Győrsövényházától Kaliforniáig
Miközben leülök, hogy megírjam családom rövid történetét, elborzasztanak az aktuális napi híradások. Már több mint hat hete, hogy az oroszok megszállták Ukrajnát. A rombolás és a pusztítás elsöprő! Annyi emléket idéz fel az 1956-os magyar felkelésről. Emlékszem, ahogy hétéves koromban a győri Aradi Vértanuk utcai második emeleti ablakunkból néztem, ahogy az orosz tankok elvonulnak előttünk. Anyukám kiabált, hogy menjek el az ablakból, mert a katonáknak fegyverük van.
Az 1930-as évek végén kezdődő geopolitikai eseményekig szüleim büszkék voltak magyar származásukra. Zsidó felmenőik, amennyire nyomon tudjuk követni, a magyarok földjén éltek hosszú évszázadokon át.
Anyuka, született Perl Zsuzsanna, 1921 augusztusában, Győrsövényházán nőtt fel. Szeretetteljes családi környezetből származott, amely a szüleiből, két nővéréből és két fiútestvéréből állt. Édesapja kocsmáros, hentes és százholdas búzatermelő gazda volt. Több tucat alkalmazottat irányított. Anyuka leírta, hogy nagyon boldog gyermekkora volt. Szülei szigorúak voltak és magas elvárásokat támasztottak. A családja egyike volt a falujukban élő két zsidó családnak. Katolikus általános iskolába járt (az egyetlen iskolába a faluban), és szerette nekünk elmesélni, hogy a katekizmusban ő volt a legjobb tanuló. Anyu szüleinek egy közeli városból kellett felfogadniuk egy héber tanárt, hogy megtanítsa őt és testvéreit héberül olvasni, és megismerjék az imákat és bibliai történeteket. Hasonlóképpen, a családnak egy másik közeli faluba kellett elgyalogolnia, hogy részt vegyen a nagyünnepi istentiszteleteken és más vallási ügyekben járjanak el.
Anyának és testvéreinek még messzebbre, Győrbe kellett utazniuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Ez egy költséges vállalkozás volt, amit még tetézett, hogy naponta kellett kocsival, majd vonattal utazniuk. Az oktatás értékét a Perl-gyerekekbe szinte beleoltották. De mire Anya tizenkilenc évesen elvégezte a kereskedelmi főiskolát, nem talált munkát, mint a többi öt zsidó lány az osztályából. Végül szerencséje volt, és Budapesten egy laboratóriumban dolgozhatott, így eltarthatta magát.
Amikor a nácik 1943-ban megszállták Magyarországot, a zsidókat arra kényszerítették, viseljék a ruhájukon az élénksárga csillagot, hogy azonosítsák, zaklassák és leköpjék őket, kifosszák üzleteiket. Hónapokon belül összeszedték édesanyám családját és koncentrációs táborokba vitték. Anyámat és fiatalabb húgát, Gyöngyit Budapesten gyűjtötték össze, és először, közel fagyos hidegben az ausztriai Lichtenwörth táborba meneteltek. Ott hat nyomorúságos hónapig tartották fogva őket. Anya leírta azoknak a hónapoknak a körülményeit, az embertelenséget, az éhezést, a kegyetlenséget. Azt is elmesélte, hogy találkoztak néhány jószívű emberrel a közeli falvakból, akik, amikor csak tudtak, ételdarabkákat csempésztek be a foglyoknak.
Szerencsével, elszántsággal és lélekjelenléttel sikerült túlélnie a holokausztot. Családja többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Ő, a nővére, Gyöngyi, és a bátyja, Miklós, voltak az egyetlenek a családból, akik túlélték a borzalmat. Mindkét szülőjét, idősebb nővérét és öccsét az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg, számos nagynénjével, nagybátyjával, unokatestvérével és barátjával együtt. Mellesleg Anyukáját a negyvenhatodik születésnapján vitték a halálba.
A felszabadulás 1944. április 2-án, húsvét vasárnapján érkezett Lichtenwörthbe. Oroszok jöttek a táborba teherautónyi kenyérrel és konzervekkel. Az emberek ujjongtak, megölelték és megcsókolták a katonákat, akik megdöbbentek az éhező, mocskos tömeg láttán. Miután megerősödtek, végül visszatértek gyermekkori otthonukba, és nagy örömmel találkoztak ismét a többi túlélő családtaggal. Örömüket tompította szomorúságuk, amikor megtudták, hogy a többiek hogyan pusztultak el.
Apránként kezdték újjáépíteni az életüket. Anya és nővére egy kis lakást béreltek, és munkát találtak Győrben. A Perl-ház néhány holmiját barátok mentették meg számukra a deportálásuk után. A tárgyak között volt egy óra, amely a nedves rejtekhelyen megrozsdásodott. Anya körbe kérdezett, hogy ismer-e valaki egy zsidó órásmestert, aki esetleg meg tudná javítani az órát. Itt kezdődik az én személyes történetem.
Anyu elvitte az óráját Egri Jenőhöz, aki szintén holokauszt-túlélő volt, hogy megjavíttassa. Abban az időben kevés volt a pénz, ezért az órás a javításért fizetségként házi főtt ételt kért. Egri Jenő magányos volt, ezért sűrűn kezdte meglátogatni Anyát és a nővérét. Egymás iránti vonzódásuk nagyon rövid udvarlás után házassági ajánlatban csúcsosodott ki. Egy karácsonyi összejövetelen, amelyet Anya fiútestvérénél tartottak (aki egyébként középiskolai szerelmét vette el és áttért a katolikus hitre), Jenő (leendő Apám) a zsebébe nyúlt, és elővett öt jeggyűrűt. “Válassz egyet!”, mondta Anyának, és a többi már történelem. 1945. december 31-én egy helyi rabbi közreműködésével, hüpe alatt házasodtak össze egy egyszerű szertartás keretében, amelyen csak nagyon kevés családtag és barát vett részt.
Apám története, amelyről sokkal kevesebbet tudok, mint Anyáméról, bizonyos szempontból még tragikusabb.
“Papa”, ahogy én hívtam, 1908. szeptember 2-án született Győrben, és az órásmesterséget tanulta ki, mert a zsidó fiúknak nem volt szabad belépniük sokféle szakmába. Édesapja, aki bútorasztalos volt, a család egyetlen tagjaként természetes halállal, szívrohamban halt meg, ötvenhét éves korában. Családjának többi tagja – az édesanyja és egyetlen nővére – a koncentrációs táborokban pusztult el.
Anya Apám második felesége volt. Apám korábbi házasságában két kislánya született, Éva és Marika. Anyjukkal együtt mindhárman a gázkamrák áldozatai lettek. Amikor a magyarországi zsidók többségét különböző koncentrációs táborokba hurcolták, leendő Apámat munkatáborokba küldték.
Ritkán beszélt azokról az időkről. Nem tudok nagyobb borzalmat elképzelni annál, mint amikor az ember az egész családját ilyen tragikusan elveszíti. A “hagyományos bölcsesség” abban az időben az volt, hogy nem kell beszélni az élet fájdalmas részleteiről. Ha beszélünk róla, az csak ront a helyzeten. Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az én Apám természeténél fogva nagyon rokonszenves volt. Fiatalemberként egész Európát beutazta a motorján a barátaival. Lelkesen olvasott, szeretett énekelni és kártyázni, miközben keményen dolgozott.
Miután az oroszok a háború végén felszabadították Magyarországot, híveiket küldték a kormányzati helyek elfoglalására. A magyarokat a pártba való belépésre buzdították. Nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak, egy szép nagy társasházi lakásba költöztek Apám órás üzlete fölött. Apámat a kommunisták gazdag embernek tartották, aki szerintük a háború előtt ékszereket és aranyat rejtegetett. Mivel a magánvagyon nem volt megengedett, a kommunista rendőrség zaklatni kezdte. A nap és az éjszaka minden órájában dörömböltek az ajtónkon, és otthonunk minden centiméterét átkutatták a vélt zsákmány után.
A politikai helyzettől eltekintve, Anya kellemes, barátokkal teli társasági életről, a parkokban tett nagy sétákról és születésnapi ünnepségekről mesélt. Viszonylag kényelmesen éltünk tizenegy éven át, de a szüleim nem akarták ebben a rendszerben nevelni a gyerekeiket.
A “gyerekeik” alatt a bátyámat és engem kell érteni. Misi, akiből később Michael lett, 1947 szeptemberében született, én pedig tizenöt hónappal később. Az Éva nevet kaptam Apám első lánya után. Misit és engem nagyon szerettek, és minden lehetőség biztosítva neveltek fel.
Az egyetlen dolog, ami hiányzott a szüleimnek, az a szabadság volt. Amikor 1956 októberében a magyar hazafiak fellázadtak a szovjetek ellen, szüleim alapos megfontolás után a menekülés mellett döntöttek. Elbúcsúztak néhány barátjuktól és rokonuktól, és egy bérelt teherautón, egy másik zsidó családhoz csatlakozva, az osztrák határ felé vették az irányt. Ez 1956. november 10-én történt. Amikor a teherautó nem mehetett tovább, a másik családdal együtt gyalog kellett átkelnünk a határon – sáros terepen, amelyet a kiásott aknák lyukai tarkítottak. Kimerülten, mindössze két csomaggal, minden mást hátrahagyva, átkeltünk Ausztriába. Micsoda megkönnyebbülés!
Helyi falusiak fogadtak minket, akik segítettek eljutni az első menekülttáborba, ahol a szüleim csatlakoztak a többiekhez, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Tudták, hogy mit hagynak el, de azt nem, hogy hová mennek. Végül Bécsbe jutottunk, ahol Apám kitöltötte a kérelmeket, hogy Ausztráliába mehessünk. A szerencse úgy hozta, hogy találkoztunk egy amerikai hölggyel, aki magyar származású volt. A vele folytatott beszélgetés megváltoztatta szüleim jövőképét és terveit. A következő napon Apám megszerezte a szükséges nyomtatványokat, irány Amerika!
Néhány nappal később az Eisenhower akkori elnök által bérelt második katonai repülőgép fedélzetén az Egyesült Államokba tartottunk, és az első ötezer menekülttel együtt, állandó tartózkodási engedéllyel érkeztünk. Micsoda elképesztő szerencse!
Amikor 1956. december 5-én leszálltunk San Francisco-ban, mi voltunk az első magyar menekültek, akik oda érkeztek. Még mindig emlékszem a csodálatos fogadtatásra – újságírók, fotósok, rádióinterjúk. A szüleink tolmácson keresztül elmondták a sajtónak, hogy mennyire hálásak, hogy erre a földre érkeztünk, és Apám a három újonnan megtanult angol szóval felvágva, tapsvihart kiváltva így szólt: “Isten áldja Amerikát!”.
Egy ideig mi voltunk a címlapon. A nyilvánosságnak köszönhetően munkát és lakást találtak. Anya egy gyermekruhagyárban kezdett dolgozni, Apát pedig (ideiglenesen) egy jóhírű óra- és ékszergyártó cég alkalmazta. Michaelt és engem gimnáziumba írattak be, és (többnyire) hírességként kezeltek. Gyorsan megtanultunk angolul, és teljesen elvesztettük az akcentusunkat. A szüleink esti iskolába jártak. Az ő előrehaladásuk lassúbb volt, de Anya folyékony németjével boldogultak. Egy barátjuk javaslatára, a szüleim a vezetéknevüket is amerikaibbra változtatták, Engelről Angelre. Egy idő után megvették az első autójukat: egy 1948-as Packardot ötven (!) dollárért. Szociális munkások segítségével megismerkedtek más magyarokkal, akik évekkel korábban érkeztek San Francisco-ba.
Néhány év múlva, amikor Apát elbocsátották a munkahelyéről, Los Angeles-be költöztünk. Új munkát kaptak és ismét barátságokat kötöttek, új társaságuk alakult ki. 1962-ben amerikai állampolgárok lettünk. Keményen dolgoztak, spóroltak, amennyit csak tudtak, így Anya tizennégy év különélés után először repülhetett Izraelbe, hogy meglátogassa a nővérét.
A los angeles-i munka nagy terhet jelentett Apánk számára. Naponta kellett a belvárosba utaznia. Szívproblémái lettek. Aztán egy kereskedelmi hírlevélben meglátott egy hirdetést egy Ontario CA-ban eladó ékszerüzletről. Az ötvenezer lakosú külváros családunk számára lehetőséget kínált, hogy nyugodtabb életmódot folytathassunk. Szüleink megvásárolták az üzletet és a szomszédos házat. Michael és én Ontarioban jártunk középiskolába. Mindannyian új barátokat szereztünk, miközben a régieket is megtartottuk. Jól éltünk, szép életet.
Michael és én is egyetemre kerültünk (UCLA). Ő jogi diplomát szerzett, én pedig szociális munka mesterképzést. A szüleink büszkék voltak, sok mindent elértek rövid idő alatt.
Michael és én is megházasodtunk, mindkettőnknek két gyermeke van, akik ma már felnőttek és maguk is szülők. Felnőtt életem nagy részében egészségügyi szociális munkásként dolgoztam, de csak részmunkaidőben, amikor a lányaim még kicsik voltak. A 65 éves kort elérve nyugdíjba mentem. A lányaim, akik most 44 és 46 évesek, csodálatos gyerekek, csodálatos felnőttek és szülők. A szülői szerep számukra sok öröm forrása.
A most 75 éves Michael még mindig élvezettel dolgozik. Szabadidejében lovagol. Állítása szerint a lovak és a lovaglás szeretete már gyermekkorában kezdődött, amikor a nyarakat nagybátyánk falujában, Sövényházán töltöttük.
Sajnos Apám 1976-ban, 67 éves korában szívrohamban meghalt. Nincs kétségem afelől, hogy életének nehézségei hozzájárultak korai halálához. Részese lehetett Mike és az én esküvőmnek is, de mindössze 6 héttel az első unokái születése előtt meghalt. A mai napig szomorú vagyok, hogy lemaradt erről az örömről!
Egy barátom mutatott be leendő férjemnek, egy argentin orvosnak. Miután Los Angelesben összeházasodtunk, Laguna Hills CA-ba költöztünk. Egy kedves közösségben, a Nellie Gail Ranch-on éltünk, ahol felneveltük lányainkat, Nicole-t (1976) és Danielle-t (1978). Anya Ontarióból egy Casta del Sol nevű nyugdíjas közösségbe költözött, Mission Viejo városába, amely csak néhány mérföldre volt tőlünk. A frissen megözvegyült Anya fontos szerepet játszott az életünkben, miközben a családunk gyarapodott. Aktív családi életet éltünk, amely magában foglalta tagságunkat egy nagy reform zsidó gyülekezetben is. Mindkét lányunk mesterdiplomát szerzett, mindkettő a san francisco-i öböl környékén.
Anya mindig is nagyon fontos része volt a családunknak! Özvegyként új barátokat szerzett és sokat utazott, gyakran látogatta meg a világ minden szegletében, így Győrben is élő barátait és rokonait. Szeretett főzni és vendéget fogadni. Fantasztikus kapcsolata volt a gyermekeinkkel, akik csodálták, tisztelték és nagyon szerették! 1995-ben, 74 éves korában Anya csatlakozott édesapánkhoz a halálban. Minden egyes nap hiányzik nekünk. De megmaradtak drága emlékeink és ez egy igazi áldás!
A lányaim mindketten házasok, és mindketten két csodálatos unokával áldottak meg. Szoros kapcsolatot tudok ápolni a négy unokámmal, ahogy Anyukám hajdanán az övéivel…
A történetet 2022 áprilisában jegyezte le, © fotók: Eva Monastersky
Featured image © Pexels
