nagy tűzvész pusztított. Az isztambuli tűzoltóság megszervezéséért a szultántól tényleges pasa címet kapott.

1912. október 3-án Széchenyi Ödön pasa Győrbe látogatott, amikoris 300 győri és Győr-megyei tűzoltó sorakozott fel fogadására a vasútállomás előtt. Néhány évvel később, az isztambuli tűzvédelemi készültség tanulmányozására és a török tűzoltóság korszerűsítésével kapcsolatos tanácsadásra a belügyminiszter Nagyapámat és Papp Ferenc, szegedi tűzoltóparancsnokot kérte fel. Az „Érdekes Újság” -ban Nagyapám ezzel kapcsolatosan egy fényképet tett közzé, amelyen társaságban Széchenyi Ödön és ő együtt látható.

Széchenyi pasa 80 éves (első sorban balról a második). Erdély parancsnok a kép jobb szélén, a második sorban, „Érdekes Újság”, 1919

Erdély Ernő, mint tűzoltóparancsnok az embereivel életét kockáztatva ment tüzet oltani. 1916. május 26-án öt tűzoltójával együtt ő is megsérült egy teherpályaudvari tűznél. 1919-ben nevezték ki a Győri Tűzoltóság főparancsnokának.

A győri tűzoltóság ma is meglévő épülete és járműparkja 1920-as évek végén – a Győri Városi Tűzoltóság gyűjteménye

Nagyapám széleskörű nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Járt többek között Drezdában, Münchenben, Salzburgban, Párizsban és Szentpéterváron. Őt delegálta a Magyar Tűzoltó Szövetség az 1930. évi Bécsi Világkongresszusra. Az 1931. évi drezdai, az 1935. évi párizsi tűzoltó kongresszuson is ő képviselte a Szövetséget és előadásokat tartott. Európa szerte ismert szakemberré vált, ezt tanúsítja, hogy meg kívánták bízni Hamburg és Konstantinápoly tűzoltóságának az irányításával. A kitüntető ajánlatokat nem fogadta el, szülővárosát akarta szolgálni.

Számos szakcikket publikált az Országos Tűzrendészeti Szövetség Tűzrendészeti Közlönyében, amelynek tíz éven át (1920-1930) felelős szerkesztője volt. Tanított és szakkönyvek sorozatát írta. A teljesség igénye nélkül pld. a következő témákban: „A tűzesetek nyomozása”, „A tűzoltás szabályai”, „Tűzoltószerek kipróbálása, gondozása, műszaki zavarai”, „Hogyan oltsunk tüzet?” Utóbbiban 165 kérdésre ad feleletet szakszerűen, ugyanakkor közérthetően.

Erdély Ernő néhány szakmunkája

Érdeklődési köre igen széles körű volt. Önképzése során, 1932-ben a belga Királyi Egyetemen, Brüsszelben, a filozófia doktora címet adományozták részére. 1936-ban, 55 évesen, a bölcsészettudományok doktorává avatták Pécsett.

Erdély Ernő belgiumi doktori címét tanúsító diploma, 1932

Több szépirodalmi könyvet is írt, előadást tartott. Egy könyvét ismerem, a „Járt utakon” címűt, amely novellákat és verseket tartalmaz. Rendszeresen publikált a Győri Hírlapban. Mostanában láttam, hogy az interneten olvasható „A tűzoltó” című verse. Szenvedélyesen szerette a hivatását és az irodalmat, de gyorsíró tanárként is működött a Győri Fiú Kereskedelmi Iskolában, sőt tagja volt az Országos Gyors- és Gépíró Vizsgabizottságnak.

Szabad idejében rendszeresen evezett, teniszezett, korcsolyázott és kerékpározott. A sport iránti szeretetén túl a Nyugat-Magyarországi Labdarúgó Szövetség, a Hungária Evezős Egylet és a Győri Korcsolyázó Egyesület tagsága elnökké választotta. A Dunántúli Sport Újság felelős szerkesztője volt. A futballbírói vizsgát tett, az Magyar Labdarugó Szövetség társelnöke lett. Ebben a minőségben vezette a magyar válogatottat 1937-ben Portugáliába. A Sportújság ekkor azt írta: „…A csapat nem égett le, mert vezetőjük tűzoltó parancsnok!” Sportos életéről egyetlen családi fotóm maradt meg.

Biciklitúrán a családdal, 1928; balról-jobbra Nagyapám, Nagyanyám, Königsberg Margit, és két fiúk: Jenő és Miklós

Édesanyám sokszor emlegette kedves, közvetlen stílusát. A társasági élet meghatározó személyiségének bizonyult.

Izraelita hittársai 1919-ben tisztelték meg első alkalommal bizalmukkal, ekkor lett a Győri Hitközség elnöke, majd az Iskolaszék elnöke is. 1930-tól alelnöke, 1940-től elnöke lett a XII. zsidó Községkerületnek. Az első magyarországi zsidótörvény elfogadását követően őt is hátrányos megkülönböztetések érték.

A győri hitközségtől tudom azt a történetet, mely szerint Győrben töltötte szabadságát a weimari Tűzoltóság parancsnoka. Nagyapám munkatársai végig vezették a tűzoltóság épületén, megmutatták neki a felszereléseket, és a német vendég mindenről nagyon elismerően nyilatkozott. Tájékoztatták arról is, hogy a tűzoltás terén elért sikerekért dr. Erdély Ernő tűzoltófőparancsnokot a német kormány kitüntetésben részesítette. Tudatták a vendéggel azt is, hogy Nagyapám zsidó, aki ezt lehetetlennek tartotta és felkiáltott: „Ausgeschlossen!” (kizárt!). Amikor még azt is megtudta, hogy Dr. Erdély a Győri Hitközség alelnöke, és az Iskolaszék elnöke, ott hagyott csapot-papot és azonnal elutazott.

A második zsidótörvény célja már nyíltan „… a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása volt”. Nagyapám 1940-ben, 40 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte. A város vezetői kérelmét azonnal teljesítették. 1944. március 19-én a német fasiszták megszállták Magyarországot, ezután április 8-án Nagyapámat zsidó származása miatt a Gestapo letartóztatta. A városi börtönből egyenesen a gettóba vitték, majd Nagymamámmal együtt Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket meggyilkolták.

Két fiúgyermekük, édesapám, Miklós, és nagybátyám, Jenő, a munkaszolgálatot követően túlélték a háborút. Én 1946-ban születtem, testvérem, Anikó 1954-ben. Szüleim 1945 után vallásukat nem gyakorolták és minket sem neveltek vallásosan, ahogy én sem saját gyermekeimet.

A Győri Tűzoltóságon (ma Győr-Moson-Sopron Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon) emlékét a folyosón elhelyezett márványtábla és 1990 óta szobor őrzi. A Győri Menházban a hitközség elnökei között méltó módon emlékeznek meg róla.

Az Erdély Ernő alapítvány néhány elismertjei

2003-ban édesapám, Miklós, „Erdély Ernő Tűzoltó Főparancsnok Emlékére Alapítvány”-t hozott létre, amelynek célja többek között a katasztrófa elhárítás és a tűzoltás során kiváló eredményt elért tűzoltók jutalmazása, valamint a város tűzvédelmi hagyományainak az ápolása.

Remélem, az utókor nem felejti őt el.


Közzétette Kristófné dr. Erdély Margit, Erdély Ernő egyik unokája

Források: Wikipedia, Győri Szalon 1, Győri Szalon 2

Kategóriák
Családtörténetek Family Story

Az Egri-Angel család története

Győrsövényházától Kaliforniáig

Miközben leülök, hogy megírjam családom rövid történetét, elborzasztanak az aktuális napi híradások. Már több mint hat hete, hogy az oroszok megszállták Ukrajnát. A rombolás és a pusztítás elsöprő! Annyi emléket idéz fel az 1956-os magyar felkelésről. Emlékszem, ahogy hétéves koromban a győri Aradi Vértanuk utcai második emeleti ablakunkból néztem, ahogy az orosz tankok elvonulnak előttünk. Anyukám kiabált, hogy menjek el az ablakból, mert a katonáknak fegyverük van.

Az 1930-as évek végén kezdődő geopolitikai eseményekig szüleim büszkék voltak magyar származásukra. Zsidó felmenőik, amennyire nyomon tudjuk követni, a magyarok földjén éltek hosszú évszázadokon át.

Anyuka, született Perl Zsuzsanna, 1921 augusztusában, Győrsövényházán nőtt fel. Szeretetteljes családi környezetből származott, amely a szüleiből, két nővéréből és két fiútestvéréből állt.  Édesapja kocsmáros, hentes és százholdas búzatermelő gazda volt. Több tucat alkalmazottat irányított. Anyuka leírta, hogy nagyon boldog gyermekkora volt. Szülei szigorúak voltak és magas elvárásokat támasztottak. A családja egyike volt a falujukban élő két zsidó családnak.  Katolikus általános iskolába járt (az egyetlen iskolába a faluban), és szerette nekünk elmesélni, hogy a katekizmusban ő volt a legjobb tanuló. Anyu szüleinek egy közeli városból kellett felfogadniuk egy héber tanárt, hogy megtanítsa őt és testvéreit héberül olvasni, és megismerjék az imákat és bibliai történeteket. Hasonlóképpen, a családnak egy másik közeli faluba kellett elgyalogolnia, hogy részt vegyen a nagyünnepi istentiszteleteken és más vallási ügyekben járjanak el.

Anyuka (j) testvéreivel, Miklóssal, Gyöngyivel és Sárival (féltestvérük), 1926-27 körül

Anyának és testvéreinek még messzebbre, Győrbe kellett utazniuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Ez egy költséges vállalkozás volt, amit még tetézett, hogy naponta kellett kocsival, majd vonattal utazniuk. Az oktatás értékét a Perl-gyerekekbe szinte beleoltották.  De mire Anya tizenkilenc évesen elvégezte a kereskedelmi főiskolát, nem talált munkát, mint a többi öt zsidó lány az osztályából.  Végül szerencséje volt, és Budapesten egy laboratóriumban dolgozhatott, így eltarthatta magát. 

Amikor a nácik 1943-ban megszállták Magyarországot, a zsidókat arra kényszerítették, viseljék a ruhájukon az élénksárga csillagot, hogy azonosítsák, zaklassák és leköpjék őket, kifosszák üzleteiket. Hónapokon belül összeszedték édesanyám családját és koncentrációs táborokba vitték. Anyámat és fiatalabb húgát, Gyöngyit Budapesten gyűjtötték össze, és először, közel fagyos hidegben az ausztriai Lichtenwörth táborba meneteltek. Ott hat nyomorúságos hónapig tartották fogva őket. Anya leírta azoknak a hónapoknak a körülményeit, az embertelenséget, az éhezést, a kegyetlenséget. Azt is elmesélte, hogy találkoztak néhány jószívű emberrel a közeli falvakból, akik, amikor csak tudtak, ételdarabkákat csempésztek be a foglyoknak.

Szerencsével, elszántsággal és lélekjelenléttel sikerült túlélnie a holokausztot. Családja többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Ő, a nővére, Gyöngyi, és a bátyja, Miklós, voltak az egyetlenek a családból, akik túlélték a borzalmat. Mindkét szülőjét, idősebb nővérét és öccsét az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg, számos nagynénjével, nagybátyjával, unokatestvérével és barátjával együtt. Mellesleg Anyukáját a negyvenhatodik születésnapján vitték a halálba.

A felszabadulás 1944. április 2-án, húsvét vasárnapján érkezett Lichtenwörthbe. Oroszok jöttek a táborba teherautónyi kenyérrel és konzervekkel. Az emberek ujjongtak, megölelték és megcsókolták a katonákat, akik megdöbbentek az éhező, mocskos tömeg láttán. Miután megerősödtek, végül visszatértek gyermekkori otthonukba, és nagy örömmel találkoztak ismét a többi túlélő családtaggal. Örömüket tompította szomorúságuk, amikor megtudták, hogy a többiek hogyan pusztultak el.

Apránként kezdték újjáépíteni az életüket. Anya és nővére egy kis lakást béreltek, és munkát találtak Győrben. A Perl-ház néhány holmiját barátok mentették meg számukra a deportálásuk után. A tárgyak között volt egy óra, amely a nedves rejtekhelyen megrozsdásodott. Anya körbe kérdezett, hogy ismer-e valaki egy zsidó órásmestert, aki esetleg meg tudná javítani az órát. Itt kezdődik az én személyes történetem.

Anyu elvitte az óráját Egri Jenőhöz, aki szintén holokauszt-túlélő volt, hogy megjavíttassa.  Abban az időben kevés volt a pénz, ezért az órás a javításért fizetségként házi főtt ételt kért. Egri Jenő magányos volt, ezért sűrűn kezdte meglátogatni Anyát és a nővérét. Egymás iránti vonzódásuk nagyon rövid udvarlás után házassági ajánlatban csúcsosodott ki.  Egy karácsonyi összejövetelen, amelyet Anya fiútestvérénél tartottak (aki egyébként középiskolai szerelmét vette el és áttért a katolikus hitre), Jenő (leendő Apám) a zsebébe nyúlt, és elővett öt jeggyűrűt. “Válassz egyet!”, mondta Anyának, és a többi már történelem. 1945. december 31-én egy helyi rabbi közreműködésével, hüpe alatt házasodtak össze egy egyszerű szertartás keretében, amelyen csak nagyon kevés családtag és barát vett részt.

Mamám és Papám, 1946

Apám története, amelyről sokkal kevesebbet tudok, mint Anyáméról, bizonyos szempontból még tragikusabb. 

“Papa”, ahogy én hívtam, 1908. szeptember 2-án született Győrben, és az órásmesterséget tanulta ki, mert a zsidó fiúknak nem volt szabad belépniük sokféle szakmába. Édesapja, aki bútorasztalos volt, a család egyetlen tagjaként természetes halállal, szívrohamban halt meg, ötvenhét éves korában. Családjának többi tagja – az édesanyja és egyetlen nővére – a koncentrációs táborokban pusztult el.

Papám (2. j) szülei és nővére

Anya Apám második felesége volt. Apám korábbi házasságában két kislánya született, Éva és Marika. Anyjukkal együtt mindhárman a gázkamrák áldozatai lettek. Amikor a magyarországi zsidók többségét különböző koncentrációs táborokba hurcolták, leendő Apámat munkatáborokba küldték.

Papa kislányai, Éva és Marika, akiket Auschwitzban gyilkolták meg

Ritkán beszélt azokról az időkről. Nem tudok nagyobb borzalmat elképzelni annál, mint amikor az ember az egész családját ilyen tragikusan elveszíti. A “hagyományos bölcsesség” abban az időben az volt, hogy nem kell beszélni az élet fájdalmas részleteiről. Ha beszélünk róla, az csak ront a helyzeten. Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az én Apám természeténél fogva nagyon rokonszenves volt. Fiatalemberként egész Európát beutazta a motorján a barátaival. Lelkesen olvasott, szeretett énekelni és kártyázni, miközben keményen dolgozott.

Miután az oroszok a háború végén felszabadították Magyarországot, híveiket küldték a kormányzati helyek elfoglalására. A magyarokat a pártba való belépésre buzdították. Nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak, egy szép nagy társasházi lakásba költöztek Apám órás üzlete fölött. Apámat a kommunisták gazdag embernek tartották, aki szerintük a háború előtt ékszereket és aranyat rejtegetett. Mivel a magánvagyon nem volt megengedett, a kommunista rendőrség zaklatni kezdte. A nap és az éjszaka minden órájában dörömböltek az ajtónkon, és otthonunk minden centiméterét átkutatták a vélt zsákmány után.

A politikai helyzettől eltekintve, Anya kellemes, barátokkal teli társasági életről, a parkokban tett nagy sétákról és születésnapi ünnepségekről mesélt. Viszonylag kényelmesen éltünk tizenegy éven át, de a szüleim nem akarták ebben a rendszerben nevelni a gyerekeiket.

A “gyerekeik” alatt a bátyámat és engem kell érteni. Misi, akiből később Michael lett, 1947 szeptemberében született, én pedig tizenöt hónappal később. Az Éva nevet kaptam Apám első lánya után. Misit és engem nagyon szerettek, és minden lehetőség biztosítva neveltek fel.

Az egyetlen dolog, ami hiányzott a szüleimnek, az a szabadság volt. Amikor 1956 októberében a magyar hazafiak fellázadtak a szovjetek ellen, szüleim alapos megfontolás után a menekülés mellett döntöttek. Elbúcsúztak néhány barátjuktól és rokonuktól, és egy bérelt teherautón, egy másik zsidó családhoz csatlakozva, az osztrák határ felé vették az irányt. Ez 1956. november 10-én történt. Amikor a teherautó nem mehetett tovább, a másik családdal együtt gyalog kellett átkelnünk a határon – sáros terepen, amelyet a kiásott aknák lyukai tarkítottak.  Kimerülten, mindössze két csomaggal, minden mást hátrahagyva, átkeltünk Ausztriába. Micsoda megkönnyebbülés!

Helyi falusiak fogadtak minket, akik segítettek eljutni az első menekülttáborba, ahol a szüleim csatlakoztak a többiekhez, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Tudták, hogy mit hagynak el, de azt nem, hogy hová mennek. Végül Bécsbe jutottunk, ahol Apám kitöltötte a kérelmeket, hogy Ausztráliába mehessünk. A szerencse úgy hozta, hogy találkoztunk egy amerikai hölggyel, aki magyar származású volt. A vele folytatott beszélgetés megváltoztatta szüleim jövőképét és terveit. A következő napon Apám megszerezte a szükséges nyomtatványokat, irány Amerika!

Néhány nappal később az Eisenhower akkori elnök által bérelt második katonai repülőgép fedélzetén az Egyesült Államokba tartottunk, és az első ötezer menekülttel együtt, állandó tartózkodási engedéllyel érkeztünk. Micsoda elképesztő szerencse!

Újság kivágások, 1956 és később

Amikor 1956. december 5-én leszálltunk San Francisco-ban, mi voltunk az első magyar menekültek, akik oda érkeztek. Még mindig emlékszem a csodálatos fogadtatásra – újságírók, fotósok, rádióinterjúk. A szüleink tolmácson keresztül elmondták a sajtónak, hogy mennyire hálásak, hogy erre a földre érkeztünk, és Apám a három újonnan megtanult angol szóval felvágva, tapsvihart kiváltva így szólt: “Isten áldja Amerikát!”. 

Egy ideig mi voltunk a címlapon. A nyilvánosságnak köszönhetően munkát és lakást találtak. Anya egy gyermekruhagyárban kezdett dolgozni, Apát pedig (ideiglenesen) egy jóhírű óra- és ékszergyártó cég alkalmazta.  Michaelt és engem gimnáziumba írattak be, és (többnyire) hírességként kezeltek. Gyorsan megtanultunk angolul, és teljesen elvesztettük az akcentusunkat.  A szüleink esti iskolába jártak. Az ő előrehaladásuk lassúbb volt, de Anya folyékony németjével boldogultak. Egy barátjuk javaslatára, a szüleim a vezetéknevüket is amerikaibbra változtatták, Engelről Angelre. Egy idő után megvették az első autójukat: egy 1948-as Packardot ötven (!) dollárért.  Szociális munkások segítségével megismerkedtek más magyarokkal, akik évekkel korábban érkeztek San Francisco-ba.

Néhány év múlva, amikor Apát elbocsátották a munkahelyéről, Los Angeles-be költöztünk. Új munkát kaptak és ismét barátságokat kötöttek, új társaságuk alakult ki. 1962-ben amerikai állampolgárok lettünk. Keményen dolgoztak, spóroltak, amennyit csak tudtak, így Anya tizennégy év különélés után először repülhetett Izraelbe, hogy meglátogassa a nővérét.

A los angeles-i munka nagy terhet jelentett Apánk számára. Naponta kellett a belvárosba utaznia.  Szívproblémái lettek. Aztán egy kereskedelmi hírlevélben meglátott egy hirdetést egy Ontario CA-ban eladó ékszerüzletről.  Az ötvenezer lakosú külváros családunk számára lehetőséget kínált, hogy nyugodtabb életmódot folytathassunk. Szüleink megvásárolták az üzletet és a szomszédos házat. Michael és én Ontarioban jártunk középiskolába. Mindannyian új barátokat szereztünk, miközben a régieket is megtartottuk. Jól éltünk, szép életet.

Michael és én is egyetemre kerültünk (UCLA). Ő jogi diplomát szerzett, én pedig szociális munka mesterképzést. A szüleink büszkék voltak, sok mindent elértek rövid idő alatt.

Mama és Papa 25. házassági évfordulójukon táncolnak, 1974

Michael és én is megházasodtunk, mindkettőnknek két gyermeke van, akik ma már felnőttek és maguk is szülők. Felnőtt életem nagy részében egészségügyi szociális munkásként dolgoztam, de csak részmunkaidőben, amikor a lányaim még kicsik voltak. A 65 éves kort elérve nyugdíjba mentem. A lányaim, akik most 44 és 46 évesek, csodálatos gyerekek, csodálatos felnőttek és szülők. A szülői szerep számukra sok öröm forrása. 

A most 75 éves Michael még mindig élvezettel dolgozik. Szabadidejében lovagol. Állítása szerint a lovak és a lovaglás szeretete már gyermekkorában kezdődött, amikor a nyarakat nagybátyánk falujában, Sövényházán töltöttük.

Misi bátyám, a “cowboy”, 2010 körül

Sajnos Apám 1976-ban, 67 éves korában szívrohamban meghalt. Nincs kétségem afelől, hogy életének nehézségei hozzájárultak korai halálához. Részese lehetett Mike és az én esküvőmnek is, de mindössze 6 héttel az első unokái születése előtt meghalt. A mai napig szomorú vagyok, hogy lemaradt erről az örömről!

Egy barátom mutatott be leendő férjemnek, egy argentin orvosnak.  Miután Los Angelesben összeházasodtunk, Laguna Hills CA-ba költöztünk. Egy kedves közösségben, a Nellie Gail Ranch-on éltünk, ahol felneveltük lányainkat, Nicole-t (1976) és Danielle-t (1978).  Anya Ontarióból egy Casta del Sol nevű nyugdíjas közösségbe költözött, Mission Viejo városába, amely csak néhány mérföldre volt tőlünk. A frissen megözvegyült Anya fontos szerepet játszott az életünkben, miközben a családunk gyarapodott. Aktív családi életet éltünk, amely magában foglalta tagságunkat egy nagy reform zsidó gyülekezetben is. Mindkét lányunk mesterdiplomát szerzett, mindkettő a san francisco-i öböl környékén.

Mamám és unokái, 1990 körül

Anya mindig is nagyon fontos része volt a családunknak! Özvegyként új barátokat szerzett és sokat utazott, gyakran látogatta meg a világ minden szegletében, így Győrben is élő barátait és rokonait. Szeretett főzni és vendéget fogadni. Fantasztikus kapcsolata volt a gyermekeinkkel, akik csodálták, tisztelték és nagyon szerették! 1995-ben, 74 éves korában Anya csatlakozott édesapánkhoz a halálban. Minden egyes nap hiányzik nekünk. De megmaradtak drága emlékeink és ez egy igazi áldás!

Anya utolsó születésnapján Michael-lel és velem, 1995

A lányaim mindketten házasok, és mindketten két csodálatos unokával áldottak meg. Szoros kapcsolatot tudok ápolni a négy unokámmal, ahogy Anyukám hajdanán az övéivel…

Zoe (legidősebb lányunokám) Bat Mitzvah-ja, 2021 augusztusa

A történetet 2022 áprilisában jegyezte le, © fotók: Eva Monastersky

Featured image © Pexels

Kategóriák
Családtörténetek Family Story

Alex Hacker emlékiratai

Győrhöz kapcsolódó részlet

Nagyapám “Sándor” vagy “Sanyi” a XIX. század végén költözött a nyugat-magyarországi Győrbe – Jákob és Júlia fia volt -, és nem tudom, hogy egyenesen Burgenlandból vagy valamilyen köztes helyről. Egy Caroline Unger “Lina” nevű lányt vett feleségül, és végül Győrben a Batthyányi tér 8. szám alatti házat építette vagy lakta. Több mint tíz gyermekük született, nagyjából a következő sorrendben:

Mihály (Max), Charlotte (Sari), Armin, Emil, Imre (Emery), Eugen (Jenő), Flóra, Margit, Jolán, Laci, Feri.

Sajnos lehetséges, hogy kihagytam néhányat, és azt hiszem, voltak olyanok is, akik fiatalon haltak meg.

Mihály nagybátyám

Mindannyian a győri családi házban nőttek fel, ugyanott, ahol én is sok nyarat töltöttem kisgyerekként egészen a háború kitöréséig, amikor 14 éves lehettem. Régi, öreg ház volt, valószínűleg egy földbirtokosnak épült, mielőtt Győr városa arra a helyre terjeszkedett volna. Az egyemeletes épületet középen egy alagútnak látszó nagy bejárat szelte át, amelyen a régi időkben szekérrel is át lehetett hajtani. Inkább olyan volt, mint egy “tájház”. Miután ezen a kocsibejáraton átmentél, egy udvarra érkeztél, és láttad, hogy balra volt egy terasz és egy másik kisebb bejárat, ahol a mi családunk lakott, míg az udvar másik oldalán egy bérlőknek kiadott épületszárny.

A családi ház

Az udvar hátsó részében egy hatalmas, körülbelül kéthektáros kert pompázott, gyönyörű virágágyásokkal, sétányokkal és egy kővel kirakott ülőhellyel egy öreg gesztenyefa alatt. A kertet több gesztenyefa is díszítette.

A kertben: én, Apám Laci, Imre és Emil nagybátyáim, Varga Pali unokatestvérem és Margit nagynéném elöl ülve

A házba belépve azonnal tudatosult a látogatóban, hogy az étel és a főzés mennyire fontos ezen a helyen, mivel a legnagyobb helyiség közvetlenül a bejárati terasz mögött egy hatalmas konyha volt, ahonnan mindig a készülő ételek illata szállt fel. Mindig volt mit rágcsálni, általában egy nagy faasztalon terítve. A konyhában Erzsike, a falusi konyha-asszony uralkodott, aki ősidők óta a családdal élt, és mindig úgy tűnt nekem, mintha egyik lenne a sok nagynéném közül, aki egyébként az egész házat vezette.

Mire a győri helyszínre érkeztem, a házban már apám kedvenc idősebb testvére lakott: Imre vagy Emery – egy nagyon előkelő külsejű, csendes, kedves férfi, ügyvéd és helyi közösségi vezető. Ő volt a Győri Zsidó Hitközség alelnöke. Jolán és Margit nénikék is ott laktak, Jolán özvegy volt, Margit pedig soha nem nősült meg. Ők halálra kényeztettek, míg Emery bácsi megpróbálta belém sulykolni néhány meggyőződését, amelyek közül sokat a “bencések”, egy katolikus rend által működtetett iskolákban tanult. Ennek semmi köze nem volt a kereszténységhez, sokkal inkább arról szólt, hogy az embernek kontrollálnia kell a testét, hogy a szellem uralkodhasson. A sportot szellemi gyakorlatnak tekintette, hogy megmutassa a testnek, ki a főnök. Imre bácsi lelkes evezős volt, és mi a helyi evezős klubhoz tartoztunk a városon átfolyó Kis-Dunán. Győrt, a régi iparvárost folyók szelték át, a Kis-Duna, a Rába és a Rábca, így a vízi sportok mindenkit foglalkoztattak.

Imre nagybátyám

A győri nyaraim remekül teltek, és alig vártam, hogy egyedül menjek oda vonattal, ahogy nagyobb fiúvá cseperedtem. Kevesebb mint két óra volt az út a gyors villanyvonatokkal. Ez lehetett a kezdete a vonatok, különösen a mozdonyok iránti rajongásomnak, és emlékszem, hogy sokkal később írtam valamiféle szakdolgozatot a villamos mozdonyokról. Amikor Győrben voltam, általában Emery bácsi szobájában aludtam, egy régi ágyban, hatalmas puha paplanokkal. Nagyon kellemes volt…

Hadd mutassam be a családfám egy részletét:

Családfa töredék

Végül megmlékezem Vica unokatestvéremről és kisfiáról, Péterkéről, mindkettőt Auschwitzban gyilkolták meg:

Vica unokatestvérem és kisfia, Péterke

Képek: © Alex Hacker, featured image is (e képen láthatók: Jolán nagynéni, Mihály nagybácsi, Imre nagybácsi, Flóra nagynéni, Apám Laci, Margit nagynéni

Kategóriák
Családtörténetek

Az én győri történetem

Farkas Gábor visszaemlékezése

Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.

A krónikás, Farkas Gábor, sz. 1942 © Farkas Gábor

Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.

Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.

Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.

Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.

Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.

Dédapám, Feit Jakab cipészmester, 1852-1936 © Farkas Gábor

Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.

Feit Eszter (Ernesztin), a nagyanyám 1882-1939 © Farkas Gábor

Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt. 

A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.

A Híd utca 11-es ház ma  © Farkas Gábor

A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.

Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.

Láng Mária buchenwald-i igazolványa, kiállítva 1944.június 17-én © Farkas Gábor

A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.

Sárga csillaggal, még a gettóba hurcolás előtt, én és édesanyám, Farkas Mendelné, sz. Weisz (Vértes) Lívia, 1915-1973 © Farkas Gábor

Végül, álljon itt a családfánk.

Családfánk © Farkas Gábor

Közreadta: Farkas Gábor

Featured image © Farkas Gábor

Kategóriák
Családtörténetek

A győri Spitzer család 20. századi története

A második világháború előtt

Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.

Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.

Kellner Vilma és Spitzer Károly, 1910 © Spitzer Olga

1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.

Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.

Spitzer Olga és Ferenc, 1930 © Spitzer Olga

Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett.  Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.

Spitzer Károlyné sz. Kellner Vilma, Kellner Hermanné sz. Berger Cecília, Kohn Lacika, Kohn Lajosné sz. Spitzer Olga (bj), kb. 1935; mindnyájan holokauszt áldozatok © Spitzer Olga

Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt.  Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).

Lovas Lilla, 1941 © Spitzer Olga

Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.

Lovas Lilla és Spitzer Ferenc,  1942 © Spitzer Olga

Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.

A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba.  A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.

Kohn Lajos halotti bizonyítványa az orosz frontról, ahol munkaszolgálatosként halt meg © Spitzer Olga

Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.

A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.

Élet a második világháború után

Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.

Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle.  Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.

Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?

Lovas Lilla és Spitzer Ferenc, 1983 © Spitzer Olga

Szüleim 79 és 88 évesen hunytak el.  A győri zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyszüleim emlékére, 2016-ban, egykori lakóhelyük bejárata előtt botlatóköveket helyeztettem el.

A családom tagjai közti könnyebb eligazodást segítse az alábbi családfa töredék.

Családfánk © Spitzer Olga

Saját családom történetét majd egy másik fejezetben írom meg.

Lejegyezte: Spitzer Olga

Kategóriák
Családtörténetek

Veronka rajzfüzete és az évkönyv

Non omnis moriar…  (Horatius)

Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.

1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették. 

Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.

A 2. osztályos rajzfüzet borítója, 1942

A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.

Virágoskert, 1942
A szobám, 1942

A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.

Mamám, Natal, 1942
Ez én vagyok, Veronka, 1942
Hugom, Márti, 1942

Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről. 

Az évkönyv, 1943

Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.

Veronka (15. sz) a legjobbak között, 1943

A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.

Natalka utolsó levele munkaszolgálatos férjéhez, Bercihez (későbbi apánkhoz), 1944. május 28

A levél átirata:

Vasárnap, 1944. május 28

Drága Bercikém!

Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.

Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.

Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.

Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?

Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.

Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.

Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.

Isten óvja meg! (?)

Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,

Natal


Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.

A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.

Non omnis moriar …  nem halok meg egészen…

Halhatatlanságuk rajtunk múlik.


A lányok, szülők és gyerektársaság, 1942-1943
Nevük temetői emlékkövön ma, a család többi megölt felnőtt és gyermek tagjának nevével együtt

Közzéteszi: Krausz András és Péter; fényképek © Krausz testvérek

Kategóriák
Családtörténetek

Neuwirth Jakab és gyermekei – 1844-től íródó rövid történet

A Neuwirth család © Szedő M.

Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.

Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták.  A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.

Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.

Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.

Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.

Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.

A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.

Az utolsó „nagycsaládi” kép © Szedő M.

A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.

A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.

Neuwirth Imre családja 1938 körül (csak a férfiak élték túl a Shoáh-t) © Szedő M.

Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.

Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.

Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.

Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg. 

Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.

Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.

Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.

Közölte: Szedő Miklós

Featured image: A Neuwirth család tablója a győri Menházban © Krausz P.

Kategóriák
Családtörténetek

A bátorság utat tört a szabadság felé

Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.

Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. “Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.

A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról. 

Interjú Lóránd Zsuzsannával, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

“Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.

Margit Klein, Zsuzsanna mamája, 1960, elhúnyt 101 éves korában

Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.

Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. “Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. “Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. “Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. “Apránként.”

Szüleivel és kisöccsével, Lászlóval, sz. Győrben 1923-ban

Végül a nácik az összes zsidót egy “körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.

“Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. “Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.

Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. “Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. “Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy “jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.

Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.

Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, “arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.

“Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. “Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – “azonnal lelőtték volna”.

Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek “mint a lovak” az SS-tisztek előtt. “Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.

“48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, “kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja “nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban “egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.

Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények “valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. “Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.

Igazolvány a felszabadulás után, 1945

Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. “Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – “lelőttek”.

“Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. “Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. “Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. “Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.

A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. “Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. “Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.

Igazolvány a felszabadulás után, 1945

Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. “Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az “MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.

Nyolc évvel a felszabadulás után, Dallos Péter bátyjával, Györggyel, sz. 1953

Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:

„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.

Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy “Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.

Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi “Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk


Elmesélt történelem videó interjú Zsuzsannával: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn601494  (34 min)

Dallos Péter (sz. 1956 május), New York, USA, közlése alapján, 2022 január

Kategóriák
Az eseményről Családtörténetek

Küldd el nekünk családod történetét!

Küldd el családod tömör történetét, vagy a zsidó Győrt érintő más írásokat. Kérünk, írásod ne legyen több 2 oldalnál, 1,5-ös sortávval. Használj Word formátumot. Mellékelj 2-3 fényképet.

man sitting on black chair grayscale photo
© Pexels

A megküldött anyagokat szándékaink szerint változatlan formában és tartalommal tesszük közzé, ezért, kérünk, ügyelj mindkettőre.

Lépjünk kapcsolatba!

© Spratt, Annie – featured image

Kategóriák
Családtörténetek Győr és a zsidóság

Léderer Ágoston kiemelkedő alkotásai

Léderer Ágoston, közgazdász, vegyész, gyáralapító és műgyűjtő (Böhmisch-Leipa, Csehország, 1857 – Bécs,1936), a Győri Szeszgyár és Finomító Rt. (1890 eleje) és a győri Magyar Waggon- és Gépgyár megalapítója (1896), egyben a Monarchia legnagyobb műgyűjteményének tulajdonosa volt. Az Osztrák Vasúti Forgalmi Rt. és a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.megalapítása is az ő nevéhez fűződik.

Egon Schiele: Léderer Ágoston

Oly sok minden kötötte Győrhöz, hogy esküvőjét Serena Pulitzerrel (Budapest, 1867 – Budapest, 1943) 1892-ben Győrben tartották meg. A szertartást a Dohány utcai zsinagóga főrabbija vezette. 1911-ben pedig családjával együtt Győrbe költözött, és megszerezte a magyar állampolgárságot. Az első világháború után visszaköltöztek Bécsbe. Bécsi lakásuk a Bartensteingasse 8. alatt volt, kastélyuk (Ledererschlössel) Wien-Weidlingauban.

Léderer a világháború során nagy összegekkel támogatta a menekülteket, szegényeket és a megsegítésükre létrehozott intézményeket. 1915-ben ő maga is alapítványt hozott létre rokkant katonák segítésére 200 000 koronás összeggel.

Nemcsak gyáralapító és műgyűjtő volt, de művészpártoló is. A család szoros baráti kapcsolatban állt a kor leghíresebb bécsi művészeivel, köztük Gustav Klimttel. Bécsi lakásuk egyik szobáját Klimt festményeinek szentelték. Klimt egész alakos képet festett a kor híres szépségének tartott Serenáról, de Serena édesanyjáról és lányáról, Elisabethről is. 1912-ben Klimt ajánlására Egon Schielét is megismerte a család, aki hosszabb időt töltött náluk Győrben. Schiele ezalatt több képet is festett a legfiatalabb fiúról, Erik Lédererről, de a ház uráról is ismert egy szép portréja. Ez alatt az idő alatt festette meg az akkor még álló győri Kecskelábú fahidat (az elpusztultnak vélt kép a véletlennek köszönhetően pár éve feltűnt).

Egon Schiele: Kecskelábú híd

E poszt forrása: http://lathatatlan.ovas.hu/index.htm?node=50837&f=2 © ipartortenet.hu – featured image