Egy orvos–jogász élete, Ullmann Sándor életútja – Második rész
Ez Sándor élettörténetének folytatása, amelyet ezúttal lánya, Margie Ullmann-Weil írt meg, attól a pillanattól kezdve, amikor Sándor Kanadába érkezett. Idézzük fel Sándor történetének első részét, amikor még Magyarországon élt a 20. század legsötétebb időszakában, amelyet honlapunkon “Egy osztálytárs előrelátóan náci sapkát és nyilaskeresztes inget adott neki” címmel tettünk közzé.
Olvasd el ezt az izgalmas második részt arról, hogyan építette fel Sándor a semmiből tengerentúli magán- és szakmai életét.
Krausz P.
Margie visszaemlékezései
A lányom, Savannah Weil, online kutatásai és a nagyapjával készült interjúk meghallgatása alapján írt életrajzot apámról. Az életrajz apám magyarországi életével foglalkozik. Megpróbálok információt adni szakmai pályájáról és eredményeiről, de ami még fontosabb, leírom a személyes jellemzőit ennek a figyelemre méltó embernek.
Mindig is orvos akart lenni. Ehelyett tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem jogi karán kezdte, mert ez volt az egyetlen egyetem, amelyik felvette, amikor Magyarországon a zsidóknak megtiltották a felsőfokú tanulmányokat. Amíg jogra járt, beült az orvosi kar óráira is. A háború után végre elvégezhette az orvosi egyetemet, és a budapesti egyetemről az ausztriai Grazi Egyetemre, majd végül a németországi Münchenbe került, ahol rezidens időszakát töltötte. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität orvosi diplomáját 1950 szeptemberében kapta kézhez.
A szüleim a cigarettafejadagok miatt ismerkedtek meg. A háború után Sándor és édesanyám, Steinberger Irén, a budapesti Zsidó Kórházban dolgoztak, Sándor orvosként, Irén pedig ápolónőként. Anyám cigarettázott, ő nem. A szobatársa említette, hogy Ullmann Sándor nem használja fel a cigarettaadagját, ezért bekopogott hozzá.
Hamar egymásba szerettek, és 1948. október 5-én összeházasodtak. Mellékesen jegyzem meg, hogy Sándor később cigarettázni kezdett.
Ahogy Savannah történetéből talán emlékeznek rá, édesapám Győrből származik. Irén 1927. február 19-én született Fábiánházán (egy északkelet-magyarországi falu, közel a magyar-román határhoz).
1944. június 14-én, 17 évesen Auschwitzba hurcolták. 1944 augusztusában a Gross-Rosen koncentrációs tábor Parschnitz munkatáborába került.
A Prágától északkeletre fekvő Parschnitz a Szudéta-vidéken létesített kényszermunkatáborok komplexumának része volt. Innen biztosítottak munkaerőt a cseh-lengyel határ közelében lévő Trautenau (Trutnov) textilgyárak számára. A női foglyok a Hasse és Welzel textilgyárakban dolgoztak, ahol egyenruhákat és gázálarc-alkatrészeket gyártottak a Wehrmacht számára.
Gross-Rosenből 1945. május 8-án szabadult fel. 1945 júliusában visszautazott Budapestre, ahol ápolónőnek tanult. Közvetlen családtagjai közül egyedül testvére, Pinchas maradt életben.
A háború után Pinchas Izraelbe költözött. Ott változtatta meg a családnevét Steinbergerről (ami németül azt jelenti, hogy valaki a kőhegyről) Avnira (ami héberül követ jelent). A névváltoztatás miatt a szüleimnek több évbe telt, mire megtalálták és újra felvették a kapcsolatot Irén bátyjával.
1949-ben a szüleimet elhagyták Magyarországot, hogy elmeneküljenek a kommunista rezsim elől. Ausztriába érkeztek, és egy hónapig Bécsben éltek, majd Grazba mentek tovább. 1950 májusában Münchenbe költöztek, ahol apám letöltötte az orvosi rezidensi időszakot. Szüleim 1951. március 15-én Ludwigsburg-ból Brémába utaztak, majd 1951. március 27-én hajóval elhagyták Brémát Kanada felé.
Az SS Stewart Bruce hajón keltek át az Atlanti-óceánon. Amikor apám kitöltötte a kanadai bevándorlási papírokat, középső névként a Sándor nevet adta meg (mivel nem volt középső neve), és az Alexander nevet írta be keresztnevének. Az angolul beszélő vámtisztviselők nem vették észre, hogy a Sándor és az Alexander valójában ugyanaz a név. Ettől kezdve a hivatalos neve Alexander Sandor Ullmann volt.
Kanadába úgy érkezett, hogy egy szót sem beszélt angolul. Le kellett tennie a kanadai orvosi vizsgákat, ezért azonnal elkezdte memorizálni az angol szótárat. Ebben nagy segítségére volt fotografikus memóriája. Orvosi praxisát Windsor-ban, Ontario állam, nyitotta meg.
A szüleim apám orvosi rendelőjében laktak, amikor 1951 novemberében megszületett a bátyám. Stewart Bruce-nak nevezték el, a hajó után, amely Kanadába hozta őket. Én 1953-ban születtem. Apai nagyanyámról, Margit Gescheit Ullmannról neveztek el. (A Gescheit egy nagy család volt, amely Salgotarjánból, Magyarország északi részéről származott). Nem sokkal születésem után szüleim megvették első házukat.
A zsidóság és Izrael Állam támogatása szüleim életében kiemelkedő szerep játszott. Édesanyám nagyon aktívan foglalkozott izraeli kötvények értékesítésével. Többször utaztak Izraelbe, hogy időt töltsenek Irén bátyjánál, Pinchasnál, aki Karkurban telepedett le. A Gescheit család tagjaival is találkoztak, akik Givat Adában telepedtek le. Sándor egész életében elkötelezett maradt Izrael támogatása és a zsidó haza fennmaradásának biztosítása mellett.
Életük igen ígéretesnek tűnt. A szüleim szoros barátságokat kötöttek. Apám orvosi praxisa sikeres volt. Nem volt sok pénzük, de jól érezték magukat, és utaztak is. Élénk emlékeim vannak arról, ahogy szüleim barátaikkal ülnek és kártyáznak, gyakran magyar kártyával. Sajnos édesanyámnál granulocita leukémiát diagnosztizáltak, és néhány évvel később, 1959-ben, 34 éves korában meghalt.
Irén halála után Sándor az amerikai-kanadai határon túlra, Detroitba, Michigan államba kezdett ingázni, hogy megvalósítsa álmát, és patológiára szakosodjon. Ez idő alatt a kanadai Windsorban is fenntartotta orvosi praxisát.
Közös barátaik révén Montrealban megismerkedett egy asszonnyal. Hanica Cohen romániai holokauszt-túlélő volt. 1962-ben házasodtak össze Sándor apai nagynénjének, Sari Ullmann Unger Sárinak (Frigyes húga) az otthonában. Sándor örökbe fogadta Hanica lányát, Sabrinát, és sajátjaként nevelte fel.
Az ünnepek nagy részét Sárival és családjával töltöttünk együtt. Ott tanultam meg egy kicsit magyarul beszélni és élvezni a finom magyar ételek illatát és ízét. Sándor egyik kedvenc étele volt a paprikás csirke nokedlivel. Elmesélte, hogy édesanyja mindig csirkepaprikást készített neki a születésnapjára. A magyar mákos süteményt (a mákos beiglit) is imádta, amit rendszeresen ettünk.
Amikor Sándor befejezte a patológiai továbbképzést, egy new york-i kórházban vállalt munkát. Alig egy év New York-ban töltött idő után úgy döntött, hogy visszatér Michigan-be, mert úgy érezte, hogy ez a hely alkalmasabb a gyermeknevelésre, és mert ott volt nagy kiterjedt baráti köre (magyar és zsidó barátai egyaránt).
Hanica 1978-ban halt meg. 1980 januárjában feleségül vette Faye Schrage Kleiffet, és segített felnevelni az ő két gyermekét, Marcy-t és Steven-t is.
Hosszú és sikeres pályát futott be a Rochester Michigan-ben található Crittenton Kórház patológiai főorvosaként. Egészen 1994 októberéig, 69 éves koráig, krónikus limfocitális leukémia által okozott haláláig ott dolgozott.
Sándor rendkívül nagylelkű ember volt. Amikor megnyitotta orvosi rendelőjét Windsor-ban, külön megegyezett a rendelőjével szemben lévő étterem tulajdonosával, hogy bárkinek, aki azt mondja, hogy Dr. Ullmann doktor betege, és akinek azt mondta, hogy ide jöjjön enni, az ingyen kapjon ételt. Jóval azután, hogy már nem fogadta a betegeket a rendelőben, továbbra is házhoz ment a szomszédokhoz és a barátokhoz, ha betegek voltak. Mindig jelen volt és támogatta két apai nagynénjét, Ellát, aki Izraelben és Sárit, aki Torontóban élt. Ugyanez anyai nagynénjére is igaz volt, “Pici” (Olga Gescheit) Sunshine-ra is, aki New York-ban élt. Alkalmazottai részére kölcsönöket írt alá garanciát vállalva a visszafizetésre, és néhányuknak segített tandíjuk megtérítésében is. Amikor valaki köszönetet akart mondani, csak ennyit szólt: “kérem, adják tovább, és segítsenek másnak is, ha tudnak”.
Sándor egész életében szeretett tanulni és tanítani. Az orvosi egyetem alatt azzal tartotta fenn magát, hogy latinból korrepetálta a diákokat. A Crittenton Kórházban heti rendszerességgel tanított az orvosoknak, segítve őket, hogy jobban tudják diagnosztizálni a különböző típusú rákbetegségeket. A kórház az orvosi könyvtárat apámról nevezte el. Kidolgozott egy programot az új bevándorló orvosok számára is, hogy segítse őket az angol tanulásban és az angol nyelvű orvosi vizsgákra történő felkészülésben. A Wayne Állami Egyetemen patológiát tanított az orvostanhallgatóknak. Zsinagógájában kezdő olvasóórákat tartott héberül tanuló felnőtteknek. Szívesen készült fel arra, hogy sábátkor ő olvassa Tórát, ha felkérték.
Sok nyelven beszélt, és szerette a szavak eredetét kutatni. Mindig a közelében tartott egy szótárt, és örömmel töltötte el, ha egy új szót tanult meg. Szerette megismerni az embereket, és tehetsége volt ahhoz, hogy rövid találkozások során is sokat megtudjon egy-egy ember élettörténetéről.
Mester fokon bridzselt és imádta a szimfonikus zenét. Szeretett segíteni az embereknek. Erősen hitt Istenben, és beszélt velünk az Istenhez fűződő különleges kapcsolatáról. Mindig meglátta a jóságot az emberekben, és örökkön optimista maradt.
Mindezen rendkívüli teljesítményeken és jellemvonásokon, valamint azon is túl, ahogyan apám hatást gyakorolt a környezetére, talán a legnagyobb teljesítménye az volt, ahogyan apaként viselkedett. Tetteivel és példájával a “Tikkum Olam” zsidó értéket, azaz a világ megjavítását élte meg. Odaadó, nagylelkű, megértő és együttérző volt a gyerekeivel. Öröksége gyermekei, unokái és dédunokái életében és munkájában örökre fennmarad.
Nem lep meg, hogy Sándor diákösztöndíjat alapított a győri Révai Gimnáziumban, ahová egykor járt. Beszélt arról, milyen volt diáknak lenni abban az iskolában, ahol édesapja tanított, és hogy ez arra késztette, hogy a legjobb legyen, abban a reményben, hogy elnyeri édesapja dicséretét. Azt a tanácsot osztotta meg a gyerekeivel, amikor még egészen fiatalok voltunk, hogy az ember elveszítheti minden vagyonát, de a tudását soha senki nem veheti el.