Egy orvos-jogász, Ullmann Sándor életútja – I. rész
Az alábbiakban tesszük közzé azt a dokumentumot, amelyet Ullmann Sándor unokája, Weil Savannah 21 éves korában írt nagyapja magyarországi életéről.
Édesanyjától, azaz Sándor lányától kapott információk szerint Savannah mindig is nagy szenvedéllyel folytatta az Ullmann-Gescheit családfa kutatását, amit nagyapja az 1990-es évek elején kezdett el. Az ebben az életrajzban szereplő információk nagy része a nagyapjával készített, magnóra rögzített interjúkból származik.
Savannah-nak ez a története nagyapjáról akkor kezdődik, amikor a pécsi egyetemen megkezdte tanulmányait. Hozzáfűzünk még egy fontos információt, amely szerint ezt megelőzően Sándor a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt és ebben az intézményben is érettségizett.
Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.
De most lássuk Ullmann Sándor magyarországi életútját, ahogyan azt unokája lejegyezte. Sándor fényképeit családjától kaptam. A többi, más forrásból származó képet kizárólag illusztrációs célból válogattam össze.
Krausz Péter
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Sándor 19 éves volt, elsőéves a pécsi egyetemen, jogot és orvostudományt tanult. Amikor meghallotta a rádióban a bejelentést, azonnal tudta, hogy zsidó fiúként haza kell térnie Győrbe, bár fogalma sem volt, mennyi időre. Másnap Sándor beugrott az egyetemre, hogy elbúcsúzzon évfolyamtársaitól és tanáraitól, majd vonatra szállt Győr felé. Sándor emlékezett, egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki, hogy szabadon utazhasson. Sándor magyar zsidó kisfiúként mindig is tapasztalta az antiszemitizmust, de soha nem olyan mértékben, mint a második világháború alatt.

Ullmann “Alexander” Sándor 1925. január 28-án született Ullmann Frigyes és Gescheit Margit gyermekeként Salgótarjánban. Frigyes tanár volt, bár nem talált munkát, mióta 1923-ban hadifogolyként hazatért Szibériából. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója alatt a zsidók számára egyre inkább összeszűkültek a munkalehetőségek az államigazgatásban és a közszolgálatban. Sándor 6 éves korában szüleivel és öccsével, Dezsővel Győrbe költözött. Sándor kitűnt az iskolában, és 15 éves korára hamarosan házitanító lett, latin, német és francia nyelvből segítette az osztálytársait.

Horthy 1938-ban hozta meg az első zsidóellenes törvényt, ami jelentős fordulópontot jelentett Sándor életében. Bár Sándor e törvények bevezetését követően nem tapasztalt nyílt diszkriminációt a zsidókkal szemben, saját bőrén tapasztalta, hogy az egyetemek vonakodtak zsidó diákokat fogadni. De 1942-ben Sándor megnyerte a magyarországi diákok számára kiírt országos versenyt a latin nyelvből, amiért teljesen ingyenes oktatást kaphatott az általa választott egyetemen. Sajnos, az egyetlen egyetem, amely befogadta, a Pécsi Tudományegyetem jogi kara volt. Sándor kitartott amellett, hogy egyetemre fog járni, mert a kormány egyszerűen tartozott neki az ingyenes képzéssel.
Pécsre érkezését követően Sándor erős antiszemitizmust tapasztalt diáktársai részéről, és gyakran fizikailag is megtámadták. Törekedve, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből és bebizonyítsa az antiszemitáknak, hogy nincs igazuk, Sándor azzal lepte meg osztálytársait és tanárait egyaránt, hogy párhuzamosan orvosi és jogi tanulmányokat folytatott.

Amikor Sándor 1944. március 20-án hazatért Győrbe, még nem tudta, meddig fog ott maradni, de megértette, hogy magyarországi élete megváltozik. 19 évesen, 1944 áprilisa körül behívták magyar munkaszolgálatra. Ez a húsz és negyvennyolc éves korban levő magyar zsidók kényszermunka rendszere volt. Az egységeket bányákba, építkezésekre, aknamezők tisztítására, katonai erődítmények építésére és lövészárkok ásására osztották be. Sándor nem felejtette azt a napot, amikor felszállt a Pécsre tartó vonatra, hogy felvegye a kényszerszolgálatot és utoljára nézett vissza, hogy láthassa édesapját és édesanyját.
Miután visszaérkezett Pécsre, kemény fizikai munkára küldték egy közeli táborba. Később különböző táborokba helyezték át, és a munkaszolgálat ideje alatt számos munkát kellett végeznie. Az egyik feladata az volt, hogy egy helyi gettót takarítson ki, miután azt felszámolták. Sándor még soha nem látott gettót és a náci üldöztetésről is csak akkor szerzett futólagos tudomást, amikor édesapját munkatáborba küldték. Szürreális élmény volt Sándor számára, ahogy végigsétált egy kiürített gettón, és átválogatta a hétköznapi tárgyakat. Feladata volt, hogy az egykor ott élt, akkor már arctalan zsidók holmiját kiválogassa, hogy azokból a nácik eltulajdoníthassák az értékesebb darabokat. Sándorra rendkívül hatottak ezek az élmények, hiszen eddig nagyrészt védve volt zsidókat a holokauszt idején ért csapásoktól.
Sándor kényszermunkája ezután az úrkúti (a Balatontól északra) mangánbányában folytatódott. Ez hosszú ideig tartott és szintén jelentős nyomot hagyott benne. Egy átlagos bányanap nyolc órán át tartott, heti öt-hat napon át. A reggel öt órás ébresztő előtt Sándor rendszerint negyedórával korábban kelt, hogy imádkozzon, megmosakodjon a barakk előtti csapoknál és felöltözzön. A reggeli ersatz-ból (pótkávéból) és kenyérből állt. Bár ezt a tábort nem kerítették be, nem volt hová menekülni, mivel a barakkok egy hegy tetején helyezkedtek el.

A 20. születésnapját a bányában ünnepelte, amikor is elgondolkodhatott életéről és jövőjéről. Mivel egyedül akart ünnepelni, a nap végén egyszerűen lent maradt a bányában és magányosan ünnepelt tizenhat órán át egészen a következő műszak kezdetéig. Mivel a táborban az őrök megbízhatatlanok voltak, senki sem vette észre, hogy a munkanap végén hiányzik. Sándor azzal töltötte az időt, hogy különböző nyelveken verseket mondott és magyar dalokat énekelt. Megtervezte élete hátralévő részét és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon fejezi be ingyenes orvosi tanulmányait, majd valahol máshol kezd új életet. Nem volt kétsége afelől, hogy túléli a háborút és tudta, hogy ezután soha többé nem fog Magyarországon élni. Sándor úgy emlékezett vissza a 20. születésnapjára, mint egy örömteli pillanatra, amikor önvizsgálatot tarthatott és elgondolkodhatott életéről.
A bányában végzett munkája akkor ért véget, amikor az őrök megpróbálták megölni a zsidókat úgy, hogy lekapcsolták a liftek áramellátását és elárasztották a bányát. A bánya 2.000-3.000 láb mélyen volt a föld alatt, de az őrök nem tudták, hogy vészhelyzet esetére létrák állnak rendelkezésre. Mindegyik zsidó megmenekült, mert az őrök nem maradtak hátra, hogy megbizonyosodjanak a rabok haláláról. Ugyanakkor a tábor földrajzi helyzetéből fakadóan a zsidókat hamarosan újra elfogták és egy másik táborba szállították.

Sándor azon kiváltságos magyar zsidók közé tartozott, akik hamis svéd útlevelet kaptak, de sajnos nem tudott élni vele. Raoul Wallenberget, aki svéd állampolgár volt és Amerikában tanult, 1944 júliusában az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal szervezte be, hogy svéd diplomataként Magyarországra utazva minden lehetséges módon segítsen a zsidókon. Az útlevelet Sándor otthonába egy Raoul Wallenberggel dolgozó barátja postázta anélkül, hogy tudta volna, Sándor életben van-e. A küldeményt sikeresen kézbesítették a munkatáborban. A munkatábor egyik barátságosabb parancsnoka, a svéd útlevélről értesülve, felajánlotta, hogy Sándort az országhatárra viszi, de erre sohasem került sor.

Sándor éppen a mosonmagyaróvári munkatáborban tartózkodott, amikor 1945 márciusának végén a zsidók parancsot kaptak, hogy vonuljanak az osztrák határra. Már több napja meneteltek, amikor az oroszok rájuk találtak. Sándor számára fontos volt, hogy a felszabaduláskor viselje a tallitját, ami a kitartás és a zsidóság iránti elkötelezettség jele. Bár a zsidók örültek, hogy az oroszok megérkeztek, ugyanakkor csalódtak, amikor azt látták, hogy az oroszok majdnem olyan rosszul bántak velük, mint a németek vagy a magyarok. Sándor visszaemlékszik, hogy egy orosz katona ellopta az óráját és fenyegetőzött, hogy lelövi őket, ha nem kap több „ajándékot”.
Miután felszabadult a munkaszolgálat alól, visszatért Pécsre, mivel Győrben még tartott a háború. Pécsre érve azonnal beiratkozott az orvosi egyetem második félévére. Négy-öt héttel később tífuszt kapott, a kórházban ébredt fel anélkül, hogy bármilyen emléke lett volna, hogyan is került oda. Megtudta, hogy valaki az utcán fekve talált rá, ellopta minden holmiját, beleértve a ruháit is. Miután visszanyerte egészségét, visszautazott Győrbe, hogy megkeresse a családját, de csak egy napig bírta, nem volt ott több maradása. 1945-ben, húszévesen, befejezte az orvosi egyetem második évfolyamát. A diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol egy darabig egy park padján aludt és egy orvostanhallgatók által alapított zsidó kórházban dolgozott. Később orvosok kezdték meg itt a gyógyítást, de Sándor hét másik orvostanhallgatóval együtt továbbra is ott szorgoskodott.

1945 szeptembere körül tudomást szerzett családja sorsáról. Édesanyját, édesapját, nagybátyját és testvérét mind az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Édesanyját, Ullmann Margitot rögtön a megérkezése után a gázkamrába küldték. Testvérét, Ullmann Dezsőt a “Kanadában” dolgoztatták („Kanada” rabnyelven arra az részlegre utal, ahonnan a deportáltakat gázkamrába küldték és ahol hátrahagyott holmijukat rendszerezték). Nem bírta a stresszt, öngyilkos lett, belement a kerítés villanyvezetékébe.


Sándor édesapját, Ullmann Frigyest és nagybátyját, Ullmann Józsefet 1944 júliusában Dachauba szállították. József három héttel Dachau felszabadítása előtt halt meg, míg Frigyes egy nappal a tábor felszabadítása után.

Sándor 1949-ben Ausztriába menekült, később Münchenbe, NSZK, költözött, ahol 1950-ben befejezte orvosi rezidensi tevékenységét. 1951. március 27-én Kanadába emigrált.
Savannah epilógusa
Amikor megkérdeztem, miért is fontos, hogy megossza másokkal a történetét, meglepődve tapasztaltam, hogy nem igazán tartotta égetőnek, hogy dokumentálja az élményeit. Beszélgetéseink rám érzelmileg nagyon hatottak és egyben igazi alkalmat adtak az emlékezésre, hiszen sok rokonom már elhunyt. Családom gyorsan elveszíti minden lehetőségét annak, hogy megismerje örökségünket. Nagyon fontos számomra, hogy megismerjem az őseimet, és ez az emlékezés projekt új lendületet ad családfám elkészítésére irányuló erőfeszítéseimnek. Egy középiskolás kutatás során sikerült tíz generációra visszamenőleg felépíteni ezt a családfát. Ahogy az internet egyre átfogóbbá válik és egyre több feljegyzést visznek gépre, sok lyukat tudtam kitölteni és részleteket tisztázni. Bárcsak beszélhetnék vele most, hogy elmondhassam, milyen nagyszerűek és meghatók voltak a hangszalagok meghallgatásával töltött órák. Mindig emlékezni fogok arra, amit megtudtam a háború alatti életéről, kitartásáról és optimista hozzáállásáról.

Számomra ez jelentőségteljes vállalkozás volt, hiszen Sándor nagyapám 1994-ben halt meg, amikor én csak 6 éves voltam. Soha nem volt alkalmam megkérdezni őt a háború alatti élményeiről és később a Kanadán keresztül Michigan-be történt eljutásának körülményeiről. Bár nehéz volt csupán egy magnófelvételt hallani az élményeiről anélkül, hogy kérdéseket tehessek fel neki vagy párbeszédet kezdeményezhessek, mégis élveztem a lehetőséget. Sándor története semmihez sem hasonlítható, amivel huszonegy éves létemre találkoztam, és elképesztő számomra, hogy mennyi, a fiatalokra jellemző közös vonásunk van.
Sándor számos alkalommal említi, hogy gyakran gondolkodik az életén. Terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban. Ez teszi ki az én életem nagy részét is, hiszen alig néhány nap múlva érettségizem. Számomra megdöbbentő, hogy miközben a háború közepén szörnyű körülmények között dolgozott egy munkatáborban, időt szakított arra, hogy megtervezze a jövőjét. Azt hiszem, ez jól mutatja a legtöbb tizennyolc-huszonkét éves fiatal érettségének szintjét és lelkiállapotát, mivel ekkor érkeznek el életüknek arra a pontjára, amikor már készek a függetlenedésre és hosszú távú célok kitűzésére. Miközben azzal küszködök, hogy hobbijaimat karrierlehetőségekké alakítsam, csodálom nagyapámat azért az elszántságáért, aminek révén minden akadályt legyőzve tanult és képességeit arra használta, hogy másokon segítsen.
Savannah Weil
Savannah 21 évesen írta ezt az életrajzot. Ma 34 éves. Szociális munkás végzettsége van és Philadelphia-ban él.
Mint a bevezetőben említettük, Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.