Kategória: Családtörténetek

„Ecuadorban megigézték a népművészet színei, textúrái és hagyományai, elkezdte gyűjteni és gondozni az első ecuadori népművészeti gyűjteményt, amely később bejárta a világot.” [1]

Fisch Anhalzer Olga festő- és textilművész 1901-ben Budapesten született, Quito-ban (Ecuador) 1990-ben hunyt el. Édesapja porcelánkereskedő, négy fiútestvére után ötödik gyermekként következett a sorban.

Már kisgyermek korában festő akart lenni.

Családja 1906-ban Győrbe költözött.

Olga Budapesten a Magyar. kir. állami felsőbb leányiskola és gimnáziumba járt, majd a győri Bencés Gimnázium magántanulójaként egyes vizsgáit már 16 éves korában letette. Művészeti foglalkozásokon vett részt a mai Kazinczy Ferenc gimnáziumban 1917-ben.

A Tanácsköztársaság idején politikai plakátokat festett. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol a Wiener Werkstätte[2] kerámiatervezője lett.

Munkája mellett könyveket illusztrált és a budapesti Népszavának is dolgozott (a szociáldemokraták 1873-ban alapított napilapja – a szerk.).

1920-ban apai örökségéből Düsseldorfba költözött. Itt ismerkedett meg Jupp Rübsam szobrászművésszel, első férjével.

A Düsseldorfi Művészeti Akadémián folytatott tanulmányokat. Férjével közösen dolgozott, köztéri szobrokat is alkottak, festett, rajzolt. 1930 körül elváltak, de jó viszonyban maradtak – nem sokkal később feleségül ment Fisch Bélához, egy olasz-jugoszláv cementgyár kereskedőjéhez.

Második férjével sokat utazott, így tölthetett egy egész évet Afrikában is. 1934-ben tértek vissza Németországba, de a náci ideológia terjedését érzékelve hazautaztak Győrbe.

Azonban Magyarországon is érzékelték a történelmi veszélyeket. Ezért Brazíliába távoztak. 1939-ben végül is Ecuador fővárosában, Quitoban telepedtek le, ahol Olga a képzőművészeti iskolában kapott tanári állást.

Sajátos, magyar és indián motívumokat ötvöző szőnyegeket kezdett szőni, s felfedezte a környéki indián falvak kézműveseinek művészetét. 1940-ben véletlenül futott össze Lincoln Kirstein-nel, a MoMa New York akkori igazgatójával [3], aki ajánlatot tett egy szőnyeg megvásárlására. 300 amerikai dolláros árban állapodtak meg, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Olga Fisch többek között ebből a pénzből nyitotta meg 1942-ben máig is működő folklórüzletét Quitoban.

Az indián népművészekkel kialakult kapcsolata hamar kétoldalúvá vált: ő eltanulta tőlük motívumkincsüket, szövési technikájukat, a magyarok számára egzotikus anyaghasználatukat, és megtanította nekik, hogy a helyi laza szövés helyett használjanak erősebb, a perzsaszőnyegekre jellemző csomózást. Egyben az indián alkotók rendszeres megrendelőjévé, felvásárlójává vált. Nem csak szőnyegekkel foglalkozott: jelmezek, maszkok, hangszerek, festmények és kerámiák is érdekelték, ahogy ruhaneműk is a klasszikus poncsótól a modern ruhadarabokig.

Az üzlet mellett saját szőnyegszövő műhelyt működtetett, ahol ő is sokat dolgozott. Divatbemutatókat szervezett, az üzlet nemzetközileg is ismert lett, nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie az 1960-as években. Férjét 1958-ban veszítette el, ekkortól egyedül, illetve később unokahúgával és az ő leszármazottaival vitte tovább az üzletet.

Nem csak gyűjtött és kereskedett, 1962-ben hathatósan közreműködött az Ecuadori Folklórintézet (Instituto Ecuatoriano de Folklore) létrehozásában, dokumentálta az addig senkit nem érdeklő művészetet és egy tudományos folyóiratot is alapított. Vitathatatlan a szerepe abban, hogy ráirányította az ecuadori értelmiség figyelmét az ősi indián művészetre.

Egyes vádak szerint Fisch „üzletesítette” az indián népművészetet, hiszen a szabad alkotókedvvel készült darabok helyett a megrendelésre készített termékek kerültek a piacra. Mások szerint a magyar formavilág akaratlan beszivárogtatásával, az indián és a magyar népművészet keveredésével megszűnt az ecuadori népi művészet érintetlensége. Más vélemények azt tartják a legjelentősebbnek, hogy egyáltalán felfedezte, és mások számára is láthatóvá tette az indián értékeket, valamint, hogy több falu lakói biztos megélhetéshez jutottak Fisch szervező és kereskedelmi munkája révén.

A The Christian Science Monitor 1980-ben idézte őt és ezt írta róla: “‘Amikor elkezdtem gyűjteni a helyi indiai műalkotásokat, majd megnyitottam ezt a galériát, az emberek megdöbbentek’ – mondja. Emlékszem, valaki azt kérdezte: ‘Hogy tudsz te, mint művelt európai nő, ilyen szemetet gyűjteni?’. Nagyrészt Olga Fisch erőfeszítéseinek köszönhetően Ecuador 250 indián törzse által készített műtárgyak ma már nem számítanak szemétnek. Az évtizedek során több ezer indián művésznek és kézművesnek segített abban, hogy alkotásaik eljussanak a világpiacra.” [3]

Fisch életében még egyszer, 1987-ben hazalátogatott. Magyarországon több kiállítása is volt: 1988-ban a Néprajzi Múzeumban az indián művészeti gyűjteményét mutatták be.

Ecuadorban igen ismert Fisch neve, de még az Amerikai Egyesült Államokban is több közgyűjtemény, a Lincoln Center, a MoMa, sőt, az ENSZ palotája is őrzi egy-egy szőttesét.

Összeállította Krausz Péter

Források:

Wikipedia itt (módosításokkal) és itt

eLibrary

The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

El Mundo

Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1916, Könyvtár | Hungaricana; Arcanum (köszönet az információért Esther Bánki-nak, Hollandia)

Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1917 Könyvtár | Hungaricana (köszönet a pontosításért Esther Bánki-nak, Hollandia)

[1] https://olgafisch.com/pages/about-us

[2] A Wiener Werkstätte (magyarul: Bécsi Műhely), amelyet 1903-ban Koloman Moser grafikus és festő, Josef Hoffmann építész és Fritz Waerndorfer mecénás alapított, egy olyan művészeti alkotó egyesület volt Bécsben, amely építészeket, művészeket, tervezőket és kézműveseket tömörített, akik a kerámia, a divat, az ezüst, a bútorok és a grafika területén dolgoztak. A Műhely “használati tárgyak művészi előállításának szentelte magát a legkülönbözőbb médiumokban, beleértve a fémművességet, bőrművességet, könyvkötészetet, famegmunkálást, kerámiát, képeslapokat és grafikát, valamint ékszereket”. A modern design úttörőjeként tartják számon, és hatása későbbi stílusokban, például a Bauhausban és az Art Decóban is megfigyelhető. (https://en.wikipedia.org/wiki/Wiener_Werkst%C3%A4tte )

[3] The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

Írta Borgos Anna

Kardos Erzsébet a pszichoanalízis budapesti iskolájának egyik legígéretesebb tehetsége volt. Tragikusan rövid pályája, miközben egyedi és különleges volt, a magyar (női) pszichoanalitikusok számos jellemző vonását is mutatja: a társadalmi háttér, a nők egyetemi lehetőségei, a numerus clausus és a zsidóüldözés, az emigrációk, az érdeklődési területek vagy az azonos szakmából való partnerválasztás tekintetében.

Kardos Erzsébet Győrben született 1902-ben asszimilált zsidó kereskedőcsaládban. Apja, Kardos Jenő (1899-ben magyarosított Kohnról) férfi divatüzletet működtetett Győr belvárosában (a Baross u. 4. szám alatt). Anyja, Eislitzer Teréz cipőboltot vitt a Baross u. 12-ben, de miután 1924-ben megözvegyült, mindkét üzletet ő vezette; 1927-től a Baross u. 15. szám alatt, a családi ház földszintjén, amelyet megvásárolt és kibővített.

Öccse, Imre 1904-ben, húga, Ilona 1905-ben született. Erzsébet a győri állami leánygimnáziumban (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium) érettségizett 1921-ben („jól érett”), osztálytársai között volt Kovács Margit, a később nevessé vált keramikus. Közben 1916-17-ben magántanuló volt, 1917-19 között pedig a Győr városi felső kereskedelmi iskolában tanult.

Az 1920 szeptemberétől érvénybe lépő numerus clausus törvény a budapesti orvoskaron nemcsak a zsidókra, hanem 1920 és 1926 között a nőkre is vonatkozott, utóbbiakra egyenesen teljes kizárást, numerus nullust vezettek be. Kardos Erzsébet tanulási vágya (és a család anyagi helyzete és támogatása) úgy tűnik, elég stabil volt ahhoz, hogy külföldön kezdje meg egyetemi tanulmányait. 1921 őszétől 1923 őszi szemeszteréig a würzburgi egyetem orvoskarán tanult, az 1924 tavaszától 1926 nyaráig terjedő öt szemesztert pedig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvoskarán végezte, ahol 1927 júniusában szerzett diplomát.

Győri barátjának, majd würzburgi évfolyamtársának és egy ideig élettársának, Bánki Ödönnek írt levelei sok információt tartalmaznak körülményei és lelkiállapota változásairól ebben az időszakban. A levelek leginkább az egyetemi ügyek, anyagi nehézségek, tervek és lehetőségek, a család, az ismerősök és a politika témáit érintik.

Sokszor hangulati labilitás, olykor kétségbeesés érződik a levelekből (többnyire a családi-társadalmi realitások miatt), ugyanakkor nagyfokú tudatosság és önreflexió, intellektuális érdeklődés és ambíció, érettség és önállóság is.

Visszatérően reflektál a politikai eseményekre, amelyek húsbavágóan érintik lakóhelyével, tanulmányaival, jövőjével kapcsolatos döntéseit. 1923-tól Európa több egyetemére, Lipcsébe, Pozsonyba, Bázelbe, Bernbe, Münchenbe is beadta felvételi kérvényét. Sejthetően Würzburgban is sűrűbbé váltak az antiszemita megnyilvánulások, ezért kezd új helyekben gondolkodni, noha már kötődik a városhoz. (A menekülés és a biztonságosabb, élhetőbb hely keresése emlékeztethet minket a jelenlegi helyzetre, bár más történelmi kontextusban.)

Az egyetemi tanulmányokkal kapcsolatos dilemmák túlmutatnak az intellektuális szempontokon: a szóba jöhető helyeket az adminisztratív lehetőségek, az anyagiak és a politikai körülmények is behatárolják. A honosításhoz legalább négy szemesztert Magyarországon kellett elvégezni, a bonyolult és/vagy sikertelen átjelentkezéseken kívül Kardos végül ezért is dönt úgy, hogy (würzburgi szigorlata után) itthon, a pécsi orvoskaron fejezi be tanulmányait (ahol sem a nőkre vonatkozó numerus nullus nem érvényesült, sem a zsidókat érintő numerus clausust nem alkalmazták annyira szigorúan).

Érdeklődését és ambícióját jelzi, hogy saját ötlettől vezérelve nekikezd egy alapvető német klinikai szakkönyv fordításának (Ernst Magnus-Alsleben: Vorlesungen über klinische Propädeutik), amelyhez magyar kiadót is próbál keresni, végül úgy tűnik, sikertelenül.

A diplomaszerzés után Kardos Erzsébet nem maradt Magyarországon: 1927 nyarától két évig asszisztensként dolgozott Düsseldorfban Arthur Schlossmann gyermekklinikáján (Kinderklinik der Städtischen Krankenanstalt). Ez idő alatt egy évig az Auguste-Victoria-Haus düsseldorfi gyermekotthonának főorvosa volt, ahol 120 gyermekről gondoskodott, valamint előadásokat tartott a nővérek orvosi képzésében.

Innen még nagyobb távolságba ugrott földrajzilag és szakmailag is: 1929-ben Kolumbiába hívták, ahol Barranquillában Maxim Bauer müncheni bakteriológus magánklinikáján gyermekorvos adjunktusként dolgozott, és a szintén Bauer által vezetett bakteriológiai intézetben trópusi betegségek laboratóriumi vizsgálatát végezte.

Másfél éves dél-amerikai tartózkodása alatt (Bauer hasonló expedíciói nyomán) a Venezuela északi részén, Kolumbia határánál fekvő Guajira félszigeten élő guajiro indián törzshöz szervezett expedíciókat egyedül (első nőként), és tanulmányozta népszokásaikat és életmódjukat.

Az expedíciókról a napilapok (a Magyar Hírlap, illetve az ott megjelent két cikket átvevő Délamerikai Magyarság) is beszámoltak. A Magyar Hírlap 1932 májusában interjút készített Maxim Bauerrel, melyben az orvos Kardos Erzsébetről is elismeréssel beszélt, olyannyira, hogy a venezuelai Sierra Nevada de Mérida általa először megmászott 6000 méteres gleccserét Kardos-csúcsnak szándékozott elnevezni (erre nem találtam későbbi nyomot).

A Magyar Hírlap 1932. októberi 15-i száma már kifejezetten Kardos Erzsébet útjairól, az általa meglátogatott indián törzs életmódjáról és szokásairól számol be újságírói kommentárok kíséretében.

1932-ben tehát Kardos visszatért Európába, és Berlinben a Frigyes császár és császárné gyermekkórház orvosigazgatója, Heinrich Finkelstein gyermekorvos mellett dolgozott. 1932 őszén „a honvágy hazahozta” Magyarországra (és feltehetőleg a németországi politikai helyzet), és egy ideig Győrben élt, ahol gyermekorvosi rendelőt is nyitott a családi házban. Rendelője várószobáját Bánki Zsuzsa Bauhaus művész tervezte.

1933-tól két évig Szondi Lipót mellett dolgozott a Magyar Királyi Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kórtani és Gyógytani Laboratóriumában. Itt a fiatalkorúak bíróságáról küldött fiatalkorú bűnözők pszichológiai és biológiai vizsgálatát, valamint értelmi fogyatékos gyerekek vizsgálatát és fejlesztő terápiáját végezte.

1934-től Kovács Vilmához járt kiképző analízisbe, és két év után a gyermekorvosi praxis mellett pszichoanalitikus gyakorlatot is kezdett. 1940-ben házasságot kötött Pető Endrével, a (nála két évvel fiatalabb) gyermekorvos-pszichoanalitikussal. Petővel közös munkájuk is volt: megkísérelték a játék metapszichológiai leírását, rámutatva, hogy az elsődleges folyamatok minden sajátossága megtalálható a gyermek játékában. Kardos egyetlen (posztumusz) tanulmánya („Contributions to the theory of play”) ebből a közös gondolkodásból született. A tanulmányt Pető Endre publikálta 1956-ban a British Journal of Medical Psychology-ban, saját kiegészítéseivel.

1939-ben bevándorlási kérelmet nyújtottak be Ausztráliába, ahová végül szeptemberben megkapták a vízumot. A házaspár mégis Budapesten maradt. Pető idős édesanyja és az akkor frissen berendezett közös lakás is itt tartotta őket, veszélyérzetük nem volt elég erős. Ezen kívül mindketten abban az évben lettek a Pszichoanalitikai Egyesület tagjai, készen álltak az analitikus praxisra.

A nyilasuralom alatt hamis papírokkal, külön helyen bujkáltak, svéd menlevelet is kaptak, amíg valaki feljelentette Kardost, és 1945 januárjában, röviddel Budapest felszabadulása előtt meggyilkolta egy nyilas brigád. Nemes Lívia pszichoanalitikus írja a magyar zsidó pszichoanalitikusok vészkorszak alatti sorsáról szóló cikkében (Orvosi Hetilap, 1985. nov. 3.): „Ormos Margit ideggyógyász idézte fel emlékét: 1945 januárjában a gettó kapujában találkozott vele, táska volt kezében, talán menekült valahonnan, vagy segítségére sietett valakinek. Valószínűleg ő látta utoljára.” Apja már nem érte meg a háborút, anyját viszont Győrből deportálták, Auschwitzban gyilkolták meg. 1950-ben Kardos Erzsébet testvérei is Ausztráliába emigráltak, és halálukig Sydneyben éltek, gyermeke egyiküknek sem született.

1946 júniusában, a Ferenczi Sándor tiszteletére tartott emlékülésen Hermann Imre pszichoanalitikus megemlékezett az áldozatokról, és felolvasták Kardos játékról szóló munkáját is. Hermann így jellemezte Kardost: „Érzékeny és jószívű volt, és bátran segített sokakat számára igen veszélyes körülmények között. A fiatalabb kollégák közé tartozott az Egyesületben, de már kiváló nevet szerzett, különösen a gyermekanalízis területén.” (International Journal of Psychoanalysis, 1946)

Kardos Erzsébet ígéretes pályáját derékba törte az antiszemita politika, amellyel egyetemi tanulmányainak megkezdésétől fogva szembesült. Emigrációit, külföldi tartózkodásait részben a politikai kényszer, részben a szakmai kíváncsiság motiválta. De a töredékes pályát tekintve is kirajzolódik egy aktív, sűrű életút és egy gondolat- és érzelemgazdag személyiség: a sokirányú gyermekorvosi, antropológiai és pszichoanalitikus érdeklődés és az intellektuális és gyógyító munka iránti elkötelezettség.

A cikk hosszabb verzióját lásd itt: http://imagobudapest.hu/images/lapszamok/2021_3_Noi_nezopontok_es_sorsok/4-Borgos.pdf (magyarul) és itt: https://www.routledge.com/Women-in-the-Budapest-School-of-Psychoanalysis-Girls-of-Tomorrow/Borgos/p/book/9780367650889 (angolul).

A levelek, fényképek és további értékes információk megosztásáért hálás köszönettel tartozom Bánki Ödön lányának, Esther Bánki Hollandiában élő művészettörténésznek.

Borgos Anna pszichológus, nőtörténész, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet munkatársa, az Imágó Budapest folyóirat főszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi eleji értelmiségi nők életpályája és a szexualitás története. (A szerk.)

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon. A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé. A negyedik részben megismerjük a részeg orosz katonák viselkedését, valamint a kölcsönösen jövedelmező “árucserét” egy másik orosszal, egy ismételt robotot (kényszermunka az oroszok részére), azt, hogy mennyire fontos a jó igazolványok megléte, és hogyan keresnek bort egy orosz harci egységnek. Dr. Bakonyi elmagyarázza a magyar hatóságok és az orosz hadsereg zsidókkal szembeni viselkedése közötti különbséget. Ez az összehasonlítás az utóbbi javára szól.

Folytassuk.

1945. I. 20 szombat

Miután Schatz bácsi házát, úgy ahogy rendbe hoztuk, beköltöztünk … A beköltözők a következők: a házigazda Schatz Ödön, a 2 komáromi hölgy és a velük lévő fiú, a 2 v. szlovák partizán és mi ketten. Schatz Ödön bácsi, a 2 hölgy és a fiú a belső szobában helyezkednek el, mi 4-en az elsőben, mely nappal orvosi rendelő, váró, operáló, de nagyon gyakran beszélgető szoba, főleg, ha én nem vagyok odahaza.

Megcsináljuk a táblát és másnap reggel már megjelennek az első páciensek, kiknek sora mindinkább növekedett és egész párkányi tartózkodásom alatt az esték kivételével szinte semmi szabadidőm nem volt. Párkányi tartózkodásom I. 17-én kezdődött és pontosan egy hónapig, II. 17-ig tartott. A párkányi helyzet nem valami bíztató a szemközti Esztergomban németek vannak és   naponta   belőnek   néhány   aknát. Ezek a belövések teljesen rendszertelenek és kiszámíthatatlanok. A párkányi lakosok jelentékeny része pincékbe lakik, részben mert a házuk tönkrement, részben a félelem miatt …

Mi természetesen nem mentünk le a pincébe, hanem a lakásban helyezkedtünk el. Jó órában legyen mondva, semmi bajunk nem történt. Én a reggeli rendelés elvégzése után elmentem a fekvő betegeket meglátogatni és csak du. 2 óra körül szoktam hazamenni, ebédelni. Ebéd után, ha volt egy kis szabadidőm, úgy patiánszoztam …, de hamarosan besötétedett és így kénytelen voltam abbahagyni.

A közösség, amelyben éltünk, igyekezett megszerezni minden szükséges ennivalót.  Ebben én jelentékeny szerepet játszottam, mert a betegek egy része természetben fizette a honoráriumot, lisztet, zsírt, szalonnát stb. Szerencsére hús gondjaink nem voltak, mert a párkányi mészárosok még hozzájutottak némi vágómarhához … 10 P-ért kaptuk kilóját a húsnak. A Schatz … ház sokat fogyasztott, mert a tagok száma állandóan emelkedett a hazatérő párkányi muszosok révén, másrészt mindazok, akik távolabb laktak, itt rekedtek meg, mert továbbmenni nem lehetett.

A front ugyanis Komárom irányában alig volt messzebb 20-25 km-nél, így tehát nem lehetett továbbmenni. Egyesek a megjöttek közül, látván az itteni helyzetet … visszamentek Nagymarosra, Vácra, Pestre v. még messzebb. Így tett a 2 Fleischmann testvér is, Wolf Jóska sógorai és az idők őket igazolták. Ők Ácsra akartak menni, de mikor látták, mi a helyzet, visszafordultak. A párkányiak közül is visszamentek egyesek, valamint Harmat Laci is. Ugyanis megjelent egy rendelet, hogy mindazok, akik nem a volt Csehszlovákia területén laktak, térjenek vissza az anyaországba. Nálam természetesen eltekintettek a rendelet alkalmazásától, mert az orvosra szükség van. Dicsekvés nélkül mondhatom, a fiatal győri orvos – így hívtak engem, becsületet és megbecsülést szerzett Párkányba.

A napok egyhangúan telnek. … állandó érintkezésben vagyunk az oroszokkal, hogy a front helyzetéről valamit megtudhassunk. Az ágyúzás határozottan közelebb hallatszik, … én mintha érezném az elkövetkezőket, állandóan be vagyok pakolva és hátizsák gazdálkodást folytatok.

II.14-én csúnya aknázást csinálnak a németek, pont a ház előtt csapott le 2 akna és a még meglévő ablakaink is betörtek. Én szerencsére nem voltam odahaza, az ablak, amelynél én olvasni, írni szoktam, ripityára tört. A házban lévők közül senkinek nem történt baja, szerencsés véletlen!

A fronthelyzet, úgy látszik, mintha kissé megnyugodna, de valami furcsa feszültség van a levegőben. Az oroszok idegesek, ismételten házkutatásokat tartanak. Feltűnően kevés orosz van a helységbe és mi állandó drukkban vagyunk, de csak várunk.

II.16-án pénteken este, Schatz bácsi kívánságára, az itt lévő összes zsidók és félzsidók összejöttek péntek esti imára és vacsorára. 2 orosz vendégünk is volt és Kovács Béla esztergomi muszos pék finom fehér barcheszt sütött az ünnepi vacsorához. Nem is gondoltuk, hogy ez búcsúvacsora lesz számunkra …

Ugyanez nap délutánján a helybeli katolikus káplánnal beszéltem, hogy nem lehetne-e a Vatikánon keresztül üzenetet küldeni Feleségemnek Győrbe. Azt válaszolta, hogy minden kapcsolatuk megszakadt és lehetetlen. Talán eszébe jut kérésem és most, hogy a németek visszafoglalták Párkányt, valahogy hírt tud adni, hogy élek és megvagyok.

II.17 szombat

Az ágyúzás egész közelről hallatszik, az emberek a pincékben, feltűnően kevés ma a beteg, hír-hírt követ, hogy jönnek vissza a németek. Az oroszok hallgatnak, de az egyik kiböki, hogy valami van.

Erre mi teljesen összepakolunk és várunk. Rehberger, ki Nánán van, szintén hírekért jön, mert ott is nagyon majrés a hangulat. Mi visszaküldjük azzal, hogy érdeklődje meg, mi van a nánai orosz kórházzal, mert ha visszavonulás van, azt biztos elszállítják. D.u. 5 óra körül lélekszakadva jön vissza, hogy a kórházat útnak indították. Erre mi sem várunk tovább, hanem felvesszük dolgainkat és erős tempóban megindulunk. A párkányiak riadtan álldogálnak a kapuban, az oroszok teljesen felpakolva, menetkészen várakoznak és egy ismerős orosz tiszt mondja, hogy csak siessünk.

Sajnos a garamkövesdi hídhoz nem tudunk eljutni, mert a terület víz alatt van és így az országúton Kőhídgyarmatig kell mennünk. Az országút tömve van visszavonuló orosz osztagokkal és állandó ágyúzás közben szinte az egész úton futva rohanunk, hogy elérjük a hidat. A veszélyérzetet növeli a közvetlen közelünkben becsapódó gránátok süvítése és az, hogy nem tudjuk milyen állapotban van a híd, állítólag délelőtt a németek csúnyán megdobálták. 

A visszavonuló oszlopokkal haladva rekordidő alatt tesszük meg az utat és letérve az országútról elérjük a hídhoz vezető utat, amely borzasztó állapotban van és … bokán jóval felül érő sárban ficánkoló, megvadult lovak között érjük el a hidat, amelyen sikerül keresztül mennünk.

Az első község az innenső parton Kicsind, de ezt az oroszok már régen evakuálták a civilektől és most is tömve van orosz katonákkal. Itt Kicsinden egy orosz kapitánnyal találkozunk, ki azt mondja, hogy azonnal menjünk tovább, hogy a Garamtól minél távolabb legyünk. Ezt muszáj is megtennünk, mert itt nincs egy ház, hol menedéket találhatnánk. Elhatározzuk, hogy az éjjel folyamán Bajtára kell eljutnunk, hol majd talán megszállhatunk.

Az út, főleg az első részen borzalmas állapotban van, de válogatni nem lehet, hideg is van, muszáj menni, mert különben megfagyunk. Lehetett éjjel 1 óra, mire Bajtára eljutottunk, de a falu tömve van oroszokkal és nincs egy talpalatnyi üres hely. Újra és újra próbálkozunk, végre egy konyhába, hol már vagy 8-an aludnak, befogadnak bennünket. Szűken vagyunk, de meleg van és legalább a bakancsot levehetjük a lábunkról. … sikerült egy padon elhelyezkedni és reggel 6 óráig aludtam, mint a bunda. Itteni házigazdánk neve Vilmajor János, Bajta.

II.18 vasárnap

Reggel, midőn végignéztünk egymáson, láttuk … a tegnapi, illetve éjjeli gyaloglás nyomait. Nyakig sárosak, piszkosak vagyunk és igyekszünk kissé rendbe hozni magunkat, de ez csak napok múlva sikerül, mire a sár tökéletesen megszárad és kikefélhető. Korán indulunk, mert még ma szeretnénk legalább Zebegénybe eljutni. A társaságon látszik a tegnapi út hatása, fáradtan vonszoljuk magunkat.

Az út a reggeli órákban erősen csúszik, szinte tipegve lépkedünk a meredeken lefelé haladó úton, amely Lelédre vezet.  Leléden keresztülhaladva, amely szintén nagyon megszállott képet mutat, még a reggeli fagy hatása alatt álló úton jutunk ki az Ipoly mentén és hosszú úton követve annak folyását, többször pihenve és egybe várva a társaságot …  az Ipolydamásdra vezető hídhoz. Az itt álló egyedüli hídőr 2 igazolványt megnézve átengedi az egész társaságot, amely megkönnyebbülve sóhajtunk fel, ugyanis háromnak semminemű igazolása nincs.

Ezen kívül azonban nagyon megnyugtató a tudat, hogy 2 folyó van a hátunk mögött és az ágyúzás is mind messzebbről hallatszik. Ipolydamásdon komoly pihenő és étkezés következik, a vízben főtt krumpli sóval nagyon jól pótolja a kenyeret és kb. dél lehet, mikor tovább indulunk. Lassú menetben elérjük Szobot, hol bevisznek a parancsnokságra, újabb igazoltatás.

Azok a papírok, amelyek a hídőrnek jók voltak, itt is jók és 3 igazolvány felmutatásával az egész társaság mehet, Csak én, ill. az orvosi táskám forgott veszélyben, az egyik hőmérőmet el akarta venni a főhadnagy, de sikerült lebeszélnem.

Kora d.u. értünk Zebegénybe. Igyekeztünk minél előbb szálláshoz jutni, hosszas szaladgálás után Harangozó Ádámnál kaptam egy sezlont, míg a társaság Krebs Ferencéknél helyezkedett el. Én elhatároztam, hogy egyelőre Zebegénybe maradok, gondolván …, mint orvos mindenütt megélek, mert betegek vannak és valahogy majd csak eltartanak. A társaság többi része 1 napi pihenő után továbbment Nagymarosra, ill. Pestre.

Zebegényi tartózkodásom II.18-27-ig terjedt és ezen idő alatt háromszor cseréltem lakást, mert a pihenésre visszatérő oroszok még az orvost sem tartották tiszteletben. A zebegényi napok egyhangúan teltek és csak a Zebegényben felszedett Komlós fiúval van baj, ki megtetvesedett és dacára, hogy egész nap semmi dolga nem volt, nem bírta magát kitetvészni és én is észrevettem, hogy nekem is vannak. Ez már a harmadik eset vándorlásaim folyamán, hogy megtetvesedem, de szerencsére csak bevándorlókról van szó és azonnali intézkedéssel sikerült meggátolni a tetűk elszaporodását. Először Székesfehérváron, másodszor Párkányban és most harmadszor Zebegényben sikerült partizánokat szereznem és szerencsére azonnal meg is szabadulni tőlük. Nagyon kellemetlen állatok és a kiütéses tiphus terjesztői! Komlóst végre elhelyezem egy zebegényi gazdánál és én Krebs Ferencékhez költözöm, hol rajtam kívül még 2 Párkányból velem együtt jött muszos van.

3 nap múlva azonban Zebegényt is el kell hagynunk, mert úgy látszik az oroszok evakuálni akarják a civil lakosságot, hogy legyen hely a frontról pihenőre térő legénységnek. Zebegényben váratlan találkozásom volt Bíró Jucival, ki Pestről került ide és itt úszta meg a nyilas időket. Nagyon megörültünk egymásnak, de másnap már … indultam tovább.

II.27 kedd

Ebéd után indultunk hárman útnak, hogy távolabb legyünk a fronttól, irány Vác, esetleg Budapest.  Alig 1 órai gyaloglás után sikerült felkapaszkodnunk egy orosz csapatszállító autóra, amely elvitt bennünket Budapestre. Kb. 5 óra lehetett midőn Pestre értünk és én, elválva társaimtól, elhatároztam, hogy felkeresem feleségem nagynénjét, ki a Nürnberg u. 33. sz. alatt lakik.

Már egészen besötétedett, mire elértem hozzájuk és alaposan meglepődtek jövetelemen. Nagy mese jobbra, balra, másnap bementem a városba, hol sok ismerőssel találkoztam, felmentem a Síp u. 12 alá, ahol szinte csupa győrit találtam, úgymint Salczer Dórit, Steinfeld Imrét, Raab Lacit és Fleischmann mészárost, kik a vidéki zsidók ügyeit intézték. Majd később találkoztam Klausz Gyurival, ki apósánál lakik együtt Dr. Szekeres Oszkárral, Ádler Manóval, kik mindnyájan Pesten vannak.

Még sok győri volt vagy van Pesten, de egyrészük elment, mert Pesten az élelmezési helyzet nagyon kritikus. Másnap d.u. kimentem Mari nénihez, Kató anyjához, ki nagyon kedvesen fogadott és nála laktam egész pesti tartózkodásom alatt. Katótól szerettem volna megtudni Hermin néni címét, de sem tőle, sem a többi ismerőstől nem sikerült rokonaimról hírt szereznem.

Állandóan járom a várost, hogy valaki révén hírt halljak, de senki nem tud róluk. A Pesten való járkálás nem valami veszélytelen dolog, mert minden pillanatban befoghatják az embert robotba. Én mindig viszem magammal orvosi táskámat és így sikerül megúsznom a dolgot. Nagyon kellemetlen idő van, éles hideg szél fúj és én a bundámat már nem akarom magammal vinni, hanem ott hagyom Marcella néninél a felesleges téli holmimmal együtt. Közben állandóan töröm a fejem, hová menjek, merre induljak, mert Pesten nem akarok maradni, ámbár Mari néni nagyon kedves, de nekik maguknak sincs mit enniük.

Kati ottlétem alatt utazott le az Alföldre valami ennivalóért. … III.2-án indult útnak és úgy volt, hogy én megvárom visszajövetelét, de még a rákövetkező szerdán sem volt odahaza és én nem bírtam tovább várni. Annál is inkább, mert a velem hozott tartalék ennivaló már nagyon megfogyott.

Szerdán, III. 7-én este felültem a Vác felé induló vonatra, amelyik este 6-kor indult a Nyugatiból, és reggel 4 órára, rekord lassúsággal és gyakori álldogálások után megérkeztünk Vácra. Pesten hagytam a bekecsemet, hósapkámat 2 pár flanel kapcára valót, 1 lepedőt, melyhez később csatlakozott az ujjas pulóverem és a téli kesztyűm. Ez utóbbi dolgokat már Pencről küldtem fel Marcella nénihez.

Az utazás alatt, ill. Vácon megismerkedtem a kosdi tanítóval, ki mesélte, hogy nincs orvosuk és én úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szaladok bele a frontba, hanem kissé távolodom tőle. Tehát nem megyek vissza Nagymaros Zebegény irányába, hanem Váctól keletre helyezkedem el.

III.8 csütörtök

Reggel 5 óra tájban indultunk útnak, és tekintettel, hogy a tanítóék nagyon lassan haladtak, én előre mentem Kosdra, hol kisült, hogy már van egy orvosuk. Így én a tovább menés mellett döntöttem. Közel vannak egymáshoz a községek, hamarosan Rádra értem, hol a bíró nagyon sajnálta a dolgot, mert nagyon kellene a doktor, de annyira tele vannak oroszokkal, hogy nem tud sehol elhelyezni.

Rádtól 3 km-re van Penc, hol volt a körorvos is, ki elmenekült az oroszok elől és itt biztosan elhelyeznek. Pencen hasonló a helyzet, mint Rádon, sok az orosz, de az orvos kell, és valahogy mégis szorítanak helyet. Így tehát megtelepedtem Pencen és itt is kezdem meg emlékeim papírra vetését.

Csütörtökön érkeztem meg és hétfőig egy Szemere nevezetű özvegyasszonynál laktam a konyhában, a szobában egy tbc-s fiatalember feküdt. A helyzettel nem voltam sehogy sem kibékülve és hétfőre sikerült a községházán egy szobát kiüríteni … úgy, ahogy berendezni, úgyhogy hétfőn megkezdtem a községházán való rendelést. A rendelőben lévő rekamién alszom, és önálló háztartást vezetek. 

A praxis nagy elánnal indult meg, és az első héten szinte egész nap el voltam foglalva, de most már kissé alábbhagyott, és így hozzájutok, hogy naplómat megkezdhessem és folytathassam. Penc nagyon helyes kis község, aránylag keveset szenvedett a háborútól, de sajnos az oroszok már nagyon kiélték, úgyhogy az élelmiszerek beszerzése, ill. megszerzése már nehézségekkel jár.

Tegnap, III. 24-én ment fel egy betegemnek az ismerőse Pestre, kitől csomagot küldtem Marcella néninek, egy zacskóban nullás lisztet és 8 db. tojást. Remélem, megkapja, mellékelve küldtem az ujjas pulóveremet és a téli kesztyűmet, hogy minél kevesebb felesleges holmi legyen nálam, ha majd hazafelé indulok. Sajnos még nagyon idehallatszik az ágyúdörgés, és igen rezegnek az ablakok, úgyhogy még közel van a front. Ma van 25-e, névnapod k. Feleségem …

(A fényképek csak illusztrációk.)

Az ötödik rész vége.

És ne hagyd ki az utolsó, hatodik részt sem, amelyben megtudhatja, hogyan tervezi Dr. Bakonyi Győrbe, szülővárosába való visszatérését. És ezzel majd véget is ér a napló. Epilógusként a szerkesztő majd közzétesz egy hírkivágást a “Penci Hírek” című helyi lapból és egy rövid leírást Dr. Bakonyi lányáról, Bakonyi Hugiról, egykori élsportolóról, aki megőrizte édesapja naplóját az örökkévalóságnak.

Csornától a világhírig – Gestetner Dávid emlékezete

Néhány hónapja Csornán jártam, 30 km-re Győrtől, ahol találkoztam annak a csornai középiskolának a történelem tanárával, amely két csapatot is nevezett be az alapítványunk által indított zsidó helytörténeti diákpályázatra. Tanár úr kedvesen meginvitált egy rövid csornai sétára a helyi zsidó emlékek felvillantására vállalkozva. A séta közben megkérdezte, hogy ismerem-e az egykori Gestetner csornai zsidó családot. Mondtam, nem igazán, de mintha találkoztam volna egy ilyen márkanevű másológéppel egy irodában, ahol dolgoztam. Hát pont ez az – erősítette meg kedves alkalmi idegenvezetőm – a másológép feltalálója Csornán született!

Ez a kis csornai emlék ösztönöz arra, hogy közzé tegyek néhány részletet Gestetner Dávid életéről és munkásságáról. A külön nem hivatkozott részletek forrása a Wikipédia.

Krausz P.

Csornai indulás

Dávid Gestetner Zsigmond és Gestetner Regina gyermekeként született Csornán (1854-1939). Elemi iskolái után nagybátyja üzletében dolgozott mészárosinasként. 17 éves korában elhagyta Magyarországot és Bécsben, a tőzsdén kezdett dolgozni. Feladatai közé tartozott, hogy a tőzsdei nap végén kimutatásokat és szerződéseket másoljon. Ez egy nagyon időigényes munka volt. Ekkor kezdett el gondolkodni egy gyorsabb, hatékonyabb sokszorosító módszeren.

London

Gestetner 1880-ban érkezett Londonba, itt kapott szabadalmat első találmányára a kerekes tollra. A kerekes toll egy olyan szerkezet, melynek a hegyén egy apró fogakkal ellátott kerék található, amely egy vékony, viasszal bevont papírlapon keresztül tört nyomot hagy, amelyet aztán egy tintagörgővel kell megnyomni, hogy az aláhelyezett üres papírlapon ugyanaz az írásminta megjelenjen.

Ez a találmány lett a stencilgép elődje. Tökéletesítést követően akár tízezer nyomat is készülhetett egyetlen formáról bármiféle nyomdai előkészítés nélkül.

Az elektromosság és a villanymotorok megjelenésével a kézi meghajtású gép már elektromos meghajtással is megrendelhető lett. Kezeléséhez nem volt szükség különösebb nyomdai előképzettségre.

Gestetner szabadalmával majdnem egy időben, Amerikában Thomas Alva Edison is bejegyeztette az u.n. autografikus nyomtatás szabadalmát. Ezt a találmányt aztán Albert Blake Dick továbbfejlesztve védjegyeztette 1887-ben. A feltalálók cégei között megállapodás jött létre. Ennek értelmében a Dick gépek forgalmazása kizárólag az Egyesült Államokra korlátozódott, míg Gestetner Európában és a világ többi részén forgalmazta a sokszorosítóit.

Találmányát folyamatosan tökéletesítve 1906-ban Tottenhamban létrehozta a stencilgépek, festékek, hengerek és a kerekes toll gyártására szakosodott üzemét. A sokszorosítógép egyre sikeresebbé vált, a gyár gyors ütemben fejlődött. Hamarosan nemzetközi fiókhálózatot hozott létre gépeinek forgalmazására.

Az 1930-as évekre a tömegesen gyártott stencilgép 40 éven át uralta a sokszorosító gépek piacát.

Modern idők

Az 1970-es években azonban megjelentek a piacon a fénymásoló gépek. 1973-tól a Gestetner által alapított cég is forgalmazott ilyen gépeket. Ez időben kezdődött a stencilgépek hanyatlása. A Gestetnernek ebben az időszakban 52 leányvállalata volt világszerte, és 153 országban látta el a gépek forgalmazását és szervizelését. A cég vezetését az alapító után fia, Sigmund Gestetner, majd az ő fiai David és Jonathan vették át. 1996-ban a Gestetner érdekeltségeket felvásárolta a Japán Ricoh cégcsoport. Ma az NRG Group cégcsoport tagjaként működik, de a Gestetner márkanevet a termékek egy része a mai napig viseli. Fő tevékenységük jelenleg a digitális irodai sokszorosítógépek és rendszerek forgalmazása.

Társadalmi hatások

A stencilgép által az egyéneknek lehetőségük nyílt arra, hogy saját, cenzúrázatlan és ellenőrizetlen gondolataikat sokszorosítsák és terjesszék. Korábban a tömeges példányszámok előállításához a nyomdagépek tulajdonosainak együttműködésére volt szükség, a nyomda alapítás pedig jelentős tőkebefektetést igényelt. A nyomdagépek tulajdonosai nem is voltak hajlandóak a saját érdekeikkel ellentétes véleményeket közzétenni. Sok országban a stencil majd később a modern másológépek jelentős társadalmi mozgalmak és változások nélkülözhetetlen eszközévé vált. Ez volt a papíralapú internet, melynek kifejlesztésében Gestetner Dávid elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Források:

Wikipédia és Wikipedia

Wikimédia

Magyar Nyomdász

Egy orvos–jogász élete, Ullmann Sándor életútja – Második rész

Ez Sándor élettörténetének folytatása, amelyet ezúttal lánya, Margie Ullmann-Weil írt meg, attól a pillanattól kezdve, amikor Sándor Kanadába érkezett. Idézzük fel Sándor történetének első részét, amikor még Magyarországon élt a 20. század legsötétebb időszakában, amelyet honlapunkon “Egy osztálytárs előrelátóan náci sapkát és nyilaskeresztes inget adott neki” címmel tettünk közzé.

Olvasd el ezt az izgalmas második részt arról, hogyan építette fel Sándor a semmiből tengerentúli magán- és szakmai életét.

Krausz P.

Margie visszaemlékezései

A lányom, Savannah Weil, online kutatásai és a nagyapjával készült interjúk meghallgatása alapján írt életrajzot apámról. Az életrajz apám magyarországi életével foglalkozik. Megpróbálok információt adni szakmai pályájáról és eredményeiről, de ami még fontosabb, leírom a személyes jellemzőit ennek a figyelemre méltó embernek.

Mindig is orvos akart lenni. Ehelyett tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem jogi karán kezdte, mert ez volt az egyetlen egyetem, amelyik felvette, amikor Magyarországon a zsidóknak megtiltották a felsőfokú tanulmányokat. Amíg jogra járt, beült az orvosi kar óráira is. A háború után végre elvégezhette az orvosi egyetemet, és a budapesti egyetemről az ausztriai Grazi Egyetemre, majd végül a németországi Münchenbe került, ahol rezidens időszakát töltötte. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität orvosi diplomáját 1950 szeptemberében kapta kézhez.

A szüleim a cigarettafejadagok miatt ismerkedtek meg. A háború után Sándor és édesanyám, Steinberger Irén, a budapesti Zsidó Kórházban dolgoztak, Sándor orvosként, Irén pedig ápolónőként. Anyám cigarettázott, ő nem. A szobatársa említette, hogy Ullmann Sándor nem használja fel a cigarettaadagját, ezért bekopogott hozzá.

Hamar egymásba szerettek, és 1948. október 5-én összeházasodtak. Mellékesen jegyzem meg, hogy Sándor később cigarettázni kezdett.

Ahogy Savannah történetéből talán emlékeznek rá, édesapám Győrből származik. Irén 1927. február 19-én született Fábiánházán (egy északkelet-magyarországi falu, közel a magyar-román határhoz).

1944. június 14-én, 17 évesen Auschwitzba hurcolták. 1944 augusztusában a Gross-Rosen koncentrációs tábor Parschnitz munkatáborába került.

A Prágától északkeletre fekvő Parschnitz a Szudéta-vidéken létesített kényszermunkatáborok komplexumának része volt. Innen biztosítottak munkaerőt a cseh-lengyel határ közelében lévő Trautenau (Trutnov) textilgyárak számára. A női foglyok a Hasse és Welzel textilgyárakban dolgoztak, ahol egyenruhákat és gázálarc-alkatrészeket gyártottak a Wehrmacht számára.

Gross-Rosenből 1945. május 8-án szabadult fel. 1945 júliusában visszautazott Budapestre, ahol ápolónőnek tanult. Közvetlen családtagjai közül egyedül testvére, Pinchas maradt életben.

A háború után Pinchas Izraelbe költözött. Ott változtatta meg a családnevét Steinbergerről (ami németül azt jelenti, hogy valaki a kőhegyről) Avnira (ami héberül követ jelent). A névváltoztatás miatt a szüleimnek több évbe telt, mire megtalálták és újra felvették a kapcsolatot Irén bátyjával.

1949-ben a szüleimet elhagyták Magyarországot, hogy elmeneküljenek a kommunista rezsim elől. Ausztriába érkeztek, és egy hónapig Bécsben éltek, majd Grazba mentek tovább. 1950 májusában Münchenbe költöztek, ahol apám letöltötte az orvosi rezidensi időszakot. Szüleim 1951. március 15-én Ludwigsburg-ból Brémába utaztak, majd 1951. március 27-én hajóval elhagyták Brémát Kanada felé.

Az SS Stewart Bruce hajón keltek át az Atlanti-óceánon.  Amikor apám kitöltötte a kanadai bevándorlási papírokat, középső névként a Sándor nevet adta meg (mivel nem volt középső neve), és az Alexander nevet írta be keresztnevének. Az angolul beszélő vámtisztviselők nem vették észre, hogy a Sándor és az Alexander valójában ugyanaz a név.  Ettől kezdve a hivatalos neve Alexander Sandor Ullmann volt.

Kanadába úgy érkezett, hogy egy szót sem beszélt angolul. Le kellett tennie a kanadai orvosi vizsgákat, ezért azonnal elkezdte memorizálni az angol szótárat. Ebben nagy segítségére volt fotografikus memóriája. Orvosi praxisát Windsor-ban, Ontario állam, nyitotta meg.

A szüleim apám orvosi rendelőjében laktak, amikor 1951 novemberében megszületett a bátyám. Stewart Bruce-nak nevezték el, a hajó után, amely Kanadába hozta őket. Én 1953-ban születtem. Apai nagyanyámról, Margit Gescheit Ullmannról neveztek el.  (A Gescheit egy nagy család volt, amely Salgotarjánból, Magyarország északi részéről származott). Nem sokkal születésem után szüleim megvették első házukat.

A zsidóság és Izrael Állam támogatása szüleim életében kiemelkedő szerep játszott. Édesanyám nagyon aktívan foglalkozott izraeli kötvények értékesítésével. Többször utaztak Izraelbe, hogy időt töltsenek Irén bátyjánál, Pinchasnál, aki Karkurban telepedett le. A Gescheit család tagjaival is találkoztak, akik Givat Adában telepedtek le. Sándor egész életében elkötelezett maradt Izrael támogatása és a zsidó haza fennmaradásának biztosítása mellett.

Életük igen ígéretesnek tűnt. A szüleim szoros barátságokat kötöttek. Apám orvosi praxisa sikeres volt. Nem volt sok pénzük, de jól érezték magukat, és utaztak is. Élénk emlékeim vannak arról, ahogy szüleim barátaikkal ülnek és kártyáznak, gyakran magyar kártyával. Sajnos édesanyámnál granulocita leukémiát diagnosztizáltak, és néhány évvel később, 1959-ben, 34 éves korában meghalt.

Irén halála után Sándor az amerikai-kanadai határon túlra, Detroitba, Michigan államba kezdett ingázni, hogy megvalósítsa álmát, és patológiára szakosodjon. Ez idő alatt a kanadai Windsorban is fenntartotta orvosi praxisát.

Közös barátaik révén Montrealban megismerkedett egy asszonnyal. Hanica Cohen romániai holokauszt-túlélő volt. 1962-ben házasodtak össze Sándor apai nagynénjének, Sari Ullmann Unger Sárinak (Frigyes húga) az otthonában. Sándor örökbe fogadta Hanica lányát, Sabrinát, és sajátjaként nevelte fel. 

Az ünnepek nagy részét Sárival és családjával töltöttünk együtt. Ott tanultam meg egy kicsit magyarul beszélni és élvezni a finom magyar ételek illatát és ízét. Sándor egyik kedvenc étele volt a paprikás csirke nokedlivel. Elmesélte, hogy édesanyja mindig csirkepaprikást készített neki a születésnapjára. A magyar mákos süteményt (a mákos beiglit) is imádta, amit rendszeresen ettünk.

Amikor Sándor befejezte a patológiai továbbképzést, egy new york-i kórházban vállalt munkát. Alig egy év New York-ban töltött idő után úgy döntött, hogy visszatér Michigan-be, mert úgy érezte, hogy ez a hely alkalmasabb a gyermeknevelésre, és mert ott volt nagy kiterjedt baráti köre (magyar és zsidó barátai egyaránt).

Hanica 1978-ban halt meg. 1980 januárjában feleségül vette Faye Schrage Kleiffet, és segített felnevelni az ő két gyermekét, Marcy-t és Steven-t is.

Hosszú és sikeres pályát futott be a Rochester Michigan-ben található Crittenton Kórház patológiai főorvosaként. Egészen 1994 októberéig, 69 éves koráig, krónikus limfocitális leukémia által okozott haláláig ott dolgozott.

Sándor rendkívül nagylelkű ember volt. Amikor megnyitotta orvosi rendelőjét Windsor-ban, külön megegyezett a rendelőjével szemben lévő étterem tulajdonosával, hogy bárkinek, aki azt mondja, hogy Dr. Ullmann doktor betege, és akinek azt mondta, hogy ide jöjjön enni, az ingyen kapjon ételt. Jóval azután, hogy már nem fogadta a betegeket a rendelőben, továbbra is házhoz ment a szomszédokhoz és a barátokhoz, ha betegek voltak. Mindig jelen volt és támogatta két apai nagynénjét, Ellát, aki Izraelben és Sárit, aki Torontóban élt. Ugyanez anyai nagynénjére is igaz volt, “Pici” (Olga Gescheit) Sunshine-ra is, aki New York-ban élt. Alkalmazottai részére kölcsönöket írt alá garanciát vállalva a visszafizetésre, és néhányuknak segített tandíjuk megtérítésében is. Amikor valaki köszönetet akart mondani, csak ennyit szólt: “kérem, adják tovább, és segítsenek másnak is, ha tudnak”.

Sándor egész életében szeretett tanulni és tanítani. Az orvosi egyetem alatt azzal tartotta fenn magát, hogy latinból korrepetálta a diákokat. A Crittenton Kórházban heti rendszerességgel tanított az orvosoknak, segítve őket, hogy jobban tudják diagnosztizálni a különböző típusú rákbetegségeket. A kórház az orvosi könyvtárat apámról nevezte el. Kidolgozott egy programot az új bevándorló orvosok számára is, hogy segítse őket az angol tanulásban és az angol nyelvű orvosi vizsgákra történő felkészülésben. A Wayne Állami Egyetemen patológiát tanított az orvostanhallgatóknak. Zsinagógájában kezdő olvasóórákat tartott héberül tanuló felnőtteknek. Szívesen készült fel arra, hogy sábátkor ő olvassa Tórát, ha felkérték.

Sok nyelven beszélt, és szerette a szavak eredetét kutatni. Mindig a közelében tartott egy szótárt, és örömmel töltötte el, ha egy új szót tanult meg. Szerette megismerni az embereket, és tehetsége volt ahhoz, hogy rövid találkozások során is sokat megtudjon egy-egy ember élettörténetéről.

Mester fokon bridzselt és imádta a szimfonikus zenét. Szeretett segíteni az embereknek. Erősen hitt Istenben, és beszélt velünk az Istenhez fűződő különleges kapcsolatáról. Mindig meglátta a jóságot az emberekben, és örökkön optimista maradt.

Mindezen rendkívüli teljesítményeken és jellemvonásokon, valamint azon is túl, ahogyan apám hatást gyakorolt a környezetére, talán a legnagyobb teljesítménye az volt, ahogyan apaként viselkedett. Tetteivel és példájával a “Tikkum Olam” zsidó értéket, azaz a világ megjavítását élte meg. Odaadó, nagylelkű, megértő és együttérző volt a gyerekeivel. Öröksége gyermekei, unokái és dédunokái életében és munkájában örökre fennmarad.

Nem lep meg, hogy Sándor diákösztöndíjat alapított a győri Révai Gimnáziumban, ahová egykor járt. Beszélt arról, milyen volt diáknak lenni abban az iskolában, ahol édesapja tanított, és hogy ez arra késztette, hogy a legjobb legyen, abban a reményben, hogy elnyeri édesapja dicséretét. Azt a tanácsot osztotta meg a gyerekeivel, amikor még egészen fiatalok voltunk, hogy az ember elveszítheti minden vagyonát, de a tudását soha senki nem veheti el.

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.

Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.

XII. 26 kedd

Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.

Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.

XII. 27 szerda

Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.

Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk.  Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.

XII. 28 csütörtök

Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.

Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.

A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.

Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.

Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.

A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.

Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.

Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.

Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.  

A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.

Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.

… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.

Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.

A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.

Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …

A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.

Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.

Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …

Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.

Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.

A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.

I. 8 hétfő (1945 !)

Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.

D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.

I. 9 kedd

Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.

A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.

Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.

Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.

A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.

(A fényképek csak illusztrációk.)

A harmadik rész vége.

Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.

Perl Gyulára emlékezve

Korai évek

Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.

Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.

Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a “Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).

Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.

1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.

Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.

Koppenhága

1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.

Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.

Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.

Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.

1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.

A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.

1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.

Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.

Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)

Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra. 

1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született. 

Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)

Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.

De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)

Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.

Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.

Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.

A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:

“Kedves Krausz Péter!

Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is. …

A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.

Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).

Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.

Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.

Üdvözlettel,

Bánki Eszter (született 1964-ben)

2021. augusztus”

Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:

Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;

Gyula Pál – Wikipedia;
Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – EuDML
Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician
Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

A Bánki Esztertől kapott fényképek és a Perl Gyuláról készült kép kivételével a felhasznált képek illusztrációk.

Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története

Dr. Robert J Wolf könyve

Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)

Bevezetés

Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A “Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A “Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.

A könyvből három részletet közlünk.

Első részlet

Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.

A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.

Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …

Második részlet

Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.

Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…

Harmadik részlet

“Az igazolványokat!”

Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!

A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.

Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.

Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.

Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.

Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.

Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…

Honnan ered a könyv címe?

“Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.

A könyv főszereplői

Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.

Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.

Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.

A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.

Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!

A szerzőről

Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.

Link a könyv elővásárlásához: https://mybook.to/I3hEA5

Legendás jármű konstruktőr a Rába gyárban

Ki is volt Winkler Dezső?

A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.

Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.

Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.

Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.

Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.

A Botond terepjáró

Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.

A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.

Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”

Élete a háború után

A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.

1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).

Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.

És ki volt Botond?

Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.

Epilógus

Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.

Források:

1. https://regigyor.hu/vegyes/raba-autobuszok-budapestre/
2. https://pera-graner.blogspot.com/2013/03/zsido-botond.html; 21st March 2013, szerző: pera
3. https://www.autoszektor.hu/hu/content/terepjaro-legenda-raba-botond-magyar-hadiipar-2
4. https://www.autoszektor.hu/hu/content/kulonleges-bevetesek-katonas-nyuzoprobak-hadiipar-9
5. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda
6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda#/media/F%C3%A1jl:Chronicon_Pictum_P036_Botond_monda.JPG

Győri polihisztor és tűzoltó főparancsnok

Nagyapám, Erdély Ernő 1881-ben született Győrben. Dédapám, Pollák Ede, Újvárosban volt hentes, későbbi felesége, dédanyám, Fleischmann Rozália a város egyik fűszer- és vegyeskereskedőjének lányaként született. 1896-ban a család megváltoztatta a nevét, a Pollák helyett az Erdély vezetéknevet vették fel.

Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhettem Nagyapámat. Rendkívüli egyéniség volt, valóságos polihisztor.

Elemi tanulmányait a város izraelita iskolájában végezte. A Révai Gimnáziumban (akkori nevén a Magyar Királyi Főreáliskolában) érettségizett. 1900-ban kérte felvételét Győr Város Önkéntes Tűzoltó Egyesületébe. Hatalmas tűzvészek pusztítottak a városban, amik érintettét a Back-malmot, a Royal szállót, majd a Duna-parti közraktárt. Mindez szükségessé tette a tűzoltó testület reformját, átszervezését. Így alakult meg 1908. novemberében a Győri Hivatásos Tűzoltóság, amelynek élére a polgármester Nagyapámat nevezte ki. Budapesten elvégezte a tűzoltó tiszti tanfolyamot, kitüntetéssel letette a tiszti vizsgát. Vezetői tevékenységében mindig helyet kapott önmaga és munkatársai rendszeres elméleti és gyakorlati továbbképzése.

1911-től Nagyapám megszervezte az ország összes nagyobb városában a tűzoltó tanfolyamokat.

Szoros baráti kapcsolatot ápolt Gróf Széchenyi Ödön pasával (Gróf Széchenyi István kisebbik fiával), akit „Tűzpasának” is neveztek a tűzrendészet terén elért kiemelkedő eredményeinek az elismeréseként. Széchenyi az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az oszmán birodalomban, ugyanis Konstantinápolyban telepedett le, éppen azután, hogy ott 1870-ben nagy tűzvész pusztított. Az isztambuli tűzoltóság megszervezéséért a szultántól tényleges pasa címet kapott.

1912. október 3-án Széchenyi Ödön pasa Győrbe látogatott, amikoris 300 győri és Győr-megyei tűzoltó sorakozott fel fogadására a vasútállomás előtt. Néhány évvel később, az isztambuli tűzvédelemi készültség tanulmányozására és a török tűzoltóság korszerűsítésével kapcsolatos tanácsadásra a belügyminiszter Nagyapámat és Papp Ferenc, szegedi tűzoltóparancsnokot kérte fel. Az „Érdekes Újság” -ban Nagyapám ezzel kapcsolatosan egy fényképet tett közzé, amelyen társaságban Széchenyi Ödön és ő együtt látható.

Erdély Ernő, mint tűzoltóparancsnok az embereivel életét kockáztatva ment tüzet oltani. 1916. május 26-án öt tűzoltójával együtt ő is megsérült egy teherpályaudvari tűznél. 1919-ben nevezték ki a Győri Tűzoltóság főparancsnokának.

Nagyapám széleskörű nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Járt többek között Drezdában, Münchenben, Salzburgban, Párizsban és Szentpéterváron. Őt delegálta a Magyar Tűzoltó Szövetség az 1930. évi Bécsi Világkongresszusra. Az 1931. évi drezdai, az 1935. évi párizsi tűzoltó kongresszuson is ő képviselte a Szövetséget és előadásokat tartott. Európa szerte ismert szakemberré vált, ezt tanúsítja, hogy meg kívánták bízni Hamburg és Konstantinápoly tűzoltóságának az irányításával. A kitüntető ajánlatokat nem fogadta el, szülővárosát akarta szolgálni.

Számos szakcikket publikált az Országos Tűzrendészeti Szövetség Tűzrendészeti Közlönyében, amelynek tíz éven át (1920-1930) felelős szerkesztője volt. Tanított és szakkönyvek sorozatát írta. A teljesség igénye nélkül pld. a következő témákban: „A tűzesetek nyomozása”, „A tűzoltás szabályai”, „Tűzoltószerek kipróbálása, gondozása, műszaki zavarai”, „Hogyan oltsunk tüzet?” Utóbbiban 165 kérdésre ad feleletet szakszerűen, ugyanakkor közérthetően.

Érdeklődési köre igen széles körű volt. Önképzése során, 1932-ben a belga Királyi Egyetemen, Brüsszelben, a filozófia doktora címet adományozták részére. 1936-ban, 55 évesen, a bölcsészettudományok doktorává avatták Pécsett.

Több szépirodalmi könyvet is írt, előadást tartott. Egy könyvét ismerem, a „Járt utakon” címűt, amely novellákat és verseket tartalmaz. Rendszeresen publikált a Győri Hírlapban. Mostanában láttam, hogy az interneten olvasható „A tűzoltó” című verse. Szenvedélyesen szerette a hivatását és az irodalmat, de gyorsíró tanárként is működött a Győri Fiú Kereskedelmi Iskolában, sőt tagja volt az Országos Gyors- és Gépíró Vizsgabizottságnak.

Szabad idejében rendszeresen evezett, teniszezett, korcsolyázott és kerékpározott. A sport iránti szeretetén túl a Nyugat-Magyarországi Labdarúgó Szövetség, a Hungária Evezős Egylet és a Győri Korcsolyázó Egyesület tagsága elnökké választotta. A Dunántúli Sport Újság felelős szerkesztője volt. A futballbírói vizsgát tett, az Magyar Labdarugó Szövetség társelnöke lett. Ebben a minőségben vezette a magyar válogatottat 1937-ben Portugáliába. A Sportújság ekkor azt írta: „…A csapat nem égett le, mert vezetőjük tűzoltó parancsnok!” Sportos életéről egyetlen családi fotóm maradt meg.

Édesanyám sokszor emlegette kedves, közvetlen stílusát. A társasági élet meghatározó személyiségének bizonyult.

Izraelita hittársai 1919-ben tisztelték meg első alkalommal bizalmukkal, ekkor lett a Győri Hitközség elnöke, majd az Iskolaszék elnöke is. 1930-tól alelnöke, 1940-től elnöke lett a XII. zsidó Községkerületnek. Az első magyarországi zsidótörvény elfogadását követően őt is hátrányos megkülönböztetések érték.

A győri hitközségtől tudom azt a történetet, mely szerint Győrben töltötte szabadságát a weimari Tűzoltóság parancsnoka. Nagyapám munkatársai végig vezették a tűzoltóság épületén, megmutatták neki a felszereléseket, és a német vendég mindenről nagyon elismerően nyilatkozott. Tájékoztatták arról is, hogy a tűzoltás terén elért sikerekért dr. Erdély Ernő tűzoltófőparancsnokot a német kormány kitüntetésben részesítette. Tudatták a vendéggel azt is, hogy Nagyapám zsidó, aki ezt lehetetlennek tartotta és felkiáltott: „Ausgeschlossen!” (kizárt!). Amikor még azt is megtudta, hogy Dr. Erdély a Győri Hitközség alelnöke, és az Iskolaszék elnöke, ott hagyott csapot-papot és azonnal elutazott.

A második zsidótörvény célja már nyíltan „… a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása volt”. Nagyapám 1940-ben, 40 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte. A város vezetői kérelmét azonnal teljesítették. 1944. március 19-én a német fasiszták megszállták Magyarországot, ezután április 8-án Nagyapámat zsidó származása miatt a Gestapo letartóztatta. A városi börtönből egyenesen a gettóba vitték, majd Nagymamámmal együtt Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket meggyilkolták.

Két fiúgyermekük, édesapám, Miklós, és nagybátyám, Jenő, a munkaszolgálatot követően túlélték a háborút. Én 1946-ban születtem, testvérem, Anikó 1954-ben. Szüleim 1945 után vallásukat nem gyakorolták és minket sem neveltek vallásosan, ahogy én sem saját gyermekeimet.

A Győri Tűzoltóságon (ma Győr-Moson-Sopron Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon) emlékét a folyosón elhelyezett márványtábla és 1990 óta szobor őrzi. A Győri Menházban a hitközség elnökei között méltó módon emlékeznek meg róla.

2003-ban édesapám, Miklós, „Erdély Ernő Tűzoltó Főparancsnok Emlékére Alapítvány”-t hozott létre, amelynek célja többek között a katasztrófa elhárítás és a tűzoltás során kiváló eredményt elért tűzoltók jutalmazása, valamint a város tűzvédelmi hagyományainak az ápolása.

Remélem, az utókor nem felejti őt el.

Közzétette Kristófné dr. Erdély Margit, Erdély Ernő egyik unokája

Források: Wikipedia, Győri Szalon 1, Győri Szalon 2

Farkas Gábor visszaemlékezése

Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.

Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.

Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.

Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.

Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.

Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.

Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.

Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt. 

A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.

A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.

Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.

A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.

Végül, álljon itt a családfánk.

Közreadta: Farkas Gábor

Featured image © Farkas Gábor

A második világháború előtt

Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.

Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.

1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.

Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.

Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett.  Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.

Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt.  Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).

Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.

Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.

A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba.  A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.

Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.

A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.

Élet a második világháború után

Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.

Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle.  Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.

Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?

Szüleim 79 és 88 évesen hunytak el.  A győri zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyszüleim emlékére, 2016-ban, egykori lakóhelyük bejárata előtt botlatóköveket helyeztettem el.

A családom tagjai közti könnyebb eligazodást segítse az alábbi családfa töredék.

Saját családom történetét majd egy másik fejezetben írom meg.

Lejegyezte: Spitzer Olga

Non omnis moriar…  (Horatius)

Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.

1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették. 

Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.

A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.

A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.

Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről. 

Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.

A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.

A levél átirata:

Vasárnap, 1944. május 28

Drága Bercikém!

Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.

Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.

Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.

Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?

Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.

Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.

Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.

Isten óvja meg! (?)

Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,

Natal

Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.

A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.

Non omnis moriar …  nem halok meg egészen…

Halhatatlanságuk rajtunk múlik.

Közzéteszi: Krausz András és Péter; fényképek © Krausz testvérek

Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.

Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták.  A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.

Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.

Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.

Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.

Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.

A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.

A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.

A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.

Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.

Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.

Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.

Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg. 

Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.

Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.

Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.

Közölte: Szedő Miklós

Featured image: A Neuwirth család tablója a győri Menházban © Krausz P.

Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.

Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. “Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.

A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról. 

“Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.

Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.

Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. “Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. “Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. “Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. “Apránként.”

Végül a nácik az összes zsidót egy “körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.

“Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. “Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.

Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. “Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. “Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy “jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.

Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.

Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, “arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.

“Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. “Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – “azonnal lelőtték volna”.

Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek “mint a lovak” az SS-tisztek előtt. “Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.

“48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, “kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja “nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban “egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.

Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények “valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. “Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.

Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. “Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – “lelőttek”.

“Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. “Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. “Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. “Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.

A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. “Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. “Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.

Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. “Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az “MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.

Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:

„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.

Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy “Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.

Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi “Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk“

Elmesélt történelem videó interjú Zsuzsannával: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn601494  (34 min)

Dallos Péter (sz. 1956 május), New York, USA, közlése alapján, 2022 január