Holokauszt-túlélők évtizedeken keresztül nem, vagy csak ritkán, és akkor is leginkább szűk családi-baráti körben beszéltek szörnyű élményeikről, nyilvánosan semmikor. Ez az én szüleim esetében sem volt másként. Manapság már se szeri, se száma a memoároknak, oral history beszámolóknak, de régen ez nem volt így. Személyes tapasztalatokról szinte sohasem jelent meg írás a médiában. Annál is inkább meglepődtem, amikor szüleim 1984 elején egy, a mai csehországi, festői szépségű Óriás-hegységben töltött üdülésből hazatérve elmesélték, ahogy egy napon vonatra szálltak és elutaztak Trutnovba, oda, ahol a háború idején édesanyám Häftling, azaz koncentrációs tábor foglya volt. Még jobban elcsodálkoztam, amikor nem sokkal később leült az írógéphez, összefoglalta élményeit és beküldte a Nők Lapjának. És a legnagyobb meglepetésemre, meg is jelent!
Íme az írás.
Polgár György, Vágó Gabriella egyik fia
NEM FELEJTETTEK EL BENNÜNKET
Közel 40 év után felkerestem a csehszlovákiai Óriás-hegység lábánál lévő Trutnov várost, ahol kényszermunkás voltam, amikor a várost Trautenaunak, a környező országrészt Szudéta-vidéknek hívták. Honnan kerültem Trautenauba? Auschwitzból.
Egy falat ennivaló nélkül
1944. június 9-én bevagoníroztak bennünket, üldözötteket Győrben. Egy SS-tiszt kihirdette: jelentkezzünk munkaszolgálatra. A szerelvény Auschwitzban állt meg.
Az utazás szörnyűségeit már sokan megírták. Minden borzalom igaz volt. Auschwitzban elléptünk dr. Mengele bűvös pálcája előtt. Ez a pálca – akkor még nem tudtuk – az életet vagy a halált jelentette. Szerencsém volt: anyámmal együtt az életet jelentő oldalra löktek. Két napig egy vécé-barakkban tartottak bennünket, utána még hat hétig áztunk-fáztunk, éheztünk. A csupasz földön feküdtünk, amikor nem kellett éppen Appelt állnunk (sorban állás órákon át) Birkenau B lágerének barakkjában. Láttuk a kéményeket s akkor már tudtuk, miért füstölnek éjjel-nappal. Láttunk halomba rakott mankókat, láttunk félájultan térdelő nőket, akik valamit véthettek az SS-kommandó ellen. Féltünk a gumibotoktól, farkaskutyáktól, az egyenruhás nőktől és férfiaktól. Megszűnt minden szégyenérzetünk, női hiúságunk.
Augusztusban – akkor már azt sem tudtuk, milyen nap van – megjelent a blokkban a szelektáló SS-kommandó. Csak arra figyeltem, hogy ne szakítsanak el anyámtól. Sikerült vele maradnom, hiszen 19 éves létemre két hónap alatt hozzáöregedtem.
Fekete ruhát dobtak elém és egy szandált. Így vagoníroztak be újra, de akkor már tényleg munkára vittek. Pár nap utazás után megérkeztünk a Trautenau határában lévő Parschnitz városkába.
Egy kétemeletes kiürített gyár lett a lakóhelyünk. Emeletes priccsekkel szerelték fel. Kaptunk bögrét, tányért, barna bádogból kanalat. Volt takarónk, egy pokróc kettőnknek, mert ketten aludtunk egy priccsen.
A trautenaui AEG gyárban dolgoztunk. Először majdhogy fogkefével kellett takarítanunk egy frissen festett hangárt, cipelni két vödör vizet 12 órán át egy falat ennivaló nélkül. Reggel négykor kaptuk a kávénak nevezett meleg vizet és 10 deka kenyeret, este az úgynevezett Eintopfot (egytálétel), ami krumplihéjból főzött leves volt.
Kenyérért fonalat
Negyven kilóra fogytam le. Anyám egy bátor pillanatában a Lagerführerintől azt kérte, tegyenek át könnyebb munkára. Jó napja lehetett, mert megtette.
Attól kezdve repülőgéphez szükséges időzítő alkatrészt tekercseltem. Anyám nagy gépen dolgozott. Este találkoztunk. Jött a tél, napi két órát gyalogoltunk a gyárba és két órát vissza a lágerbe. A szandált felváltotta a faklumpa. Amire a korán leesett hó több centiméterre növekedett, hol az egyik lábamról, hol a másikról esett le a facipő a súlyától. Bicegve meneteltem társaimmal együtt.
A mi lágerünkben raboskodtak kistarcsai politikai foglyok, volt internáltak, hatvani, miskolci, mosonmagyaróvári, győri nők is. Lengyel asszonyok is voltak velünk. Ők a textilgyárban dolgoztak, vettünk tőlük kenyérért fonalat, maguk gyártotta kötőtűt, s így lett télre sálunk, s lekopasztott fejünkre sapkánk.
Közben különböző megpróbáltatásoknak voltunk kitéve. A betegekért két-három hetenként jött egy kommandó. Többé nem láttuk őket. Az áldott állapotban lévő asszonyokat is elszállították, vissza Auschwitzba, a gázba. Több társunk elméje megzavarodott. Amíg takargatni tudtuk őket, velünk maradtak, vigyáztunk rájuk, de ez sokáig nem ment.
Ha egyszer hazakerülünk
1945 kora tavaszától aztán nem a gyárba vezényeltek, hanem bunkerásásra a közeli erdőbe. Egyik nap mi, az elkeseredett, csontig lefogyott, már az élettel sem törődő női roncsok meneteltünk a bunkerásó helyünkre, s megpillantottunk egy barakktábort. A kapujánál álló férfiak kiabálni kezdtek felénk, s tizenötöt mutattak az ujjukkal. Ásás közben kérdezgettük egymástól, mit jelenthet a jelbeszéd? Aztán véletlenül egy újságfoszlány került hozzánk. Valamilyen francia napilapból szakították le. Ott olvastuk, hogy Budapest felszabadult. A jelbeszéd folytatódott, öt nap múlva már csak tíz ujjukat mutatták a fiúk, akikről megtudtuk, hogy francia és belga politikai foglyok, s azt jelzik, szerintük még hány napig tart a háború.
Május lett, az utcán hazafelé arra lettünk figyelmesek, hogy egy üzlet kirakatában fekete gyászszalagot helyzetek el Hitler fényképére. Örömünket alig tudtuk palástolni. A kocsiúton menetelve – járdán nem mehettünk – vissza-visszanéztünk a kirakatra. A láger kapujában félárbócon lógott a fekete zászló. Ettől a naptól kezdve bíztunk abban, hogy valami jó történni majd velünk.
Messziről ágyúdörgést hallottunk. Másnap már nem vittek dolgozni. Napokon át bezárva tartottak bennünket. Nem üvöltött velünk senki. Beszélgettünk, ápoltuk betegeinket, akik nem fértek el a Revierben (betegszoba). Jó ételekről álmodoztunk. Elhatároztuk, ha egyszer hazakerülünk, s a Gerbeaud-ban krémest ehetünk, a vécé melletti asztalhoz ülünk, emlékezve arra a két napra, amelyet az auschwitzi vécében töltöttünk el, s vödörből a moslékot etették velünk.
Hazafelé indultunk…
1945. május 7-én délután öt órakor hangokat hallottunk, nehéz harci járművek zajával párosulva. A kapu kinyílt. Egy lánctalpas páncélautó állt meg az udvaron. Szovjet katonák szálltak le róla. Bejöttek az épületbe. Addigra már a németek sehol sem voltak, valószínűleg az éjjel elmenekültek.
Bejött két fiatal szovjet katona, üdvözölt bennünket. Elmondták, hogy a háborúnak vége lett a számunkra, szabadok vagyunk. A sok rongyos nő körülvette a két katonát, csókolgattuk őket, ahol értük, fogtuk a kezüket, néztük, ahogyan a szemükből áradt a sajnálat. Enni adtak. Volt tolmács, hiszen akadt egy-két asszony, aki valamelyik szláv nyelvet beszélte.
Kérték, pár napig erősödjünk, ne induljunk a hosszú útra, mert az Óriás-hegységben még németekkel van tele az erdő mélye. Két nap után hazafelé indultunk. A cseh falvak házainak ablakába tejet, kenyeret tettek ki a parasztok. Akkor láttuk, hogy nem csak bennünket tartottak ott a németek, Parschnitz-Trautenau barakktáboraiban szenvedtek a politikai foglyok százai, franciák, belgák is.
A helyén lakótelep épült
Hát ide érkeztem meg közel 40 év után! Trutnovnak, ennek az ipari városkának utcáit nézegettem, nem kocsiúton, hanem a járdán sétálva. Egy szálloda portásától érdeklődtem, hol lehet a volt AEG-gyár? Amikor elmondtam, miért keresem, sok szeretettel válaszolt: közel van, el lehet sétálni oda, de ha várok egy kicsit, megkeresi a szálloda igazgatóját, az elkísér.
Magamtól is megtaláltam. Szombat volt, az üzemben nem dolgoztak. A portásnak félig csehül, félig németül magyaráztam, miért zavarom. Könnyes lett a szeme, mindenre emlékezett. Elmondta, ő akkor iskolás gyerek volt, a foglyokat nagyon sajnálták, de segíteni nem tudtak, hiszen a szudéta német területen ők is féltek a németektől. Sajnálta, hogy nincs senki a gyárban, mert biztosan beengednének. Azt mondta, én vagyok az első magyar, aki a felszabadulás óta itt jár, hogy megnézze, hol szenvedett hónapokon át társaival együtt. Bizonyára sokan már nem is élnek – mondta.
Elbúcsúztunk és taxival felkutattuk a volt lágert. A taxisofőr végigvitt a kis városon, s öt perc alatt Parschnitzban, azaz Porsiciban voltunk. Megálltunk. A taxis velem együtt szállt ki a kocsiból egy emlékmű előtt. Egy percig némán néztük.
A fekete márványtáblára rávésték, hogy a Vörös Hadsereg 1945. május 7-én szabadította fel az itt fogva tartott politikai foglyokat és deportáltakat. „Emléküket kegyelettel őrizzük” – fejeződik be a felirat.
A láger épülete még áll, de üres, körülkerítették. A barakktábor helyén lakótelep épült. A gépkocsivezető közben elmesélte, hogy onnan 50 kilométerre harcolt akkortájt partizánként. Ő sem értette, miért meneteltünk naponta négy órán át, hiszen a gyártól a lágerig 20 percig tartott az út. Erre csak az SS parancsnoksága tudott volna válaszolni.
Láttam az erdőt, ahol fáztunk és áztunk, láttam a házat, ahol a német főparancsnok lakott, s az erdőben lévő épületet, amely köré védősáncot kellett ásnunk.
Trutnov-Porsici lakói nem feledtek el bennünket. A halottak emlékét kegyelettel őrzik, felszabadítóik emlékével együtt. Az emlékmű elé minden évben koszorút helyeznek el.
Taxisofőröm átölelt. Borravalót nem fogadott el, s aznap este talán rólunk mesélt a családjának.
Vágó Gabriella