Szerző: Jewish Roots in Győr - Zsidók győri gyökerei Alapítvány, 1137 Budapest Szt. István park 20/a

Miért írt levelet Schima Bandi Adler Manóhoz?

Schima Bandi életútja

Schima A. Bandi iparművész, aranykoszorús mester, magasszínvonalú egyházi és világi, műkovács és iparművészi munkáival megtalálta helyét a két világháború közötti magyar és európai vasművesség és iparművészet élvonalában. Művészi hagyatékát a győri múzeumnak ajándékozta, oda az 1962-ben került.

1882. november 23-án született Orosházán Schima András néven, szegény sorsú családban. Kézügyességét apjától örökölte, aki maga is próbálkozott fémből készült tárgyak alkotásával. A jobb élet reményében a család Aradra költözött, Bandi itt járta ki elemi iskoláit. Kisiskolásként kitűnt rajztehetségével. Az aradi fémipari szakiskolában folytatta tanulmányait, ahol rendszeresen győzött az iskolai kiállításokon és házi tervpályázatokon.

Kezdetben lakatosként helyezkedett el, majd az aradi Iparkamara ösztöndíjával Berlinbe utazott, ahol elvégezte az Iparművészeti Akadémiát.

A diploma megszerzése után Pozsonyba költözött és a helyi fa- és fémipari iskolában lett oktató. Összefoglaló tablói tananyagként vándoroltak az ország ipari iskoláiban.

1909-ben, 27 éves korában Győrbe érkezett.

1914-ben II. Vilmos német császárnak készít díszfokost, ami elnyerte a császár tetszését, aki Schimának egy briliánsokkal ékesített nyakkendőtűt küld viszonzásul. 1916-ban V. Mohammed török szultánnak küld győzelmi koszorút, aki elismerésül Művészeti Ezüstéremmel jutalmazza.

Schima Bandi 1919-től a Győri Magyar Királyi Állami Fa- és Fémipari Szakiskolában tanít (napjainkban a Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum és Kollégium).

1926-ig tartott pedagógusi pályafutása, ettől kezdve csak az ötvös és kovács művészetnek élt, műhelyt nyitott. Rendszeresen kiállított az Ipartársulat tárlatain. 1932-ben a fémszakmai versenyen elnyerte a Magyarország Aranykoszorús mestere címet. 1936-ban Olaszországba utazott. Valószínűleg e látogatáshoz kapcsolódóan ajándékozott Mussolininek (!) egy fémveretes, ökör szarvból készített kürtöt… Tanulmányutat végzett Ausztriában, Németországban és Franciaországban.

Hazatérve sikert sikerre halmozott. Készített templomi díszeket, kegytárgyakat, lakberendezési tárgyakat, cégéreket és sok mást.

Életútjáról riportfilm készült, 1956-ban a 22. filmhíradóban sok mozi vetítette “Vasvirágok” címen. Halála évében Kossuth Díjra terjesztették fel, de betegeskedett, és 1959 áprilisában tüdőgyulladásban hunyt el. Így a Kossuth Díjat már nem kaphatta meg.

Nevét Győrben utca őrzi.

Schima Bandi iparművészről a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Pápai Emese, művészettörténész, szerkesztésében jelentetett meg tanulmánykötetet. A művész életét és munkásságát feldolgozó album gazdag képanyaga a mester post humus gyűjteményes kiállításának fotóit tartalmazza (2017, Magyar Ispita, Győr). A benne foglalt tanulmányok Schima életét, munkásságát, levelezését és fotóhagyatékát dolgozzák fel.

Miért írt levelet Schima Bandi Adler Manóhoz?

Adler Manó (ezen írás összeállítójának „Manó bácsi”), győri építész, a munkaszolgálatból történt hazatérését és családjának tragikus auschwitzi meggyilkolását követően aktív szerepet vitt a győri neológ hitközség munkájában és a gyásszal sújtott közösség talpra állításában. Ő tervezte a teljesen egyedi, piramisszerű holokauszt emlékművet a Győr-szigeti zsidó temetőben, aminek kivitelezését is vezette.

Az emlékmű fémmunkáit a hitközség felkérésére Schima Bandi készítette.

Az emlékmű felavatására 1947. június 15-én került sor. Ismeretes, hogy az ünnepélyen részt vett Tildy Zoltán, köztársasági elnök, kevésbé tudott, hogy kíséretében voltak Dinnyés Lajos miniszterelnök, Dr. Ries István, Dr. Ortutay Gyula és Dr. Mihályfi Ernő miniszterek is. Természetesen megjelentek az országos és helyi zsidó szervezetek, valamint az amerikai Joint és Győr városának legfelső vezetői is. Jelen voltak a Vörös Hadsereg képviselői.

Idézzünk egy mindig aktuális mondatot Dinnyés miniszterelnök beszédéből:

„… nem hozhat a magyar demokrácia igazabb és nemesebb ítéletet, minthogy megfogadjuk valamennyien, hogy olyan életet teremtünk a magyar ég alatt, amely lehetetlené teszi, hogy országunk határain belül a gyűlölködés, az embertelenség és a gonoszság üthesse fel újra a fejét”. (A győri izraelita hitközség története, 1930-1947; lásd Források)

Adler Manó 1947. június 18-án, tehát három nappal az emlékmű avatását követően díszes levelet kapott Schima Banditól. Ezt az egyedi, Schima különleges formai igényességét és Adler építész alkotásának érdemeit tükröző levelet az építész fia, György, megőrizte.

Íme a kézírásos levél átirata:

Kedves Építész Úr!

Nem szoktam ünnepélyek alkalmával előre tolakodni. Jobbnak láttam inkább másnap délelőtt is kimenni a temetőbe, amikor is zavartalanul gyönyörködhettem egy kiváló alkotásban: az Ön szép munkájában.

Bár ismertem már szíves elmagyarázása és rajzai után a nem mindennapi elgondolását, ami már akkor is igen megtetszett nekem, de most, hogy elgondolása térbe lépett és a dimenziók valódi nagyságukban mutatkoznak: csak most frappálja igazán a műélvezőt a mélyenszántó szimbolikája mellett az antik és modern vonalak pompás frigye.

Az emlékmű enteriőrjében is kellemesen csalódtam, mert monumentálisabb lett, mint amilyennek elképzeltem, nem szólva az igazán ünnepélyes áhítatot keltő finom hangulatról, amelyet a tompítottszínű sima falak, az ügyesen megoldott mennyezetkiképzés, valamint a szerény betűsordekor árasztanak. Sajnálom azonban, hogy, amint láttam, a könyvfülkével valami baj van, de lesújtott engemet az a körülmény is, hogy a könyv … (itt Schima nem folytatja a mondatot; bizonyára a deportálás áldozatait felsoroló emlékkönyvről van szó – a szerk.).

A talapzat, lépcső és bejárat aránylag filigrán alakításukkal mégis mind-mind organikusan csatlakozik a nagy kőtömeghez.

Maga az emlékmű elhelyezése is rendkívül szerencsés, s mégis kár, hogy az a város vérkeringéséből oly annyira kiesve egy elzárt temetőbe került.

Summa-summarum: szép, maradandó munkát végzett kedves Építész úr, amiért kérem, fogadja csekélységem őszinte gratulációját, meleg kézszorítását, s maradok az alkotó embertársamnak részemről mindenkor kijáró nagyrabecsüléssel.

Győr, 1947. jún. 18

Schima B.

Schima Bandi mást is készített a győri zsidóság tragédiájának emlékét megőrzendő, nevezetesen az áldozatok névsorát tartalmazó Mártírok Könyvét. Ez a meggyilkoltak nevét őrző, teljesen eredeti ötvösmunka hosszú évtizedeken át a Piramis belső terében volt kiállítva, amiben a hozzátartozók kereshették a családtagjaikról szóló bejegyzést, amiket ugyancsak Schima kézírása őriz.

A Könyv már több éve a Győri Zsidó Hitközség Imatermében található, ahol fizikai épsége jobban biztosítható. Helyét a temetőben egy nyomtatott névsor váltotta fel. Mártírok újonnan felbukkanó nevét ma is Schima stílusában, kézzel jegyzik fel az általa alkotott eredeti névsorban.

Schima, a nagyszerű fémművész vonzódott a hatalmasságokhoz (török szultán, német császár, olasz diktátor). Ezen kívül a világról alkotott nézeteit nem sikerült megismernem, nyomukat nem találtam, talán kivéve az itt megjelentetett karikatúrát az első világháborús német kancellárról és hasonló rajzait.

Művészetével és műveivel a holokauszt áldozatainak emlékére biztosan maradandót alkotott.

Édesapám, akinek nagy családja, beleértve feleségét és gyermekeit, szintén elveszett az auschwitzi pokolban, nagyra becsülte a művészt.

Összeállította és szerkesztette: Krausz Péter

Megköszönöm Gyurinak (Adler György), hogy rendelkezésre bocsátotta Schima Bandi levelét és észrevételeivel javította a megjelent szöveget.

Források:

• Megyerikum
• Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum
• Jog- és Politikatudományi Folyóirat, 10. évf. 1. sz, 2018
• Schima A. Bandi iparművész, aranykoszorús mester (1882-1959); tanulmányok, megjelent Pápai Emese szerkesztésében és a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum kiadásában, 2018
• Köztérkép blogok
• A győri izraelita hitközség története, 1930-1947; Domán István, MIOK, Budapest, 1979, p 63
• Munkácsi Ernő, Wikipédia

Siklósi Judit kézimunkái a Holokausztban megöltek emlékére

Magyarországi zsinagógákat ábrázoló gobelinek készítésébe azért kezdtem, mert férjem, Siklósi Vilmos, túlélők gyermekeként született Budapesten. Zalaegerszegre költözésünk után 1991-ben létrehozta a „Béke-Shalom Magyar-Izraeli Baráti Társaság” -ot a két nép közötti kulturális és gazdasági kapcsolatok támogatása céljából.

1995-ben a zalaegerszegi zsidóság felébredt csipkerózsika álmából és újra megalapította a helyi zsidó hitközséget. Ekkor még éltek túlélők is Zalaegerszegen és környékén. Férjem haláláig vezette a hitközséget.

2004-ben százéves lett a zalaegerszegi zsinagóga, ami jelenleg kiállítási és hangversenyteremként működik. Erre az évfordulóra varrtam az első, a zalaegerszegi zsinagógát ábrázoló gobelint. Anhalczer Imréné, Bözsi néni, túlélő, segített első képem alapanyagának megvásárlásához. A gobelin mérete 130×160 cm, 500 ezer öltésből áll és 1 700 munkaóra alatt készült el.

Ezt a munkát látva, Borgó (Dr. György István Csaba [BORGO] (sz: Marosvásárhely, 1950. május 10) magyar erdélyi származású festőművész, grafikus művész, gobelin tervező, szobrász és tanár – a szerk.) azt mondta, olyan gyönyörű, amit elkészítettem, hogy ha lesz több is, megszervezi a kiállításukat. Végül is nem ő szervezte az első kiállítást, vele azóta sem találkoztam, de az ő javaslatára, hogy varrjak többet, fogtam bele zsinagóga gobelinek készítésébe.

A zsinagógákon kívül zsidó ünnep ábrázolásokat és jelképeket is varrok.

Hogyan is készülnek ezek a munkák? Saját magam rajzolom a zsinagóga épületét a gobelin anyagra és a rajzot gobelin varrással követem. A legtöbb kép 40×50 cm méretű.

Eddig tizennyolc kiállításom volt, még külföldön is, pld. Marosvásárhelyen. Néhány további helyszínt említek: Hévíz, Zalaegerszeg, Bak, Szombathely, Mosonmagyaróvár, Győr, Pécs, Budapest (ORZSE), Szolnok, Tiszafüred, Szekszárd, Újpest, Siófok, Nagyatád. Több újságcikk jelent meg ezekről a kiállításokról, így például az Új Élet-ben is. Ha bárhová is hívnak kiállításra, örömmel megyek és mintegy mementóként elkészítem a meghívó város zsinagógájának gobelinjét is.

Nagyatádon szembesültem azzal, hogy a vidékiek még azt sem tudják, hogy zsinagóga és zsidó közösség létezett egykoron városukban. Ekkor döbbentem rá, hogy a zsinagógák emlékének megörökítése tiszteletadás, egyfajta „kultúrmisszió” a kegyetlenül elpusztított, Holokausztban megölt embertársaink emlékére.

Színes és fekete-fehér gobelineket varrok, az utóbbiakat azokról a zsinagógákról, melyek már nem léteznek, mert még az épületeket is elpusztították, hogy nyomuk, emlékük se maradjon.

Egyszóval azért találtam ki a sorozatot, hogy a megalkotott darabok emlékül szolgáljanak és egyben erősítsem a helyi közönségnek, az adott városnak a kötődését közös múltunk egy elpusztított darabjához.

Siklósi Judit

Érdeklődők és akik zsinagóga gobelint vásárolni vagy rendelni szeretnének ezen a címen kereshetik meg Juditot: zegjuti@gmail.com – a szerk.

Szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter

Győr történeti modellváltásai és kapcsolata a lakosság vallási (etnikai) szerkezetével és térbeli elhelyezkedésével

Szemelvények Dr. Szakál Gyula ny. egyetemi docens, gazdaságtörténész, Széchenyi István Egyetem, Győr, tanulmányából

Az első részben megtudtad, hogyan jelent meg a zsidó lakosság Győrben és hogyan alakult együttélése a többségi, más vallású közösséggel évszázadokon keresztül. Az itt következő második részben megtudod, hogyan reagált a győri elit az 1944-es év politikai válságra és emberi tragédiára.

A győri elit reagálása az 1944-es év politikai és emberi válságára

A gazdasági mentalitás fontos részét képezi az előnyszerzés, előnymegtartás és a hátrányelhárítás. Azt láthattuk, hogy az 1850-es évektől az 1890-es évek váltásáig minden magatartási jegy megjelent Győrben. Minek volt köszönhető ez a rugalmasság és a realitás érzék? Itt kell visszakanyarodnunk az útfüggőségre és az időtényezőre. Városunkban – akárcsak az ország egészében – a helyi társadalom szerves fejlődését 1848–49-es szabadságharctól a II. világháborúig, vagy annak előszeléig (itt a zsidótörvényeket értem) a külső politikai erőtér nem zavarta meg. A családon belül és a városi elit mikro- és makro szöveteiben két-három generációs tapasztalat és magatartásminta hagyományozódhatott át.[5]

Ennek a magatartásmintának a gyökerei pedig a város régebbi múltjába nyúlnak vissza. A katonaváros, püspöki székváros, patrícius jellegű polgárváros, nyitott kereskedőváros, majd iparváros változtatási igényében és küzdelmében az új elfogadása mindig győzött. A gazdasági és emberi kapcsolatok mindig nyitottak voltak. Ennek köszönhető a város befogadó jellege.

A győri elit magatartását a realitás- és szociális érzék, a szolidaritás- és a személyes felelősségtudat jellemezte. … A gazdasági válságok leküzdésén és a sikeres modellváltásokon túl a városi elitet, azok értékeit a második világháború eseményei, így a zsidótörvények és a velük kapcsolatos magatartásmódok is jellemezték.

Minden esetre, Győr zsidó társadalma a 19. század közepétől igen gyorsan szervesült a város más vallású népességéhez. Ez a település zsidóságának elsöprő többségű neológ vallásából és az ebből következő külső megjelenéséből és döntően a mentalitásából következett. Ehhez természetesen partnerként kellett a keresztény gazdasági-politikai elit befogadó, lehetőségmegragadó személete is. A helyi gazdasági életet modernizálni kívánó ipari részvénytársaságoknál, vagy akár a társadalmat jobbítani igyekvő szabadkőműves páholyoknál a város legkiválóbb polgárai felekezeti hovatartozás nélkül tudtak együttműködni. Ennek egyik, ha nem döntő oka, hogy a vállalkozási konkurencia nem etnikumokhoz, hanem személyes teljesítményekhez kötődött.

Egy társadalom – és ez a lokális közösségekre még inkább igaz – minősítője az, miképpen bánik a betelepült idegenekkel, kisebbségi vallási, etnikai csoportjaival. Győr esetében a századfordulót követően a lakosság 10%-a tartozott a zsidó vallásúak körébe. A gazdasági elit körében stabilan 30% körüli pozíciót birtokoltak, míg a törvényhatósági bizottságban a képviselők 20–30%-nyi arányát jelentették. Megkerülhetetlen szereplői voltak tehát a város gazdasági és politikai életének. Ha a korabeli polgári társadalom kapcsolatrendszerét, érintkezési kultúráját vizsgáljuk, akkor nem találkoztunk olyan feszültséggel, amit kifejezetten a zsidó és keresztény közösség ellentéte indukált volna. A gazdasági társaságok és a különböző civil szerveződések tagságát áttekintve nagyfokú együttműködés mutatható ki. A legjobb példája ennek az 1901-ben alakult Philantrópia szabadkőműves páholy, amelynek a munkájába a zsidó tagokon túl keresztény polgárok is bekapcsolódtak. A két vallási csoport közötti zavartalan kapcsolatra utal két visszaemlékezés,[6] amelyben nem említenek sérelmeket.

Szólni kell viszont a Győri Püspökség által megjelentetett Dunántúli Hírlapról, amelyben rendszeresen jelentek meg óvatosabb, esetenként durvább, csipkelődő írások. Ezek hatása elenyésző volt. A sikeres vállalkozók leszámozottaival történt beszélgetésekben rákérdeztünk erre (a második generáció még képes volt emlékezni az 1910-es és az 1920-as évekre), de ők sem érzékeltek ilyen gondot.

Ezt a zavartalan kapcsolatot, a társadalmi események, és kötelezettségek működését jelzi egy ünnepségsorozat, amely annak a márványtáblának a felavatását kísérte, amely az I. világháborúban elesett 85 győri zsidó származású hősi halott nevét örökítette meg. 1923 őszét írtunk … Az avató ünnepségen részt vett a Honvédelmi Minisztérium küldöttsége, a győri honvédezred díszszázada, a városi és megyei közigazgatás vezetői és a keresztény egyházak képviselői.[7] Győr megyéspüspöke, Fetser Antal maga is megható szavakkal emlékezett.

A békesség hangja folytatódott és kiteljesedett az 1930-as évekre is. 1931 tavaszán a megyéspüspök beiktatásának negyedszázados jubileumán Dr. Schwarz Mór, Győr főrabbija feltűnő tisztelettel – nyilván szónoki fordulatoktól sem mentesen – méltatta a főpap tevékenységét. Szinte minden zsidó vallású győri emlékezett még arra, hogy az 1920-as évek kezdetén megjelenő antiszemita hullám a várost lényegében elkerülte.

Az együttélés és a segítő kapcsolat több szintéren működött. Még a századforduló környékén az egykori dúsgazdag gabonakereskedő család egyik leszármazottja, Schreiber Ignác diákokat támogató alapítványt hozott létre, amelyben felekezeti hovatartozástól függetlenül segítette a rászorulókat. Back Hermann – a család már régen kikeresztelkedett – alapítványa kezdő vállalkozókat segített.

Az első világháborút követően is öt zsidó vallású győri polgárhoz köthető alapítvány létrehozása. Kohn Berta és testvére Jenny a városi kórházat támogatja olyan jelentős összeggel, amit még Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter is méltat. Buchwald Lajos és Schmiedl H. János gyárosok 1925 júniusában munkásokat segélyező alapítványt jegyeztetett be. Nem csodálkozhatunk, ha a város mértékadó polgári elitje nem enged a maga közelébe semmilyen antiszemita hangot. 1934 augusztusában Dr. Szauter Ferenc polgármester méltatta dr. Schwarz Mór főrabbi közgyűlési tag tevékenységét, amit a törvényhatósági bizottság határozatában rögzített.

Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Győrben a liberális és szociáldemokrata pártok együttes támogatottsága a Horthy-rendszer átlagában messze meghaladta a konzervatívakét. Sőt, amikor 1939-ben liberális pártok hiányában csak a Magyar Szociáldemokrata Párt létezett, a helyi választóktól százalékosan messze nagyobb támogatást kapott, mint Budapesten. Az előbb leírt kapcsolatok tehát nemcsak a gazdag polgári elit értékrendszerét tükrözik, hanem a győri lakosság széles rétegének a véleményét is megjelenítik.

Míg korábban a gazdasági, később a nagypolitikai erőtér rendeződött át. A II. zsidótörvény megszüntette a Győri Hírlapot és 1939. október 1-jétől a Győri Nemzeti Hírlap megjelenésével a városi polgárok tájékoztatását teljesen a jobboldali, sőt a szélsőjobboldali médiumok vették át. A helyi polgárság körében – ugyancsak központi akaratra – már korábban megkíséreltek egy átrendeződést megindítani.

Az 1919-ben alapított Baross Szövetségnek 1937 júliusában Győrben is létrejött a helyi csoportja.[8] Első helyi tétova lépései csak a fővárosi hírek és a központi magatartásminták (elvárások) közvetítésében merült ki. A szövetség helyi tagnévsorának áttekintése arra enged következtetni, hogy a mértékadó városi polgárság kellő óvatossággal közeledett a szervezethez. Az előnyökkel való minden csábítás ellenére rengeteg apró-cseprő személyi üggyel voltak elfoglalva. A helyi nyilvánosság megszerzéséig ismertségük sem volt túl jelentős. Nemcsak a mértékadó győri polgárság tartotta magát távol tőle, még a vezetőik sem örvendtek túl nagy presztízsnek. Az úgymond nemzeti keresztény iparosokat és kereskedőket tömörítő szervezetnek előbb egy ügyvéd, majd egy orvos lett a helyi vezetője. Igaz, hogy az utóbbi rendkívül ambiciózus volt, de rajta kívül kevesen dolgoztak.

A háborús eseményekkel egyidejűleg a helyi sajtóban állandósult az antiszemita formanyelv. Ez elég egyszerűen épült fel. A zsidók hol „külföldi ügynököknek” segítettek, hogy a háborús győzelmi esélyeket rontsák, hol „fiatal keresztény lányokat kísérelnek megrontani”, vagy éppen rémhíreket terjesztenek. A faktoidok (mai szóhasználat szerint „fake news” – a szerk.) tömkelegével bombázzák a győri polgárokat. 1944-től pedig a zsidók elleni intézkedésekről tudósítanak rendszeresen. Természetesen nem maradhattak ki azok a hírek sem, amelyekben a zsidókat segítő keresztény polgárokat ítélték el, kiemelve, hogy ezért milyen büntetést szabott ki rájuk a törvény.

Számunkra az a kérdés, miképpen reagált erre a győri lakosság. Az újság által szított lelkes antiszemitizmus hatásával nem voltak megelégedve a szerkesztők, amit több esetben erős rosszallással közöltek is.

1944. április 21-én a győri József Attila Kör 15–20 tagja tüntető sétát tartott a Baross úton, kabátjukban sárga szegfűvel. Hozzátehetjük, nem kis bátorság kellett ehhez az egyszerű tetthez ezekben az időken. Itt lényegében a kulturális elit egy emberséges megnyilvánulásával találkozhatunk. De legalább ennyire fontos számunkra, hogy mit csinált ezekben a hetekben a városvezető politikai elit.

Legnehezebb próbatételnek a gettósításról szóló rendelet végrehajtása bizonyult. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezt olyan zsidó polgárokkal szemben is foganatosítani kellett, akik hosszabb-rövidebb ideig a képviselő testület tagjai voltak, tehát munkatársi kapcsolatban álltak a polgármesterrel, illetve a rendelet kidolgozóival. Számuk nem volt kevés, hiszen az előző bő 20 év során 50 és 100 közé tehetjük azok számát, akik virilisként, vagy választóként, vagy a vallási képviselet tagjaként megfordultak a törvényhatósági bizottságban.

A város polgármestere Koller Jenő a lehető leghumánusabb megoldást terjesztette a miniszterelnök elé. A fővárosi minta alapján három házcsoportot alakított ki. Eszerint lettek volna tiszta zsidó, tiszta keresztény, illetve vegyes utcák. Az első tervet megvizsgálva láthatjuk, hogy az ún. zsidó utcákban, illetve tereken (a Batthyány-tér, a Bisinger sétány, a Deák Ferenc, a Kisfaludy, a Király, a Dunaszer, a Czuczor, illetve a dr. Kovács Pál utcák) már eleve sok zsidó tulajdonú ház, illetve lakás volt található, valamint ezek az épületek nagy alapterületűek voltak és folyóvízzel, fürdőszobával való ellátottságuk is nagyon jó volt. A lehető legkevesebb embernek kellett volna költöznie, a családok segíthették volna egymást, illetve a higiéniás körülmények is jók voltak.

Már megkezdődött a költözködés, amikor Jaross Andor belügyminiszter nem értett egyet ezzel a megoldással, mondván, hogy a győri zsidó lakosságot egy jól ellenőrizhető és elzárható területre kell telepíteni. A gettó új helyét 1944. május 15-én jelölték ki, ami a Mosoni-Duna, a Rábca és a Bercsényi liget határolta területen helyezkedett el. Mondani sem kell, hogy a belügyminiszter részéről ez egy kifejezetten embertelen megoldás volt. A győri zsidó és nem zsidó lakosság lakóhelyei az 1870-es évektől fokozatosan keveredtek. Az egykori zsidó városrészből a tehetősebb polgárok beköltöztek a város központi részeibe. 1904-től, Sziget és Győr egyesítésével pedig ez a folyamat még inkább felgyorsult. Az üresen maradt, alacsony komfort fokozatú, kisebb házakat, lakásokat keresztény polgárok vásárolták meg. Itt is tehát alapos keveredés volt … Viszont a körülmények sokkal rosszabbak voltak. A házak kicsik, a tér szűk és a higiéniás feltételek is igen rosszak voltak. A belügyminiszternek még ez sem tetszett. A város próbálja halasztani a harmadik és teljesen borzalmasnak nevezhető gettóba való áttelepítést, de a győri elit ekkor már teljesen tehetetlen, noha még az egyházi vezetők is mindent megpróbáltak. …

Apor Vilmos, aki a III. zsidótörvény időszakában foglalta el püspöki hivatalát Győrben, mindent megtett, hogy segítsen az üldözötteken. Az általa elérhető összes eszközt felhasznált a védelem érdekében. A Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökeként jogi és anyagi segélyt biztosított számukra, és kapcsolatai útján is igyekezett enyhíteni a zsidókra nehezedő nyomáson. Leveleket írt, táviratokat küldött az egyházi és a világi vezetőkhöz. Levéltári adatok bizonyítják, hogy a zsidók védelmében heves szóváltásba keveredett a megye főispánjával, aki kényszerűen közölte vele, miszerint ő már nem tehet semmit. 1944 júniusában személyesen kereste fel a Budai úti barakkokat, hogy élelmet és gyógyszert vigyen, illetve lelki segélyt nyújtson a zsidó származású keresztényeknek. Az őrség azonban durván és megalázó módon visszafordította. A Budai úti barakkok az I. világháborúban katonai szükségkórháznak épültek. 1944-re szinte lakhatatlanná váltak. Ki gondolta volna, hogy ez a romhalmaz még a győri polgárok ezreinek lesz a hajléka, még ha csak rövid időre is.

A Győrhöz szorosan kötődő bencés rend pannonhalmi főapátja, Kelemen Krizosztom – helyzeténél fogva – nagyobb sikerrel járt. Felkereste a Nemzetközi Vöröskereszt magyar megbízottját, és megállapodtak, hogy a település egészét gyermekmenhelynek tekintsék, és így a Vöröskereszt védelme alá helyezzék. Céljukat elérték, és a menekültek közül több ezer zsidónak is sikerült túlélni a háborút. Tevékenységéért 1998-ban megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést.

A győri polgári toleráns értékrendszer, amely áthatotta az itt működő egyházakat is, még a vészkorszak idején is megpróbált valamit tenni az üldözöttekért. A nagy történelmi erőtér azonban felülírta az ország sorsát, és benne a települések életét.

Sajnos a hosszú idő alatt kiformálódott értékrendszer és magatartásmód nem tudott generációk során áthagyományozódni, hiszen az ország és a települések élete az 1930-as évek végétől többször is törést szenvedett, és a múlt folytatása helyett annak megtagadása vált a vezérlő elvvé.

[5] Az I. világháborút követő traumatikus változások nyomán a határszéli nagyvárosok közül talán Győrt érte a legkisebb veszteség. (Erre külön vizsgálatok nincsenek.)

[6] Quittner 1996; Körner 2005.

[7] Lónyai 2004. A két világháború közötti éveket és a vészkorszak eseményeit ez idáig ebből a szempontból csak Lónyai Sándor tekintette át röviden. Az események részletes ismerete még sok kutatást igényel.

[8] Győr Megyei Város Levéltára X/1. A Baross Szövetség győri csoportjának az iratai 1937–1944. Az iratanyag még teljesen feldolgozatlan.

FORRÁSOK

A Győr-Moson-Sopron Megyei Levéltárban található egyházi sematizmusok számítógépes feldolgozása

A Győr Megyei Jogú város Levéltárában külön jegyzékként található a második zsidó törvény utasítására készült lista számítógépes feldolgozása

A Győr Megyei Jogú város Levéltára X/1. A Baross Szövetség győri csoportjának iratai 1937-1944. Az iratanyagból adatokat vettünk át, de a forrás egésze teljesen feldolgozatlan

HIVATKOZOTT IRODALOM

Borovszki Samu 1910: Magyarország vármegyéi és városai. Győr vármegye. Budapest

Eva Quittner 1996: Az emlékezés kavicsai. Győr

Kemény József 1930: Vázlatok. A győri zsidóság történetéből

Körner András 2005: Kostoló a múltból. Budapest

Lónyai Sándor 2004: A Numerus Causustól Auswitzig. Budapest

Gecsényi Lajos 1979: Győri céhek a XVI. század második és a XVII. század első felében. In: Arrabona 21.

Gecsényi Lajos 1984: Katonák és polgárok a győri végvárakban a XVI–XVII. században. In: Hadtörténeti közlemények

Szakál Gyula 2002: Vállalkozó győri polgárok. Budapest

A tanulmány megjelent a Műhely 36. évf. 2.sz. (2013) c. folyóiratban. Az újraközlés jogát Dr. Szakál Gyulától kaptuk meg.

Az itt megjelentetett képek nem a tanulmányban szerepelnek, csak illusztrációként szolgálnak.

Szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter.

Életinterjú

Sokan megismerték Győrben hatvanéves fényképészi működése során. Fáradhatatlan szorgalommal kutatja és fényképezi Győr és környéke történetét, kiemelkedő személyiségeit és nevezetességeit. Számos, nagyszerű felvételeivel illusztrált, népszerű könyve jelent meg kutatásairól. Az idén 75 éves, nem zsidó származású Nagy István fényképész mester és amatőr helytörténeti kutató, amatőr a szó legnemesebb értelmében, a helyi zsidó közösség javára is maradandót alkotott. Ő írta meg a győri zsidóság 79 évvel ezelőtti tragédiájáról szóló Quiritatio (Sikoly) című könyvet, amely a dráma leírásának egyik alapművévé lett az elmúlt években. Ő készítette az egykori Menházba telepített zsidó helytörténeti kiállítás anyagát, amelynek segítségével évente sok száz győri, hazai és külföldi látogató ismerkedhet meg az egykor 5000 fős közösség mindennapjaival, nagyjaival és tragédiájával.

Vele beszélgetünk.

Mikor és hol születtél? Mondj néhány szót a szüleidről, a testvéreidről, a gyerekkorodról és az iskoláidról.

Csornán, az Erzsébet utcában születtem 1948-ban. Apám „szódás” volt a csornai és környékbeli boltok, valamint vendéglők szolgálatában. Négyen voltunk testvérek, két testvérem már meghalt, a harmadik testvérem idősek szociális otthonában él.

Aki ismeri Csornát az tudja, hogy nem volt egy könnyű hely. ’19-ben olyan sokk érte a város polgárait, hogy még mindig érezhető a hatása. Nagymamámnak kétéves ikerfiaival a karján végig kellett nézni hét ember akasztását a Főtéren.

Érdeklődő gyerekként a haverjaimmal nagy felfedező túrákat tettünk a városban. Az ’50-es évek végén, a hatvanas évek elején római katolikusként bennünket is izgatott, hogy mi történik a zsidótemető magas kerítésén túl? Kerékpárjainkat a falnak támasztottuk, a nyeregre és a kormányra állva kukucskáltunk be a misztikus temetőbe.

Ahol születtem, a szomszédban, egy emeletes házban lakott a Rehberger család. Zsidó vallású magyar állampolgárok voltak, akik az ortodox vallásfelekezet előírásai szerint éltek. Szigorúan megtartották a zsidó ünnepeket és a szombatot. A nagymamám és az anyám ezeken a napokon munkájukkal segítették őket. Elvágták a liba nyakát és kivéreztették az állatot, majd segítettek a feldolgozásban és a napi munkák végzésében. Rehberger úrnak jól menő ruházati kereskedése volt, nem pénzben, hanem ágyneművel és más ruhaneművel honorálta a kapott segítséget. Ez az évek során szép mennyiséget tett ki, melyet ’45-ben apám három nagyméretű ládában elásott. Amikor az orosz katonaság megszállta az országot, közte Csornát, a katonák hosszú fémrudakkal végig szurkálták a ház melletti területet, megtalálták a ládákat és magukkal vittek mindent. (Ezt gyerekként olyan sokszor hallottam, hogy szinte szó szerint emlékszem a történetre.)

Nem voltam kitűnő tanuló, általában négyes jegyeim voltak. Két zsidó vallású osztálytársam volt, a Deutsch Gyuszi és a Viola Tóni. Deutsch papa a zsinagóga melletti fa- és szaruesztergályos műhelyben dolgozott. Az ablakon benézve sokszor láttam, ahogy ügyes kézzel készített kisebb termékeket, talán ’57-ben vándoroltak ki. Tóni végig járta velem a fiúiskolát, további sorsára nem emlékszem.

Műszaki érdeklődésű gyerekként Győrben, a Jedlik Ányos gépipari technikumban szerettem volna tovább tanulni. Csornáról ketten jelentkeztünk, a társamat vették fel. A fiú mamájának tojás és füstölt árú szállítmányai néhány tized pluszt jelentettek az osztályzatában. A Győri Fényképész KTSz-nek Csornán is volt részlege, aminek a kirakatában ott virított a „fiú tanulót felveszünk” tábla. A mester úrnál már többször jártam, „Pajtás” nevű csoda masinával készült felvételeimet kidolgoztatni. Tanácsokat is adott, így amikor 1962-ben jelentkeztem, támogatta a felvételemet. 1965-ben tettem le a szakmunkás vizsgáimat. A csornai ipari tanuló évek után Győrben kaptam munkát. A szövetkezeteket a régi mesterek, nem egészen „önkéntes” összevonásával alakították meg az egész országban, így történt ez Győrben is.

1965-ben beköltöztem Győrbe, a kollégák mindenben segítettek. Innen vonultam be katonának. Huszonhét hónapot töltöttem Sopronban, a három hónap kiképzési időt leszámítva ott is fényképeztem és mozigépész tanfolyamot végeztem, majd vetítettem. (Azokban az években népszerű volt az „Aranyember és az Egy magyar nábob”. Akkor volt a karrierje kezdetén Medveczky Ilona. Sikamlós jelenetét számtalanszor le kellett vetítenem.) Rengeteg szabadidőm volt, kiolvastam a határőrség könyvtárát, majd kijártam a városi könyvtárba. Nagyon sok felvételt készítettem a városról és a rendezvényekről. Leszereléskor sajnos mindent ott kellett hagynom.

(A gimnáziumot már Győrben, a Révai Gimnáziumban végeztem el. Az 1970-es évek elején kormányprogram volt, hogy a munkahelyek segítsék a dolgozók továbbtanulását, ennek köszönhetően négy éven keresztül, heti három délutánt és estét a gimnáziumban töltöttem. Ugyanúgy érettségiztünk, mint a nappali tagozatos diákok. Nagyszerű tanár egyéniségekkel találkoztam, a magyar, a történelem és a biológia tanárom ’56-os priusszal az állami középiskolában nem taníthatott, de negyven dolgozót igen. Érettségi után évtizedekig nagyon jó emberi kapcsolatot ápoltam velük. Például: amikor 1994-ben megjelent az első könyvem, felkeresett a műhelyemben Lády Károly, a magyar tanárom. Régi vágású, tekintélyes tanár volt. Gratulált, majd kezet nyújtott, szervusz Pista, ezentúl szólíts Karcsi bátyámnak.)

Mikor határoztál a pályaválasztásról, hogyan lettél fényképész?

Valójában 1962. augusztus nyolcadikán eldőlt a sorsom. Azon a napon kötöttem szerződést a Győri Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezettel (innen származik a KTSz elnevezés). 1965 nyara óta Győrben élek és dolgozom. Soha, egy napig sem voltam munkanélküli, 61 éve fényképészként dolgoztam, illetve dolgozom.

A szakma klasszikus ágának követője voltam. Készítettem tengernyi igazolvány és útlevélképet, esküvői felvételt, tablóképet, üzemi képeket és megszámlálhatatlanul sok gyerekfelvételt. A víz alatti fényképezés kimaradt az életemből. Idős pályatársaim tapasztalatainak felhasználásával alakítottam a saját stílusomat. Mai besorolás szerint a szolgáltató iparágban dolgoztam.

Mindig igyekeztem fegyelmezett emberként végezni a feladatomat. (Ha az esküvő délután négy órakor kezdődött, nem mehettem oda ¼ 5 órakor. Egyetlen alkalommal, 2001. június elsején délután 6 órakor maradtam le a polgári esküvőről, mivel egy felelőtlen autós belém hajtott az országúton. Vérző fejjel és vérző karral a templomi esküvőt már lefényképeztem. Akkor is csodálatos emberekkel találkoztam, a tűzoltók élve szedtek ki a totálkáros autóból, a mentőautóból kiszálltam mondván: nekem ott kell lenni az esküvőn. Mivel nem én voltam a hibás, a kiérkező rendőrök elvittek az esküvő helyszínére és megvártak a templom előtt, amig lefényképeztem a szertartást.)

1982-ben önállósítottam magam és 35 éven keresztül önálló iparosként tevékenykedtem. 2010. augusztus nyolcadika óta vagyok nyugdíjas. Még hét évig ugyanúgy dolgoztam, mint korábban. A szakmához nem lettem hűtlen, helytörténeti könyveket, albumokat készítek. Most következik a tizenötödik önálló könyvem. Társszerzőként még további tíz könyv elkészítésében vettem részt.

Hogyan indult a szakmai pályád, voltak-e nehézségeid, hogyan lettél sikeres fotós?

Pályám első évtizedeiben megélhettem és részese lehettem a fényképész szakma aranykorának. Hatalmas váltás volt a színes fényképezés megjelenése és rohamos elterjedése, ami magával hozta a kidolgozás automatizálását. A hagyományos fekete-fehér fényképek kidolgozása szobahőmérsékleten történt, amit egy hivatásos fényképész tanult és gyakorolt. A színes technológia 37,2 fokos hőmérsékletét már csak a kidolgozó gépekkel lehetett tartani.

A fényképezőgépek területén is hatalmas technológiai váltás történt. A korábbi, tapasztalaton alapuló beállítást felváltotta az automata beállítás, az élesség állítását pedig az autófókuszos élességállítás. Majd a kétezres évek fordulóján megjelent a fényképezés területén is a digitális technológia.

Ez néhány év alatt a hagyományos fényképezést és annak művelőit ellehetetlenítette. Ezek az okos fényképezőgépek megvalósították a korai fényképezés szlogenjét: „nyomja meg a gombot a többi a mi dolgunk”. Az utóbbi években kevés fényképezésből élő ember használ fényképezőgépet, az okostelefonban rejlő lehetőség egyre jobb minőséget produkál.

Jó mestereim és többnyire segítőkész kollégáim voltak, akiktől lehetett tanulni, akikre lehetett számítani. Fényképeztem földön, vízen és levegőből, ez utóbbi külön műfaj, amit többször is volt szerencsém megtapasztalni. Az első húsz évben, amikor a szövetkezetnél dolgoztam amikor csak lehetőség nyílt rá, részt vettem szakmai továbbképzéseken, ahol a szakma elismert képviselői tartották az előadásokat.

A tanulás és tapasztalatszerzés másik területe volt a kiállításokon való részvétel. 1969 és 1982 között minden évben szerveztek országos és nemzetközi szakmai kiállításokat, ahol a legkülönfélébb kategóriákban mutathatta meg mindenki a tudását. Ezeken az összejöveteleken nagyon sok tapasztalatot lehetett szerezni és átadni. A ’69-ben nyert első díjhoz egy karcsú váza is járt, amire féltő gonddal vigyázok. Négy alkalommal válogatták be képeimet nemzetközi kiállításra. Budapesten, Bukarestben, Varsóban és Kelet Berlinben szerepeltek a felvételeim.

Szép volt az erkölcsi elismerés, de az akkori körülmények között kevés anyagi hozadékkal járt. ’71-ben és ’74-ben született gyermekeimnek az átlagosnál jobb körülményeket szerettem volna biztosítani, ezért ’82-ben önállósítottam magam. A kisipari, egyéni vállalkozói életforma “lehetőséget teremtett” a napi 14-16 órás munkavégzésre.

Munkámban sikernek tekintettem, hogy a ’70-es évektől kezdve az intézmények vezetői ragaszkodtak a munkámhoz. Üzemek és vállalatok rendszeresen engem bíztak meg az események fényképezésével. Egy-egy délelőtt 100-120 óvodás gyereket fényképeztem le egyénileg, az intézményvezető ott ült a hátam mögött és próbálta ellesni tőlem miként lehet néhány másodperc alatt megfelelő kapcsolatot teremteni a kis páciensekkel. Nem némajátékkal és mimikával, hanem néhány kedves szóval sokkal hamarabb lehetett eredményt elérni. Még napjainkban is örömmel szólítanak meg ismeretlen emberek, hogy milyen élmény volt nekik a fényképezés.

Nagyon sok helyen kérték, hogy készítsek valamilyen témában kiállítást. A hosszú életpálya alatt valamivel több mint kettőszáz kiállítást állítottam össze a legkülönbözőbb műfajokban. Légifelvételektől a cégérekig, a karácsonytól a zsidó templom romos állapotának bemutatásáig, sokféle témájú anyagot készítettem. Falunapokon a kultúrházban vagy az iskolában szerepeltek a felvételeim.

Érdeklődésed nagyon sokirányú, a történelem, a kultúra és a hit nagy kérdései különösen foglalkoztatnak. Több könyvet is írtál ezekről a témákról, melyek ezek és mi a fő üzenetük?

Miután önálló iparos lettem, készítettem néhány gyűjteményes könyvet. Részt vettem évkönyvek fényképeinek készítésében. Több alkalommal felmerült, hogy a kiállítások anyagát könyvbe kellene szerkeszteni. A jó javaslatok és ötletek legtöbbje a nyomdaköltségen bukik el. Újságpapírra nyomott olcsón kivitelezhető megoldáshoz nem voltam partner. A kétezres évek elején több kiállítást állítottam össze a Győrt ért első, 1944. április 13-án történt bombázásról. Sikerült eredeti fényképeket vásárolni, melyek a korabeli kolléga felvételein keresztül mutatták be a szörnyűségeket. Ezeket a képeket levéltári kutatással és korabeli újságcikkekkel kiegészítettem.

Helytörténész és levéltáros barátaimmal úgy ítéltük meg, hogy Győr város életében is fordulópont volt a második világháború.

Három fontos pontot jelöltem ki, elsősorban olyat, amihez van annyi anyagom, amivel el lehet indulni. Az első volt Győr 35 alkalommal történt bombázása, a második a zsidó vallású magyar emberek elhurcolása, a harmadik Apor Vilmos győri püspök meggyilkolása.

Közben megírtam a Kisfaludy utca történetét, utána pedig az Ipartestület 1005 oldalas nagy könyvébe 600 oldalnyi anyagot. A korábbi sok kiállítás hozadéka a Rábaközi emlékművek három kötete. Készítettem egy orvos barátomnak egy kerek évfordulós könyvet. A győri kórház építőjének, Dr. Petz Lajosnak különösen szép kiadványát sikerült elkészítenem.

Sok évtizeden keresztül örökítetted meg képeiden Győrnek és környékének tárgyi emlékeit, változásait. Képeiddel mire fókuszáltál elsősorban és hogyan sikerült ötvözni fényképész hivatásodat a kutatói-írói vénával?

A könyvek készítésénél arra törekedtem, hogy az olvasó tapasztalja meg, hogy ezeket egy fényképezéssel foglalkozó ember készítette. A levéltáros nyilván a dokumentumokra helyezte volna a hangsúlyt. A könyvtáros az irodalomra, vagy a kiadványokra. A levéltári kutatómunka sok olyan tapasztalatot nyújt, amelyek a következő kiadványhoz ötleteket, támpontot adnak.

Számunkra kiemelkedően fontos a győri zsidóság története iránti nagyfokú érdeklődésed. Utalunk a Quiritatio (Sikoly) c. nagyszabású munkára, amely a győri zsidó tragédiát dolgozza fel az 1938-1945 közötti időszakban. De beszélhetünk a győri zsidóság történetéről általad készített kiállításról a hajdani győri zsidó Menházban. Kiemelkedő munkát végeztél a 2024-es Zsidók Győri Gyökerei Világkiállítás alkalmából kiadni tervezett fotóalbum elkészítésében is. Szabad megkérdezni, honnan az affinitásod a zsidóság felé?

Középiskolai tanárom hívta fel a figyelmet a zsidóság sorsának ismeretére. Egyszerűen nem volt téma, nem jelent meg a közbeszédben, hogy mi történt a zsidókkal. Azokkal az embertársainkkal, akik ugyanolyan állampolgárok voltak, mint a katolikusok, a reformátusok, vagy az evangélikusok. Nekik zsidó vallásuk volt. Bármennyire hihetetlen, ezernél több törvény, miniszteri utasítás, kormányrendelet és helyi szintű korlátozás történt a zsidó vallású magyar állampolgárok irányába, de, a magyar állampolgárságuktól nem fosztották meg őket. Engem az embertelen eljárás mélységesen felháborít, ezért is szoktam olyan szabatosan fogalmazni, hogy a zsidók, zsidó vallású magyar állampolgárok.

Soha nem kérkedtem a katolikusságommal, annak idején annak kereszteltek. Zsidó barátommal együtt töltöttük a katonaidőnket és ez a téma soha nem került szóba. Az 1980-as évek végén már foglalkoztam a zsidó témával, amikor egy alkalommal ez is szóba került a „könyvtárosok napi találkozója” alkalmával. (Munka után 5 – 6 óra között évekig működtettünk egy nyitott asztaltársaságot, ezt neveztük el könyvtárnak.)

A történeti hűséghez tartozik, hogy 1982-ben lehetőségem volt személyautóval Nyugat-Németországba utazni. München és környéke fért bele az egyhetes utazásba. Akkor már ismertem a halál- és munkatáborok történetét. Kiutaztam Dachau-ba, ami talán 20 kilométerre van Münchentől. Az ott készített felvételeim a Menház holokauszt termében, az egyik tablón szerepelnek.

A Quiritatio anyag gyűjtése során nagyon sok emberrel találkoztam, köztük több holokauszt túlélővel tudtam személyesen beszélni. Volt, aki mereven elutasított, nem akarta megosztani az emlékeit. Bezárkózott a szó fizikai értelmében is a lakásába és az orvosán kívül senkit nem engedett belépni. Többen viszont szívesen meséltek a velük történt eseményekről.

Az internet világának köszönhetően ismerkedtem meg a győri származású Quittner Klein Éva, Ausztráliában élt festőművésznővel. Közel tizenöt éven keresztül leveleztünk. Az ő története „A holokauszt legfiatalabb győri túlélője” címmel szerepel a könyvben. Mint képzőművész sikeres életpályát tudhat magáénak, holokauszt túlélőként megírta az „Emlékezés kavicsai” című könyvet, amelyet széles körben kellene terjeszteni. Kértem, rajzolja le azokat a helyszíneket, ahol a szörnyű események elszenvedője volt. Többszöri kérés ellenére ettől elzárkózott, mondván képtelen erről rajzokat készíteni. Megértettem és tudomásul vettem a döntését. Leveleiben halvány utalások voltak a vele történtekre, de további részletek felidézésére nem volt ereje. 2022. július 10-én, 91 éves korában halt meg Sydneyben.

A könyv elkészítésében prof. dr. Schubert Miklós történész barátom volt a legnagyobb segítségemre. Több angol nyelvű részletet fordított magyarra, közte az ő szüleinek csodálatos élettörténetét is megosztotta velem.

Nem csak visszaemlékezéseket gyűjtöttem, hanem a feleségem társaságában 2009-ben egy hétig Lengyelországban kutattam a zsidóság történetét. Krakkó volt a központ, ahonnan két alkalommal is kiutaztunk Auschwitz-ba, illetve Birkenau-ba. Mind a két nap a részletes fényképezéssel telt. Végigjártam valamennyi nemzeti épületet és a kutatási módszeremnek megfelelően készítettem nagy totál és apró részleteket bemutató felvételeket is. Így találtam rá az egykori foglyok festményeire. A francia vagy az olasz elhurcolásokat vasúti zakatolással és sínek csikorgatásával illusztrálták. Ilyen sok év után is a fülembe cseng a hanghatás.

Megható pillanat volt, amikor izraeli katonai egységgel találkoztam, akik katonai tiszteletadással adóztak az akasztófa előtt az összes áldozat emlékének. A két helyszínen készített rengeteg felvételből több tablót állítottam össze, amelyek a győri Menház kiállító helyiségeiben láthatók.

A találó, Quiritatio elnevezés Benedek István Gábor úrnak köszönhető. A könyv megtalálható Izraelben, a Yad Vasem múzeumban és a Washingtoni Holokauszt Múzeumban, valamint Washingtonban a Kongresszusi Könyvtárban. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb elismerést nem kaphat egy vidéki fényképészmester és helytörténeti kutató.

A Quiritatio megjelenése után több megkeresést kaptam. Számomra különösen értékesek azok a levelek, amelyek Izraelben élőktől érkeztek. Büszke vagyok Neuwirth Károlyra, aki a munkaszolgálatból hazatérése után kivándorolt Izraelbe és harcolt a zsidó állam megszületéséért.

Nagyon sajnálom, hogy Quittner Klein Évával nem sikerült személyesen találkozni. Két szép albumát őrzöm és nagyon sok fényképét. Annak viszont örülök, hogy a nagyszülei síremlékét sikerült rendbe hozatni és 2019-ben – két évi utánajárás után – az egykori lakása előtt a szülei és a testvére emlékezetére botlatókövet tudtunk elhelyezni. A rövid és megható ünnepségre Ausztráliából Győrbe utazott a leánya és orvos fia a párjával együtt. Az utcai megemlékezésnél megjelent és beszédet mondott a vármegye főispánja.

Sokszor mardos a lelkiismeretem, hogy az örömmel járó izgalom is hozzájárulhatott a halálához. Ugyanakkor nyugodt vagyok, hogy Éva asszony még életében mindent megtett a felmenői tiszteletéért.

Végül, mik a legújabb terveid? Hogyan egyezteted össze lankadatlan munkádat, igazából hobbidat, a családod életével?

Hogy a végén kezdjem a válaszadást: sajnos nincs közvetlen unokánk. A leányom és a fiam is szingli. Egy ismerős házaspár 9 éves kisfiának a nevelésében segédkezünk. Azt szoktam mondani: ezek a könyvek az unokáim. Bízom abban, hogy évtizedekig fennmaradnak és örömet nyújtanak azoknak, akik a könyv lapjait forgatják. Azt tudom, hogy több szakdolgozatnak szolgált alapjául a Quiritatio, illetve többen felhasználták a munkájuk során. A megjelenéskor kiadott talán négyszáz példány nagyon gyorsan elfogyott.

Gondoltál-e arra, hogy hatalmas és különösen értékes fénykép gyűjteményedet hozzáférhetővé tedd a nyilvánosság számára, egyben kezelésével megbízzál valakit vagy valamilyen szervezetet?

Ezen már sokat töprengtem. Ha netalán hirtelen meghalnék, a családom megőrülne a sokféle gyűjteménytől.

Már egy nagyobb anyagot a megyei könyvtárnak adományoztam. A régi győri kollégák felvételei közül rengeteg képet bocsátottam a budapesti székhelyű Fortepan rendelkezésére. A zsidósággal kapcsolatos anyagot már átadtam Villányi úrnak, a helyi hitközség elnökének. A Szabadságharccal kapcsolatos gyűjteményem felszámolás alatt van. A győri kórház alapítójának, Dr. Petz Lajosnak a gyűjteményes anyaga ajándékozásra vár.

A legnagyobb gyűjteményem Szent Lászlóhoz kapcsolódik, 23 kiállításom volt belőle az ország különböző városaiban. Ettől még nem akarok megválni. A Rábaköz felvételei nagy helyet foglalnak el, még nem döntöttem a sorsáról.

Elképzelhetetlenül sok felvételt, képet és negatívot őrzök a hatvan év alatt készített munkámból. Egy 18 négyzetméteres garázs feldolgozása nem egyszerű dolog. A lakásban csak 2x2x4 méternyi helyem van és mindig újabb megbízásokat kapok. A legnagyobb probléma, hogy nehéz rendszerezni, mivel a nap csak 24 órából áll.

Tudom, nem erre számítottál, de nem akarok nagy szavakat használni a gyűjtemények sorsával kapcsolatban.

Kedves István, köszönöm a beszélgetést, nagyon jó egészséget és sok erőt kívánok további munkádhoz.

Krausz Péter

Kérdezett és az angol fordítást készítette: Krausz Péter

Nagy István fényképriportja és beszédek

A Győr-szigeti temető ravatalozójában tartott megemlékezés a korábbi évekhez képest megnövekedett részvétel mellett zajlott le szép napsütéses nyári napon, 2023. június 18-án.

A megjelenteteket Villányi Tibor, a Győri Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte és üdvözölte a megemlékezés vendégeit.

Elsőként Dr. Prof. Grósz Andor, a MAZSIHISZ közelmúltban megválasztott elnöke emelkedett szólásra. Különös jelentőséggel bír, hogy Grósz Andor győri származású, amire utalt is beszédében.

Itt látható továbbá a MAZSIHISZ Elnökének interjúja, amely a Kisalföld c. napilapban jelent meg 2023. június 24-én.

Ezt követően Rózsavölgyi László, győri önkormányzati képviselő, Dr. Dézsi Csaba András, Győr polgármesterének képviseletében szólt az egybegyűltekhez.

Totha Péter Joel, Győr és a Magyar Honvédség főrabbija, beszédében emlékezett a 79 évvel ezelőtti győri és magyarországi eseményekről. Gara István kántor gyászénekét követően a megjelentek elmondták az ősi kádist a Holokausztban meggyilkoltak emlékére.

Végül Dr. Krausz Péter, a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány kuratóriumának elnöke kapott szót, aki felhívta a figyelmet a jövő évi 80. évfordulóra tervezett Világtalálkozóra és a már folyó diákpályázatra. Meghívta a résztvevőket a 2024. júliusi eseményekre.

Popper Vilma a 19-20. századi magyarországi irodalomtörténet alig ismert szereplője. Életéről sajnos csak foszlányok ismeretesek, a zsidósághoz való kötődéséről pedig még kevesebbet tudunk.

Írta: Polgár György

A termékeny irodalmár 1857. május 11-én született Győrött. Édesapja, Armin Popper az 1848-49-es szabadságharc oldalán küzdő osztrák önkéntesekből álló Bécsi Légióban szolgált. A felkelés leverése után Újvárosban telepedett le orvosként. Édesanyja, Josephine Leon szintén osztrák volt. Egy testvére volt, Helén Lujza. Győrött érettségizett. Orvos szeretett volna lenni, de akkoriban egy nő számára ez lehetetlen volt. Vilma anyanyelve a német, de kiválóan beszélt magyarul, angolul és franciául. Neveltetésében fontos szerepet kaptak a szabadságharc eszméi, amelyek nem egy munkájában is visszatükröződnek.

A zsinagóga közvetlen közelében, a mai Kossuth Lajos utca 14-ben laktak.

Angol és német nyelvtanárként helyezkedett el a Győri Királyi Felsőbb Leányiskolában (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium), de édesapja praxisában is gyakran kisegített. Az első világháborúban – ekkor már ötvenhét éves– ápolónőnek jelentkezett és a leányiskolában berendezett katonai kórházban szolgált. Tagja volt a Győri Jótékony Nőegyletnek, alapítványt hozott létre a rászoruló diákok megsegítésére, felekezeti hovatartozás nélkül.

Popper Vilma soha nem ment férjhez. Élete utolsó évtizedeiben csöndesen, magányosan élt a szülői házban, testvére gyermekeivel és unokáival foglalkozott.

1944-ben, a nyilaskeresztes hatalomátvételt követően a Csillag-szanatóriumban talált rövid ideig menedéket, de az intézményt hamarosan bezárták. A város és környéke zsidóival együtt a győrszigeti gettóba kényszerítették, majd Auschwitzba deportálták. A nyolcvanhét esztendős asszony csodával határos módon túlélte az út borzalmait. A gázkamrában gyilkolták meg.

Német nyelven írt

Popper Vilma írásait németül vetette papírra. Tizenhat kötete közül mindössze három jelent meg magyarul. Eddig még senki nem vállalkozott a többi lefordítására. Minden bizonnyal ez lehet az oka annak, amiért kevéssé ismert a magyar irodalomért érdeklődők körében. Könyvei közül néhány angol nyelven is kiadásra került. Több írónkat fordította németre, többek között Mikszáth írásait. Ezért Ausztriában és Németországban a magyar irodalom nagyköveteként is számontartották. Külföldi szerzők írásait fordította magyarra.

Sokoldalú elbeszélő. Írt meséket, esszéket, karcolatokat, történelmi és egyéb tárgyú novellákat. Sok ismert kortárs íróval tartott fenn kapcsolatot, többek között Mikszáth Kálmánnal, Karinthy Frigyessel és Molnár Ferenccel. Szoros barátság fűzte a kor nevezetes színésznőjéhez, Jászai Marihoz is, akit még akkor ismert meg, amikor Jászai cselédlányként dolgozott a szomszédban. A híres művésznővel való találkozás emlékét őrzi Jászai Mari és a zöld pad című írása.

Első írói sikerét 1891-ben a Lipcsében kiadott Märchen und Geschichten für große und kleine Kinder (Mesék és történetek nagy- és kisgyermekeknek) kötetével érte el. Ettől kezdődően folyamatosan jelen volt a német irodalmi életben. Ez a műve magyarul Mesék és regék címen 1894-ben jelent meg, melynek szerzője „Vilma néni”. Nem ő, hanem Ágai Adolf, a nevezetes Borsszem Jankó című élclap alapítója fordította nyelvünkre és készített hozzá bevezetőt „Forgó bácsi” néven. A rövid mesék erkölcsi útmutatást adnak az olvasóközönségének: „Ezt a mesés-könyvet a gyermek önálló gondolkodásának fejlesztésére épp oly alkalmatosnak tartom, mint arra, hogy prédikálás nélkül terelje ébresztő lelkét a szépre és igazra” – írja Ágai.

Popper zsidósága egyáltalán nem tükröződik a történetekben. Sokkal inkább a keresztény többségi társadalom hagyományai jelennek meg, amire némely cím is utal, pl. Az első karácsonyfa, vagy a Mikulás. Ennek oka lehet talán, hogy asszimilálódott zsidó családból származott.

Második alkotását, az Altmodische Leute-t (Régimódi emberek) Drezdában adták ki ugyanabban az évben. Magyar változata, a Különös emberek öt évvel később került a hazai könyvpolcokra. Harmadik kötete a Neue Märchen und Geschichten az utolsó, ami magyarul is eljutott az olvasókhoz, Újabb mesék és regék címmel, 1900-ban.

Popper alapító tagja volt az 1909-ben létrehozott győri Kisfaludy Irodalmi Körnek, melynek célja „a magyar irodalom művelése, fejlesztése és terjesztése, a szépművészetek ápolása, felolvasások és ünnepélyek rendezése, valamint jelesebb irodalmi termékek kiadása által”. Ekkortól a győri lapok is publikálták írásait, melyeket azután irodalmi esteken olvastak fel. 1894 és 1920 között tagja volt a Verein der Schriftstellerinnen und Künstlerinnen Wien-nek (Írónők és Művésznők Egyesülete, Bécs) is, ahol szintén rendszeresen hangzottak el írásai. Históriáit az elsőrangú német szépirodalmi lapok szívesen közölték. Max Geißler, a kor egyik ismert német irodalomtudósa 1913-ban ugyan dicsérte novellisztikus tehetségét, de azt is hangsúlyozta, hogy Popper felismerte saját tehetségének határait.

1902-ben a Kossuth-centenáriumot egy, a szabadságharcról szóló ifjúsági regénnyel köszöntötte Die Fahne hoch! (Magasra a zászlót!) címen, majd írt egy életrajzi regényt Forstmayer Richárdról, a győri káptalan neves orgona- és csellóművészéről. 1926-ig gyakran jelentek meg magyarra fordított kisebb írásai helyi lapokban is, például a Győri Hírlap hasábjain. Ezek többnyire velős gondolatú rövid elbeszélések vagy Ezópusz stílusában megfogalmazott fabulák voltak.

Egyik jelentőségteljes novellája, az Ahasvér fiai is a Győri Hírlapban jelent meg. (Ahasverus, avagy a bolygó zsidó legendája egy középkori történet egy zsidó férfiról, akit Jézus Krisztus a Golgotára menet megátkozott, hogy életben maradjon az utolsó ítéletig. Ezért kénytelen vég nélkül a világban vándorolni.) Dr. Nagy Erzsébet, győri magyar-történelem szakos középiskolai tanár, helytörténész így ír erről a Popperól készített monográfiájában: „E rövid elbeszélés vallomás a hazaszeretetről és a kiközösítés fájdalmas élményéről. Az elbeszélés szereplői kiközösített emberek: egy nagybeteg cigány muzsikus és egy zsidó orvos. A haldokló így panaszolja el orvosának egy életen át hordott fájdalmát:

„Lássa doktor úr – szólt a cigány, mikor a vonó kiesett erőtlen kezéből – most már megkönnyebbültem. Öcséim ezeket a nótákat fogják fújni, ha majd temetnek, és az anyaföld befogadja megtért fiát. A halottnak megadják azt a földet, melyet az élőtől megtagadtak. Mi cigányok Ahasvér átkát viseljük, nekünk bolyonganunk kell, mindig csak bolyongunk, pihenés nélkül. Senki sem szereti forróbban a hazát, mint mi, senki sem énekli meg úgy az anyaföldet, amelyből egyetlen göröngy sem a miénk, mert mi nem vagyunk magyarok – csak cigányok…” „Öregem, ezt én is elmondhatom magamról” – szólt az orvos, én is Ahasvér átkát hordom, mert zsidó vagyok. Nekünk ugyan szabad a földért küzdenünk, véreznünk és meghalnunk, de azért mégis idegenek, mindig csak jöttment Ahasvér ivadékai maradunk.”

Műfordítással is foglalkozott.

A nácizmus előretörésével önálló kötete már nem jelenhetett meg. A hozzá hű Győri Hírlap álnéven helyet adott burkolt állatmeséinek, melyek mindegyikére a szellemes gúny, a térhódító nácizmus ostorozása a jellemző.

Szerény emlékek

Popper Vilma hagyatékának nem akadt megmentője.

A háború után, 1945-ben hazatért unokaöccse, dr. Korein Sándor, a Csillag-szanatórium egykori orvosa, egy fehér márvány emléktáblát helyezett el Popper Vilma volt lakóhelyének belső kapualjában. A Győri SZC Kossuth Lajos Technikum és Kollégium diákjai egy koszorú elhelyezésével és egy kis műsorral korábban minden évben megemlékeztek az írónőről az emléktáblánál. Az utóbbi években a bejutás leheltelenné vált, ezért ez a szép szokás elmaradt.

Mivel a rossz állapotban lévő, körülbelül 150 éves ház jelenleg felújítás alatt van, van remény arra, hogy nemsokára ismét lehetővé váljék a megemlékezés. Az emléktáblát átmenetileg leszerelték, a munkálatok befejeztével vissza fogják helyezni.

Petőcz Miklós irodalomtörténész és költő az alábbi, 1997-ben kelt versével így emlékezik meg a győri irónőról:

Popper Vilma! e név mintha

„De profundis” mélybe nyitna.

Gyermekszemmel látott arca

a gettószél s a kapuja

mintha tűnt titkot takarna…

.

Apja, míg a nemzet felkelt,

légiósként tett Bécsben rendet

s úgy állt a honvédséghez

sebészkése lett csak véres.

.

Többé Bécsbe vissza nem tért.

Maradt nálunk megtűrt vendég.

Orvos volt… s félholt a nemzet…

meg itt remélt több türelmet.

.

Így lett dráma lánya sorsa

Elnyelte gázkamrák korma.

Nyolcvanhat éves korában

a városházán én még láttam.

.

Házuk mellett állt egy zöld pad.

Kik látták, nem látják holnap.

Hol Jászaink kis cselédként

megvárta a játék végét.

.

s ezt a pár sort tollba mondta

Ő s Karsay Jolán és Flóra.

Mindkét játszótárs nagynéném

s rozsdás rézzé vált az élmény

S mert Két Kaszás menni késztet.

Ezt készítem a révésznek.

Dr. Nagy Erzsébet nem kis munkával 2006-ban összeállított egy hiánypótló monográfiát Popper Vilma a szelíd hangú írónő címmel, amivel méltó emléket állított a majdnem elfeledett zsidó írónőnek. Szerinte „Az igazi emlékápolást azonban az szolgálná, ha kiadásra kerülnének művei, s így gondolataival, szelíd emberségével jelen lenne az irodalomszeretők, az olvasók körében.”

Felhasznált források:

• A magyar irodalom győri nagykövete, Kisalföld, December 2, 2013
• Max Geißler: Führer durch die deutsche Literatur des 20. Jahrhunderts. Dunker, Weimar 1913
• Győri Legendák – Petőcz Miklós versei. Palatia Nyomda, Győr 1997
• Győri Életrajzi Lexikon, Győr Városi Könyvtár, 2020
• dr. Nagy Erzsébet: Popper Vilma, a szelíd hangú írónő, Győr, 2006
• Popper Vilma írónőre emlékeztek Győrben, Új Élet, 2013. december 15.
• Nagy Mária: 160 éve született Popper Vilma, a tragikus sorsú győri írónő, Győri szalon, 2017. május 11.
• Mazsihisz és jewishgyor website: Magyarországi zsidókért díj dr. Nagy Erzsébetnek-és-Harsányi-Lászlónak 2022. március 24. ; https://jewishgyor.org/2022/03/27/ez-az-onzetlen-asszony-nem-dijakert-dolgozik-hanem-embersegbol/ 2022. március 27
• Wikipedia
• Győri SZC Kossuth Lajos Technikum és Kollégium, Ladocsi-Tóth Mónika, szóbeli közlés, 2023. május 16

Dr. Róth Emil (Joel Zvi) rabbi életének gyökerei és korai évei

Amir Livnat írása

Ivrit változat alul

Bevezetés

Dr. Róth Emil (Joel Zvi) rabbi, a győri neológ hitközség 1944 előtti utolsó rabbija a város zsidó történetének ismert alakja. Cionista szemléletével a II. világháború kitörése előtti években a város számos fiatalját, köztük az ortodox hitközség tagjai közül is sokakat meggyőzött arról, hogy Palesztinába, Izrael földjére vándoroljanak ki, és ezzel életüket mentették meg. Róth rabbi a háború alatt végig a gyülekezetével maradt, annak ellenére, hogy lehetőséget kapott, hogy megmentse magát és családját. Róth rabbit, mint közösségéhez hűséges tanítót és szellemi vezetőt, gyakran emlegetik “Győr Korczakjaként”. Emlékezetes még az ortodox Benzion Snyders rabbival közös prédikációja a zsidó közösség utolsó szombatján, a Budai utcai barakk-táborban, az Auschwitz-Birkenauba való deportálás előtt.

Nem meglepő tehát, hogy Róth rabbira a győri zsidók és leszármazottaik vezetőként és példaképként, szinte mitikus alakként emlékeznek. Ennek megfelelően sokat írtak már a győri rabbiként eltöltött éveiről, 1935-től a hitközség utolsó napjaiig 1944 júniusában. Kevésbé ismert és dokumentált viszont az az időszak, mielőtt Róth rabbi átvette győri pozícióját. A következőkben ezeket a hiányosságokat pótoljuk, és nyomon követjük Róth rabbi gyökereit és korai éveit.

Gyermekkor

Róth Emil 1907. szeptember 21-én született. A magyar mellett a Joel Zvi (יואל צבי) zsidó nevet kapta, ennek okairól később lesz szó. Vezetéknevét, Róthot, a modern héberben “רוט”-ként, a hagyományos zsidó héberben általában “ראָטטה”-ként írják.

A budapesti levéltárban őrzött anyakönyvi adatok fényt derítenek Emil családjára. Szülei Róth Izsák és Kohn Irén, akik 1904. július 28-án kötöttek házasságot. Emil szülei öt fia közül a harmadik. Legidősebb testvére Dezső (Dávid) 1905. június 10-én született. Másodikként, 1906. augusztus 29-én jött világra Andor (Mordechai), és utánuk, mint említettük, következett Emil. Emil fiatalabb testvérei Sándor, aki 1909. október 6-án, és László, aki körülbelül egy évvel később, 1910. október 21-én született.

Emil Kunszentmártonban született, ahol szülei, Izsák és Irén éltek, és ahol valamennyi gyermekük világra jött. Kunszentmárton a mai Magyarország keleti részén, az Alföldön, a fővárostól, Budapesttől mintegy 130 km-re délkeletre található. A Körös folyó keleti partján fekszik, amely a Tisza egyik mellékfolyója, és a határában a folyón átívelő híd miatt fontos keresztútnak számít. Kunszentmárton már 1807-ben városi rangot kapott.

1910-ben, nem sokkal Róth Emil születése után 10 921 lakos élt itt, ebből 222 zsidó. A városban 1912-ben új zsinagógát építettek, amely ma is létezik. A kunszentmártoni zsidók többsége mezőgazdaságból, kereskedelemből és különböző kézműves mesterségekből élt. A városban élő zsidóknak gabonamalmuk, faipari üzemük és nyomdájuk is volt. Emil családja gabonakereskedésből tartotta el magát. Tiszai teherhajókon szállították a gabonát.

Emil gyermekkori családi életét testvére, Róth Sándor visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, aki a későbbi években az izraeli Ma’abarot Kibbutz tagja lett, és egyébként az Israel Goren héber nevet vette fel. A „Tiszától a Hefer-patakig” című könyv magyar származású Kibbutz-tagok, köztük Israel Goren történeteit gyűjti össze. Az ő emlékeit idézzük:

“A faluban egy 25 családból álló kis zsidó közösség élt. A szüleim kóser konyhát tartottak, sábátkor bezárták a boltjukat stb. és megünnepelték a zsidó ünnepeket: peszách, ros hásáná, jom kipur stb. Gyakran idézték a “Le’Shana Haba’a Bi’Yerushalim” (“Jövőre Jeruzsálemben!”) c. verset. Családunk nagyon melegszívű volt, és meghitt volt a kapcsolat a családtagok között. A szüleim otthonában szívtam magamba a zsidó hagyományt, ami mindannyiunk számára sokat jelentett: szüleimnek, nagyszüleimnek és nekünk, az öt fiúnak… A vakációk idején apa a rabbi szemináriumból egy diákot látott vendégül, aki nekünk Tórát tanított. Az iskolaév alatt csak heti egy órában volt vallásoktatás, ami nagyon szegényes keveset adott. A vakációink csodálatosak voltak: délelőtt a zsinagóga udvarán játszottunk, aztán egy-két órát tanultunk a diákkal, délután pedig – mint minden más gyerek és fiú – alkonyatig úsztunk a házunk melletti patakban. Így nőttünk fel a faluban, és jól éreztük magunkat. Apám a gabonakereskedésben dolgozott. Jómódú család voltunk”. 

A kunszentmártoni elemi iskola befejezése után a Róth család gyermekei, köztük Emil is, a közeli Szegedre kerültek gimnáziumba. 1920-ban, Róth Emil ottani tanulmányainak kezdetéhez közel, a szegedi zsidó közösség 6 958 főből állt, ami a város teljes lakosságának mintegy 6%-át tette ki. Többségük a neológ hitközséghez tartozott.

Családtörténet

Most visszamegyünk néhány évet, hogy nyomon követhessük Emil tágabb családjának történetét és annak eredetét. A szüleivel kezdjük, és tovább haladunk a családfán korábbi generációkig. Emil édesapja, Róth Izsák 1878. április 3-án született Komádiban, amely Kunszentmártontól mintegy 120 km-re keletre, a mai magyar-ukrán határ közelében található. A Róth család korábbi generációi is ebben a városban éltek.

Róth Izsák édesapja, azaz Emil nagyapja, Róth Lajos/Leopold, zsidó nevén Yehuda Aryeh. Izsák édesanyja Porgesz Aranka. A házaspárnak Izsákon kívül 4 lánya született: Hermina, később Fisch Béla felesége, Rosa, később Josef Baron felesége, Ethel, később Schwarz Izsák felesége, és még egy lány. Felesége, Aranka halála után, 1891. szeptember 15-én Lajos feleségül vette Sussman Sara-Szerénát. Egy fiuk és három lányuk született.

Emil édesanyja, Kohn Irén 1877. június 4-én született. Szülei Kohn János és Kohn Regina. Irénen kívül még egy Ödön nevű fiúról tudunk. Irén Csongrádon született, de a közeli Kunszentmártonban, Róth Emil szülőhelyén nőtt fel. A Róth családhoz hasonlóan Kohn János is gabonakereskedéssel foglalkozott. A viszonylag kisvárosban valószínűsíthető, hogy a Róth és a Kohn családokat üzleti szálak fűzték össze, ami végül Izsák és Irén, Emil szülei közötti házasságot is elősegíthette.

A következőkben tovább utazunk visszafelé az időben, hogy még távolabbi gyökereket is felkutassunk a Róth családbanl. Lajos, Emil nagyapja, Róth Dávid és felesége, Klein Frumet fia. Lajoson kívül három fiuk született, Ignatz-Yitzchak, Isidore-Israel, Simon és egy lányuk, Memet (Engel). Mint említettük, a családnak ez a generációja már Komádiban élt.

Még egy generációval korábban találjuk Róth Dávidot, aki Róth Simon és Reich Rózsa (Reisel Reich) fia. Dávidon kívül még két gyermekük született: Josua és Sara, később Jakob Feldman felesége. Simon apja, aki a család legkorábbi ismert őse, Róth Joel. Róth Emil az ötödik generációs ősének, azaz ük-ük-nagyapjának a héber nevét viseli. De, mint kiderült, nem erről a személyről kapta a nevét.

A korábban említett Róth Simonnak, Róth Emil ősének volt egy első felesége Reich Rózsa előtt: Zipora, született Gotlib. Egyetlen fiukat Róth Joel Zvi-nek hívták, akit valóban nagyapjáról neveztek el, és aki később e dinasztia leghíresebb alakja lett. Róth Emil tehát Joel Zvi Róthról kapta a nevét: dédapja féltestvéréről. Joel Zvi Róth 1820-ban született Komádiban. Rabbiként szolgált több nyugat-magyarországi városban. 1854-ben Huszt városában kezdett rabbiként szolgálni, ott nagy jesivát alapított, és fokozatosan Magyarország egyik legjelentősebb rabbijává vált. 1892-ben bekövetkezett halála után több, a szellemi hagyatékát tartalmazó könyv jelent meg, a legjelentősebb a Beit HaYozer (בית היוצ “ר, amely név héberül Joel Zvi Róth nevének rövidítésére utal).

A tanulás évei

Miután áttekintettük családja történetét, most ismét Róth Emilre összpontosítunk. Róth Emil 1926 júniusában kezdte meg tanulmányait a budapesti Zsidó Teológiai Szeminárium és Zsidó Tudományegyetem, mai nevén Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem (ORZSE) hallgatójaként. Ezt a neológ hitközséghez kötődő intézményt még 1877-ben alapították, és ma is működik. A Szeminárium végzősei a magyarországi neológ zsidóság vezető személyiségeivé váltak. Emil tanulmányai idején Blau Lajos (Yehuda Aryeh) rabbi volt a rabbiszeminárium vezetője.

Róth Emil öt éven át tanult a Rabbiképzőben. Tanulmányai alatt a Szeminárium hallgatói a Budapesti Egyetemen filozófiai doktori fokozatot szereztek. Tanulmányai részeként Róth Emil munkájának középpontjában Bertinoro Obadiah rabbi állt: egy 15. századi rabbi és kommentátor, aki Olaszországban született, majd Izrael földjére költözött, és a jeruzsálemi zsidó közösség egyik vezetőjeként szolgált. Róth 1930-ban “Obadjah Bertinoro palesztinai utazása” címmel jelentette meg dolgozatát. Egy példányát a jeruzsálemi Héber Egyetemnek ajándékozta. Ez a kézzel írt dedikációt is tartalmazó példány jelenleg az Izraeli Nemzeti Könyvtárban található.

Róth Emil tanulmányai során Jeruzsálemben tartózkodott a Héber Egyetem vendéghallgatójaként. Az egyetem akkoriban még a kezdeti éveiben járt, és a város többi részétől távol, néhány épületből állt a Scopus hegy tetején. Emil 1930. október 28-án érkezett a brit mandátummal alatt lévő Palesztinába a “Zelio” nevű hajóval. Körülbelül egy évig maradt Jeruzsálemben. A Héber Egyetemen folytatott tanulmányai mellett Emil a Rabbi Kook Központi Jesivában is tanult, amelyet Abraham Isaac Kook rabbi, a leendő Izrael főrabbija vezetett. Tanulmányai alatt a jesiva rabbi Kook házában volt, a ma róla elnevezett utcában, Jeruzsálem központjában. Jeruzsálemi tartózkodása alatt Emilt meglátogatta öccse, Róth Sándor, aki körülbelül hat hónapig maradt Izraelben.

Magyarországra történt visszatérése után, 1932. február 24-én Róth sikeresen letette a rabbivizsgát a budapesti Rabbiképzőben és rabbivá szentelték. Az erről szóló értesítés a Szeminárium 1931/2. tanévre szóló évkönyvében jelent meg.

Eger rabbija

Felszentelése után nem sokkal Róth Emilt kinevezték rabbinak Eger városába. A városhoz fűződő kapcsolatáról már 1931. június elejétől, már rabbivá szentelése előtt is jelennek meg beszámolók. Eger Magyarország északi részén, a fővárostól, Budapesttől mintegy 120 km-re északkeletre található.

A zsidók a várost német nevéből eredően Erlau vagy Erloi néven is emlegették. Róth rabbit a Status Quo Ante közösség – a magyar zsidóság önálló része, amely nem tartozott sem a neológ, sem az ortodox közösséghez – rabbijává nevezték ki. A Status Quo Ante a magyarországi zsidóság kis része volt, Egerben azonban ez volt a meghatározó közösség, amelyhez a város zsidóságának nagy része, ezekben az években 2 100 fő, tartozott. Ugyanebben az időszakban az egri kis ortodox közösség rabbija Shimon Sofer rabbi, a híres Chatam Sofer unokája volt. Sofer rabbi 1881-től 1944-es auschwitzi meggyilkolásáig szolgált Egerben.

A Nagy Zsinagóga pompás épülete a város központjában volt található, az egri Status Quo Ante közösség központjaként szolgált. Az épületet 1913. szeptember 13-án avatták fel, ma már nem létezik.

Az 1975-ben Jeruzsálemben megjelent Erloi Yizkor-könyv (Az egri zsidók emlékkönyve) Róth rabbi egri munkásságáról ezt írja: “Dr. Róth Emil, a fiatal rabbi, a budapesti Rabbiszeminárium végzőse, aki két évet töltött Izrael földjén, a jeruzsálemi Héber Egyetemen és [Kook rabbi] Haro’e jesivájában, 1932-ben érkezett a városba. Miután Dr. Eliezer Schweiger Nyitrára költözött, ide hívták meg a főrabbinak.

Rövid hivatali ideje alatt Dr. Róth Emil forradalmat vezetett be az ifjúsági oktatásban. A magyarországi rabbik közül ő volt a legaktívabb és legkövetkezetesebb a cionizmus és a héber nyelv terjesztésében … Dr. Róth Emil új lendületet hozott az egri cionista tevékenységbe. Az Ohel Shem iskola tantermeiben Róth rabbi korcsoportokra osztotta az ifjúságot, így legalább 4-5 oktatási csoport, mintegy 100 iskolás, a napi rendes tanulás után cionista zsidó légkörbe került. Héber dalokat és a héber nyelvet tanulták, ismereteket szereztek Izrael földjéről és népének történelméről. A sok kirándulás és nyári tábor, amelyet maga a fiatal és tehetséges rabbi szervezett és vezetett, különösen sikeres volt a fiatalok körében”.

Szintén ebben a könyvben találjuk az egri születésű Meir Zeira (Klein Tibor) visszaemlékezéseit: “Miután Róth Emil rabbi megkezdte működését, jelentős fordulat következett be: a zsidó ünnepeket a gyerekek az Izrael földjéhez való kötődés részeként ünnepelték, miközben megismerkedtek az ünnep szimbólumaival, gyönyörű héber nyelvű dalokkal és a rabbi által elmesélt megható történetekkel. Mindez az iskola után, az Ohel Sém termében történt. Mindezek miatt gyakran voltak nézeteltérések az iskola vezetősége és a rabbi, valamint fiatal segítői között.”

1935-ben Róth rabbit a győri neológ közösség rabbijává nevezték ki, ezért elhagyta Egert. Távozása után helyére Dr. Récz Zoltán rabbi került, aki szintén a budapesti Rabbiszemináriumban végzett. Róth rabbihoz hasonlóan őt is Auschwitzba vitték gyülekezetével együtt. Ő túlélte a borzalmakat.

Epilógus

Az Egerben és Győrben töltött idő alatt Emil családot alapított. Az 1910-ben Budapesten született Baneth Erzsébetet (Elisheva) vette feleségül. 1934 körül született legidősebb fiuk, György (Yehuda Aryeh), majd 1937 körül lányuk, Eszter Judit.

Róth Emil tehát a továbbiakban győri rabbiként működött, az utolsó napokig tartó változatos munkásságát ebben a városban itt nem részletezzük. 1944 júniusában a győri zsidókat két transzportban az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba hurcolták. Köztük volt Róth Emil, felesége és gyermekei is. Egyikük sem maradt életben. A holokausztban Izsákot, Emil édesapját is megölték. Édesanyja, Irén nem sokkal korábban hunyt el. Testvére, Róth Andor (Mordechai), felesége, Ágnes, és lányuk, Hanna is elpusztult.

Emil három testvére, Dezső, Sándor és László a család utolsó túlélői. Mindhárman kivándoroltak Izraelbe, és ott találtak otthonra. Idősebb testvére, Dezső még Magyarországon feleségül vette Klein Klárát. Kunszentmártonban éltek, ahol 1932-ben megszületett fiuk, Pál. Klárát és Pált 1944 júniusában Auschwitz-Birkenauba deportálták és ott megölték. Dezső túlélte a holokauszt éveit. A háború után feleségül vette Neiman Sara Parcelt, aki szintén a holokausztban vesztette el férjét. 1951-ben vándoroltak ki Izraelbe, és a Haifa melletti Kiryat Bialikban éltek. Róth László, a testvérek közül a legfiatalabb, szintén Kiryat Bialikban lakott.

Emil egyik testvére már korábban Izraelbe érkezett: Róth Sándor, akit már említettünk ott, ahol Róth Emil gyermekkoráról és tanulmányairól volt szó. Sándor Magyarországon jogot tanult, és ezzel párhuzamosan mezőgazdaságot, azt remélve, hogy Izrael földjén ez utóbbi hasznos lesz. Különböző cionista csoportokhoz csatlakozott, és többszöri próbálkozás után 1935-ben kivándorolt Izraelbe. Izraelben felvette a héber Israel Goren nevet. Csatlakozott a Ma’abarot Kibbutzhoz, amely a Netanjától nem messze fekvő Sharon területén található. Feleségül vette Klara Kliger-t, és két gyermekük született, Yitzhak és Igal.

A Dr. Róth Emil rabbiról szóló beszámolót nem is lehetne mással befejezni, mint testvére, Izrael Yanai szavaival: “Idősebb testvérem, aki a Rabbiszemináriumban tanult, haza hozta a cionista eszmét, amely lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy ténylegesen cionista legyek. Az ő hatására csatlakoztam a ‘Makkabi’ cionista diákszövetséghez… neki köszönhetően kerültem Izraelbe – miközben az ő sorsa nagyon keserves volt… mindezek majd szinte emlékműként szolgálnak a holokausztban elpusztult és nem a zsidó hagyományok szerint eltemetett bátyám emlékének”.

Amennyiben bármilyen további információval rendelkezik Róth rabbival kapcsolatban, kérjük, keresse Amir Livnatot: amirlivnat@gmail.com

Ivrit változat

A tizennégyből egyet már megrongáltak

2023. május 5-én újabb tizennégy botlatókő került elhelyezésre Győrben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) évekkel ezelőtt megkezdett projektjének keretében.

Az első kő a 15 éves korában meggyilkolt Korein Ágnesre emlékezik.

A kő elhelyezésekor megjelent Dr. Dézsi Csaba András, Győr polgármestere is, aki rövid beszédet mondott. Felszólalt Kirschner Péter, a MAZSIKE elnöke is. A megemlékezésről TV riport készült.

Emlékkövet kapott az 1920-ban (!) meggyilkolt Neuwirth Jakab tizenkét (12) családtagja is, három különféle helyszínen.

Kövek kerültek a Hacker család egykori lakóhelye elé. Milyen elkeserítő, hogy a Hacker kövek egyikét egy-két nappal lerakásuk után megrongálták. Fémtolvaj, aki a betontömböt valójában fedő vékony rézlemez helyett réztömböt keresett? Vagy antiszemita megnyilvánulás? Megdöbbentő.

Csillag Ferenc Mátyás, a megölt 12 éves kisfiú emlékét az Árpád úton elhelyezett kő őrzi.

Emlékükből fakadjon áldás!

Szedő Miklós riportja

A győri IWalk bemutatása

Mesterházi Ildikó,

a Zachor Alapítvány és a USC Soá Alapítvány Győri Nagykövetének írása

Közeledik április 16-a, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Március végére elérhetővé válik a megújított „győri zsidónegyed séta”, segítve a méltó megemlékezést. Ebből az alkalomból szeretném bemutatni Önöknek az IWalk oktatási programot.

Az IWalk program a Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítvány digitális oktatási programja, melyet Magyarországon a Zachor Alapítvány valósít meg. A programban ingyenesen elérhető telefonos applikáción keresztül helytörténeti sétára indulhatunk. A telefonos applikáció lehetővé teszi, hogy önállóan, vagy vezetéssel, helytörténeti sétán keresztül ismerkedjünk meg az adott település zsidóságának történetével.

Az információ szerzést segítik helyspecifikus digitális/multimédiás források – ezek a források a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában található videóinterjúk rövid (néhány perces) részletei. A győri séta során Lenke Askergren, Leslie Borsa, Keller Ibolya (Krausz Károlyné), Polgár Gabriella és Edith Tupy személyes visszaemlékezéseit ismerhetjük meg. Az interjú részleteken kívül a séta egyes állomásaihoz kapcsolódó, tanulási folyamatot segítő források is vannak. A győri séta tartalmaz térképet, fotókat, plakátot, újságkivágást.

A győri IWalk Győr-Sziget és Újváros egyes részeinek bejárásával, az aktív tanulás eszközein keresztül hozza közelebb a győri zsidóság történetét hozzánk. A séta állomásainak bejárása közben megismerkedünk a békés, nyugodt 1920-as évekkel, majd a kirekesztés, kifosztás és deportálás időszakával.

A séta öt helyszínen, tíz állomáson keresztül kísér végig bennünket.

1. Híd utca, Bercsényi liget eleje – a zsidó közösség letelepedése, a zsidó – nem zsidó békés együttélés időszaka
2. Zsinagóga mögötti park – a hitközség kialakulása, az asszimiláció időszaka
3. Zsinagóga udvara – zsinagóga és az iskola építése
4. Róth Emil emléktáblája – a rabbi szerepe és a cionizmus
5. Gyermekáldozatok emlékműve – jogfosztó intézkedések, diszkrimináció
6. Menház – a közösség ereje, a német megszállás
7. Kohn-féle Olajgyár Ipari Emlékhelye – a zsidóság szerepe a város iparosításában, a kifosztás időszaka
8. Simor János püspök tere – gettósítás, kirekesztés
9. Volt katolikus leányiskola és zárda – a barakktáborba költöztetés, csendes szemlélők
10. Szigeti Izraelita temető – Apor Vilmos, Mártírok Emlékműve

A séta során az irányított felfedeztetés, a reflektálás az irányadó. Az adott helyhez kapcsolódó szükséges háttérinformáció biztosításával előkészítjük a folyamatot, majd a diákok információt gyűjtenek különböző forrásokból. A tudáskonstruálás megbeszéléseken keresztül közösen zajlik, ezért nagyon fontosak a helyszínekhez és a videóinterjúkhoz kapcsolódó kérdések, valamint, hogy a diákoknak legyen lehetőségük reflektálni a hallottakra. A reflektálás történhet a séta közben, vagy az után, tantermi környezetben. Lehetőséget ad a telefonos applikáció arra is, hogy tanárként a diákok egyéni válaszait nyomon kövessük. Ebben az esetben ismernünk kell az IWitness felületet, melyről következő alkalommal írok részletesen.

Az IWalk alkalmazás bárkinek ingyenesen elérhető, a séták akár virtuálisan is teljesíthetők.

Az applikáció letöltésének folyamata a következő:

• Az IWalk az USC Shoah Foundation néven elérhető és ingyenesen letölthető a Google Play és App Store áruházakban. Ezt a logót kell keresni

• A letöltés után a felületen megjelennek az elérhető országok.

• Ki kell keresni a mi esetünkben Magyarországot, majd Győrt.

• “A győri zsidóság nyomában” címmel található meg a győri séta, a képen a neológ zsinagóga kupolája látható.

• A sétát le lehet tölteni, ezt fel fogja ajánlani az alkalmazás. Azért érdemes letölteni, mert így a helyszínen nem kell hozzá internet kapcsolat.

• Megkérdezi a felület, hogy a válaszokat el kell-e küldeni a tanárunknak. Itt azt érdemes bejelölni, hogy nem, ebben az esetben már el is indul a letöltés.

A séta virtuálisan, otthonról is megtekinthető, így lehetőséget ad személyes történeteken keresztül megismerkedni a közösség életével és történetével.

Források:

Zachor oktatási programok

Újkor.hu

A püspök és a győri zsidóság

E pár sort a magyar nyelvű Wikipedia alapján reprodukálom.

Miért is? Azért, mert Apor Vilmos volt az egyetlen magyar katolikus főpap, aki nem minden kockázat nélkül nyíltan kiállt a zsidóság védelmében a legnehezebb, 1940-es időkben.

Született Segesváron 1892-ben és meghalt Győrben, 1945-ben, mint Győr püspöke.

A neves erdélyi arisztokrata család sarja. A jezsuitáknál tanult. A győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, az innsbrucki egyetemen szerzett diplomát. 1915-ben szentelték pappá.

Gyulán kezdte meg szolgálatát segédlelkészként és tanárként, majd plébánosként. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében többedmagával a román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását.

Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével. Gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, látogatta a fogvatartottakat, segítette a szegényeket és a betegeket, templomot újított föl, katolikus lapot alapított. 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság eltörölte a hittanoktatást az állami iskolákban, a szülők mozgósításával Gyulán elérte ennek az intézkedésnek a visszavonását.

1941-ben, 49 éves korában, győri püspökké szentelték. A bíboros 1941 elején őt nevezte ki a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökévé, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott.

1943. augusztus 26-án a győri püspöki palotában gyűltek össze a kor katolikus közszereplői, hogy megvitassák a keresztény politizálás lehetőségeit, szembehelyezkedve a korszak kurzuspolitikájával.

„És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.” – Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdvasárnapi prédikációja (részlet)

A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben (1945).

Tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai ugyanakkor hatástalanok maradtak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, vagy továbbküldte az oltalomleveleket ezrével kiállító Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, a Magyar Vöröskeresztet vezető Apor Gizellához. Segítette a város polgári lakosságát is, a kolostorok vezetőivel együttműködve sok menekült elhelyezését biztosította, különösen Győr 1944. áprilisi bombázása után.

1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. A várost a visszavonuló németek is lőtték, találatot kapott a székesegyház is. A püspök minden menekülőt befogadott, a Püspökvár pincéiben több száz ember talált menedéket.

Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette, április 2-án, belehalt sérüléseibe.

Ideiglenesen a győri karmelita templomban temették el. Újratemetésére 1986-ban került sor, ekkor a győri székesegyház Héderváry-kápolnájában helyezték végső nyughelyére.

1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.

Apor Vilmos 1944-45-ös életmentő tevékenysége és a magyar zsidó közösség megmentése érdekében tett győri és országos fellépései közismertek. Az 1980-as években fel is terjesztették a Világ Igaza címre, melyet az izraeli Yad Vashem intézet döntése alapján ítélnek oda.

Több komoly magyar forrásban szerepel, hogy Apor Vilmos meg is kapta ezt a címet. Ezeknek az anyagoknak az olvasása alapján én magam is ebben a tévhitben éltem. De a Yad Vashem intézettől a közelmúltban megtudtam, hogy a cím odaítélésére nem került sor. Az intézet tájékoztatása szerint a püspök embermentő tevékenységéről természetesen tudnak, de mivel tanúvallomások vagy hiteles dokumentumok eddig nem kerültek benyújtásra, a Világ Igaza elismerést nem tudták megítélni a számára.

Olvasóinkat kérjük, ha valaki tud bármilyen konkrét részletről Apor Vilmos győri püspök zsidó életek megmentéséért tett konkrét lépéseiről, lépjen kapcsolatba velünk. Ha érkezne olyan tanúvallomás vagy megdönthetetlen dokumentáció arról, hogy a püspök a holokauszt alatt akár egy zsidó személynek konkrét védelmet vagy segítséget nyújtott, az a Világ Igaza cím odaítélése kérdésében nagy előrelépést jelentene.

„Aki megment egy életet, egész világot ment meg” – a Talmudból

Krausz Péter

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az „Apa naplója” címet viselő dokumentumot, a győri Bakonyi doktor közelmúltban elhunyt lánya, Bakonyi Hugi (igazából Irén), őrizte meg.  Az írás Hugi lányán és barátokon keresztül jutott el hozzám. Ezt követően fedeztem fel, hogy a leírás már korábban megjelent a világhálón az Archivnet gondozásában.

Honlapunkon hat részletben, csak jelentéktelen kihagyásokkal teszem közzé a naplót, a kihagyásokat mindenhol három ponttal jelölöm. Nem változtatom a szöveget, kivéve kisebb, írásmódbeli pontatlanságok javítását és bekezdések, valamint hosszabb mondatok tördelését a könnyebb olvashatóság kedvéért.

A napló 1945. március 19-én, Pencen indul, pont egy évvel a német megszállás után. Ott határozta el Dr. Bakonyi, hogy a jegyzeteit naplóba foglalja. Ez az 1945. március 8-i bejegyzésből, a napló vége felé, egyértelműen ki is derül. A teljes történet 1944. december 12-én indul (felesége utolsó látogatásának időpontja). Itt-ott némi következetlenség van a dátumozásban, de ez igazán nem zavaró.

A bemutatott fényképek a munkaszolgálatról és magyarországi hadműveletekről nem képezik a napló részét, csupán illusztrációként szolgálnak. A bemutatott mai Google térképek talán kicsit segítik a földrajzi eligazodást.

Miközben honlapunkra szerkesztem a naplót, édesapámra, Krausz Károlyra (1903-1983) gondolok, aki Bakonyi doktorhoz hasonlóan, a háború végnapjaiban több társával megpróbált leszakadni muszos századáról, de szemben Dr. Bakonyival, sajnos nem jó irányba indult, rossz akaratú orosz katonák kezébe került és oroszországi hadifogolytáborban kötött ki. Hosszú hónapok elteltével onnan vezetett útja vissza Győrbe, ahol ’nem volt haza már’.

Krausz Péter

Tehát a napló:

„Ezeket a sorokat, melyekben megörökítem vándorlásom történetét, azzal a célzattal írom, hogy évek múltán is feleleveníthessem a dolgokat, hogy kedves Feleségem, ki tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart. Ezért arra kérem azt, akinek a napló esetleg kezébe kerülne, hogy juttassák el Feleségemnek, a következő címre: Dr. Bakonyi Istvánné szül. Kőműves Irén Győr, Erzsébet liget u. 16.A.

Penc, 1945. III.19

Már hosszú idő óta vajúdik bennem a gondolat, hogy papírra fektessem azokat az eseményeket, amelyek velem történtek 1944. december 12-e óta, midőn Feleségem elutazott Óbarokról. Ezen idő óta semminemű életjelt nem kaptam Felőle, remélem szerencsésen hazaérkezett. …

A helyzet mind feszültebb, esténként távoli villanásokat látunk, a környékbeli keretbeliek tudni vélik, hogy egyes községek már orosz fennhatóság alá kerültek. A nappali órákban szinte állandósul a berepülés, de szerencsére nem bombázzák barakktáborunkat, a század útjavításra van kirendelve.

… minden nap lemegyek Óbarokra, és ott próbálok valami újat és pozitívat megtudni. Mi hárman, orvosok elhatároztuk, hogy semmi körülmények között sem megyünk tovább, hanem amennyiben a századaink parancsot kapnak az indulásra, úgy mi csendesen lemaradunk. Közben az események rohamosan fejlődnek, a mi gyengélkedő szobánkba beköltözik egy főhadnagy és kísérete, ki az útjavítási munkálatokat vezeti, és megkezdik a bánya értékesebb gépi alkatrészeinek bevagonírozását. … kiszivárgott hírek szerint a német főhadnagy, tekintettel a front fenyegető közelségére, 18-a óta állandóan sürgeti a századok indítását Komárom irányába.

Ez természetesen lehetetlenség, mert egyrészt az utakat a visszavonuló egységek veszik igénybe, másrészt embereink oly hiányos öltözetben vannak, hogy kb. ¼ részük állandóan a barakkban tartózkodik és munkára sem vonul ki. Az utakat állandóan támadják az orosz gépek és mint veszem észre, a századparancsnokok sem akaródznak útnak indulni. Az utakon állandóan özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva. Egy jó húz 2-3 bedöglöttet.

Közben az Óbarokra vezető út mentén a lucernásba befészkelte magát 4 német légelhárító ikergéppuska és az elhaladó orosz gépekre tüzel, azok természetesen viszonozzák a tüzet és most már szinte állandósul a géppuskázás közvetlen közelünkbe és emellett az ágyúzás is mind közelebb hallatszik.

19-én már nem vonul ki útjavításra a század, mert a tőlünk 6 km-re lévő munkahely már erősen veszélyeztetett, az oroszok közvetlen közel vannak. Az emberek állandóan a bánya óvóhelyeken tartózkodnak, még enni sem jönnek rendesen haza.

Én rendesen a közeli óvóhelyen vagyok, de mi nem kapunk támadást. Közben minden nap lemegyek a postára és azt hiszem 18-án történt, hogy éppen a lucernás közepén voltam, midőn 2 orosz gép jött és parázs géppuskatűzbe jutottam. Meg is fogadtam, hogy a jövőben futólépésben fogok azon a tereprészen áthaladni.

Ugyanezek a gépek az Újbarokon átvezető út mentén ledobtak néhány bombát, emberéletben nem esett kár. A német főhadnagy mindinkább szorgalmazza útnak indításunkat és semmi kifogást nem fogad el, de az elindulás lehetetlenség egyrészt az említett okoknál fogva, másrészt a századot lehetetlenség összeszedni, mert szanaszéjjel bújnak a légitámadásoktól való félelmükbe, éjjel sem alszanak odahaza, hanem óvóhelyeken, pincékbe rejtőznek.

… XII. 20-ig odahaza aludtam, de már nagyon kellemetlen volt, a mosdó feletti polcról potyogtak le a holmijaim az állandó rázkódtatásoktól és így én is elhatároztam, hogy bevonulok a fiukhoz. Csütörtökön teljesen visszapakoltam és részletekben bevittem holmijaimat Óbarokra, ahol Friedreichék pincéjében helyeztük el. … már a konyha sem működött, mert szakácsaink is jobbnak látták biztonságosabb helyet keresni, tekintettel az állandó légi tevékenységre. …

Az Óbarokhoz vezető úton 2 alkalommal igazoltattak a tábori csendőrök, de szerencsére nem kértek semmi írást és megelégedtek bemondásommal, hogy orvos vagyok és megyek biztonságosabb helyre. Csütörtök éjjel Freibergernél és Charapnál aludtam, de ott ugyanolyan fenyegető volt a helyzet, mint nálam és elhatároztuk, hogy a jövőben követjük Friedreichék példáját és mi is a pincében fogjuk tölteni az időt. Péntek reggel felmentem a századhoz, de ott teljes zűrzavart találtam… Boriska kotyvasztott valamit a tiszti konyhában, tőle is elbúcsúztam – azóta sem láttam, és még néhány apróságot összeszedve lementem Óbarokra.

Majdnem egész nap a pincében voltunk, az országúton végeláthatatlan sorban vonulnak vissza, időnként repülőgépek jönnek és nem tudjuk, hogy milyenek, mindenesetre jó lesz lemenni, mert néhány sorozatot nagyon könnyen megeresztenek. A major is tele van német és magyar autókkal, nem nagyon kellemes közelség. Az orosz gépeket nagyon lövik, de eredmény nélkül, közben úgy látszik német messze hordókat állítottak fel Vázsony puszta körül és azok onnan lőnek Felcsút irányába, honnan az oroszok viszonozzák a tüzet, a ki- és belövések nagyon hasonlók, és mi találgatjuk, hogy vajon ez a dörrenés mi volt.

Pincénk nem nagyon biztonságos, de mégis jobb a semminél, a túlzsúfoltság óriási. …

Az étkezés teljesen rapszodikus, az ebédet természetesen megzavarja egy repülő támadás, amely az országút ellen irányult … A német tankok erősen lőnek, egy tank bevette magát a 2 ház közé és onnan lövöldöz, tehát közvetlen közelből. Az orosz pilóta ismételten visszatér, és bizony nem sajnálja a lövedéket, aminek meg is látszik a hatása, mert a cselédház ablakai mind betörtek.

Egy másik tank a templom előtt áll, de ennek kezelőszemélyzete, úgy látszik, már megelégelte a háborút, mert egyetlen lövést sem adott le és még a pénteki napon el is ment. Ugyancsak elmentek a lucernáson felállított ikergéppuskák, … aminek nagyon örültünk, mert állandóan kellemetlenkedtek. Éjjelre kissé elcsendesedett, úgyhogy Charap, Freiberger és én elhatároztuk, hogy a posta szobában fogunk aludni, ahol mégis kényelembe helyezheti magát az ember és legalább ki tud nyújtózkodni. …”

Az első rész vége.

Ne hagyd ki majd a második részt, amelyből megtudod, hogy szégyen a futás, de hasznos, meg, hogy jönnek az oroszok.

Majdnem minden második áldozat zsidó

Papp Oszkár, a Győri AC (Győri Atlétikai Club) elnöke, a közelmúltban nyilatkozta a Kisalföld c. győri napilap online változatának (1):

„Vallom, hogy a múlt megbecsülése nélkül egyetlen sportágnak sem lehet jövője. Az evezősöknél ez az ars poetica mindig is megvolt …

… immár 145 éves az evezés Győrben, /klubunk/ az ország egyik, ha nem a legrégebbi, még ma is aktívan működő egyesülete …”

„Kevesen tudják … hogy a tanmedence mögött van egy kőtábla, melyet az első világháborúban hősi halált halt evezősöknek emeltek elődeink. Igazából nem ismerem a történetét … 2018-ban, illetve idén … meg is emlékeztünk a több mint száz éve elhunyt sportolókról” mondta Papp Oszkár, aki szívesen szervezne egy találkozót a háborúban elesett evezős sportemberek ma élő családtagjai számára.

„Valószínűleg unokákról, dédunokákról van szó, akik talán szívesen megismerkednének egymással, a győri evezéssel, hiszen ez a közös a családjaik múltjában. … egy ilyen találkozóval … méltó módon lehetne emlékezni azokra, akik az egyesületünk dicső múltjának a részesei voltak” nyilatkozta a klubelnök.

A sportklub emlékművén a következő nevek szerepelnek: dr. Kellner József művezető, Szőgyi László művezető, dr. Reichenfeld Rezső titkár, Csillag Gyula, Czigler János, Gold Gyula, Gunyhó János, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Haut Dezső, Holló Lajos, Karsay Elek, Keszey Imre, Meixner Lőrincz, Németh Antal, Rosenkrantz Nándor, Róth Emil, dr. Sághy Imre, Schnabel Lipót, Szaltzer József, Turcsek Tádé, Wottitz Róbert.

A hozzátartozók a klub Facebook-oldalán (Győri Atlétikai Club-Evezős Szakosztály) vagy az info@gyac.hu e-mail címen vehetik fel a kapcsolatot a szakosztállyal.

Eddig a Kisalföld újság híradása.

Elnézem a győri sportklub szomorú emlékművét és a rajta sorolt neveket.

Önkéntelenül felötlik bennem a győri Zsinagóga bejáratánál hajdan emelt, ugyancsak első világháborús, impozáns emlékfal és rajta a közel kilencven zsidó származású katonaáldozat névsora. Mivel hasonlóságot látok az egyik és a másik emlékműre vésett nevek között, részletesen összehasonlítom a két listát.

Sejtelmem beigazolódik. A sportegyesület emlékművén szereplő nevek közül számos megtalálható a győri zsinagóga első világháborús emlékművén is: Dr. Kellner József, Szőgyi László, Csillag Gyula, Gold Gyula, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Rosenkrantz Nándor és Wottitz Róbert. Az evezős hősi halott Szaltzer József valószínűleg a zsinagógai emlékmű Saltzer Józsefének felel meg.

Tehát a 22 Győri AC-s katonaáldozat között 9 zsidó hősi halott volt. Negyven százalék, majdnem minden második áldozat.

Ezt látván írtam a Győri AC elnökének, jelezve neki „felfedezésemet” és megemlítve a holokauszt túlélők leszármozottai részére szervezett 2024-es győri Világtalálkozót, ami segíthet a hajdani evezősök családi hátterének a feltárásában, ahogy azt a sportklub kezdeményezte.

Két hete írtam a klubnak, még várom a választ… Újra kellene írnom? Vagy ne hozzak zavarba senkit? Visszatérek további hírekkel, ha valaha is lesz mivel.

Krausz Péter

Forrás:

• Kisalföld c. napilap, Győr
• Dr Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér: Glück József fotótára