Schima A. Bandi iparművész, aranykoszorús mester, magasszínvonalú egyházi és világi, műkovács és iparművészi munkáival megtalálta helyét a két világháború közötti magyar és európai vasművesség és iparművészet élvonalában. Művészi hagyatékát a győri múzeumnak ajándékozta, oda az 1962-ben került.
1882. november 23-án született Orosházán Schima András néven, szegény sorsú családban. Kézügyességét apjától örökölte, aki maga is próbálkozott fémből készült tárgyak alkotásával. A jobb élet reményében a család Aradra költözött, Bandi itt járta ki elemi iskoláit. Kisiskolásként kitűnt rajztehetségével. Az aradi fémipari szakiskolában folytatta tanulmányait, ahol rendszeresen győzött az iskolai kiállításokon és házi tervpályázatokon.
Kezdetben lakatosként helyezkedett el, majd az aradi Iparkamara ösztöndíjával Berlinbe utazott, ahol elvégezte az Iparművészeti Akadémiát.
A diploma megszerzése után Pozsonyba költözött és a helyi fa- és fémipari iskolában lett oktató. Összefoglaló tablói tananyagként vándoroltak az ország ipari iskoláiban.
1914-ben II. Vilmos német császárnak készít díszfokost, ami elnyerte a császár tetszését, aki Schimának egy briliánsokkal ékesített nyakkendőtűt küld viszonzásul. 1916-ban V. Mohammed török szultánnak küld győzelmi koszorút, aki elismerésül Művészeti Ezüstéremmel jutalmazza.
Schima Bandi 1919-től a Győri Magyar Királyi Állami Fa- és Fémipari Szakiskolában tanít (napjainkban a Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum és Kollégium).
A győri Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum napjainkban – fotó: Hegyaljai Imre
1926-ig tartott pedagógusi pályafutása, ettől kezdve csak az ötvös és kovács művészetnek élt, műhelyt nyitott. Rendszeresen kiállított az Ipartársulat tárlatain. 1932-ben a fémszakmai versenyen elnyerte a Magyarország Aranykoszorús mestere címet. 1936-ban Olaszországba utazott. Valószínűleg e látogatáshoz kapcsolódóan ajándékozott Mussolininek (!) egy fémveretes, ökör szarvból készített kürtöt… Tanulmányutat végzett Ausztriában, Németországban és Franciaországban.
Bethmann Hollweg (1856-1921, német birodalmi kancellár 1909-1917), karikatúra vázlat, Schima Bandi, Németország, 1920-as évek, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum helytörténeti gyűjteményéből, átvettük a Jog- és Politikatudományi Folyóiratból, 10. évf. 1. sz, 2018
Hazatérve sikert sikerre halmozott. Készített templomi díszeket, kegytárgyakat, lakberendezési tárgyakat, cégéreket és sok mást.
A híres Aranyhajó cégér, Schima Bandi alkotása, 1938, Győr, Jedlik Ányos u. 16 – Fotó: Krausz Péter
Életútjáról riportfilm készült, 1956-ban a 22. filmhíradóban sok mozi vetítette “Vasvirágok” címen. Halála évében Kossuth Díjra terjesztették fel, de betegeskedett, és 1959 áprilisában tüdőgyulladásban hunyt el. Így a Kossuth Díjat már nem kaphatta meg.
Nevét Győrben utca őrzi.
Schima A. Bandi iparművész, aranykoszorús mester (1882-1959)című könyv fedőlapja, 2018, Pápai Emese (tanulmány és szerk.) – libri.hu
Schima Bandi iparművészről a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Pápai Emese, művészettörténész, szerkesztésében jelentetett meg tanulmánykötetet. A művész életét és munkásságát feldolgozó album gazdag képanyaga a mester post humus gyűjteményes kiállításának fotóit tartalmazza (2017, Magyar Ispita, Győr). A benne foglalt tanulmányok Schima életét, munkásságát, levelezését és fotóhagyatékát dolgozzák fel.
Schima Bandi arcképe, Kresz A. grafikája, 1956 szeptember 5
Miért írt levelet Schima Bandi Adler Manóhoz?
Adler Manó (ezen írás összeállítójának „Manó bácsi”), győri építész, a munkaszolgálatból történt hazatérését és családjának tragikus auschwitzi meggyilkolását követően aktív szerepet vitt a győri neológ hitközség munkájában és a gyásszal sújtott közösség talpra állításában. Ő tervezte a teljesen egyedi, piramisszerű holokauszt emlékművet a Győr-szigeti zsidó temetőben, aminek kivitelezését is vezette.
Az emlékmű fémmunkáit a hitközség felkérésére Schima Bandi készítette.
Munkácsi Ernő (1896-1950, ügyvéd, jogi író, múzeumigazgató, hitközségi elöljáró) megemlékezik mind Adler Manó építész, mind Schima Bandi fémművész érdemeiről – A győri izraelita hitközség története, 1930-1947 (lásd Források)
Az emlékmű felavatására 1947. június 15-én került sor. Ismeretes, hogy az ünnepélyen részt vett Tildy Zoltán, köztársasági elnök, kevésbé tudott, hogy kíséretében voltak Dinnyés Lajos miniszterelnök, Dr. Ries István, Dr. Ortutay Gyula és Dr. Mihályfi Ernő miniszterek is. Természetesen megjelentek az országos és helyi zsidó szervezetek, valamint az amerikai Joint és Győr városának legfelső vezetői is. Jelen voltak a Vörös Hadsereg képviselői.
Idézzünk egy mindig aktuális mondatot Dinnyés miniszterelnök beszédéből:
„… nem hozhat a magyar demokrácia igazabb és nemesebb ítéletet, minthogy megfogadjuk valamennyien, hogy olyan életet teremtünk a magyar ég alatt, amely lehetetlené teszi, hogy országunk határain belül a gyűlölködés, az embertelenség és a gonoszság üthesse fel újra a fejét”. (A győri izraelita hitközség története, 1930-1947; lásd Források)
Adler Manó 1947. június 18-án, tehát három nappal az emlékmű avatását követően díszes levelet kapott Schima Banditól. Ezt az egyedi, Schima különleges formai igényességét és Adler építész alkotásának érdemeit tükröző levelet az építész fia, György, megőrizte.
Nem szoktam ünnepélyek alkalmával előre tolakodni. Jobbnak láttam inkább másnap délelőtt is kimenni a temetőbe, amikor is zavartalanul gyönyörködhettem egy kiváló alkotásban: az Ön szép munkájában.
Bár ismertem már szíves elmagyarázása és rajzai után a nem mindennapi elgondolását, ami már akkor is igen megtetszett nekem, de most, hogy elgondolása térbe lépett és a dimenziók valódi nagyságukban mutatkoznak: csak most frappálja igazán a műélvezőt a mélyenszántó szimbolikája mellett az antik és modern vonalak pompás frigye.
Az emlékmű enteriőrjében is kellemesen csalódtam, mert monumentálisabb lett, mint amilyennek elképzeltem, nem szólva az igazán ünnepélyes áhítatot keltő finom hangulatról, amelyet a tompítottszínű sima falak, az ügyesen megoldott mennyezetkiképzés, valamint a szerény betűsordekor árasztanak. Sajnálom azonban, hogy, amint láttam, a könyvfülkével valami baj van, de lesújtott engemet az a körülmény is, hogy a könyv … (itt Schima nem folytatja a mondatot; bizonyára a deportálás áldozatait felsoroló emlékkönyvről van szó – a szerk.).
A talapzat, lépcső és bejárat aránylag filigrán alakításukkal mégis mind-mind organikusan csatlakozik a nagy kőtömeghez.
Maga az emlékmű elhelyezése is rendkívül szerencsés, s mégis kár, hogy az a város vérkeringéséből oly annyira kiesve egy elzárt temetőbe került.
Summa-summarum: szép, maradandó munkát végzett kedves Építész úr, amiért kérem, fogadja csekélységem őszinte gratulációját, meleg kézszorítását, s maradok az alkotó embertársamnak részemről mindenkor kijáró nagyrabecsüléssel.
Győr, 1947. jún. 18
Schima B.
Schima Bandi eredeti levele Adler Manóhoz, 1947. június 18 – a levél Adler György tulajdona, fotó: Krausz Péter
A Piramis emlékmű 1947-ben, képeslap, 1947, regigyor.hu
A Piramis emlékmű ma, fotó: Krausz Péter
A Piramis emlékmű kapuja menorával, kohanita, levita és vészkorszaki jelképekkel,Schima Bandi alkotása a Győri Zsidó Hitközség részére – Fotó: Krausz Péter
Schima Bandi mást is készített a győri zsidóság tragédiájának emlékét megőrzendő, nevezetesen az áldozatok névsorát tartalmazó Mártírok Könyvét. Ez a meggyilkoltak nevét őrző, teljesen eredeti ötvösmunka hosszú évtizedeken át a Piramis belső terében volt kiállítva, amiben a hozzátartozók kereshették a családtagjaikról szóló bejegyzést, amiket ugyancsak Schima kézírása őriz.
A Mártírok Könyve, fedőlap, Schima Bandi alkotása a Győri Zsidó Hitközség részére – Fotó: Krausz Péter
A Könyv már több éve a Győri Zsidó Hitközség Imatermében található, ahol fizikai épsége jobban biztosítható. Helyét a temetőben egy nyomtatott névsor váltotta fel. Mártírok újonnan felbukkanó nevét ma is Schima stílusában, kézzel jegyzik fel az általa alkotott eredeti névsorban.
AMártírok Könyve, könyvjelzők, Schima Bandi alkotása a Győri Zsidó Hitközség részére – Fotó: Krausz Péter
Mártírok Könyve, a megölt zsidó hitközségi elöljárók névsora, Schima Bandi alkotása a Győri Zsidó Hitközség részére – Fotó: Krausz Péter
Mártírok Könyve, a megöltek névsorának kezdete, itt látható Adler Manó építész feleségének és kislányának neve is (!), Schima Bandi alkotása a Győri Zsidó Hitközség részére – Fotó: Krausz Péter
Schima, a nagyszerű fémművész vonzódott a hatalmasságokhoz (török szultán, német császár, olasz diktátor). Ezen kívül a világról alkotott nézeteit nem sikerült megismernem, nyomukat nem találtam, talán kivéve az itt megjelentetett karikatúrát az első világháborús német kancellárról és hasonló rajzait.
Művészetével és műveivel a holokauszt áldozatainak emlékére biztosan maradandót alkotott.
Édesapám, akinek nagy családja, beleértve feleségét és gyermekeit, szintén elveszett az auschwitzi pokolban, nagyra becsülte a művészt.
Összeállította és szerkesztette: Krausz Péter
Megköszönöm Gyurinak (Adler György), hogy rendelkezésre bocsátotta Schima Bandi levelét és észrevételeivel javította a megjelent szöveget.
Jog- és Politikatudományi Folyóirat, 10. évf. 1. sz, 2018
Schima A. Bandi iparművész, aranykoszorús mester (1882-1959); tanulmányok, megjelent Pápai Emese szerkesztésében és a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum kiadásában, 2018
„Ecuadorban megigézték a népművészet színei, textúrái és hagyományai, elkezdte gyűjteni és gondozni az első ecuadori népművészeti gyűjteményt, amely később bejárta a világot.” [1]
Fisch Anhalzer Olga festő- és textilművész 1901-ben Budapesten született, Quito-ban (Ecuador) 1990-ben hunyt el. Édesapja porcelánkereskedő, négy fiútestvére után ötödik gyermekként következett a sorban.
Már kisgyermek korában festő akart lenni.
Győr 1913-ban, Rába-híd, balra fent a Zsinagóga épülete – regigyőr.hu
Családja 1906-ban Győrbe költözött.
Olga Fisch szüleinek sírja a győri temetőben – gyorjewish.org
Olga Budapesten a Magyar. kir. állami felsőbb leányiskola és gimnáziumba járt, majd a győri Bencés Gimnázium magántanulójaként egyes vizsgáit már 16 éves korában letette. Művészeti foglalkozásokon vett részt a mai Kazinczy Ferenc gimnáziumban 1917-ben.
A Tanácsköztársaság idején politikai plakátokat festett. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol a Wiener Werkstätte[2] kerámiatervezője lett.
A Wiener Werkstätte logója – Wikipedia
Munkája mellett könyveket illusztrált és a budapesti Népszavának is dolgozott (a szociáldemokraták 1873-ban alapított napilapja – a szerk.).
Női fej, Olga Anhalzer műve, hidegtű, 1925 – axioart.com
Idős nő, Olga Anhalzer műve, metszet, aláírt, 1923 – a Bánki család, Hollandia, gyűjteménye, fotó Esther Bánki
1920-ban apai örökségéből Düsseldorfba költözött. Itt ismerkedett meg Jupp Rübsam szobrászművésszel, első férjével.
Az Anhalzer család, baloldalt a szülők, Olga a második sorban balról a második, tőle jobbra első férje, Jüpp Rübsam, 1920-as évek – az Anhalzer család, Quito, gyűjteménye
A Düsseldorfi Művészeti Akadémián folytatott tanulmányokat. Férjével közösen dolgozott, köztéri szobrokat is alkottak, festett, rajzolt. 1930 körül elváltak, de jó viszonyban maradtak – nem sokkal később feleségül ment Fisch Bélához, egy olasz-jugoszláv cementgyár kereskedőjéhez.
A Düsseldorfi Művészeti Akadémia lépcsőháza ma (a nemzetiszocialisták “tisztogatási hulláma” 1933-ban számos oktató, köztük Paul Klee elbocsátásához vezetett) – kunstakademie.dusseldorf.de
Második férjével sokat utazott, így tölthetett egy egész évet Afrikában is. 1934-ben tértek vissza Németországba, de a náci ideológia terjedését érzékelve hazautaztak Győrbe.
Valahol egy vasútállomáson, balról jobbra Pál Anhalzer, Olga bátyja, Olga és a család barátai, 1930-as évek – a kép Esther Bánki tulajdona
Azonban Magyarországon is érzékelték a történelmi veszélyeket. Ezért Brazíliába távoztak. 1939-ben végül is Ecuador fővárosában, Quitoban telepedtek le, ahol Olga a képzőművészeti iskolában kapott tanári állást.
Quito 1930-ban – facebook.com
Sajátos, magyar és indián motívumokat ötvöző szőnyegeket kezdett szőni, s felfedezte a környéki indián falvak kézműveseinek művészetét. 1940-ben véletlenül futott össze Lincoln Kirstein-nel, a MoMa New York akkori igazgatójával [3], aki ajánlatot tett egy szőnyeg megvásárlására. 300 amerikai dolláros árban állapodtak meg, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Olga Fisch többek között ebből a pénzből nyitotta meg 1942-ben máig is működő folklórüzletét Quitoban.
Olga Fisch galéria Quito-ban ma – tripifyapp.com
Az indián népművészekkel kialakult kapcsolata hamar kétoldalúvá vált: ő eltanulta tőlük motívumkincsüket, szövési technikájukat, a magyarok számára egzotikus anyaghasználatukat, és megtanította nekik, hogy a helyi laza szövés helyett használjanak erősebb, a perzsaszőnyegekre jellemző csomózást. Egyben az indián alkotók rendszeres megrendelőjévé, felvásárlójává vált. Nem csak szőnyegekkel foglalkozott: jelmezek, maszkok, hangszerek, festmények és kerámiák is érdekelték, ahogy ruhaneműk is a klasszikus poncsótól a modern ruhadarabokig.
A galéria ékessége egy különleges pre-kolombiai művészeti gyűjtemény – tripadvisor.com
Az üzlet mellett saját szőnyegszövő műhelyt működtetett, ahol ő is sokat dolgozott. Divatbemutatókat szervezett, az üzlet nemzetközileg is ismert lett, nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie az 1960-as években. Férjét 1958-ban veszítette el, ekkortól egyedül, illetve később unokahúgával és az ő leszármazottaival vitte tovább az üzletet.
Nem csak gyűjtött és kereskedett, 1962-ben hathatósan közreműködött az Ecuadori Folklórintézet (Instituto Ecuatoriano de Folklore) létrehozásában, dokumentálta az addig senkit nem érdeklő művészetet és egy tudományos folyóiratot is alapított. Vitathatatlan a szerepe abban, hogy ráirányította az ecuadori értelmiség figyelmét az ősi indián művészetre.
Olga Fisch időskorban – twitter
Egyes vádak szerint Fisch „üzletesítette” az indián népművészetet, hiszen a szabad alkotókedvvel készült darabok helyett a megrendelésre készített termékek kerültek a piacra. Mások szerint a magyar formavilág akaratlan beszivárogtatásával, az indián és a magyar népművészet keveredésével megszűnt az ecuadori népi művészet érintetlensége. Más vélemények azt tartják a legjelentősebbnek, hogy egyáltalán felfedezte, és mások számára is láthatóvá tette az indián értékeket, valamint, hogy több falu lakói biztos megélhetéshez jutottak Fisch szervező és kereskedelmi munkája révén.
A The Christian Science Monitor 1980-ben idézte őt és ezt írta róla: “‘Amikor elkezdtem gyűjteni a helyi indiai műalkotásokat, majd megnyitottam ezt a galériát, az emberek megdöbbentek’ – mondja. Emlékszem, valaki azt kérdezte: ‘Hogy tudsz te, mint művelt európai nő, ilyen szemetet gyűjteni?’. Nagyrészt Olga Fisch erőfeszítéseinek köszönhetően Ecuador 250 indián törzse által készített műtárgyak ma már nem számítanak szemétnek. Az évtizedek során több ezer indián művésznek és kézművesnek segített abban, hogy alkotásaik eljussanak a világpiacra.” [3]
Fisch életében még egyszer, 1987-ben hazalátogatott. Magyarországon több kiállítása is volt: 1988-ban a Néprajzi Múzeumban az indián művészeti gyűjteményét mutatták be.
A British Museum több tucat műtárgyat vásárolt Olga Fischtől – britishmuseum.org
Ecuadorban igen ismert Fisch neve, de még az Amerikai Egyesült Államokban is több közgyűjtemény, a Lincoln Center, a MoMa, sőt, az ENSZ palotája is őrzi egy-egy szőttesét.
Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1916, Könyvtár | Hungaricana; Arcanum (köszönet az információért Esther Bánki-nak, Hollandia)
Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1917 Könyvtár | Hungaricana (köszönet a pontosításért Esther Bánki-nak, Hollandia)
[2] A Wiener Werkstätte (magyarul: Bécsi Műhely), amelyet 1903-ban Koloman Moser grafikus és festő, Josef Hoffmann építész és Fritz Waerndorfer mecénás alapított, egy olyan művészeti alkotó egyesület volt Bécsben, amely építészeket, művészeket, tervezőket és kézműveseket tömörített, akik a kerámia, a divat, az ezüst, a bútorok és a grafika területén dolgoztak. A Műhely “használati tárgyak művészi előállításának szentelte magát a legkülönbözőbb médiumokban, beleértve a fémművességet, bőrművességet, könyvkötészetet, famegmunkálást, kerámiát, képeslapokat és grafikát, valamint ékszereket”. A modern design úttörőjeként tartják számon, és hatása későbbi stílusokban, például a Bauhausban és az Art Decóban is megfigyelhető. (https://en.wikipedia.org/wiki/Wiener_Werkst%C3%A4tte )
[3] The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15
Siklósi Judit kézimunkái a Holokausztban megöltek emlékére
Magyarországi zsinagógákat ábrázoló gobelinek készítésébe azért kezdtem, mert férjem, Siklósi Vilmos, túlélők gyermekeként született Budapesten. Zalaegerszegre költözésünk után 1991-ben létrehozta a „Béke-Shalom Magyar-Izraeli Baráti Társaság” -ot a két nép közötti kulturális és gazdasági kapcsolatok támogatása céljából.
Zalaegerszegi zsinagóga, gobelin, készítette Siklósi Judit, 2004 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1903-04-ben Stern József román és keleti stíluselemeket felhasználó tervei alapján – a szerk.)
1995-ben a zalaegerszegi zsidóság felébredt csipkerózsika álmából és újra megalapította a helyi zsidó hitközséget. Ekkor még éltek túlélők is Zalaegerszegen és környékén. Férjem haláláig vezette a hitközséget.
2004-ben százéves lett a zalaegerszegi zsinagóga, ami jelenleg kiállítási és hangversenyteremként működik. Erre az évfordulóra varrtam az első, a zalaegerszegi zsinagógát ábrázoló gobelint. Anhalczer Imréné, Bözsi néni, túlélő, segített első képem alapanyagának megvásárlásához. A gobelin mérete 130×160 cm, 500 ezer öltésből áll és 1 700 munkaóra alatt készült el.
Újpesti zsinagóga (Budapest), gobelin, készítette Siklósi Judit, 2014 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1885 és 1886 között Greier, vagy Gränner (keresztnév nem ismert) vagy Jakob Gärtner neomór stílusú motívumokat felvonultató tervei alapján – a szerk.)
Ezt a munkát látva, Borgó (Dr. György István Csaba [BORGO] (sz: Marosvásárhely, 1950. május 10) magyar erdélyi származású festőművész, grafikus művész, gobelin tervező, szobrász és tanár – a szerk.) azt mondta, olyan gyönyörű, amit elkészítettem, hogy ha lesz több is, megszervezi a kiállításukat. Végül is nem ő szervezte az első kiállítást, vele azóta sem találkoztam, de az ő javaslatára, hogy varrjak többet, fogtam bele zsinagóga gobelinek készítésébe.
Debreceni zsinagóga, gobelin, készítette Siklósi Judit, 2011 – Fotó: Siklósi Judit (épült1884-ben Berger Jenő debreceni építész késő-eklektikus motívumokat felvonultató tervei alapján – a szerk.)
A zsinagógákon kívül zsidó ünnep ábrázolásokat és jelképeket is varrok.
Lendvai zsinagóga, gobelin, készítette Siklósi Judit, 2004 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1866-ban a mai Szlovéniában Schacherlesz Mózes rabbi idején – a szerk.)
Hogyan is készülnek ezek a munkák? Saját magam rajzolom a zsinagóga épületét a gobelin anyagra és a rajzot gobelin varrással követem. A legtöbb kép 40×50 cm méretű.
Győri zsinagóga, gobelin, készítette Siklósi Judit – Fotó: Siklósi Judit (épült1869-70-ben, Benkó Károly építész mór, valamint historizáló-szecessziós motívumokat felvonultató tervei alapján – a szerk.)
Eddig tizennyolc kiállításom volt, még külföldön is, pld. Marosvásárhelyen. Néhány további helyszínt említek: Hévíz, Zalaegerszeg, Bak, Szombathely, Mosonmagyaróvár, Győr, Pécs, Budapest (ORZSE), Szolnok, Tiszafüred, Szekszárd, Újpest, Siófok, Nagyatád. Több újságcikk jelent meg ezekről a kiállításokról, így például az Új Élet-ben is. Ha bárhová is hívnak kiállításra, örömmel megyek és mintegy mementóként elkészítem a meghívó város zsinagógájának gobelinjét is.
Frankel Leó utcai zsinagóga (Budapest), gobelin, készítette Siklósi Judit, 2011 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1887-ben Fellner Sándor építész neogótikus stílusban készült tervei alapján – a szerk.)
Nagyatádon szembesültem azzal, hogy a vidékiek még azt sem tudják, hogy zsinagóga és zsidó közösség létezett egykoron városukban. Ekkor döbbentem rá, hogy a zsinagógák emlékének megörökítése tiszteletadás, egyfajta „kultúrmisszió” a kegyetlenül elpusztított, Holokausztban megölt embertársaink emlékére.
Hévízi zsinagóga, gobelin, készítette Siklósi Judit, 2005 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1933-ban, lebontották 1977-ben, helyén Holokauszt emlékmű áll – a szerk.)
Színes és fekete-fehér gobelineket varrok, az utóbbiakat azokról a zsinagógákról, melyek már nem léteznek, mert még az épületeket is elpusztították, hogy nyomuk, emlékük se maradjon.
Zsinagóga Tiszafüreden, gobelin, készítette Siklósi Judit, 2012 – Fotó: Siklósi Judit (épült 1912-ben szecessziós stílusban; ma már nem létezik, a bútorboltként szolgáló megmaradt épülettömb oldalán kis emléktábla található, ami a Holokuaszt áldozataira emlékeztet – a szerk.)
Egyszóval azért találtam ki a sorozatot, hogy a megalkotott darabok emlékül szolgáljanak és egyben erősítsem a helyi közönségnek, az adott városnak a kötődését közös múltunk egy elpusztított darabjához.
Siklósi Judit
Érdeklődők és akik zsinagóga gobelint vásárolni vagy rendelni szeretnének ezen a címen kereshetik meg Juditot: zegjuti@gmail.com – a szerk.
Győr történeti modellváltásai és kapcsolata a lakosság vallási (etnikai) szerkezetével és térbeli elhelyezkedésével
Szemelvények Dr. Szakál Gyula ny. egyetemi docens, gazdaságtörténész, Széchenyi István Egyetem, Győr, tanulmányából
Az első részben megtudtad, hogyan jelent meg a zsidó lakosság Győrben és hogyan alakult együttélése a többségi, más vallású közösséggel évszázadokon keresztül. Az itt következő második részben megtudod, hogyan reagált a győri elit az 1944-es év politikai válságra és emberi tragédiára.
A győri elit reagálása az 1944-es év politikai és emberi válságára
A gazdasági mentalitás fontos részét képezi az előnyszerzés, előnymegtartás és a hátrányelhárítás. Azt láthattuk, hogy az 1850-es évektől az 1890-es évek váltásáig minden magatartási jegy megjelent Győrben. Minek volt köszönhető ez a rugalmasság és a realitás érzék? Itt kell visszakanyarodnunk az útfüggőségre és az időtényezőre. Városunkban – akárcsak az ország egészében – a helyi társadalom szerves fejlődését 1848–49-es szabadságharctól a II. világháborúig, vagy annak előszeléig (itt a zsidótörvényeket értem) a külső politikai erőtér nem zavarta meg. A családon belül és a városi elit mikro- és makro szöveteiben két-három generációs tapasztalat és magatartásminta hagyományozódhatott át.[5]
Ennek a magatartásmintának a gyökerei pedig a város régebbi múltjába nyúlnak vissza. A katonaváros, püspöki székváros, patrícius jellegű polgárváros, nyitott kereskedőváros, majd iparváros változtatási igényében és küzdelmében az új elfogadása mindig győzött. A gazdasági és emberi kapcsolatok mindig nyitottak voltak. Ennek köszönhető a város befogadó jellege.
A Győri Nemzeti Hírlap a II. zsidótörvényt adja hírül – rieth.hu
A győri elit magatartását a realitás- és szociális érzék, a szolidaritás- és a személyes felelősségtudat jellemezte. … A gazdasági válságok leküzdésén és a sikeres modellváltásokon túl a városi elitet, azok értékeit a második világháború eseményei, így a zsidótörvények és a velük kapcsolatos magatartásmódok is jellemezték.
Minden esetre, Győr zsidó társadalma a 19. század közepétől igen gyorsan szervesült a város más vallású népességéhez. Ez a település zsidóságának elsöprő többségű neológ vallásából és az ebből következő külső megjelenéséből és döntően a mentalitásából következett. Ehhez természetesen partnerként kellett a keresztény gazdasági-politikai elit befogadó, lehetőségmegragadó személete is. A helyi gazdasági életet modernizálni kívánó ipari részvénytársaságoknál, vagy akár a társadalmat jobbítani igyekvő szabadkőműves páholyoknál a város legkiválóbb polgárai felekezeti hovatartozás nélkül tudtak együttműködni. Ennek egyik, ha nem döntő oka, hogy a vállalkozási konkurencia nem etnikumokhoz, hanem személyes teljesítményekhez kötődött.
A győri Józsa-ház vagy Zichy Palota,atlaszokkal és kereskedő cégérekkel, Liszt Ferenc u 20 – Fotó: Glück József, 1920 körül
Egy társadalom – és ez a lokális közösségekre még inkább igaz – minősítője az, miképpen bánik a betelepült idegenekkel, kisebbségi vallási, etnikai csoportjaival. Győr esetében a századfordulót követően a lakosság 10%-a tartozott a zsidó vallásúak körébe. A gazdasági elit körében stabilan 30% körüli pozíciót birtokoltak, míg a törvényhatósági bizottságban a képviselők 20–30%-nyi arányát jelentették. Megkerülhetetlen szereplői voltak tehát a város gazdasági és politikai életének. Ha a korabeli polgári társadalom kapcsolatrendszerét, érintkezési kultúráját vizsgáljuk, akkor nem találkoztunk olyan feszültséggel, amit kifejezetten a zsidó és keresztény közösség ellentéte indukált volna. A gazdasági társaságok és a különböző civil szerveződések tagságát áttekintve nagyfokú együttműködés mutatható ki. A legjobb példája ennek az 1901-ben alakult Philantrópia szabadkőműves páholy, amelynek a munkájába a zsidó tagokon túl keresztény polgárok is bekapcsolódtak. A két vallási csoport közötti zavartalan kapcsolatra utal két visszaemlékezés,[6] amelyben nem említenek sérelmeket.
A Püspökvár – Fotó: Glück József, 1920-30-as évek
Szólni kell viszont a Győri Püspökség által megjelentetett Dunántúli Hírlapról, amelyben rendszeresen jelentek meg óvatosabb, esetenként durvább, csipkelődő írások. Ezek hatása elenyésző volt. A sikeres vállalkozók leszámozottaival történt beszélgetésekben rákérdeztünk erre (a második generáció még képes volt emlékezni az 1910-es és az 1920-as évekre), de ők sem érzékeltek ilyen gondot.
Ezt a zavartalan kapcsolatot, a társadalmi események, és kötelezettségek működését jelzi egy ünnepségsorozat, amely annak a márványtáblának a felavatását kísérte, amely az I. világháborúban elesett 85 győri zsidó származású hősi halott nevét örökítette meg. 1923 őszét írtunk … Az avató ünnepségen részt vett a Honvédelmi Minisztérium küldöttsége, a győri honvédezred díszszázada, a városi és megyei közigazgatás vezetői és a keresztény egyházak képviselői.[7] Győr megyéspüspöke, Fetser Antal maga is megható szavakkal emlékezett.
Első világháború zsidó katona áldozatainak emléktáblája a Zsinagógában – Fotó: Krausz P.
A békesség hangja folytatódott és kiteljesedett az 1930-as évekre is. 1931 tavaszán a megyéspüspök beiktatásának negyedszázados jubileumán Dr. Schwarz Mór, Győr főrabbija feltűnő tisztelettel – nyilván szónoki fordulatoktól sem mentesen – méltatta a főpap tevékenységét. Szinte minden zsidó vallású győri emlékezett még arra, hogy az 1920-as évek kezdetén megjelenő antiszemita hullám a várost lényegében elkerülte.
A Back Malom a századfordulón – regigyor.hu
Az együttélés és a segítő kapcsolat több szintéren működött. Még a századforduló környékén az egykori dúsgazdag gabonakereskedő család egyik leszármazottja, Schreiber Ignác diákokat támogató alapítványt hozott létre, amelyben felekezeti hovatartozástól függetlenül segítette a rászorulókat. Back Hermann – a család már régen kikeresztelkedett – alapítványa kezdő vállalkozókat segített.
Hír Back Hermann alapítványáról és a császári elismerésről, Győri Hírlap, 1904. november 9 – gyoriszalon.hu
Az első világháborút követően is öt zsidó vallású győri polgárhoz köthető alapítvány létrehozása. Kohn Berta és testvére Jenny a városi kórházat támogatja olyan jelentős összeggel, amit még Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter is méltat. Buchwald Lajos és Schmiedl H. János gyárosok 1925 júniusában munkásokat segélyező alapítványt jegyeztetett be. Nem csodálkozhatunk, ha a város mértékadó polgári elitje nem enged a maga közelébe semmilyen antiszemita hangot. 1934 augusztusában Dr. Szauter Ferenc polgármester méltatta dr. Schwarz Mór főrabbi közgyűlési tag tevékenységét, amit a törvényhatósági bizottság határozatában rögzített.
Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Győrben a liberális és szociáldemokrata pártok együttes támogatottsága a Horthy-rendszer átlagában messze meghaladta a konzervatívakét. Sőt, amikor 1939-ben liberális pártok hiányában csak a Magyar Szociáldemokrata Párt létezett, a helyi választóktól százalékosan messze nagyobb támogatást kapott, mint Budapesten. Az előbb leírt kapcsolatok tehát nemcsak a gazdag polgári elit értékrendszerét tükrözik, hanem a győri lakosság széles rétegének a véleményét is megjelenítik.
Míg korábban a gazdasági, később a nagypolitikai erőtér rendeződött át. A II. zsidótörvény megszüntette a Győri Hírlapot és 1939. október 1-jétől a Győri Nemzeti Hírlap megjelenésével a városi polgárok tájékoztatását teljesen a jobboldali, sőt a szélsőjobboldali médiumok vették át. A helyi polgárság körében – ugyancsak központi akaratra – már korábban megkíséreltek egy átrendeződést megindítani.
Elég a címekre pillantani. A Győri Nemzeti Hírlap első oldala, 1944. április 5 – gyor1944.hu
Az 1919-ben alapított Baross Szövetségnek 1937 júliusában Győrben is létrejött a helyi csoportja.[8] Első helyi tétova lépései csak a fővárosi hírek és a központi magatartásminták (elvárások) közvetítésében merült ki. A szövetség helyi tagnévsorának áttekintése arra enged következtetni, hogy a mértékadó városi polgárság kellő óvatossággal közeledett a szervezethez. Az előnyökkel való minden csábítás ellenére rengeteg apró-cseprő személyi üggyel voltak elfoglalva. A helyi nyilvánosság megszerzéséig ismertségük sem volt túl jelentős. Nemcsak a mértékadó győri polgárság tartotta magát távol tőle, még a vezetőik sem örvendtek túl nagy presztízsnek. Az úgymond nemzeti keresztény iparosokat és kereskedőket tömörítő szervezetnek előbb egy ügyvéd, majd egy orvos lett a helyi vezetője. Igaz, hogy az utóbbi rendkívül ambiciózus volt, de rajta kívül kevesen dolgoztak.
A háborús eseményekkel egyidejűleg a helyi sajtóban állandósult az antiszemita formanyelv. Ez elég egyszerűen épült fel. A zsidók hol „külföldi ügynököknek” segítettek, hogy a háborús győzelmi esélyeket rontsák, hol „fiatal keresztény lányokat kísérelnek megrontani”, vagy éppen rémhíreket terjesztenek. A faktoidok (mai szóhasználat szerint „fake news” – a szerk.) tömkelegével bombázzák a győri polgárokat. 1944-től pedig a zsidók elleni intézkedésekről tudósítanak rendszeresen. Természetesen nem maradhattak ki azok a hírek sem, amelyekben a zsidókat segítő keresztény polgárokat ítélték el, kiemelve, hogy ezért milyen büntetést szabott ki rájuk a törvény.
Számunkra az a kérdés, miképpen reagált erre a győri lakosság. Az újság által szított lelkes antiszemitizmus hatásával nem voltak megelégedve a szerkesztők, amit több esetben erős rosszallással közöltek is.
1944. április 21-én a győri József Attila Kör 15–20 tagja tüntető sétát tartott a Baross úton, kabátjukban sárga szegfűvel. Hozzátehetjük, nem kis bátorság kellett ehhez az egyszerű tetthez ezekben az időken. Itt lényegében a kulturális elit egy emberséges megnyilvánulásával találkozhatunk. De legalább ennyire fontos számunkra, hogy mit csinált ezekben a hetekben a városvezető politikai elit.
Legnehezebb próbatételnek a gettósításról szóló rendelet végrehajtása bizonyult. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezt olyan zsidó polgárokkal szemben is foganatosítani kellett, akik hosszabb-rövidebb ideig a képviselő testület tagjai voltak, tehát munkatársi kapcsolatban álltak a polgármesterrel, illetve a rendelet kidolgozóival. Számuk nem volt kevés, hiszen az előző bő 20 év során 50 és 100 közé tehetjük azok számát, akik virilisként, vagy választóként, vagy a vallási képviselet tagjaként megfordultak a törvényhatósági bizottságban.
Kényszer költözés a gettóban a Révfalui hídon, 1944. május közepén – regigyor.hu
A város polgármestere Koller Jenő a lehető leghumánusabb megoldást terjesztette a miniszterelnök elé. A fővárosi minta alapján három házcsoportot alakított ki. Eszerint lettek volna tiszta zsidó, tiszta keresztény, illetve vegyes utcák. Az első tervet megvizsgálva láthatjuk, hogy az ún. zsidó utcákban, illetve tereken (a Batthyány-tér, a Bisinger sétány, a Deák Ferenc, a Kisfaludy, a Király, a Dunaszer, a Czuczor, illetve a dr. Kovács Pál utcák) már eleve sok zsidó tulajdonú ház, illetve lakás volt található, valamint ezek az épületek nagy alapterületűek voltak és folyóvízzel, fürdőszobával való ellátottságuk is nagyon jó volt. A lehető legkevesebb embernek kellett volna költöznie, a családok segíthették volna egymást, illetve a higiéniás körülmények is jók voltak.
A gettót Győr-Szigetben állították fel – Fotó: Nagy István
Már megkezdődött a költözködés, amikor Jaross Andor belügyminiszter nem értett egyet ezzel a megoldással, mondván, hogy a győri zsidó lakosságot egy jól ellenőrizhető és elzárható területre kell telepíteni. A gettó új helyét 1944. május 15-én jelölték ki, ami a Mosoni-Duna, a Rábca és a Bercsényi liget határolta területen helyezkedett el. Mondani sem kell, hogy a belügyminiszter részéről ez egy kifejezetten embertelen megoldás volt. A győri zsidó és nem zsidó lakosság lakóhelyei az 1870-es évektől fokozatosan keveredtek. Az egykori zsidó városrészből a tehetősebb polgárok beköltöztek a város központi részeibe. 1904-től, Sziget és Győr egyesítésével pedig ez a folyamat még inkább felgyorsult. Az üresen maradt, alacsony komfort fokozatú, kisebb házakat, lakásokat keresztény polgárok vásárolták meg. Itt is tehát alapos keveredés volt … Viszont a körülmények sokkal rosszabbak voltak. A házak kicsik, a tér szűk és a higiéniás feltételek is igen rosszak voltak. A belügyminiszternek még ez sem tetszett. A város próbálja halasztani a harmadik és teljesen borzalmasnak nevezhető gettóba való áttelepítést, de a győri elit ekkor már teljesen tehetetlen, noha még az egyházi vezetők is mindent megpróbáltak. …
Apor Vilmos, aki a III. zsidótörvény időszakában foglalta el püspöki hivatalát Győrben, mindent megtett, hogy segítsen az üldözötteken. Az általa elérhető összes eszközt felhasznált a védelem érdekében. A Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökeként jogi és anyagi segélyt biztosított számukra, és kapcsolatai útján is igyekezett enyhíteni a zsidókra nehezedő nyomáson. Leveleket írt, táviratokat küldött az egyházi és a világi vezetőkhöz. Levéltári adatok bizonyítják, hogy a zsidók védelmében heves szóváltásba keveredett a megye főispánjával, aki kényszerűen közölte vele, miszerint ő már nem tehet semmit. 1944 júniusában személyesen kereste fel a Budai úti barakkokat, hogy élelmet és gyógyszert vigyen, illetve lelki segélyt nyújtson a zsidó származású keresztényeknek. Az őrség azonban durván és megalázó módon visszafordította. A Budai úti barakkok az I. világháborúban katonai szükségkórháznak épültek. 1944-re szinte lakhatatlanná váltak. Ki gondolta volna, hogy ez a romhalmaz még a győri polgárok ezreinek lesz a hajléka, még ha csak rövid időre is.
A Budai úti barakkok helyén 1953 óta iskola áll – pasch-net.de/pasch-schulen
A Győrhöz szorosan kötődő bencés rend pannonhalmi főapátja, Kelemen Krizosztom – helyzeténél fogva – nagyobb sikerrel járt. Felkereste a Nemzetközi Vöröskereszt magyar megbízottját, és megállapodtak, hogy a település egészét gyermekmenhelynek tekintsék, és így a Vöröskereszt védelme alá helyezzék. Céljukat elérték, és a menekültek közül több ezer zsidónak is sikerült túlélni a háborút. Tevékenységéért 1998-ban megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést.
Kelemen Krizosztom pannonhalmi Apát a Világ Igaza címet 1998. június 22-én kapta meg – hdke.hu
A győri polgári toleráns értékrendszer, amely áthatotta az itt működő egyházakat is, még a vészkorszak idején is megpróbált valamit tenni az üldözöttekért. A nagy történelmi erőtér azonban felülírta az ország sorsát, és benne a települések életét.
Sajnos a hosszú idő alatt kiformálódott értékrendszer és magatartásmód nem tudott generációk során áthagyományozódni, hiszen az ország és a települések élete az 1930-as évek végétől többször is törést szenvedett, és a múlt folytatása helyett annak megtagadása vált a vezérlő elvvé.
[5] Az I. világháborút követő traumatikus változások nyomán a határszéli nagyvárosok közül talán Győrt érte a legkisebb veszteség. (Erre külön vizsgálatok nincsenek.)
[7] Lónyai 2004. A két világháború közötti éveket és a vészkorszak eseményeit ez idáig ebből a szempontból csak Lónyai Sándor tekintette át röviden. Az események részletes ismerete még sok kutatást igényel.
[8] Győr Megyei Város Levéltára X/1. A Baross Szövetség győri csoportjának az iratai 1937–1944. Az iratanyag még teljesen feldolgozatlan.
FORRÁSOK
A Győr-Moson-Sopron Megyei Levéltárban található egyházi sematizmusok számítógépes feldolgozása
A Győr Megyei Jogú város Levéltárában külön jegyzékként található a második zsidó törvény utasítására készült lista számítógépes feldolgozása
A Győr Megyei Jogú város Levéltára X/1. A Baross Szövetség győri csoportjának iratai 1937-1944. Az iratanyagból adatokat vettünk át, de a forrás egésze teljesen feldolgozatlan
HIVATKOZOTT IRODALOM
Borovszki Samu 1910: Magyarország vármegyéi és városai. Győr vármegye. Budapest
Eva Quittner 1996: Az emlékezés kavicsai. Győr
Kemény József 1930: Vázlatok. A győri zsidóság történetéből
Körner András 2005: Kostoló a múltból. Budapest
Lónyai Sándor 2004: A Numerus Causustól Auswitzig. Budapest
Gecsényi Lajos 1979: Győri céhek a XVI. század második és a XVII. század első felében. In: Arrabona 21.
Gecsényi Lajos 1984: Katonák és polgárok a győri végvárakban a XVI–XVII. században. In: Hadtörténeti közlemények
Szakál Gyula 2002: Vállalkozó győri polgárok. Budapest
A tanulmány megjelent a Műhely 36. évf. 2.sz. (2013) c. folyóiratban. Az újraközlés jogát Dr. Szakál Gyulától kaptuk meg.
Az itt megjelentetett képek nem a tanulmányban szerepelnek, csak illusztrációként szolgálnak.
Kardos Erzsébet a pszichoanalízis budapesti iskolájának egyik legígéretesebb tehetsége volt. Tragikusan rövid pályája, miközben egyedi és különleges volt, a magyar (női) pszichoanalitikusok számos jellemző vonását is mutatja: a társadalmi háttér, a nők egyetemi lehetőségei, a numerus clausus és a zsidóüldözés, az emigrációk, az érdeklődési területek vagy az azonos szakmából való partnerválasztás tekintetében.
Kardos Erzsébet Győrben született 1902-ben asszimilált zsidó kereskedőcsaládban. Apja, Kardos Jenő (1899-ben magyarosított Kohnról) férfi divatüzletet működtetett Győr belvárosában (a Baross u. 4. szám alatt). Anyja, Eislitzer Teréz cipőboltot vitt a Baross u. 12-ben, de miután 1924-ben megözvegyült, mindkét üzletet ő vezette; 1927-től a Baross u. 15. szám alatt, a családi ház földszintjén, amelyet megvásárolt és kibővített.
Kardos cipő- és divatüzlet, Győr, Baross u. 15, 1932 körül (Horváth Attila jóvoltából)
Öccse, Imre 1904-ben, húga, Ilona 1905-ben született. Erzsébet a győri állami leánygimnáziumban (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium) érettségizett 1921-ben („jól érett”), osztálytársai között volt Kovács Margit, a később nevessé vált keramikus. Közben 1916-17-ben magántanuló volt, 1917-19 között pedig a Győr városi felső kereskedelmi iskolában tanult.
Az 1920 szeptemberétől érvénybe lépő numerus clausus törvény a budapesti orvoskaron nemcsak a zsidókra, hanem 1920 és 1926 között a nőkre is vonatkozott, utóbbiakra egyenesen teljes kizárást, numerus nullust vezettek be. Kardos Erzsébet tanulási vágya (és a család anyagi helyzete és támogatása) úgy tűnik, elég stabil volt ahhoz, hogy külföldön kezdje meg egyetemi tanulmányait. 1921 őszétől 1923 őszi szemeszteréig a würzburgi egyetem orvoskarán tanult, az 1924 tavaszától 1926 nyaráig terjedő öt szemesztert pedig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvoskarán végezte, ahol 1927 júniusában szerzett diplomát.
Kardos Erzsébet, Würzburg, 1920-as évek
Győri barátjának, majd würzburgi évfolyamtársának és egy ideig élettársának, Bánki Ödönnek írt levelei sok információt tartalmaznak körülményei és lelkiállapota változásairól ebben az időszakban. A levelek leginkább az egyetemi ügyek, anyagi nehézségek, tervek és lehetőségek, a család, az ismerősök és a politika témáit érintik.
Kardos Erzsébet, hallgatói nyilvántartás, Würzburgi Egyetem
Sokszor hangulati labilitás, olykor kétségbeesés érződik a levelekből (többnyire a családi-társadalmi realitások miatt), ugyanakkor nagyfokú tudatosság és önreflexió, intellektuális érdeklődés és ambíció, érettség és önállóság is.
Kardos Erzsébet és Bánki Ödön, Starnbergi-tó, Németország, 1925
Visszatérően reflektál a politikai eseményekre, amelyek húsbavágóan érintik lakóhelyével, tanulmányaival, jövőjével kapcsolatos döntéseit. 1923-tól Európa több egyetemére, Lipcsébe, Pozsonyba, Bázelbe, Bernbe, Münchenbe is beadta felvételi kérvényét. Sejthetően Würzburgban is sűrűbbé váltak az antiszemita megnyilvánulások, ezért kezd új helyekben gondolkodni, noha már kötődik a városhoz. (A menekülés és a biztonságosabb, élhetőbb hely keresése emlékeztethet minket a jelenlegi helyzetre, bár más történelmi kontextusban.)
„Kuci, múltkor valami furcsa félelem fogott el a németországi rémhírek hatása alatt […]. Légy szíves add be a kérvényemet Leipzigbe és még esetleg más egyetemre, ami nem Bajorország, és ahova csak egy csepp kilátás van, hogy felvesznek. Azt hiszem, másutt kilátás úgysincs, legfeljebb Giessenben. Mindegy bárhol, de biztosítékot szeretnék. Talán közben a rostocki iratokat megszerezted, és akkor be lehet adni két helyre. Persze ha Würzburg visszafogad, eszembe se lesz elmenni.”
Győrből Würzburgba, 1923? nyár
Az egyetemi tanulmányokkal kapcsolatos dilemmák túlmutatnak az intellektuális szempontokon: a szóba jöhető helyeket az adminisztratív lehetőségek, az anyagiak és a politikai körülmények is behatárolják. A honosításhoz legalább négy szemesztert Magyarországon kellett elvégezni, a bonyolult és/vagy sikertelen átjelentkezéseken kívül Kardos végül ezért is dönt úgy, hogy (würzburgi szigorlata után) itthon, a pécsi orvoskaron fejezi be tanulmányait (ahol sem a nőkre vonatkozó numerus nullus nem érvényesült, sem a zsidókat érintő numerus clausust nem alkalmazták annyira szigorúan).
Érdeklődését és ambícióját jelzi, hogy saját ötlettől vezérelve nekikezd egy alapvető német klinikai szakkönyv fordításának (Ernst Magnus-Alsleben: Vorlesungen über klinische Propädeutik), amelyhez magyar kiadót is próbál keresni, végül úgy tűnik, sikertelenül.
A diplomaszerzés után Kardos Erzsébet nem maradt Magyarországon: 1927 nyarától két évig asszisztensként dolgozott Düsseldorfban Arthur Schlossmann gyermekklinikáján (Kinderklinik der Städtischen Krankenanstalt). Ez idő alatt egy évig az Auguste-Victoria-Haus düsseldorfi gyermekotthonának főorvosa volt, ahol 120 gyermekről gondoskodott, valamint előadásokat tartott a nővérek orvosi képzésében.
Innen még nagyobb távolságba ugrott földrajzilag és szakmailag is: 1929-ben Kolumbiába hívták, ahol Barranquillában Maxim Bauer müncheni bakteriológus magánklinikáján gyermekorvos adjunktusként dolgozott, és a szintén Bauer által vezetett bakteriológiai intézetben trópusi betegségek laboratóriumi vizsgálatát végezte.
Másfél éves dél-amerikai tartózkodása alatt (Bauer hasonló expedíciói nyomán) a Venezuela északi részén, Kolumbia határánál fekvő Guajira félszigeten élő guajiro indián törzshöz szervezett expedíciókat egyedül (első nőként), és tanulmányozta népszokásaikat és életmódjukat.
Az expedíciókról a napilapok (a Magyar Hírlap, illetve az ott megjelent két cikket átvevő Délamerikai Magyarság) is beszámoltak. A Magyar Hírlap 1932 májusában interjút készített Maxim Bauerrel, melyben az orvos Kardos Erzsébetről is elismeréssel beszélt, olyannyira, hogy a venezuelai Sierra Nevada de Mérida általa először megmászott 6000 méteres gleccserét Kardos-csúcsnak szándékozott elnevezni (erre nem találtam későbbi nyomot).
A Magyar Hírlap 1932. októberi 15-i száma már kifejezetten Kardos Erzsébet útjairól, az általa meglátogatott indián törzs életmódjáról és szokásairól számol be újságírói kommentárok kíséretében.
Halk szavú, meleg tekintetű, csendes kis lány ül velem szemben. Senki se hinné el róla, hogy mennyi tudás van kedves homloka mögött, milyen hallatlan energia van ebben a kicsi, bájos teremtésben, aki külföldi tudományos körökben elismert nevet vívott ki magának. […] A rendkívül tehetséges fiatal orvosnő még a tavasszal jött vissza Columbiából, mert, amint mondja: pszichikailag nem bírta elviselni az ottani atmoszférát. Azóta Németországban tartózkodott. Münchenben és Berlinben dolgozott különböző tudományos intézetekben szép sikerrel. Most a honvágy hazahozza Magyarországra. Egy ideig otthon marad a családjánál Győrben, ahol ugyancsak dolgozni fog.
Magyar Hírlap, 1932október 15
1932-ben tehát Kardos visszatért Európába, és Berlinben a Frigyes császár és császárné gyermekkórház orvosigazgatója, Heinrich Finkelstein gyermekorvos mellett dolgozott. 1932 őszén „a honvágy hazahozta” Magyarországra (és feltehetőleg a németországi politikai helyzet), és egy ideig Győrben élt, ahol gyermekorvosi rendelőt is nyitott a családi házban. Rendelője várószobáját Bánki Zsuzsa Bauhaus művész tervezte.
Hír a magánrendelés megnyitásáról, Dunántúli Hírlap, 1932. november 22.
1933-tól két évig Szondi Lipót mellett dolgozott a Magyar Királyi Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kórtani és Gyógytani Laboratóriumában. Itt a fiatalkorúak bíróságáról küldött fiatalkorú bűnözők pszichológiai és biológiai vizsgálatát, valamint értelmi fogyatékos gyerekek vizsgálatát és fejlesztő terápiáját végezte.
1934-től Kovács Vilmához járt kiképző analízisbe, és két év után a gyermekorvosi praxis mellett pszichoanalitikus gyakorlatot is kezdett. 1940-ben házasságot kötött Pető Endrével, a (nála két évvel fiatalabb) gyermekorvos-pszichoanalitikussal. Petővel közös munkájuk is volt: megkísérelték a játék metapszichológiai leírását, rámutatva, hogy az elsődleges folyamatok minden sajátossága megtalálható a gyermek játékában. Kardos egyetlen (posztumusz) tanulmánya („Contributions to the theory of play”) ebből a közös gondolkodásból született. A tanulmányt Pető Endre publikálta 1956-ban a British Journal of Medical Psychology-ban, saját kiegészítéseivel.
1939-ben bevándorlási kérelmet nyújtottak be Ausztráliába, ahová végül szeptemberben megkapták a vízumot. A házaspár mégis Budapesten maradt. Pető idős édesanyja és az akkor frissen berendezett közös lakás is itt tartotta őket, veszélyérzetük nem volt elég erős. Ezen kívül mindketten abban az évben lettek a Pszichoanalitikai Egyesület tagjai, készen álltak az analitikus praxisra.
A nyilasuralom alatt hamis papírokkal, külön helyen bujkáltak, svéd menlevelet is kaptak, amíg valaki feljelentette Kardost, és 1945 januárjában, röviddel Budapest felszabadulása előtt meggyilkolta egy nyilas brigád. Nemes Lívia pszichoanalitikus írja a magyar zsidó pszichoanalitikusok vészkorszak alatti sorsáról szóló cikkében (Orvosi Hetilap, 1985. nov. 3.): „Ormos Margit ideggyógyász idézte fel emlékét: 1945 januárjában a gettó kapujában találkozott vele, táska volt kezében, talán menekült valahonnan, vagy segítségére sietett valakinek. Valószínűleg ő látta utoljára.” Apja már nem érte meg a háborút, anyját viszont Győrből deportálták, Auschwitzban gyilkolták meg. 1950-ben Kardos Erzsébet testvérei is Ausztráliába emigráltak, és halálukig Sydneyben éltek, gyermeke egyiküknek sem született.
Kardos Erzsébet szüleinek sírja Győrben
1946 júniusában, a Ferenczi Sándor tiszteletére tartott emlékülésen Hermann Imre pszichoanalitikus megemlékezett az áldozatokról, és felolvasták Kardos játékról szóló munkáját is. Hermann így jellemezte Kardost: „Érzékeny és jószívű volt, és bátran segített sokakat számára igen veszélyes körülmények között. A fiatalabb kollégák közé tartozott az Egyesületben, de már kiváló nevet szerzett, különösen a gyermekanalízis területén.” (International Journal of Psychoanalysis, 1946)
Kardos Erzsébet ígéretes pályáját derékba törte az antiszemita politika, amellyel egyetemi tanulmányainak megkezdésétől fogva szembesült. Emigrációit, külföldi tartózkodásait részben a politikai kényszer, részben a szakmai kíváncsiság motiválta. De a töredékes pályát tekintve is kirajzolódik egy aktív, sűrű életút és egy gondolat- és érzelemgazdag személyiség: a sokirányú gyermekorvosi, antropológiai és pszichoanalitikus érdeklődés és az intellektuális és gyógyító munka iránti elkötelezettség.
A levelek, fényképek és további értékes információk megosztásáért hálás köszönettel tartozom Bánki Ödön lányának, Esther Bánki Hollandiában élő művészettörténésznek.
Borgos Anna pszichológus, nőtörténész, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet munkatársa, az Imágó Budapest folyóirat főszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi eleji értelmiségi nők életpályája és a szexualitás története.(A szerk.)
Győr történeti modellváltásai és kapcsolata a lakosság vallási (etnikai) szerkezetével és térbeli elhelyezkedésével
Szemelvények Dr. Szakál Gyula ny. egyetemi docens, gazdaságtörténész, Széchenyi István Egyetem, Győr, tanulmányából
Bevezető gondolatok
Győr … 1743-ban magát megváltva a szabad királyi városok rangjára emelkedett. Maradhatott volna békés patrícius kisvárosnak, de két emberöltővel később már rátért a közvetítő gabonakereskedelem pályaívére. A terménykereskedelem lehetőségének bezárulásával (1870-es évek) következett egy rövid állatkereskedelmi időszak, majd ennek korlátait látván a helyi elit nagyon gyorsan váltott a modern gyáripar megalapítása felé. …
Győr szabad királyi város címere – gyorplusz.hu
Miképpen kapcsolódott mindez össze a város etnikai, vallási szerkezetével, valamint ennek térbeli elhelyezkedésével? Győr egyediségét jelentette, hogy viszonylag kis sugarú kör területén a folyók által elválasztva és jogilag is különválva négy település osztozott, miközben ezek a részek funkcionálisan teljesen egybenőttek. A három folyó sokáig egyben települési határvonalat is jelentett. A Duna, a Rába és a Rábca által határolt belterület volt Győr, illetve hozzátartozó Újváros, a külső részeken pedig Sziget, Révfalu és Pataháza helyezkedett el, mint önálló falvak. Ez a jogi állapot 1905-ig állt fenn. A térbeli elkülönülés egyben a vallási csoportok megosztását is jelentette.
…
Vallási konfliktusok és a városi tér
… az evangélikus lakosság, vagy annak az elitje gazdaságilag innovatív, sikeres réteg volt. A városi lakosság 6–7%-át jelentő csoport ez, a leggazdagabbak körében (a leggazdagabb adózókból összeállított 250 fős csoport) részesedésük az 1900-as évek elejéig 15–20% körül mozgott. Az arányok igen hasonlók a zsidó vállalkozók teljesítményére. …
A református és a zsidó közösség mozgása Győr régiójában a 17. és 18. században – Szakál Gyula tanulmánya
A zsidó lakosság megjelenése
A harmadik vallás és egyben etnikum, amelynek létszámnövekedése a katonavárosi funkcióhoz köthető, a zsidóság volt. Az 1800-as évekig közvetlen levéltári adatok nincsenek, viszont léteznek közvetett utalások jelenlétükre. A katonaság létszáma hol nőtt, hol csökkent, de mindenképpen a fogyasztás megnövekedését jelentette. Különösen a hadjáratok előkészítésénél növekedett meg a mobil kereskedők szerepe. Arra is vannak utalások, hogy a katonai parancsnokok sem vetették meg a hadiipari vállalkozók többlet jövedelméből származó részesedést. Egy másik korszakban ugyan – 1720 – maradtak fenn utalások arra, hogy Heister tábornok védelme alatt „tömérdek” zsidó, görög, rác és örmény telepedett le a városban, akik csak neki fizettek, miáltal védelmet nyertek.[1] Egészen bizonyos, hogy ez a gyakorlat korábban sem lehetett másként. Arra is van utalás, hogy az 1567-es tűzvész után újjáépülő városban már volt „Judengasse” és hozzá közel egy zsinagógának használt ház. Ha a földrajzi elhelyezkedést nézzük, akkor ezek közvetlenül a legveszélyesebb része a városfal peremén helyezkedtek el.
Mária-Terézia, német-római császárnő, magyar királynő, zsidókkal kapcsolatos türelmetlensége (pld. prágai kiüzetésük, a kétszínűen “türelmi adónak” titulált zsidóadó bevezetése) nagyban hatott a magyarországi, így győri zsidóság sorsára is – wikipedia.org
A győri zsidók sorsa és földrajzi mozgása a katonavárosi szerepkör lecsengésével sajátosan alakult. A település 1743-tól vált szabadkirályi várossá, de már 1747. dec. 11-én megszületett az a tanácsi határozat, amely a városból való kiűzetésről szólt. Nem tudjuk pontosan, hogy hány személyt érintett ez, de nem lehettek többen 300-nál. A kiűzetés – akárcsak korábban az evangélikusok esetében – itt is szimbolikus volt. A Rábca folyó túl partjára a püspök által birtokolt Sziget faluba költöztek. Legkorábbi adatunk 1791-től van, amikor az egyház 30 család letelepedését engedi évi 200 Ft-ért. Megtiltja ugyan további családok befogadását, de ezen kívül teljes önállóságot biztosít a közösségnek. Imaházat tarthatnak fenn, bírát választhatnak, aki a belső ügyek mellett még a zsidók és a keresztények közötti vitás ügyeket is rendezik.[2]
Ha a családok létszámát nézzük, nagy családokban lehet csak gondolkodni. Az első pontosnak tekinthető adatot az egyházi sematizmusok (névtárak; falusi plébánosok vezették, többek között adatokat tartalmazott a település felekezeti megoszlásáról – a szerk.) 1804-től rögzítik. A kiköltözés óta mindössze 13 év telt el, de ebben az összeírásban 351 zsidót említenek, ami a lakosság 9,6%-a volt. A folyók által szabdalt tér és a joghatóságok eltérése lehetőséget jelentett arra, hogy elküldjék őket, de lényegében még sem mentek el, hiszen alig pár száz méterre költöztek a centrumtól. Ettől kezdve viszont ez a terület vált földrajzi identitásuk központjává, még akkor is, amikor többségük már nem élt itt.
Jól bizonyítja ezt a helyzetet az új zsinagóga építésének az ügye. Egy vallási közösség, ha anyagilag elég erőssé válik, vizuálisan is prezentálni akarja létét. A középkortól egészen napjainkig ennek legpregnánsabb formája a templomok építése volt. Nemcsak egyszerű istentiszteleti helyre volt szükség, hanem az anyagi erő, vagy akár a politikai befolyásolás függvényében az elhelyezése is fontos volt.
Ez történt Győr esetében is, amikor a gabonakereskedelem jóvoltából anyagilag is megerősödött közösség egy nagyon szolid és nem túl impozáns imaház helyett (az egyik a Kígyó utcában volt – nagyon kis utca), a másik pedig egy vendégfogadó emeletén rejtőzött) végre reprezentatív zsinagógát kívántak építeni. Ekkor még az 1860-as évek elején járunk és a zsidóság tehetősebb rétegei már kezdtek elköltözni az egykor őket befogadó Sziget faluból.
A Győr-szigeti Szarvas utca még az 1970-es években is szegény környék volt – facebook-régigyőr-photos
A közösség belső feszültsége érezhető volt. A szigetiek – a csoport szegényebb rétege – úgy érezték, hogy a városiak az ősi talaj elhagyására „kívánják őket kényszeríteni”. Az 1920-as évek végéről visszatekintve Kemény József szerint komoly küzdelmek voltak, különböző alternatívák merültek föl, végül a képviselők gyülekezete, amely szinte kizárólag igen tehetős vállalkozókból állt, meghozta az elhatározást. … Kemény József így értékelte ezt a döntés: „A határozat arra vall, hogy végre többségre jutott az a felfogás, hogy a zsidóság, ha kifejtheti gazdasági és kulturális erejét, ha tevékenységének súlypontja mindinkább a városba helyeződik át, reprezentatív temploma … nem maradhat a volt ghettóban.”[3]
Érdemes figyelni arra, hogy olyan területet vásároltak meg, ami igen közel feküdt az evangélikus közösség templomához (egy utca választott el), a Kármelita rend templomához (egy folyó határolta) és a püspöki székhely is alig pár száz méterre volt. A terület elég nagy volt ahhoz, hogy a tervezett zsinagóga megfelelő iránypontként, vagy akár ellenpontként szolgálhasson. A korabeli városvezetés ezt a törekvést egyáltalán nem gátolta meg. (Meg kell jegyezni, hogy ebben az időben a képviselő testület szinte csak keresztény polgárokból állt).
A zsinagóga az 1910-es években – Glück Józseffelvétele, Dr.Kovács Pál Könyvtár
Már említettük, hogy az álmok megvalósulását a közvetítő gabonakereskedelem tette lehetővé. A bácska-bánáti és részben az alföldi gabonát, a Dunát igénybe véve, Győrön keresztül továbbították Bécs piacaira, majd onnét tovább. Ez a kereskedelmi szerepkör a lakosság 15–20%-ának adott közvetlenül valamilyen módon megélhetést. A multiplikátor hatása viszont ennél nagyobb volt.
A belvárosi tér hatalmas lakóházai és középületei (iskolák, törvénykezési épületek, egyéb középületek) az ekkor keletkezett tőkéből valósultak meg. A kereskedők legfelsőbb rétege számára pedig az esetenként több százszázalékos haszonkulcs miatt szinte „amerikai” karrierekre nyílt lehetőség. A település zsidó lakossága számára ez a helyzet kiváló lehetőséget teremtett. Korábban felhalmozott tudásuk, tőkéjük és kapcsolataik kibontakoztatása előtt minden lehetőség megnyílt. Ezt az 1850-es évektől tartó két évtizednyi korszakot a zsidó vállalkozók használták ki a legügyesebben. Olyan családok neve vált ismertté és ugyanakkor megbecsülté, mint a Fleischmann, Ehler, Kőnig, Keppich, Schreiber.
Az említett gazdag vállalkozók elindítottak egy térbeli mozgást Győr belvárosának legfrekventáltabb utcái felé. Ezirányú kutatások hiányában csak elszórt adatokból következtethettünk arra, hogy az általuk birtokolt ingatlanok nemcsak tekintélyes nagyságúak voltak, hanem iránypontként is szolgáltak. (A Schreiber család háza a Megyeháza, a Kőnig családé pedig a Városháza mellett volt.) A leggazdagabb csoport térbeli mozgását a későbbiekben mások is követték.
Az egyházi sematizmusok feldolgozásából jól kibontható a győri zsidó lakosság számszerű gyarapodása.
A győri zsidó lakosság számának növekedése
Év
Fő
Százalékos arány
Városrész
1804
351
9,6
Sziget
1809
358
12,0
Sziget
1819
354
20,5
Sziget
1830
720
17,3
Sziget
1840
850
19,8
Sziget
1851
1243
31,0
Sziget
1861
1318
35,2
Sziget
1872
2885
12,0
Győr egésze
1881
3826
14,6
Győr egésze
1891
4036
17,3
Győr egésze
1901
5317
15,7
Győr egésze
1910
5418
9,6
Győr egésze
1917
5647
13,2
Győr egésze
1928
6023
12,3
Győr egésze
1940
4967
9,7
Győr egésze
Forrás: Az egyházi sematizmusok adataira alapozott saját szerkesztés.
A számszerű mozgás nyomon követése után számunkra izgalmasabb kérdés a keresztény és a zsidó lakosság kapcsolata. A korabeli társadalmi nyilvánosság legkülönbözőbb forrásait – újságok, kiadványok – valamint a szóbeli visszaemlékezéseket áttekintve Győrben az antiszemitizmus legminimálisabb megnyilvánulásaival találkozhatunk csak.
A győri Szeszgyár képeslapon a 20. sz. kezdetén. Lederer Ágoston 1895-1936 között vezette és modernizálta a gyárat mint tulajdonos. Ő alapította a győri Vagon és Gépgyárat is. – Honvári János gyűjteménye, gyorplusz.hu
Győr vállalkozó elit csoportjai közötti küzdelem kiegyenlített volt és nem egy esetben a zsidó vállalkozóknak kellett kapaszkodniuk keresztény társaik után. Ha a közvélemény szemében leggazdagabbnak tartott tucatnyi polgárcsaládot nézzük (az adólisták ezt pontosan visszaigazolták), akkor bizony a keresztények túlsúlyban voltak. Nem alakult ki státusz irigység, még féltékenység sem. A kereskedőváros-iparváros modellváltásánál számtalan esetben találtunk igen magas fokú együttműködési készséget a különböző vallású elit csoportok között. Ennek az okát nemcsak a győri polgárság befogadó hajlandóságában, rugalmasságában és nyugatos polgári értékeiben találjuk, hanem a helyi zsidó lakosság mentalitásában is. Már nagyon korán együtt éltek helyi polgárokkal, és ha a betelepülés irányát nézzük, akkor a nyugati országokból, vagy a környező településekről érkeztek. A sematizmusok adatai alapján – ez nyilván országosan is így volt – a környező falvakban a kereskedelmi és egyéb szolgáltatási funkciókat igen gyakran, de koránt sem kizárólag ők látták el.
Egy közeli településen, Gyömörén (Győrtől kb. 25 km) már a 19. század közepétől valóságos kis zsidó kolónia alakult ki Jeshivával. … Szórvány adataink vannak arra nézve, hogy sokan érkeztek a környező településekről a nagyobb lehetőséget kínáló Győrbe. A győri zsidóság szinte kizárólag neológ volt, megjelenésében, viselkedésében nem különbözött a keresztény polgárság helyi szinten értelmezett nagy vagy akár középpolgári csoportjaitól. Egy szóbeli visszaemlékezés szerint szinte élményszámban ment Győrben pajeszos, kaftános zsidót látni, akik nem is nagyon mozdultak ki a szigeti városrészből. Egyszerűen fogalmazva a győri zsidó vállalkozó elsősorban vállalkozó, utána győri és csak ezt követően zsidó. A vallásosság, mint identitásképző, csoportképző, ezzel összeforrasztó, egyben kirekesztő szempont Győrben a 19. század végére már alaposan meggyengült. A józan polgári pragmatikus értékrend mindig felülírta a vallási törésvonalakat.
Zechmeister Károly (1852-1910), Győr polgármestere – infovilag.hu
A város mindmáig legnagyobb formájú polgármestere, Zechmeister Károly (szolgálati ideje 1888–1906) evangélikus volt, a város tiszti főorvosa, Pfeiffer Fülöp és a városi tűzoltóparancsnok, Erdély Ernő pedig zsidó származású.
A Napóleon Ház, Dr. Pfeiffer Fülöp (1845-1930) tulajdona, amit 1892-ben leányiskola céljára adott bérbe – regigyor.hu
Hagyatéki leltárak arról tanúskodnak, hogy a katolikus közélet aktív szereplőinek a háziorvosa igen gyakran zsidó volt. Így az sem meglepő, hogy a századforduló tájékán igen erős és aktívan működő, számos zsidó származású taggal bíró Kisfaludy Károly szabadkőműves páholy(nak) … számos tagja keresztény volt.
Erdély Ernő (1881-1944), győri tűzoltó parancsnok, akit hallatlan érdemei ellenére Auschwitzba hurcoltak és meggyilkoltak – gyoriszalon.hu
Az együttélés térbeli keretei
A zsidó vállalkozók szerveződése a keresztény társadalomba zökkenőmentesnek tekinthető. Szó sem volt foglalkozási, vagy akár területi szegregációról. A korabeli lak- és címtárak, valamint a második zsidótörvény („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk – szerk.) által elrendelt összeírás számítógépes feldolgozása ezt bizonyítja. Ez utóbbi lista 506 tételt (nevet, foglalkozást, utcát) tartalmaz.[4] Közülük 67-et töröltek, akik elhaláloztak, vagy elköltöztek, a feldolgozásba ezeket is bevontuk, hiszen társadalomtörténeti elemzést végeztünk és ezek a polgárok hosszú ideig éltek és tevékenykedtek Győrben.
Elsősorban a foglalkozások és a területi elhelyezkedés érdekelt bennünket. A nevek esetünkben csak abból a szempontból voltak fontosak, hogy a helyi viszonylatban valóban gazdagnak tekinthető családok milyen arányban kerültek be (a leggazdagabbak közé). A nevek mögött ugyanis mindig család rejlik. Becslésünk takarhat szubjektív hibákat, de maximum 20 családot tekinthettünk valóban tehetősnek. A lista tehát a helyi zsidó felső középosztálytól az alsó középosztályig terjed. Kimaradtak belőle az orvosok, jogászok, valamint a gazdasági és műszaki értelmiség. Ez utóbbi Győrben a 1930-as években már koránt sem elhanyagolható létszámú és erejű csoport volt. Ugyancsak hiányozott belőlük az a szegényebb csoport, akik munkásként, vagy egyéb alkalmazottként dolgoztak valahol.
Ha a listában szereplő vállalkozókból képezünk egy négytagú családot, akkor ez a helyi zsidó társadalom 40%-át, ha viszont 6 tagú családban gondolkodunk, akkor 60%-át jelenti. Valószínű, hogy az utóbbi adathoz hasonlatos a valóságos arány. A listára felkerült vállalkozók 63%-a kereskedelemmel foglalkozott. A nehezen kezelhető foglalkozásokat (ugyanazt a foglalkozást többféle módon írták le) 36 nagyobb csoportba tudtuk rendezni. A foglalkozások megoszlása az iparosodó és urbanizálódó városba való beépülést mutatja. A kereskedők 235 fős csoportjának közel 60%-át az élelmiszer-, a vegyes-, a textil-, és a divatáru kereskedők képviselték. Lényegében minden kereskedelmi ágban megtalálhatók voltak. Inkább csak az érdekes, hogy hol voltak kevesen, pedig ott a sztereotípiák alapján számítani lehetett volna a megjelenésükre. Használt ruhakereskedelemmel (zsibárus), nyersbőr- és tollkereskedelemmel mindössze 24 vállalkozó foglalkozott, ami az egész csoport 5%-át jelentette. Vendéglősből és kocsmárosból mindössze 15 vállalkozót tartottak nyilván (3,3%), pedig ennél sokkal több vendéglő és kocsma volt a korabeli időben. Pusztán érdekességként említjük, hogy rögzítettek még 8 sertés kereskedőt és egy kölcsönkönyvtári vállalkozót.
Vastuskós Ház magkereskedéssel a Széchenyi téren – Glück József felvétele 1910 körül, Dr. Kovács Pál Könyvtár
Az iparosok 271 fős csoportját 38 nagyobb kategóriába tudtuk rendezni. Körükben szinte minden korabeli szakma feltűnt. Az iparosok közel egyharmadát a szabók, kalaposok, hímzők és egyéb ruházathoz kapcsolatos vállalkozások adták. Találtunk még 30 cipészt (a zsidó iparosok 15%-a), 12 fodrászt (4,4%), 10 fényképészt és 6 fogtechnikust. Feltételezhetjük, hogy a korabeli fényképészek és a fogtechnikusok döntő része zsidó származású volt. Pusztán érdekességként említjük meg, hogy rögzítettek még egy-egy aranyművest, hajóácsot, cséplőst, kirakatrendezőt és takarítót.
A foglalkozási szerkezetnél talán fontosabbnak tekinthető a vállalkozások térbeli elhelyezkedése. A korabeli felvétel alapján Győr 121 utcájában (terén) található legalább egy zsidó vállalkozó. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az 1930-as évek elejére már belakták az egész várost. Természetesen tudjuk, hogy a lakóhely és a vállalkozás helyszíne nem minden esetben esett egybe, de számunkra a városi térben való megjelenés volt a fontos. A korabeli szigeti lakóhelyük a két világháború között majdnem kiürült. A jegyzékben rögzített vállalkozások legfeljebb 13–15%-át tudtuk ehhez a területhez kötni. A közvetlenül szomszédos Újvárosban arányuk maximum 10%-os lehetett. Nyilvánvaló, hogy a legszegényebb réteg még a régi helyén maradt, de ezeket nem rögzíti a forrás.
Rozália ház a Kazinczy utcában, üzlet üzlet hátán – Glück József felvétele 1910 körül, Dr. Kovács Pál Könyvtár
A vállalkozások háromnegyede a belvárosi utcákra összpontosult. Tudni kell azt is, hogy a zsidó származású orvosok, ügyvédek is ebben a térben éltek. (A belvárosi tér egy maximum 400 méter sugarú kör, amelynek bejárása gyalogosan 15–20 perc.) Ezen a területen találtuk meg a vállalkozók 53%-át. Szükséges azonban egy észrevételt tenni. A Baross úton, amely a korabeli Győr legreprezentatívabb bevásárló utcája volt jelenlétük talán 30%-osra becsülhető. Jó lenne ismerni az egyes utcákban működő kereskedők és iparosok vallási megoszlását. Ezt csak becsülni tudjuk, hiszen az 1938-as adatokhoz legközelebb álló pontos utca jegyzékünk, amelyben a vállalkozásokat leírják, 1915-ből származik.
A Deák Ferenc utca, a két világháború között a második legfontosabb bevásárló utca Győrben – Glück József felvétele az 1910-es években, Dr. Kovács Pál Könyvtár
Az is valószínűsíthető, hogy a vállalkozások száma 1915-től az 1930-as évekig nagymértékben nem nőhetett, hiszen az utca földrajzi tere ezt nem tette lehetővé. Azt is felmértük, hogy 1904-ben a Baross úton bő 5 m-re esett egy vállalkozás, ami 1915-re 4 m-re csökkent. Ennél már jobban nem lehetett zsugorodni, pontosabban nem nőhetett a vállalkozók száma. Ugyanez az arány a szomszédos és ugyanolyan hosszúságú Deák úton a jelzett időpont között 9-ről 7 méterre csökkent. Így a legfontosabb belvárosi utcákban levő zsidó vállalkozások arányát 50% alá tehetjük. Ennél sokkal fontosabb, hogy a Baross utcában lévő irányadó vállalkozók üzlethelyisége igen nagyméretű volt. Ilyennek tekinthető Sándori Ferenc vaskereskedése, Kocsis Jenő áruháza, Kőnisgberg Gusztáv és Alexy Géza kereskedése. Ők keresztény vállalkozók voltak.
A Kreszta ház az Apáca utcában – Glück József felvétele 1910 körül, Dr. Kovács Pál Könyvtár
Fennmaradt egy korabeli fénykép a Salzer testvérek kereskedéséről, ami igen szolid méretű volt és azt is tudjuk, hogy csak nagy nehezen tudtak helyet kapni a Baross úton. A belvárosi térhez tartozó legnagyobb kereskedőház, amely kétszintes volt, a katolikus Kreszta család tulajdonában volt. Győr leghosszabb utcájában a Kossuth úton, amely Szigetet és Újvárost választja el, valamint közvetlenül kapcsolatot teremt a Belvárossal, 170–180 vállalkozás működött, amelyek közül a zsidók arányát legfeljebb 20%-ra becsülhetjük. Mindössze egyetlen „zsidó utcát” (Judengasse) találtunk, a Híd utcát, ahol a zsidó vállalkozók aránya 90%-osra becsülhető. A három városrész között ez összekötő, egyben elhatároló utca is volt. Kifejezetten a városi lakosság szegényebb rétegeinek az igényeit elégítették ki, igen szolid megjelenésű boltjaikkal.
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
Feltétlen olvasd el a második részt is, amelyből megtudod, hogy hogyan reagált a győri elit az 1944-es év politikai válságra és emberi tragédiára.
[1] Borovszky 1910: 363.; [2] Idézi Kemény 1930: 18.; [3] Kemény 1930: 67.; [4] GYVL: Az intézményben őrzött külön jegyzék
A felhasznált irodalom és a források jegyzékét a második rész tartalmazza.
A tanulmány megjelent a Műhely 36. évf. 2.sz. (2013) c. folyóiratban. Az újraközlés jogát Dr. Szakál Gyulától kaptuk meg.
Az itt megjelentetett képek nem a tanulmányban szerepelnek, csak illusztrációként szolgálnak.
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodikban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé.A negyedik részben megismerjük a részeg orosz katonák viselkedését, valamint a kölcsönösen jövedelmező “árucserét”, a malenkii robotot (kényszermunka az oroszok részére), azt, hogy mennyire fontos a jó igazolványok megléte, és hogyan keresnek bort egy orosz harci egységnek. Dr. Bakonyi elmagyarázza a magyar hatóságok és az orosz hadsereg zsidókkal szembeni viselkedése közötti különbséget. Ez az összehasonlítás az utóbbi javára szól.Az ötödik részben megismerjük a párkányi, jószívű Schatz bácsit, megtudjuk, hogy Dr. Bakonyi orvosi munkáját betegei liszttel, zsírral és szalonnával fizetik meg, nagy nehézséget okoz a szigorúan ellenőrzött hidakon történő átkelés, támadnak a tetvek Zebegényben, Dr. Bakonyi rokonokkal és ismerősökkel fut össze Budapesten, hosszabban tartózkodik és mint orvos praktizál egy Penc nevű faluban.
Fejezzük be a történetet.
III. 25 vasárnap
Délelőtt templomban voltam, és nagyon elgondolkodtam a dolgok felett. Nagyon szeretnék már otthon lenni és főleg Veled, k. Feleségem. A mai újságban olvasom, hogy Esztergomot, Felsőgallát, Tatabányát már elfoglalták az oroszok, sőt egyesek szerint már Komáromot is. Most írtam Parányi Ferinek, ki Vácon van és újabb híreket kérek tőle, mert ha igazak ezek az értesülések, úgy én azonnal megindulok hazafelé.
III. 27 kedd
Remélem, hogy mára megkapom Parányi válaszát. Az itt lévő orosz telefonista szerint az orosz hadsereg elfoglalta Komáromot és már körülzárta Győrt. Ez nem jó hír, mert ha ostromra kerül a dolog, úgy rengeteg újabb felesleges áldozat lesz. Nagyon aggódom, mi jön még! Számítgatom a napokat, ha csakugyan igazak a hírek, úgy holnap megindulok, és ha kis szerencsém van, úgy húsvétra hazamehetek, … innen valamivel több, mint 100 km az út.
III. 28 szerda
Parányi Feri tegnap írt és levelében azt írja, hogy kb. 2 hét múlva akar útnak indulni. Én a magam részéről nem akarok tovább várni, teljesen bepakoltam és holnap reggel nekiindulok. Vácon megérdeklődöm mi a helyzet, és melyik úton tudok továbbmenni. Ha lehet, úgy Párkánynak megyek, és úgy tovább, mert nagyon érdekel Schatz bácsi sorsa, ki Párkányban maradt.”
Epilógus
Eddig tart „Apa naplója”.
De ki is volt Dr. Bakonyi István?
Lányával, Hugival, aki megőrizte e naplót, már nem tudok beszélni édesapjáról.
Dr. Bakonyi hányattatásai vége felé jutott el Penc faluba, amely szerencsére nem feledkezett meg az 1945 márciusában ott praktizáló muszos orvosról. A Penci Hírek c. helyi kiadvány ezt írta róla 2018-ban:
„A napló írója, Bakonyi István győri orvos, aki 1904-ben született izraelita vallású polgári családba. Alap és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte és bár sikeres érettségi vizsgát tett, jó tanulmányi eredményei dacára továbbtanulási szándékait az akkor érvényben lévő numerus clausus miatt „nem támogatták”. Így 1922-23-ban asztalosként helyezkedett el.
Bakonyi István (felső sor, balról a negyedik) pécsi orvostanhallgató társaival az 1923–1924.tanévben, archivnet.hu
1923-ban felvételt nyert a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Orvostudományi Karára, ahol 1929-ben szerzett oklevelet. Tanulmányai után, Győrbe visszaérkezve, mentőorvosként dolgozott, majd 1937-től munkaszolgálatra történő behívásig – megvalósítva elképzelését egy korszerű rendelő kialakítására – magánorvosként szolgálta Győr város polgárait.
Kőműves Irén és Dr. Bakonyi István eküvői fotója, 1942, archivnet.hu
Az 1930-as években megismerkedett Kőműves Irénnel, későbbi feleségével, aki nem volt zsidó származású, de a zsidótörvények szerint 1942. augusztus 23-án bekövetkezett házasságkötésük csak úgy volt lehetséges, hogy leendő felesége áttért az izraelita hitre. A munkaszolgálat alatt sokat volt férje közelében, csak akkor utazott el, amikor már a helyzet ezt nem tette lehetővé. Házasságukból két leánygyermek született.”
És ki volt Bakonyi Irén?
Még Hugiról, Bakonyi István egyik lányáról, a napló őrzőjéről, néhány szót.
Évtizedekkel ezelőtt a győri temetőben találkoztam vele. Nagy meglepetésemre igazán szerényen és egyszerű szavakkal elmesélte, hogy sportlövő és nem is akármilyen szinten, mert többszörös magyar bajnok és a nemzeti válogatott tagja!
Nagyszerű sportemberi teljesítmény, kitartását talán éppen édesapjától örökölte.
2019 márciusában bekövetkezett igazán korai halála alkalmából a Budapesti Sportlövő Szövetség az itt részben idézett nekrológot tette közzé:
„Bakonyi Irén 1948-ban született értelmiségi családban.
A Győri Dózsában ismerkedett meg a sportlövészettel, ahonnan 1970-ben igazolt az Újpesti Dózsába. Rövidesen tagja lett a válogatottnak …
1981-től az Újpesti Dózsa Sportlövő Szakosztályának Technikai vezetője … Az UTE mai eredményességének megalapozásában elévülhetetlen érdemei vannak.
Bakonyi Hugi, a sportlövő, sportloveszet.ute.hu
De nem csak a Szakosztályért, hanem annak versenyzőiért is odaadóan tevékenykedett. Sportolóink jelentős része köszönheti egzisztenciájának alakulását Irénkének.
Ő volt az, aki az Egyesület, a Szakosztály nehezebb időszakában is kitartott mellettünk.
…
Részt vett a Magyar Sportlövők Szövetség és a Budapesti Sportlövő Szövetség napi munkájában is. Mindkét szervezetnek elnökségi tagja volt. Ezek a pozíciók nem csak titulusok voltak Irénke számára. Rendkívül sok munkát jelentettek neki. A diákversenyektől a kontinens viadalokig kivette a részét a szervezéstől a lebonyolításig az összes munkafolyamatból. Versenybíróként is részt vett a sportlövészet napi életében.
…
Súlyos betegsége ellen sportemberként küzdött, de egy pillanatnyi remény után ebből a harcból nem került ki győztesen.”
Szerkesztette és az angol fordítást készítette Krausz Péter
Sokan megismerték Győrben hatvanéves fényképészi működése során. Fáradhatatlan szorgalommal kutatja és fényképezi Győr és környéke történetét, kiemelkedő személyiségeit és nevezetességeit. Számos, nagyszerű felvételeivel illusztrált, népszerű könyve jelent meg kutatásairól. Az idén 75 éves, nem zsidó származású Nagy István fényképész mester és amatőr helytörténeti kutató, amatőr a szó legnemesebb értelmében, a helyi zsidó közösség javára is maradandót alkotott. Ő írta meg a győri zsidóság 79 évvel ezelőtti tragédiájáról szóló Quiritatio (Sikoly) című könyvet, amely a dráma leírásának egyik alapművévé lett az elmúlt években. Ő készítette az egykori Menházba telepített zsidó helytörténeti kiállítás anyagát, amelynek segítségével évente sok száz győri, hazai és külföldi látogató ismerkedhet meg az egykor 5000 fős közösség mindennapjaival, nagyjaival és tragédiájával.
Vele beszélgetünk.
Mikor és hol születtél? Mondj néhány szót a szüleidről, a testvéreidről, a gyerekkorodról és az iskoláidról.
Csornán, az Erzsébet utcában születtem 1948-ban. Apám „szódás” volt a csornai és környékbeli boltok, valamint vendéglők szolgálatában. Négyen voltunk testvérek, két testvérem már meghalt, a harmadik testvérem idősek szociális otthonában él.
Aki ismeri Csornát az tudja, hogy nem volt egy könnyű hely. ’19-ben olyan sokk érte a város polgárait, hogy még mindig érezhető a hatása. Nagymamámnak kétéves ikerfiaival a karján végig kellett nézni hét ember akasztását a Főtéren.
Érdeklődő gyerekként a haverjaimmal nagy felfedező túrákat tettünk a városban. Az ’50-es évek végén, a hatvanas évek elején római katolikusként bennünket is izgatott, hogy mi történik a zsidótemető magas kerítésén túl? Kerékpárjainkat a falnak támasztottuk, a nyeregre és a kormányra állva kukucskáltunk be a misztikus temetőbe.
Holokauszt emlékmű, Csorna – Krausz P. felvétele
Ahol születtem, a szomszédban, egy emeletes házban lakott a Rehberger család. Zsidó vallású magyar állampolgárok voltak, akik az ortodox vallásfelekezet előírásai szerint éltek. Szigorúan megtartották a zsidó ünnepeket és a szombatot. A nagymamám és az anyám ezeken a napokon munkájukkal segítették őket. Elvágták a liba nyakát és kivéreztették az állatot, majd segítettek a feldolgozásban és a napi munkák végzésében. Rehberger úrnak jól menő ruházati kereskedése volt, nem pénzben, hanem ágyneművel és más ruhaneművel honorálta a kapott segítséget. Ez az évek során szép mennyiséget tett ki, melyet ’45-ben apám három nagyméretű ládában elásott. Amikor az orosz katonaság megszállta az országot, közte Csornát, a katonák hosszú fémrudakkal végig szurkálták a ház melletti területet, megtalálták a ládákat és magukkal vittek mindent. (Ezt gyerekként olyan sokszor hallottam, hogy szinte szó szerint emlékszem a történetre.)
Nem voltam kitűnő tanuló, általában négyes jegyeim voltak. Két zsidó vallású osztálytársam volt, a Deutsch Gyuszi és a Viola Tóni. Deutsch papa a zsinagóga melletti fa- és szaruesztergályos műhelyben dolgozott. Az ablakon benézve sokszor láttam, ahogy ügyes kézzel készített kisebb termékeket, talán ’57-ben vándoroltak ki. Tóni végig járta velem a fiúiskolát, további sorsára nem emlékszem.
Műszaki érdeklődésű gyerekként Győrben, a Jedlik Ányos gépipari technikumban szerettem volna tovább tanulni. Csornáról ketten jelentkeztünk, a társamat vették fel. A fiú mamájának tojás és füstölt árú szállítmányai néhány tized pluszt jelentettek az osztályzatában. A Győri Fényképész KTSz-nek Csornán is volt részlege, aminek a kirakatában ott virított a „fiú tanulót felveszünk” tábla. A mester úrnál már többször jártam, „Pajtás” nevű csoda masinával készült felvételeimet kidolgoztatni. Tanácsokat is adott, így amikor 1962-ben jelentkeztem, támogatta a felvételemet. 1965-ben tettem le a szakmunkás vizsgáimat. A csornai ipari tanuló évek után Győrben kaptam munkát. A szövetkezeteket a régi mesterek, nem egészen „önkéntes” összevonásával alakították meg az egész országban, így történt ez Győrben is.
“Pajtás” fényképezőgép (A 6×6-os gépet a Gamma Optikai Művek gyártotta 1955 és 1962 között) – soosfoto.hu; wikipedia.org
1965-ben beköltöztem Győrbe, a kollégák mindenben segítettek. Innen vonultam be katonának. Huszonhét hónapot töltöttem Sopronban, a három hónap kiképzési időt leszámítva ott is fényképeztem és mozigépész tanfolyamot végeztem, majd vetítettem. (Azokban az években népszerű volt az „Aranyember és az Egy magyar nábob”. Akkor volt a karrierje kezdetén Medveczky Ilona. Sikamlós jelenetét számtalanszor le kellett vetítenem.) Rengeteg szabadidőm volt, kiolvastam a határőrség könyvtárát, majd kijártam a városi könyvtárba. Nagyon sok felvételt készítettem a városról és a rendezvényekről. Leszereléskor sajnos mindent ott kellett hagynom.
Révai Gimnázium ma – revai.hu
(A gimnáziumot már Győrben, a Révai Gimnáziumban végeztem el. Az 1970-es évek elején kormányprogram volt, hogy a munkahelyek segítsék a dolgozók továbbtanulását, ennek köszönhetően négy éven keresztül, heti három délutánt és estét a gimnáziumban töltöttem. Ugyanúgy érettségiztünk, mint a nappali tagozatos diákok. Nagyszerű tanár egyéniségekkel találkoztam, a magyar, a történelem és a biológia tanárom ’56-os priusszal az állami középiskolában nem taníthatott, de negyven dolgozót igen. Érettségi után évtizedekig nagyon jó emberi kapcsolatot ápoltam velük. Például: amikor 1994-ben megjelent az első könyvem, felkeresett a műhelyemben Lády Károly, a magyar tanárom. Régi vágású, tekintélyes tanár volt. Gratulált, majd kezet nyújtott, szervusz Pista, ezentúl szólíts Karcsi bátyámnak.)
Mikor határoztál a pályaválasztásról, hogyan lettél fényképész?
Valójában 1962. augusztus nyolcadikán eldőlt a sorsom. Azon a napon kötöttem szerződést a Győri Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezettel (innen származik a KTSz elnevezés). 1965 nyara óta Győrben élek és dolgozom. Soha, egy napig sem voltam munkanélküli, 61 éve fényképészként dolgoztam, illetve dolgozom.
A 72 éves Fényképész Szövetkezet régi gépei, talán István is ezeket használta – kisalfold.hu
A szakma klasszikus ágának követője voltam. Készítettem tengernyi igazolvány és útlevélképet, esküvői felvételt, tablóképet, üzemi képeket és megszámlálhatatlanul sok gyerekfelvételt. A víz alatti fényképezés kimaradt az életemből. Idős pályatársaim tapasztalatainak felhasználásával alakítottam a saját stílusomat. Mai besorolás szerint a szolgáltató iparágban dolgoztam.
Mindig igyekeztem fegyelmezett emberként végezni a feladatomat. (Ha az esküvő délután négy órakor kezdődött, nem mehettem oda ¼ 5 órakor. Egyetlen alkalommal, 2001. június elsején délután 6 órakor maradtam le a polgári esküvőről, mivel egy felelőtlen autós belém hajtott az országúton. Vérző fejjel és vérző karral a templomi esküvőt már lefényképeztem. Akkor is csodálatos emberekkel találkoztam, a tűzoltók élve szedtek ki a totálkáros autóból, a mentőautóból kiszálltam mondván: nekem ott kell lenni az esküvőn. Mivel nem én voltam a hibás, a kiérkező rendőrök elvittek az esküvő helyszínére és megvártak a templom előtt, amig lefényképeztem a szertartást.)
1982-ben önállósítottam magam és 35 éven keresztül önálló iparosként tevékenykedtem. 2010. augusztus nyolcadika óta vagyok nyugdíjas. Még hét évig ugyanúgy dolgoztam, mint korábban. A szakmához nem lettem hűtlen, helytörténeti könyveket, albumokat készítek. Most következik a tizenötödik önálló könyvem. Társszerzőként még további tíz könyv elkészítésében vettem részt.
Hogyan indult a szakmai pályád, voltak-e nehézségeid, hogyan lettél sikeres fotós?
Pályám első évtizedeiben megélhettem és részese lehettem a fényképész szakma aranykorának. Hatalmas váltás volt a színes fényképezés megjelenése és rohamos elterjedése, ami magával hozta a kidolgozás automatizálását. A hagyományos fekete-fehér fényképek kidolgozása szobahőmérsékleten történt, amit egy hivatásos fényképész tanult és gyakorolt. A színes technológia 37,2 fokos hőmérsékletét már csak a kidolgozó gépekkel lehetett tartani.
A fényképezőgépek területén is hatalmas technológiai váltás történt. A korábbi, tapasztalaton alapuló beállítást felváltotta az automata beállítás, az élesség állítását pedig az autófókuszos élességállítás. Majd a kétezres évek fordulóján megjelent a fényképezés területén is a digitális technológia.
Ez néhány év alatt a hagyományos fényképezést és annak művelőit ellehetetlenítette. Ezek az okos fényképezőgépek megvalósították a korai fényképezés szlogenjét: „nyomja meg a gombot a többi a mi dolgunk”. Az utóbbi években kevés fényképezésből élő ember használ fényképezőgépet, az okostelefonban rejlő lehetőség egyre jobb minőséget produkál.
Modern, digitális kamera – muszakiblog.hu
Jó mestereim és többnyire segítőkész kollégáim voltak, akiktől lehetett tanulni, akikre lehetett számítani. Fényképeztem földön, vízen és levegőből, ez utóbbi külön műfaj, amit többször is volt szerencsém megtapasztalni. Az első húsz évben, amikor a szövetkezetnél dolgoztam amikor csak lehetőség nyílt rá, részt vettem szakmai továbbképzéseken, ahol a szakma elismert képviselői tartották az előadásokat.
A tanulás és tapasztalatszerzés másik területe volt a kiállításokon való részvétel. 1969 és 1982 között minden évben szerveztek országos és nemzetközi szakmai kiállításokat, ahol a legkülönfélébb kategóriákban mutathatta meg mindenki a tudását. Ezeken az összejöveteleken nagyon sok tapasztalatot lehetett szerezni és átadni. A ’69-ben nyert első díjhoz egy karcsú váza is járt, amire féltő gonddal vigyázok. Négy alkalommal válogatták be képeimet nemzetközi kiállításra. Budapesten, Bukarestben, Varsóban és Kelet Berlinben szerepeltek a felvételeim.
Szép volt az erkölcsi elismerés, de az akkori körülmények között kevés anyagi hozadékkal járt. ’71-ben és ’74-ben született gyermekeimnek az átlagosnál jobb körülményeket szerettem volna biztosítani, ezért ’82-ben önállósítottam magam. A kisipari, egyéni vállalkozói életforma “lehetőséget teremtett” a napi 14-16 órás munkavégzésre.
Néptánc 1 – Nagy István felvétele
Munkámban sikernek tekintettem, hogy a ’70-es évektől kezdve az intézmények vezetői ragaszkodtak a munkámhoz. Üzemek és vállalatok rendszeresen engem bíztak meg az események fényképezésével. Egy-egy délelőtt 100-120 óvodás gyereket fényképeztem le egyénileg, az intézményvezető ott ült a hátam mögött és próbálta ellesni tőlem miként lehet néhány másodperc alatt megfelelő kapcsolatot teremteni a kis páciensekkel. Nem némajátékkal és mimikával, hanem néhány kedves szóval sokkal hamarabb lehetett eredményt elérni. Még napjainkban is örömmel szólítanak meg ismeretlen emberek, hogy milyen élmény volt nekik a fényképezés.
Baross úti terasz Győrben – Nagy István felvétele
Nagyon sok helyen kérték, hogy készítsek valamilyen témában kiállítást. A hosszú életpálya alatt valamivel több mint kettőszáz kiállítást állítottam össze a legkülönbözőbb műfajokban. Légifelvételektől a cégérekig, a karácsonytól a zsidó templom romos állapotának bemutatásáig, sokféle témájú anyagot készítettem. Falunapokon a kultúrházban vagy az iskolában szerepeltek a felvételeim.
Reklám 2 – Nagy István felvétele
Érdeklődésed nagyon sokirányú, a történelem, a kultúra és a hit nagy kérdései különösen foglalkoztatnak. Több könyvet is írtál ezekről a témákról, melyek ezek és mi a fő üzenetük?
Miután önálló iparos lettem, készítettem néhány gyűjteményes könyvet. Részt vettem évkönyvek fényképeinek készítésében. Több alkalommal felmerült, hogy a kiállítások anyagát könyvbe kellene szerkeszteni. A jó javaslatok és ötletek legtöbbje a nyomdaköltségen bukik el. Újságpapírra nyomott olcsón kivitelezhető megoldáshoz nem voltam partner. A kétezres évek elején több kiállítást állítottam össze a Győrt ért első, 1944. április 13-án történt bombázásról. Sikerült eredeti fényképeket vásárolni, melyek a korabeli kolléga felvételein keresztül mutatták be a szörnyűségeket. Ezeket a képeket levéltári kutatással és korabeli újságcikkekkel kiegészítettem.
A győri belvárosra is hullottak bombák – romer.hu
Helytörténész és levéltáros barátaimmal úgy ítéltük meg, hogy Győr város életében is fordulópont volt a második világháború.
Az Apor Vimos püspökről szóló könyv borítója – bookline.hu
Három fontos pontot jelöltem ki, elsősorban olyat, amihez van annyi anyagom, amivel el lehet indulni. Az első volt Győr 35 alkalommal történt bombázása, a második a zsidó vallású magyar emberek elhurcolása, a harmadik Apor Vilmos győri püspök meggyilkolása.
Szent László herma a győri Székesegyházban – Nagy István felvétele
Közben megírtam a Kisfaludy utca történetét, utána pedig az Ipartestület 1005 oldalas nagy könyvébe 600 oldalnyi anyagot. A korábbi sok kiállítás hozadéka a Rábaközi emlékművek három kötete. Készítettem egy orvos barátomnak egy kerek évfordulós könyvet. A győri kórház építőjének, Dr. Petz Lajosnak különösen szép kiadványát sikerült elkészítenem.
A Dr. Petz Lajosról szóló könyv borítója – antikvarium.hu
Sok évtizeden keresztül örökítetted meg képeiden Győrnek és környékének tárgyi emlékeit, változásait. Képeiddel mire fókuszáltál elsősorban és hogyan sikerült ötvözni fényképész hivatásodat a kutatói-írói vénával?
A könyvek készítésénél arra törekedtem, hogy az olvasó tapasztalja meg, hogy ezeket egy fényképezéssel foglalkozó ember készítette. A levéltáros nyilván a dokumentumokra helyezte volna a hangsúlyt. A könyvtáros az irodalomra, vagy a kiadványokra. A levéltári kutatómunka sok olyan tapasztalatot nyújt, amelyek a következő kiadványhoz ötleteket, támpontot adnak.
Áradás Győrben – Nagy István felvétele
Számunkra kiemelkedően fontos a győri zsidóság története iránti nagyfokú érdeklődésed. Utalunk a Quiritatio (Sikoly) c. nagyszabású munkára, amely a győri zsidó tragédiát dolgozza fel az 1938-1945 közötti időszakban. De beszélhetünk a győri zsidóság történetéről általad készített kiállításról a hajdani győri zsidó Menházban. Kiemelkedő munkát végeztél a 2024-es Zsidók Győri Gyökerei Világkiállítás alkalmából kiadni tervezett fotóalbum elkészítésében is. Szabad megkérdezni, honnan az affinitásod a zsidóság felé?
Középiskolai tanárom hívta fel a figyelmet a zsidóság sorsának ismeretére. Egyszerűen nem volt téma, nem jelent meg a közbeszédben, hogy mi történt a zsidókkal. Azokkal az embertársainkkal, akik ugyanolyan állampolgárok voltak, mint a katolikusok, a reformátusok, vagy az evangélikusok. Nekik zsidó vallásuk volt. Bármennyire hihetetlen, ezernél több törvény, miniszteri utasítás, kormányrendelet és helyi szintű korlátozás történt a zsidó vallású magyar állampolgárok irányába, de, a magyar állampolgárságuktól nem fosztották meg őket. Engem az embertelen eljárás mélységesen felháborít, ezért is szoktam olyan szabatosan fogalmazni, hogy a zsidók, zsidó vallású magyar állampolgárok.
Soha nem kérkedtem a katolikusságommal, annak idején annak kereszteltek. Zsidó barátommal együtt töltöttük a katonaidőnket és ez a téma soha nem került szóba. Az 1980-as évek végén már foglalkoztam a zsidó témával, amikor egy alkalommal ez is szóba került a „könyvtárosok napi találkozója” alkalmával. (Munka után 5 – 6 óra között évekig működtettünk egy nyitott asztaltársaságot, ezt neveztük el könyvtárnak.)
Emlékmű Dachau-ban – viator.hu
A történeti hűséghez tartozik, hogy 1982-ben lehetőségem volt személyautóval Nyugat-Németországba utazni. München és környéke fért bele az egyhetes utazásba. Akkor már ismertem a halál- és munkatáborok történetét. Kiutaztam Dachau-ba, ami talán 20 kilométerre van Münchentől. Az ott készített felvételeim a Menház holokauszt termében, az egyik tablón szerepelnek.
A Quiritatio anyag gyűjtése során nagyon sok emberrel találkoztam, köztük több holokauszt túlélővel tudtam személyesen beszélni. Volt, aki mereven elutasított, nem akarta megosztani az emlékeit. Bezárkózott a szó fizikai értelmében is a lakásába és az orvosán kívül senkit nem engedett belépni. Többen viszont szívesen meséltek a velük történt eseményekről.
Auschwitz 3 – Nagy István felvétele
Az internet világának köszönhetően ismerkedtem meg a győri származású Quittner Klein Éva, Ausztráliában élt festőművésznővel. Közel tizenöt éven keresztül leveleztünk. Az ő története „A holokauszt legfiatalabb győri túlélője” címmel szerepel a könyvben. Mint képzőművész sikeres életpályát tudhat magáénak, holokauszt túlélőként megírta az „Emlékezés kavicsai” című könyvet, amelyet széles körben kellene terjeszteni. Kértem, rajzolja le azokat a helyszíneket, ahol a szörnyű események elszenvedője volt. Többszöri kérés ellenére ettől elzárkózott, mondván képtelen erről rajzokat készíteni. Megértettem és tudomásul vettem a döntését. Leveleiben halvány utalások voltak a vele történtekre, de további részletek felidézésére nem volt ereje. 2022. július 10-én, 91 éves korában halt meg Sydneyben.
A könyv elkészítésében prof. dr. Schubert Miklós történész barátom volt a legnagyobb segítségemre. Több angol nyelvű részletet fordított magyarra, közte az ő szüleinek csodálatos élettörténetét is megosztotta velem.
Nem csak visszaemlékezéseket gyűjtöttem, hanem a feleségem társaságában 2009-ben egy hétig Lengyelországban kutattam a zsidóság történetét. Krakkó volt a központ, ahonnan két alkalommal is kiutaztunk Auschwitz-ba, illetve Birkenau-ba. Mind a két nap a részletes fényképezéssel telt. Végigjártam valamennyi nemzeti épületet és a kutatási módszeremnek megfelelően készítettem nagy totál és apró részleteket bemutató felvételeket is. Így találtam rá az egykori foglyok festményeire. A francia vagy az olasz elhurcolásokat vasúti zakatolással és sínek csikorgatásával illusztrálták. Ilyen sok év után is a fülembe cseng a hanghatás.
Megható pillanat volt, amikor izraeli katonai egységgel találkoztam, akik katonai tiszteletadással adóztak az akasztófa előtt az összes áldozat emlékének. A két helyszínen készített rengeteg felvételből több tablót állítottam össze, amelyek a győri Menház kiállító helyiségeiben láthatók.
Auschwitz 11 – Nagy István felvétele
A találó, Quiritatio elnevezés Benedek István Gábor úrnak köszönhető. A könyv megtalálható Izraelben, a Yad Vasem múzeumban és a Washingtoni Holokauszt Múzeumban, valamint Washingtonban a Kongresszusi Könyvtárban. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb elismerést nem kaphat egy vidéki fényképészmester és helytörténeti kutató.
Auschwitz 6 – Nagy István felvétele
A Quiritatio megjelenése után több megkeresést kaptam. Számomra különösen értékesek azok a levelek, amelyek Izraelben élőktől érkeztek. Büszke vagyok Neuwirth Károlyra, aki a munkaszolgálatból hazatérése után kivándorolt Izraelbe és harcolt a zsidó állam megszületéséért.
Nagyon sajnálom, hogy Quittner Klein Évával nem sikerült személyesen találkozni. Két szép albumát őrzöm és nagyon sok fényképét. Annak viszont örülök, hogy a nagyszülei síremlékét sikerült rendbe hozatni és 2019-ben – két évi utánajárás után – az egykori lakása előtt a szülei és a testvére emlékezetére botlatókövet tudtunk elhelyezni. A rövid és megható ünnepségre Ausztráliából Győrbe utazott a leánya és orvos fia a párjával együtt. Az utcai megemlékezésnél megjelent és beszédet mondott a vármegye főispánja.
Sokszor mardos a lelkiismeretem, hogy az örömmel járó izgalom is hozzájárulhatott a halálához. Ugyanakkor nyugodt vagyok, hogy Éva asszony még életében mindent megtett a felmenői tiszteletéért.
A Quiritatio című könyv borítója – bookline.hu
Végül, mik a legújabb terveid? Hogyan egyezteted össze lankadatlan munkádat, igazából hobbidat, a családod életével?
Hogy a végén kezdjem a válaszadást: sajnos nincs közvetlen unokánk. A leányom és a fiam is szingli. Egy ismerős házaspár 9 éves kisfiának a nevelésében segédkezünk. Azt szoktam mondani: ezek a könyvek az unokáim. Bízom abban, hogy évtizedekig fennmaradnak és örömet nyújtanak azoknak, akik a könyv lapjait forgatják. Azt tudom, hogy több szakdolgozatnak szolgált alapjául a Quiritatio, illetve többen felhasználták a munkájuk során. A megjelenéskor kiadott talán négyszáz példány nagyon gyorsan elfogyott.
Gondoltál-e arra, hogy hatalmas és különösen értékes fénykép gyűjteményedet hozzáférhetővé tedd a nyilvánosság számára, egyben kezelésével megbízzál valakit vagy valamilyen szervezetet?
Ezen már sokat töprengtem. Ha netalán hirtelen meghalnék, a családom megőrülne a sokféle gyűjteménytől.
Már egy nagyobb anyagot a megyei könyvtárnak adományoztam. A régi győri kollégák felvételei közül rengeteg képet bocsátottam a budapesti székhelyű Fortepan rendelkezésére. A zsidósággal kapcsolatos anyagot már átadtam Villányi úrnak, a helyi hitközség elnökének. A Szabadságharccal kapcsolatos gyűjteményem felszámolás alatt van. A győri kórház alapítójának, Dr. Petz Lajosnak a gyűjteményes anyaga ajándékozásra vár.
A legnagyobb gyűjteményem Szent Lászlóhoz kapcsolódik, 23 kiállításom volt belőle az ország különböző városaiban. Ettől még nem akarok megválni. A Rábaköz felvételei nagy helyet foglalnak el, még nem döntöttem a sorsáról.
Elképzelhetetlenül sok felvételt, képet és negatívot őrzök a hatvan év alatt készített munkámból. Egy 18 négyzetméteres garázs feldolgozása nem egyszerű dolog. A lakásban csak 2x2x4 méternyi helyem van és mindig újabb megbízásokat kapok. A legnagyobb probléma, hogy nehéz rendszerezni, mivel a nap csak 24 órából áll.
Tudom, nem erre számítottál, de nem akarok nagy szavakat használni a gyűjtemények sorsával kapcsolatban.
Nagy István – gyorplusz.hu
Kedves István, köszönöm a beszélgetést, nagyon jó egészséget és sok erőt kívánok további munkádhoz.
Krausz Péter
Kérdezett és az angol fordítást készítette: Krausz Péter
A Győr-szigeti temető ravatalozójában tartott megemlékezés a korábbi évekhez képest megnövekedett részvétel mellett zajlott le szép napsütéses nyári napon, 2023. június 18-án.
A megjelenteteket Villányi Tibor, a Győri Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte és üdvözölte a megemlékezés vendégeit.
Villányi Tibor, Fotó: Nagy István, 2023. június 18
Elsőként Dr. Prof. Grósz Andor, a MAZSIHISZ közelmúltban megválasztott elnöke emelkedett szólásra. Különös jelentőséggel bír, hogy Grósz Andor győri származású, amire utalt is beszédében.
Dr. Prof. Grósz Andor, Fotó: Nagy István, 2023. június 18
Totha Péter Joel, Győr és a Magyar Honvédség főrabbija, beszédében emlékezett a 79 évvel ezelőtti győri és magyarországi eseményekről. Gara István kántor gyászénekét követően a megjelentek elmondták az ősi kádist a Holokausztban meggyilkoltak emlékére.
Totha Péter Joel, Fotó: Nagy István, 2023. június 18
Végül Dr. Krausz Péter, a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány kuratóriumának elnöke kapott szót, aki felhívta a figyelmet a jövő évi 80. évfordulóra tervezett Világtalálkozóra és a már folyó diákpályázatra. Meghívta a résztvevőket a 2024. júliusi eseményekre.
Dr. Krausz Péter, Fotó: Nagy István, 2023. június 18
Popper Vilma a 19-20. századi magyarországi irodalomtörténet alig ismert szereplője. Életéről sajnos csak foszlányok ismeretesek, a zsidósághoz való kötődéséről pedig még kevesebbet tudunk.
Írta: Polgár György
A termékeny irodalmár 1857. május 11-én született Győrött. Édesapja, Armin Popper az 1848-49-es szabadságharc oldalán küzdő osztrák önkéntesekből álló Bécsi Légióban szolgált. A felkelés leverése után Újvárosban telepedett le orvosként. Édesanyja, Josephine Leon szintén osztrák volt. Egy testvére volt, Helén Lujza. Győrött érettségizett. Orvos szeretett volna lenni, de akkoriban egy nő számára ez lehetetlen volt. Vilma anyanyelve a német, de kiválóan beszélt magyarul, angolul és franciául. Neveltetésében fontos szerepet kaptak a szabadságharc eszméi, amelyek nem egy munkájában is visszatükröződnek.
A zsinagóga közvetlen közelében, a mai Kossuth Lajos utca 14-ben laktak.
Angol és német nyelvtanárként helyezkedett el a Győri Királyi Felsőbb Leányiskolában (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium), de édesapja praxisában is gyakran kisegített. Az első világháborúban – ekkor már ötvenhét éves– ápolónőnek jelentkezett és a leányiskolában berendezett katonai kórházban szolgált. Tagja volt a Győri Jótékony Nőegyletnek, alapítványt hozott létre a rászoruló diákok megsegítésére, felekezeti hovatartozás nélkül.
Popper Vilma soha nem ment férjhez. Élete utolsó évtizedeiben csöndesen, magányosan élt a szülői házban, testvére gyermekeivel és unokáival foglalkozott.
1944-ben, a nyilaskeresztes hatalomátvételt követően a Csillag-szanatóriumban talált rövid ideig menedéket, de az intézményt hamarosan bezárták. A város és környéke zsidóival együtt a győrszigeti gettóba kényszerítették, majd Auschwitzba deportálták. A nyolcvanhét esztendős asszony csodával határos módon túlélte az út borzalmait. A gázkamrában gyilkolták meg.
Popper Vilma írásait németül vetette papírra. Tizenhat kötete közül mindössze három jelent meg magyarul. Eddig még senki nem vállalkozott a többi lefordítására. Minden bizonnyal ez lehet az oka annak, amiért kevéssé ismert a magyar irodalomért érdeklődők körében. Könyvei közül néhány angol nyelven is kiadásra került. Több írónkat fordította németre, többek között Mikszáth írásait. Ezért Ausztriában és Németországban a magyar irodalom nagyköveteként is számontartották. Külföldi szerzők írásait fordította magyarra.
Sokoldalú elbeszélő. Írt meséket, esszéket, karcolatokat, történelmi és egyéb tárgyú novellákat. Sok ismert kortárs íróval tartott fenn kapcsolatot, többek között Mikszáth Kálmánnal, Karinthy Frigyessel és Molnár Ferenccel. Szoros barátság fűzte a kor nevezetes színésznőjéhez, Jászai Marihoz is, akit még akkor ismert meg, amikor Jászai cselédlányként dolgozott a szomszédban. A híres művésznővel való találkozás emlékét őrzi Jászai Mari és a zöld pad című írása.
Első írói sikerét 1891-ben a Lipcsében kiadott Märchen und Geschichten für große und kleine Kinder (Mesék és történetek nagy- és kisgyermekeknek) kötetével érte el. Ettől kezdődően folyamatosan jelen volt a német irodalmi életben. Ez a műve magyarul Mesék és regék címen 1894-ben jelent meg, melynek szerzője „Vilma néni”. Nem ő, hanem Ágai Adolf, a nevezetes Borsszem Jankó című élclap alapítója fordította nyelvünkre és készített hozzá bevezetőt „Forgó bácsi” néven. A rövid mesék erkölcsi útmutatást adnak az olvasóközönségének: „Ezt a mesés-könyvet a gyermek önálló gondolkodásának fejlesztésére épp oly alkalmatosnak tartom, mint arra, hogy prédikálás nélkül terelje ébresztő lelkét a szépre és igazra” – írja Ágai.
Popper zsidósága egyáltalán nem tükröződik a történetekben. Sokkal inkább a keresztény többségi társadalom hagyományai jelennek meg, amire némely cím is utal, pl. Az első karácsonyfa, vagy a Mikulás. Ennek oka lehet talán, hogy asszimilálódott zsidó családból származott.
Második alkotását, az Altmodische Leute-t (Régimódi emberek) Drezdában adták ki ugyanabban az évben. Magyar változata, a Különös emberek öt évvel később került a hazai könyvpolcokra. Harmadik kötete a Neue Märchen und Geschichten az utolsó, ami magyarul is eljutott az olvasókhoz, Újabb mesék és regék címmel, 1900-ban.
Magyarul megjelent kötetek, Országos Széchenyi Könyvtár – Fotó: Polgár György
Popper alapító tagja volt az 1909-ben létrehozott győri Kisfaludy Irodalmi Körnek, melynek célja „a magyar irodalom művelése, fejlesztése és terjesztése, a szépművészetek ápolása, felolvasások és ünnepélyek rendezése, valamint jelesebb irodalmi termékek kiadása által”. Ekkortól a győri lapok is publikálták írásait, melyeket azután irodalmi esteken olvastak fel. 1894 és 1920 között tagja volt a Verein der Schriftstellerinnen und Künstlerinnen Wien-nek (Írónők és Művésznők Egyesülete, Bécs) is, ahol szintén rendszeresen hangzottak el írásai. Históriáit az elsőrangú német szépirodalmi lapok szívesen közölték. Max Geißler, a kor egyik ismert német irodalomtudósa 1913-ban ugyan dicsérte novellisztikus tehetségét, de azt is hangsúlyozta, hogy Popper felismerte saját tehetségének határait.
1902-ben a Kossuth-centenáriumot egy, a szabadságharcról szóló ifjúsági regénnyel köszöntötte Die Fahne hoch! (Magasra a zászlót!) címen, majd írt egy életrajzi regényt Forstmayer Richárdról, a győri káptalan neves orgona- és csellóművészéről. 1926-ig gyakran jelentek meg magyarra fordított kisebb írásai helyi lapokban is, például a Győri Hírlap hasábjain. Ezek többnyire velős gondolatú rövid elbeszélések vagy Ezópusz stílusában megfogalmazott fabulák voltak.
Állatmesék – Forrás: Győri Hírlap 1912. április 7. (húsvéti melléklet)
Egyik jelentőségteljes novellája, az Ahasvér fiai is a Győri Hírlapban jelent meg. (Ahasverus, avagy a bolygó zsidó legendája egy középkori történet egy zsidó férfiról, akit Jézus Krisztus a Golgotára menet megátkozott, hogy életben maradjon az utolsó ítéletig. Ezért kénytelen vég nélkül a világban vándorolni.) Dr. Nagy Erzsébet, győri magyar-történelem szakos középiskolai tanár, helytörténész így ír erről a Popperól készített monográfiájában: „E rövid elbeszélés vallomás a hazaszeretetről és a kiközösítés fájdalmas élményéről. Az elbeszélés szereplői kiközösített emberek: egy nagybeteg cigány muzsikus és egy zsidó orvos. A haldokló így panaszolja el orvosának egy életen át hordott fájdalmát:
„Lássa doktor úr – szólt a cigány, mikor a vonó kiesett erőtlen kezéből – most már megkönnyebbültem. Öcséim ezeket a nótákat fogják fújni, ha majd temetnek, és az anyaföld befogadja megtért fiát. A halottnak megadják azt a földet, melyet az élőtől megtagadtak. Mi cigányok Ahasvér átkát viseljük, nekünk bolyonganunk kell, mindig csak bolyongunk, pihenés nélkül. Senki sem szereti forróbban a hazát, mint mi, senki sem énekli meg úgy az anyaföldet, amelyből egyetlen göröngy sem a miénk, mert mi nem vagyunk magyarok – csak cigányok…” „Öregem, ezt én is elmondhatom magamról” – szólt az orvos, én is Ahasvér átkát hordom, mert zsidó vagyok. Nekünk ugyan szabad a földért küzdenünk, véreznünk és meghalnunk, de azért mégis idegenek, mindig csak jöttment Ahasvér ivadékai maradunk.”
Műfordítással is foglalkozott.
Jerome Klapka Jerome angol író novellájának fordítása – forrás: Győri Hírlap, 1912. június 2
A nácizmus előretörésével önálló kötete már nem jelenhetett meg. A hozzá hű Győri Hírlap álnéven helyet adott burkolt állatmeséinek, melyek mindegyikére a szellemes gúny, a térhódító nácizmus ostorozása a jellemző.
Szerény emlékek
Popper Vilma hagyatékának nem akadt megmentője.
Popper Vilma szülőháza ma – Fotó: Polgár György
A háború után, 1945-ben hazatért unokaöccse, dr. Korein Sándor, a Csillag-szanatórium egykoriorvosa, egy fehér márvány emléktáblát helyezett el Popper Vilma volt lakóhelyének belső kapualjában. A Győri SZC Kossuth Lajos Technikum és Kollégium diákjai egy koszorú elhelyezésével és egy kis műsorral korábban minden évben megemlékeztek az írónőről az emléktáblánál. Az utóbbi években a bejutás leheltelenné vált, ezért ez a szép szokás elmaradt.
Fiatalok az írónő emléktáblája előtt, Forrás: Új Élet, 2013. december 15
Mivel a rossz állapotban lévő, körülbelül 150 éves ház jelenleg felújítás alatt van, van remény arra, hogy nemsokára ismét lehetővé váljék a megemlékezés. Az emléktáblát átmenetileg leszerelték, a munkálatok befejeztével vissza fogják helyezni.
Az emléktábla ma – Fotó: Polgár György
Petőcz Miklós irodalomtörténész és költő az alábbi, 1997-ben kelt versével így emlékezik meg a győri irónőról:
Popper Vilma! e név mintha
„De profundis” mélybe nyitna.
Gyermekszemmel látott arca
a gettószél s a kapuja
mintha tűnt titkot takarna…
.
Apja, míg a nemzet felkelt,
légiósként tett Bécsben rendet
s úgy állt a honvédséghez
sebészkése lett csak véres.
.
Többé Bécsbe vissza nem tért.
Maradt nálunk megtűrt vendég.
Orvos volt… s félholt a nemzet…
meg itt remélt több türelmet.
.
Így lett dráma lánya sorsa
Elnyelte gázkamrák korma.
Nyolcvanhat éves korában
a városházán én még láttam.
.
Házuk mellett állt egy zöld pad.
Kik látták, nem látják holnap.
Hol Jászaink kis cselédként
megvárta a játék végét.
.
s ezt a pár sort tollba mondta
Ő s Karsay Jolán és Flóra.
Mindkét játszótárs nagynéném
s rozsdás rézzé vált az élmény
S mert Két Kaszás menni késztet.
Ezt készítem a révésznek.
Dr. Nagy Erzsébetnem kis munkával 2006-ban összeállított egy hiánypótló monográfiát Popper Vilma a szelíd hangú írónő címmel, amivel méltó emléket állított a majdnem elfeledett zsidó írónőnek. Szerinte „Az igazi emlékápolást azonban az szolgálná, ha kiadásra kerülnének művei, s így gondolataival, szelíd emberségével jelen lenne az irodalomszeretők, az olvasók körében.”
Felhasznált források:
A magyar irodalom győri nagykövete, Kisalföld, December 2, 2013
Max Geißler: Führer durch die deutsche Literatur des 20. Jahrhunderts. Dunker, Weimar 1913
Győri Legendák – Petőcz Miklós versei. Palatia Nyomda, Győr 1997
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé.A negyedik részben megismerjük a részeg orosz katonák viselkedését, valamint a kölcsönösen jövedelmező “árucserét” egy másik orosszal, egy ismételt robotot (kényszermunka az oroszok részére), azt, hogy mennyire fontos a jó igazolványok megléte, és hogyan keresnek bort egy orosz harci egységnek. Dr. Bakonyi elmagyarázza a magyar hatóságok és az orosz hadsereg zsidókkal szembeni viselkedése közötti különbséget. Ez az összehasonlítás az utóbbi javára szól.
Folytassuk.
1945.I. 20 szombat
Miután Schatz bácsi házát, úgy ahogy rendbe hoztuk, beköltöztünk … A beköltözők a következők: a házigazda Schatz Ödön, a 2 komáromi hölgy és a velük lévő fiú, a 2 v. szlovák partizán és mi ketten. Schatz Ödön bácsi, a 2 hölgy és a fiú a belső szobában helyezkednek el, mi 4-en az elsőben, mely nappal orvosi rendelő, váró, operáló, de nagyon gyakran beszélgető szoba, főleg, ha én nem vagyok odahaza.
Megcsináljuk a táblát és másnap reggel már megjelennek az első páciensek, kiknek sora mindinkább növekedett és egész párkányi tartózkodásom alatt az esték kivételével szinte semmi szabadidőm nem volt. Párkányi tartózkodásom I. 17-én kezdődött és pontosan egy hónapig, II. 17-ig tartott. A párkányi helyzet nem valami bíztató a szemközti Esztergomban németek vannak és naponta belőnek néhány aknát. Ezek a belövések teljesen rendszertelenek és kiszámíthatatlanok. A párkányi lakosok jelentékeny része pincékbe lakik, részben mert a házuk tönkrement, részben a félelem miatt …
A lebombázott párkányi híd, 1980, Forrás: Fortepan
Mi természetesen nem mentünk le a pincébe, hanem a lakásban helyezkedtünk el. Jó órában legyen mondva, semmi bajunk nem történt. Én a reggeli rendelés elvégzése után elmentem a fekvő betegeket meglátogatni és csak du. 2 óra körül szoktam hazamenni, ebédelni. Ebéd után, ha volt egy kis szabadidőm, úgy patiánszoztam …, de hamarosan besötétedett és így kénytelen voltam abbahagyni.
A közösség, amelyben éltünk, igyekezett megszerezni minden szükséges ennivalót. Ebben én jelentékeny szerepet játszottam, mert a betegek egy része természetben fizette a honoráriumot, lisztet, zsírt, szalonnát stb. Szerencsére hús gondjaink nem voltak, mert a párkányi mészárosok még hozzájutottak némi vágómarhához … 10 P-ért kaptuk kilóját a húsnak. A Schatz … ház sokat fogyasztott, mert a tagok száma állandóan emelkedett a hazatérő párkányi muszosok révén, másrészt mindazok, akik távolabb laktak, itt rekedtek meg, mert továbbmenni nem lehetett.
A front ugyanis Komárom irányában alig volt messzebb 20-25 km-nél, így tehát nem lehetett továbbmenni. Egyesek a megjöttek közül, látván az itteni helyzetet … visszamentek Nagymarosra, Vácra, Pestre v. még messzebb. Így tett a 2 Fleischmann testvér is, Wolf Jóska sógorai és az idők őket igazolták. Ők Ácsra akartak menni, de mikor látták, mi a helyzet, visszafordultak. A párkányiak közül is visszamentek egyesek, valamint Harmat Laci is. Ugyanis megjelent egy rendelet, hogy mindazok, akik nem a volt Csehszlovákia területén laktak, térjenek vissza az anyaországba. Nálam természetesen eltekintettek a rendelet alkalmazásától, mert az orvosra szükség van. Dicsekvés nélkül mondhatom, a fiatal győri orvos – így hívtak engem, becsületet és megbecsülést szerzett Párkányba.
Párkány falu (SK) a második világháború előtt, háttérben az esztergomi bazilika, Forrás: kulturasturovo.sk
A napok egyhangúan telnek. … állandó érintkezésben vagyunk az oroszokkal, hogy a front helyzetéről valamit megtudhassunk. Az ágyúzás határozottan közelebb hallatszik, … én mintha érezném az elkövetkezőket, állandóan be vagyok pakolva és hátizsák gazdálkodást folytatok.
II.14-én csúnya aknázást csinálnak a németek, pont a ház előtt csapott le 2 akna és a még meglévő ablakaink is betörtek. Én szerencsére nem voltam odahaza, az ablak, amelynél én olvasni, írni szoktam, ripityára tört. A házban lévők közül senkinek nem történt baja, szerencsés véletlen!
A fronthelyzet, úgy látszik, mintha kissé megnyugodna, de valami furcsa feszültség van a levegőben. Az oroszok idegesek, ismételten házkutatásokat tartanak. Feltűnően kevés orosz van a helységbe és mi állandó drukkban vagyunk, de csak várunk.
II.16-án pénteken este, Schatz bácsi kívánságára, az itt lévő összes zsidók és félzsidók összejöttek péntek esti imára és vacsorára. 2 orosz vendégünk is volt és Kovács Béla esztergomi muszos pék finom fehér barcheszt sütött az ünnepi vacsorához. Nem is gondoltuk, hogy ez búcsúvacsora lesz számunkra …
Ugyanez nap délutánján a helybeli katolikus káplánnal beszéltem, hogy nem lehetne-e a Vatikánon keresztül üzenetet küldeni Feleségemnek Győrbe. Azt válaszolta, hogy minden kapcsolatuk megszakadt és lehetetlen. Talán eszébe jut kérésem és most, hogy a németek visszafoglalták Párkányt, valahogy hírt tud adni, hogy élek és megvagyok.
II.17 szombat
Az ágyúzás egész közelről hallatszik, az emberek a pincékben, feltűnően kevés ma a beteg, hír-hírt követ, hogy jönnek vissza a németek. Az oroszok hallgatnak, de az egyik kiböki, hogy valami van.
Erre mi teljesen összepakolunk és várunk. Rehberger, ki Nánán van, szintén hírekért jön, mert ott is nagyon majrés a hangulat. Mi visszaküldjük azzal, hogy érdeklődje meg, mi van a nánai orosz kórházzal, mert ha visszavonulás van, azt biztos elszállítják. D.u. 5 óra körül lélekszakadva jön vissza, hogy a kórházat útnak indították. Erre mi sem várunk tovább, hanem felvesszük dolgainkat és erős tempóban megindulunk. A párkányiak riadtan álldogálnak a kapuban, az oroszok teljesen felpakolva, menetkészen várakoznak és egy ismerős orosz tiszt mondja, hogy csak siessünk.
Sajnos a garamkövesdi hídhoz nem tudunk eljutni, mert a terület víz alatt van és így az országúton Kőhídgyarmatig kell mennünk. Az országút tömve van visszavonuló orosz osztagokkal és állandó ágyúzás közben szinte az egész úton futva rohanunk, hogy elérjük a hidat. A veszélyérzetet növeli a közvetlen közelünkben becsapódó gránátok süvítése és az, hogy nem tudjuk milyen állapotban van a híd, állítólag délelőtt a németek csúnyán megdobálták.
A visszavonuló oszlopokkal haladva rekordidő alatt tesszük meg az utat és letérve az országútról elérjük a hídhoz vezető utat, amely borzasztó állapotban van és … bokán jóval felül érő sárban ficánkoló, megvadult lovak között érjük el a hidat, amelyen sikerül keresztül mennünk.
Párkány-Garamkövesd-Kicsind-Bajta (mind SK), Forrás: Google maps
Az első község az innenső parton Kicsind, de ezt az oroszok már régen evakuálták a civilektől és most is tömve van orosz katonákkal. Itt Kicsinden egy orosz kapitánnyal találkozunk, ki azt mondja, hogy azonnal menjünk tovább, hogy a Garamtól minél távolabb legyünk. Ezt muszáj is megtennünk, mert itt nincs egy ház, hol menedéket találhatnánk. Elhatározzuk, hogy az éjjel folyamán Bajtára kell eljutnunk, hol majd talán megszállhatunk.
Az út, főleg az első részen borzalmas állapotban van, de válogatni nem lehet, hideg is van, muszáj menni, mert különben megfagyunk. Lehetett éjjel 1 óra, mire Bajtára eljutottunk, de a falu tömve van oroszokkal és nincs egy talpalatnyi üres hely. Újra és újra próbálkozunk, végre egy konyhába, hol már vagy 8-an aludnak, befogadnak bennünket. Szűken vagyunk, de meleg van és legalább a bakancsot levehetjük a lábunkról. … sikerült egy padon elhelyezkedni és reggel 6 óráig aludtam, mint a bunda. Itteni házigazdánk neve Vilmajor János, Bajta.
II.18 vasárnap
Reggel, midőn végignéztünk egymáson, láttuk … a tegnapi, illetve éjjeli gyaloglás nyomait. Nyakig sárosak, piszkosak vagyunk és igyekszünk kissé rendbe hozni magunkat, de ez csak napok múlva sikerül, mire a sár tökéletesen megszárad és kikefélhető. Korán indulunk, mert még ma szeretnénk legalább Zebegénybe eljutni. A társaságon látszik a tegnapi út hatása, fáradtan vonszoljuk magunkat.
Az út a reggeli órákban erősen csúszik, szinte tipegve lépkedünk a meredeken lefelé haladó úton, amely Lelédre vezet. Leléden keresztülhaladva, amely szintén nagyon megszállott képet mutat, még a reggeli fagy hatása alatt álló úton jutunk ki az Ipoly mentén és hosszú úton követve annak folyását, többször pihenve és egybe várva a társaságot … az Ipolydamásdra vezető hídhoz. Az itt álló egyedüli hídőr 2 igazolványt megnézve átengedi az egész társaságot, amely megkönnyebbülve sóhajtunk fel, ugyanis háromnak semminemű igazolása nincs.
Ezen kívül azonban nagyon megnyugtató a tudat, hogy 2 folyó van a hátunk mögött és az ágyúzás is mind messzebbről hallatszik. Ipolydamásdon komoly pihenő és étkezés következik, a vízben főtt krumpli sóval nagyon jól pótolja a kenyeret és kb. dél lehet, mikor tovább indulunk. Lassú menetben elérjük Szobot, hol bevisznek a parancsnokságra, újabb igazoltatás.
Azok a papírok, amelyek a hídőrnek jók voltak, itt is jók és 3 igazolvány felmutatásával az egész társaság mehet, Csak én, ill. az orvosi táskám forgott veszélyben, az egyik hőmérőmet el akarta venni a főhadnagy, de sikerült lebeszélnem.
Kora d.u. értünk Zebegénybe. Igyekeztünk minél előbb szálláshoz jutni, hosszas szaladgálás után Harangozó Ádámnál kaptam egy sezlont, míg a társaság Krebs Ferencéknél helyezkedett el. Én elhatároztam, hogy egyelőre Zebegénybe maradok, gondolván …, mint orvos mindenütt megélek, mert betegek vannak és valahogy majd csak eltartanak. A társaság többi része 1 napi pihenő után továbbment Nagymarosra, ill. Pestre.
Zebegény az 1930-as években, Forrás: archivnet.hu
Zebegényi tartózkodásom II.18-27-ig terjedt és ezen idő alatt háromszor cseréltem lakást, mert a pihenésre visszatérő oroszok még az orvost sem tartották tiszteletben. A zebegényi napok egyhangúan teltek és csak a Zebegényben felszedett Komlós fiúval van baj, ki megtetvesedett és dacára, hogy egész nap semmi dolga nem volt, nem bírta magát kitetvészni és én is észrevettem, hogy nekem is vannak. Ez már a harmadik eset vándorlásaim folyamán, hogy megtetvesedem, de szerencsére csak bevándorlókról van szó és azonnali intézkedéssel sikerült meggátolni a tetűk elszaporodását. Először Székesfehérváron, másodszor Párkányban és most harmadszor Zebegényben sikerült partizánokat szereznem és szerencsére azonnal meg is szabadulni tőlük. Nagyon kellemetlen állatok és a kiütéses tiphus terjesztői! Komlóst végre elhelyezem egy zebegényi gazdánál és én Krebs Ferencékhez költözöm, hol rajtam kívül még 2 Párkányból velem együtt jött muszos van.
3 nap múlva azonban Zebegényt is el kell hagynunk, mert úgy látszik az oroszok evakuálni akarják a civil lakosságot, hogy legyen hely a frontról pihenőre térő legénységnek. Zebegényben váratlan találkozásom volt Bíró Jucival, ki Pestről került ide és itt úszta meg a nyilas időket. Nagyon megörültünk egymásnak, de másnap már … indultam tovább.
II.27 kedd
Ebéd után indultunk hárman útnak, hogy távolabb legyünk a fronttól, irány Vác, esetleg Budapest. Alig 1 órai gyaloglás után sikerült felkapaszkodnunk egy orosz csapatszállító autóra, amely elvitt bennünket Budapestre. Kb. 5 óra lehetett midőn Pestre értünk és én, elválva társaimtól, elhatároztam, hogy felkeresem feleségem nagynénjét, ki a Nürnberg u. 33. sz. alatt lakik.
Budapesti utca az ostrom után, 1945 Forrás: Fortepan
Már egészen besötétedett, mire elértem hozzájuk és alaposan meglepődtek jövetelemen. Nagy mese jobbra, balra, másnap bementem a városba, hol sok ismerőssel találkoztam, felmentem a Síp u. 12 alá, ahol szinte csupa győrit találtam, úgymint Salczer Dórit, Steinfeld Imrét, Raab Lacit és Fleischmann mészárost, kik a vidéki zsidók ügyeit intézték. Majd később találkoztam Klausz Gyurival, ki apósánál lakik együtt Dr. Szekeres Oszkárral, Ádler Manóval, kik mindnyájan Pesten vannak.
A budapesti Erzsébet híd romjai, 1945, Forrás: cultura.hu
Még sok győri volt vagy van Pesten, de egyrészük elment, mert Pesten az élelmezési helyzet nagyon kritikus. Másnap d.u. kimentem Mari nénihez, Kató anyjához, ki nagyon kedvesen fogadott és nála laktam egész pesti tartózkodásom alatt. Katótól szerettem volna megtudni Hermin néni címét, de sem tőle, sem a többi ismerőstől nem sikerült rokonaimról hírt szereznem.
Állandóan járom a várost, hogy valaki révén hírt halljak, de senki nem tud róluk. A Pesten való járkálás nem valami veszélytelen dolog, mert minden pillanatban befoghatják az embert robotba. Én mindig viszem magammal orvosi táskámat és így sikerül megúsznom a dolgot. Nagyon kellemetlen idő van, éles hideg szél fúj és én a bundámat már nem akarom magammal vinni, hanem ott hagyom Marcella néninél a felesleges téli holmimmal együtt. Közben állandóan töröm a fejem, hová menjek, merre induljak, mert Pesten nem akarok maradni, ámbár Mari néni nagyon kedves, de nekik maguknak sincs mit enniük.
Kati ottlétem alatt utazott le az Alföldre valami ennivalóért. … III.2-án indult útnak és úgy volt, hogy én megvárom visszajövetelét, de még a rákövetkező szerdán sem volt odahaza és én nem bírtam tovább várni. Annál is inkább, mert a velem hozott tartalék ennivaló már nagyon megfogyott.
Képeslap Vácról, 1938, Forrás: Vatera.hu
Szerdán, III. 7-én este felültem a Vác felé induló vonatra, amelyik este 6-kor indult a Nyugatiból, és reggel 4 órára, rekord lassúsággal és gyakori álldogálások után megérkeztünk Vácra. Pesten hagytam a bekecsemet, hósapkámat 2 pár flanel kapcára valót, 1 lepedőt, melyhez később csatlakozott az ujjas pulóverem és a téli kesztyűm. Ez utóbbi dolgokat már Pencről küldtem fel Marcella nénihez.
Az utazás alatt, ill. Vácon megismerkedtem a kosdi tanítóval, ki mesélte, hogy nincs orvosuk és én úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szaladok bele a frontba, hanem kissé távolodom tőle. Tehát nem megyek vissza Nagymaros Zebegény irányába, hanem Váctól keletre helyezkedem el.
III.8 csütörtök
Reggel 5 óra tájban indultunk útnak, és tekintettel, hogy a tanítóék nagyon lassan haladtak, én előre mentem Kosdra, hol kisült, hogy már van egy orvosuk. Így én a tovább menés mellett döntöttem. Közel vannak egymáshoz a községek, hamarosan Rádra értem, hol a bíró nagyon sajnálta a dolgot, mert nagyon kellene a doktor, de annyira tele vannak oroszokkal, hogy nem tud sehol elhelyezni.
Rádtól 3 km-re van Penc, hol volt a körorvos is, ki elmenekült az oroszok elől és itt biztosan elhelyeznek. Pencen hasonló a helyzet, mint Rádon, sok az orosz, de az orvos kell, és valahogy mégis szorítanak helyet. Így tehát megtelepedtem Pencen és itt is kezdem meg emlékeim papírra vetését.
Penc ma, madártávlatból, Forrás: Google maps
Csütörtökön érkeztem meg és hétfőig egy Szemere nevezetű özvegyasszonynál laktam a konyhában, a szobában egy tbc-s fiatalember feküdt. A helyzettel nem voltam sehogy sem kibékülve és hétfőre sikerült a községházán egy szobát kiüríteni … úgy, ahogy berendezni, úgyhogy hétfőn megkezdtem a községházán való rendelést. A rendelőben lévő rekamién alszom, és önálló háztartást vezetek.
A praxis nagy elánnal indult meg, és az első héten szinte egész nap el voltam foglalva, de most már kissé alábbhagyott, és így hozzájutok, hogy naplómat megkezdhessem és folytathassam. Penc nagyon helyes kis község, aránylag keveset szenvedett a háborútól, de sajnos az oroszok már nagyon kiélték, úgyhogy az élelmiszerek beszerzése, ill. megszerzése már nehézségekkel jár.
Tegnap, III. 24-én ment fel egy betegemnek az ismerőse Pestre, kitől csomagot küldtem Marcella néninek, egy zacskóban nullás lisztet és 8 db. tojást. Remélem, megkapja, mellékelve küldtem az ujjas pulóveremet és a téli kesztyűmet, hogy minél kevesebb felesleges holmi legyen nálam, ha majd hazafelé indulok. Sajnos még nagyon idehallatszik az ágyúdörgés, és igen rezegnek az ablakok, úgyhogy még közel van a front. Ma van 25-e, névnapod k. Feleségem …
(A fényképek csak illusztrációk.)
Az ötödik rész vége.
És ne hagyd ki az utolsó, hatodik részt sem, amelyben megtudhatja, hogyan tervezi Dr. Bakonyi Győrbe, szülővárosába való visszatérését. És ezzel majd véget is ér a napló. Epilógusként a szerkesztő majd közzétesz egy hírkivágást a “Penci Hírek” című helyi lapból és egy rövid leírást Dr. Bakonyi lányáról, Bakonyi Hugiról, egykori élsportolóról, aki megőrizte édesapja naplóját az örökkévalóságnak.
Dr. Róth Emil (Joel Zvi) rabbi életének gyökerei és korai évei
Amir Livnat írása
Ivrit változat alul
Bevezetés
Dr. Róth Emil (Joel Zvi) rabbi, a győri neológ hitközség 1944 előtti utolsó rabbija a város zsidó történetének ismert alakja. Cionista szemléletével a II. világháború kitörése előtti években a város számos fiatalját, köztük az ortodox hitközség tagjai közül is sokakat meggyőzött arról, hogy Palesztinába, Izrael földjére vándoroljanak ki, és ezzel életüket mentették meg. Róth rabbi a háború alatt végig a gyülekezetével maradt, annak ellenére, hogy lehetőséget kapott, hogy megmentse magát és családját. Róth rabbit, mint közösségéhez hűséges tanítót és szellemi vezetőt, gyakran emlegetik “Győr Korczakjaként”. Emlékezetes még az ortodox Benzion Snyders rabbival közös prédikációja a zsidó közösség utolsó szombatján, a Budai utcai barakk-táborban, az Auschwitz-Birkenauba való deportálás előtt.
Nem meglepő tehát, hogy Róth rabbira a győri zsidók és leszármazottaik vezetőként és példaképként, szinte mitikus alakként emlékeznek. Ennek megfelelően sokat írtak már a győri rabbiként eltöltött éveiről, 1935-től a hitközség utolsó napjaiig 1944 júniusában. Kevésbé ismert és dokumentált viszont az az időszak, mielőtt Róth rabbi átvette győri pozícióját. A következőkben ezeket a hiányosságokat pótoljuk, és nyomon követjük Róth rabbi gyökereit és korai éveit.
Gyermekkor
Róth Emil 1907. szeptember 21-én született. A magyar mellett a Joel Zvi (יואל צבי) zsidó nevet kapta, ennek okairól később lesz szó. Vezetéknevét, Róthot, a modern héberben “רוט”-ként, a hagyományos zsidó héberben általában “ראָטטה”-ként írják.
Róth Emil születési anyakönyve, 1907 (forrás:FamilySearch)
A budapesti levéltárban őrzött anyakönyvi adatok fényt derítenek Emil családjára. Szülei Róth Izsák és Kohn Irén, akik 1904. július 28-án kötöttek házasságot. Emil szülei öt fia közül a harmadik. Legidősebb testvére Dezső (Dávid) 1905. június 10-én született. Másodikként, 1906. augusztus 29-én jött világra Andor (Mordechai), és utánuk, mint említettük, következett Emil. Emil fiatalabb testvérei Sándor, aki 1909. október 6-án, és László, aki körülbelül egy évvel később, 1910. október 21-én született.
Róth Izsák és Irén házassági anyakönyvi bejegyzése, 1904 (Forrás: FamilySearch)
Emil Kunszentmártonban született, ahol szülei, Izsák és Irén éltek, és ahol valamennyi gyermekük világra jött. Kunszentmárton a mai Magyarország keleti részén, az Alföldön, a fővárostól, Budapesttől mintegy 130 km-re délkeletre található. A Körös folyó keleti partján fekszik, amely a Tisza egyik mellékfolyója, és a határában a folyón átívelő híd miatt fontos keresztútnak számít. Kunszentmárton már 1807-ben városi rangot kapott.
1910-ben, nem sokkal Róth Emil születése után 10 921 lakos élt itt, ebből 222 zsidó. A városban 1912-ben új zsinagógát építettek, amely ma is létezik. A kunszentmártoni zsidók többsége mezőgazdaságból, kereskedelemből és különböző kézműves mesterségekből élt. A városban élő zsidóknak gabonamalmuk, faipari üzemük és nyomdájuk is volt. Emil családja gabonakereskedésből tartotta el magát. Tiszai teherhajókon szállították a gabonát.
Kunszentmárton a régi időkben (Forrás: Képeslaptár)
A kunszentmártoni Zsinagóga napjainkban (Forrás:Wikipedia)
Emil gyermekkori családi életét testvére, Róth Sándor visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, aki a későbbi években az izraeli Ma’abarot Kibbutz tagja lett, és egyébként az Israel Goren héber nevet vette fel. A „Tiszától a Hefer-patakig” című könyv magyar származású Kibbutz-tagok, köztük Israel Goren történeteit gyűjti össze. Az ő emlékeit idézzük:
“A faluban egy 25 családból álló kis zsidó közösség élt. A szüleim kóser konyhát tartottak, sábátkor bezárták a boltjukat stb. és megünnepelték a zsidó ünnepeket: peszách, ros hásáná, jom kipur stb. Gyakran idézték a “Le’Shana Haba’a Bi’Yerushalim” (“Jövőre Jeruzsálemben!”) c. verset. Családunk nagyon melegszívű volt, és meghitt volt a kapcsolat a családtagok között. A szüleim otthonában szívtam magamba a zsidó hagyományt, ami mindannyiunk számára sokat jelentett: szüleimnek, nagyszüleimnek és nekünk, az öt fiúnak… A vakációk idején apa a rabbi szemináriumból egy diákot látott vendégül, aki nekünk Tórát tanított. Az iskolaév alatt csak heti egy órában volt vallásoktatás, ami nagyon szegényes keveset adott. A vakációink csodálatosak voltak: délelőtt a zsinagóga udvarán játszottunk, aztán egy-két órát tanultunk a diákkal, délután pedig – mint minden más gyerek és fiú – alkonyatig úsztunk a házunk melletti patakban. Így nőttünk fel a faluban, és jól éreztük magunkat. Apám a gabonakereskedésben dolgozott. Jómódú család voltunk”.
Róth Emil (valószínűleg középen) és testvérei, A „Tiszától a Hefer-patakig” című könyvből, p. 53 (Forrás:Yad Yaari archive)
A kunszentmártoni elemi iskola befejezése után a Róth család gyermekei, köztük Emil is, a közeli Szegedre kerültek gimnáziumba. 1920-ban, Róth Emil ottani tanulmányainak kezdetéhez közel, a szegedi zsidó közösség 6 958 főből állt, ami a város teljes lakosságának mintegy 6%-át tette ki. Többségük a neológ hitközséghez tartozott.
Családtörténet
Most visszamegyünk néhány évet, hogy nyomon követhessük Emil tágabb családjának történetét és annak eredetét. A szüleivel kezdjük, és tovább haladunk a családfán korábbi generációkig. Emil édesapja, Róth Izsák 1878. április 3-án született Komádiban, amely Kunszentmártontól mintegy 120 km-re keletre, a mai magyar-ukrán határ közelében található. A Róth család korábbi generációi is ebben a városban éltek.
Róth Izsák édesapja, azaz Emil nagyapja, Róth Lajos/Leopold, zsidó nevén Yehuda Aryeh. Izsák édesanyja Porgesz Aranka. A házaspárnak Izsákon kívül 4 lánya született: Hermina, később Fisch Béla felesége, Rosa, később Josef Baron felesége, Ethel, később Schwarz Izsák felesége, és még egy lány. Felesége, Aranka halála után, 1891. szeptember 15-én Lajos feleségül vette Sussman Sara-Szerénát. Egy fiuk és három lányuk született.
Emil édesanyja, Kohn Irén 1877. június 4-én született. Szülei Kohn János és Kohn Regina. Irénen kívül még egy Ödön nevű fiúról tudunk. Irén Csongrádon született, de a közeli Kunszentmártonban, Róth Emil szülőhelyén nőtt fel. A Róth családhoz hasonlóan Kohn János is gabonakereskedéssel foglalkozott. A viszonylag kisvárosban valószínűsíthető, hogy a Róth és a Kohn családokat üzleti szálak fűzték össze, ami végül Izsák és Irén, Emil szülei közötti házasságot is elősegíthette.
Róth Izsák and Kohn Irén családja, készítetteA. Livnat
A következőkben tovább utazunk visszafelé az időben, hogy még távolabbi gyökereket is felkutassunk a Róth családbanl. Lajos, Emil nagyapja, Róth Dávid és felesége, Klein Frumet fia. Lajoson kívül három fiuk született, Ignatz-Yitzchak, Isidore-Israel, Simon és egy lányuk, Memet (Engel). Mint említettük, a családnak ez a generációja már Komádiban élt.
Még egy generációval korábban találjuk Róth Dávidot, aki Róth Simon és Reich Rózsa (Reisel Reich) fia. Dávidon kívül még két gyermekük született: Josua és Sara, később Jakob Feldman felesége. Simon apja, aki a család legkorábbi ismert őse, Róth Joel. Róth Emil az ötödik generációs ősének, azaz ük-ük-nagyapjának a héber nevét viseli. De, mint kiderült, nem erről a személyről kapta a nevét.
A Róth dinasztia korai generációi, készítette A. Livnat
A korábban említett Róth Simonnak, Róth Emil ősének volt egy első felesége Reich Rózsa előtt: Zipora, született Gotlib. Egyetlen fiukat Róth Joel Zvi-nek hívták, akit valóban nagyapjáról neveztek el, és aki később e dinasztia leghíresebb alakja lett. Róth Emil tehát Joel Zvi Róthról kapta a nevét: dédapja féltestvéréről. Joel Zvi Róth 1820-ban született Komádiban. Rabbiként szolgált több nyugat-magyarországi városban. 1854-ben Huszt városában kezdett rabbiként szolgálni, ott nagy jesivát alapított, és fokozatosan Magyarország egyik legjelentősebb rabbijává vált. 1892-ben bekövetkezett halála után több, a szellemi hagyatékát tartalmazó könyv jelent meg, a legjelentősebb a Beit HaYozer (בית היוצ “ר, amely név héberül Joel Zvi Róth nevének rövidítésére utal).
A Beit HaYozer c. könyv fedőlapja (Forrás: HebrewBooks)
A tanulás évei
Miután áttekintettük családja történetét, most ismét Róth Emilre összpontosítunk. Róth Emil 1926 júniusában kezdte meg tanulmányait a budapesti Zsidó Teológiai Szeminárium és Zsidó Tudományegyetem, mai nevén Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem (ORZSE) hallgatójaként. Ezt a neológ hitközséghez kötődő intézményt még 1877-ben alapították, és ma is működik. A Szeminárium végzősei a magyarországi neológ zsidóság vezető személyiségeivé váltak. Emil tanulmányai idején Blau Lajos (Yehuda Aryeh) rabbi volt a rabbiszeminárium vezetője.
A budapesti Rabbiképző a korai években (Forrás: Seminary website)
Róth Emil tanulmányairól szóló szemináriumi összefoglaló jelentés, az ORZSE Könyvtárának jóvoltából
Róth Emil öt éven át tanult a Rabbiképzőben. Tanulmányai alatt a Szeminárium hallgatói a Budapesti Egyetemen filozófiai doktori fokozatot szereztek. Tanulmányai részeként Róth Emil munkájának középpontjában Bertinoro Obadiah rabbi állt: egy 15. századi rabbi és kommentátor, aki Olaszországban született, majd Izrael földjére költözött, és a jeruzsálemi zsidó közösség egyik vezetőjeként szolgált. Róth 1930-ban “Obadjah Bertinoro palesztinai utazása” címmel jelentette meg dolgozatát. Egy példányát a jeruzsálemi Héber Egyetemnek ajándékozta. Ez a kézzel írt dedikációt is tartalmazó példány jelenleg az Izraeli Nemzeti Könyvtárban található.
Róth Emil tanulmányai során Jeruzsálemben tartózkodott a Héber Egyetem vendéghallgatójaként. Az egyetem akkoriban még a kezdeti éveiben járt, és a város többi részétől távol, néhány épületből állt a Scopus hegy tetején. Emil 1930. október 28-án érkezett a brit mandátummal alatt lévő Palesztinába a “Zelio” nevű hajóval. Körülbelül egy évig maradt Jeruzsálemben. A Héber Egyetemen folytatott tanulmányai mellett Emil a Rabbi Kook Központi Jesivában is tanult, amelyet Abraham Isaac Kook rabbi, a leendő Izrael főrabbija vezetett. Tanulmányai alatt a jesiva rabbi Kook házában volt, a ma róla elnevezett utcában, Jeruzsálem központjában. Jeruzsálemi tartózkodása alatt Emilt meglátogatta öccse, Róth Sándor, aki körülbelül hat hónapig maradt Izraelben.
Magyarországra történt visszatérése után, 1932. február 24-én Róth sikeresen letette a rabbivizsgát a budapesti Rabbiképzőben és rabbivá szentelték. Az erről szóló értesítés a Szeminárium 1931/2. tanévre szóló évkönyvében jelent meg.
Értesítés Róth Emil Rabbi felszenteléséről, az ORZSE Könyvtárának jóvoltából
Eger rabbija
Felszentelése után nem sokkal Róth Emilt kinevezték rabbinak Eger városába. A városhoz fűződő kapcsolatáról már 1931. június elejétől, már rabbivá szentelése előtt is jelennek meg beszámolók. Eger Magyarország északi részén, a fővárostól, Budapesttől mintegy 120 km-re északkeletre található.
A zsidók a várost német nevéből eredően Erlau vagy Erloi néven is emlegették. Róth rabbit a Status Quo Ante közösség – a magyar zsidóság önálló része, amely nem tartozott sem a neológ, sem az ortodox közösséghez – rabbijává nevezték ki. A Status Quo Ante a magyarországi zsidóság kis része volt, Egerben azonban ez volt a meghatározó közösség, amelyhez a város zsidóságának nagy része, ezekben az években 2 100 fő, tartozott. Ugyanebben az időszakban az egri kis ortodox közösség rabbija Shimon Sofer rabbi, a híres Chatam Sofer unokája volt. Sofer rabbi 1881-től 1944-es auschwitzi meggyilkolásáig szolgált Egerben.
A Nagy Zsinagóga pompás épülete a város központjában volt található, az egri Status Quo Ante közösség központjaként szolgált. Az épületet 1913. szeptember 13-án avatták fel, ma már nem létezik.
Az 1975-ben Jeruzsálemben megjelent Erloi Yizkor-könyv (Az egri zsidók emlékkönyve) Róth rabbi egri munkásságáról ezt írja: “Dr. Róth Emil, a fiatal rabbi, a budapesti Rabbiszeminárium végzőse, aki két évet töltött Izrael földjén, a jeruzsálemi Héber Egyetemen és [Kook rabbi] Haro’e jesivájában, 1932-ben érkezett a városba. Miután Dr. Eliezer Schweiger Nyitrára költözött, ide hívták meg a főrabbinak.
Rövid hivatali ideje alatt Dr. Róth Emil forradalmat vezetett be az ifjúsági oktatásban. A magyarországi rabbik közül ő volt a legaktívabb és legkövetkezetesebb a cionizmus és a héber nyelv terjesztésében … Dr. Róth Emil új lendületet hozott az egri cionista tevékenységbe. Az Ohel Shem iskola tantermeiben Róth rabbi korcsoportokra osztotta az ifjúságot, így legalább 4-5 oktatási csoport, mintegy 100 iskolás, a napi rendes tanulás után cionista zsidó légkörbe került. Héber dalokat és a héber nyelvet tanulták, ismereteket szereztek Izrael földjéről és népének történelméről. A sok kirándulás és nyári tábor, amelyet maga a fiatal és tehetséges rabbi szervezett és vezetett, különösen sikeres volt a fiatalok körében”.
Szintén ebben a könyvben találjuk az egri születésű Meir Zeira (Klein Tibor) visszaemlékezéseit: “Miután Róth Emil rabbi megkezdte működését, jelentős fordulat következett be: a zsidó ünnepeket a gyerekek az Izrael földjéhez való kötődés részeként ünnepelték, miközben megismerkedtek az ünnep szimbólumaival, gyönyörű héber nyelvű dalokkal és a rabbi által elmesélt megható történetekkel. Mindez az iskola után, az Ohel Sém termében történt. Mindezek miatt gyakran voltak nézeteltérések az iskola vezetősége és a rabbi, valamint fiatal segítői között.”
1935-ben Róth rabbit a győri neológ közösség rabbijává nevezték ki, ezért elhagyta Egert. Távozása után helyére Dr. Récz Zoltán rabbi került, aki szintén a budapesti Rabbiszemináriumban végzett. Róth rabbihoz hasonlóan őt is Auschwitzba vitték gyülekezetével együtt. Ő túlélte a borzalmakat.
Az Egerben és Győrben töltött idő alatt Emil családot alapított. Az 1910-ben Budapesten született Baneth Erzsébetet (Elisheva) vette feleségül. 1934 körül született legidősebb fiuk, György (Yehuda Aryeh), majd 1937 körül lányuk, Eszter Judit.
Róth Emil tehát a továbbiakban győri rabbiként működött, az utolsó napokig tartó változatos munkásságát ebben a városban itt nem részletezzük. 1944 júniusában a győri zsidókat két transzportban az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba hurcolták. Köztük volt Róth Emil, felesége és gyermekei is. Egyikük sem maradt életben. A holokausztban Izsákot, Emil édesapját is megölték. Édesanyja, Irén nem sokkal korábban hunyt el. Testvére, Róth Andor (Mordechai), felesége, Ágnes, és lányuk, Hanna is elpusztult.
Emil három testvére, Dezső, Sándor és László a család utolsó túlélői. Mindhárman kivándoroltak Izraelbe, és ott találtak otthonra. Idősebb testvére, Dezső még Magyarországon feleségül vette Klein Klárát. Kunszentmártonban éltek, ahol 1932-ben megszületett fiuk, Pál. Klárát és Pált 1944 júniusában Auschwitz-Birkenauba deportálták és ott megölték. Dezső túlélte a holokauszt éveit. A háború után feleségül vette Neiman Sara Parcelt, aki szintén a holokausztban vesztette el férjét. 1951-ben vándoroltak ki Izraelbe, és a Haifa melletti Kiryat Bialikban éltek. Róth László, a testvérek közül a legfiatalabb, szintén Kiryat Bialikban lakott.
Emil egyik testvére már korábban Izraelbe érkezett: Róth Sándor, akit már említettünk ott, ahol Róth Emil gyermekkoráról és tanulmányairól volt szó. Sándor Magyarországon jogot tanult, és ezzel párhuzamosan mezőgazdaságot, azt remélve, hogy Izrael földjén ez utóbbi hasznos lesz. Különböző cionista csoportokhoz csatlakozott, és többszöri próbálkozás után 1935-ben kivándorolt Izraelbe. Izraelben felvette a héber Israel Goren nevet. Csatlakozott a Ma’abarot Kibbutzhoz, amely a Netanjától nem messze fekvő Sharon területén található. Feleségül vette Klara Kliger-t, és két gyermekük született, Yitzhak és Igal.
Róth Emil testvérei, készítette A. Livnat
A Dr. Róth Emil rabbiról szóló beszámolót nem is lehetne mással befejezni, mint testvére, Izrael Yanai szavaival: “Idősebb testvérem, aki a Rabbiszemináriumban tanult, haza hozta a cionista eszmét, amely lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy ténylegesen cionista legyek. Az ő hatására csatlakoztam a ‘Makkabi’ cionista diákszövetséghez… neki köszönhetően kerültem Izraelbe – miközben az ő sorsa nagyon keserves volt… mindezek majd szinte emlékműként szolgálnak a holokausztban elpusztult és nem a zsidó hagyományok szerint eltemetett bátyám emlékének”.
Holokauszt-túlélők évtizedeken keresztül nem, vagy csak ritkán, és akkor is leginkább szűk családi-baráti körben beszéltek szörnyű élményeikről, nyilvánosan semmikor. Ez az én szüleim esetében sem volt másként. Manapság már se szeri, se száma a memoároknak, oral history beszámolóknak, de régen ez nem volt így. Személyes tapasztalatokról szinte sohasem jelent meg írás a médiában. Annál is inkább meglepődtem, amikor szüleim 1984 elején egy, a mai csehországi, festői szépségű Óriás-hegységben töltött üdülésből hazatérve elmesélték, ahogy egy napon vonatra szálltak és elutaztak Trutnovba, oda, ahol a háború idején édesanyám Häftling, azaz koncentrációs tábor foglya volt. Még jobban elcsodálkoztam, amikor nem sokkal később leült az írógéphez, összefoglalta élményeit és beküldte a Nők Lapjának. És a legnagyobb meglepetésemre, meg is jelent!
Íme az írás.
Polgár György, Vágó Gabriella egyik fia
NEM FELEJTETTEK EL BENNÜNKET
Közel 40 év után felkerestem a csehszlovákiai Óriás-hegység lábánál lévő Trutnov várost, ahol kényszermunkás voltam, amikor a várost Trautenaunak, a környező országrészt Szudéta-vidéknek hívták. Honnan kerültem Trautenauba? Auschwitzból.
Az eredeti cikk – Forrás: Nők Lapja, 1984. július 7
Egy falat ennivaló nélkül
1944. június 9-én bevagoníroztak bennünket, üldözötteket Győrben. Egy SS-tiszt kihirdette: jelentkezzünk munkaszolgálatra. A szerelvény Auschwitzban állt meg.
Az utazás szörnyűségeit már sokan megírták. Minden borzalom igaz volt. Auschwitzban elléptünk dr. Mengele bűvös pálcája előtt. Ez a pálca – akkor még nem tudtuk – az életet vagy a halált jelentette. Szerencsém volt: anyámmal együtt az életet jelentő oldalra löktek. Két napig egy vécé-barakkban tartottak bennünket, utána még hat hétig áztunk-fáztunk, éheztünk. A csupasz földön feküdtünk, amikor nem kellett éppen Appelt állnunk (sorban állás órákon át) Birkenau B lágerének barakkjában. Láttuk a kéményeket s akkor már tudtuk, miért füstölnek éjjel-nappal. Láttunk halomba rakott mankókat, láttunk félájultan térdelő nőket, akik valamit véthettek az SS-kommandó ellen. Féltünk a gumibotoktól, farkaskutyáktól, az egyenruhás nőktől és férfiaktól. Megszűnt minden szégyenérzetünk, női hiúságunk.
Augusztusban – akkor már azt sem tudtuk, milyen nap van – megjelent a blokkban a szelektáló SS-kommandó. Csak arra figyeltem, hogy ne szakítsanak el anyámtól. Sikerült vele maradnom, hiszen 19 éves létemre két hónap alatt hozzáöregedtem.
Fekete ruhát dobtak elém és egy szandált. Így vagoníroztak be újra, de akkor már tényleg munkára vittek. Pár nap utazás után megérkeztünk a Trautenau határában lévő Parschnitz városkába.
Egy kétemeletes kiürített gyár lett a lakóhelyünk. Emeletes priccsekkel szerelték fel. Kaptunk bögrét, tányért, barna bádogból kanalat. Volt takarónk, egy pokróc kettőnknek, mert ketten aludtunk egy priccsen.
A trautenaui AEG gyárban dolgoztunk. Először majdhogy fogkefével kellett takarítanunk egy frissen festett hangárt, cipelni két vödör vizet 12 órán át egy falat ennivaló nélkül. Reggel négykor kaptuk a kávénak nevezett meleg vizet és 10 deka kenyeret, este az úgynevezett Eintopfot (egytálétel), ami krumplihéjból főzött leves volt.
Negyven kilóra fogytam le. Anyám egy bátor pillanatában a Lagerführerintől azt kérte, tegyenek át könnyebb munkára. Jó napja lehetett, mert megtette.
Attól kezdve repülőgéphez szükséges időzítő alkatrészt tekercseltem. Anyám nagy gépen dolgozott. Este találkoztunk. Jött a tél, napi két órát gyalogoltunk a gyárba és két órát vissza a lágerbe. A szandált felváltotta a faklumpa. Amire a korán leesett hó több centiméterre növekedett, hol az egyik lábamról, hol a másikról esett le a facipő a súlyától. Bicegve meneteltem társaimmal együtt.
A mi lágerünkben raboskodtak kistarcsai politikai foglyok, volt internáltak, hatvani, miskolci, mosonmagyaróvári, győri nők is. Lengyel asszonyok is voltak velünk. Ők a textilgyárban dolgoztak, vettünk tőlük kenyérért fonalat, maguk gyártotta kötőtűt, s így lett télre sálunk, s lekopasztott fejünkre sapkánk.
Közben különböző megpróbáltatásoknak voltunk kitéve. A betegekért két-három hetenként jött egy kommandó. Többé nem láttuk őket. Az áldott állapotban lévő asszonyokat is elszállították, vissza Auschwitzba, a gázba. Több társunk elméje megzavarodott. Amíg takargatni tudtuk őket, velünk maradtak, vigyáztunk rájuk, de ez sokáig nem ment.
Anyám és nagyanyám neve a trautenaui foglyok listáján (540. és 541.). Nagyanyámnak sikerült meghamisítani a születési évét, hogy testvéreknek adhassák ki magukat és ezáltal ne válasszák el őket egymástól – Forrás: Arolsen Archives, Bad Arolsen, Németország
Ha egyszer hazakerülünk
1945 kora tavaszától aztán nem a gyárba vezényeltek, hanem bunkerásásra a közeli erdőbe. Egyik nap mi, az elkeseredett, csontig lefogyott, már az élettel sem törődő női roncsok meneteltünk a bunkerásó helyünkre, s megpillantottunk egy barakktábort. A kapujánál álló férfiak kiabálni kezdtek felénk, s tizenötöt mutattak az ujjukkal. Ásás közben kérdezgettük egymástól, mit jelenthet a jelbeszéd? Aztán véletlenül egy újságfoszlány került hozzánk. Valamilyen francia napilapból szakították le. Ott olvastuk, hogy Budapest felszabadult. A jelbeszéd folytatódott, öt nap múlva már csak tíz ujjukat mutatták a fiúk, akikről megtudtuk, hogy francia és belga politikai foglyok, s azt jelzik, szerintük még hány napig tart a háború.
Május lett, az utcán hazafelé arra lettünk figyelmesek, hogy egy üzlet kirakatában fekete gyászszalagot helyzetek el Hitler fényképére. Örömünket alig tudtuk palástolni. A kocsiúton menetelve – járdán nem mehettünk – vissza-visszanéztünk a kirakatra. A láger kapujában félárbócon lógott a fekete zászló. Ettől a naptól kezdve bíztunk abban, hogy valami jó történni majd velünk.
Messziről ágyúdörgést hallottunk. Másnap már nem vittek dolgozni. Napokon át bezárva tartottak bennünket. Nem üvöltött velünk senki. Beszélgettünk, ápoltuk betegeinket, akik nem fértek el a Revierben (betegszoba). Jó ételekről álmodoztunk. Elhatároztuk, ha egyszer hazakerülünk, s a Gerbeaud-ban krémest ehetünk, a vécé melletti asztalhoz ülünk, emlékezve arra a két napra, amelyet az auschwitzi vécében töltöttünk el, s vödörből a moslékot etették velünk.
Hazafelé indultunk…
1945. május 7-én délután öt órakor hangokat hallottunk, nehéz harci járművek zajával párosulva. A kapu kinyílt. Egy lánctalpas páncélautó állt meg az udvaron. Szovjet katonák szálltak le róla. Bejöttek az épületbe. Addigra már a németek sehol sem voltak, valószínűleg az éjjel elmenekültek.
Bejött két fiatal szovjet katona, üdvözölt bennünket. Elmondták, hogy a háborúnak vége lett a számunkra, szabadok vagyunk. A sok rongyos nő körülvette a két katonát, csókolgattuk őket, ahol értük, fogtuk a kezüket, néztük, ahogyan a szemükből áradt a sajnálat. Enni adtak. Volt tolmács, hiszen akadt egy-két asszony, aki valamelyik szláv nyelvet beszélte.
Kérték, pár napig erősödjünk, ne induljunk a hosszú útra, mert az Óriás-hegységben még németekkel van tele az erdő mélye. Két nap után hazafelé indultunk. A cseh falvak házainak ablakába tejet, kenyeret tettek ki a parasztok. Akkor láttuk, hogy nem csak bennünket tartottak ott a németek, Parschnitz-Trautenau barakktáboraiban szenvedtek a politikai foglyok százai, franciák, belgák is.
A helyén lakótelep épült
Hát ide érkeztem meg közel 40 év után! Trutnovnak, ennek az ipari városkának utcáit nézegettem, nem kocsiúton, hanem a járdán sétálva. Egy szálloda portásától érdeklődtem, hol lehet a volt AEG-gyár? Amikor elmondtam, miért keresem, sok szeretettel válaszolt: közel van, el lehet sétálni oda, de ha várok egy kicsit, megkeresi a szálloda igazgatóját, az elkísér.
Magamtól is megtaláltam. Szombat volt, az üzemben nem dolgoztak. A portásnak félig csehül, félig németül magyaráztam, miért zavarom. Könnyes lett a szeme, mindenre emlékezett. Elmondta, ő akkor iskolás gyerek volt, a foglyokat nagyon sajnálták, de segíteni nem tudtak, hiszen a szudéta német területen ők is féltek a németektől. Sajnálta, hogy nincs senki a gyárban, mert biztosan beengednének. Azt mondta, én vagyok az első magyar, aki a felszabadulás óta itt jár, hogy megnézze, hol szenvedett hónapokon át társaival együtt. Bizonyára sokan már nem is élnek – mondta.
Elbúcsúztunk és taxival felkutattuk a volt lágert. A taxisofőr végigvitt a kis városon, s öt perc alatt Parschnitzban, azaz Porsiciban voltunk. Megálltunk. A taxis velem együtt szállt ki a kocsiból egy emlékmű előtt. Egy percig némán néztük.
A fekete márványtáblára rávésték, hogy a Vörös Hadsereg 1945. május 7-én szabadította fel az itt fogva tartott politikai foglyokat és deportáltakat. „Emléküket kegyelettel őrizzük” – fejeződik be a felirat.
A láger épülete még áll, de üres, körülkerítették. A barakktábor helyén lakótelep épült. A gépkocsivezető közben elmesélte, hogy onnan 50 kilométerre harcolt akkortájt partizánként. Ő sem értette, miért meneteltünk naponta négy órán át, hiszen a gyártól a lágerig 20 percig tartott az út. Erre csak az SS parancsnoksága tudott volna válaszolni.
Láttam az erdőt, ahol fáztunk és áztunk, láttam a házat, ahol a német főparancsnok lakott, s az erdőben lévő épületet, amely köré védősáncot kellett ásnunk.
Trutnov-Porsici lakói nem feledtek el bennünket. A halottak emlékét kegyelettel őrzik, felszabadítóik emlékével együtt. Az emlékmű elé minden évben koszorút helyeznek el.
Taxisofőröm átölelt. Borravalót nem fogadott el, s aznap este talán rólunk mesélt a családjának.
2023. május 5-én újabb tizennégy botlatókő került elhelyezésre Győrben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) évekkel ezelőtt megkezdett projektjének keretében.
A kő elhelyezésekor megjelent Dr. Dézsi Csaba András, Győr polgármestere is, aki rövid beszédet mondott. Felszólalt Kirschner Péter, a MAZSIKE elnöke is. A megemlékezésről TV riport készült.
Kövek kerültek a Hacker család egykori lakóhelye elé. Milyen elkeserítő, hogy a Hacker kövek egyikét egy-két nappal lerakásuk után megrongálták. Fémtolvaj, aki a betontömböt valójában fedő vékony rézlemez helyett réztömböt keresett? Vagy antiszemita megnyilvánulás? Megdöbbentő.
Néhány hónapja Csornán jártam, 30 km-re Győrtől, ahol találkoztam annak a csornai középiskolának a történelem tanárával, amely két csapatot is nevezett be az alapítványunk által indított zsidó helytörténeti diákpályázatra. Tanár úr kedvesen meginvitált egy rövid csornai sétára a helyi zsidó emlékek felvillantására vállalkozva. A séta közben megkérdezte, hogy ismerem-e az egykori Gestetner csornai zsidó családot. Mondtam, nem igazán, de mintha találkoztam volna egy ilyen márkanevű másológéppel egy irodában, ahol dolgoztam. Hát pont ez az – erősítette meg kedves alkalmi idegenvezetőm – a másológép feltalálója Csornán született!
Ez a kis csornai emlék ösztönöz arra, hogy közzé tegyek néhány részletet Gestetner Dávid életéről és munkásságáról. A külön nem hivatkozott részletek forrása a Wikipédia.
Krausz P.
Csornai indulás
Dávid Gestetner Zsigmond és Gestetner Regina gyermekeként született Csornán (1854-1939). Elemi iskolái után nagybátyja üzletében dolgozott mészárosinasként. 17 éves korában elhagyta Magyarországot és Bécsben, a tőzsdén kezdett dolgozni. Feladatai közé tartozott, hogy a tőzsdei nap végén kimutatásokat és szerződéseket másoljon. Ez egy nagyon időigényes munka volt. Ekkor kezdett el gondolkodni egy gyorsabb, hatékonyabb sokszorosító módszeren.
London
Gestetner 1880-ban érkezett Londonba, itt kapott szabadalmat első találmányára a kerekes tollra. A kerekes toll egy olyan szerkezet, melynek a hegyén egy apró fogakkal ellátott kerék található, amely egy vékony, viasszal bevont papírlapon keresztül tört nyomot hagy, amelyet aztán egy tintagörgővel kell megnyomni, hogy az aláhelyezett üres papírlapon ugyanaz az írásminta megjelenjen.
Ez a találmány lett a stencilgép elődje. Tökéletesítést követően akár tízezer nyomat is készülhetett egyetlen formáról bármiféle nyomdai előkészítés nélkül.
Az elektromosság és a villanymotorok megjelenésével a kézi meghajtású gép már elektromos meghajtással is megrendelhető lett. Kezeléséhez nem volt szükség különösebb nyomdai előképzettségre.
Gestetner szabadalmával majdnem egy időben, Amerikában Thomas Alva Edison is bejegyeztette az u.n. autografikus nyomtatás szabadalmát. Ezt a találmányt aztán Albert Blake Dick továbbfejlesztve védjegyeztette 1887-ben. A feltalálók cégei között megállapodás jött létre. Ennek értelmében a Dick gépek forgalmazása kizárólag az Egyesült Államokra korlátozódott, míg Gestetner Európában és a világ többi részén forgalmazta a sokszorosítóit.
Találmányát folyamatosan tökéletesítve 1906-ban Tottenhamban létrehozta a stencilgépek, festékek, hengerek és a kerekes toll gyártására szakosodott üzemét. A sokszorosítógép egyre sikeresebbé vált, a gyár gyors ütemben fejlődött. Hamarosan nemzetközi fiókhálózatot hozott létre gépeinek forgalmazására.
Az 1970-es években azonban megjelentek a piacon a fénymásoló gépek. 1973-tól a Gestetner által alapított cég is forgalmazott ilyen gépeket. Ez időben kezdődött a stencilgépek hanyatlása. A Gestetnernek ebben az időszakban 52 leányvállalata volt világszerte, és 153 országban látta el a gépek forgalmazását és szervizelését. A cég vezetését az alapító után fia, Sigmund Gestetner, majd az ő fiai David és Jonathan vették át. 1996-ban a Gestetner érdekeltségeket felvásárolta a Japán Ricoh cégcsoport. Ma az NRG Group cégcsoport tagjaként működik, de a Gestetner márkanevet a termékek egy része a mai napig viseli. Fő tevékenységük jelenleg a digitális irodai sokszorosítógépek és rendszerek forgalmazása.
Társadalmi hatások
A stencilgép által az egyéneknek lehetőségük nyílt arra, hogy saját, cenzúrázatlan és ellenőrizetlen gondolataikat sokszorosítsák és terjesszék. Korábban a tömeges példányszámok előállításához a nyomdagépek tulajdonosainak együttműködésére volt szükség, a nyomda alapítás pedig jelentős tőkebefektetést igényelt. A nyomdagépek tulajdonosai nem is voltak hajlandóak a saját érdekeikkel ellentétes véleményeket közzétenni. Sok országban a stencil majd később a modern másológépek jelentős társadalmi mozgalmak és változások nélkülözhetetlen eszközévé vált. Ez volt a papíralapú internet, melynek kifejlesztésében Gestetner Dávid elévülhetetlen érdemeket szerzett.
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé.
Folytassuk. Már 1945 januárját írjuk.
I. 12 péntek
Péntek reggel indulunk útnak, a borzalmas hómennyiség, mely 2 nap előtt leesett, szinte teljesen elolvadt és még aznap Soroksár, Szentimre, Szentlőrinc érintésével Kőbányára érünk. Az úton ugyanis összeismerkedtünk egy kőbányai fiúval, ki hazafelé igyekezett és ők adtak egyik bunkerben számunkra alvóhelyet.
Taksony – Kőbánya, Google térkép
I.13 szombat
Korán reggel már úton vagyunk, mert szeretnénk minél előbb kijutni Pest környékről, hol még javában áll a harc és fejünk felett süvítenek a lövedékek.
Mindjárt az indulásnál elcsíp bennünket 2 részeg orosz, engem, mint orvost elengednek, de Harmat Lacit alaposan megkopasztják, pizsamáját, zsebkendőjét, apróságait elszedik. …
Hamarosan újabb igazoltatás, de Székesfehérvárott kapott igazolványunk ezúttal is jónak bizonyult és elengednek. 11 óra körül Rákosszentmihályon újabb igazoltatás, itt már nem megy simán a dolog, teljesen átkutatnak, a nálam lévő térképeket (Magyarország és Fejér M. térkép), bélyegjeimet, zseblámpámat, sőt az igazolványt is elveszik és bevágnak egy szobába, hol már vagy 30 ember várja sorsának elbírálását.
Természetesen azonnal ismerkedünk, rajtunk kívül még 2 ember van kinek hasonló igazolványa van, ezek Boriból, Szerbiából jönnek, hol, mint muszosok dolgozta, és Pestújhelyre igyekeznek, mert ott laknak. Rettentően el vannak keseredve. Nekünk sem tetszik a dolog, de hát mit lehet tenni, tekintettel a kényszerpihenőre, eszünk.
Vagy 2 óra múlva kijön egy orosz katona minden rangjelzés nélkül, mint később kiderült G.P.U. kapitány volt, négyünket átkísértet egy szomszédos udvarba, míg a többieket, kinek száma közben legalább 50-re szaporodott, fegyveres őrök sorba állítják, és útnak indítják, ki tudja hová. Mindjárt elsőnek engem hívnak be és szabályszerűen leigazolnak, majd részletesen kihallgatnak. Hol voltam, mit csináltam, mettől-meddig, milyen bánásmódban volt részem stb.
Míg a többiek kihallgatása folyik, én felhasználom az alkalmat és az udvaron lévő húzós kútnál alaposan megmosdom. Süt a nap nincs, nagyon hideg, fagypont körül van a hőmérséklet.
Még a kihallgatás alatt összeismerkedem egy orosz altiszttel, akivel kézzel-lábbal, szótár segítségével hosszabb beszélgetést folytattam, melynek eredményeképpen egy fiola … szereztem neki a házban lakó gyógyszerésztől. Az orosz hálája jeléül 4 db. vágott húst juttatott hozzám, amelyet természetesen megosztottam a többiekkel, így tehát újra ettünk.
Miután mindnyájunkat kihallgattak, visszakísértek bennünket a szomszédos épületbe, hol a megmotozásunk folyt és most ott helyeztek el, a belső teremben, hol már 2 muszos szabó is volt. Ezek már 3 napja dolgoznak ottan. A szobában kályha is volt, tehát rögtön alaposan befűtöttünk. Tekintettel arra, hogy a háznak fakerítése volt, tüzelőben nem volt hiány, én, mint legidősebb, tápláltam a tüzet.
Csak az volt kellemetlen, hogy tőlünk kb. 200 m-re voltak orosz ütegek felállítva és ezeknek a kilövései állandó rázkódtatással jártak. Lassanként besötétedett és mi újra éhesek lettünk. Mikor bejött a G.P.U. főhadnagy, kértük, hogy adjanak enni. Ő aztán intézkedett, hogy kenyeret kapjunk, amire nagy szükségünk is volt, mert abban elég gyengén álltunk. Lefeküdtünk a parkettára és nagyon jól aludtunk …
I.14 vasárnap
Reggel újra kenyeret kaptunk, a kútnál megmosakodtunk és visszamentünk a belső szobába, hol most már előttünk folyt a pofák kihallgatása. Mikor vagy 50-en összejöttek, úgy, mint tegnap, fegyveres őrök elindították őket. Dél felé jön a G.P.U. főhadnagy, hozza az írásainkat és utunkra engedett. Kértük, hogy írjon rá néhány sort, nehogy újra elcsípjenek bennünket, de erre nem volt hajlandó. Általában tapasztaltam, hogy nagyon nehezen adnak ki írást.
Gyors ütemben megindultunk és a pestújhelyiek útbaigazítása nyomán Fót felé vettük utunkat, mert arra rövidebb Vácnak. Sikerült felkapaszkodnunk egy orosz autóra, mely Vácra igyekezett és mi már messzemenő terveket szőttünk, hogy mit fogunk Vácon kora délután csinálni, mikor Fóton az orosz női közlekedési rendőr lekényszerített a kocsiról, sőt még a csomagjainkat is széttúrta.
Vác, Google térkép
Gyönyörű, enyhe napsütéses délután folytattuk tovább utunkat Dunaharaszti – Alag felé, hova hamarosan beérkeztünk és most már a Budapest – Vác műúton baktattunk tovább. Tekintettel a szomorú tapasztalatokra, a közlekedési rendőröket igyekszünk kikerülni … Hamarosan elért bennünket egy cigány család, kik kocsin mentek és megengedték, hogy holmijainkat elhelyezzük. Most már csomagjainktól megkönnyebbülve, szapora léptekkel folytatjuk utunkat és sötét este érkezünk Sződligetre, hol azonnal a rendőrségre mentünk. A rendőrség segítségével kaptunk egy szobát és széles rekamién nyugtattuk meg fáradt tagjainkat. …
I.15 hétfő
Sződligeten a helyzet nagyon veszedelmes, mert az embereket úton-útfélen elfogják és robotba viszik. … Egy policaj kíséretében jutunk el az országútra, hol tovább folytatjuk utunkat Vác felé. Hamarosan a Vác-Hatvan útkereszteződéshez érünk, már messziről látszik, hogy ott áll az orosz rendőr és néhány katona, de nincs más út, kénytelenek vagyunk karjaikba menni. Igazoltatás, az igazolvány jó, de el kell menni robotra vasútépítéshez.
Hiába ágálok én kétségbeesetten, hogy orvos vagyok, és fáj a lábam …, a katona sorba állít és indulunk a munkahelyre. A munkahely kb. 3 km-nyire van az útkereszteződéstől és mikor odabaktattunk, miután csomagjainkat egy vasúti őrháznál leraktuk, kisül, hogy vasúti síneket kell leemelnünk, mert a németek tönkretették és azokat kell helyükre raknunk. Szép kilátások! Egyelőre várunk és fázunk, a dolog sehogy sem tetszik nekem.
Arra jön egy hadnagy, mutatom neki az írásomat, bólogat a fejével, harasó, harasó, de ő nem intézkedhet, hanem a kapitány. Keresem a kapitányt, nincs sehol, közben megérkezik a szerelvény, amely a síneket hozza és szerencsésen tovább vitték, mint kellene, úgyhogy az egyik vagon 2 hátsó kereke leugrott a sínről…
Mi ketten pedig megindultunk visszafelé és elhatározzuk, hogy bárki kérdi, azt mondjuk, hogy a tiszt mondta, igyi damoj. Szerencsésen elkerülünk 3 munkacsoportot, az őrházban gyorsan felvesszük a szerelékünket és pont, midőn kilépünk az őrházból, beleszaladtunk egy orosz őrjáratba. Természetesen azonnal igazoltatnak, mi felmutatjuk iratainkat, de nem akarnak elengedni és midőn meglátják orvosi táskámat, azonnal elkezdenek kutatni Sulfidin után. Ezt ugyan nem találnak, de pólyáim jelentékeny részétől megfosztanak. Közben intek a szememmel egy fiatal orosznak, ki megérti és kituszkol bennünket. Jó messzire elkísértetjük magunkat, majd fájó szívvel megválok 20 db. Sulfapyridin tablettától. Sajnos mindennek ára van és csak később tudtam meg, milyen hatalmas árat fizettem!
Gyorsan megyünk vissza, és most már akadálytalanul jutunk át az útkereszteződésnél. Hamarosan a váci rendőrségen vagyunk, hol magyar-orosz nyelvű igazolványt kapunk, melynek értelmében Párkánynánáig utazhatunk, a váci rendőrség nem adhat ki messzebbre szóló írást. Az igazolványt az orosz parancsnokságon aláíratjuk és lepecsételtetjük, most már van orosz pecsétünk is, már indulunk is tovább.
Párkány (Sturovo) és Zebegény, Google térkép
Vác utolsó házainál járunk, midőn egy orosz autóoszlop leáll és a kapitány kérdi, hogy merre van Nagymaros és hogy van-e ott bor. Mondom, hogy az utat tudom, de hogy bor van-e, erre nem tudok válaszolni. Mondom neki, hogy 13-14 km, és ha akarja megmutatom az utat. Az orosz beleegyezik és mi felkapaszkodunk az autóra és már indulunk Nagymaros irányába. Az autón hideg van, de hősiesen tűrjük, mert a 3 órai utat játszva tettük meg kb. 20 perc alatt, … mire megfáztunk volna már meg is érkeztünk. Az oroszok értesülése helyes volt, mert a dunamenti vendéglőben csakugyan találtak vagy 30 hordó bort. Mivel kalauzoltuk őket és segítettünk a hordót felborítani, a mi kulacsunkat is megtöltötték. Az orosz is meg volt elégedve és mi is, mert ily messze eljutottunk! A borról ugyan kiderült, hogy megecetesedett és így mi nem tudtuk meginni, de az oroszok biztos megitták.
Az utcán tanakodunk, hogy hol találunk lakást, midőn arra jön egy idősebb hölgy és őt megszólítván kisül, hogy nála megalhatunk, ha nem félünk az oroszoktól. Mi vállaljuk a kockázatot, és hamarosan már égő tűzhely mellett ülve eszegetünk, tejet kapunk, majd krumplit főzünk és finoman bevacsorázunk. … Laci felderítő útra indul, némi savanyúság is akad, sőt az ágy alatt gyönyörű almát találunk, 1 kosárral és természetesen megvámoljuk, de azért hagyunk is!
I.16 kedd
Nagymarosról indulva szép úton Zebegénybe jutunk, hol Brulik pékékhez hoztunk üzenetet. Jó ebédet kaptunk és induláskor egy 2 kilós kenyeret.
Az úton szembejövőktől nem jó híreket hallunk, Esztergomban németek vannak és állandóan lövik a Helemba-Garamkövesdi utat. A front közvetlen Párkány előtt van és hazugok azok a hírek, hogy Komáromot elfoglalták volna az oroszok. De mi vakon megyünk tovább, űz, hajt bennünket az otthon utáni vágy és reméljük, hogy Pest ostrománál felszabaduló seregek majd tovább nyomják a frontot és mi ott akarunk lenni a sarkukban, hogy azonnal követhessük őket.
Eljutunk Szobra, majd átkelünk az Ipolyon vert hadihídon és Helembán vagyunk d.u. ½ 4 körül. Már éjjeli szállásunk is van, midőn meghalljuk, hogy a Garamkövesdre menő utat a németek annyira aknázzák, hogy nappal nem lehet közlekedni rajta. Csak nagy kerülővel lehetne így eljutni Párkányba. Összenézünk és már vesszük is fel holmijainkat, hogy kihasználva az esti szürkületet még ma eljussunk Garamkövesdre. Az út állítólag 8 km, de úgy látszik, már nagyon fáradtak voltunk, mert a végén már alig topogtunk. Rögtön a falu végén találtunk egy házat, hol meghúztuk magunkat éjszakára.
Az amerikai légierő négymotoros bombázója 1944-ben a szobi vasúti hidat bombázza, Forrás: szeretgom.hu
Úgy látszik, most már minden mindegy, egy kukoricaszárral megrakott zsákon aludtam, tudtam aludni, sőt jól aludtam, de midőn reggel körülnéztem, azonnal felpakoltunk és tovább indultunk. Végigmenve a falun, eljutunk a garami hadihídhoz, de itt az őrség senkit nem enged át, állítólag 1-2 nap múlva már lehet, de most nem. Hiába minden, vissza kell mennünk és az egyik közeli házban helyezkedünk el, hátha mégis.
Közben már az egyik policaj megkér, hogy keressem fel a helybeli orvost, mert beteg és valami orvosságra van szüksége. Elmegyek hozzá, borzalmasan elhanyagolt állapotban van, lakását, rendelőjét szétdúlták, Ő maga is piszkos, ápolatlan, tele sirámmal és jajjal. Mit szóljunk mi?!
Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, küldték a biztos pusztulásba, nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk mondták most, de … nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak és legalább nem tesznek kivételt. Az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől.
Én magam is keresztülestem sok mindenen, 16 éves orvosi munkám eredménye semmivé lett, de amíg dolgozni tudok, és lehet, nem esek kétségbe. Ők puszta anyagi javakért sírnak, rínak, de odahaza vannak és rokonaik, testvéreik is otthon vannak, de mi van a mi rokonainkkal, hol vannak ők! Még sokat tudnék mondani erről, de szándékom nem ez, hanem megírni vándorlásom történetét.
Hamarosan otthagytam a kedves kollégát, és sikerült megszegeltetnem cipőmet az orosz suszterájban, majd visszatértem szállásomra. Ebéd után észrevettük, hogy a civileket engedik át a hídon, erre mi is azonnal nekieredtünk, és sikerült átjutnunk. Nem mehettünk az országúton, mert azt lőtték a németek és Nána felé kerülve igyekeztünk Párkányba.
A Nána-Párkányi úton, ahogy haladunk, kivel találom magam szembe, mint Perlblum Lajossal, kivel együtt voltam Óbarokon jó ideig. Mindketten alaposan meglepődtünk, viharosan üdvözöljük egymást és lassanként elmeséljük, hogy ki, hogyan került oda. Kisül, hogy őt egyszerűen ottfelejtették Párkányba a civil lakosság ellátására. Őhozzá megyünk, és 2 napig élvezzük vendégszeretetét. Ő ugyanis Dr. Hermann párkányi orvos rendelőjében lakik, illetve a pincében, mert állandó belövések vannak. Mi is a pincébe költözünk.
Már szerda d.u. megismerkedünk egy aranyos, barátságos, jólelkű, párkányi zsidóval, ki a nyilasok elől a környékben rejtőzött és már hazatért Schatz Ödönnel, ki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Ő már védőszárnyai alá vett 2 komáromi gettóból kimenekült és rejtőzött nőt és 1 kisfiút és jelenleg a Tóth bunkerben laknak. … elhatározták, miszerint felköltöznek Schatz bácsi házába, de itt viszont félnek az oroszoktól. Schatz bácsi arra gondolt, hogy én, mint orvos, meg tudom védeni őket, és ez párkányi tartózkodásom alatt sikerült is. Másnap reggel még 2 muszos szaladt be, szintén komáromiak, kik megszöktek a győri légószázadból, beálltak a szlovák partizánok közé és onnan szöktek Pestre, hol hamis iratokkal vészelték át, míg elérték őket az oroszok.
(A fényképek csak illusztrációk.)
A negyedik rész vége.
Ne hagyd ki majd a ötödiket sem, amelyben megtudod, hogyan tud egy orvost élelmet szerezni a nehéz időkben, milyen a háborús helyzet a csehszlovák-magyar határon, milyen sokat jelentett Schatz Ödön bácsi vendégszeretete. Ejutnak Pestre, ahol számos győri sorstársukkal találkoznak.
Megtiszteltetés, hogy bemutathatjuk Les írását. Az ő életútját normál betűkkel, Albertét pedig dőlt betűvel jelöltük.
Krausz P.
Szerencsés vagyok, hogy a viszonylagos béke és jólét korszakában élhetek, és elképzelni sem tudom a háború pusztítását, amely az előző generációt sújtotta, amely generáció még mindig a halál és a pusztítás emlékeivel él együtt. Soha nem vonultam be a hadseregbe, legyen szó a koreai háborúról, a vietnami háborúról vagy bármilyen kanadai küldetésről, amely aktív katonai szolgálatot igényelt.
Amikor 1956-ban, hatévesen elhagytam Magyarországot, emlékszem, orosz tankok gördültek el a lakásunk előtt, és én az orosz csapatok és a magyar ellenállók közötti összecsapások után hátrahagyott üres töltényhüvelyeket szedtem fel az utcán. Ez volt az egyetlen háborús élményem, ha ez egyáltalán annak tekinthető. Szüleim sajnos az auschwitzi haláltáborok borzalmainak „haszonélvezői” voltak, később pedig a magyar forradalom menekültjei. Tizenegy évük volt arra, hogy a második világháborút követően talpra álljanak, hogy aztán egy újabb inváziót követően megélhetésük ismét bizonytalanná váljon a kommunista rendszerben.
Örökké hálás leszek a szüleim nehéz döntéséért, hogy hátrahagyták azt az országot, amely több száz éven át az ő és őseik otthona volt, és lehetővé tették számunkra, hogy új hazánkban, Kanadában olyan új örökséget teremtsünk, amire büszke lehetek.
Érthető, hogy szüleim nem szívesen meséltek háborús élményeikről. Senki sem tudja igazán értékelni az éveken át tartó szenvedést és megaláztatásokat, amelyeket el kellett viselniük, hacsak nem volt jelen szemtanúként. A tapasztalataikra való utalásaim nem mások, mint könyvekből, játékfilmekből, dokumentumfilmekből és holokauszt-túlélőktől származó történetek. Sajnos nagyon keveset tudok a szüleimről, akik akkor hunytak el, amikor még egészen fiatal voltam.
1940. november 20
Magyarország csatlakozott a “gonosz tengelyhez” (Magyarország negyedik országként csatlakozik a tengelyhatalmakhoz – a szerk.). Most már Németország nyílt szövetségese, ugyanakkor veszélyes és megtévesztő játékot játszik: megpróbálja megnyugtatni Németországot és a Szövetségeseket egyaránt. Apám 38 éves, és a vidéki Magyarországon tanít. Első házasságában él, van egy lányuk. Nagyon keveset tudok az életéről, mielőtt a háború után feleségül vette anyámat, második feleségét.
Valójában, apám háborús évek alatti viszontagságaira csak abból következtetek, hogy ismerem a történelmi eseményeket és a zsidókkal általában történteket egy olyan országban, melyet a német szövetségesekkel cinkosan együttműködő kormány vezetett. Az 1938-ra, sőt még korábbra visszanyúló törvényeket megerősítették, amelyek korlátozták a zsidók részvételét a gazdasági életben és a zsidó férfiakat kényszermunkára kényszerítették a frontokon, amint Magyarország belépett a második világháborúba.
1941. május 18
Körülbelül 1700 kilométerre nyugatra egy párhuzamos univerzum bontakozott ki, amely sok évvel később keresztezte az enyémet. Albert Cox, aki az angliai Leicesterben lakott, éppen akkor szerezte meg tanári diplomáját és a háborúba készült. 1941. július 14-én, a Bastille-napon jelentkezett a RAF-hoz (Royal Airforce) a londoni Regent Park-ban. 1940-től kezdve Albert naponta vezetett naplót a katonai eseményekről, kalandjairól, amelyek során olyan helyekre vetődött Amerikában, mint Georgia, Alabama Halifax, Winnipeg, Estevan Saskatchewan, Trenton Ontario és Olaszországban, ahol pilótaként és navigátorként szolgált ezredével.
“Megismerkedtem a katonai fegyelemmel. A rangom AC1 (Aircraftsman First Class). Hagyományos kék egyenruhába öltöztettek, a RAF-sapkámon lévő fehér jelzés adta hírül a világnak, hogy kiképzésen lévő pilóta vagyok. Megtanultuk, hogyan kell alakulatban menetelni és gyakorlatozni, hogyan kell fényesre pucolni gombjainkat és cipőnket, hogyan kell felkészülni a felszerelés ellenőrzésére, hogyan kell tisztelegni egy tiszt előtt, tulajdonképpen hogyan kell mintaszerű katonává válni. A hajam rövidre volt vágva. Éjszakai kijárási tilalom. Körülbelül kéthetente kaptam fizetést. A tényleges összeget elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy az AC-seknek csupán alamizsna jutott”.
1941. szeptember 23
Albert Cox egy lepukkant olajszállító tartályhajóval indul Liverpoolból, hogy a tengerentúlon folytassa kiképzését. Nem kapott eligazítást beosztásáról, csupán azt közölték vele, hogy jelentkezzen Manchester-ben, majd egy éjszaka alatt Liverpool-ba szállítják.
“… Körülbelül tíz repülős volt az utasok között. Függőágyakban aludtunk mélyen a raktérben ezen a nyomorult, bűzös hajón. … A legénység megpróbálta eloszlatni félelmünket a patkányoktól, amelyek a függőágy kötelein és néha alvás közben testünkön vonultak végig, jelezve, túl jól tápláltak ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzanak. A macskák itt a mennyországában éltek. Természetes ellenségeik elhíztak és ellustultak. Körülbelül száz hajóból álló konvojban haladtunk, amelyet egy csatahajó, egy cirkáló és jó néhány romboló és korvett kísért … Újra és újra gyakoroltuk, mit kell tennünk, ha megszólal a riadó … és abból rengeteg volt. Idegtépő két hét … Nagyjából ekkor tudtam meg a legénység egyik tagjától, hogy a célállomásunk a kanadai Halifax, Új-Skócia.”
“Az Atlanti-óceán közepén német tengeralattjárók támadtak, és a legénység egyik tagja úgy becsülte, hogy négy hajónkat torpedóztak meg. A rombolók a konvojban és a konvoj körül cikáztak, és legalább két alkalommal fekete füstfüggöny vett körül bennünket.”
“Egy szép délután, tiszta ég alatt és nyugodt tengeren, riasztás miatt rohantunk a fedélzetre. Egy német Condor repülőgép követett minket. A konvoj légvédelmi ágyúi tüzelni kezdtek. A Condor bombasorozatot lőtt a csatahajóra, azt alig tévesztette el. Aggasztó volt, és eléggé biztosak voltunk benne, hogy a Condor legénysége a térségben tartózkodó összes ellenséges tengeralattjáróval közölte pontos földrajzi helyzetünket”.
1941. december 12
Magyarország, miután 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni hadjáratba, hadat üzen az Egyesült Államoknak. A munkaszolgálatra besorozott zsidó férfiakat az orosz frontra küldték. Most eszembe jut, hogy apám a háborúban egy robbanószerkezet okozta sérülés következtében nem tudott rendesen írni.
Sok zsidó tért át a katolikus hitre, hogy megmeneküljön a korlátozásoktól és az üldözéstől.
1941. szeptember 23-október 7
“Körülbelül két napba telt, mire Torontóba értünk. A vasútállomásról egy RCAF járművekből álló konvoj Maple Leaf Gardens-be szállított minket. Éppen jégkorongmeccs zajlott, amikor megérkeztünk… Torontó lenyűgözött. Itt három éjszakás viszonyom lett egy vonzó 30 éves nővel, akit egy torontói táncteremben ismertem meg.”
1941 októbere – 1942 júliusa
“Michigan, Indiana, Kentucky, Georgia és Tennessee államokon keresztül utaztunk végállomásunk felé, a Alabama állambeli Montgomery Maxwell Field-ben kialakított nagy amerikai katonai bázisra … Egy teljesen új világ tárult ki számomra. Pazar volt az ellátás.”
“Háromhetes tartózkodásunk célja az volt, hogy hozzászokjunk az amerikaiak katonai elvárásaihoz. A fegyelmi kiképzés amerikai változata nem igazán nyűgözött le minket … Az alantas feladatokat teljes egészében feketék végezték … Sok filmet vetítettek az Alabamában burjánzó nemi betegségek minden aspektusáról. Elrettentettek bennünket attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljünk feketékkel. Megismertük a Ku Klux Klan tevékenységét. Montgomery lakóit hihetetlenül bigottnak és rasszistának találtam.”
“Kiváltságos életünk gyökeresen megváltozott december 7-én, amikor a japánok lebombázták Pearl Harbour-t, és az USA-t belépett a háborúba. Levettük az öltönyt és felvettük a kék egyenruhát. A kiképzés, amely a “nemzetközi szabályok” szerint addig illegálisan folyt, most legálissá vált. Már nem voltunk “civilek”, akik pilótának készültek. Az amerikaiak most már a bajtársainkká váltak.”
Az amerikai kiképzés befejezése után Albertet áthelyezték Trenton Ontario és Estevan Saskatchewan államokba, ahol megállapították, hogy mélységérzékelése nem megfelelő, ezért nem lehet pilóta. Ezért navigátornak képezték tovább.
“Amikor 1942 júliusában megérkeztem Winnipegbe, hőhullám fogadott. … Egy ramaty, olcsó szállodában szálltam meg, egészen közel Winnipeg városközpontjához, a közkönyvtárhoz és ott találkoztam későbbi feleségemmel, Miss Frances (Tanty) Croninnal. Tanty, hihetetlenül gyönyörű lány, teljesen elvarázsolt.”
“1943. április 2-án, navigátorként végeztem, és a parancsnok átadta navigátori kinevezésem a híres Billy Bishop (a Brit Birodalom pilóta ásza a 2. vh-ban, későbbi légi marsall – a szerk.) jelenlétében, aki lelkesítő beszédet tartott. Az ünnepség után Billy Bishop látványos légi bemutatót tartott a bázis felett.”
1944. március 19
Németország megszállja Magyarországot. A magyar kormány elrendeli az összes zsidó deportálását. Édesanyámat és nővéreit Győr környékéről egy 5000 fős gettóba gyűjtik, majd marhavagonokban Auschwitzba szállítják.
Ismét csak nem vagyok tisztában az apámmal történtekkel, első feleségétől és lányától való fizikai elválásának vagy túlélésének körülményeivel. Mire 1944 júniusában a tömeges deportálás véget ért, a vidéken élő zsidók már szinte mind eltűntek. A budapesti zsidók végső begyűjtése még 1945-ben is folytatódott, Európa elkerülhetetlen felszabadulása ellenére. Németország 1945. május 7-én kapitulál.
Apám valahogyan életben maradt és visszatért szűkebb hazájába, Csornára, csak azért, hogy megtudja, hogy a felesége és a lánya Auschwitzban pusztult el.
Eközben leendő anyám és két nővére túlélte Auschwitz-ot és a “halálmenetet”. Végtére is visszatértek a szülővárosukba, Győrbe, és megpróbálták folytatni korábbi életüket.
Apám feleségül veszi anyámat.
1948-ban jöttem a világra. Rövidesen Budapestre költöztünk, és korai emlékeim szerint boldog háztartásban, egyke gyermekként éltem. Budapesten csatlakoztak hozzánk a haláltáborokat túlélő családtagok. Emlékszem, hogy a nyári szünetben meglátogattam nagynénémet, nagybátyámat és unokatestvéremet Győrben. Engem nem érintett, amit szüleimnek át kellett élni az 1939-1945-ös háborús években. A háború nyoma, a lebombázott épületek és a kenyérsorok még a kommunista rendszer alatt is jelen voltak. A háború megbüntette Magyarországot a Németországgal szövetséges háborús szerepéért.
1943. szeptember 11-30
“A fiam, Dennis 1943. augusztus 31-én született a Szent Bonifác Kórházban. Most tartottam először a karjaimban.”
“Amikor szeptember végén elbúcsúztam Tantytól, a jövő nagyon is kétségesnek tűnt. Abban az időben semmi jele nem mutatkozott a háború gyors befejezésének, és úgy nézett ki, hogy évekbe is kerülhet, amíg Tanty és én újra találkozhatunk. Eléggé ‘kemény legény’ vagyok, de sírtam, amikor elváltunk”.
“Végül megérkeztünk New Yorkba, de nem volt időnk városnézésre. Nagyszerű luxusjáraton, a Queen Mary-n találtuk magunkat. Egy seregnyi katonával, főleg amerikaiakkal utaztunk együtt … Az út ezúttal öt napig tartott. A Queen Mary nagy sebességgel, egyetlen kísérő hajó nélkül szelte át az Atlanti-óceánt … a rombolók motorja nem volt elég erős, hogy kellő sebességgel kövessenek minket. Megkönnyebbültünk, amikor megpillantottuk Írország, majd később Skócia partjait… Két év távollét után újra a szülőföldemen voltam.”
1944. március 14
Albert további állomáshelyei: Algír, Catalina Szicília, Oran, Foggia és Zara (Jugoszlávia).
“A D-Day Dodgers hadseregcsoportba (a Szövetségesek Olaszországot felszabadító hadserege – a szerk.) soroltak minket. Nápolyba 1944. március 15-én érkeztünk, és a Vezúv ritka kitörései egyikével fogadott minket … Csatlakoztunk bajtársainkhoz a 608-as RAF-században, és feladatunkká tették a konvojok védelmét, a Földközi-tenger felletti időjárási viszonyok megfigyelését és jelentését, a fegyveres felderítést és fényképezést a hadsereg számára.”
“A legnagyobb veszélyt életünkre, különösen éjszaka, az amerikai vadászgépek jelentették, amelyek személyzetének repülőgép-felismerési készsége megdöbbentően alacsony szinten állt, így amerikai pilóták számos alkalommal lőttek le a Hudsonokat, miközben azt hitték, hogy német Junker 88-asokat támadnak.”
“Leicesterben (Anglia) éltünk. Ez idő alatt még három utóddal bővült a családunk: Kathleen, Dale (Tony) és Shannon. 1955 júniusában Tanty-val vonaton Londonba utaztunk, ahol interjú kínálkozott tanári állásra a kanadai Saskatchewan-ban. Elfogadtam egy Craik melletti, egytantermes iskolába szóló ajánlatot, és így kezdődött életünk újabb kihívásokkal teli fejezete”.
Az 1956-os forradalom
A háború utáni megszorítások ellenére, amik Oroszország politikai és gazdasági nyomása következtében váltak szükségessé, úgy ahogy berendezkedtünk budapesti otthonunkban. Szeptemberben kezdtem a második osztályt, amikor Magyarország Varsói Szerződésből történő kilépési kísérletével elszabadult a pokol. Oroszország válaszul a Vörös Hadsereget küldte a felkelés leverésére, aminek többezer halottja volt.
A szüleim úgy döntöttek, hogy elegük van az előttünk álló bizonytalanságból és elhatározták, hogy elhagyják az országot, mielőtt a határok végleg lezárulnak. Anyámmal unokatestvérem családjához csatlakoztunk Győrben. A sötétség leple alatt gyülekeztünk más menekültekkel együtt a határ közelében, és gyalog vágtunk a gazdák földjeinek. Minden család egyetlen bőröndöt cipelt, benne minden világi javaival. Apám és másik nagynéném később csatlakozott hozzánk legális okmányokkal a célállomáson. A horizonton látható fények felé vettük az irányt, de az osztrák határon orosz katonák fogadtak minket. Alkohollal vesztegettük meg őket, hogy átengedjenek.
Az osztrák Vöröskereszt vett minket védőszárnyai alá. Első állomásunk a strassburg-i menekülttábor volt, majd Párizsba tartottunk, ahol egy unokatestvérünknél laktunk hat hónapig és vártuk, hogy egy ország befogadjon minket. Unokatestvéremmel egy Párizs melletti magániskolába írattak be. Végül is, Kanada jelentkezett és kínált bevándorlói státuszt.
1957. május 15-én érkeztünk Edmonton-ban, majd később Saskatoon-ba, ahol a helyi szervezetek segítettek szállást és munkát találni. Apám és nagynéném Izraelen keresztül csatlakozott hozzánk. Sajnos édesanyám rövidesen mellrákban elhunyt, így 58 éves apámra maradt a család. Hat évet töltöttünk együtt Montrealban, majd, amikor lehetőség nyílt, és angol nyelvtudásom javult, visszatértem Saskatoon-ba. Körülbelül összesen tíz évbe telt, mire sikerült munkába állnom.
Mi történt az apámmal? Apám a háború után feleségül vette anyámat, akinél 20 évvel volt idősebb. Amikor 1963-ban visszatértem Saskatoon-ba, hogy nagynénémhez és nagybátyámhoz költözzek, apám Montreal-ban maradt, majd 1968-ban meghalt. Ekkor 19 éves voltam. Apám a kora miatt nagyon nehezen alkalmazkodott a kanadai élethez, de aktív tagja lett a montreali zsidó közösségnek. Egy kisebb műtét miatt kórházba került, és valamilyen ismeretlen szövődmény miatt sohasem gyógyult fel újra. Csak a nyári szünetben látogattam meg. Sajnos, soha nem ismertem meg őt igazán jól. A legtöbbet, amit a holokausztról tudok, az egyik túlélő, Saskatoon-ban lakó nagynénémtől hallottam. Amíg a rokonaim éltek, addig nem igazán érdekelt a múlt, érdeklődésem csak jóval később ébredt fel.
Jóval később, hazafelé jövet, egy izraeli kibucban töltött év után ellátogattam Magyarországra, mégpedig 1971-ben Budapestre. (A második látogatásomra körülbelül 5 évvel ezelőtt került sor, szintén Budapesten, ahol a Vöröskeresztnek segítettem egy idős saskatoon-i úriember kíséretében, hogy meglátogassa rég elveszett lányát.)
Kanada, 1955
“Az első iskolám Saskatchewan-ban a Holmesdale-i egytantermes iskola volt, amely körülbelül 7 mérföldre fekszik Craik-től. Apró tanítóházban laktunk, ahol sem áram, sem házon belüli WC nem volt. Tanty, én, valamint a négy gyerek egyetlen kis hálószobában aludtunk… Megvettem életem első autóját, és többször is Saskatoon-ban jártam vele … A fizetésem abban a tanévben 2 800 dollárt tett ki, ezt egészítette ki a gondnoki munkámért járó havi 9,00 dollár. Takarítottam az iskolát és felügyeltem a kazánokra. Ugyanabban a teremben tanítottam olvasni a kisgyerekeket, ahol a 10. osztályos tantárgyakat is tanítottam a 16 és 17 éveseknek. Kiváló oktatási tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem a saskatchewan-i oktatás egész rendszerébe”.
Kanada, 1956-1964
További tanári állások sorában Albert 1956-1964 között Woodrow-ban és 1966-1986 között Saskatoon-ban tanított, majd a nyugdíjba vonult. Tisztségviselőként különböző testületekben is tevékenykedett, például a Saskatoon-i Tanárok Egyesületének elnökeként, a Saskatoon-i Kiskorúak Labdarúgó Egyesületének biztosaként és a Nutana Légió elnökeként. Részt vett a tartományi politikában az Új Demokrata Pártban, és vendégelőadóként működött a Saskatchewan-i Egyetemen. Feleségével, Tantyval négy csodálatos gyermeket neveltek fel.
Életem 1974-től
Az 1974-es év sorsfordítónak bizonyult. Tanulmányaim befejeztével a Saskatchewan-i Egyetem Mezőgazdasági Tanszékén kaptam állást. Emellett aktívan fociztam, a Saskatoon Nutana Legió csapatában játszottam. Tisztán emlékszem arra, amikor először mentem el a Nutana Legióhoz; a társalgóból áradó középangol akcentust, egy dübörgő hangot hallottam. A hang tulajdonosa Alf Bibby-vel, menedzserünkkel beszélgetett. Alf felesége és egy fiatal lány is az asztalnál ült. Alf bemutatta Albert Cox-ot, a Nutana Légió elnökét és lányát, Kathyt. Albert azonnal hozott egy kör italt, a többi már történelem.
1975-ben feleségül vettem Kathyt. Szeretettel fogadtak családjában, az én családomból addigra már alig maradt túlélő. Igazán örömteli élmény jelentett, hogy egy olyan családba tartozom, amely előítéletek nélkül elfogadott. Már 48 éve vagyunk házasok.
Egyetemi munkám után a saskatoon-i rendőrséghez kerültem és 24 év elteltével mentem nyugdíjba. Jelenleg iskolabuszt vezetek, hogy elfoglaljam magam.
Sok örömöt szerez 2 gyermekem és 4 unokám. Aktív tagja vagyok a zsidó közösségnek, amely igazgatótanácsában is tevékenykedem.
Újra és újra ráébredek, hogy az én szerencsém a szüleim döntésének eredménye, aminek révén elhagyták hazájukat és vállalták egy idegen országban, esetünkben Kanadában, történő letelepedés kockázatát azért, hogy nagyobb szabadságban és jobb körülmények között élhessünk. Elképzelni is nehéz, hogy menekültként milyen félelmek és bizonytalanságok közepette vágtak bele ebbe a hatalmas vállalkozásba, anélkül, hogy tudták volna, merre mennek, milyen élet vár rájuk.
Nagy hálával tartozom Albert Cox-nak is, aki a Szövetségesek pilótájaként életét kockáztatva siettette Németország legyőzését és a náci haláltáborok felszabadítását. Hálás vagyok neki és feleségének döntésükért, hogy Kanadát választották otthonuknak, ahol is lányuk életem párja lett.
Végezetül köszönöm Kanadának, hogy feltétel nélkül befogadott minket, menekülteket a kétségbeesés órájában, de féltem az európaiakat, mivel diktátorok, mint Sztálin, Hitler, Putyin és a hozzájuk hasonlók, időközönként leváltják a demokratikus rendet, ezzel történelmi menekültkatasztrófákat okozva. Tartok attól is, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök Putyin kormányzási stílusát másolja és megdöbbent a diktátorral ápolt szoros kapcsolata.
Úgy érzem, hogy teljes és szerencsés életet élhettem.
Közeledik április 16-a, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Március végére elérhetővé válik a megújított „győri zsidónegyed séta”, segítve a méltó megemlékezést. Ebből az alkalomból szeretném bemutatni Önöknek az IWalk oktatási programot.
Az IWalk program a Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítvány digitális oktatási programja, melyet Magyarországon a Zachor Alapítvány valósít meg. A programban ingyenesen elérhető telefonos applikáción keresztül helytörténeti sétára indulhatunk. A telefonos applikáció lehetővé teszi, hogy önállóan, vagy vezetéssel, helytörténeti sétán keresztül ismerkedjünk meg az adott település zsidóságának történetével.
Az információ szerzést segítik helyspecifikus digitális/multimédiás források – ezek a források a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában található videóinterjúk rövid (néhány perces) részletei. A győri séta során Lenke Askergren, Leslie Borsa, Keller Ibolya (Krausz Károlyné), Polgár Gabriella és Edith Tupy személyes visszaemlékezéseit ismerhetjük meg. Az interjú részleteken kívül a séta egyes állomásaihoz kapcsolódó, tanulási folyamatot segítő források is vannak. A győri séta tartalmaz térképet, fotókat, plakátot, újságkivágást.
A győri IWalk Győr-Sziget és Újváros egyes részeinek bejárásával, az aktív tanulás eszközein keresztül hozza közelebb a győri zsidóság történetét hozzánk. A séta állomásainak bejárása közben megismerkedünk a békés, nyugodt 1920-as évekkel, majd a kirekesztés, kifosztás és deportálás időszakával.
A séta öt helyszínen, tíz állomáson keresztül kísér végig bennünket.
Híd utca, Bercsényi liget eleje – a zsidó közösség letelepedése, a zsidó – nem zsidó békés együttélés időszaka
Zsinagóga mögötti park – a hitközség kialakulása, az asszimiláció időszaka
Zsinagóga udvara – zsinagóga és az iskola építése
Róth Emil emléktáblája – a rabbi szerepe és a cionizmus
A séta során az irányított felfedeztetés, a reflektálás az irányadó. Az adott helyhez kapcsolódó szükséges háttérinformáció biztosításával előkészítjük a folyamatot, majd a diákok információt gyűjtenek különböző forrásokból. A tudáskonstruálás megbeszéléseken keresztül közösen zajlik, ezért nagyon fontosak a helyszínekhez és a videóinterjúkhoz kapcsolódó kérdések, valamint, hogy a diákoknak legyen lehetőségük reflektálni a hallottakra. A reflektálás történhet a séta közben, vagy az után, tantermi környezetben. Lehetőséget ad a telefonos applikáció arra is, hogy tanárként a diákok egyéni válaszait nyomon kövessük. Ebben az esetben ismernünk kell az IWitness felületet, melyről következő alkalommal írok részletesen.
Az IWalk alkalmazás bárkinek ingyenesen elérhető, a séták akár virtuálisan is teljesíthetők.
Az applikáció letöltésének folyamata a következő:
Az IWalk az USC Shoah Foundation néven elérhető és ingyenesen letölthető a Google Play és App Store áruházakban. Ezt a logót kell keresni
A letöltés után a felületen megjelennek az elérhető országok.
Ki kell keresni a mi esetünkben Magyarországot, majd Győrt.
“A győri zsidóság nyomában” címmel található meg a győri séta, a képen a neológ zsinagóga kupolája látható.
A sétát le lehet tölteni, ezt fel fogja ajánlani az alkalmazás. Azért érdemes letölteni, mert így a helyszínen nem kell hozzá internet kapcsolat.
Megkérdezi a felület, hogy a válaszokat el kell-e küldeni a tanárunknak. Itt azt érdemes bejelölni, hogy nem, ebben az esetben már el is indul a letöltés.
A séta virtuálisan, otthonról is megtekinthető, így lehetőséget ad személyes történeteken keresztül megismerkedni a közösség életével és történetével.
Egy orvos–jogász élete, Ullmann Sándor életútja – Második rész
Ez Sándor élettörténetének folytatása, amelyet ezúttal lánya, Margie Ullmann-Weil írt meg, attól a pillanattól kezdve, amikor Sándor Kanadába érkezett. Idézzük fel Sándor történetének első részét, amikor még Magyarországon élt a 20. század legsötétebb időszakában, amelyet honlapunkon “Egy osztálytárs előrelátóan náci sapkát és nyilaskeresztes inget adott neki” címmel tettünk közzé.
Olvasd el ezt az izgalmas második részt arról, hogyan építette fel Sándor a semmiből tengerentúli magán- és szakmai életét.
Krausz P.
Margie visszaemlékezései
A lányom, Savannah Weil, online kutatásai és a nagyapjával készült interjúk meghallgatása alapján írt életrajzot apámról. Az életrajz apám magyarországi életével foglalkozik. Megpróbálok információt adni szakmai pályájáról és eredményeiről, de ami még fontosabb, leírom a személyes jellemzőit ennek a figyelemre méltó embernek.
Mindig is orvos akart lenni. Ehelyett tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem jogi karán kezdte, mert ez volt az egyetlen egyetem, amelyik felvette, amikor Magyarországon a zsidóknak megtiltották a felsőfokú tanulmányokat. Amíg jogra járt, beült az orvosi kar óráira is. A háború után végre elvégezhette az orvosi egyetemet, és a budapesti egyetemről az ausztriai Grazi Egyetemre, majd végül a németországi Münchenbe került, ahol rezidens időszakát töltötte. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität orvosi diplomáját 1950 szeptemberében kapta kézhez.
A szüleim a cigarettafejadagok miatt ismerkedtek meg. A háború után Sándor és édesanyám, Steinberger Irén, a budapesti Zsidó Kórházban dolgoztak, Sándor orvosként, Irén pedig ápolónőként. Anyám cigarettázott, ő nem. A szobatársa említette, hogy Ullmann Sándor nem használja fel a cigarettaadagját, ezért bekopogott hozzá.
Ahogy Savannah történetéből talán emlékeznek rá, édesapám Győrből származik. Irén 1927. február 19-én született Fábiánházán (egy északkelet-magyarországi falu, közel a magyar-román határhoz).
1944. június 14-én, 17 évesen Auschwitzba hurcolták. 1944 augusztusában a Gross-Rosen koncentrációs tábor Parschnitz munkatáborába került.
A Prágától északkeletre fekvő Parschnitz a Szudéta-vidéken létesített kényszermunkatáborok komplexumának része volt. Innen biztosítottak munkaerőt a cseh-lengyel határ közelében lévő Trautenau (Trutnov) textilgyárak számára. A női foglyok a Hasse és Welzel textilgyárakban dolgoztak, ahol egyenruhákat és gázálarc-alkatrészeket gyártottak a Wehrmacht számára.
Gross-Rosenből 1945. május 8-án szabadult fel. 1945 júliusában visszautazott Budapestre, ahol ápolónőnek tanult. Közvetlen családtagjai közül egyedül testvére, Pinchas maradt életben.
A háború után Pinchas Izraelbe költözött. Ott változtatta meg a családnevét Steinbergerről (ami németül azt jelenti, hogy valaki a kőhegyről) Avnira (ami héberül követ jelent). A névváltoztatás miatt a szüleimnek több évbe telt, mire megtalálták és újra felvették a kapcsolatot Irén bátyjával.
1949-ben a szüleimet elhagyták Magyarországot, hogy elmeneküljenek a kommunista rezsim elől. Ausztriába érkeztek, és egy hónapig Bécsben éltek, majd Grazba mentek tovább. 1950 májusában Münchenbe költöztek, ahol apám letöltötte az orvosi rezidensi időszakot. Szüleim 1951. március 15-én Ludwigsburg-ból Brémába utaztak, majd 1951. március 27-én hajóval elhagyták Brémát Kanada felé.
Az SS Stewart Bruce hajón keltek át az Atlanti-óceánon. Amikor apám kitöltötte a kanadai bevándorlási papírokat, középső névként a Sándor nevet adta meg (mivel nem volt középső neve), és az Alexander nevet írta be keresztnevének. Az angolul beszélő vámtisztviselők nem vették észre, hogy a Sándor és az Alexander valójában ugyanaz a név. Ettől kezdve a hivatalos neve Alexander Sandor Ullmann volt.
Kanadába úgy érkezett, hogy egy szót sem beszélt angolul. Le kellett tennie a kanadai orvosi vizsgákat, ezért azonnal elkezdte memorizálni az angol szótárat. Ebben nagy segítségére volt fotografikus memóriája. Orvosi praxisát Windsor-ban, Ontario állam, nyitotta meg.
A szüleim apám orvosi rendelőjében laktak, amikor 1951 novemberében megszületett a bátyám. Stewart Bruce-nak nevezték el, a hajó után, amely Kanadába hozta őket. Én 1953-ban születtem. Apai nagyanyámról, Margit Gescheit Ullmannról neveztek el. (A Gescheit egy nagy család volt, amely Salgotarjánból, Magyarország északi részéről származott). Nem sokkal születésem után szüleim megvették első házukat.
A zsidóság és Izrael Állam támogatása szüleim életében kiemelkedő szerep játszott. Édesanyám nagyon aktívan foglalkozott izraeli kötvények értékesítésével. Többször utaztak Izraelbe, hogy időt töltsenek Irén bátyjánál, Pinchasnál, aki Karkurban telepedett le. A Gescheit család tagjaival is találkoztak, akik Givat Adában telepedtek le. Sándor egész életében elkötelezett maradt Izrael támogatása és a zsidó haza fennmaradásának biztosítása mellett.
Életük igen ígéretesnek tűnt. A szüleim szoros barátságokat kötöttek. Apám orvosi praxisa sikeres volt. Nem volt sok pénzük, de jól érezték magukat, és utaztak is. Élénk emlékeim vannak arról, ahogy szüleim barátaikkal ülnek és kártyáznak, gyakran magyar kártyával. Sajnos édesanyámnál granulocita leukémiát diagnosztizáltak, és néhány évvel később, 1959-ben, 34 éves korában meghalt.
Irén halála után Sándor az amerikai-kanadai határon túlra, Detroitba, Michigan államba kezdett ingázni, hogy megvalósítsa álmát, és patológiára szakosodjon. Ez idő alatt a kanadai Windsorban is fenntartotta orvosi praxisát.
Közös barátaik révén Montrealban megismerkedett egy asszonnyal. Hanica Cohen romániai holokauszt-túlélő volt. 1962-ben házasodtak össze Sándor apai nagynénjének, Sari Ullmann Unger Sárinak (Frigyes húga) az otthonában. Sándor örökbe fogadta Hanica lányát, Sabrinát, és sajátjaként nevelte fel.
Az ünnepek nagy részét Sárival és családjával töltöttünk együtt. Ott tanultam meg egy kicsit magyarul beszélni és élvezni a finom magyar ételek illatát és ízét. Sándor egyik kedvenc étele volt a paprikás csirke nokedlivel. Elmesélte, hogy édesanyja mindig csirkepaprikást készített neki a születésnapjára. A magyar mákos süteményt (a mákos beiglit) is imádta, amit rendszeresen ettünk.
Amikor Sándor befejezte a patológiai továbbképzést, egy new york-i kórházban vállalt munkát. Alig egy év New York-ban töltött idő után úgy döntött, hogy visszatér Michigan-be, mert úgy érezte, hogy ez a hely alkalmasabb a gyermeknevelésre, és mert ott volt nagy kiterjedt baráti köre (magyar és zsidó barátai egyaránt).
Hanica 1978-ban halt meg. 1980 januárjában feleségül vette Faye Schrage Kleiffet, és segített felnevelni az ő két gyermekét, Marcy-t és Steven-t is.
Hosszú és sikeres pályát futott be a Rochester Michigan-ben található Crittenton Kórház patológiai főorvosaként. Egészen 1994 októberéig, 69 éves koráig, krónikus limfocitális leukémia által okozott haláláig ott dolgozott.
Sándor rendkívül nagylelkű ember volt. Amikor megnyitotta orvosi rendelőjét Windsor-ban, külön megegyezett a rendelőjével szemben lévő étterem tulajdonosával, hogy bárkinek, aki azt mondja, hogy Dr. Ullmann doktor betege, és akinek azt mondta, hogy ide jöjjön enni, az ingyen kapjon ételt. Jóval azután, hogy már nem fogadta a betegeket a rendelőben, továbbra is házhoz ment a szomszédokhoz és a barátokhoz, ha betegek voltak. Mindig jelen volt és támogatta két apai nagynénjét, Ellát, aki Izraelben és Sárit, aki Torontóban élt. Ugyanez anyai nagynénjére is igaz volt, “Pici” (Olga Gescheit) Sunshine-ra is, aki New York-ban élt. Alkalmazottai részére kölcsönöket írt alá garanciát vállalva a visszafizetésre, és néhányuknak segített tandíjuk megtérítésében is. Amikor valaki köszönetet akart mondani, csak ennyit szólt: “kérem, adják tovább, és segítsenek másnak is, ha tudnak”.
Sándor egész életében szeretett tanulni és tanítani. Az orvosi egyetem alatt azzal tartotta fenn magát, hogy latinból korrepetálta a diákokat. A Crittenton Kórházban heti rendszerességgel tanított az orvosoknak, segítve őket, hogy jobban tudják diagnosztizálni a különböző típusú rákbetegségeket. A kórház az orvosi könyvtárat apámról nevezte el. Kidolgozott egy programot az új bevándorló orvosok számára is, hogy segítse őket az angol tanulásban és az angol nyelvű orvosi vizsgákra történő felkészülésben. A Wayne Állami Egyetemen patológiát tanított az orvostanhallgatóknak. Zsinagógájában kezdő olvasóórákat tartott héberül tanuló felnőtteknek. Szívesen készült fel arra, hogy sábátkor ő olvassa Tórát, ha felkérték.
Sok nyelven beszélt, és szerette a szavak eredetét kutatni. Mindig a közelében tartott egy szótárt, és örömmel töltötte el, ha egy új szót tanult meg. Szerette megismerni az embereket, és tehetsége volt ahhoz, hogy rövid találkozások során is sokat megtudjon egy-egy ember élettörténetéről.
Mester fokon bridzselt és imádta a szimfonikus zenét. Szeretett segíteni az embereknek. Erősen hitt Istenben, és beszélt velünk az Istenhez fűződő különleges kapcsolatáról. Mindig meglátta a jóságot az emberekben, és örökkön optimista maradt.
Mindezen rendkívüli teljesítményeken és jellemvonásokon, valamint azon is túl, ahogyan apám hatást gyakorolt a környezetére, talán a legnagyobb teljesítménye az volt, ahogyan apaként viselkedett. Tetteivel és példájával a “Tikkum Olam” zsidó értéket, azaz a világ megjavítását élte meg. Odaadó, nagylelkű, megértő és együttérző volt a gyerekeivel. Öröksége gyermekei, unokái és dédunokái életében és munkájában örökre fennmarad.
Nem lep meg, hogy Sándor diákösztöndíjat alapított a győri Révai Gimnáziumban, ahová egykor járt. Beszélt arról, milyen volt diáknak lenni abban az iskolában, ahol édesapja tanított, és hogy ez arra késztette, hogy a legjobb legyen, abban a reményben, hogy elnyeri édesapja dicséretét. Azt a tanácsot osztotta meg a gyerekeivel, amikor még egészen fiatalok voltunk, hogy az ember elveszítheti minden vagyonát, de a tudását soha senki nem veheti el.
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.
Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.
XII. 26 kedd
Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.
Cenzúra pecsét levélen, Forrás: HDKE
Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.
Alcsút – Baracska, Google térkép
XII. 27 szerda
Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.
Baracska – Velencei tó, Google térkép
Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk. Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.
XII. 28 csütörtök
Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.
Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.
Magyar katonák a fronton, Forrás: hirado.hu
A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.
Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.
Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.
Velencei tó – Székesfehérvár, Google térkép
A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.
Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.
Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.
Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.
A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.
Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.
Székesfehérvár 1945, Forrás: makettinfo.hu
… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.
Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.
A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.
Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …
A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.
Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.
Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …
Székesfehérvár – Pákozd – Velence – Adony, Google térkép
Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.
Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.
A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.
I. 8 hétfő (1945 !)
Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.
D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.
Adony – Dömsöd, Google térkép
I. 9 kedd
Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.
A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.
Dömsöd – Taksony, Google térkép
Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.
Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.
A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.
(A fényképek csak illusztrációk.)
A harmadik rész vége.
Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.
Zsidó cserkészek a Révaiban – SOHA NEM PUBLIKÁLT EMLÉKEK
Ez az írás, tudomásuk szerint, még soha nem jelent meg semmilyen formában, sem a világhálón, sem nyomtatásban. Kéziratban rejtőzött több mint 20 éven át. Ezt a kis szenzációt Erdély Margitnak köszönhetjük, akinek a nagyapjáról, Dr. Erdély Ernőről, az egykori győri tűzoltó parancsnokról készített összeállítását már korábban publikáltuk (https://jewishgyor.org/2022/07/11/dr-erdely-erno/). Erdély Ernő fia, Miklós, Margit édesapja, diák korában e cserkészcsapat tagja volt és emlékeivel jelentősen hozzájárult e történet megírásához.
Ez a bejegyzés hosszabb az átlagosnál, de nem tartottam indokoltnak az eredeti kéziratot akár rövidíteni. akár részletekre szedni. A fényképeket illusztrációs célból én válogattam össze különféle forrásokból.
Köszönet Erdély Margitnak e kincs megőrzéséért és hozzájárulásáért a megjelenéséhez, Daniel Jaquet-nak a kézirat gépre viteléért és Somló Juditnak a szöveg legszükségesebb korrekciójáért.
Krausz Péter
A győri 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat története1932-1940
A Győri Magyar Királyi Révai Miklós Főreáliskola (a későbbi Révai Miklós Gimnázium) Évkönyveit, valamint Szende László és Erdély Miklós visszaemlékezéseit felhasználva összeállította: Székely László, cserkésztiszt, 2001
A század eleji Angliában született és Magyarországra már az I. világháború előtt eljutott cserkészet a húszas években az ifjúság, és ezen belül elsősorban a tanulóifjúság jelentős szervezetévé fejlődött. Ezt mutatta többek között az 1926-os megyeri nagytábor, melyen 6 000 cserkész vett részt az ország cserkészcsapatainak képviseletében. A cserkészmozgalom egyenruhájával, kirándulásaival, táboraival nagyon vonzóvá vált a Győri M. Kir. Áll. Révai Miklós Főreáliskola diákjai számára is. Az iskola még az első világháború előtt alakult Turul cserkészcsapatának 1930 táján a 340-350 tanuló közül 60-70 cserkésze volt.
Az ekkor mintegy 50 000 lakosú Győrben jelentős számú, 6 000 körüli zsidó élt. Ezek tekintélyes része kereskedő és értelmiségi volt és fiaikat a Révai Miklós Főreálba járatták (nem sok választásuk lehetett: a Bencés Gimnázium mellett ez volt az egyetlen lehetőség a városban fiúk részére, ahonnan kereskedelmibe vagy felsőfokú tanulmányok irányába el lehetett indulni). Ezek a zsidó tanulók is szerettek volna cserkészek lenni, de részben a cserkészcsapat (és vele együtt a magyar cserkészet túlnyomó részének) keresztény jellege, részben az eltérő vallási követelmények (a szombat és az étkezési előírások) ezt nem tették lehetővé. Így vetődött fel a 30-as évek elején egy önálló zsidó cserkészcsapat alakításának szükségessége.
1931-ben az ország 589 cserkészcsapata között már 8 zsidó cserkészcsapat működött, számuk 1934-re (a győri csapatot is beleszámítva!) 12-re növekedett, tehát másutt is hasonlóan gondolkodtak, mint Győrben.
Ilyen előzmények után 1932 első felében az iskola (neológ) izraelita hittanára, Ullmann József nekifogott a cserkészcsapat szervezésének. Fenntartó a Győri Izraelita Hitközség lett, de a csapat kizárólag a Révai Főreál zsidó tanulóiból toborozta tagjait.
Magyar Királyi Általános Főreáliskola az 1920-as években, gyoriszalon.hu
A csapat hivatalosan 1932 őszén, a tanév elején alakult meg 33 újonccal, akik nagy buzgalommal készültek az újoncpróbára Ullmann József cserkészparancsnok és Klein István segédtiszt vezetésével.
A győri Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium évkönyve Ullmann József izr. hitoktató nevével, Győr, 1934, adt.arcanum.com
Ullmann József elsősorban hittantanár volt, több győri középiskolában ő tanította a hittant az izraelita vallású növendékeknek. Eredeti foglalkozása – puritán egyéniségével párosulva – nagyon jó hatással volt cserkészparancsnoki működésére. A szülők szívesen engedték, hogy középiskolás fiúk cserkész legyen, mert jó kezekben tudták serdülő gyermeküket a szülői és az iskolai nevelés kiegészítéseként. Ennek köszönhetően két éven belül a csapat tagjává vált az iskola zsidó tanulóinak 70-80 %-a.
A csapat Szőgyi Lászlónak, a főreáliskola első világháborúban hősi halált halt tanárának nevét vette fel és a Magyar Cserkészszövetségtől a 479-es sorszámot kapta: így lett teljes neve 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat.
Szőgyi László neve az Állami Főreáliskola (Révai) hajdani tanárainak névsorában, revai.hu
Szőgyi László 1910-ben került a győri főreáliskolához és egy tanév kihagyással (1911-12) 1915-ig volt az iskola tanára. Óráin kívül is szívesen foglalkozott diákjaival, 1914 nyarán például három diákjával együtt Ulmtól Győrig evezett a Dunán. 1915-ben behívták katonának és a fronton hősi halált halt. Az iskola előcsarnokában az 1925-ben felavatott emléktáblán is szerepel a neve 4 kollégájával és 55 diákkal együtt.
A 479-es számra emlékezve volt a csapat cserkészeinek egy csatakiáltásuk, amely úgy hangzott, hogy
A csapat első bemutatkozása 1933. március 8-án volt: ekkor egy csapatszemlén Seller Pál országos ellenőrző-tiszt, Bencsik Gergely, a székesfehérvári cserkészkerület társelnöke (egyben az iskola tanára és a Turul csapat parancsnoka) és Dr. Erdős János, a csapat szervezőbizottságának elnöke győződött meg a csapat eddig végzett jó munkájáról. A szemle eredményeként a csapatot a Magyar Cserkészszövetség 1933. június 14-i dátummal igazolta és Bencsik Gergely kerületi társelnök június 19-én szép házi ünnepség keretében avatta fel.
A csapat első táborát Balatonlídón (sic!) rendezte 1933. július 16-tól július 30-ig. A táborozáson 34 cserkész vett részt. A jól sikerült táborozást Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök szeretetteljes támogatása és munkálkodása tette lehetővé.
A táborozásról csak az iskola évkönyvében találtam adatot. Már a tábor helye is kérdéses: „Balatonlid“ vagy „Balatonlido“ nevű helység nincs a tópart közelében (és máshol sem).
A 34 cserkész gyakorlatilag az egész csapatot jelenti – a további években is mindig az egész csapat együtt táborozott. Ez azért jelentős, mert pl. a Turul csapatban 50-60 % volt csupán a tábori létszám. A teljes csapat táboroztatása nyilván csak úgy sikerülhetett, hogy a szülőkön kívül a hitközség tehetős (kereskedő) tagjai is komolyan támogatták a csapatot, kifizetve ezzel a szegényebb cserkészek táboroztatását. A táborozás költségeihez egyébként Győr szabad királyi város is hozzájárult 50 Pengő táborozási segéllyel (akkoriban egy cserkész táborozási költsége 5-10 Pengő körül volt).
Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök a győri tűzoltóság parancsnoka volt. Fia ebben a tanévben a II. osztályt végezte el és természetesen szintén tagja volt a cserkészcsapatnak.
Ezen a nyáron rendezték Gödöllőn a világ cserkészeinek nagy találkozóját, a IV. Jamboree-t. Ezen a nemrég alakult, még kezdőnek számító csapat természetesen nem vehetett részt, de ennek ellenére augusztus elején egy egynapos kirándulás keretében megtekintették a hatalmas, 30 000 cserkészt táboroztató rendezvényt.
A találkozó fényképalbumának borítója, nemzetikonyvtar.blog.hu
Ez a látogatás nagy élményt jelentett a kezdő csapat cserkészeinek és a fiúk itthoni élménybeszámolói nagy lendületet adtak további tagok toborzásához.
Cserkész láz, Gödöllő, 1933, Múlt-kor történelmi magazin
1933 őszétől a Győri Izraelita Hitközség áldozatos anyagi támogatással a cserkészcéloknak ideálisan megfelelő cserkészotthont és felszerelést bocsátott a csapat rendelkezésére.
Cserkészfiúk a vonaton, Gödöllő, 1933, archivnet.hu, Fortepan
Az Izraelita Nőegylet a szegénysorsú cserkészeknek cserkészruhát is vett, elősegítve ezzel a csapat egységes megjelenését.
Az 1933-34-es tanévben tovább növekedett a csapat és az év végére már 50 cserkészt és 9 újoncot vezetett a két tisztből (Ullman József parancsnok és Ullmann Frigyes) valamint 3 segédtisztből (Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin) álló vezetőség.
1933. szeptember 10-én a csapat díszünnepség keretében nagyszámú előkelő közönség jelenlétében avatta fel a Dr. Erdős Jánosné (a szervezőbizottság elnökének felesége) által adományozott csapatzászlót. Avatóbeszédet Dr. Erdős János szervezőbizottsági elnök mondott. A csapat névadójáról, a hősi halált halt Szőgyi Lászlóról Dr. Kallós Henrik hitközségi elnök tartott emlékbeszédet. A csapat „Ősi hittel, becsülettel a hazáért” feliratú cserkész zászlóját Dr. Schwarz Mór főrabbi áldotta meg.
Az eredményes munkát bizonyítja, hogy a csapatot a Magyar Cserkészszövetség országos portyázó versenyén hat őrs képviselte, közülük a legjobb eredményt a lV. ,,Héjja” őrs érte el. A Hárshegyi cserkészparkban a 13. őrsvezetői kiképző-táborozáson 3 őrsvezető vett részt (Holzer Tibor, Kállai Zoltán, Weiler Pál).
Az 1934. évi nagytábort július hó 9-től 24-ig Fonyód-Béla-telepen rendezték 51 cserkész részvételével.
Az ebben az időben II.-os gimnazista, Szende László 65 évvel később így emlékezett a táborra:
Különös élvezetet jelentett a Balaton partján táborozni. A víz csobogása szinte behallatszott a sátrakba és aláfestette álmainkat.
Persze ennek a nagyszerű élménynek megvolt a fonákja is, mert amikor vihar száguldott végig a tavon, a tábort sem kímélte. Ilyenkor kaptunk a tó felől egy „zuhét”, a sátorvásznak összedőlésig feszültek, sőt egy-egy gyengébben becövekelt darabjuk ráborult lakóira és a csapat viharedzett tagjai segítségével kellett újraépíteni.
Nagy esemény volt a tábor megnyitásakor kürtszó kíséretében végrehajtott zászlófelvonás, ugyanúgy a bezáráskor á zászló ünnepélyes zenés leeresztése. A két időpont között a zászló impozáns színfoltként tiszteletet parancsolóan lebegett.
Reggelente a kürtös ébresztőt követő, zászló előtti sorakozó és parancskiadás, este pedig zenés takarodó tette színesebbé a napkeltét és a napnyugtát.
Természetesen, akiket a reggeli parancsolvasás során – előző napi kifogásolni való magatartásukért – különböző módon megfegyelmezett a parancsolvasó tiszt, azokat nem a vidám színek, hanem „egyéb” érzések és gondolatok hatották át.
Mindamellett megvolt a táborban a pajkos vidámság is. Így …
… a mélyen alvó, horkolásával sátortársait erősen zavaró É. barátunkon úgy vettek a többiek elégtételt, hogy rákerült a fekete cipőpaszta barátunk horkoló orrára, homlokára, arcára és még több egyéb testrészére is. Felkeléskor a sátor lakói nagyszerűen mulattak a látványon. A legmulatságosabb az volt, hogy kezdetben É. barátunk – mit sem sejtve a vele történteken – a többiekkel együtt kacagott. Mikor aztán rájött a vele elkövetett turpisságra, pironkodva és zavartan elvonult félre, hogy „mit rákentek a századok, lemossa a gyalázatot”.
… rájöttünk. hogy J. barátunk az éjszakai őrségben az igazak álmát alussza, előkerült valahonnan egy nem éppen odavaló gumidarab és barátunk nyitott szájába bedugva díszelgett ott mindaddig, míg felriadt és ráébredve a tréfára a „darabot” el nem távolította, azaz kiköpte.
… szép élmény volt a mintegy 3 őrsnyi legénység által Badacsonyba tett hajó-kirándulás. A kirándulás egyik része egy séta volt a hegyláb körül, a másik részét pedig a hegy „megmászása” jelentette. Nagyon látványos présházak, szőlők mellett vezetett fel az út, amelynek végében a Kisfaludy ház volt látható. Csodálatosan szép lefelé a rálátás a Balatonra, az út persze lefelé menetben sokkal könnyebb, így a gyaloglás is a kikötőig, majd a vízen átkelve a táborhelyig is. Romantikus időtöltés volt ez a nap.
A badacsonyi Kisfaludy ház régi felvételen, Magyar Nemzeti Digitális Archívum
A 1934/35-ös tanévben az újoncavató ünnepélyt 1935. március hó 25-én, nagyszámú és előkelő közönség jelenlétében tartották meg. Avatóbeszédet Dr. Barna Károly kormányfőtanácsos, a Magyar Zsidó Cserkészek Országos Nagybizottságának elnöke mondott. A Magyar Cserkészszövetség a csapatot ez évben végzett jó munkájáért két emléklappal (portyázás, akadályverseny) tüntette ki. A Hárshegyi Cserkészparkban tavasszal tartott 14. országos őrsvezetői kiképzőtáboron Kőnig Pál és Erdély Miklós őrsvezetők vettek részt. A csapatot a tanév végén 6 tiszt (Ullmann József cserkészcsapattiszt, parancsnok, Ullmann Frigyes tiszt, Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin és Silbermann István segédtisztek) és 58 cserkész alkotta.
1935. július 8-tól 20-íg Sopronban táborozott a csapat a Tómalomnál. A hitközség, a nőegylet és a Szent-egylet nagylelkű támogatása lehetővé tette, hogy a testet-lelket üdítő táborozáson ebben az évben is minden cserkész részt vehetett. A táborról 65 év után alig lehetett valamit megtudni. Az egykori táborozók közül Erdély Miklós visszaemlékezve elmondta, hogy …
Ullmann Frigyes cserkésztiszt vezetésével ellátogattak Bécsbe, ahol nagy szeretettel fogadták az árvalányhajas cserkészeket. Megnézték a város legfontosabb nevezetességeit, Ugyanakkor arra is emlékezett, hogy mindenütt sisakos katonákat láttak. Engelbert Dollfuss szövetségi kancellárt, aki fasiszta jellegű diktatúrát vezetett be, az osztrák nemzeti szocialisták egy sikertelen puccs során 1934 júniusában meggyilkolták. Egy évvel később, véleménye szerint, az évforduló miatt voltak zavargások.
Szeptember 1-én csónakavató ünnepélyt rendeztek. A csapat 5 új csónakját Dr. Vidor Pál cserkészlelkész avatta fel. Ezzel megindulhatott a csapatban a vízi élet is, amire egyébként Győrben – tekintettel a városban és környékén található folyókra – bő lehetőség nyílott. Ezt a lehetőséget az itt működő cserkészcsapatok nagyon könnyen ki tudták használni, hiszen a Rába partján külön cserkész-csónakház is működött.
A csapat parancsnoka a Révai Gimnázium évkönyvében olvasható beszámolójában örömmel állapította meg, hogy a fiatal cserkészcsapat előrehaladása évről-évre tapasztalható. Arról is írt, hogy igyekeztek elérni azt a célt, hogy a cserkészet hozzásegítse a fiúkat, hogy Istentől beléjük oltott lelki és szellemi kincsüket, tehetségüket minél jobban kifejleszthessék.
1936, február 9-én újoncavató ünnepélyt tartottak, melyen Dr. Róth Emil főrabbi mondott avató beszédet. Ezúttal 5 újonc tett fogadalmat, ígéretet pedig 32 kiscserkész.
Dr. Róth Emil, rabbi, 1930-as évek, Gyor Jewish Website
A „jótett héten” a csapat 2 kocsi természetbeni szeretetadományt és 100,15 P készpénzt gyűjtött az ínségesek részére. Az adományokat szétosztásra a városi szociálpolitikai ügyosztálynak szolgáltatták be.
A Magyar Cserkészszövetség a csapatot az év során végzett jó munkájáért 500 jópont minősítéssel ellátott emléklappal jutalmazta.
A csapat létszáma is tovább növekedett: ebben az évben a 6 tiszt vezetésével már 52 cserkész és 32 kiscserkész végezte a cserkészmunkát.
Az 1936-os évben a nyári nagytábort a cserkészek számára Kőszegen rendezték, de külön táborban voltak a kiscserkészek is, Vaspusztán, Bruck Ignác hitközségi elöljáró birtokán. A két tábor mellett a csapat rover-őrse háromhetes vízi-táborban is járt a Balatonon.
Sajnos, ezekről a táborokról semmi közelebbit sem sikerült megtudni, még a pontos időpontjuk, időtartamuk, létszámuk is feledésbe merült a hosszú évtizedek alatt. Mindenesetre az a tény, hogy három tábort tudtak egy nyáron rendezni, igen kedvező képet mutat a vezetők buzgalmáról és a csapat anyagi helyzetéről.
A sikeres nyár után eredményes cserkészév következett. A jelentés arról számol be, hogy részt vettek a Magyar Cserkészszövetség minden országos cserkészmegmozdulásán. A „jótett héten” ez évben is összegyűjtötték a szokásos 2 kocsi szeretetadományt, de a pénz-adomány az előző évinek majdnem a kétszerese, 185,09 Pengő volt. A Magyar Cserkészszövetségtől is nagyobb elismerést, 600 jópontot kaptak ez évi munkájukért a szokásos emléklapon.
Szende László (akkor már V. osztályos) cserkész visszaemlékezése szerint a Sirály őrs tagja volt ebben az időben. Az őrs vezetője – a fentebb már említett Dr. Erdély Ernő tűzoltóparancsnok, iskola széki elnök fia – Erdély Miklós volt. Dönci (ez volt Erdély Miklós cserkész-beceneve), mint tűzoltó ivadék rendkívüli módon vonzódott a tűzoltósághoz (a háború után tűzoltótiszt lett). A Sirály őrs szempontjából ez azért volt érdekes, mert …
… az őrsben „tűzoltó fegyelem“ volt,
… többször részt vettek a tűzoltók egy-egy könnyebb gyakorlatán, amit az udvaron tartottak (például tömlők kigurítása, összeszerelése stb.),
… a Korcsolya Egylet pályája a tűzoltóság mellett volt, azt a tűzoltóság kezelte, és a cserkészek gyakran vettek részt a pályán „korizásban“. (Dönci gyorskorcsolya bajnok volt.)
… tavasszal-ősszel ott fociztak, atletizáltak az erre a célra átalakított pályán.
Ez nem csak a Sirály őrsre vonatkozott, igaz, hogy főként arra, de a többi őrs is részt vehetett hasonló sportolásban.
Szende László visszaemlékezésében arról is ír, hogy a gyakorlati munka mellett elméleti kiképzést is kaptak az őrsben (csapatban), részletesen beszéltek a 10 cserkésztörvényről (65 év után is szó szerint emlékezett közülük ötre!) és a cserkészpróbák egyéb követelményeiről. De külön próbákat is tettek, ő például a szakács külön próba és a megfigyelési külön próba letételére – és a karon viselhető jelvényére – emlékezett vissza.
1937 nyarán Eger mellett, Síkfőkúton volt a nagytábor.
Szende László is ott volt ezen a táboron (nem sok táborban volt, mert nyaranta édesapja vegyes-boltjában kellett segítenie, így legtöbbször nem ért rá táborozni), és a következőképpen emlékezett vissza sok évtized távolából:
Síkfőkút a Bükk hegység nyugati részén fekszik, rendkívül szép, vadregényes terület.
A dimbes-dombos, hegyes erdőség kiválóan alkalmas volt kalapunkra rögzített számokkal vívott harci játék rendezésére. Nagy szenvedéllyel vetettük bele magunkat ebbe a játékba. Harsogtak a búvóhelyeken rajtütő harcosok által „lekiabált” számok. Egyre ritkult az életben maradók és nőtt a „hullák“ száma, a lefújáskor pedig a győztesek diadalittas csatakiáltással vonultak be a táborba. Nem dicsekvésből mondom, de amelyik játékra én emlékszem, annak a mi őrsünk – a Sirály őrs – lett a győztese.
Síkfőkút ma, kirandulastippek.hu
Izgalmas érdekessége volt a táborozásnak az éjszakai riadó. Kürtszó ébresztette éjfélkor a csapatot, amelynek tagjai álmukból felverve a lehető leggyorsabban felöltöztek és őrsvezetőik parancsára a csapatzászló körül sorakoztak. A parancsnok közölte, hogy kihelyezett megfigyelőink jelentése szerint ellenséges alakulat készült támadásra csapatunk ellen.
A csapat tagjai körülzárták a tábort és úgy várták az ellenséget. Mintegy félórai figyelőállás után azonban a parancsnok a készültséget lefújta, mert a megfigyelők jelentették, hogy az ellenség, miután tudomást szerzett éberségünkről, támadási szándékától elállt. Csalódást jelentett, hogy nem lehetett harcolni és megvédeni táborunkat, de vigasztalást nyújtott, hogy egy óránál tovább nem kellett az éjszakát alvás nélkül tölteni.
Élményeim között kellemetlen is volt, mégpedig a következő:
A táborunk alatt egy nagyon szép – futballpályának is kitűnően beillő – rét volt. Szabadfoglalkozáskor foci meccseinket itt rendeztük. Egy ilyen meccs alkalmával nagyon összerúgtam a port az egyik segédtiszttel, akit a játék hevében „lehülyéztem“. Természetes volt, hogy ezután én húztam a rövidebbet. Kihallgatás lett belőle és táborfogság. A legfájdalmasabb azonban az volt számomra, hogy a tábor addigi napjaiban reménykedve pályáztam a „legjobb táborozó“ büszke címére, azonban ez a „malheur“ véget vetett ennek a szép reménységnek.
Síkfőkútról egy alkalommal a csapat egy kisebb részlege kirándulást tett Egerbe. Eger a Mátra és a Bükk hegység között fekszik, Heves megye székhelye. Műemlékekben, történelmi nevezetességekben nagyon gazdag. Megtekintettük a történelemből ismert vár romjait, amely Dobó István várkapitánynak a törökök elleni hősi harcában vált híressé. Megnéztük a minaretet, amelynek erkélyéről a müezzin hívta Allah nevében imára a törököket. A magas toronyból szép kilátás nyílik a városra.
Eger látképe, 1940, egriugyek.hu
Láttuk Eger nagy írójának, Gárdonyi Gézának a lakóházát, ahol híres művét, az „Egri csillagok“-at írta, valamint a sírját is. Ezeken kívül még több történelmi nevezetesség mellett is elhaladtunk, ugyancsak néhány műemléket is útba ejtettünk. Fáradtan, de nagyon szép élményekkel gazdagodva tértünk vissza a táborba.
Ahogyan teltek az évek, úgy vékonyodott egyre inkább a Révai értesítője, és ennek megfelelően egyre rövidültek a benne közölt beszámolók. Vonatkozik ez különösen a zsidó cserkészcsapat beszámolójára, amelyik 1937-38-as évben már csak néhány soros és alig tartalmaz érdemleges adatot. (Pedig ez volt az utolsó alkalom. A következő évtől már hiába keressük a beszámolót; igaz, hogy a Turul cserkészcsapatról is csak néhány sor kerülhetett ezekbe a háborús évkönyvekbe…).
Az 1937-38-as iskolaévben is részt vett a csapat minden szövetségi megmozduláson és ez évben is összegyűjtötte a 2 kocsi természetbeni és 152,90 Pengő készpénz-adományt. Tavasszal és ősszel – minden évben, így ebben is – több egynapos kirándulást rendeztek a városhoz közeli kirándulóhelyekre.
Szende László így emlékezett ezekre a kirándulásokra:
A nyári nagy táborok mellett tavasszal és ősszel rövid kirándulásokat rendeztünk.
A legkedvesebb és leggyakoribb kirándulóhelyünk Kiskút volt az lparcsatorna mellett. Ide főként őrsök rándultak ki, de volt csapatkirándulás is, amelyet általában a Révai Reáliskola (Gimnázium) juniálisával egybekötve tartottunk meg. A juniálisi műsor egyik kedvenc műsorszáma „Mufti, a csodapók” volt. Egyik társunk azzal a különleges képességgel rendelkezett, hogy minden szöveget a Himnusztól a Toldiig előre és visszafelé is tudott mondani. Nagyszerűen szórakoztunk a bekiabált rögtönzések folyamatos visszafelé mondásán, mintha könyvből olvasná. Ezért hívták „Mufti, a csoda pók”-nak. A másik barátunk egy „számoló csoda” volt, aki a számokkal művelt hasonló mutatványszámokat, mint Mufti a szöveggel. Osztott, szorzott kapásból mindent és mindenhogyan. Óriási élményt nyújtott számunkra.
A győri Ipar-csatorna, 2017, Fotó: dr. Honvári János, ipartortenet.hu
Másik kedvelt kirándulóhelyünk volt a Mosoni Duna partján felfelé haladva a „Püspök erdő”, amely izgalmas számháborúk, akadályversenyek színtere volt.
A Püspökerdő a Mosoni Duna-ág túlpartján, 2018, wikimedia.org
Többször ellátogattunk cserkész időszakunk alatt Kismegyerre, ahol a Napóleon-csata színtere volt. Itt megtekintettük a csata emlékére emelt emlékművet.
Kismegyeri emlékmű az 1950-es években, regigyor.hu
A csapat Rozmár rover és evezős őrse csónakkirándulásokat tett északra és délre a Mosoni Dunán, valamint a Rábán és egyéb környéki folyókon is.
Valamelyik évben (már nem sikerült kideríteni, hogy melyikben) nagy vállalkozásra került sor: ez volt az Észak-Kelet Magyarországi Kerékpáros mozgótúra.
Hónapokkal előbb folyt a felkészülés. A lányok zászlókat hímeztek a kerékpárokra, a szülők pedig – főleg az anyukák – agyon izgulták magukat túrázó fiaikért. Budapest-Eger-Miskolc-Debrecen és vissza volt az útirány, sok élménnyel: vidámmal és kevésbé vidámmal egyaránt.
Izgalommal kezdődött az út, mert egyik pajtásunk a gödöllői patkókanyarban olyan szerencsétlenül esett, hogy ő is meg a kerékpár is nagyon megsínylette. Segítettünk azonban mi is mindent rendbe hozni és folytathattuk utunkat.
A miskolci zsidó csapat táborába pénteken késő este érkeztünk (ami már szombatnak számított), ezért az „Isten káromlás” bélyegét sütötte ránk a tábor rabbija. (Jiddisül ez nagyon csúnyán hangzik.)
Na, de végül is minden nagyon szépen és jól sikerült. Lillafüred és később a debreceni Nagyerdő, de meg még sok más, az úton látott és tapasztalt gyönyörűség hatalmas élményt nyújtott a túra résztvevőinek. Igaz, hogy eredetileg még hosszabbra terveztük a túrát, időnkből, erőnkből azonban többre már nem futotta.
Legjobban az anyukák örültek annak, hogy lerövidítettük az utat, de így is felejthetetlen volt a részvétel.
Ahogy a zsidókérdés Magyarországon kiéleződött, úgy vonult vissza a cserkészcsapat a korábbi évek „divatosabb” táborhelyeiről (Balaton, Sopron, Kőszeg, Eger) „szerényebb” táborozási lehetőségek közé. Ez a Győr környéki zsidó földbirtokosok, vagy földbérlők birtokán tartott nyári táborozást jelentette, akik megértve a változó idők szavát, voltak szívesek a csapat számára táborhelyet rendelkezésre bocsátani.
Így kapott a csapat 1938 nyarán a Nagyszentjános melletti Fúd pusztán az ott gazdálkodó Vajda testvérektől táborhelyet birtokukon.
Van egy fényképem, melynek hátterében ennek a tábornak a kapuja látható a következő felirattal: „479. Szőgyi László cserkészcsapat Győr”. A képet Szende Lászlótól kaptam a következő emlékező sorok kíséretében:
A kislánynak, aki a kép elején látható, akkor még csak egy éve udvaroltam; 1946 óta – tehát 53 éve – a feleségem. Amikor eljött engem a táborban meglátogatni, egyikünk sem gondolta, hogy ilyen fordulatot vesz az életünk. Sajnos ez az életfordulat sok szomorú eseményt takart. Szüleink, családtagjaink, sok cserkésztestvérünk és a magunk deportálását. Hazatérésünk után erősen megritkulva, de mi magunk szerencsésen életben maradva azt tettük, amit legokosabban tehettünk: összeházasodtunk.
Érdekes, hogy a képen hátul látható cserkésztestvérünk: Grüngold – később Gábor – Pali, aki az én legjobb barátom és a Sirály őrsben az én segédőrsvezetőm volt, az általa szeretett kislánnyal hasonló körülmények közé kerültek és ugyanúgy jártak el, mint mi. Csapattársaink közül még egy – a már korábban említett – Erdély Dönci is követte ezt az utat. Azt hiszem jó példái voltunk a cserkészek állhatatosságának és kitartásának. Olyan példák, amilyenek az életben ritkán fordulnak elő.
Fúd pusztáról még egy kedves „sztori”-ra emlékezem: volt egy társunk, a „Pollák”, akin – ki tudja, miért – mindenki szeretett egyet csípni, bökni. Egyszer, azt hittük, ő van a sátorban és valaki elkiáltotta: „bunyózzuk meg a Pollákot!” Több se kellett a fiúknak, nekiestünk a sátornak: húztuk, vontuk, míg a sátor össze nem dőlt. Vártuk az előmászó Pollák riadt ábrázatát.
A mi ábrázatunk vált azonban riadttá, mert a kimászáskor kiderült, hogy valaki rosszul látta a bemenőt és a sátorban nem Pollák, hanem a rendkívül szigorú segédtisztünk: Klausz Gyuri bácsi tartózkodott. Volt persze nemulass, kihallgatásra rendelés, szigorú megtorlás. Hát ez is a tábor kedves emlékei közé tartozik. Jóval későbbi években, ha találkoztunk a közben jó barátunkká vált Klausz Gyurival, emlékeztünk régiekről és jót mulattunk az eseményen.
Sajnos azóta már sem Gyuri, sem Pollák Pali nincs az élők sorában.
Mivel Magyarország egyre jobban belesodródott a fasiszta világba, a zsidó csapat lehetőségei már oda szűkültek, hogy csak a közeli zsidó birtokok valamelyikén táborozhattak. A csapat utolsó táborát 1939 nyarán, a Ménfőcsanak melletti Hodálypusztán rendezte. A birtokon Krausz János bérlő gazdálkodott, ő volt szíves a táborozást engedélyezni.
A most következő levél Vértes Istvánnak, a csapat korábbi cserkészének szól, aki megértette az idők szavát, megérezte a közelgő vihart és az első volt – vagy legalább is az elsők közé tartozott – az Izraelbe kivándorlók között.
Hodálypuszta Nagytábor, 1939. jún. 29.
479. SZ. SZŐGYI LÁSZLÓCSERKÉSZCSAPAT GYŐR
Kedves Cserkésztestvérünk!
Hodálypusztai Nagytáborunkban nagy szeretettel gondolunk Rád és az imént befejezett hangulatos tábortüzünket Reád emlékezve, a Te tiszteletedre rendeztük meg. A Hatika-Eskü szép dallamánál minden cserkésztestvér gondolata feléd szállt.
Cserkész szeretettel üdvözlünk, Parancsnok Ullmann József (+ 17 aláírás)
A levél jellemző arra a helyzetre, amely a 30-as évek végén és a 40-es évek első felében a zsidóságot, és benne természetesen a cserkész mozgalmat is tragédiába döntötte.
A levélben említett tábortűz mellett is valószínű, hogy elhangzottak azok a dalok, melyeket az Izraelbe kivándorolt cserkésztestvéreik révén ismertek meg az itthon maradottak és a nehéz időkben gyakran énekeltek. Álljon itt közülük kettő (melyekre Szende László emlékezett vissza, sajnos a dallamát nem közölte):
A Jordánon suttog a szél A Jordán regéket mesél. És sejtelmes hangját Oly messzire viszi a szél. Elviszi messzire, távoli földekre, A zsidó szívekbe.
xxx
A Kineret tó partján Egy kicsinyke kis sziklán Ül egy fekete bachur És magában így beszél: Tízet szerettem És kilencet feledtem, De azt az egyet elfeledni Nem tudom soha.
Az 1939-40-es évről alig tudunk valamit. Szekeres László, 1939-ben érettségizett cserkész kiscserkész-vezetőként többször vitte kiscserkészeit kirándulni még 1940 tavaszán is. Tábor azonban 1940-ben már nem volt.
A zsidótörvények és az ezzel párhuzamos állami nyomás egyre jobban nehezedett a Magyar Cserkészszövetségre. Választás előtt álltak: vagy feloszlatják az egész szövetséget (mind a 600 cserkész-csapatot), vagy kizárják az ekkor 14 csapatba tömörült 2000 zsidó cserkészt a szövetségből. A többiek érdekében ez utóbbi mellett döntöttek és az 1940 decemberében tartott közgyűlés határozata szerint megszűnt a zsidó cserkészet Magyarországon. Ezzel természetesen megszűnt a 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat is.
De mi történt a cserkészekkel?
Számos cserkész követte – természetesen szüleivel együtt – Vértes Pistát. Sokan vándoroltak ki a világ legkülönbözőbb országaiba Izraeltől Észak és Dél Amerikán keresztül Ausztráliáig, de még egyéb helyekre is.
Voltak, akik – mint például Szende László, Erdély Miklós, és sokan mások – itthon maradtak és sorsuk lett a munkaszolgálat, majd a deportálás. Akinek szerencséje volt, sikerült élve megúsznia, de ezek voltak kevesebben. A többség azonban csakúgy, mint szüleik, családjuk nagy része a koncentrációs táborok áldozata lett.
Akik élve maradtak, azok a háború után új életet kezdtek és életük végéig emlékeztek arra, hogy …
… “volt egyszer Győrött egy zsidó cserkészcsapat, amely sok fiúnak segített abban, hogy szép gyermekkoruk, jellemet formáló ifjúságuk, élménydús fiatalságuk legyen.” (Szende László sorai)
Álljon itt befejezésül néhány cserkészének (Szende László emlékezete alapján).
Megjött már a fecskemadár, fészket rakott nálunk. Hívogat már a napsugár, nagytáborba vágyunk. Virág nyílik a hegyoldalon, nincs szebb annál semmi: Harsog a kürtszó, cserkész pajtás, táborba kell menni.
xxx
Este van, este, szép csendes este, ragyognak ránk a csillagok. Nem zúg a szellő a sátrak mellett, jó anyám csak Rád gondolok. Aggódó, könnyes két szemedre, mosolygó szép tekintetedre. Te jársz eszembe jó anyám, téged szeretlek igazán.
xxx
Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol. Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér. Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.
Utószó
Végére értem az írásnak és szomorúan állapítom meg, hogy rövidebb lett, mint szerettem volna. Nagyon kevés forrás-munkát és még kevesebb tanút találtam több, mint 50 év után, amit felhasználhattam az íráshoz. Itt szeretném megköszönni az adatgyűjtés kezdetekor még életben talált két egykori cserkész készséges beszámolóit, ami nélkül nem készülhetett volna el a történet.
Felvetődhet a kérdés: miért éppen én írtam meg katolikus létemre a győri zsidó cserkészcsapat történetét: Megpróbálok erre a jogos kérdésre feleletet adni.
Csak a háború után voltam – nem egészen két évig – cserkész, majd 1990-ben, mint a Révai Gimnázium tanára, én szerveztem újjá az iskola 42. számú Turul cserkészcsapatát. 65 éven keresztül elnöke is voltam a Magyar Cserkészszövetség VII. győri kerületének. E két minőségben találkoztam a Szőgyi László cserkészcsapat nevével. Felkeltette érdeklődésemet, hisz a háború előtti, gyermekkori éveimből szeretettel emlékszem vissza a városunkban élt zsidókra: orvosunkra, fogorvosunkra, valamint édesapám barátaira, üzletfeleire, alkalmazottaira. Úgy éreztem, hogy – bár nem róluk szól, mégis – az ő emléküknek tartozom ezzel az írással.
Nagyon örülök, hogy ezzel emléket állíthattam a győri Szőgyi László cserkészcsapat működésének.
a Zachor Alapítvány és a USC Soá Alapítvány Győri Nagykövetének írása
Ha valaki annyira szerencsés, hogy szüleivel, nagyszüleivel sokat beszélgethet a gyermekkorukról, sokszor életre szóló élményt szerez. Mindannyiunknak fontos, hogy személyes történeteken keresztül tudjunk meg minél többet őseinkről. Nincs ez másként akkor sem, ha a történelemmel foglalkozunk. Az iskolai oktatásban is egyre nagyobb szerepet kap az „oral history”, a személyes történetmesélés, mely egyéni nézőpontból láttat egy történelmi eseményt. A 20. század történetét tanítva én magam is sokszor nyúlok ehhez az eszközhöz.
A Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumban és annak tagintézményében a Bartók Béla Ének-zenei Általános iskolában tanítok. Az általános iskola Győr-Szigetben található. Amikor a magyar történelmen belül várostörténettel, majd szűkebben vett helytörténettel foglalkozunk, megkerülhetetlen a győri zsidóság történetének megismerése. Legyen szó a szigeti gyárak építéséről, a boldog békeidőkről, vagy a vészkorszakról. Így van ez a középiskolás diákok esetében is, akik számtalanszor megfordulnak a zsinagóga épületében iskolai rendezvények alkalmából. Számukra is kikerülhetetlen, hogy megismerjék annak a közösségnek az életét, történetét, amely ezt a csodás épületet felépítette és használta.
Oktatási, nevelési munkámban hatalmas segítséget jelentett, amikor 2015-ben elvégeztem a Zachor Alapítvány a Társadalmi Emlékezetért és a Dél-Kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítvány együttműködésében szervezett, „Videóinterjúk a 21. század oktatásában” című tanártovábbképzést, mely teljesen új perspektívát nyitott számomra a személyes élettörténetek alkalmazására az iskolai oktatásban. A Zachor Alapítvány, a Soá Alapítvány partnereként, holokauszt túlélők életinterjúira, személyes élettörténeteire épülő tananyagok, oktatási programok, tanártovábbképzések szervezésével foglakozó civil oktatási szervezet.
Az elmúlt években több továbbképzésen vehettem részt, fejlesztettem és kipróbáltam tananyagokat, elkészítettem a győri zsidóság történetét bemutató IWalkot, ami egy videóinterjús helytörténeti séta. A videóinterjúkra reflektálva diákjaimmal művészeti pályázatra készítettünk alkotásokat. Az IWitness online oktatási felületen található interjúrészletek és tananyagok segítségével készítettem fel két középiskolás osztályt egy Auschwitzba tett látogatásra.
Az embermentő, Kleininger András, volt bartókos diák, alkotása; készült 2017-ben, amikor András 7. osztályos volt, a Zachor Alapítvány a „Művészet az elmondhatatlan tolmácsa” c. pályázatára.; fénykép Mesterházi Ildikótól
Nagy megtiszteltetésként ért, hogy a Zachor Alapítvány és a USC Soá Alapítvány 2022 szeptemberében indult nagyköveti programjába, mint győri nagykövet csatlakozhattam.
Nagykövetként feladatomnak tekintem, hogy minél szélesebb körben megismertessem a két alapítvány tevékenységét, olyan programok szervezésével, melyek közelebb hozzák a tanárokhoz, a diákokhoz, és sok esetben a „hétköznapi emberekhez” a videóinterjúkból elénk táruló személyes történeteket, segítve ezzel a rasszizmus, az intolerancia, az antiszemitizmus és az előítéletesség elleni küzdelmet, valamint a holokauszt traumájának feldolgozását.
A szervezés alatt álló programok közül figyelmükbe ajánlom a 2023 áprilisában Győrbe látogató művészeti kiállítást, illetve az IWalk alkalmazásban megújuló győri sétát, mely programok a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából tisztelegnek az áldozatok előtt. Mindkét programról részletes leírást, pontosabb időpontokat a következő alkalommal írok.
Győr, 2023. február 24
Az alapítványok munkájáról itt olvashatnak részletesebb leírást:
Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.
Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.
Perl Berta és Perl Dávid sírja a Győr-szigeti zsidó temetőben, 2000-es évek, fénykép Bánki Esztertől
Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a “Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).
Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.
1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.
Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.
Koppenhága
1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.
Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.
Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.
Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.
A képeslapot Perl Gyula írta Bánki Ödönnek 1926. június 30-án; Bánki Ödön (1903-1978) 1925-1927 között Münchenben volt orvostanhallgató, (KÖÖ = Kedves Ödön Öcsém), fénykép Bánk Esztertől
1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.
A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.
1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.
Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.
Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)
Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra.
Gratuláló távirat Koppenhágából Gyula, Alma és Birgit Páltól Bánki Ödön doktori diplomájához, fénykép Bánki Esztertől
1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született.
Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)
Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.
De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)
Balról jobbra Bánki Olga (nagymamám), Perl Gyula, Polgár Frida (állva), ismeretlen és Polgár Viktor, 1930-as évek (?), fénykép Bánki Esztertől
Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.
Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.
Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.
A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:
“Kedves Krausz Péter!
Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is. …
A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.
Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).
Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.
Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.
Üdvözlettel,
Bánki Eszter (született 1964-ben)
2021. augusztus”
Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:
Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;
Egy orvos-jogász, Ullmann Sándor életútja – I. rész
Az alábbiakban tesszük közzé azt a dokumentumot, amelyet Ullmann Sándor unokája, Weil Savannah 21 éves korában írt nagyapja magyarországi életéről.
Édesanyjától, azaz Sándor lányától kapott információk szerint Savannah mindig is nagy szenvedéllyel folytatta az Ullmann-Gescheit családfa kutatását, amit nagyapja az 1990-es évek elején kezdett el. Az ebben az életrajzban szereplő információk nagy része a nagyapjával készített, magnóra rögzített interjúkból származik.
Savannah-nak ez a története nagyapjáról akkor kezdődik, amikor a pécsi egyetemen megkezdte tanulmányait. Hozzáfűzünk még egy fontos információt, amely szerint ezt megelőzően Sándor a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt és ebben az intézményben is érettségizett.
Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.
De most lássuk Ullmann Sándor magyarországi életútját, ahogyan azt unokája lejegyezte. Sándor fényképeit családjától kaptam. A többi, más forrásból származó képet kizárólag illusztrációs célból válogattam össze.
Krausz Péter
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Sándor 19 éves volt, elsőéves a pécsi egyetemen, jogot és orvostudományt tanult. Amikor meghallotta a rádióban a bejelentést, azonnal tudta, hogy zsidó fiúként haza kell térnie Győrbe, bár fogalma sem volt, mennyi időre. Másnap Sándor beugrott az egyetemre, hogy elbúcsúzzon évfolyamtársaitól és tanáraitól, majd vonatra szállt Győr felé. Sándor emlékezett, egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki, hogy szabadon utazhasson. Sándor magyar zsidó kisfiúként mindig is tapasztalta az antiszemitizmust, de soha nem olyan mértékben, mint a második világháború alatt.
Ullmann “Alexander” Sándor 1925. január 28-án született Ullmann Frigyes és Gescheit Margit gyermekeként Salgótarjánban. Frigyes tanár volt, bár nem talált munkát, mióta 1923-ban hadifogolyként hazatért Szibériából. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója alatt a zsidók számára egyre inkább összeszűkültek a munkalehetőségek az államigazgatásban és a közszolgálatban. Sándor 6 éves korában szüleivel és öccsével, Dezsővel Győrbe költözött. Sándor kitűnt az iskolában, és 15 éves korára hamarosan házitanító lett, latin, német és francia nyelvből segítette az osztálytársait.
Horthy 1938-ban hozta meg az első zsidóellenes törvényt, ami jelentős fordulópontot jelentett Sándor életében. Bár Sándor e törvények bevezetését követően nem tapasztalt nyílt diszkriminációt a zsidókkal szemben, saját bőrén tapasztalta, hogy az egyetemek vonakodtak zsidó diákokat fogadni. De 1942-ben Sándor megnyerte a magyarországi diákok számára kiírt országos versenyt a latin nyelvből, amiért teljesen ingyenes oktatást kaphatott az általa választott egyetemen. Sajnos, az egyetlen egyetem, amely befogadta, a Pécsi Tudományegyetem jogi kara volt. Sándor kitartott amellett, hogy egyetemre fog járni, mert a kormány egyszerűen tartozott neki az ingyenes képzéssel.
Pécsre érkezését követően Sándor erős antiszemitizmust tapasztalt diáktársai részéről, és gyakran fizikailag is megtámadták. Törekedve, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből és bebizonyítsa az antiszemitáknak, hogy nincs igazuk, Sándor azzal lepte meg osztálytársait és tanárait egyaránt, hogy párhuzamosan orvosi és jogi tanulmányokat folytatott.
Amikor Sándor 1944. március 20-án hazatért Győrbe, még nem tudta, meddig fog ott maradni, de megértette, hogy magyarországi élete megváltozik. 19 évesen, 1944 áprilisa körül behívták magyar munkaszolgálatra. Ez a húsz és negyvennyolc éves korban levő magyar zsidók kényszermunka rendszere volt. Az egységeket bányákba, építkezésekre, aknamezők tisztítására, katonai erődítmények építésére és lövészárkok ásására osztották be. Sándor nem felejtette azt a napot, amikor felszállt a Pécsre tartó vonatra, hogy felvegye a kényszerszolgálatot és utoljára nézett vissza, hogy láthassa édesapját és édesanyját.
Miután visszaérkezett Pécsre, kemény fizikai munkára küldték egy közeli táborba. Később különböző táborokba helyezték át, és a munkaszolgálat ideje alatt számos munkát kellett végeznie. Az egyik feladata az volt, hogy egy helyi gettót takarítson ki, miután azt felszámolták. Sándor még soha nem látott gettót és a náci üldöztetésről is csak akkor szerzett futólagos tudomást, amikor édesapját munkatáborba küldték. Szürreális élmény volt Sándor számára, ahogy végigsétált egy kiürített gettón, és átválogatta a hétköznapi tárgyakat. Feladata volt, hogy az egykor ott élt, akkor már arctalan zsidók holmiját kiválogassa, hogy azokból a nácik eltulajdoníthassák az értékesebb darabokat. Sándorra rendkívül hatottak ezek az élmények, hiszen eddig nagyrészt védve volt zsidókat a holokauszt idején ért csapásoktól.
Sándor kényszermunkája ezután az úrkúti (a Balatontól északra) mangánbányában folytatódott. Ez hosszú ideig tartott és szintén jelentős nyomot hagyott benne. Egy átlagos bányanap nyolc órán át tartott, heti öt-hat napon át. A reggel öt órás ébresztő előtt Sándor rendszerint negyedórával korábban kelt, hogy imádkozzon, megmosakodjon a barakk előtti csapoknál és felöltözzön. A reggeli ersatz-ból (pótkávéból) és kenyérből állt. Bár ezt a tábort nem kerítették be, nem volt hová menekülni, mivel a barakkok egy hegy tetején helyezkedtek el.
A 20. születésnapját a bányában ünnepelte, amikor is elgondolkodhatott életéről és jövőjéről. Mivel egyedül akart ünnepelni, a nap végén egyszerűen lent maradt a bányában és magányosan ünnepelt tizenhat órán át egészen a következő műszak kezdetéig. Mivel a táborban az őrök megbízhatatlanok voltak, senki sem vette észre, hogy a munkanap végén hiányzik. Sándor azzal töltötte az időt, hogy különböző nyelveken verseket mondott és magyar dalokat énekelt. Megtervezte élete hátralévő részét és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon fejezi be ingyenes orvosi tanulmányait, majd valahol máshol kezd új életet. Nem volt kétsége afelől, hogy túléli a háborút és tudta, hogy ezután soha többé nem fog Magyarországon élni. Sándor úgy emlékezett vissza a 20. születésnapjára, mint egy örömteli pillanatra, amikor önvizsgálatot tarthatott és elgondolkodhatott életéről.
A bányában végzett munkája akkor ért véget, amikor az őrök megpróbálták megölni a zsidókat úgy, hogy lekapcsolták a liftek áramellátását és elárasztották a bányát. A bánya 2.000-3.000 láb mélyen volt a föld alatt, de az őrök nem tudták, hogy vészhelyzet esetére létrák állnak rendelkezésre. Mindegyik zsidó megmenekült, mert az őrök nem maradtak hátra, hogy megbizonyosodjanak a rabok haláláról. Ugyanakkor a tábor földrajzi helyzetéből fakadóan a zsidókat hamarosan újra elfogták és egy másik táborba szállították.
Sándor azon kiváltságos magyar zsidók közé tartozott, akik hamis svéd útlevelet kaptak, de sajnos nem tudott élni vele. Raoul Wallenberget, aki svéd állampolgár volt és Amerikában tanult, 1944 júliusában az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal szervezte be, hogy svéd diplomataként Magyarországra utazva minden lehetséges módon segítsen a zsidókon. Az útlevelet Sándor otthonába egy Raoul Wallenberggel dolgozó barátja postázta anélkül, hogy tudta volna, Sándor életben van-e. A küldeményt sikeresen kézbesítették a munkatáborban. A munkatábor egyik barátságosabb parancsnoka, a svéd útlevélről értesülve, felajánlotta, hogy Sándort az országhatárra viszi, de erre sohasem került sor.
Sándor éppen a mosonmagyaróvári munkatáborban tartózkodott, amikor 1945 márciusának végén a zsidók parancsot kaptak, hogy vonuljanak az osztrák határra. Már több napja meneteltek, amikor az oroszok rájuk találtak. Sándor számára fontos volt, hogy a felszabaduláskor viselje a tallitját, ami a kitartás és a zsidóság iránti elkötelezettség jele. Bár a zsidók örültek, hogy az oroszok megérkeztek, ugyanakkor csalódtak, amikor azt látták, hogy az oroszok majdnem olyan rosszul bántak velük, mint a németek vagy a magyarok. Sándor visszaemlékszik, hogy egy orosz katona ellopta az óráját és fenyegetőzött, hogy lelövi őket, ha nem kap több „ajándékot”.
Miután felszabadult a munkaszolgálat alól, visszatért Pécsre, mivel Győrben még tartott a háború. Pécsre érve azonnal beiratkozott az orvosi egyetem második félévére. Négy-öt héttel később tífuszt kapott, a kórházban ébredt fel anélkül, hogy bármilyen emléke lett volna, hogyan is került oda. Megtudta, hogy valaki az utcán fekve talált rá, ellopta minden holmiját, beleértve a ruháit is. Miután visszanyerte egészségét, visszautazott Győrbe, hogy megkeresse a családját, de csak egy napig bírta, nem volt ott több maradása. 1945-ben, húszévesen, befejezte az orvosi egyetem második évfolyamát. A diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol egy darabig egy park padján aludt és egy orvostanhallgatók által alapított zsidó kórházban dolgozott. Később orvosok kezdték meg itt a gyógyítást, de Sándor hét másik orvostanhallgatóval együtt továbbra is ott szorgoskodott.
1945 szeptembere körül tudomást szerzett családja sorsáról. Édesanyját, édesapját, nagybátyját és testvérét mind az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Édesanyját, Ullmann Margitot rögtön a megérkezése után a gázkamrába küldték. Testvérét, Ullmann Dezsőt a “Kanadában” dolgoztatták („Kanada” rabnyelven arra az részlegre utal, ahonnan a deportáltakat gázkamrába küldték és ahol hátrahagyott holmijukat rendszerezték). Nem bírta a stresszt, öngyilkos lett, belement a kerítés villanyvezetékébe.
Sándor édesapját, Ullmann Frigyest és nagybátyját, Ullmann Józsefet 1944 júliusában Dachauba szállították. József három héttel Dachau felszabadítása előtt halt meg, míg Frigyes egy nappal a tábor felszabadítása után.
Sándor 1949-ben Ausztriába menekült, később Münchenbe, NSZK, költözött, ahol 1950-ben befejezte orvosi rezidensi tevékenységét. 1951. március 27-én Kanadába emigrált.
Savannah epilógusa
Amikor megkérdeztem, miért is fontos, hogy megossza másokkal a történetét, meglepődve tapasztaltam, hogy nem igazán tartotta égetőnek, hogy dokumentálja az élményeit. Beszélgetéseink rám érzelmileg nagyon hatottak és egyben igazi alkalmat adtak az emlékezésre, hiszen sok rokonom már elhunyt. Családom gyorsan elveszíti minden lehetőségét annak, hogy megismerje örökségünket. Nagyon fontos számomra, hogy megismerjem az őseimet, és ez az emlékezés projekt új lendületet ad családfám elkészítésére irányuló erőfeszítéseimnek. Egy középiskolás kutatás során sikerült tíz generációra visszamenőleg felépíteni ezt a családfát. Ahogy az internet egyre átfogóbbá válik és egyre több feljegyzést visznek gépre, sok lyukat tudtam kitölteni és részleteket tisztázni. Bárcsak beszélhetnék vele most, hogy elmondhassam, milyen nagyszerűek és meghatók voltak a hangszalagok meghallgatásával töltött órák. Mindig emlékezni fogok arra, amit megtudtam a háború alatti életéről, kitartásáról és optimista hozzáállásáról.
Savannah, Sándor unokája, az írás szerzője és édesanyja, Margie, Sándor lánya
Számomra ez jelentőségteljes vállalkozás volt, hiszen Sándor nagyapám 1994-ben halt meg, amikor én csak 6 éves voltam. Soha nem volt alkalmam megkérdezni őt a háború alatti élményeiről és később a Kanadán keresztül Michigan-be történt eljutásának körülményeiről. Bár nehéz volt csupán egy magnófelvételt hallani az élményeiről anélkül, hogy kérdéseket tehessek fel neki vagy párbeszédet kezdeményezhessek, mégis élveztem a lehetőséget. Sándor története semmihez sem hasonlítható, amivel huszonegy éves létemre találkoztam, és elképesztő számomra, hogy mennyi, a fiatalokra jellemző közös vonásunk van.
Sándor számos alkalommal említi, hogy gyakran gondolkodik az életén. Terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban. Ez teszi ki az én életem nagy részét is, hiszen alig néhány nap múlva érettségizem. Számomra megdöbbentő, hogy miközben a háború közepén szörnyű körülmények között dolgozott egy munkatáborban, időt szakított arra, hogy megtervezze a jövőjét. Azt hiszem, ez jól mutatja a legtöbb tizennyolc-huszonkét éves fiatal érettségének szintjét és lelkiállapotát, mivel ekkor érkeznek el életüknek arra a pontjára, amikor már készek a függetlenedésre és hosszú távú célok kitűzésére. Miközben azzal küszködök, hogy hobbijaimat karrierlehetőségekké alakítsam, csodálom nagyapámat azért az elszántságáért, aminek révén minden akadályt legyőzve tanult és képességeit arra használta, hogy másokon segítsen.
Savannah Weil
Savannah 21 évesen írta ezt az életrajzot. Ma 34 éves. Szociális munkás végzettsége van és Philadelphia-ban él.
Mint a bevezetőben említettük, Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, továbbá, hogy az utakat állandóan támadják az orosz gépek és özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva.
Folytassuk. 1944-et írunk.
XII. 23 szombat
„A majorban és az országúton olyan zsúfoltság van, hogy szinte kínálkozik a repülő-támadás számára és ez nem is marad el. Orosz gépek mélyrepülésben támadnak borzalmas géppuskázás, becsapódások közvetlen közelünkben. Néhány géppuskalövést mi is kapunk, de nagyobb hiba nem történt a faluban. Néhány ház kigyulladt és leégett, a majorban a szoba …, Vázsonyban a tehénistálló – a teheneket sikerült kiengedni és most a mezőn kóborolnak. Oltásról szó sincs, állítólag sérültek vannak.
Óbarok, Mohos, Google térkép
Nekiindulok, de csak a Mohosig jutok, újabb támadás, kénytelen vagyok meghúzódni, majd visszamenni. … Délutánra elcsendesedett a légi tevékenység, igaz, hogy az országúton már csak elvétve megy egy-egy jármű és én elhatározom, hogy újra felmegyek, lehozom az összes kötszereket és petróleumot, hogy legyen világításunk, mert a villany már napokkal előbb felmondta a szolgálatot, így sajnos rádiózni sem lehet.
Az út felfelé sem volt valami kellemes, de elintéztem mindent. A barakkban egyetlen emberrel, a Leonnal találkoztam, ki, mint telefonügyeletes volt otthon. 2 nap alatt legalább 10 évet öregedett – századparancsnok, keret, sehol senki. Leonnak adtam 2 takarót legalább ne fázzon és ajánlottam neki, hogy menjen az óvóhelyre, ahová hamarosan én is kénytelen voltam követni olyan borzalmas ágyúdörgés kezdődött.
Vörös Hadsereg egységei harc közben, Forrás: Origo
A német messze hordók és az orosz ütegek vacsora előtti párharca. Az óvóhelyi áthidalásban 2-3 asszony magyarul, németül imádkoztak, közben felettük vad fütyüléssel repkedtek a gránátok. Szerencsére semmi nem tart örökké, így tehát ez is megcsendesedett… Útközben, hogy teljes legyen a boldogságom, midőn a kukoricás mellett haladtam, repülőgépek jöttek, és én jobbnak láttam a futóárokban meglapulni… Mire a lucernás közepére értem, jöttek visszafelé, de már erősen szürkült és szerencsére nem tüzeltek … Én azonban … amikor meghallottam a gépek zúgását, a teljesen nyílt terepen olyan futást rendeztem, hogy bármelyik bajnoknak becsületére vált volna, amíg el nem értem a nagy gödröt, hol kissé kipihegtem magam. Azután erős tempóban igyekeztem elérni Friedreichék pincéjét, ahol mégis sokkal biztonságosabb, vagy mi azt hisszük. Mikor felértem azt mondják, hogy kissé megviseltnek látszottam! … Éjjelre megint a posta szobába helyezkedtünk el, de 11 órakor olyan vad lövöldözés támadt, hogy sürgősen visszamentünk a pincébe. Mire leértünk elcsendesedett, csak időnként jelezték az ellenfelek ébrenlétüket egy-egy lövéssel …
XII. 24 vasárnap
Reggel 5 órakor felzörgetnek bennünket azzal, hogy Vázsonyban már az oroszok vannak. Ez a hír kacsának bizonyult, de már nem feküdtünk le, és vártuk az elkövetkezőket. Magyar katonákat részben fegyver és felszerelés nélkül látunk a ház melletti úton Zsámbék felé menni, majd néhány német tank is megy arra, és 1/2 8-ra sem magyar, sem német katona nincs többé az országúton és faluban.
Furcsa, dermedt csend váltotta fel az előbbi napok állandó zaját, ágyúdörgés sem igen hallatszik, a vázsonyiak mondják, hogy az éjjel felpakoltak a németek, és messze hordó ágyúikat is elvitték, valamint a megrongált tankjaikat is elvontatták.
Tekintettel arra, hogy reggel van és éhes vagyok, csend is van, néminemű evést proponálok, de úgy látom a pincések étvágya nagyon gyenge és csak Charap tart velem … Közben a pincében is próbálunk némi rendet teremteni, hogy legalább mozogni lehessen. A hülyéket kizavarjuk, de csak az erőszaknakengednek, dacára annak, hogy teljes csend van. Csatazaj idején annyira félnek, hogy nem lehet őket kicsalogatni.
½ 10 körül megjelennek az első orosz csapatok, de ezek csak átvonulnak, és nem maradnak nálunk. Újabb és újabb orosz csapatok özönlenek, amelyek részben Zsámbék, részben Németháza felé menetelnek, de a falunak és Friedriechéknek is jut belőlük. Friedriechék lakásában is elhelyezkedik vagy 10 orosz katona, míg a posta épületében 4 tiszt … és délután 2 h-ra ebédet kérnek, mi neki is látunk, hogy elkészítsük.
Közbe-közbe újabb orosz katonák jönnek, esznek, amit találnak, de bántani senkit nem bántanak, egy orosz hadnagynak megtetszik a karórám, és így kénytelen vagyok cserélni, kapok helyette egy női karórát, amelyik nem jár … Úgy látszik ezt a cserét, amely a konyhában folyt le, megleste egy orosz közkatona, aki a pénzemtől, és a kapott karórámtól szabadított meg. Ez a háború!
Majd a majorból szalad mezítláb az egyik ember, akiről a csizmáját húzták le, Charap is megkönnyebbült, az ő óráját is elvették. Hiába minden tiltakozás, hogy orvosok vagyunk és szükségünk van az órára, semmi nem használ. Davaj, davaj – mondja az orosz és oda kell adni.
Délután 3 körül elmentek. Borzasztó rendetlenséget hagytak maguk után, de ennivalón kívül mást nem vittek, a szekrények ajtajai ugyan megsínylették a látogatást, pedig nyitva voltak. Majd egy részleg orosz katona Freiberger Jancsi orvosi táskáját vitte magával a posta szobából… A csatazaj mind távolabb hallatszik, és mi megnyugodva szedjük össze a lakásban szétszórt dolgokat, na hála Isten, ezen is túlestünk. Az öröm nagyon korainak bizonyult, mert estére a távolban felállított német ütegek elkezdték lőni a falut, és belövés-belövést ért. Egy lövés a templomtornyot találta, mely kigyulladt és másnap reggel, midőn a faszerkezet kiégett, ledőlt. …
XII. 25 hétfő
Karácsonyhétfő, karácsony első napja.
Szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ünnep van és csak a délelőtti csendesebb időben jutott eszünkbe. … 10 óra után megkezdődött a légi tevékenység és dél felé repülőtámadást kaptunk, most változatosság okából a németek géppuskázták végig a falut. Én éppen egy sebesült magyar katonát kötöztem az országút melletti házban, … szegény egész biztosan meghalt azóta – csúnya nagy szakított sebzése volt a b. oldalon és j. könyöke is szét volt lőve. Igyekeztünk meghúzódni a szoba sarkában, nehogy valami baj legyen. … megindultam biztosabbnak látszó pincelakásunk felé. Útközben természetesen újabb hullám, és én a fal mellett lapulva rohantam be a pincébe.
Közben a harci zaj hol közelebb, hol távolabb hallatszik, de a befutó hírek nem nagyon bíztatók. A németek nagyon közel vannak és sokat törjük a fejünket, mit kellene csinálni. …
Elhatározzuk, hogy amint megcsillapszik a helyzet, mi is tovább állunk és Friedreichéket sorsukra hagyjuk. Eddig mi képviseltük a családot és mi tárgyaltunk, ha kellett az oroszokkal. Du. 3 órára tűzcsend lett, és ágyúdörgés sem hallatszott, de a kézifegyverek lövései közvetlen közelben hangzottak. A befutó hírek szerint a németek ismét Vázsonyban vannak, oroszt alig lehet látni, de az itt-ott felbukkanó oroszok mind Bicske irányába mennek. A helyzet nagyon kényelmetlen, még egyszer semmi körülmények között nem akarunk német kézbe kerülni, tehát menni kell.
Csak oldalzsákot viszünk magunkkal, de a bánya irodánál lévő oroszok kinevetnek bennünket aggodalmaink miatt, … így elhatározzuk, hogy visszamegyünk többi holmijainkért. Épp jókor, egy törött lábú asszonyt hoztak oda, ezt még sínbe tesszük és újabb érzékeny búcsúzás után megindulunk. Irány Székesfehérvár. Első megálló Felcsút, hol Tessényinél szándékozunk éjszakázni. Alaposan felpakolva indultunk útnak és igyekeztünk minél hamarabb túljutni a vasúti töltésen, … közben Freibergnek vöröskeresztes jelvényét egy orosz leszakította, de más baj nem történt.
Az olajraktár közelében egy fiatal orosz katona csatlakozott hozzánk, akinek nagyon megtetszettek a bakancsaim és kénytelen voltam tőlük megválni, de szintén csere formájában. Csak egy hiba volt, hogy a kapott bakancs rövidnek bizonyult és nem bírtam benne járni. Nagy nehezen bejutottunk a közeli Felcsútra, hol egy őr igazoltatott bennünket. Míg itt várakoztunk a rövid bakancsot elcseréltem Freiberger Jancsi félcipőjével, amely valamivel nagyobb, de viselhető számomra. A csere után az őr bevezetett bennünket a parancsnokságra, hol összes holmijainkat ott hagytuk, és elhajtottak bennünket benzines hordókat gurítani.
Óbarok – Felcsút – Alcsút, Google térkép
Midőn ezzel végeztünk, minden további nélkül elengedtek bennünket, azzal, hogy menjünk tovább. Semminemű írást természetesen nem adtak. Felcsútra beérve kisült, hogy Tessényi dr-nál nem lehet aludni, mert Tessényiék nincsenek odahaza és lakásukat, rendelőjét teljesen kifosztották. Miután Felcsúton nem tudtunk elhelyezkedni éjszakára, mert mindenütt rengeteg az orosz katona, tovább indultunk Alcsút felé, hova már sötétbe érkeztünk meg. Az úton semmi különösebb kalandunk nem volt, csak a kesztyűmet cseréltem el egy orosz katonával, de itt legalább olyan kesztyűt kaptam, amely, ha rosszabb, is mint az enyém, de használható. Alcsúton sikerült szállást kapnunk egy nyugdíjas nyomdásznál, ki szívesen látott bennünket, sőt még éjjel is megoltalmazott a bejönni akaró oroszok elől.”
A második rész vége.
Ne hagyd ki majd a harmadik részt, amelyből megtudod, hogy a fronton nagy kincs az orvosi felszerelés, a gyógyszer és a jó cipő. Kit érdekel a szárazon tartott puskapor!
E pár sort a magyar nyelvű Wikipedia alapján reprodukálom.
Miért is? Azért, mert Apor Vilmos volt az egyetlen magyar katolikus főpap, aki nem minden kockázat nélkül nyíltan kiállt a zsidóság védelmében a legnehezebb, 1940-es időkben.
Született Segesváron 1892-ben és meghalt Győrben, 1945-ben, mint Győr püspöke.
A neves erdélyi arisztokrata család sarja. A jezsuitáknál tanult. A győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, az innsbrucki egyetemen szerzett diplomát. 1915-ben szentelték pappá.
Gyulán kezdte meg szolgálatát segédlelkészként és tanárként, majd plébánosként. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében többedmagával a román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását.
Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével. Gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, látogatta a fogvatartottakat, segítette a szegényeket és a betegeket, templomot újított föl, katolikus lapot alapított. 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság eltörölte a hittanoktatást az állami iskolákban, a szülők mozgósításával Gyulán elérte ennek az intézkedésnek a visszavonását.
1941-ben, 49 éves korában, győri püspökké szentelték. A bíboros 1941 elején őt nevezte ki a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökévé, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott.
1943. augusztus 26-án a győri püspöki palotában gyűltek össze a kor katolikus közszereplői, hogy megvitassák a keresztény politizálás lehetőségeit, szembehelyezkedve a korszak kurzuspolitikájával.
„És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.” – Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdvasárnapi prédikációja (részlet)
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben (1945).
Tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai ugyanakkor hatástalanok maradtak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, vagy továbbküldte az oltalomleveleket ezrével kiállító Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, a Magyar Vöröskeresztet vezető Apor Gizellához. Segítette a város polgári lakosságát is, a kolostorok vezetőivel együttműködve sok menekült elhelyezését biztosította, különösen Győr 1944. áprilisi bombázása után.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. A várost a visszavonuló németek is lőtték, találatot kapott a székesegyház is. A püspök minden menekülőt befogadott, a Püspökvár pincéiben több száz ember talált menedéket.
Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette, április 2-án, belehalt sérüléseibe.
Ideiglenesen a győri karmelita templomban temették el. Újratemetésére 1986-ban került sor, ekkor a győri székesegyház Héderváry-kápolnájában helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Apor Vilmos 1944-45-ös életmentő tevékenysége és a magyar zsidó közösség megmentése érdekében tett győri és országos fellépései közismertek. Az 1980-as években fel is terjesztették a Világ Igaza címre, melyet az izraeli Yad Vashem intézet döntése alapján ítélnek oda.
Több komoly magyar forrásban szerepel, hogy Apor Vilmos meg is kapta ezt a címet. Ezeknek az anyagoknak az olvasása alapján én magam is ebben a tévhitben éltem. De a Yad Vashem intézettől a közelmúltban megtudtam, hogy a cím odaítélésére nem került sor. Az intézet tájékoztatása szerint a püspök embermentő tevékenységéről természetesen tudnak, de mivel tanúvallomások vagy hiteles dokumentumok eddig nem kerültek benyújtásra, a Világ Igaza elismerést nem tudták megítélni a számára.
A jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Történelmi Múzeum éjjel, Építész: Moshe Safdie, yadvashem.org
Olvasóinkat kérjük, ha valaki tud bármilyen konkrét részletről Apor Vilmos győri püspök zsidó életek megmentéséért tett konkrét lépéseiről, lépjen kapcsolatba velünk. Ha érkezne olyan tanúvallomás vagy megdönthetetlen dokumentáció arról, hogy a püspök a holokauszt alatt akár egy zsidó személynek konkrét védelmet vagy segítséget nyújtott, az a Világ Igaza cím odaítélése kérdésében nagy előrelépést jelentene.
„Aki megment egy életet, egész világot ment meg” – a Talmudból
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az „Apa naplója” címet viselő dokumentumot, a győri Bakonyi doktor közelmúltban elhunyt lánya, Bakonyi Hugi (igazából Irén), őrizte meg. Az írás Hugi lányán és barátokon keresztül jutott el hozzám. Ezt követően fedeztem fel, hogy a leírás már korábban megjelent a világhálón az Archivnet gondozásában.
Honlapunkon hat részletben, csak jelentéktelen kihagyásokkal teszem közzé a naplót, a kihagyásokat mindenhol három ponttal jelölöm. Nem változtatom a szöveget, kivéve kisebb, írásmódbeli pontatlanságok javítását és bekezdések, valamint hosszabb mondatok tördelését a könnyebb olvashatóság kedvéért.
A napló 1945. március 19-én, Pencen indul, pont egy évvel a német megszállás után. Ott határozta el Dr. Bakonyi, hogy a jegyzeteit naplóba foglalja. Ez az 1945. március 8-i bejegyzésből, a napló vége felé, egyértelműen ki is derül. A teljestörténet 1944. december 12-én indul (felesége utolsó látogatásának időpontja). Itt-ott némi következetlenség van a dátumozásban, de ez igazán nem zavaró.
A bemutatott fényképek a munkaszolgálatról és magyarországi hadműveletekről nem képezik a napló részét, csupán illusztrációként szolgálnak. A bemutatott mai Google térképek talán kicsit segítik a földrajzi eligazodást.
Miközben honlapunkra szerkesztem a naplót, édesapámra, Krausz Károlyra (1903-1983) gondolok, aki Bakonyi doktorhoz hasonlóan, a háború végnapjaiban több társával megpróbált leszakadni muszos századáról, de szemben Dr. Bakonyival, sajnos nem jó irányba indult, rossz akaratú orosz katonák kezébe került és oroszországi hadifogolytáborban kötött ki. Hosszú hónapok elteltével onnan vezetett útja vissza Győrbe, ahol ’nem volt haza már’.
Krausz Péter
Tehát a napló:
A napló első oldala, Forrás: archivnet. hu
„Ezeket a sorokat, melyekben megörökítem vándorlásom történetét, azzal a célzattal írom, hogy évek múltán is feleleveníthessem a dolgokat, hogy kedves Feleségem, ki tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart. Ezért arra kérem azt, akinek a napló esetleg kezébe kerülne, hogy juttassák el Feleségemnek, a következő címre: Dr. Bakonyi Istvánné szül. Kőműves Irén Győr, Erzsébet liget u. 16.A.
Levelezőlap a munkaszolgálatból, Forrás: HDKE
Penc, 1945. III.19
Már hosszú idő óta vajúdik bennem a gondolat, hogy papírra fektessem azokat az eseményeket, amelyek velem történtek 1944. december 12-e óta, midőn Feleségem elutazott Óbarokról. Ezen idő óta semminemű életjelt nem kaptam Felőle, remélem szerencsésen hazaérkezett. …
A helyzet mind feszültebb, esténként távoli villanásokat látunk, a környékbeli keretbeliek tudni vélik, hogy egyes községek már orosz fennhatóság alá kerültek. A nappali órákban szinte állandósul a berepülés, de szerencsére nem bombázzák barakktáborunkat, a század útjavításra van kirendelve.
… minden nap lemegyek Óbarokra, és ott próbálok valami újat és pozitívat megtudni. Mi hárman, orvosok elhatároztuk, hogy semmi körülmények között sem megyünk tovább, hanem amennyiben a századaink parancsot kapnak az indulásra, úgy mi csendesen lemaradunk. Közben az események rohamosan fejlődnek, a mi gyengélkedő szobánkba beköltözik egy főhadnagy és kísérete, ki az útjavítási munkálatokat vezeti, és megkezdik a bánya értékesebb gépi alkatrészeinek bevagonírozását. … kiszivárgott hírek szerint a német főhadnagy, tekintettel a front fenyegető közelségére, 18-a óta állandóan sürgeti a századok indítását Komárom irányába.
Ez természetesen lehetetlenség, mert egyrészt az utakat a visszavonuló egységek veszik igénybe, másrészt embereink oly hiányos öltözetben vannak, hogy kb. ¼ részük állandóan a barakkban tartózkodik és munkára sem vonul ki. Az utakat állandóan támadják az orosz gépek és mint veszem észre, a századparancsnokok sem akaródznak útnak indulni. Az utakon állandóan özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva. Egy jó húz 2-3 bedöglöttet.
Muszosok pihenőben, Forrás: HDKE
Közben az Óbarokra vezető út mentén a lucernásba befészkelte magát 4 német légelhárító ikergéppuska és az elhaladó orosz gépekre tüzel, azok természetesen viszonozzák a tüzet és most már szinte állandósul a géppuskázás közvetlen közelünkbe és emellett az ágyúzás is mind közelebb hallatszik.
19-én már nem vonul ki útjavításra a század, mert a tőlünk 6 km-re lévő munkahely már erősen veszélyeztetett, az oroszok közvetlen közel vannak. Az emberek állandóan a bánya óvóhelyeken tartózkodnak, még enni sem jönnek rendesen haza.
Én rendesen a közeli óvóhelyen vagyok, de mi nem kapunk támadást. Közben minden nap lemegyek a postára és azt hiszem 18-án történt, hogy éppen a lucernás közepén voltam, midőn 2 orosz gép jött és parázs géppuskatűzbe jutottam. Meg is fogadtam, hogy a jövőben futólépésben fogok azon a tereprészen áthaladni.
Ugyanezek a gépek az Újbarokon átvezető út mentén ledobtak néhány bombát, emberéletben nem esett kár. A német főhadnagy mindinkább szorgalmazza útnak indításunkat és semmi kifogást nem fogad el, de az elindulás lehetetlenség egyrészt az említett okoknál fogva, másrészt a századot lehetetlenség összeszedni, mert szanaszéjjel bújnak a légitámadásoktól való félelmükbe, éjjel sem alszanak odahaza, hanem óvóhelyeken, pincékbe rejtőznek.
… XII. 20-ig odahaza aludtam, de már nagyon kellemetlen volt, a mosdó feletti polcról potyogtak le a holmijaim az állandó rázkódtatásoktól és így én is elhatároztam, hogy bevonulok a fiukhoz. Csütörtökön teljesen visszapakoltam és részletekben bevittem holmijaimat Óbarokra, ahol Friedreichék pincéjében helyeztük el. … már a konyha sem működött, mert szakácsaink is jobbnak látták biztonságosabb helyet keresni, tekintettel az állandó légi tevékenységre. …
Az Óbarokhoz vezető úton 2 alkalommal igazoltattak a tábori csendőrök, de szerencsére nem kértek semmi írást és megelégedtek bemondásommal, hogy orvos vagyok és megyek biztonságosabb helyre. Csütörtök éjjel Freibergernél és Charapnál aludtam, de ott ugyanolyan fenyegető volt a helyzet, mint nálam és elhatároztuk, hogy a jövőben követjük Friedreichék példáját és mi is a pincében fogjuk tölteni az időt. Péntek reggel felmentem a századhoz, de ott teljes zűrzavart találtam… Boriska kotyvasztott valamit a tiszti konyhában, tőle is elbúcsúztam – azóta sem láttam, és még néhány apróságot összeszedve lementem Óbarokra.
Muszosok és keretlegények, Forrás: honvedelem.hu
Majdnem egész nap a pincében voltunk, az országúton végeláthatatlan sorban vonulnak vissza, időnként repülőgépek jönnek és nem tudjuk, hogy milyenek, mindenesetre jó lesz lemenni, mert néhány sorozatot nagyon könnyen megeresztenek. A major is tele van német és magyar autókkal, nem nagyon kellemes közelség. Az orosz gépeket nagyon lövik, de eredmény nélkül, közben úgy látszik német messze hordókat állítottak fel Vázsony puszta körül és azok onnan lőnek Felcsút irányába, honnan az oroszok viszonozzák a tüzet, a ki- és belövések nagyon hasonlók, és mi találgatjuk, hogy vajon ez a dörrenés mi volt.
Pincénk nem nagyon biztonságos, de mégis jobb a semminél, a túlzsúfoltság óriási. …
Óbarok, Vázsony puszta, Google térkép
Az étkezés teljesen rapszodikus, az ebédet természetesen megzavarja egy repülő támadás, amely az országút ellen irányult … A német tankok erősen lőnek, egy tank bevette magát a 2 ház közé és onnan lövöldöz, tehát közvetlen közelből. Az orosz pilóta ismételten visszatér, és bizony nem sajnálja a lövedéket, aminek meg is látszik a hatása, mert a cselédház ablakai mind betörtek.
SS-ek a Dunántúlon, Forrás: vilaghaborufegyverei.blog.hu
Egy másik tank a templom előtt áll, de ennek kezelőszemélyzete, úgy látszik, már megelégelte a háborút, mert egyetlen lövést sem adott le és még a pénteki napon el is ment. Ugyancsak elmentek a lucernáson felállított ikergéppuskák, … aminek nagyon örültünk, mert állandóan kellemetlenkedtek. Éjjelre kissé elcsendesedett, úgyhogy Charap, Freiberger és én elhatároztuk, hogy a posta szobában fogunk aludni, ahol mégis kényelembe helyezheti magát az ember és legalább ki tud nyújtózkodni. …”
Az első rész vége.
Ne hagyd ki majd a második részt, amelyből megtudod, hogy szégyen a futás, de hasznos, meg, hogy jönnek az oroszok.
Papp Oszkár, a Győri AC (Győri Atlétikai Club) elnöke, a közelmúltban nyilatkozta a Kisalföld c. győri napilap online változatának (1):
„Vallom, hogy a múlt megbecsülése nélkül egyetlen sportágnak sem lehet jövője. Az evezősöknél ez az ars poetica mindig is megvolt …
… immár 145 éves az evezés Győrben, /klubunk/ az ország egyik, ha nem a legrégebbi, még ma is aktívan működő egyesülete …”
A Győri AC első világháborús hősi halottak tiszteletére állított emlékműve, mellette az egyesület elnöke Papp Oszkár
„Kevesen tudják … hogy a tanmedence mögött van egy kőtábla, melyet az első világháborúban hősi halált halt evezősöknek emeltek elődeink. Igazából nem ismerem a történetét … 2018-ban, illetve idén … meg is emlékeztünk a több mint száz éve elhunyt sportolókról” mondta Papp Oszkár, aki szívesen szervezne egy találkozót a háborúban elesett evezős sportemberek ma élő családtagjai számára.
Hajósok és fürdőzők a mosoni Duna-ág győri szabadstrandján, Glück József felvétele, címlap kép (2)
„Valószínűleg unokákról, dédunokákról van szó, akik talán szívesen megismerkednének egymással, a győri evezéssel, hiszen ez a közös a családjaik múltjában. … egy ilyen találkozóval … méltó módon lehetne emlékezni azokra, akik az egyesületünk dicső múltjának a részesei voltak” nyilatkozta a klubelnök.
A sportklub emlékművén a következő nevek szerepelnek: dr. Kellner József művezető, Szőgyi László művezető, dr. Reichenfeld Rezső titkár, Csillag Gyula, Czigler János, Gold Gyula, Gunyhó János, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Haut Dezső, Holló Lajos, Karsay Elek, Keszey Imre, Meixner Lőrincz, Németh Antal, Rosenkrantz Nándor, Róth Emil, dr. Sághy Imre, Schnabel Lipót, Szaltzer József, Turcsek Tádé, Wottitz Róbert.
A hozzátartozók a klub Facebook-oldalán (Győri Atlétikai Club-Evezős Szakosztály) vagy az info@gyac.hu e-mail címen vehetik fel a kapcsolatot a szakosztállyal.
Eddig a Kisalföld újság híradása.
Elnézem a győri sportklub szomorú emlékművét és a rajta sorolt neveket.
Önkéntelenül felötlik bennem a győri Zsinagóga bejáratánál hajdan emelt, ugyancsak első világháborús, impozáns emlékfal és rajta a közel kilencven zsidó származású katonaáldozat névsora. Mivel hasonlóságot látok az egyik és a másik emlékműre vésett nevek között, részletesen összehasonlítom a két listát.
Első világháborús emlékmű a győri Zsinagógában
Sejtelmem beigazolódik. A sportegyesület emlékművén szereplő nevek közül számos megtalálható a győri zsinagóga első világháborús emlékművén is: Dr. Kellner József, Szőgyi László, Csillag Gyula, Gold Gyula, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Rosenkrantz Nándor és Wottitz Róbert. Az evezős hősi halott Szaltzer József valószínűleg a zsinagógai emlékmű Saltzer Józsefének felel meg.
Tehát a 22 Győri AC-s katonaáldozat között 9 zsidó hősi halott volt. Negyven százalék, majdnem minden második áldozat.
Szkiffek, túrahajók, ladikok – mindig is népszerű volt az evezés Győrben, GlückJózsef
Ezt látván írtam a Győri AC elnökének, jelezve neki „felfedezésemet” és megemlítve a holokauszt túlélők leszármozottai részére szervezett 2024-es győri Világtalálkozót, ami segíthet a hajdani evezősök családi hátterének a feltárásában, ahogy azt a sportklub kezdeményezte.
Két hete írtam a klubnak, még várom a választ… Újra kellene írnom? Vagy ne hozzak zavarba senkit? Visszatérek további hírekkel, ha valaha is lesz mivel.
A Wikipédia szerint (1) Nof HaGalil (héberül: נוֹף הַגָּלִיל, lit. Galilea látképe; arabul: نوف هچليل), korábbi nevén Názáret Illit egy több mint 40 000 lakosú város Izrael északi körzetében. Az 1957-ben alapított várost zsidó városnak tervezték, amely az arab Názáret városára és a Jezréel-völgyre néz. Nevét 2019-ben “Nof HaGalil”-ra változtatták.
A Názáreth Illit létrehozását az 1950-es évek elején kezdeményezték. Gazdasági és biztonsági okai voltak annak, hogy ebben a régióban várost alakítsanak ki.
Egy 1 200 dunamnyi földterületet, amelynek körülbelül a fele Názáret önkormányzati határain belül feküdt, 1954-ben közcélú fejlesztések céljaira kisajátítottak, az ilyen típusú kisajátításokat lehetővé tevő törvényre hivatkozva. Az intézkedés elleni tiltakozások eljutottak az Izraeli Legfelsőbb Bírósághoz, amely 1955-ben elfogadta (HCJ 30/55) a kormány állítását, miszerint a földterület kizárólagos célja kormányzati létesítmények építése. Erre a célra azonban csak 109 dunamot használtak fel, és a lakóövezetek tervezése folytatódott. Az első lakások 1956 szeptemberében készültek el, és a lakók még abban az évben beköltöztek.
2014-ben a város lakosságának etnikai és vallási összetétele 64,4%-ban zsidó és egyéb nem arab, a többi arab volt. Az 1990-es években Názáreth Illit volt az ország leggyorsabban fejlődő városa a lakosság számát tekintve. Az újonnan érkezők között voltak a volt Szovjetunióból és Dél-Amerikából bevándorlók, köztük fiatal párok.
A város lakossága azóta egyre fogyatkozik, a város kereskedelmi és ipari bázisának romlása miatt. Így a fiatalabb lakosság nagy része elhagyta a várost, megváltoztatva a város demográfiai szerkezetét.
2010-ben a városnak 12 általános iskolája és két középiskolája volt, egy hitoktatási és egy műszaki középiskola.
Nof HaGalil önkormányzata igyekszik fenntartani a város parkjait és a környező Churchill-erdőt, amelyet az Egyesült Királyság zsidó közössége Winston Churchill emlékére adományozott.
A Hapoel Nof HaGalil a város legnagyobb futballklubja. A kosárlabda és az asztalitenisz szintén népszerű helyi sportágak.
Nof HaGalil testvérvárosi kapcsolatot ápol az argentin San Miguel de Tucumánnal, a németországi Leverkusennel, az ausztriai Klagenfurttal, a magyarországi Győrrel, az ukrajnai Csernyivcivel, a franciaországi Saint-Étienne-nel, a romániai Alba Iuliával és a szerbiai Kikindával.
Győri tárgyalások
Nof HaGalil küldöttsége 2022 szeptemberében Győrbe látogatott. Ronen Plot polgármester találkozott Dr. Dézsi Csaba András győri polgármesterrel. (2) Az izraeli delegáció három napot töltött Győrben. A két polgármester a győri városvezetés működéséről, kapcsolatuk erősítéséről és fejlesztéséről, valamint a menekülthelyzetről tárgyalt.
“Hasonló problémáink vannak, és a megoldások is hasonlóak lehetnek. A látogatás célja a kulturális, sport és egyéb kapcsolatok kiépítése, felelevenítése volt” – mondta Dr. Dézsi Csaba András.
Plot polgármester szerint “komolyan beszélhetünk a két város közötti együttműködésről, és megállapodtunk abban, hogy erre a célra operatív tervet készítünk, amely magában foglalja a sport és a kultúra területén történő cserekapcsolatok intenzívebbé tételét”.
Az izraeli delegáció találkozott Villányi Tiborral, a Győri Zsidó Hitközség elnökével.
Ez év novemberében új zsinagógát avattak Nof HaGalil-ban, mégpedig egy indiai zsinagógát, ugyanis az Eliayahu-Hanavi nevű szentélyt az indiai Bnei Menashe törzsből származó zsidó bevándorlók közössége építette. E közösség úgy tartja, hogy tagjai az izraeli északi királyságból i.e. 721 körül az asszír birodalomba rabszolgának elhurcolt tíz elveszett zsidó törzstöredék egyikéből származnak. Ugyanakkor, nagy valószínűség szerint, a zsidó vallást az 1950-es években felvett törzscsoportról van szó.
A legenda szerint, őseik évszázadokon keresztül vándoroltak Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten, mielőtt észak Indiában, a mai mianmari és bangladesi határ közelében letelepedtek. Hagyományaik sajátosak, de tartják a szombatot, kóser szokás szerint étkeznek és tartják a zsidó ünnepeket. Az izraeli főrabbinátus, az egyének formális áttérését megkövetelve, elismerte a törzs zsidó eredetét és máig már a közösség 5200 tagja vándorolt be az őshazába. További 5000 fő még Indiában vár a befogadásra. Nof HaGali polgármestere, Ronen Plot, nyílt karokkal fogadta az egzotikus zsidó bevándorlókat. (3) (4)
Ezzel az írással Glück József fényképész előtt kívánunk tisztelegni, aki nagy szorgalommal és hozzáértéssel örökítette meg az utókor számára Győr sok-sok helyszínét a 20. század első harmadában. Lokálpatriotizmusa felbecsülhetetlen emléket állít a 100 évvel ezelőtti, gyorsan iparosodó városnak, a történelmi és akkori kortárs épületeknek egyaránt. A korszak Győr városa iránt érdeklődök a különlegességnek számító Glück fényképek révén tudják csak igazán maguk elé idézni, hogyan is nézett ki a város egy évszázaddal ezelőtt. Képei párjukat ritkítják.
Glück József (1887-1944)
Győr város lakóinak képi megjelenítése a szociálisan érzékeny Glück számára azonban az épületek látványán és megörökítésén túl kiemelkedő jelentőségű volt: láthatjuk a kor egyszerű munkásait, az utcákon sétálókat, a sok helyen feltűnő gyerekeket, a Kis-Dunában vagy a Cziráky uszodában fürdőzőket, a városképtől már akkor elválaszthatatlan evezős világot és így tovább. Glück egy valóságos győri, képi szociográfiát teremtett egy évszázaddal ezelőtt.
Városháza, már 100 éve is a város jelképe
E bejegyzés itt következő bekezdései teljes egészében és szó szerint Nagy Mária munkájából származnak (1).
A 401. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet, a hajdani iparos tanonciskola, háttérben a Zsinagóga kupolája
Dunakapu tér, a jobboldali cégtáblán: Berger Pálinka
Glück 1887. november 11-én született Székesfehérváron, itt végezte iskoláit és itt tanulta ki a fényképészmesterséget is. A gyakorlattal töltött évek után Győrben találjuk, itt folytatta munkáját. 1898-ban a Deák Ferenc 13. szám alatti (ma Aradi vértanúk útja) nyitja meg műtermét.
Münchenben fejlesztette és gyarapította fényképészeti ismereteit, és itt 1909-ben sikeres mestervizsgát tett.
Dunarészlet, nagy az evezős élet
Medencés uszoda, háttérben a Cziráky obeliszk, melyet a Rábaszabályozó Társulat évtizedes elnöke, Gróf Cziráky Béla (1852-1911) emlékére állítottak
Az akkor még kezdetleges és főleg nehéz fényképezőgépével folyamatosan járta a várost, megörökítette az utcák, terek életét. A század elejétől a második világháború kitöréséig szinte kivétel nélkül ő fényképezte a városban zajló építkezéseket, műemlékeket.
Duna-híd, a ma is álló szegecselt révfalui híd elődje, amelyet Léderer Ágoston, a vagongyár alapítójának vendégeként hajdan Egon Schiele megfestett Kecskelábú híd címmel
Teleki utca, jobbra lent Glück aláírása
A véletlennek és néhány lelkes győri polgár értékmentő cselekedetének köszönhető, hogy Glück József fotóinak többsége megmaradt az utókor számára. Ma a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum őrzi a 24×30 cm-es üvegnegatívjait és több pozitív nagyítását, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér tulajdonában pedig 145 fotója található.
Rozália-ház, Kazinczy utca 21, épült 1703-ban, Palermói Szent Rozália, a pestisben szenvedők védőszentje után kapta az elnevezését
Széchenyi-tér, a barokk város főtere
Virág-köz, szemben Österreicher József kereskedése
A korabeli fotókiállítások majdnem mindegyikéről elismeréssel tért haza. 1926-tól a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének, 1935-től a Győri Ipartestület Gazdasági Bizottságának volt az elnöke, mint a fotószakosztály vezetőségi tagja.
Karmelita templom és rendház, a győri barokk másik remek példája
Nemcsak a fényképész szakmának, hanem a város közéletének is tevékeny és köztiszteletben álló résztvevője volt. Tisztséget viselt többek a Győri Ének- és Zeneegyletben, a Tűzoltó Egyesületben és a Mentő Egyesületben. A győri Neológ Izraelita Hitközség Iskolabizottságában is aktívan részt vett.
Különösen fontosnak tartotta, hogy a Kossuth utcai izraelita elemi iskola tanulói korszerű oktatásban és felvilágosult nevelésben részesüljenek.
A Zsinagóga
A Zsinagóga környezete, az egykori Nádor beszállóvendéglő és kávéház hátsó traktusától nézve, helyén 1932-ben avatták fel az iparos tanonciskolát
Nádor udvar, az átriummal kialakított Nádor Beszállóvendéglő és Kávéház főhomlokzata
Kossuth Lajos utcai részlet a Zsinagógával átellenben
Évtizedekig tagja volt a város törvényhatósági bizottságának. Innen zsidó származása miatt 1939-ben kizárták. 1940-ben a városi ipartestület a felügyelőbizottságába választotta, majd később, az antiszemitizmus fokozódásakor megfosztották állampolgári jogaitól.
Glück József és Singer Janka, felirat: „A mi drága jó fiunknak, 1937 III. 3”
Iparát 1942. május 1-jével megszüntették. 1944 májusában családjával együtt gettóba kényszerült, 1944. június 11-én vagy 14-én feleségével (Glück Józsefné, Singer Janka) Auschwitzba deportálták. Innen soha többé nem tért vissza. Valószínűleg 1944 júniusában halt meg Auschwitzban – a pontos dátum nem ismert. Egy leszármazottjáról, fiáról tudjuk, hogy Izraelben élt: 1990-ben hazalátogatott Győrbe és részt vett édesapja kiállításának megnyitóján.
Glück József itt bemutatott képanyaga a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér, Győr, gyűjteményéből származik, felhasználását az intézmény engedélyezte. (2)
Augusztusban a szentendrei Vajda Lajos múzeum udvarán kialakított szabadtéri színpadon játszották a tragikus sorsú Szenes Hanna történetét, amelyet a fiatal költő versei, naplója és visszaemlékezések felhasználásával Tóth Réka Ágnes és Widder Kristóf állított össze, zenéjét Födő Sándor szerezte. Hanna szerepét a rá oly annyira hasonlító Bíró Eszter játszotta nagyon meggyőző módon. (1)
Hanna és Eszter (2)
Valódi élmény volt, annak ellenére, hogy az előadás nem a ritmust általában nagyban meghatározó színpadi deszkákon, hanem a múzeumi udvar minden lépést elnyelő puszta földjén játszódott, szinte visszhangtalanul, zaj nélkül. Értelmezhetjük-e ezt úgy, hogy Hanna sorsát és emlékét majd egykoron ilyen visszhangtalanul felejtjük el?
Bízunk benne, nem így lesz. Bíró Eszter és társai e cél érdekében is vállalhatták Hanna színpadi megjelenítését. Tudjuk azt is, hogy a nyilasok által brutálisan és értelmetlenül legyilkolt Hannát Izraelben nemzeti hősként tisztelik, ami tényleges biztosítéka emléke fennmaradásának. Magyarországon is így kellene ennek lenni és nem csak zsidó körökben.
Az előadás kapcsán jutott eszembe, hogy Győrben egy köztér viseli Hanna másodunokatestvérének a nevét. Szenes Iván park.
Szenes Iván park Győrben (3)
Hogyan kerül a csizma az asztalra? Hiszen Iván Budapesten született 1924-ben és ott is halt meg 2010-ben.
A világhálón kutatva nem került nagy erőfeszítésbe, hogy lássam, hogyan kötődött a nem győri, rendkívül népszerű Szenes Iván a városhoz.
Először lássuk a művészt. Szinte felsorolni is nehéz Szenes művészi tevékenységének főbb fejezeteit.
A Wikipedia (4) meghatározása szerint Szenes Iván magyar író, dalszövegíró, dramaturg és zeneszerző. Statisztikák és egy 2000-es kimutatás szerint Magyarország legtöbbet játszott szerzője, regisztrált színházi bemutatóinak száma több mint 400. Csak az Imádok férjhez menni című darabjának 2010-ig harminchárom bemutatója volt. Érdemes művész.
Szenes Iván 1973-ban (4)
Édesapja, Szenes Andor (1899–1935), ugyancsak író.
Iván a második világháború után újságíróként és dramaturgként, színpadok művészeti vezetőjeként dolgozott, miközben egymás után írta dalait.
És itt jön a győri kapcsolat: Szenes Iván 1961–1979 között a győri Kisfaludy Színház dramaturgja.
Elképesztő slágereinek listája. Csupa ismert dal, amiket a 20. század legismertebb magyar táncdalénekesei és kiemelkedő színészei vittek sikerre. Az én korosztályom tagjainak talán megdobban a szíve e nótákra emlékezve. Csak néhány példa a legnagyobbakból, megemlítve az egyes számok eredeti előadóját is:
Nehéz a boldogságtól búcsút venni – Apostol Együttes
Isten véled édes Piroskám, Nemcsak a húszéveseké a világ – Aradszky László
Jöjjön ki Óbudára – Bilicsi Tivadar
Az a jamaicai trombitás – Bodrogi Gyula Voith Ágival
Melletted nincsenek hétköznapok – Ferrari Violetta
Mindenkinek van egy álma – Harangozó Teri
Próbálj meg lazítani –Hofi Géza
Álltam a hídon – Karády Katalin
Annyi ember él a földön, Kislány a zongoránál, Nem vagyok teljesen őrült – Koós János
Bocsánat, hogyha kérdem – Korda György
Úgy szeretném meghálálni, A régi ház körül, Találkozás egy régi szerelemmel – Kovács Kati
Álltam a hídon – Lantos Olivér
Mások vittek rossz utakra engem – Ráday Imre
Szeretni bolondulásig – Szécsi Pál
Orchideák – Tolnay Klári–Páger Antal
Engem nem lehet elfelejteni – Váradi Hédi Tölcsért csinálok a kezemből – Zalatnay Sarolta
Lehet elérzékenyülni, nyomban dúdolni a fülbemászó dallamot és lehet fanyalogni. Akárhogy is van, a Wikipedia szerint Szenes Iván minden idők legtermékenyebb magyar slágerszerzője. És valószínűleg egyike a legsikeresebbeknek is.
Az idős mester (5)
A művész halála után, lánya Szenes Andrea létrehozta a Szenes Iván Művészeti Díjat.
Győrben népszerűsége töretlen. Erről tanúskodik a nevéről elnevezett park. Idén júliusban Győrben már nyolcadik alkalommal szervezték meg a Szenes Iván emlékestet és családi napot.
A 2022-es emlékest plakátja (6)
Iván népszerűségével talán halálában is segíti Hanna emlékének megőrzését.
Összeállította: Krausz Péter
Források:
(1) HANNA – szabadesés több szólamban, Szentendrei Teátrum A darab ősszel budapesti kőszínházban is megnézhető.
Szántó T. Gábor 2022. évi kötete a „Törvényen kívüli őr – Esszék és tanulmányok a modern zsidó irodalom létformáiról” címet viseli (Scolar Kiadó, 2022).
Szántó T. Gábor a megértés és az önmegértés igényével nyúl a modern zsidó irodalom érzékeny kérdéseihez, akár hazai, akár külföldi szerzőket elemez. Ha tárgya igényli, a kinyilatkoztatás hagyományáig, a rabbinikus gondolkodásig, a száműzetés élményéig, az azonosulás vágyáig, a beilleszkedés sikeréig és megbicsaklott reményéig, a vészkorszak és a diktatúra traumájáig vezeti vissza a vizsgált műveket, miközben a téma nemzetközi szakirodalmát is felhasználva, egybeveti az európai, az amerikai és az izraeli tapasztalatokat.
A társadalomtörténet és a társadalomlélektan kérdései éppúgy felmerülnek a művek kapcsán, mint a pszichoanalitikus gondolkodás.
Szántó, akárcsak számos nyelven megjelent regényeiben, vagy a világsikert aratott 1945 című film alapjául szolgáló elbeszélésében, esszéiben és tanulmányaiban is újszerűen, a köznapitól eltérő perspektívában nyúl a történelemhez, az irodalomhoz, és a diaszpóra zsidóság élményanyagához.
Szántó T. Gábor írásai Füst Milán, Gergely Ágnes, Kertész Imre, Pap Károly, Radnóti Miklós, Eliette Abécassis, S. J. Agnon, Iszaak Babel, Allen Grossman, Franz Kafka, Lev Lunc, Philip Roth, J. D. Salinger és mások, valamint saját műveiről.
A szerzőről
Szántó T. Gábor Budapesten született 1966-ban, 1990-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, a Bölcsészettudományi karon esztétikát és judaisztikát hallgatott.
Irodalmi pályáját versekkel, kisprózákkal kezdte. Mószer című kötete két kisregénnyel 1997-ben, Keleti pályaudvar, végállomás című regénye 2002-ben, Lágermikulás című elbeszélésgyűjteménye 2004-ben jelent meg. A szabadulás íze című verseskötetét 2010-ben, Édeshármas című regényét 2012-ben, Kafka macskái című regényét 2014-ben, 1945 és más történetek című elbeszéléskötetét 2017-ben, Európa szimfónia című regényét 2019 őszén adta közre.
A Holokauszt 80. szomorú évfordulójáról történő méltó megemlékezésre létrehozott alapítvány diákpályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a helyi fiatalok érdeklődését felkeltse a hajdani győri és környéki zsidó közösség múltja iránt. Ez a múlt közös múlt, alaposabb megismerése toleránsabb, nyitottabb, összefogóbb és erősebb lábakon álló jövőt biztosít a város számára.
A pályázaton tíz meghívott győri, pannonhalmi és csornai középiskola háromfős diákcsapatai vesznek részt. Munkájukat az iskolák történelemtanárai támogatják. A projekt indító megbeszélésére 2022 szeptember hó közepén került sor, amely alkalomból a témát magas szinten ismerő szakértők adtak tájékoztatást az érintett iskolák tanárai részére.
Krausz Péter, a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány kuratóriumi elnöke szerint „a diákpályázat a kerek évfordulós megemlékezés előkészületeinek egyik legfontosabb részét képezi. Szervesen kapcsolódik a koncentrációs táborokat túlélők leszármazottjai részvételével 2024 júliusára tervezett győri Világtalálkozóhoz. Példa egyben a találkozó multigenerációs és befogadó jellegére. Arra törekszünk, hogy az indulók munkáit minél szélesebb körben megismerjék. Ennek jó eszköze lesz valamennyi pályázati eredmény bemutatása az összes induló diák előtt és természetesen a zsűrinek. Ezen túlmenően a győztes csapat előadja kutatási eredményeit a Világtalálkozó keretében megrendezésre kerülő emlékkonferencián is. A legjobb művészeti alkotásokat kiállítjuk. Biztosítjuk továbbá a kutatási jelentések és művészi alkotások online megjelentetését is.”
A „Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány Győr és környéke zsidó múltjának és jelenének széleskörű megismertetéséért” elnevezésű civil szerveződés 2021 második felében létesült. Bejegyzésére 2022 januárjában került sor. Fő feladatának a Holokauszt 80. évfordulójáról történő méltó megemlékezés előkészítését és kapcsolódó projektek lebonyolítását tekinti.
Lehetőség nyílik győri családtörténetek feldolgozására és kiállítására is. Aki szeretne élni ezzel a lehetőséggel, vegye fel a kapcsolatot Csendes Tündével, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) doktoranduszával, akinek a győri zsidóság története tárgyában végzett kiterjedt kutatásait a HDKE fel fogja használni. Írjon a következő címre: cstundegyor@gmail.com
Köztudott, hogy az egykori győri zsidó Menházban már évek óta látogatható a helyi Zsidó Hitközség által létrehozott, a helybeli zsidóság történetét feldolgozó kiállítás, amely a zsidó szokásokkal és hagyományokkal egyaránt foglalkozik.
A tervezett budapesti kiállítás új elemeket is tartalmazni fog. Így például érinti majd a Győr környékén a holokauszt előtt gazdálkodó zsidó földtulajdonosok tevékenységét és családjuk mindennapi életét is.
Az elképzelések között szerepel a budapesti Emlékközpont időszaki kiállításának későbbi Győrbe költöztetése is.
A Holokauszt Emlékközpont állami intézmény, amely a Páva utcai Zsinagóga felújítása és egy új épületkomplexum építése eredményeként 2004. április 16-án nyitotta meg kapuit első kiállításával, az Auschwitz Albummal.
Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)
Bevezetés
Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A “Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A “Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.
A könyvből három részletet közlünk.
A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon
Első részlet
Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.
A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.
Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …
Második részlet
Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.
Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…
Harmadik részlet
“Az igazolványokat!”
Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!
A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.
Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.
Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.
Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.
Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.
Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…
Honnan ered a könyv címe?
“Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.
A könyv főszereplői
Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.
Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.
Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.
A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.
Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!
A szerzőről
Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.
Címlapkép: Sárga csillaggal a Révfalui hídon, 1944 (1)
Az én generációmhoz tartozó (70+) győriek gyermekkorunk óta ismerjük a történetet vagy annak néhány töredékét az auschwitz-i és strasshof-i vonatok végzetes cseréjéről. Szüleim baráti körében is összetalálkoztak olyan túlélők, akik az itt elmesélt történet általuk „szerencsésnek” vagy „szerencsétlennek” ítélt vonatán utaztak.
Gettóba kényszerülők a Rába feletti „Kettős” hídon (2)
Mégis újfent megrázott Zöldi Lászlónak a világhálón megjelent, „A két lábon járó zálogok” című, minapi írása (3).
Ebből idézem a győri elhurcoltakat oly súlyosan érintő részletet:
„A Magyar Nemzet washingtoni tudósítójával, Avar Jánossal 1984 májusában Braham professzort látogattuk meg New York-i irodájában. A neves holokauszt-kutató erdélyi nevéből, az Ábrahám Adolfból állította össze magának Amerikában a Randolph L. Braham nevet. Egy órát szánt ránk. Már vagy fél órája beszélgettünk, amikor egy itthoni dokumentumfilmet említettem meg, amelyben a győri gettó kényszerű lakóit csendőrök kísérik a marhavagonokhoz. A menetben láttam mosolygó arcokat. Vajon minek örültek?
Randolph L. Braham (1922-2018) (4)
A professzor izgatott lett, és elnézést kért, hogy magunkra hagy bennünket, de utánanézne valaminek. Egy óra múlva tért vissza. Az eredményt az Élet és Irodalom 1984. június 15-i számában olvasható interjú alapján foglalom össze. Braham professzor a győri bevagonírozást az úgynevezett Joel Brand-akcióval hozta összefüggésbe. A hazai zsidóság egyik vezetője fölkereste Eichmann SS-Obersturmbannführert, aki kis létszámú egységével Budapestről felügyelte a deportálásokat. Felajánlott neki 12 ezer teherautót a magyar zsidókért.
A német alezredes tudomásul vette a szokatlan ajánlatot, és amíg Brand rábeszéli a náciellenes szövetséges hatalmakat a cserére, ‘zárolt’ 30 ezer zsidót. Márpedig a német birodalom osztrák tartományához /ahol is mezőgazdasági munkaerőre volt szükség – a szerk. megjegyzése/ a győri gettó volt a legközelebb. Mezőgazdasági munkára indították tehát ‘a két lábon járó zálogokat’. A zsúfolt szerelvény el is indult északra, Érsekújvár felé, majd nyugat helyett keletnek fordult. A vonatparancsnok SS-Scharführer (őrmester) Kassán vette észre a tévedést, és felhívta főnökét, aki ezt mondta neki: ‘Ha már ott vagy, vidd tovább őket Auschwitzba, majd küldök másokat Ausztriába.’
Az interjú megjelenése óta csaknem négy évtized telt el. A kutatók már árnyaltabban értelmezik az 1944-es történetet, a lényeg azonban aligha változott. Braham professzor így fogalmazta meg 1984-ben: ‘A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.’” (3)
Eddig az idézet.
Hír a győri gettó felállításáról egy helyi kiadványban, 1944. május (5)
Levelezésünk alkalmából Zöldi László felhatalmazta honlapunkat cikkének néhány soros újraközlésére, egyben felhívta a figyelmünket írása utolsó soraira, miszerint manapság már megoszlik a kutatók véleménye arról, hogy mi is történt 1944-ben.
Átnézve néhány forrást, számomra úgy tűnik, hogy a látható ellentmondások dacára a történet igaz, vagy nagyon könnyen igaz lehetett, mert azokban a rettenetes időkben bármi és az ellenkezője is megtörténhetett, hiszen teljesen kiszámíthatatlanok voltak az akkori gyilkosok és elnyomók őrült, gonosz és minden körülmények között súlyos következményekkel járó döntései.
Joel Brand (1906-1964) (6)
Persze „magasabb szintről nézve”, az áldozatok teljes létszámát tekintve a vidéki zsidóság tragédiájában „nem osztott, nem szorzott”, hogy melyik csendőrkörzet deportáltjai kerültek Auschwitzba, és kiket hurcoltak „kíméletesebb” koncentrációs táborba, pld. Strasshof-ba, miközben a célállomás megválasztása bizonyosan egyéni sorsokat pecsételt meg.
Lehet, ha a győri deportáltak egy része az ausztriai Strasshof elosztó táborba kerül, Bécs közelében, attól északkeletre, nagyobb esélyük lett volna a túlélésre. De ki tudja: 21 ezer magyar zsidót szállíttatott Eichmann Strasshof-ba, sokszor egész családokat. Az „idill” azonban nem sokáig tartott. Az 1944-es aratás után ugyanis az itt őrzött rabszolgák egy részét a hírhedt Bergen-Belsen-be, más részüket pedig a háború vége felé Mauthausen-be és Theresienstadt-ba hurcolták. Összesen kétezer magyar zsidót, azaz az oda hurcoltak 10 %-át, a Vörös Hadsereg szabadította fel Strasshof-ban. (7)
A magyar újságírókkal lezajlott találkozóján Braham professzor a strasshof-i alternatívát Joel Brand akciójához kapcsolta. Brand valóban kulcsszerepet játszott a kamionokat-életekért tárgyú, Eichmann-nal folytatott kaotikus tárgyalásain, majd Eichmann látszólagos beleegyezését követően eredménytelenül próbálta meggyőzni a szövetségesek képviselőit e menekülési lehetőségről. (6)
Braham, Randolph L.: A népirtás politikája c. munkája magyar kiadásának fedőlapja (8)
Ugyanakkor, a professzor „A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon” (2. bőv. és átd. kiad. – Budapest: Belvárosi Kvk., 1997.) című saját munkájában az eseményt, amelyet „’Félretevés’ Strasshofba” elnevezéssel illet, az Eichmann és Kasztner Rudolf közötti tárgyalások eredményeként említi. Az általuk kötött egyesség keretében került a szegedi körzet deportáltjainak egy része Ausztriába. Itt most idézzük közvetlenül Braham professzort:
„Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eichmannt és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése” foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba. Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja”.” (10)
Ugyanaz a történet, csak más nevek.
Kasztner Rudolf (1906-1957) rádióadás közben Izraelben (9)
Újabb fordulat: egyes kutatók szerint a történet nem így igaz, vagy akár nem is igaz, miközben az 1944-es, feje tetejére állt világban akár igaz is lehetett.
Berkes Tímea 1995-ös diplomamunkájában (témavezető: Karsai László, közismert történész) ezzel kapcsolatosan írja: „Braham átveszi Kasztner jelentéséből a „vonatcsere” történetét; ez nem tartható, mivel a németekkel való megegyezés napján már a második deportáló vonat is elindult Győrből.” (11)
Tehát a vonatcsere meg sem történt?
Megtörtént vagy nem történt meg, mint mondtam, a tényleges szenvedésen, az áldozatok és az üldöztetésnek kitetettek számán ez mit sem változtatott.
Ezen a ponton hadd idézzem emlékezetünkbe az „Életvonat” című francia-belga-holland-román filmet, melynek írója-rendezője a román Radu Mihaileanu.
Az Életvonat c. film plakátja (12)
„1941 egyik estéjén Shlomo, a falu bolondja világrengető hírekkel tér haza: a nácik a szomszédos települések összes zsidó lakóját ismeretlen helyre deportálják. Az ő falujuk a következő a listán. Az öregek tanácsa a rabbi vezetésével még aznap este összeül, hogy megvitassák, hogyan menthetnék meg a közösséget. Végtelen veszekedések után a legjobb ötlet csak hajnalban pattan ki Shlomo fejéből: szervezzék meg saját ál-deportálásukat. Eljátsszák az áldozatokat, a vonatszerelőket, a náci tiszteket és katonákat. A fellelkesült lakosok náci egyenruhákat szabnak, vásárolnak egy leselejtezett rozsdás mozdonyt, svájci rokonukat hazahívják, hogy németül tanuljanak tőle, hamis iratokat gyártanak és kocsiról-kocsira összetákolják a vonatot. És egy szép napon – akár Noé bárkája – elindul a vonat a falu összes lakójával.” (12)
És mi a filmben elmesélt mosolyogtató-zokogtató történet vége?
„… s ott látjuk Shlomo-t csíkos sapkában és rabruhában, szögesdrótok mögött állva mesét mondani. Hogyan? Amit eddig láttunk-hallottunk a csodás megmenekülésről, lehet, hogy csak mese volt?!” (13)
Valójában, Arany János idevágó szavait idézve, „nem mese az gyermek”.
A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.
Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.
A fővárosba szánt Rába LHo buszok átadása Győrben, a Szent István úton; Dunántúli Hírlap 1928. február 11; Forrás: (1)
Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.
Winkler Dezső, 1901-1985
Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.
Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.
A Botond terepjáró
Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.
Winkler Dezső a Botond volánja mögött, Forrás: (3)
A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.
A Botond bevetésen; Forrás: (2)
Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”
Élete a háború után
A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.
1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).
Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.
A bizánci Botond-monda a Képes krónikában (1358); Forrás: (6)
És ki volt Botond?
Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.
Epilógus
Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.