Les Sichermann összefonódó élettörténetekről
Megtiszteltetés, hogy bemutathatjuk Les írását. Az ő életútját normál betűkkel, Albertét pedig dőlt betűvel jelöltük.
Krausz P.
Szerencsés vagyok, hogy a viszonylagos béke és jólét korszakában élhetek, és elképzelni sem tudom a háború pusztítását, amely az előző generációt sújtotta, amely generáció még mindig a halál és a pusztítás emlékeivel él együtt. Soha nem vonultam be a hadseregbe, legyen szó a koreai háborúról, a vietnami háborúról vagy bármilyen kanadai küldetésről, amely aktív katonai szolgálatot igényelt.
Amikor 1956-ban, hatévesen elhagytam Magyarországot, emlékszem, orosz tankok gördültek el a lakásunk előtt, és én az orosz csapatok és a magyar ellenállók közötti összecsapások után hátrahagyott üres töltényhüvelyeket szedtem fel az utcán. Ez volt az egyetlen háborús élményem, ha ez egyáltalán annak tekinthető. Szüleim sajnos az auschwitzi haláltáborok borzalmainak „haszonélvezői” voltak, később pedig a magyar forradalom menekültjei. Tizenegy évük volt arra, hogy a második világháborút követően talpra álljanak, hogy aztán egy újabb inváziót követően megélhetésük ismét bizonytalanná váljon a kommunista rendszerben.
Örökké hálás leszek a szüleim nehéz döntéséért, hogy hátrahagyták azt az országot, amely több száz éven át az ő és őseik otthona volt, és lehetővé tették számunkra, hogy új hazánkban, Kanadában olyan új örökséget teremtsünk, amire büszke lehetek.
Érthető, hogy szüleim nem szívesen meséltek háborús élményeikről. Senki sem tudja igazán értékelni az éveken át tartó szenvedést és megaláztatásokat, amelyeket el kellett viselniük, hacsak nem volt jelen szemtanúként. A tapasztalataikra való utalásaim nem mások, mint könyvekből, játékfilmekből, dokumentumfilmekből és holokauszt-túlélőktől származó történetek. Sajnos nagyon keveset tudok a szüleimről, akik akkor hunytak el, amikor még egészen fiatal voltam.
1940. november 20
Magyarország csatlakozott a “gonosz tengelyhez” (Magyarország negyedik országként csatlakozik a tengelyhatalmakhoz – a szerk.). Most már Németország nyílt szövetségese, ugyanakkor veszélyes és megtévesztő játékot játszik: megpróbálja megnyugtatni Németországot és a Szövetségeseket egyaránt. Apám 38 éves, és a vidéki Magyarországon tanít. Első házasságában él, van egy lányuk. Nagyon keveset tudok az életéről, mielőtt a háború után feleségül vette anyámat, második feleségét.
Valójában, apám háborús évek alatti viszontagságaira csak abból következtetek, hogy ismerem a történelmi eseményeket és a zsidókkal általában történteket egy olyan országban, melyet a német szövetségesekkel cinkosan együttműködő kormány vezetett. Az 1938-ra, sőt még korábbra visszanyúló törvényeket megerősítették, amelyek korlátozták a zsidók részvételét a gazdasági életben és a zsidó férfiakat kényszermunkára kényszerítették a frontokon, amint Magyarország belépett a második világháborúba.
1941. május 18
Körülbelül 1700 kilométerre nyugatra egy párhuzamos univerzum bontakozott ki, amely sok évvel később keresztezte az enyémet. Albert Cox, aki az angliai Leicesterben lakott, éppen akkor szerezte meg tanári diplomáját és a háborúba készült. 1941. július 14-én, a Bastille-napon jelentkezett a RAF-hoz (Royal Airforce) a londoni Regent Park-ban. 1940-től kezdve Albert naponta vezetett naplót a katonai eseményekről, kalandjairól, amelyek során olyan helyekre vetődött Amerikában, mint Georgia, Alabama Halifax, Winnipeg, Estevan Saskatchewan, Trenton Ontario és Olaszországban, ahol pilótaként és navigátorként szolgált ezredével.
“Megismerkedtem a katonai fegyelemmel. A rangom AC1 (Aircraftsman First Class). Hagyományos kék egyenruhába öltöztettek, a RAF-sapkámon lévő fehér jelzés adta hírül a világnak, hogy kiképzésen lévő pilóta vagyok. Megtanultuk, hogyan kell alakulatban menetelni és gyakorlatozni, hogyan kell fényesre pucolni gombjainkat és cipőnket, hogyan kell felkészülni a felszerelés ellenőrzésére, hogyan kell tisztelegni egy tiszt előtt, tulajdonképpen hogyan kell mintaszerű katonává válni. A hajam rövidre volt vágva. Éjszakai kijárási tilalom. Körülbelül kéthetente kaptam fizetést. A tényleges összeget elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy az AC-seknek csupán alamizsna jutott”.
1941. szeptember 23
Albert Cox egy lepukkant olajszállító tartályhajóval indul Liverpoolból, hogy a tengerentúlon folytassa kiképzését. Nem kapott eligazítást beosztásáról, csupán azt közölték vele, hogy jelentkezzen Manchester-ben, majd egy éjszaka alatt Liverpool-ba szállítják.
“… Körülbelül tíz repülős volt az utasok között. Függőágyakban aludtunk mélyen a raktérben ezen a nyomorult, bűzös hajón. … A legénység megpróbálta eloszlatni félelmünket a patkányoktól, amelyek a függőágy kötelein és néha alvás közben testünkön vonultak végig, jelezve, túl jól tápláltak ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzanak. A macskák itt a mennyországában éltek. Természetes ellenségeik elhíztak és ellustultak. Körülbelül száz hajóból álló konvojban haladtunk, amelyet egy csatahajó, egy cirkáló és jó néhány romboló és korvett kísért … Újra és újra gyakoroltuk, mit kell tennünk, ha megszólal a riadó … és abból rengeteg volt. Idegtépő két hét … Nagyjából ekkor tudtam meg a legénység egyik tagjától, hogy a célállomásunk a kanadai Halifax, Új-Skócia.”
“Az Atlanti-óceán közepén német tengeralattjárók támadtak, és a legénység egyik tagja úgy becsülte, hogy négy hajónkat torpedóztak meg. A rombolók a konvojban és a konvoj körül cikáztak, és legalább két alkalommal fekete füstfüggöny vett körül bennünket.”
“Egy szép délután, tiszta ég alatt és nyugodt tengeren, riasztás miatt rohantunk a fedélzetre. Egy német Condor repülőgép követett minket. A konvoj légvédelmi ágyúi tüzelni kezdtek. A Condor bombasorozatot lőtt a csatahajóra, azt alig tévesztette el. Aggasztó volt, és eléggé biztosak voltunk benne, hogy a Condor legénysége a térségben tartózkodó összes ellenséges tengeralattjáróval közölte pontos földrajzi helyzetünket”.
1941. december 12
Magyarország, miután 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni hadjáratba, hadat üzen az Egyesült Államoknak. A munkaszolgálatra besorozott zsidó férfiakat az orosz frontra küldték. Most eszembe jut, hogy apám a háborúban egy robbanószerkezet okozta sérülés következtében nem tudott rendesen írni.
Sok zsidó tért át a katolikus hitre, hogy megmeneküljön a korlátozásoktól és az üldözéstől.
1941. szeptember 23-október 7
“Körülbelül két napba telt, mire Torontóba értünk. A vasútállomásról egy RCAF járművekből álló konvoj Maple Leaf Gardens-be szállított minket. Éppen jégkorongmeccs zajlott, amikor megérkeztünk… Torontó lenyűgözött. Itt három éjszakás viszonyom lett egy vonzó 30 éves nővel, akit egy torontói táncteremben ismertem meg.”
1941 októbere – 1942 júliusa
“Michigan, Indiana, Kentucky, Georgia és Tennessee államokon keresztül utaztunk végállomásunk felé, a Alabama állambeli Montgomery Maxwell Field-ben kialakított nagy amerikai katonai bázisra … Egy teljesen új világ tárult ki számomra. Pazar volt az ellátás.”
“Háromhetes tartózkodásunk célja az volt, hogy hozzászokjunk az amerikaiak katonai elvárásaihoz. A fegyelmi kiképzés amerikai változata nem igazán nyűgözött le minket … Az alantas feladatokat teljes egészében feketék végezték … Sok filmet vetítettek az Alabamában burjánzó nemi betegségek minden aspektusáról. Elrettentettek bennünket attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljünk feketékkel. Megismertük a Ku Klux Klan tevékenységét. Montgomery lakóit hihetetlenül bigottnak és rasszistának találtam.”
“Kiváltságos életünk gyökeresen megváltozott december 7-én, amikor a japánok lebombázták Pearl Harbour-t, és az USA-t belépett a háborúba. Levettük az öltönyt és felvettük a kék egyenruhát. A kiképzés, amely a “nemzetközi szabályok” szerint addig illegálisan folyt, most legálissá vált. Már nem voltunk “civilek”, akik pilótának készültek. Az amerikaiak most már a bajtársainkká váltak.”
Az amerikai kiképzés befejezése után Albertet áthelyezték Trenton Ontario és Estevan Saskatchewan államokba, ahol megállapították, hogy mélységérzékelése nem megfelelő, ezért nem lehet pilóta. Ezért navigátornak képezték tovább.
“Amikor 1942 júliusában megérkeztem Winnipegbe, hőhullám fogadott. … Egy ramaty, olcsó szállodában szálltam meg, egészen közel Winnipeg városközpontjához, a közkönyvtárhoz és ott találkoztam későbbi feleségemmel, Miss Frances (Tanty) Croninnal. Tanty, hihetetlenül gyönyörű lány, teljesen elvarázsolt.”
“1943. április 2-án, navigátorként végeztem, és a parancsnok átadta navigátori kinevezésem a híres Billy Bishop (a Brit Birodalom pilóta ásza a 2. vh-ban, későbbi légi marsall – a szerk.) jelenlétében, aki lelkesítő beszédet tartott. Az ünnepség után Billy Bishop látványos légi bemutatót tartott a bázis felett.”
1944. március 19
Németország megszállja Magyarországot. A magyar kormány elrendeli az összes zsidó deportálását. Édesanyámat és nővéreit Győr környékéről egy 5000 fős gettóba gyűjtik, majd marhavagonokban Auschwitzba szállítják.
Ismét csak nem vagyok tisztában az apámmal történtekkel, első feleségétől és lányától való fizikai elválásának vagy túlélésének körülményeivel. Mire 1944 júniusában a tömeges deportálás véget ért, a vidéken élő zsidók már szinte mind eltűntek. A budapesti zsidók végső begyűjtése még 1945-ben is folytatódott, Európa elkerülhetetlen felszabadulása ellenére. Németország 1945. május 7-én kapitulál.
Apám valahogyan életben maradt és visszatért szűkebb hazájába, Csornára, csak azért, hogy megtudja, hogy a felesége és a lánya Auschwitzban pusztult el.
Eközben leendő anyám és két nővére túlélte Auschwitz-ot és a “halálmenetet”. Végtére is visszatértek a szülővárosukba, Győrbe, és megpróbálták folytatni korábbi életüket.
Apám feleségül veszi anyámat.
1948-ban jöttem a világra. Rövidesen Budapestre költöztünk, és korai emlékeim szerint boldog háztartásban, egyke gyermekként éltem. Budapesten csatlakoztak hozzánk a haláltáborokat túlélő családtagok. Emlékszem, hogy a nyári szünetben meglátogattam nagynénémet, nagybátyámat és unokatestvéremet Győrben. Engem nem érintett, amit szüleimnek át kellett élni az 1939-1945-ös háborús években. A háború nyoma, a lebombázott épületek és a kenyérsorok még a kommunista rendszer alatt is jelen voltak. A háború megbüntette Magyarországot a Németországgal szövetséges háborús szerepéért.
1943. szeptember 11-30
“A fiam, Dennis 1943. augusztus 31-én született a Szent Bonifác Kórházban. Most tartottam először a karjaimban.”
“Amikor szeptember végén elbúcsúztam Tantytól, a jövő nagyon is kétségesnek tűnt. Abban az időben semmi jele nem mutatkozott a háború gyors befejezésének, és úgy nézett ki, hogy évekbe is kerülhet, amíg Tanty és én újra találkozhatunk. Eléggé ‘kemény legény’ vagyok, de sírtam, amikor elváltunk”.
“Végül megérkeztünk New Yorkba, de nem volt időnk városnézésre. Nagyszerű luxusjáraton, a Queen Mary-n találtuk magunkat. Egy seregnyi katonával, főleg amerikaiakkal utaztunk együtt … Az út ezúttal öt napig tartott. A Queen Mary nagy sebességgel, egyetlen kísérő hajó nélkül szelte át az Atlanti-óceánt … a rombolók motorja nem volt elég erős, hogy kellő sebességgel kövessenek minket. Megkönnyebbültünk, amikor megpillantottuk Írország, majd később Skócia partjait… Két év távollét után újra a szülőföldemen voltam.”
1944. március 14
Albert további állomáshelyei: Algír, Catalina Szicília, Oran, Foggia és Zara (Jugoszlávia).
“A D-Day Dodgers hadseregcsoportba (a Szövetségesek Olaszországot felszabadító hadserege – a szerk.) soroltak minket. Nápolyba 1944. március 15-én érkeztünk, és a Vezúv ritka kitörései egyikével fogadott minket … Csatlakoztunk bajtársainkhoz a 608-as RAF-században, és feladatunkká tették a konvojok védelmét, a Földközi-tenger felletti időjárási viszonyok megfigyelését és jelentését, a fegyveres felderítést és fényképezést a hadsereg számára.”
“A legnagyobb veszélyt életünkre, különösen éjszaka, az amerikai vadászgépek jelentették, amelyek személyzetének repülőgép-felismerési készsége megdöbbentően alacsony szinten állt, így amerikai pilóták számos alkalommal lőttek le a Hudsonokat, miközben azt hitték, hogy német Junker 88-asokat támadnak.”
1946-tól 1955 nyaráig
“Leicesterben (Anglia) éltünk. Ez idő alatt még három utóddal bővült a családunk: Kathleen, Dale (Tony) és Shannon. 1955 júniusában Tanty-val vonaton Londonba utaztunk, ahol interjú kínálkozott tanári állásra a kanadai Saskatchewan-ban. Elfogadtam egy Craik melletti, egytantermes iskolába szóló ajánlatot, és így kezdődött életünk újabb kihívásokkal teli fejezete”.
Az 1956-os forradalom
A háború utáni megszorítások ellenére, amik Oroszország politikai és gazdasági nyomása következtében váltak szükségessé, úgy ahogy berendezkedtünk budapesti otthonunkban. Szeptemberben kezdtem a második osztályt, amikor Magyarország Varsói Szerződésből történő kilépési kísérletével elszabadult a pokol. Oroszország válaszul a Vörös Hadsereget küldte a felkelés leverésére, aminek többezer halottja volt.
A szüleim úgy döntöttek, hogy elegük van az előttünk álló bizonytalanságból és elhatározták, hogy elhagyják az országot, mielőtt a határok végleg lezárulnak. Anyámmal unokatestvérem családjához csatlakoztunk Győrben. A sötétség leple alatt gyülekeztünk más menekültekkel együtt a határ közelében, és gyalog vágtunk a gazdák földjeinek. Minden család egyetlen bőröndöt cipelt, benne minden világi javaival. Apám és másik nagynéném később csatlakozott hozzánk legális okmányokkal a célállomáson. A horizonton látható fények felé vettük az irányt, de az osztrák határon orosz katonák fogadtak minket. Alkohollal vesztegettük meg őket, hogy átengedjenek.
Az osztrák Vöröskereszt vett minket védőszárnyai alá. Első állomásunk a strassburg-i menekülttábor volt, majd Párizsba tartottunk, ahol egy unokatestvérünknél laktunk hat hónapig és vártuk, hogy egy ország befogadjon minket. Unokatestvéremmel egy Párizs melletti magániskolába írattak be. Végül is, Kanada jelentkezett és kínált bevándorlói státuszt.
1957. május 15-én érkeztünk Edmonton-ban, majd később Saskatoon-ba, ahol a helyi szervezetek segítettek szállást és munkát találni. Apám és nagynéném Izraelen keresztül csatlakozott hozzánk. Sajnos édesanyám rövidesen mellrákban elhunyt, így 58 éves apámra maradt a család. Hat évet töltöttünk együtt Montrealban, majd, amikor lehetőség nyílt, és angol nyelvtudásom javult, visszatértem Saskatoon-ba. Körülbelül összesen tíz évbe telt, mire sikerült munkába állnom.
Mi történt az apámmal? Apám a háború után feleségül vette anyámat, akinél 20 évvel volt idősebb. Amikor 1963-ban visszatértem Saskatoon-ba, hogy nagynénémhez és nagybátyámhoz költözzek, apám Montreal-ban maradt, majd 1968-ban meghalt. Ekkor 19 éves voltam. Apám a kora miatt nagyon nehezen alkalmazkodott a kanadai élethez, de aktív tagja lett a montreali zsidó közösségnek. Egy kisebb műtét miatt kórházba került, és valamilyen ismeretlen szövődmény miatt sohasem gyógyult fel újra. Csak a nyári szünetben látogattam meg. Sajnos, soha nem ismertem meg őt igazán jól. A legtöbbet, amit a holokausztról tudok, az egyik túlélő, Saskatoon-ban lakó nagynénémtől hallottam. Amíg a rokonaim éltek, addig nem igazán érdekelt a múlt, érdeklődésem csak jóval később ébredt fel.
Jóval később, hazafelé jövet, egy izraeli kibucban töltött év után ellátogattam Magyarországra, mégpedig 1971-ben Budapestre. (A második látogatásomra körülbelül 5 évvel ezelőtt került sor, szintén Budapesten, ahol a Vöröskeresztnek segítettem egy idős saskatoon-i úriember kíséretében, hogy meglátogassa rég elveszett lányát.)
Kanada, 1955
“Az első iskolám Saskatchewan-ban a Holmesdale-i egytantermes iskola volt, amely körülbelül 7 mérföldre fekszik Craik-től. Apró tanítóházban laktunk, ahol sem áram, sem házon belüli WC nem volt. Tanty, én, valamint a négy gyerek egyetlen kis hálószobában aludtunk… Megvettem életem első autóját, és többször is Saskatoon-ban jártam vele … A fizetésem abban a tanévben 2 800 dollárt tett ki, ezt egészítette ki a gondnoki munkámért járó havi 9,00 dollár. Takarítottam az iskolát és felügyeltem a kazánokra. Ugyanabban a teremben tanítottam olvasni a kisgyerekeket, ahol a 10. osztályos tantárgyakat is tanítottam a 16 és 17 éveseknek. Kiváló oktatási tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem a saskatchewan-i oktatás egész rendszerébe”.
Kanada, 1956-1964
További tanári állások sorában Albert 1956-1964 között Woodrow-ban és 1966-1986 között Saskatoon-ban tanított, majd a nyugdíjba vonult. Tisztségviselőként különböző testületekben is tevékenykedett, például a Saskatoon-i Tanárok Egyesületének elnökeként, a Saskatoon-i Kiskorúak Labdarúgó Egyesületének biztosaként és a Nutana Légió elnökeként. Részt vett a tartományi politikában az Új Demokrata Pártban, és vendégelőadóként működött a Saskatchewan-i Egyetemen. Feleségével, Tantyval négy csodálatos gyermeket neveltek fel.
Életem 1974-től
Az 1974-es év sorsfordítónak bizonyult. Tanulmányaim befejeztével a Saskatchewan-i Egyetem Mezőgazdasági Tanszékén kaptam állást. Emellett aktívan fociztam, a Saskatoon Nutana Legió csapatában játszottam. Tisztán emlékszem arra, amikor először mentem el a Nutana Legióhoz; a társalgóból áradó középangol akcentust, egy dübörgő hangot hallottam. A hang tulajdonosa Alf Bibby-vel, menedzserünkkel beszélgetett. Alf felesége és egy fiatal lány is az asztalnál ült. Alf bemutatta Albert Cox-ot, a Nutana Légió elnökét és lányát, Kathyt. Albert azonnal hozott egy kör italt, a többi már történelem.
1975-ben feleségül vettem Kathyt. Szeretettel fogadtak családjában, az én családomból addigra már alig maradt túlélő. Igazán örömteli élmény jelentett, hogy egy olyan családba tartozom, amely előítéletek nélkül elfogadott. Már 48 éve vagyunk házasok.
Egyetemi munkám után a saskatoon-i rendőrséghez kerültem és 24 év elteltével mentem nyugdíjba. Jelenleg iskolabuszt vezetek, hogy elfoglaljam magam.
Sok örömöt szerez 2 gyermekem és 4 unokám. Aktív tagja vagyok a zsidó közösségnek, amely igazgatótanácsában is tevékenykedem.
Újra és újra ráébredek, hogy az én szerencsém a szüleim döntésének eredménye, aminek révén elhagyták hazájukat és vállalták egy idegen országban, esetünkben Kanadában, történő letelepedés kockázatát azért, hogy nagyobb szabadságban és jobb körülmények között élhessünk. Elképzelni is nehéz, hogy menekültként milyen félelmek és bizonytalanságok közepette vágtak bele ebbe a hatalmas vállalkozásba, anélkül, hogy tudták volna, merre mennek, milyen élet vár rájuk.
Nagy hálával tartozom Albert Cox-nak is, aki a Szövetségesek pilótájaként életét kockáztatva siettette Németország legyőzését és a náci haláltáborok felszabadítását. Hálás vagyok neki és feleségének döntésükért, hogy Kanadát választották otthonuknak, ahol is lányuk életem párja lett.
Végezetül köszönöm Kanadának, hogy feltétel nélkül befogadott minket, menekülteket a kétségbeesés órájában, de féltem az európaiakat, mivel diktátorok, mint Sztálin, Hitler, Putyin és a hozzájuk hasonlók, időközönként leváltják a demokratikus rendet, ezzel történelmi menekültkatasztrófákat okozva. Tartok attól is, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök Putyin kormányzási stílusát másolja és megdöbbent a diktátorral ápolt szoros kapcsolata.
Úgy érzem, hogy teljes és szerencsés életet élhettem.
Írta Les Sichermann, Kanada