„Ecuadorban megigézték a népművészet színei, textúrái és hagyományai, elkezdte gyűjteni és gondozni az első ecuadori népművészeti gyűjteményt, amely később bejárta a világot.” [1]
Fisch Anhalzer Olga festő- és textilművész 1901-ben Budapesten született, Quito-ban (Ecuador) 1990-ben hunyt el. Édesapja porcelánkereskedő, négy fiútestvére után ötödik gyermekként következett a sorban.
Már kisgyermek korában festő akart lenni.
Családja 1906-ban Győrbe költözött.
Olga Budapesten a Magyar. kir. állami felsőbb leányiskola és gimnáziumba járt, majd a győri Bencés Gimnázium magántanulójaként egyes vizsgáit már 16 éves korában letette. Művészeti foglalkozásokon vett részt a mai Kazinczy Ferenc gimnáziumban 1917-ben.
A Tanácsköztársaság idején politikai plakátokat festett. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol a Wiener Werkstätte[2] kerámiatervezője lett.
Munkája mellett könyveket illusztrált és a budapesti Népszavának is dolgozott (a szociáldemokraták 1873-ban alapított napilapja – a szerk.).
1920-ban apai örökségéből Düsseldorfba költözött. Itt ismerkedett meg Jupp Rübsam szobrászművésszel, első férjével.
A Düsseldorfi Művészeti Akadémián folytatott tanulmányokat. Férjével közösen dolgozott, köztéri szobrokat is alkottak, festett, rajzolt. 1930 körül elváltak, de jó viszonyban maradtak – nem sokkal később feleségül ment Fisch Bélához, egy olasz-jugoszláv cementgyár kereskedőjéhez.
Második férjével sokat utazott, így tölthetett egy egész évet Afrikában is. 1934-ben tértek vissza Németországba, de a náci ideológia terjedését érzékelve hazautaztak Győrbe.
Azonban Magyarországon is érzékelték a történelmi veszélyeket. Ezért Brazíliába távoztak. 1939-ben végül is Ecuador fővárosában, Quitoban telepedtek le, ahol Olga a képzőművészeti iskolában kapott tanári állást.
Sajátos, magyar és indián motívumokat ötvöző szőnyegeket kezdett szőni, s felfedezte a környéki indián falvak kézműveseinek művészetét. 1940-ben véletlenül futott össze Lincoln Kirstein-nel, a MoMa New York akkori igazgatójával [3], aki ajánlatot tett egy szőnyeg megvásárlására. 300 amerikai dolláros árban állapodtak meg, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Olga Fisch többek között ebből a pénzből nyitotta meg 1942-ben máig is működő folklórüzletét Quitoban.
Az indián népművészekkel kialakult kapcsolata hamar kétoldalúvá vált: ő eltanulta tőlük motívumkincsüket, szövési technikájukat, a magyarok számára egzotikus anyaghasználatukat, és megtanította nekik, hogy a helyi laza szövés helyett használjanak erősebb, a perzsaszőnyegekre jellemző csomózást. Egyben az indián alkotók rendszeres megrendelőjévé, felvásárlójává vált. Nem csak szőnyegekkel foglalkozott: jelmezek, maszkok, hangszerek, festmények és kerámiák is érdekelték, ahogy ruhaneműk is a klasszikus poncsótól a modern ruhadarabokig.
Az üzlet mellett saját szőnyegszövő műhelyt működtetett, ahol ő is sokat dolgozott. Divatbemutatókat szervezett, az üzlet nemzetközileg is ismert lett, nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie az 1960-as években. Férjét 1958-ban veszítette el, ekkortól egyedül, illetve később unokahúgával és az ő leszármazottaival vitte tovább az üzletet.
Nem csak gyűjtött és kereskedett, 1962-ben hathatósan közreműködött az Ecuadori Folklórintézet (Instituto Ecuatoriano de Folklore) létrehozásában, dokumentálta az addig senkit nem érdeklő művészetet és egy tudományos folyóiratot is alapított. Vitathatatlan a szerepe abban, hogy ráirányította az ecuadori értelmiség figyelmét az ősi indián művészetre.
Egyes vádak szerint Fisch „üzletesítette” az indián népművészetet, hiszen a szabad alkotókedvvel készült darabok helyett a megrendelésre készített termékek kerültek a piacra. Mások szerint a magyar formavilág akaratlan beszivárogtatásával, az indián és a magyar népművészet keveredésével megszűnt az ecuadori népi művészet érintetlensége. Más vélemények azt tartják a legjelentősebbnek, hogy egyáltalán felfedezte, és mások számára is láthatóvá tette az indián értékeket, valamint, hogy több falu lakói biztos megélhetéshez jutottak Fisch szervező és kereskedelmi munkája révén.
A The Christian Science Monitor 1980-ben idézte őt és ezt írta róla: “‘Amikor elkezdtem gyűjteni a helyi indiai műalkotásokat, majd megnyitottam ezt a galériát, az emberek megdöbbentek’ – mondja. Emlékszem, valaki azt kérdezte: ‘Hogy tudsz te, mint művelt európai nő, ilyen szemetet gyűjteni?’. Nagyrészt Olga Fisch erőfeszítéseinek köszönhetően Ecuador 250 indián törzse által készített műtárgyak ma már nem számítanak szemétnek. Az évtizedek során több ezer indián művésznek és kézművesnek segített abban, hogy alkotásaik eljussanak a világpiacra.” [3]
Fisch életében még egyszer, 1987-ben hazalátogatott. Magyarországon több kiállítása is volt: 1988-ban a Néprajzi Múzeumban az indián művészeti gyűjteményét mutatták be.
Ecuadorban igen ismert Fisch neve, de még az Amerikai Egyesült Államokban is több közgyűjtemény, a Lincoln Center, a MoMa, sőt, az ENSZ palotája is őrzi egy-egy szőttesét.
Összeállította Krausz Péter
Források:
Wikipedia itt (módosításokkal) és itt
The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15
Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1916, Könyvtár | Hungaricana; Arcanum (köszönet az információért Esther Bánki-nak, Hollandia)
Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1917 Könyvtár | Hungaricana (köszönet a pontosításért Esther Bánki-nak, Hollandia)
[1] https://olgafisch.com/pages/about-us
[2] A Wiener Werkstätte (magyarul: Bécsi Műhely), amelyet 1903-ban Koloman Moser grafikus és festő, Josef Hoffmann építész és Fritz Waerndorfer mecénás alapított, egy olyan művészeti alkotó egyesület volt Bécsben, amely építészeket, művészeket, tervezőket és kézműveseket tömörített, akik a kerámia, a divat, az ezüst, a bútorok és a grafika területén dolgoztak. A Műhely “használati tárgyak művészi előállításának szentelte magát a legkülönbözőbb médiumokban, beleértve a fémművességet, bőrművességet, könyvkötészetet, famegmunkálást, kerámiát, képeslapokat és grafikát, valamint ékszereket”. A modern design úttörőjeként tartják számon, és hatása későbbi stílusokban, például a Bauhausban és az Art Decóban is megfigyelhető. (https://en.wikipedia.org/wiki/Wiener_Werkst%C3%A4tte )
[3] The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15