Kategóriák
Családtörténetek

Dr. Bakonyi István barangolása, III. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.

Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.


XII. 26 kedd

Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.

Cenzúra pecsét levélen, Forrás: HDKE

Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.

Alcsút – Baracska, Google térkép

XII. 27 szerda

Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.

Baracska – Velencei tó, Google térkép

Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk.  Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.

XII. 28 csütörtök

Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.

Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.

Magyar katonák a fronton, Forrás: hirado.hu

A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.

Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.

Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.

Velencei tó – Székesfehérvár, Google térkép

A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.

Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.

Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.

Muszosok Magyarországon, Forrás: mek.oszk.hu – Braham

Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.  

A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.

Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.

Székesfehérvár 1945, Forrás: makettinfo.hu

… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.

Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.

A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.

Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …

A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.

Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.

Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …

Székesfehérvár – Pákozd – Velence – Adony, Google térkép

Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.

Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.

A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.

I. 8 hétfő (1945 !)

Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.

D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.

Adony – Dömsöd, Google térkép

I. 9 kedd

Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.

A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.

Dömsöd – Taksony, Google térkép

Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.

Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.

A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.

(A fényképek csak illusztrációk.)


A harmadik rész vége.

Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.

Kategóriák
Családtörténetek

Gyula Bátyám

Perl Gyulára emlékezve

Korai évek

Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.

Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.

Perl Berta és Perl Dávid sírja a Győr-szigeti zsidó temetőben, 2000-es évek, fénykép Bánki Esztertől

Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a “Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).

A Magyar Államvasutak hivatalos fuvarozója, Perl Dávid és Társa lóvontatású kocsija Győrben, © regigyor.hu

Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.

Bencés templom és gimnázium a győri Széchenyi téren, 1920 körül, Fotó: Glück József, © Dr. Kovács Pál Könyvtár, Győr

1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.

Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.

Koppenhága

1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.

Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.

Skt. Jørgens Gimnázium, 1990 körül, © Frederiksberg Stadsarkiv

Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.

Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.

A képeslapot Perl Gyula írta Bánki Ödönnek 1926. június 30-án; Bánki Ödön (1903-1978) 1925-1927 között Münchenben volt orvostanhallgató, (KÖÖ = Kedves Ödön Öcsém), fénykép Bánk Esztertől

1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.

A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.

Polyteknisk Læreanstalt, dátum ismeretlen, © historie.dtu.dk

1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.

Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.

Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)

Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra. 

Gratuláló távirat Koppenhágából Gyula, Alma és Birgit Páltól Bánki Ödön doktori diplomájához, fénykép Bánki Esztertől

1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született. 

Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)

Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.

Perl Gyula a tanári pulpituson, Wikipedia

De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)

Balról jobbra Bánki Olga (nagymamám), Perl Gyula, Polgár Frida (állva), ismeretlen és Polgár Viktor, 1930-as évek (?), fénykép Bánki Esztertől

Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.

Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.

Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.


A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:

“Kedves Krausz Péter!

Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is.

A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.

Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).

Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.

Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.

Üdvözlettel,

Bánki Eszter (született 1964-ben)

2021. augusztus”


Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:


Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;

Gyula Pál – Wikipedia;
Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – EuDML

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician


A Bánki Esztertől kapott fényképek és a Perl Gyuláról készült kép kivételével a felhasznált képek illusztrációk.


Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki

Egy orvos-jogász, Ullmann Sándor életútjaI. rész

Az alábbiakban tesszük közzé azt a dokumentumot, amelyet Ullmann Sándor unokája, Weil Savannah 21 éves korában írt nagyapja magyarországi életéről.

Édesanyjától, azaz Sándor lányától kapott információk szerint Savannah mindig is nagy szenvedéllyel folytatta az Ullmann-Gescheit családfa kutatását, amit nagyapja az 1990-es évek elején kezdett el. Az ebben az életrajzban szereplő információk nagy része a nagyapjával készített, magnóra rögzített interjúkból származik.

Savannah-nak ez a története nagyapjáról akkor kezdődik, amikor a pécsi egyetemen megkezdte tanulmányait. Hozzáfűzünk még egy fontos információt, amely szerint ezt megelőzően Sándor a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt és ebben az intézményben is érettségizett.

Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.

De most lássuk Ullmann Sándor magyarországi életútját, ahogyan azt unokája lejegyezte. Sándor fényképeit családjától kaptam. A többi, más forrásból származó képet kizárólag illusztrációs célból válogattam össze.

Krausz Péter


1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Sándor 19 éves volt, elsőéves a pécsi egyetemen, jogot és orvostudományt tanult. Amikor meghallotta a rádióban a bejelentést, azonnal tudta, hogy zsidó fiúként haza kell térnie Győrbe, bár fogalma sem volt, mennyi időre. Másnap Sándor beugrott az egyetemre, hogy elbúcsúzzon évfolyamtársaitól és tanáraitól, majd vonatra szállt Győr felé. Sándor emlékezett, egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki, hogy szabadon utazhasson. Sándor magyar zsidó kisfiúként mindig is tapasztalta az antiszemitizmust, de soha nem olyan mértékben, mint a második világháború alatt.

1943-ban a pécsi székesegyház, © Fortepan

Ullmann “Alexander” Sándor 1925. január 28-án született Ullmann Frigyes és Gescheit Margit gyermekeként Salgótarjánban. Frigyes tanár volt, bár nem talált munkát, mióta 1923-ban hadifogolyként hazatért Szibériából. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója alatt a zsidók számára egyre inkább összeszűkültek a munkalehetőségek az államigazgatásban és a közszolgálatban. Sándor 6 éves korában szüleivel és öccsével, Dezsővel Győrbe költözött. Sándor kitűnt az iskolában, és 15 éves korára hamarosan házitanító lett, latin, német és francia nyelvből segítette az osztálytársait.

Salgótarjáni városkép az 1930-as években, © egykor.hu

Horthy 1938-ban hozta meg az első zsidóellenes törvényt, ami jelentős fordulópontot jelentett Sándor életében. Bár Sándor e törvények bevezetését követően nem tapasztalt nyílt diszkriminációt a zsidókkal szemben, saját bőrén tapasztalta, hogy az egyetemek vonakodtak zsidó diákokat fogadni. De 1942-ben Sándor megnyerte a magyarországi diákok számára kiírt országos versenyt a latin nyelvből, amiért teljesen ingyenes oktatást kaphatott az általa választott egyetemen. Sajnos, az egyetlen egyetem, amely befogadta, a Pécsi Tudományegyetem jogi kara volt. Sándor kitartott amellett, hogy egyetemre fog járni, mert a kormány egyszerűen tartozott neki az ingyenes képzéssel.

Pécsre érkezését követően Sándor erős antiszemitizmust tapasztalt diáktársai részéről, és gyakran fizikailag is megtámadták. Törekedve, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből és bebizonyítsa az antiszemitáknak, hogy nincs igazuk, Sándor azzal lepte meg osztálytársait és tanárait egyaránt, hogy párhuzamosan orvosi és jogi tanulmányokat folytatott.

Pécsi egyetem, 1920-30, © aok.pte.hu

Amikor Sándor 1944. március 20-án hazatért Győrbe, még nem tudta, meddig fog ott maradni, de megértette, hogy magyarországi élete megváltozik. 19 évesen, 1944 áprilisa körül behívták magyar munkaszolgálatra. Ez a húsz és negyvennyolc éves korban levő magyar zsidók kényszermunka rendszere volt. Az egységeket bányákba, építkezésekre, aknamezők tisztítására, katonai erődítmények építésére és lövészárkok ásására osztották be. Sándor nem felejtette azt a napot, amikor felszállt a Pécsre tartó vonatra, hogy felvegye a kényszerszolgálatot és utoljára nézett vissza, hogy láthassa édesapját és édesanyját.

Miután visszaérkezett Pécsre, kemény fizikai munkára küldték egy közeli táborba. Később különböző táborokba helyezték át, és a munkaszolgálat ideje alatt számos munkát kellett végeznie. Az egyik feladata az volt, hogy egy helyi gettót takarítson ki, miután azt felszámolták. Sándor még soha nem látott gettót és a náci üldöztetésről is csak akkor szerzett futólagos tudomást, amikor édesapját munkatáborba küldték. Szürreális élmény volt Sándor számára, ahogy végigsétált egy kiürített gettón, és átválogatta a hétköznapi tárgyakat. Feladata volt, hogy az egykor ott élt, akkor már arctalan zsidók holmiját kiválogassa, hogy azokból a nácik eltulajdoníthassák az értékesebb darabokat. Sándorra rendkívül hatottak ezek az élmények, hiszen eddig nagyrészt védve volt zsidókat a holokauszt idején ért csapásoktól.

Sándor kényszermunkája ezután az úrkúti (a Balatontól északra) mangánbányában folytatódott. Ez hosszú ideig tartott és szintén jelentős nyomot hagyott benne. Egy átlagos bányanap nyolc órán át tartott, heti öt-hat napon át. A reggel öt órás ébresztő előtt Sándor rendszerint negyedórával korábban kelt, hogy imádkozzon, megmosakodjon a barakk előtti csapoknál és felöltözzön. A reggeli ersatz-ból (pótkávéból) és kenyérből állt. Bár ezt a tábort nem kerítették be, nem volt hová menekülni, mivel a barakkok egy hegy tetején helyezkedtek el.

Utolsó csille Úrkúton, © pangea.blog.hu

A 20. születésnapját a bányában ünnepelte, amikor is elgondolkodhatott életéről és jövőjéről. Mivel egyedül akart ünnepelni, a nap végén egyszerűen lent maradt a bányában és magányosan ünnepelt tizenhat órán át egészen a következő műszak kezdetéig. Mivel a táborban az őrök megbízhatatlanok voltak, senki sem vette észre, hogy a munkanap végén hiányzik. Sándor azzal töltötte az időt, hogy különböző nyelveken verseket mondott és magyar dalokat énekelt. Megtervezte élete hátralévő részét és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon fejezi be ingyenes orvosi tanulmányait, majd valahol máshol kezd új életet. Nem volt kétsége afelől, hogy túléli a háborút és tudta, hogy ezután soha többé nem fog Magyarországon élni. Sándor úgy emlékezett vissza a 20. születésnapjára, mint egy örömteli pillanatra, amikor önvizsgálatot tarthatott és elgondolkodhatott életéről.

A bányában végzett munkája akkor ért véget, amikor az őrök megpróbálták megölni a zsidókat úgy, hogy lekapcsolták a liftek áramellátását és elárasztották a bányát. A bánya 2.000-3.000 láb mélyen volt a föld alatt, de az őrök nem tudták, hogy vészhelyzet esetére létrák állnak rendelkezésre. Mindegyik zsidó megmenekült, mert az őrök nem maradtak hátra, hogy megbizonyosodjanak a rabok haláláról. Ugyanakkor a tábor földrajzi helyzetéből fakadóan a zsidókat hamarosan újra elfogták és egy másik táborba szállították.

Példa a Raoul Wallenberg által 1944-45-ben biztosított svéd útlevélre, amely az életet jelenthette, © ushmm.org

Sándor azon kiváltságos magyar zsidók közé tartozott, akik hamis svéd útlevelet kaptak, de sajnos nem tudott élni vele. Raoul Wallenberget, aki svéd állampolgár volt és Amerikában tanult, 1944 júliusában az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal szervezte be, hogy svéd diplomataként Magyarországra utazva minden lehetséges módon segítsen a zsidókon. Az útlevelet Sándor otthonába egy Raoul Wallenberggel dolgozó barátja postázta anélkül, hogy tudta volna, Sándor életben van-e. A küldeményt sikeresen kézbesítették a munkatáborban. A munkatábor egyik barátságosabb parancsnoka, a svéd útlevélről értesülve, felajánlotta, hogy Sándort az országhatárra viszi, de erre sohasem került sor.

Holokauszt emlékmű Mosonmagyaróvár, © kozterkep.hu

Sándor éppen a mosonmagyaróvári munkatáborban tartózkodott, amikor 1945 márciusának végén a zsidók parancsot kaptak, hogy vonuljanak az osztrák határra. Már több napja meneteltek, amikor az oroszok rájuk találtak. Sándor számára fontos volt, hogy a felszabaduláskor viselje a tallitját, ami a kitartás és a zsidóság iránti elkötelezettség jele. Bár a zsidók örültek, hogy az oroszok megérkeztek, ugyanakkor csalódtak, amikor azt látták, hogy az oroszok majdnem olyan rosszul bántak velük, mint a németek vagy a magyarok. Sándor visszaemlékszik, hogy egy orosz katona ellopta az óráját és fenyegetőzött, hogy lelövi őket, ha nem kap több „ajándékot”.

Miután felszabadult a munkaszolgálat alól, visszatért Pécsre, mivel Győrben még tartott a háború. Pécsre érve azonnal beiratkozott az orvosi egyetem második félévére. Négy-öt héttel később tífuszt kapott, a kórházban ébredt fel anélkül, hogy bármilyen emléke lett volna, hogyan is került oda. Megtudta, hogy valaki az utcán fekve talált rá, ellopta minden holmiját, beleértve a ruháit is. Miután visszanyerte egészségét, visszautazott Győrbe, hogy megkeresse a családját, de csak egy napig bírta, nem volt ott több maradása. 1945-ben, húszévesen, befejezte az orvosi egyetem második évfolyamát. A diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol egy darabig egy park padján aludt és egy orvostanhallgatók által alapított zsidó kórházban dolgozott. Később orvosok kezdték meg itt a gyógyítást, de Sándor hét másik orvostanhallgatóval együtt továbbra is ott szorgoskodott.

Sándor mikroszkóp előtt Budapesten, 1947, © Ullmann család

1945 szeptembere körül tudomást szerzett családja sorsáról. Édesanyját, édesapját, nagybátyját és testvérét mind az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Édesanyját, Ullmann Margitot rögtön a megérkezése után a gázkamrába küldték. Testvérét, Ullmann Dezsőt a “Kanadában” dolgoztatták („Kanada” rabnyelven arra az részlegre utal, ahonnan a deportáltakat gázkamrába küldték és ahol hátrahagyott holmijukat rendszerezték). Nem bírta a stresszt, öngyilkos lett, belement a kerítés villanyvezetékébe.

Auschwitz bejárata, © Wikimedia Commons (Német Szövetségi Archívum)
Amerikai személyzet ápolja a betegeket a tífuszos osztályon, Dachau, 1945, © US Holocaust Memorial Museum, nationalww2museum.org  

Sándor édesapját, Ullmann Frigyest és nagybátyját, Ullmann Józsefet 1944 júliusában Dachauba szállították. József három héttel Dachau felszabadítása előtt halt meg, míg Frigyes egy nappal a tábor felszabadítása után.

Sándor még Magyarországon 1947-ben, © Ullmann család

Sándor 1949-ben Ausztriába menekült, később Münchenbe, NSZK, költözött, ahol 1950-ben befejezte orvosi rezidensi tevékenységét. 1951. március 27-én Kanadába emigrált.


Savannah epilógusa

Amikor megkérdeztem, miért is fontos, hogy megossza másokkal a történetét, meglepődve tapasztaltam, hogy nem igazán tartotta égetőnek, hogy dokumentálja az élményeit. Beszélgetéseink rám érzelmileg nagyon hatottak és egyben igazi alkalmat adtak az emlékezésre, hiszen sok rokonom már elhunyt. Családom gyorsan elveszíti minden lehetőségét annak, hogy megismerje örökségünket. Nagyon fontos számomra, hogy megismerjem az őseimet, és ez az emlékezés projekt új lendületet ad családfám elkészítésére irányuló erőfeszítéseimnek. Egy középiskolás kutatás során sikerült tíz generációra visszamenőleg felépíteni ezt a családfát. Ahogy az internet egyre átfogóbbá válik és egyre több feljegyzést visznek gépre, sok lyukat tudtam kitölteni és részleteket tisztázni. Bárcsak beszélhetnék vele most, hogy elmondhassam, milyen nagyszerűek és meghatók voltak a hangszalagok meghallgatásával töltött órák. Mindig emlékezni fogok arra, amit megtudtam a háború alatti életéről, kitartásáról és optimista hozzáállásáról.

Savannah, Sándor unokája, az írás szerzője és édesanyja, Margie, Sándor lánya

Számomra ez jelentőségteljes vállalkozás volt, hiszen Sándor nagyapám 1994-ben halt meg, amikor én csak 6 éves voltam. Soha nem volt alkalmam megkérdezni őt a háború alatti élményeiről és később a Kanadán keresztül Michigan-be történt eljutásának körülményeiről. Bár nehéz volt csupán egy magnófelvételt hallani az élményeiről anélkül, hogy kérdéseket tehessek fel neki vagy párbeszédet kezdeményezhessek, mégis élveztem a lehetőséget. Sándor története semmihez sem hasonlítható, amivel huszonegy éves létemre találkoztam, és elképesztő számomra, hogy mennyi, a fiatalokra jellemző közös vonásunk van.  

Sándor számos alkalommal említi, hogy gyakran gondolkodik az életén. Terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban. Ez teszi ki az én életem nagy részét is, hiszen alig néhány nap múlva érettségizem. Számomra megdöbbentő, hogy miközben a háború közepén szörnyű körülmények között dolgozott egy munkatáborban, időt szakított arra, hogy megtervezze a jövőjét. Azt hiszem, ez jól mutatja a legtöbb tizennyolc-huszonkét éves fiatal érettségének szintjét és lelkiállapotát, mivel ekkor érkeznek el életüknek arra a pontjára, amikor már készek a függetlenedésre és hosszú távú célok kitűzésére. Miközben azzal küszködök, hogy hobbijaimat karrierlehetőségekké alakítsam, csodálom nagyapámat azért az elszántságáért, aminek révén minden akadályt legyőzve tanult és képességeit arra használta, hogy másokon segítsen.

Savannah Weil

Savannah 21 évesen írta ezt az életrajzot. Ma 34 éves. Szociális munkás végzettsége van és Philadelphia-ban él.


Mint a bevezetőben említettük, Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.

Kategóriák
Családtörténetek Uncategorized

Dr. Bakonyi István barangolása, II. rész

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az I. részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, továbbá, hogy az utakat állandóan támadják az orosz gépek és özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva.

Folytassuk. 1944-et írunk.


XII. 23 szombat

„A majorban és az országúton olyan zsúfoltság van, hogy szinte kínálkozik a repülő-támadás számára és ez nem is marad el. Orosz gépek mélyrepülésben támadnak borzalmas géppuskázás, becsapódások közvetlen közelünkben. Néhány géppuskalövést mi is kapunk, de nagyobb hiba nem történt a faluban. Néhány ház kigyulladt és leégett, a majorban a szoba …, Vázsonyban a tehénistálló – a teheneket sikerült kiengedni és most a mezőn kóborolnak. Oltásról szó sincs, állítólag sérültek vannak.

Óbarok, Mohos, Google térkép

Nekiindulok, de csak a Mohosig jutok, újabb támadás, kénytelen vagyok meghúzódni, majd visszamenni. … Délutánra elcsendesedett a légi tevékenység, igaz, hogy az országúton már csak elvétve megy egy-egy jármű és én elhatározom, hogy újra felmegyek, lehozom az összes kötszereket és petróleumot, hogy legyen világításunk, mert a villany már napokkal előbb felmondta a szolgálatot, így sajnos rádiózni sem lehet.

Az út felfelé sem volt valami kellemes, de elintéztem mindent. A barakkban egyetlen emberrel, a Leonnal találkoztam, ki, mint telefonügyeletes volt otthon. 2 nap alatt legalább 10 évet öregedett – századparancsnok, keret, sehol senki. Leonnak adtam 2 takarót legalább ne fázzon és ajánlottam neki, hogy menjen az óvóhelyre, ahová hamarosan én is kénytelen voltam követni olyan borzalmas ágyúdörgés kezdődött.

Vörös Hadsereg egységei harc közben, Forrás: Origo

A német messze hordók és az orosz ütegek vacsora előtti párharca. Az óvóhelyi áthidalásban 2-3 asszony magyarul, németül imádkoztak, közben felettük vad fütyüléssel repkedtek a gránátok. Szerencsére semmi nem tart örökké, így tehát ez is megcsendesedett… Útközben, hogy teljes legyen a boldogságom, midőn a kukoricás mellett haladtam, repülőgépek jöttek, és én jobbnak láttam a futóárokban meglapulni… Mire a lucernás   közepére értem, jöttek visszafelé, de már erősen szürkült és szerencsére nem tüzeltek … Én azonban … amikor meghallottam a gépek zúgását, a teljesen nyílt terepen olyan futást rendeztem, hogy bármelyik bajnoknak becsületére vált volna, amíg el nem értem a nagy gödröt, hol kissé kipihegtem magam. Azután erős tempóban igyekeztem elérni Friedreichék pincéjét, ahol mégis sokkal biztonságosabb, vagy mi azt hisszük. Mikor felértem azt mondják, hogy kissé megviseltnek látszottam! … Éjjelre megint a posta szobába helyezkedtünk el, de 11 órakor olyan vad lövöldözés támadt, hogy sürgősen visszamentünk a pincébe. Mire leértünk elcsendesedett, csak időnként jelezték az ellenfelek ébrenlétüket egy-egy lövéssel …

XII. 24 vasárnap

Reggel 5 órakor felzörgetnek bennünket azzal, hogy Vázsonyban már az oroszok vannak. Ez a hír kacsának bizonyult, de már nem feküdtünk le, és vártuk az elkövetkezőket. Magyar katonákat részben fegyver és felszerelés nélkül látunk a ház melletti úton Zsámbék felé menni, majd néhány német tank is megy arra, és 1/2 8-ra sem magyar, sem német katona nincs többé az országúton és faluban.

Furcsa, dermedt csend váltotta fel az előbbi napok állandó zaját, ágyúdörgés sem igen hallatszik, a vázsonyiak mondják, hogy az éjjel felpakoltak a németek, és messze hordó ágyúikat is elvitték, valamint a megrongált tankjaikat is elvontatták.

Tekintettel arra, hogy reggel van és éhes vagyok, csend is van, néminemű evést proponálok, de úgy látom a pincések étvágya nagyon gyenge és csak Charap tart velem … Közben a pincében is próbálunk némi rendet teremteni, hogy legalább mozogni lehessen. A hülyéket kizavarjuk, de csak az erőszaknakengednek, dacára annak, hogy teljes csend van. Csatazaj idején annyira félnek, hogy nem lehet őket kicsalogatni.

½ 10 körül megjelennek az első orosz csapatok, de ezek csak átvonulnak, és nem maradnak nálunk. Újabb és újabb orosz csapatok özönlenek, amelyek részben Zsámbék, részben Németháza felé menetelnek, de a falunak és Friedriechéknek is jut belőlük. Friedriechék lakásában is elhelyezkedik vagy 10 orosz katona, míg a posta épületében 4 tiszt … és délután 2 h-ra ebédet kérnek, mi neki is látunk, hogy elkészítsük.

Közbe-közbe újabb orosz katonák jönnek, esznek, amit találnak, de bántani senkit nem bántanak, egy orosz hadnagynak megtetszik a karórám, és így kénytelen vagyok cserélni, kapok helyette egy női karórát, amelyik nem jár … Úgy látszik ezt a cserét, amely a konyhában folyt le, megleste egy orosz közkatona, aki a pénzemtől, és a kapott karórámtól szabadított meg. Ez a háború!

Majd a majorból szalad mezítláb az egyik ember, akiről a csizmáját húzták le, Charap is megkönnyebbült, az ő óráját is elvették. Hiába minden tiltakozás, hogy orvosok vagyunk és szükségünk van az órára, semmi nem használ. Davaj, davaj – mondja az orosz és oda kell adni.

Délután 3 körül elmentek. Borzasztó rendetlenséget hagytak maguk után, de ennivalón kívül mást nem vittek, a szekrények ajtajai ugyan megsínylették a látogatást, pedig nyitva voltak. Majd egy részleg orosz katona Freiberger Jancsi orvosi táskáját vitte magával a posta szobából… A csatazaj mind távolabb hallatszik, és mi megnyugodva szedjük össze a lakásban szétszórt dolgokat, na hála Isten, ezen is túlestünk. Az öröm nagyon korainak bizonyult, mert estére a távolban felállított német ütegek elkezdték lőni a falut, és belövés-belövést ért. Egy lövés a templomtornyot találta, mely kigyulladt és másnap reggel, midőn a faszerkezet kiégett, ledőlt. …

XII. 25 hétfő

Karácsonyhétfő, karácsony első napja.

Szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ünnep van és csak a délelőtti csendesebb időben jutott eszünkbe. … 10 óra után megkezdődött a légi tevékenység és dél felé repülőtámadást kaptunk, most változatosság okából a németek géppuskázták végig a falut. Én éppen egy sebesült magyar katonát kötöztem az országút melletti házban, … szegény egész biztosan meghalt azóta – csúnya nagy szakított sebzése volt a b. oldalon és j. könyöke is szét volt lőve. Igyekeztünk meghúzódni a szoba sarkában, nehogy valami baj legyen. … megindultam biztosabbnak látszó pincelakásunk felé. Útközben természetesen újabb hullám, és én a fal mellett lapulva rohantam be a pincébe.

Közben a harci zaj hol közelebb, hol távolabb hallatszik, de a befutó hírek nem nagyon bíztatók. A németek nagyon közel vannak és sokat törjük a fejünket, mit kellene csinálni. …

Elhatározzuk, hogy amint megcsillapszik a helyzet, mi is tovább állunk és Friedreichéket sorsukra hagyjuk. Eddig mi képviseltük a családot és mi tárgyaltunk, ha kellett az oroszokkal. Du. 3 órára tűzcsend lett, és ágyúdörgés sem hallatszott, de a kézifegyverek lövései közvetlen közelben hangzottak. A befutó hírek szerint a németek ismét Vázsonyban vannak, oroszt alig lehet látni, de az itt-ott felbukkanó oroszok mind Bicske irányába mennek. A helyzet nagyon kényelmetlen, még egyszer semmi körülmények között nem akarunk német kézbe kerülni, tehát menni kell.

Csak oldalzsákot viszünk magunkkal, de a bánya irodánál lévő oroszok kinevetnek bennünket aggodalmaink miatt, … így elhatározzuk, hogy visszamegyünk többi holmijainkért. Épp jókor, egy törött lábú asszonyt hoztak oda, ezt még sínbe tesszük és újabb érzékeny búcsúzás után megindulunk. Irány Székesfehérvár. Első megálló Felcsút, hol Tessényinél szándékozunk éjszakázni. Alaposan felpakolva indultunk útnak és igyekeztünk minél hamarabb túljutni a vasúti töltésen, … közben Freibergnek vöröskeresztes jelvényét egy orosz leszakította, de más baj nem történt.

Az olajraktár közelében egy fiatal orosz katona csatlakozott hozzánk, akinek nagyon   megtetszettek a bakancsaim és kénytelen voltam tőlük megválni, de szintén csere formájában. Csak egy hiba volt, hogy a kapott bakancs rövidnek bizonyult és nem bírtam benne járni. Nagy nehezen bejutottunk a közeli Felcsútra, hol egy őr igazoltatott bennünket. Míg itt várakoztunk a rövid bakancsot elcseréltem Freiberger Jancsi félcipőjével, amely valamivel nagyobb, de viselhető számomra. A csere után az őr bevezetett bennünket a parancsnokságra, hol összes holmijainkat ott hagytuk, és elhajtottak bennünket benzines hordókat gurítani.

Óbarok – Felcsút – Alcsút, Google térkép

Midőn ezzel végeztünk, minden további nélkül elengedtek bennünket, azzal, hogy menjünk tovább. Semminemű írást természetesen nem adtak. Felcsútra beérve kisült, hogy Tessényi dr-nál nem lehet aludni, mert Tessényiék nincsenek odahaza és lakásukat, rendelőjét teljesen kifosztották. Miután Felcsúton nem tudtunk elhelyezkedni éjszakára, mert mindenütt rengeteg az orosz katona, tovább indultunk Alcsút felé, hova már sötétbe érkeztünk meg. Az úton semmi különösebb kalandunk nem volt, csak a kesztyűmet cseréltem el egy orosz katonával, de itt legalább olyan kesztyűt kaptam, amely, ha rosszabb, is mint az enyém, de használható. Alcsúton sikerült szállást kapnunk egy nyugdíjas nyomdásznál, ki szívesen látott bennünket, sőt még éjjel is megoltalmazott a bejönni akaró oroszok elől.”


A második rész vége.

Ne hagyd ki majd a harmadik részt, amelyből megtudod, hogy a fronton nagy kincs az orvosi felszerelés, a gyógyszer és a jó cipő. Kit érdekel a szárazon tartott puskapor!

Fedőlap kép: Munkaszolgálat, Fortepan

Kategóriák
Családtörténetek

Nem igazi ellenség

Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története

Dr. Robert J Wolf könyve

Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)

Bevezetés

Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A “Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A “Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.

A könyvből három részletet közlünk.

A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon

Első részlet

Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.

A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.

Dr. Joseph és Kamilla Wolf, az első világháború alatt készült fotó, © Robert J Wolf

Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …

Második részlet

Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.

Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…

Harmadik részlet

“Az igazolványokat!”

Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!

A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.

Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.

Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.

Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.

Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.

Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…


Honnan ered a könyv címe?

“Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.


A könyv főszereplői

Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.

Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.

Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.

Dr. Ervin és Wolf Judit esküvői képe, 1953. január 15 © Robert J Wolf

A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.

Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!


A szerzőről

Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.

Dr. Robert J. Wolf, neuro-radiológus, szerző

Link a könyv elővásárlásához: https://mybook.to/I3hEA5


Kategóriák
Családtörténetek Győr és a zsidóság

Életesély vagy biztos halál

A vonatcsere: Strasshof – Auschwitz

Címlapkép: Sárga csillaggal a Révfalui hídon, 1944 (1)

Az én generációmhoz tartozó (70+) győriek gyermekkorunk óta ismerjük a történetet vagy annak néhány töredékét az auschwitz-i és strasshof-i vonatok végzetes cseréjéről. Szüleim baráti körében is összetalálkoztak olyan túlélők, akik az itt elmesélt történet általuk „szerencsésnek” vagy „szerencsétlennek” ítélt vonatán utaztak.

Gettóba kényszerülők a Rába feletti „Kettős” hídon (2)

Mégis újfent megrázott Zöldi Lászlónak a világhálón megjelent, „A két lábon járó zálogok” című, minapi írása (3).

Ebből idézem a győri elhurcoltakat oly súlyosan érintő részletet:

„A Magyar Nemzet washingtoni tudósítójával, Avar Jánossal 1984 májusában Braham professzort látogattuk meg New York-i irodájában. A neves holokauszt-kutató erdélyi nevéből, az Ábrahám Adolfból állította össze magának Amerikában a Randolph L. Braham nevet. Egy órát szánt ránk. Már vagy fél órája beszélgettünk, amikor egy itthoni dokumentumfilmet említettem meg, amelyben a győri gettó kényszerű lakóit csendőrök kísérik a marhavagonokhoz. A menetben láttam mosolygó arcokat. Vajon minek örültek?

Randolph L. Braham (1922-2018) (4)

A professzor izgatott lett, és elnézést kért, hogy magunkra hagy bennünket, de utánanézne valaminek. Egy óra múlva tért vissza. Az eredményt az Élet és Irodalom 1984. június 15-i számában olvasható interjú alapján foglalom össze. Braham professzor a győri bevagonírozást az úgynevezett Joel Brand-akcióval hozta összefüggésbe. A hazai zsidóság egyik vezetője fölkereste Eichmann SS-Obersturmbannführert, aki kis létszámú egységével Budapestről felügyelte a deportálásokat. Felajánlott neki 12 ezer teherautót a magyar zsidókért.

A német alezredes tudomásul vette a szokatlan ajánlatot, és amíg Brand rábeszéli a náciellenes szövetséges hatalmakat a cserére, ‘zárolt’ 30 ezer zsidót. Márpedig a német birodalom osztrák tartományához /ahol is mezőgazdasági munkaerőre volt szükség – a szerk. megjegyzése/ a győri gettó volt a legközelebb. Mezőgazdasági munkára indították tehát ‘a két lábon járó zálogokat’. A zsúfolt szerelvény el is indult északra, Érsekújvár felé, majd nyugat helyett keletnek fordult. A vonatparancsnok SS-Scharführer (őrmester) Kassán vette észre a tévedést, és felhívta főnökét, aki ezt mondta neki: ‘Ha már ott vagy, vidd tovább őket Auschwitzba, majd küldök másokat Ausztriába.’

Az interjú megjelenése óta csaknem négy évtized telt el. A kutatók már árnyaltabban értelmezik az 1944-es történetet, a lényeg azonban aligha változott. Braham professzor így fogalmazta meg 1984-ben: ‘A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.’” (3)

Eddig az idézet.

Hír a győri gettó felállításáról egy helyi kiadványban, 1944. május (5)

Levelezésünk alkalmából Zöldi László felhatalmazta honlapunkat cikkének néhány soros újraközlésére, egyben felhívta a figyelmünket írása utolsó soraira, miszerint manapság már megoszlik a kutatók véleménye arról, hogy mi is történt 1944-ben.

Átnézve néhány forrást, számomra úgy tűnik, hogy a látható ellentmondások dacára a történet igaz, vagy nagyon könnyen igaz lehetett, mert azokban a rettenetes időkben bármi és az ellenkezője is megtörténhetett, hiszen teljesen kiszámíthatatlanok voltak az akkori gyilkosok és elnyomók őrült, gonosz és minden körülmények között súlyos következményekkel járó döntései.

Joel Brand (1906-1964) (6)

Persze „magasabb szintről nézve”, az áldozatok teljes létszámát tekintve a vidéki zsidóság tragédiájában „nem osztott, nem szorzott”, hogy melyik csendőrkörzet deportáltjai kerültek Auschwitzba, és kiket hurcoltak „kíméletesebb” koncentrációs táborba, pld. Strasshof-ba, miközben a célállomás megválasztása bizonyosan egyéni sorsokat pecsételt meg.

Lehet, ha a győri deportáltak egy része az ausztriai Strasshof elosztó táborba kerül, Bécs közelében, attól északkeletre, nagyobb esélyük lett volna a túlélésre. De ki tudja: 21 ezer magyar zsidót szállíttatott Eichmann Strasshof-ba, sokszor egész családokat. Az „idill” azonban nem sokáig tartott. Az 1944-es aratás után ugyanis az itt őrzött rabszolgák egy részét a hírhedt Bergen-Belsen-be, más részüket pedig a háború vége felé Mauthausen-be és Theresienstadt-ba hurcolták. Összesen kétezer magyar zsidót, azaz az oda hurcoltak 10 %-át, a Vörös Hadsereg szabadította fel Strasshof-ban. (7)

Emléktáblák a Győr-szigeti temető piramisában © Krausz P.

A magyar újságírókkal lezajlott találkozóján Braham professzor a strasshof-i alternatívát Joel Brand akciójához kapcsolta. Brand valóban kulcsszerepet játszott a kamionokat-életekért tárgyú, Eichmann-nal folytatott kaotikus tárgyalásain, majd Eichmann látszólagos beleegyezését követően eredménytelenül próbálta meggyőzni a szövetségesek képviselőit e menekülési lehetőségről. (6)

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája c. munkája magyar kiadásának fedőlapja (8)

Ugyanakkor, a professzor „A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon” (2. bőv. és átd. kiad. – Budapest: Belvárosi Kvk., 1997.) című saját munkájában az eseményt, amelyet „’Félretevés’ Strasshofba” elnevezéssel illet, az Eichmann és Kasztner Rudolf közötti tárgyalások eredményeként említi. Az általuk kötött egyesség keretében került a szegedi körzet deportáltjainak egy része Ausztriába. Itt most idézzük közvetlenül Braham professzort:

„Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eichmannt és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése” foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba. Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja”.” (10)

Ugyanaz a történet, csak más nevek.

Kasztner Rudolf (1906-1957) rádióadás közben Izraelben (9)

Újabb fordulat: egyes kutatók szerint a történet nem így igaz, vagy akár nem is igaz, miközben az 1944-es, feje tetejére állt világban akár igaz is lehetett.

Berkes Tímea 1995-ös diplomamunkájában (témavezető: Karsai László, közismert történész) ezzel kapcsolatosan írja: „Braham átveszi Kasztner jelentéséből a „vonatcsere” történetét; ez nem tartható, mivel a németekkel való megegyezés napján már a második deportáló vonat is elindult Győrből.” (11)

Tehát a vonatcsere meg sem történt?

Megtörtént vagy nem történt meg, mint mondtam, a tényleges szenvedésen, az áldozatok és az üldöztetésnek kitetettek számán ez mit sem változtatott.

Ezen a ponton hadd idézzem emlékezetünkbe az „Életvonat” című francia-belga-holland-román filmet, melynek írója-rendezője a román Radu Mihaileanu.

Az Életvonat c. film plakátja (12)

„1941 egyik estéjén Shlomo, a falu bolondja világrengető hírekkel tér haza: a nácik a szomszédos települések összes zsidó lakóját ismeretlen helyre deportálják. Az ő falujuk a következő a listán. Az öregek tanácsa a rabbi vezetésével még aznap este összeül, hogy megvitassák, hogyan menthetnék meg a közösséget. Végtelen veszekedések után a legjobb ötlet csak hajnalban pattan ki Shlomo fejéből: szervezzék meg saját ál-deportálásukat. Eljátsszák az áldozatokat, a vonatszerelőket, a náci tiszteket és katonákat. A fellelkesült lakosok náci egyenruhákat szabnak, vásárolnak egy leselejtezett rozsdás mozdonyt, svájci rokonukat hazahívják, hogy németül tanuljanak tőle, hamis iratokat gyártanak és kocsiról-kocsira összetákolják a vonatot. És egy szép napon – akár Noé bárkája – elindul a vonat a falu összes lakójával.” (12)

És mi a filmben elmesélt mosolyogtató-zokogtató történet vége?

„… s ott látjuk Shlomo-t csíkos sapkában és rabruhában, szögesdrótok mögött állva mesét mondani. Hogyan? Amit eddig láttunk-hallottunk a csodás megmenekülésről, lehet, hogy csak mese volt?!” (13)

Valójában, Arany János idevágó szavait idézve, „nem mese az gyermek”.

Krausz Péter

A Győr-szigeti holokauszt piramis kapuja © Krausz P.

Források:

(1) Régi Győr a); (2) Régi Győr b); (3) Újnépszabadság, Médianapló, Zöldi László média történetet tanít 30 éve különféle felsőoktatási intézményekben; 4) Mazsihisz; (5) Baross (6) Neokohn; (7) Wikipedia a); (8) Braham, Randolph L.: A népirtás politikája …; (9) Wikipedia b); (10) Braham, Randolph L; (11) A „végső megoldás” Győr-Sopron-Pozsony vármegyében, Diplomamunka, készítette Berkes Tímea, témavezető: Karsai László, Szeged, 1995 (pdf); (12) Életvonat a); (13) Életvonat b)


Kategóriák
Családtörténetek

A győri zsidó Botond: Winkler Dezső

Legendás jármű konstruktőr a Rába gyárban

Ki is volt Winkler Dezső?

A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.

Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.

A fővárosba szánt Rába LHo buszok átadása Győrben, a Szent István úton; Dunántúli Hírlap 1928. február 11; Forrás: (1)

Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.

Winkler Dezső, 1901-1985

Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.

Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.

A Botond terepjáró

Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.

Winkler Dezső a Botond volánja mögött, Forrás: (3)

A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.

A Botond bevetésen; Forrás: (2)

Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”

Élete a háború után

A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.

Tabló az Álmok Álmodói Kiállításon, budapesti Millenáris, 2022 július
© Krausz Péter

1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).

Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.

A bizánci Botond-monda a Képes krónikában (1358); Forrás: (6)

És ki volt Botond?

Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.


Epilógus

Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.

Winkler István avatóbeszédjét tartja © Krausz P.
Az emléktábla © Krausz P.
Családi fénykép az emléktábla alatt © Krausz P.

Források:

  1. https://regigyor.hu/vegyes/raba-autobuszok-budapestre/
  2. https://pera-graner.blogspot.com/2013/03/zsido-botond.html; 21st March 2013, szerző: pera
  3. https://www.autoszektor.hu/hu/content/terepjaro-legenda-raba-botond-magyar-hadiipar-2
  4. https://www.autoszektor.hu/hu/content/kulonleges-bevetesek-katonas-nyuzoprobak-hadiipar-9
  5. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda
  6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda#/media/F%C3%A1jl:Chronicon_Pictum_P036_Botond_monda.JPG
Kategóriák
Családtörténetek

Dr. Erdély Ernő, egy valóságos polihisztor

Győri polihisztor és tűzoltó főparancsnok

Erdély Ernő (1881-1944)

Nagyapám, Erdély Ernő 1881-ben született Győrben. Dédapám, Pollák Ede, Újvárosban volt hentes, későbbi felesége, dédanyám, Fleischmann Rozália a város egyik fűszer- és vegyeskereskedőjének lányaként született. 1896-ban a család megváltoztatta a nevét, a Pollák helyett az Erdély vezetéknevet vették fel.

Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhettem Nagyapámat. Rendkívüli egyéniség volt, valóságos polihisztor.

Elemi tanulmányait a város izraelita iskolájában végezte. A Révai Gimnáziumban (akkori nevén a Magyar Királyi Főreáliskolában) érettségizett. 1900-ban kérte felvételét Győr Város Önkéntes Tűzoltó Egyesületébe. Hatalmas tűzvészek pusztítottak a városban, amik érintettét a Back-malmot, a Royal szállót, majd a Duna-parti közraktárt. Mindez szükségessé tette a tűzoltó testület reformját, átszervezését. Így alakult meg 1908. novemberében a Győri Hivatásos Tűzoltóság, amelynek élére a polgármester Nagyapámat nevezte ki. Budapesten elvégezte a tűzoltó tiszti tanfolyamot, kitüntetéssel letette a tiszti vizsgát. Vezetői tevékenységében mindig helyet kapott önmaga és munkatársai rendszeres elméleti és gyakorlati továbbképzése.

1907. szeptember 9-én kigyulladt és leégett a Back-malom Nádorvárosban, sok sérült mellett hat munkás és két tűzoltó vesztette életét

1911-től Nagyapám megszervezte az ország összes nagyobb városában a tűzoltó tanfolyamokat.

Szoros baráti kapcsolatot ápolt Gróf Széchenyi Ödön pasával (Gróf Széchenyi István kisebbik fiával), akit „Tűzpasának” is neveztek a tűzrendészet terén elért kiemelkedő eredményeinek az elismeréseként. Széchenyi az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az oszmán birodalomban, ugyanis Konstantinápolyban telepedett le, éppen azután, hogy ott 1870-ben nagy tűzvész pusztított. Az isztambuli tűzoltóság megszervezéséért a szultántól tényleges pasa címet kapott.

1912. október 3-án Széchenyi Ödön pasa Győrbe látogatott, amikoris 300 győri és Győr-megyei tűzoltó sorakozott fel fogadására a vasútállomás előtt. Néhány évvel később, az isztambuli tűzvédelemi készültség tanulmányozására és a török tűzoltóság korszerűsítésével kapcsolatos tanácsadásra a belügyminiszter Nagyapámat és Papp Ferenc, szegedi tűzoltóparancsnokot kérte fel. Az „Érdekes Újság” -ban Nagyapám ezzel kapcsolatosan egy fényképet tett közzé, amelyen társaságban Széchenyi Ödön és ő együtt látható.

Széchenyi pasa 80 éves (első sorban balról a második). Erdély parancsnok a kép jobb szélén, a második sorban, „Érdekes Újság”, 1919

Erdély Ernő, mint tűzoltóparancsnok az embereivel életét kockáztatva ment tüzet oltani. 1916. május 26-án öt tűzoltójával együtt ő is megsérült egy teherpályaudvari tűznél. 1919-ben nevezték ki a Győri Tűzoltóság főparancsnokának.

A győri tűzoltóság ma is meglévő épülete és járműparkja 1920-as évek végén – a Győri Városi Tűzoltóság gyűjteménye

Nagyapám széleskörű nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Járt többek között Drezdában, Münchenben, Salzburgban, Párizsban és Szentpéterváron. Őt delegálta a Magyar Tűzoltó Szövetség az 1930. évi Bécsi Világkongresszusra. Az 1931. évi drezdai, az 1935. évi párizsi tűzoltó kongresszuson is ő képviselte a Szövetséget és előadásokat tartott. Európa szerte ismert szakemberré vált, ezt tanúsítja, hogy meg kívánták bízni Hamburg és Konstantinápoly tűzoltóságának az irányításával. A kitüntető ajánlatokat nem fogadta el, szülővárosát akarta szolgálni.

Számos szakcikket publikált az Országos Tűzrendészeti Szövetség Tűzrendészeti Közlönyében, amelynek tíz éven át (1920-1930) felelős szerkesztője volt. Tanított és szakkönyvek sorozatát írta. A teljesség igénye nélkül pld. a következő témákban: „A tűzesetek nyomozása”, „A tűzoltás szabályai”, „Tűzoltószerek kipróbálása, gondozása, műszaki zavarai”, „Hogyan oltsunk tüzet?” Utóbbiban 165 kérdésre ad feleletet szakszerűen, ugyanakkor közérthetően.

Erdély Ernő néhány szakmunkája

Érdeklődési köre igen széles körű volt. Önképzése során, 1932-ben a belga Királyi Egyetemen, Brüsszelben, a filozófia doktora címet adományozták részére. 1936-ban, 55 évesen, a bölcsészettudományok doktorává avatták Pécsett.

Erdély Ernő belgiumi doktori címét tanúsító diploma, 1932

Több szépirodalmi könyvet is írt, előadást tartott. Egy könyvét ismerem, a „Járt utakon” címűt, amely novellákat és verseket tartalmaz. Rendszeresen publikált a Győri Hírlapban. Mostanában láttam, hogy az interneten olvasható „A tűzoltó” című verse. Szenvedélyesen szerette a hivatását és az irodalmat, de gyorsíró tanárként is működött a Győri Fiú Kereskedelmi Iskolában, sőt tagja volt az Országos Gyors- és Gépíró Vizsgabizottságnak.

Szabad idejében rendszeresen evezett, teniszezett, korcsolyázott és kerékpározott. A sport iránti szeretetén túl a Nyugat-Magyarországi Labdarúgó Szövetség, a Hungária Evezős Egylet és a Győri Korcsolyázó Egyesület tagsága elnökké választotta. A Dunántúli Sport Újság felelős szerkesztője volt. A futballbírói vizsgát tett, az Magyar Labdarugó Szövetség társelnöke lett. Ebben a minőségben vezette a magyar válogatottat 1937-ben Portugáliába. A Sportújság ekkor azt írta: „…A csapat nem égett le, mert vezetőjük tűzoltó parancsnok!” Sportos életéről egyetlen családi fotóm maradt meg.

Biciklitúrán a családdal, 1928; balról-jobbra Nagyapám, Nagyanyám, Königsberg Margit, és két fiúk: Jenő és Miklós

Édesanyám sokszor emlegette kedves, közvetlen stílusát. A társasági élet meghatározó személyiségének bizonyult.

Izraelita hittársai 1919-ben tisztelték meg első alkalommal bizalmukkal, ekkor lett a Győri Hitközség elnöke, majd az Iskolaszék elnöke is. 1930-tól alelnöke, 1940-től elnöke lett a XII. zsidó Községkerületnek. Az első magyarországi zsidótörvény elfogadását követően őt is hátrányos megkülönböztetések érték.

A győri hitközségtől tudom azt a történetet, mely szerint Győrben töltötte szabadságát a weimari Tűzoltóság parancsnoka. Nagyapám munkatársai végig vezették a tűzoltóság épületén, megmutatták neki a felszereléseket, és a német vendég mindenről nagyon elismerően nyilatkozott. Tájékoztatták arról is, hogy a tűzoltás terén elért sikerekért dr. Erdély Ernő tűzoltófőparancsnokot a német kormány kitüntetésben részesítette. Tudatták a vendéggel azt is, hogy Nagyapám zsidó, aki ezt lehetetlennek tartotta és felkiáltott: „Ausgeschlossen!” (kizárt!). Amikor még azt is megtudta, hogy Dr. Erdély a Győri Hitközség alelnöke, és az Iskolaszék elnöke, ott hagyott csapot-papot és azonnal elutazott.

A második zsidótörvény célja már nyíltan „… a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása volt”. Nagyapám 1940-ben, 40 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte. A város vezetői kérelmét azonnal teljesítették. 1944. március 19-én a német fasiszták megszállták Magyarországot, ezután április 8-án Nagyapámat zsidó származása miatt a Gestapo letartóztatta. A városi börtönből egyenesen a gettóba vitték, majd Nagymamámmal együtt Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket meggyilkolták.

Két fiúgyermekük, édesapám, Miklós, és nagybátyám, Jenő, a munkaszolgálatot követően túlélték a háborút. Én 1946-ban születtem, testvérem, Anikó 1954-ben. Szüleim 1945 után vallásukat nem gyakorolták és minket sem neveltek vallásosan, ahogy én sem saját gyermekeimet.

A Győri Tűzoltóságon (ma Győr-Moson-Sopron Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon) emlékét a folyosón elhelyezett márványtábla és 1990 óta szobor őrzi. A Győri Menházban a hitközség elnökei között méltó módon emlékeznek meg róla.

Az Erdély Ernő alapítvány néhány elismertjei

2003-ban édesapám, Miklós, „Erdély Ernő Tűzoltó Főparancsnok Emlékére Alapítvány”-t hozott létre, amelynek célja többek között a katasztrófa elhárítás és a tűzoltás során kiváló eredményt elért tűzoltók jutalmazása, valamint a város tűzvédelmi hagyományainak az ápolása.

Remélem, az utókor nem felejti őt el.


Közzétette Kristófné dr. Erdély Margit, Erdély Ernő egyik unokája

Források: Wikipedia, Győri Szalon 1, Győri Szalon 2

Kategóriák
Családtörténetek Family Story

Az Egri-Angel család története

Győrsövényházától Kaliforniáig

Miközben leülök, hogy megírjam családom rövid történetét, elborzasztanak az aktuális napi híradások. Már több mint hat hete, hogy az oroszok megszállták Ukrajnát. A rombolás és a pusztítás elsöprő! Annyi emléket idéz fel az 1956-os magyar felkelésről. Emlékszem, ahogy hétéves koromban a győri Aradi Vértanuk utcai második emeleti ablakunkból néztem, ahogy az orosz tankok elvonulnak előttünk. Anyukám kiabált, hogy menjek el az ablakból, mert a katonáknak fegyverük van.

Az 1930-as évek végén kezdődő geopolitikai eseményekig szüleim büszkék voltak magyar származásukra. Zsidó felmenőik, amennyire nyomon tudjuk követni, a magyarok földjén éltek hosszú évszázadokon át.

Anyuka, született Perl Zsuzsanna, 1921 augusztusában, Győrsövényházán nőtt fel. Szeretetteljes családi környezetből származott, amely a szüleiből, két nővéréből és két fiútestvéréből állt.  Édesapja kocsmáros, hentes és százholdas búzatermelő gazda volt. Több tucat alkalmazottat irányított. Anyuka leírta, hogy nagyon boldog gyermekkora volt. Szülei szigorúak voltak és magas elvárásokat támasztottak. A családja egyike volt a falujukban élő két zsidó családnak.  Katolikus általános iskolába járt (az egyetlen iskolába a faluban), és szerette nekünk elmesélni, hogy a katekizmusban ő volt a legjobb tanuló. Anyu szüleinek egy közeli városból kellett felfogadniuk egy héber tanárt, hogy megtanítsa őt és testvéreit héberül olvasni, és megismerjék az imákat és bibliai történeteket. Hasonlóképpen, a családnak egy másik közeli faluba kellett elgyalogolnia, hogy részt vegyen a nagyünnepi istentiszteleteken és más vallási ügyekben járjanak el.

Anyuka (j) testvéreivel, Miklóssal, Gyöngyivel és Sárival (féltestvérük), 1926-27 körül

Anyának és testvéreinek még messzebbre, Győrbe kellett utazniuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Ez egy költséges vállalkozás volt, amit még tetézett, hogy naponta kellett kocsival, majd vonattal utazniuk. Az oktatás értékét a Perl-gyerekekbe szinte beleoltották.  De mire Anya tizenkilenc évesen elvégezte a kereskedelmi főiskolát, nem talált munkát, mint a többi öt zsidó lány az osztályából.  Végül szerencséje volt, és Budapesten egy laboratóriumban dolgozhatott, így eltarthatta magát. 

Amikor a nácik 1943-ban megszállták Magyarországot, a zsidókat arra kényszerítették, viseljék a ruhájukon az élénksárga csillagot, hogy azonosítsák, zaklassák és leköpjék őket, kifosszák üzleteiket. Hónapokon belül összeszedték édesanyám családját és koncentrációs táborokba vitték. Anyámat és fiatalabb húgát, Gyöngyit Budapesten gyűjtötték össze, és először, közel fagyos hidegben az ausztriai Lichtenwörth táborba meneteltek. Ott hat nyomorúságos hónapig tartották fogva őket. Anya leírta azoknak a hónapoknak a körülményeit, az embertelenséget, az éhezést, a kegyetlenséget. Azt is elmesélte, hogy találkoztak néhány jószívű emberrel a közeli falvakból, akik, amikor csak tudtak, ételdarabkákat csempésztek be a foglyoknak.

Szerencsével, elszántsággal és lélekjelenléttel sikerült túlélnie a holokausztot. Családja többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Ő, a nővére, Gyöngyi, és a bátyja, Miklós, voltak az egyetlenek a családból, akik túlélték a borzalmat. Mindkét szülőjét, idősebb nővérét és öccsét az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg, számos nagynénjével, nagybátyjával, unokatestvérével és barátjával együtt. Mellesleg Anyukáját a negyvenhatodik születésnapján vitték a halálba.

A felszabadulás 1944. április 2-án, húsvét vasárnapján érkezett Lichtenwörthbe. Oroszok jöttek a táborba teherautónyi kenyérrel és konzervekkel. Az emberek ujjongtak, megölelték és megcsókolták a katonákat, akik megdöbbentek az éhező, mocskos tömeg láttán. Miután megerősödtek, végül visszatértek gyermekkori otthonukba, és nagy örömmel találkoztak ismét a többi túlélő családtaggal. Örömüket tompította szomorúságuk, amikor megtudták, hogy a többiek hogyan pusztultak el.

Apránként kezdték újjáépíteni az életüket. Anya és nővére egy kis lakást béreltek, és munkát találtak Győrben. A Perl-ház néhány holmiját barátok mentették meg számukra a deportálásuk után. A tárgyak között volt egy óra, amely a nedves rejtekhelyen megrozsdásodott. Anya körbe kérdezett, hogy ismer-e valaki egy zsidó órásmestert, aki esetleg meg tudná javítani az órát. Itt kezdődik az én személyes történetem.

Anyu elvitte az óráját Egri Jenőhöz, aki szintén holokauszt-túlélő volt, hogy megjavíttassa.  Abban az időben kevés volt a pénz, ezért az órás a javításért fizetségként házi főtt ételt kért. Egri Jenő magányos volt, ezért sűrűn kezdte meglátogatni Anyát és a nővérét. Egymás iránti vonzódásuk nagyon rövid udvarlás után házassági ajánlatban csúcsosodott ki.  Egy karácsonyi összejövetelen, amelyet Anya fiútestvérénél tartottak (aki egyébként középiskolai szerelmét vette el és áttért a katolikus hitre), Jenő (leendő Apám) a zsebébe nyúlt, és elővett öt jeggyűrűt. “Válassz egyet!”, mondta Anyának, és a többi már történelem. 1945. december 31-én egy helyi rabbi közreműködésével, hüpe alatt házasodtak össze egy egyszerű szertartás keretében, amelyen csak nagyon kevés családtag és barát vett részt.

Mamám és Papám, 1946

Apám története, amelyről sokkal kevesebbet tudok, mint Anyáméról, bizonyos szempontból még tragikusabb. 

“Papa”, ahogy én hívtam, 1908. szeptember 2-án született Győrben, és az órásmesterséget tanulta ki, mert a zsidó fiúknak nem volt szabad belépniük sokféle szakmába. Édesapja, aki bútorasztalos volt, a család egyetlen tagjaként természetes halállal, szívrohamban halt meg, ötvenhét éves korában. Családjának többi tagja – az édesanyja és egyetlen nővére – a koncentrációs táborokban pusztult el.

Papám (2. j) szülei és nővére

Anya Apám második felesége volt. Apám korábbi házasságában két kislánya született, Éva és Marika. Anyjukkal együtt mindhárman a gázkamrák áldozatai lettek. Amikor a magyarországi zsidók többségét különböző koncentrációs táborokba hurcolták, leendő Apámat munkatáborokba küldték.

Papa kislányai, Éva és Marika, akiket Auschwitzban gyilkolták meg

Ritkán beszélt azokról az időkről. Nem tudok nagyobb borzalmat elképzelni annál, mint amikor az ember az egész családját ilyen tragikusan elveszíti. A “hagyományos bölcsesség” abban az időben az volt, hogy nem kell beszélni az élet fájdalmas részleteiről. Ha beszélünk róla, az csak ront a helyzeten. Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az én Apám természeténél fogva nagyon rokonszenves volt. Fiatalemberként egész Európát beutazta a motorján a barátaival. Lelkesen olvasott, szeretett énekelni és kártyázni, miközben keményen dolgozott.

Miután az oroszok a háború végén felszabadították Magyarországot, híveiket küldték a kormányzati helyek elfoglalására. A magyarokat a pártba való belépésre buzdították. Nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak, egy szép nagy társasházi lakásba költöztek Apám órás üzlete fölött. Apámat a kommunisták gazdag embernek tartották, aki szerintük a háború előtt ékszereket és aranyat rejtegetett. Mivel a magánvagyon nem volt megengedett, a kommunista rendőrség zaklatni kezdte. A nap és az éjszaka minden órájában dörömböltek az ajtónkon, és otthonunk minden centiméterét átkutatták a vélt zsákmány után.

A politikai helyzettől eltekintve, Anya kellemes, barátokkal teli társasági életről, a parkokban tett nagy sétákról és születésnapi ünnepségekről mesélt. Viszonylag kényelmesen éltünk tizenegy éven át, de a szüleim nem akarták ebben a rendszerben nevelni a gyerekeiket.

A “gyerekeik” alatt a bátyámat és engem kell érteni. Misi, akiből később Michael lett, 1947 szeptemberében született, én pedig tizenöt hónappal később. Az Éva nevet kaptam Apám első lánya után. Misit és engem nagyon szerettek, és minden lehetőség biztosítva neveltek fel.

Az egyetlen dolog, ami hiányzott a szüleimnek, az a szabadság volt. Amikor 1956 októberében a magyar hazafiak fellázadtak a szovjetek ellen, szüleim alapos megfontolás után a menekülés mellett döntöttek. Elbúcsúztak néhány barátjuktól és rokonuktól, és egy bérelt teherautón, egy másik zsidó családhoz csatlakozva, az osztrák határ felé vették az irányt. Ez 1956. november 10-én történt. Amikor a teherautó nem mehetett tovább, a másik családdal együtt gyalog kellett átkelnünk a határon – sáros terepen, amelyet a kiásott aknák lyukai tarkítottak.  Kimerülten, mindössze két csomaggal, minden mást hátrahagyva, átkeltünk Ausztriába. Micsoda megkönnyebbülés!

Helyi falusiak fogadtak minket, akik segítettek eljutni az első menekülttáborba, ahol a szüleim csatlakoztak a többiekhez, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Tudták, hogy mit hagynak el, de azt nem, hogy hová mennek. Végül Bécsbe jutottunk, ahol Apám kitöltötte a kérelmeket, hogy Ausztráliába mehessünk. A szerencse úgy hozta, hogy találkoztunk egy amerikai hölggyel, aki magyar származású volt. A vele folytatott beszélgetés megváltoztatta szüleim jövőképét és terveit. A következő napon Apám megszerezte a szükséges nyomtatványokat, irány Amerika!

Néhány nappal később az Eisenhower akkori elnök által bérelt második katonai repülőgép fedélzetén az Egyesült Államokba tartottunk, és az első ötezer menekülttel együtt, állandó tartózkodási engedéllyel érkeztünk. Micsoda elképesztő szerencse!

Újság kivágások, 1956 és később

Amikor 1956. december 5-én leszálltunk San Francisco-ban, mi voltunk az első magyar menekültek, akik oda érkeztek. Még mindig emlékszem a csodálatos fogadtatásra – újságírók, fotósok, rádióinterjúk. A szüleink tolmácson keresztül elmondták a sajtónak, hogy mennyire hálásak, hogy erre a földre érkeztünk, és Apám a három újonnan megtanult angol szóval felvágva, tapsvihart kiváltva így szólt: “Isten áldja Amerikát!”. 

Egy ideig mi voltunk a címlapon. A nyilvánosságnak köszönhetően munkát és lakást találtak. Anya egy gyermekruhagyárban kezdett dolgozni, Apát pedig (ideiglenesen) egy jóhírű óra- és ékszergyártó cég alkalmazta.  Michaelt és engem gimnáziumba írattak be, és (többnyire) hírességként kezeltek. Gyorsan megtanultunk angolul, és teljesen elvesztettük az akcentusunkat.  A szüleink esti iskolába jártak. Az ő előrehaladásuk lassúbb volt, de Anya folyékony németjével boldogultak. Egy barátjuk javaslatára, a szüleim a vezetéknevüket is amerikaibbra változtatták, Engelről Angelre. Egy idő után megvették az első autójukat: egy 1948-as Packardot ötven (!) dollárért.  Szociális munkások segítségével megismerkedtek más magyarokkal, akik évekkel korábban érkeztek San Francisco-ba.

Néhány év múlva, amikor Apát elbocsátották a munkahelyéről, Los Angeles-be költöztünk. Új munkát kaptak és ismét barátságokat kötöttek, új társaságuk alakult ki. 1962-ben amerikai állampolgárok lettünk. Keményen dolgoztak, spóroltak, amennyit csak tudtak, így Anya tizennégy év különélés után először repülhetett Izraelbe, hogy meglátogassa a nővérét.

A los angeles-i munka nagy terhet jelentett Apánk számára. Naponta kellett a belvárosba utaznia.  Szívproblémái lettek. Aztán egy kereskedelmi hírlevélben meglátott egy hirdetést egy Ontario CA-ban eladó ékszerüzletről.  Az ötvenezer lakosú külváros családunk számára lehetőséget kínált, hogy nyugodtabb életmódot folytathassunk. Szüleink megvásárolták az üzletet és a szomszédos házat. Michael és én Ontarioban jártunk középiskolába. Mindannyian új barátokat szereztünk, miközben a régieket is megtartottuk. Jól éltünk, szép életet.

Michael és én is egyetemre kerültünk (UCLA). Ő jogi diplomát szerzett, én pedig szociális munka mesterképzést. A szüleink büszkék voltak, sok mindent elértek rövid idő alatt.

Mama és Papa 25. házassági évfordulójukon táncolnak, 1974

Michael és én is megházasodtunk, mindkettőnknek két gyermeke van, akik ma már felnőttek és maguk is szülők. Felnőtt életem nagy részében egészségügyi szociális munkásként dolgoztam, de csak részmunkaidőben, amikor a lányaim még kicsik voltak. A 65 éves kort elérve nyugdíjba mentem. A lányaim, akik most 44 és 46 évesek, csodálatos gyerekek, csodálatos felnőttek és szülők. A szülői szerep számukra sok öröm forrása. 

A most 75 éves Michael még mindig élvezettel dolgozik. Szabadidejében lovagol. Állítása szerint a lovak és a lovaglás szeretete már gyermekkorában kezdődött, amikor a nyarakat nagybátyánk falujában, Sövényházán töltöttük.

Misi bátyám, a “cowboy”, 2010 körül

Sajnos Apám 1976-ban, 67 éves korában szívrohamban meghalt. Nincs kétségem afelől, hogy életének nehézségei hozzájárultak korai halálához. Részese lehetett Mike és az én esküvőmnek is, de mindössze 6 héttel az első unokái születése előtt meghalt. A mai napig szomorú vagyok, hogy lemaradt erről az örömről!

Egy barátom mutatott be leendő férjemnek, egy argentin orvosnak.  Miután Los Angelesben összeházasodtunk, Laguna Hills CA-ba költöztünk. Egy kedves közösségben, a Nellie Gail Ranch-on éltünk, ahol felneveltük lányainkat, Nicole-t (1976) és Danielle-t (1978).  Anya Ontarióból egy Casta del Sol nevű nyugdíjas közösségbe költözött, Mission Viejo városába, amely csak néhány mérföldre volt tőlünk. A frissen megözvegyült Anya fontos szerepet játszott az életünkben, miközben a családunk gyarapodott. Aktív családi életet éltünk, amely magában foglalta tagságunkat egy nagy reform zsidó gyülekezetben is. Mindkét lányunk mesterdiplomát szerzett, mindkettő a san francisco-i öböl környékén.

Mamám és unokái, 1990 körül

Anya mindig is nagyon fontos része volt a családunknak! Özvegyként új barátokat szerzett és sokat utazott, gyakran látogatta meg a világ minden szegletében, így Győrben is élő barátait és rokonait. Szeretett főzni és vendéget fogadni. Fantasztikus kapcsolata volt a gyermekeinkkel, akik csodálták, tisztelték és nagyon szerették! 1995-ben, 74 éves korában Anya csatlakozott édesapánkhoz a halálban. Minden egyes nap hiányzik nekünk. De megmaradtak drága emlékeink és ez egy igazi áldás!

Anya utolsó születésnapján Michael-lel és velem, 1995

A lányaim mindketten házasok, és mindketten két csodálatos unokával áldottak meg. Szoros kapcsolatot tudok ápolni a négy unokámmal, ahogy Anyukám hajdanán az övéivel…

Zoe (legidősebb lányunokám) Bat Mitzvah-ja, 2021 augusztusa

A történetet 2022 áprilisában jegyezte le, © fotók: Eva Monastersky

Featured image © Pexels

Kategóriák
Családtörténetek Family Story

Alex Hacker emlékiratai

Győrhöz kapcsolódó részlet

Nagyapám “Sándor” vagy “Sanyi” a XIX. század végén költözött a nyugat-magyarországi Győrbe – Jákob és Júlia fia volt -, és nem tudom, hogy egyenesen Burgenlandból vagy valamilyen köztes helyről. Egy Caroline Unger “Lina” nevű lányt vett feleségül, és végül Győrben a Batthyányi tér 8. szám alatti házat építette vagy lakta. Több mint tíz gyermekük született, nagyjából a következő sorrendben:

Mihály (Max), Charlotte (Sari), Armin, Emil, Imre (Emery), Eugen (Jenő), Flóra, Margit, Jolán, Laci, Feri.

Sajnos lehetséges, hogy kihagytam néhányat, és azt hiszem, voltak olyanok is, akik fiatalon haltak meg.

Mihály nagybátyám

Mindannyian a győri családi házban nőttek fel, ugyanott, ahol én is sok nyarat töltöttem kisgyerekként egészen a háború kitöréséig, amikor 14 éves lehettem. Régi, öreg ház volt, valószínűleg egy földbirtokosnak épült, mielőtt Győr városa arra a helyre terjeszkedett volna. Az egyemeletes épületet középen egy alagútnak látszó nagy bejárat szelte át, amelyen a régi időkben szekérrel is át lehetett hajtani. Inkább olyan volt, mint egy “tájház”. Miután ezen a kocsibejáraton átmentél, egy udvarra érkeztél, és láttad, hogy balra volt egy terasz és egy másik kisebb bejárat, ahol a mi családunk lakott, míg az udvar másik oldalán egy bérlőknek kiadott épületszárny.

A családi ház

Az udvar hátsó részében egy hatalmas, körülbelül kéthektáros kert pompázott, gyönyörű virágágyásokkal, sétányokkal és egy kővel kirakott ülőhellyel egy öreg gesztenyefa alatt. A kertet több gesztenyefa is díszítette.

A kertben: én, Apám Laci, Imre és Emil nagybátyáim, Varga Pali unokatestvérem és Margit nagynéném elöl ülve

A házba belépve azonnal tudatosult a látogatóban, hogy az étel és a főzés mennyire fontos ezen a helyen, mivel a legnagyobb helyiség közvetlenül a bejárati terasz mögött egy hatalmas konyha volt, ahonnan mindig a készülő ételek illata szállt fel. Mindig volt mit rágcsálni, általában egy nagy faasztalon terítve. A konyhában Erzsike, a falusi konyha-asszony uralkodott, aki ősidők óta a családdal élt, és mindig úgy tűnt nekem, mintha egyik lenne a sok nagynéném közül, aki egyébként az egész házat vezette.

Mire a győri helyszínre érkeztem, a házban már apám kedvenc idősebb testvére lakott: Imre vagy Emery – egy nagyon előkelő külsejű, csendes, kedves férfi, ügyvéd és helyi közösségi vezető. Ő volt a Győri Zsidó Hitközség alelnöke. Jolán és Margit nénikék is ott laktak, Jolán özvegy volt, Margit pedig soha nem nősült meg. Ők halálra kényeztettek, míg Emery bácsi megpróbálta belém sulykolni néhány meggyőződését, amelyek közül sokat a “bencések”, egy katolikus rend által működtetett iskolákban tanult. Ennek semmi köze nem volt a kereszténységhez, sokkal inkább arról szólt, hogy az embernek kontrollálnia kell a testét, hogy a szellem uralkodhasson. A sportot szellemi gyakorlatnak tekintette, hogy megmutassa a testnek, ki a főnök. Imre bácsi lelkes evezős volt, és mi a helyi evezős klubhoz tartoztunk a városon átfolyó Kis-Dunán. Győrt, a régi iparvárost folyók szelték át, a Kis-Duna, a Rába és a Rábca, így a vízi sportok mindenkit foglalkoztattak.

Imre nagybátyám

A győri nyaraim remekül teltek, és alig vártam, hogy egyedül menjek oda vonattal, ahogy nagyobb fiúvá cseperedtem. Kevesebb mint két óra volt az út a gyors villanyvonatokkal. Ez lehetett a kezdete a vonatok, különösen a mozdonyok iránti rajongásomnak, és emlékszem, hogy sokkal később írtam valamiféle szakdolgozatot a villamos mozdonyokról. Amikor Győrben voltam, általában Emery bácsi szobájában aludtam, egy régi ágyban, hatalmas puha paplanokkal. Nagyon kellemes volt…

Hadd mutassam be a családfám egy részletét:

Családfa töredék

Végül megmlékezem Vica unokatestvéremről és kisfiáról, Péterkéről, mindkettőt Auschwitzban gyilkolták meg:

Vica unokatestvérem és kisfia, Péterke

Képek: © Alex Hacker, featured image is (e képen láthatók: Jolán nagynéni, Mihály nagybácsi, Imre nagybácsi, Flóra nagynéni, Apám Laci, Margit nagynéni

Kategóriák
Családtörténetek

Az én győri történetem

Farkas Gábor visszaemlékezése

Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.

A krónikás, Farkas Gábor, sz. 1942 © Farkas Gábor

Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.

Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.

Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.

Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.

Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.

Dédapám, Feit Jakab cipészmester, 1852-1936 © Farkas Gábor

Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.

Feit Eszter (Ernesztin), a nagyanyám 1882-1939 © Farkas Gábor

Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt. 

A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.

A Híd utca 11-es ház ma  © Farkas Gábor

A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.

Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.

Láng Mária buchenwald-i igazolványa, kiállítva 1944.június 17-én © Farkas Gábor

A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.

Sárga csillaggal, még a gettóba hurcolás előtt, én és édesanyám, Farkas Mendelné, sz. Weisz (Vértes) Lívia, 1915-1973 © Farkas Gábor

Végül, álljon itt a családfánk.

Családfánk © Farkas Gábor

Közreadta: Farkas Gábor

Featured image © Farkas Gábor

Kategóriák
Családtörténetek

A győri Spitzer család 20. századi története

A második világháború előtt

Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.

Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.

Kellner Vilma és Spitzer Károly, 1910 © Spitzer Olga

1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.

Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.

Spitzer Olga és Ferenc, 1930 © Spitzer Olga

Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett.  Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.

Spitzer Károlyné sz. Kellner Vilma, Kellner Hermanné sz. Berger Cecília, Kohn Lacika, Kohn Lajosné sz. Spitzer Olga (bj), kb. 1935; mindnyájan holokauszt áldozatok © Spitzer Olga

Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt.  Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).

Lovas Lilla, 1941 © Spitzer Olga

Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.

Lovas Lilla és Spitzer Ferenc,  1942 © Spitzer Olga

Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.

A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba.  A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.

Kohn Lajos halotti bizonyítványa az orosz frontról, ahol munkaszolgálatosként halt meg © Spitzer Olga

Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.

A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.

Élet a második világháború után

Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.

Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle.  Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.

Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?

Lovas Lilla és Spitzer Ferenc, 1983 © Spitzer Olga

Szüleim 79 és 88 évesen hunytak el.  A győri zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyszüleim emlékére, 2016-ban, egykori lakóhelyük bejárata előtt botlatóköveket helyeztettem el.

A családom tagjai közti könnyebb eligazodást segítse az alábbi családfa töredék.

Családfánk © Spitzer Olga

Saját családom történetét majd egy másik fejezetben írom meg.

Lejegyezte: Spitzer Olga

Kategóriák
Családtörténetek

Veronka rajzfüzete és az évkönyv

Non omnis moriar…  (Horatius)

Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.

1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették. 

Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.

A 2. osztályos rajzfüzet borítója, 1942

A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.

Virágoskert, 1942
A szobám, 1942

A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.

Mamám, Natal, 1942
Ez én vagyok, Veronka, 1942
Hugom, Márti, 1942

Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről. 

Az évkönyv, 1943

Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.

Veronka (15. sz) a legjobbak között, 1943

A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.

Natalka utolsó levele munkaszolgálatos férjéhez, Bercihez (későbbi apánkhoz), 1944. május 28

A levél átirata:

Vasárnap, 1944. május 28

Drága Bercikém!

Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.

Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.

Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.

Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?

Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.

Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.

Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.

Isten óvja meg! (?)

Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,

Natal


Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.

A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.

Non omnis moriar …  nem halok meg egészen…

Halhatatlanságuk rajtunk múlik.


A lányok, szülők és gyerektársaság, 1942-1943
Nevük temetői emlékkövön ma, a család többi megölt felnőtt és gyermek tagjának nevével együtt

Közzéteszi: Krausz András és Péter; fényképek © Krausz testvérek

Kategóriák
Családtörténetek

Neuwirth Jakab és gyermekei – 1844-től íródó rövid történet

A Neuwirth család © Szedő M.

Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.

Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták.  A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.

Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.

Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.

Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.

Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.

A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.

Az utolsó „nagycsaládi” kép © Szedő M.

A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.

A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.

Neuwirth Imre családja 1938 körül (csak a férfiak élték túl a Shoáh-t) © Szedő M.

Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.

Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.

Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.

Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg. 

Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.

Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.

Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.

Közölte: Szedő Miklós

Featured image: A Neuwirth család tablója a győri Menházban © Krausz P.

Kategóriák
Családtörténetek

A bátorság utat tört a szabadság felé

Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.

Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. “Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.

A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról. 

Interjú Lóránd Zsuzsannával, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

“Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.

Margit Klein, Zsuzsanna mamája, 1960, elhúnyt 101 éves korában

Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.

Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. “Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. “Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. “Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. “Apránként.”

Szüleivel és kisöccsével, Lászlóval, sz. Győrben 1923-ban

Végül a nácik az összes zsidót egy “körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.

“Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. “Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.

Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. “Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. “Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy “jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.

Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.

Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, “arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.

“Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. “Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – “azonnal lelőtték volna”.

Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek “mint a lovak” az SS-tisztek előtt. “Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.

“48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, “kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja “nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban “egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.

Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények “valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. “Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.

Igazolvány a felszabadulás után, 1945

Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. “Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – “lelőttek”.

“Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. “Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. “Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. “Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.

A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. “Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. “Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.

Igazolvány a felszabadulás után, 1945

Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. “Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az “MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.

Nyolc évvel a felszabadulás után, Dallos Péter bátyjával, Györggyel, sz. 1953

Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:

„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.

Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy “Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.

Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi “Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk


Elmesélt történelem videó interjú Zsuzsannával: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn601494  (34 min)

Dallos Péter (sz. 1956 május), New York, USA, közlése alapján, 2022 január

Kategóriák
Az eseményről Családtörténetek

Küldd el nekünk családod történetét!

Küldd el családod tömör történetét, vagy a zsidó Győrt érintő más írásokat. Kérünk, írásod ne legyen több 2 oldalnál, 1,5-ös sortávval. Használj Word formátumot. Mellékelj 2-3 fényképet.

man sitting on black chair grayscale photo
© Pexels

A megküldött anyagokat szándékaink szerint változatlan formában és tartalommal tesszük közzé, ezért, kérünk, ügyelj mindkettőre.

Lépjünk kapcsolatba!

© Spratt, Annie – featured image

Kategóriák
Családtörténetek Győr és a zsidóság

Léderer Ágoston kiemelkedő alkotásai

Léderer Ágoston, közgazdász, vegyész, gyáralapító és műgyűjtő (Böhmisch-Leipa, Csehország, 1857 – Bécs,1936), a Győri Szeszgyár és Finomító Rt. (1890 eleje) és a győri Magyar Waggon- és Gépgyár megalapítója (1896), egyben a Monarchia legnagyobb műgyűjteményének tulajdonosa volt. Az Osztrák Vasúti Forgalmi Rt. és a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.megalapítása is az ő nevéhez fűződik.

Egon Schiele: Léderer Ágoston

Oly sok minden kötötte Győrhöz, hogy esküvőjét Serena Pulitzerrel (Budapest, 1867 – Budapest, 1943) 1892-ben Győrben tartották meg. A szertartást a Dohány utcai zsinagóga főrabbija vezette. 1911-ben pedig családjával együtt Győrbe költözött, és megszerezte a magyar állampolgárságot. Az első világháború után visszaköltöztek Bécsbe. Bécsi lakásuk a Bartensteingasse 8. alatt volt, kastélyuk (Ledererschlössel) Wien-Weidlingauban.

Léderer a világháború során nagy összegekkel támogatta a menekülteket, szegényeket és a megsegítésükre létrehozott intézményeket. 1915-ben ő maga is alapítványt hozott létre rokkant katonák segítésére 200 000 koronás összeggel.

Nemcsak gyáralapító és műgyűjtő volt, de művészpártoló is. A család szoros baráti kapcsolatban állt a kor leghíresebb bécsi művészeivel, köztük Gustav Klimttel. Bécsi lakásuk egyik szobáját Klimt festményeinek szentelték. Klimt egész alakos képet festett a kor híres szépségének tartott Serenáról, de Serena édesanyjáról és lányáról, Elisabethről is. 1912-ben Klimt ajánlására Egon Schielét is megismerte a család, aki hosszabb időt töltött náluk Győrben. Schiele ezalatt több képet is festett a legfiatalabb fiúról, Erik Lédererről, de a ház uráról is ismert egy szép portréja. Ez alatt az idő alatt festette meg az akkor még álló győri Kecskelábú fahidat (az elpusztultnak vélt kép a véletlennek köszönhetően pár éve feltűnt).

Egon Schiele: Kecskelábú híd

E poszt forrása: http://lathatatlan.ovas.hu/index.htm?node=50837&f=2 © ipartortenet.hu – featured image