Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon. A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé.
Folytassuk. Már 1945 januárját írjuk.
I. 12 péntek
Péntek reggel indulunk útnak, a borzalmas hómennyiség, mely 2 nap előtt leesett, szinte teljesen elolvadt és még aznap Soroksár, Szentimre, Szentlőrinc érintésével Kőbányára érünk. Az úton ugyanis összeismerkedtünk egy kőbányai fiúval, ki hazafelé igyekezett és ők adtak egyik bunkerben számunkra alvóhelyet.
I.13 szombat
Korán reggel már úton vagyunk, mert szeretnénk minél előbb kijutni Pest környékről, hol még javában áll a harc és fejünk felett süvítenek a lövedékek.
Mindjárt az indulásnál elcsíp bennünket 2 részeg orosz, engem, mint orvost elengednek, de Harmat Lacit alaposan megkopasztják, pizsamáját, zsebkendőjét, apróságait elszedik. …
Hamarosan újabb igazoltatás, de Székesfehérvárott kapott igazolványunk ezúttal is jónak bizonyult és elengednek. 11 óra körül Rákosszentmihályon újabb igazoltatás, itt már nem megy simán a dolog, teljesen átkutatnak, a nálam lévő térképeket (Magyarország és Fejér M. térkép), bélyegjeimet, zseblámpámat, sőt az igazolványt is elveszik és bevágnak egy szobába, hol már vagy 30 ember várja sorsának elbírálását.
Természetesen azonnal ismerkedünk, rajtunk kívül még 2 ember van kinek hasonló igazolványa van, ezek Boriból, Szerbiából jönnek, hol, mint muszosok dolgozta, és Pestújhelyre igyekeznek, mert ott laknak. Rettentően el vannak keseredve. Nekünk sem tetszik a dolog, de hát mit lehet tenni, tekintettel a kényszerpihenőre, eszünk.
Vagy 2 óra múlva kijön egy orosz katona minden rangjelzés nélkül, mint később kiderült G.P.U. kapitány volt, négyünket átkísértet egy szomszédos udvarba, míg a többieket, kinek száma közben legalább 50-re szaporodott, fegyveres őrök sorba állítják, és útnak indítják, ki tudja hová. Mindjárt elsőnek engem hívnak be és szabályszerűen leigazolnak, majd részletesen kihallgatnak. Hol voltam, mit csináltam, mettől-meddig, milyen bánásmódban volt részem stb.
Míg a többiek kihallgatása folyik, én felhasználom az alkalmat és az udvaron lévő húzós kútnál alaposan megmosdom. Süt a nap nincs, nagyon hideg, fagypont körül van a hőmérséklet.
Még a kihallgatás alatt összeismerkedem egy orosz altiszttel, akivel kézzel-lábbal, szótár segítségével hosszabb beszélgetést folytattam, melynek eredményeképpen egy fiola … szereztem neki a házban lakó gyógyszerésztől. Az orosz hálája jeléül 4 db. vágott húst juttatott hozzám, amelyet természetesen megosztottam a többiekkel, így tehát újra ettünk.
Miután mindnyájunkat kihallgattak, visszakísértek bennünket a szomszédos épületbe, hol a megmotozásunk folyt és most ott helyeztek el, a belső teremben, hol már 2 muszos szabó is volt. Ezek már 3 napja dolgoznak ottan. A szobában kályha is volt, tehát rögtön alaposan befűtöttünk. Tekintettel arra, hogy a háznak fakerítése volt, tüzelőben nem volt hiány, én, mint legidősebb, tápláltam a tüzet.
Csak az volt kellemetlen, hogy tőlünk kb. 200 m-re voltak orosz ütegek felállítva és ezeknek a kilövései állandó rázkódtatással jártak. Lassanként besötétedett és mi újra éhesek lettünk. Mikor bejött a G.P.U. főhadnagy, kértük, hogy adjanak enni. Ő aztán intézkedett, hogy kenyeret kapjunk, amire nagy szükségünk is volt, mert abban elég gyengén álltunk. Lefeküdtünk a parkettára és nagyon jól aludtunk …
I.14 vasárnap
Reggel újra kenyeret kaptunk, a kútnál megmosakodtunk és visszamentünk a belső szobába, hol most már előttünk folyt a pofák kihallgatása. Mikor vagy 50-en összejöttek, úgy, mint tegnap, fegyveres őrök elindították őket. Dél felé jön a G.P.U. főhadnagy, hozza az írásainkat és utunkra engedett. Kértük, hogy írjon rá néhány sort, nehogy újra elcsípjenek bennünket, de erre nem volt hajlandó. Általában tapasztaltam, hogy nagyon nehezen adnak ki írást.
Gyors ütemben megindultunk és a pestújhelyiek útbaigazítása nyomán Fót felé vettük utunkat, mert arra rövidebb Vácnak. Sikerült felkapaszkodnunk egy orosz autóra, mely Vácra igyekezett és mi már messzemenő terveket szőttünk, hogy mit fogunk Vácon kora délután csinálni, mikor Fóton az orosz női közlekedési rendőr lekényszerített a kocsiról, sőt még a csomagjainkat is széttúrta.
Gyönyörű, enyhe napsütéses délután folytattuk tovább utunkat Dunaharaszti – Alag felé, hova hamarosan beérkeztünk és most már a Budapest – Vác műúton baktattunk tovább. Tekintettel a szomorú tapasztalatokra, a közlekedési rendőröket igyekszünk kikerülni … Hamarosan elért bennünket egy cigány család, kik kocsin mentek és megengedték, hogy holmijainkat elhelyezzük. Most már csomagjainktól megkönnyebbülve, szapora léptekkel folytatjuk utunkat és sötét este érkezünk Sződligetre, hol azonnal a rendőrségre mentünk. A rendőrség segítségével kaptunk egy szobát és széles rekamién nyugtattuk meg fáradt tagjainkat. …
I.15 hétfő
Sződligeten a helyzet nagyon veszedelmes, mert az embereket úton-útfélen elfogják és robotba viszik. … Egy policaj kíséretében jutunk el az országútra, hol tovább folytatjuk utunkat Vác felé. Hamarosan a Vác-Hatvan útkereszteződéshez érünk, már messziről látszik, hogy ott áll az orosz rendőr és néhány katona, de nincs más út, kénytelenek vagyunk karjaikba menni. Igazoltatás, az igazolvány jó, de el kell menni robotra vasútépítéshez.
Hiába ágálok én kétségbeesetten, hogy orvos vagyok, és fáj a lábam …, a katona sorba állít és indulunk a munkahelyre. A munkahely kb. 3 km-nyire van az útkereszteződéstől és mikor odabaktattunk, miután csomagjainkat egy vasúti őrháznál leraktuk, kisül, hogy vasúti síneket kell leemelnünk, mert a németek tönkretették és azokat kell helyükre raknunk. Szép kilátások! Egyelőre várunk és fázunk, a dolog sehogy sem tetszik nekem.
Arra jön egy hadnagy, mutatom neki az írásomat, bólogat a fejével, harasó, harasó, de ő nem intézkedhet, hanem a kapitány. Keresem a kapitányt, nincs sehol, közben megérkezik a szerelvény, amely a síneket hozza és szerencsésen tovább vitték, mint kellene, úgyhogy az egyik vagon 2 hátsó kereke leugrott a sínről…
Mi ketten pedig megindultunk visszafelé és elhatározzuk, hogy bárki kérdi, azt mondjuk, hogy a tiszt mondta, igyi damoj. Szerencsésen elkerülünk 3 munkacsoportot, az őrházban gyorsan felvesszük a szerelékünket és pont, midőn kilépünk az őrházból, beleszaladtunk egy orosz őrjáratba. Természetesen azonnal igazoltatnak, mi felmutatjuk iratainkat, de nem akarnak elengedni és midőn meglátják orvosi táskámat, azonnal elkezdenek kutatni Sulfidin után. Ezt ugyan nem találnak, de pólyáim jelentékeny részétől megfosztanak. Közben intek a szememmel egy fiatal orosznak, ki megérti és kituszkol bennünket. Jó messzire elkísértetjük magunkat, majd fájó szívvel megválok 20 db. Sulfapyridin tablettától. Sajnos mindennek ára van és csak később tudtam meg, milyen hatalmas árat fizettem!
Gyorsan megyünk vissza, és most már akadálytalanul jutunk át az útkereszteződésnél. Hamarosan a váci rendőrségen vagyunk, hol magyar-orosz nyelvű igazolványt kapunk, melynek értelmében Párkánynánáig utazhatunk, a váci rendőrség nem adhat ki messzebbre szóló írást. Az igazolványt az orosz parancsnokságon aláíratjuk és lepecsételtetjük, most már van orosz pecsétünk is, már indulunk is tovább.
Vác utolsó házainál járunk, midőn egy orosz autóoszlop leáll és a kapitány kérdi, hogy merre van Nagymaros és hogy van-e ott bor. Mondom, hogy az utat tudom, de hogy bor van-e, erre nem tudok válaszolni. Mondom neki, hogy 13-14 km, és ha akarja megmutatom az utat. Az orosz beleegyezik és mi felkapaszkodunk az autóra és már indulunk Nagymaros irányába. Az autón hideg van, de hősiesen tűrjük, mert a 3 órai utat játszva tettük meg kb. 20 perc alatt, … mire megfáztunk volna már meg is érkeztünk. Az oroszok értesülése helyes volt, mert a dunamenti vendéglőben csakugyan találtak vagy 30 hordó bort. Mivel kalauzoltuk őket és segítettünk a hordót felborítani, a mi kulacsunkat is megtöltötték. Az orosz is meg volt elégedve és mi is, mert ily messze eljutottunk! A borról ugyan kiderült, hogy megecetesedett és így mi nem tudtuk meginni, de az oroszok biztos megitták.
Az utcán tanakodunk, hogy hol találunk lakást, midőn arra jön egy idősebb hölgy és őt megszólítván kisül, hogy nála megalhatunk, ha nem félünk az oroszoktól. Mi vállaljuk a kockázatot, és hamarosan már égő tűzhely mellett ülve eszegetünk, tejet kapunk, majd krumplit főzünk és finoman bevacsorázunk. … Laci felderítő útra indul, némi savanyúság is akad, sőt az ágy alatt gyönyörű almát találunk, 1 kosárral és természetesen megvámoljuk, de azért hagyunk is!
I.16 kedd
Nagymarosról indulva szép úton Zebegénybe jutunk, hol Brulik pékékhez hoztunk üzenetet. Jó ebédet kaptunk és induláskor egy 2 kilós kenyeret.
Az úton szembejövőktől nem jó híreket hallunk, Esztergomban németek vannak és állandóan lövik a Helemba-Garamkövesdi utat. A front közvetlen Párkány előtt van és hazugok azok a hírek, hogy Komáromot elfoglalták volna az oroszok. De mi vakon megyünk tovább, űz, hajt bennünket az otthon utáni vágy és reméljük, hogy Pest ostrománál felszabaduló seregek majd tovább nyomják a frontot és mi ott akarunk lenni a sarkukban, hogy azonnal követhessük őket.
Eljutunk Szobra, majd átkelünk az Ipolyon vert hadihídon és Helembán vagyunk d.u. ½ 4 körül. Már éjjeli szállásunk is van, midőn meghalljuk, hogy a Garamkövesdre menő utat a németek annyira aknázzák, hogy nappal nem lehet közlekedni rajta. Csak nagy kerülővel lehetne így eljutni Párkányba. Összenézünk és már vesszük is fel holmijainkat, hogy kihasználva az esti szürkületet még ma eljussunk Garamkövesdre. Az út állítólag 8 km, de úgy látszik, már nagyon fáradtak voltunk, mert a végén már alig topogtunk. Rögtön a falu végén találtunk egy házat, hol meghúztuk magunkat éjszakára.
Úgy látszik, most már minden mindegy, egy kukoricaszárral megrakott zsákon aludtam, tudtam aludni, sőt jól aludtam, de midőn reggel körülnéztem, azonnal felpakoltunk és tovább indultunk. Végigmenve a falun, eljutunk a garami hadihídhoz, de itt az őrség senkit nem enged át, állítólag 1-2 nap múlva már lehet, de most nem. Hiába minden, vissza kell mennünk és az egyik közeli házban helyezkedünk el, hátha mégis.
Közben már az egyik policaj megkér, hogy keressem fel a helybeli orvost, mert beteg és valami orvosságra van szüksége. Elmegyek hozzá, borzalmasan elhanyagolt állapotban van, lakását, rendelőjét szétdúlták, Ő maga is piszkos, ápolatlan, tele sirámmal és jajjal. Mit szóljunk mi?!
Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, küldték a biztos pusztulásba, nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk mondták most, de … nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak és legalább nem tesznek kivételt. Az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől.
Én magam is keresztülestem sok mindenen, 16 éves orvosi munkám eredménye semmivé lett, de amíg dolgozni tudok, és lehet, nem esek kétségbe. Ők puszta anyagi javakért sírnak, rínak, de odahaza vannak és rokonaik, testvéreik is otthon vannak, de mi van a mi rokonainkkal, hol vannak ők! Még sokat tudnék mondani erről, de szándékom nem ez, hanem megírni vándorlásom történetét.
Hamarosan otthagytam a kedves kollégát, és sikerült megszegeltetnem cipőmet az orosz suszterájban, majd visszatértem szállásomra. Ebéd után észrevettük, hogy a civileket engedik át a hídon, erre mi is azonnal nekieredtünk, és sikerült átjutnunk. Nem mehettünk az országúton, mert azt lőtték a németek és Nána felé kerülve igyekeztünk Párkányba.
A Nána-Párkányi úton, ahogy haladunk, kivel találom magam szembe, mint Perlblum Lajossal, kivel együtt voltam Óbarokon jó ideig. Mindketten alaposan meglepődtünk, viharosan üdvözöljük egymást és lassanként elmeséljük, hogy ki, hogyan került oda. Kisül, hogy őt egyszerűen ottfelejtették Párkányba a civil lakosság ellátására. Őhozzá megyünk, és 2 napig élvezzük vendégszeretetét. Ő ugyanis Dr. Hermann párkányi orvos rendelőjében lakik, illetve a pincében, mert állandó belövések vannak. Mi is a pincébe költözünk.
Már szerda d.u. megismerkedünk egy aranyos, barátságos, jólelkű, párkányi zsidóval, ki a nyilasok elől a környékben rejtőzött és már hazatért Schatz Ödönnel, ki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Ő már védőszárnyai alá vett 2 komáromi gettóból kimenekült és rejtőzött nőt és 1 kisfiút és jelenleg a Tóth bunkerben laknak. … elhatározták, miszerint felköltöznek Schatz bácsi házába, de itt viszont félnek az oroszoktól. Schatz bácsi arra gondolt, hogy én, mint orvos, meg tudom védeni őket, és ez párkányi tartózkodásom alatt sikerült is. Másnap reggel még 2 muszos szaladt be, szintén komáromiak, kik megszöktek a győri légószázadból, beálltak a szlovák partizánok közé és onnan szöktek Pestre, hol hamis iratokkal vészelték át, míg elérték őket az oroszok.
(A fényképek csak illusztrációk.)
A negyedik rész vége.
Ne hagyd ki majd a ötödiket sem, amelyben megtudod, hogyan tud egy orvost élelmet szerezni a nehéz időkben, milyen a háborús helyzet a csehszlovák-magyar határon, milyen sokat jelentett Schatz Ödön bácsi vendégszeretete. Ejutnak Pestre, ahol számos győri sorstársukkal találkoznak.