Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.
Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.
XII. 26 kedd
Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.
Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.
XII. 27 szerda
Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.
Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk. Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.
XII. 28 csütörtök
Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.
Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.
A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.
Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.
Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.
A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.
Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.
Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.
Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.
A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.
Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.
… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.
Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.
A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.
Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …
A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.
Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.
Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …
Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.
Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.
A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.
I. 8 hétfő (1945 !)
Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.
D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.
I. 9 kedd
Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.
A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.
Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.
Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.
A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.
(A fényképek csak illusztrációk.)
A harmadik rész vége.
Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.