Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987
A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.
Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. “Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.
A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról.
“Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.
Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.
Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. “Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. “Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. “Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. “Apránként.”
Végül a nácik az összes zsidót egy “körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.
“Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. “Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.
Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. “Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. “Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy “jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.
Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.
Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, “arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.
“Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. “Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – “azonnal lelőtték volna”.
Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek “mint a lovak” az SS-tisztek előtt. “Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.
“48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, “kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja “nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban “egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.
Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények “valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. “Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.
Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. “Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – “lelőttek”.
“Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. “Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. “Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. “Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.
A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. “Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. “Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.
Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. “Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az “MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.
Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:
„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.
Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy “Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.
Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi “Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk“
Elmesélt történelem videó interjú Zsuzsannával: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn601494 (34 min)
Dallos Péter (sz. 1956 május), New York, USA, közlése alapján, 2022 január