Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.
Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.
XII. 26 kedd
Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.
Cenzúra pecsét levélen, Forrás: HDKE
Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.
Alcsút – Baracska, Google térkép
XII. 27 szerda
Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.
Baracska – Velencei tó, Google térkép
Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk. Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.
XII. 28 csütörtök
Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.
Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.
Magyar katonák a fronton, Forrás: hirado.hu
A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.
Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.
Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.
Velencei tó – Székesfehérvár, Google térkép
A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.
Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.
Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.
Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.
A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.
Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.
Székesfehérvár 1945, Forrás: makettinfo.hu
… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.
Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.
A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.
Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …
A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.
Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.
Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …
Székesfehérvár – Pákozd – Velence – Adony, Google térkép
Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.
Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.
A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.
I. 8 hétfő (1945 !)
Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.
D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.
Adony – Dömsöd, Google térkép
I. 9 kedd
Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.
A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.
Dömsöd – Taksony, Google térkép
Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.
Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.
A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.
(A fényképek csak illusztrációk.)
A harmadik rész vége.
Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.
Zsidó cserkészek a Révaiban – SOHA NEM PUBLIKÁLT EMLÉKEK
Ez az írás, tudomásuk szerint, még soha nem jelent meg semmilyen formában, sem a világhálón, sem nyomtatásban. Kéziratban rejtőzött több mint 20 éven át. Ezt a kis szenzációt Erdély Margitnak köszönhetjük, akinek a nagyapjáról, Dr. Erdély Ernőről, az egykori győri tűzoltó parancsnokról készített összeállítását már korábban publikáltuk (https://jewishgyor.org/2022/07/11/dr-erdely-erno/). Erdély Ernő fia, Miklós, Margit édesapja, diák korában e cserkészcsapat tagja volt és emlékeivel jelentősen hozzájárult e történet megírásához.
Ez a bejegyzés hosszabb az átlagosnál, de nem tartottam indokoltnak az eredeti kéziratot akár rövidíteni. akár részletekre szedni. A fényképeket illusztrációs célból én válogattam össze különféle forrásokból.
Köszönet Erdély Margitnak e kincs megőrzéséért és hozzájárulásáért a megjelenéséhez, Daniel Jaquet-nak a kézirat gépre viteléért és Somló Juditnak a szöveg legszükségesebb korrekciójáért.
Krausz Péter
A győri 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat története1932-1940
A Győri Magyar Királyi Révai Miklós Főreáliskola (a későbbi Révai Miklós Gimnázium) Évkönyveit, valamint Szende László és Erdély Miklós visszaemlékezéseit felhasználva összeállította: Székely László, cserkésztiszt, 2001
A század eleji Angliában született és Magyarországra már az I. világháború előtt eljutott cserkészet a húszas években az ifjúság, és ezen belül elsősorban a tanulóifjúság jelentős szervezetévé fejlődött. Ezt mutatta többek között az 1926-os megyeri nagytábor, melyen 6 000 cserkész vett részt az ország cserkészcsapatainak képviseletében. A cserkészmozgalom egyenruhájával, kirándulásaival, táboraival nagyon vonzóvá vált a Győri M. Kir. Áll. Révai Miklós Főreáliskola diákjai számára is. Az iskola még az első világháború előtt alakult Turul cserkészcsapatának 1930 táján a 340-350 tanuló közül 60-70 cserkésze volt.
Az ekkor mintegy 50 000 lakosú Győrben jelentős számú, 6 000 körüli zsidó élt. Ezek tekintélyes része kereskedő és értelmiségi volt és fiaikat a Révai Miklós Főreálba járatták (nem sok választásuk lehetett: a Bencés Gimnázium mellett ez volt az egyetlen lehetőség a városban fiúk részére, ahonnan kereskedelmibe vagy felsőfokú tanulmányok irányába el lehetett indulni). Ezek a zsidó tanulók is szerettek volna cserkészek lenni, de részben a cserkészcsapat (és vele együtt a magyar cserkészet túlnyomó részének) keresztény jellege, részben az eltérő vallási követelmények (a szombat és az étkezési előírások) ezt nem tették lehetővé. Így vetődött fel a 30-as évek elején egy önálló zsidó cserkészcsapat alakításának szükségessége.
1931-ben az ország 589 cserkészcsapata között már 8 zsidó cserkészcsapat működött, számuk 1934-re (a győri csapatot is beleszámítva!) 12-re növekedett, tehát másutt is hasonlóan gondolkodtak, mint Győrben.
Ilyen előzmények után 1932 első felében az iskola (neológ) izraelita hittanára, Ullmann József nekifogott a cserkészcsapat szervezésének. Fenntartó a Győri Izraelita Hitközség lett, de a csapat kizárólag a Révai Főreál zsidó tanulóiból toborozta tagjait.
Magyar Királyi Általános Főreáliskola az 1920-as években, gyoriszalon.hu
A csapat hivatalosan 1932 őszén, a tanév elején alakult meg 33 újonccal, akik nagy buzgalommal készültek az újoncpróbára Ullmann József cserkészparancsnok és Klein István segédtiszt vezetésével.
A győri Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium évkönyve Ullmann József izr. hitoktató nevével, Győr, 1934, adt.arcanum.com
Ullmann József elsősorban hittantanár volt, több győri középiskolában ő tanította a hittant az izraelita vallású növendékeknek. Eredeti foglalkozása – puritán egyéniségével párosulva – nagyon jó hatással volt cserkészparancsnoki működésére. A szülők szívesen engedték, hogy középiskolás fiúk cserkész legyen, mert jó kezekben tudták serdülő gyermeküket a szülői és az iskolai nevelés kiegészítéseként. Ennek köszönhetően két éven belül a csapat tagjává vált az iskola zsidó tanulóinak 70-80 %-a.
A csapat Szőgyi Lászlónak, a főreáliskola első világháborúban hősi halált halt tanárának nevét vette fel és a Magyar Cserkészszövetségtől a 479-es sorszámot kapta: így lett teljes neve 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat.
Szőgyi László neve az Állami Főreáliskola (Révai) hajdani tanárainak névsorában, revai.hu
Szőgyi László 1910-ben került a győri főreáliskolához és egy tanév kihagyással (1911-12) 1915-ig volt az iskola tanára. Óráin kívül is szívesen foglalkozott diákjaival, 1914 nyarán például három diákjával együtt Ulmtól Győrig evezett a Dunán. 1915-ben behívták katonának és a fronton hősi halált halt. Az iskola előcsarnokában az 1925-ben felavatott emléktáblán is szerepel a neve 4 kollégájával és 55 diákkal együtt.
A 479-es számra emlékezve volt a csapat cserkészeinek egy csatakiáltásuk, amely úgy hangzott, hogy
A csapat első bemutatkozása 1933. március 8-án volt: ekkor egy csapatszemlén Seller Pál országos ellenőrző-tiszt, Bencsik Gergely, a székesfehérvári cserkészkerület társelnöke (egyben az iskola tanára és a Turul csapat parancsnoka) és Dr. Erdős János, a csapat szervezőbizottságának elnöke győződött meg a csapat eddig végzett jó munkájáról. A szemle eredményeként a csapatot a Magyar Cserkészszövetség 1933. június 14-i dátummal igazolta és Bencsik Gergely kerületi társelnök június 19-én szép házi ünnepség keretében avatta fel.
A csapat első táborát Balatonlídón (sic!) rendezte 1933. július 16-tól július 30-ig. A táborozáson 34 cserkész vett részt. A jól sikerült táborozást Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök szeretetteljes támogatása és munkálkodása tette lehetővé.
A táborozásról csak az iskola évkönyvében találtam adatot. Már a tábor helye is kérdéses: „Balatonlid“ vagy „Balatonlido“ nevű helység nincs a tópart közelében (és máshol sem).
A 34 cserkész gyakorlatilag az egész csapatot jelenti – a további években is mindig az egész csapat együtt táborozott. Ez azért jelentős, mert pl. a Turul csapatban 50-60 % volt csupán a tábori létszám. A teljes csapat táboroztatása nyilván csak úgy sikerülhetett, hogy a szülőkön kívül a hitközség tehetős (kereskedő) tagjai is komolyan támogatták a csapatot, kifizetve ezzel a szegényebb cserkészek táboroztatását. A táborozás költségeihez egyébként Győr szabad királyi város is hozzájárult 50 Pengő táborozási segéllyel (akkoriban egy cserkész táborozási költsége 5-10 Pengő körül volt).
Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök a győri tűzoltóság parancsnoka volt. Fia ebben a tanévben a II. osztályt végezte el és természetesen szintén tagja volt a cserkészcsapatnak.
Ezen a nyáron rendezték Gödöllőn a világ cserkészeinek nagy találkozóját, a IV. Jamboree-t. Ezen a nemrég alakult, még kezdőnek számító csapat természetesen nem vehetett részt, de ennek ellenére augusztus elején egy egynapos kirándulás keretében megtekintették a hatalmas, 30 000 cserkészt táboroztató rendezvényt.
A találkozó fényképalbumának borítója, nemzetikonyvtar.blog.hu
Ez a látogatás nagy élményt jelentett a kezdő csapat cserkészeinek és a fiúk itthoni élménybeszámolói nagy lendületet adtak további tagok toborzásához.
Cserkész láz, Gödöllő, 1933, Múlt-kor történelmi magazin
1933 őszétől a Győri Izraelita Hitközség áldozatos anyagi támogatással a cserkészcéloknak ideálisan megfelelő cserkészotthont és felszerelést bocsátott a csapat rendelkezésére.
Cserkészfiúk a vonaton, Gödöllő, 1933, archivnet.hu, Fortepan
Az Izraelita Nőegylet a szegénysorsú cserkészeknek cserkészruhát is vett, elősegítve ezzel a csapat egységes megjelenését.
Az 1933-34-es tanévben tovább növekedett a csapat és az év végére már 50 cserkészt és 9 újoncot vezetett a két tisztből (Ullman József parancsnok és Ullmann Frigyes) valamint 3 segédtisztből (Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin) álló vezetőség.
1933. szeptember 10-én a csapat díszünnepség keretében nagyszámú előkelő közönség jelenlétében avatta fel a Dr. Erdős Jánosné (a szervezőbizottság elnökének felesége) által adományozott csapatzászlót. Avatóbeszédet Dr. Erdős János szervezőbizottsági elnök mondott. A csapat névadójáról, a hősi halált halt Szőgyi Lászlóról Dr. Kallós Henrik hitközségi elnök tartott emlékbeszédet. A csapat „Ősi hittel, becsülettel a hazáért” feliratú cserkész zászlóját Dr. Schwarz Mór főrabbi áldotta meg.
Az eredményes munkát bizonyítja, hogy a csapatot a Magyar Cserkészszövetség országos portyázó versenyén hat őrs képviselte, közülük a legjobb eredményt a lV. ,,Héjja” őrs érte el. A Hárshegyi cserkészparkban a 13. őrsvezetői kiképző-táborozáson 3 őrsvezető vett részt (Holzer Tibor, Kállai Zoltán, Weiler Pál).
Az 1934. évi nagytábort július hó 9-től 24-ig Fonyód-Béla-telepen rendezték 51 cserkész részvételével.
Az ebben az időben II.-os gimnazista, Szende László 65 évvel később így emlékezett a táborra:
Különös élvezetet jelentett a Balaton partján táborozni. A víz csobogása szinte behallatszott a sátrakba és aláfestette álmainkat.
Persze ennek a nagyszerű élménynek megvolt a fonákja is, mert amikor vihar száguldott végig a tavon, a tábort sem kímélte. Ilyenkor kaptunk a tó felől egy „zuhét”, a sátorvásznak összedőlésig feszültek, sőt egy-egy gyengébben becövekelt darabjuk ráborult lakóira és a csapat viharedzett tagjai segítségével kellett újraépíteni.
Nagy esemény volt a tábor megnyitásakor kürtszó kíséretében végrehajtott zászlófelvonás, ugyanúgy a bezáráskor á zászló ünnepélyes zenés leeresztése. A két időpont között a zászló impozáns színfoltként tiszteletet parancsolóan lebegett.
Reggelente a kürtös ébresztőt követő, zászló előtti sorakozó és parancskiadás, este pedig zenés takarodó tette színesebbé a napkeltét és a napnyugtát.
Természetesen, akiket a reggeli parancsolvasás során – előző napi kifogásolni való magatartásukért – különböző módon megfegyelmezett a parancsolvasó tiszt, azokat nem a vidám színek, hanem „egyéb” érzések és gondolatok hatották át.
Mindamellett megvolt a táborban a pajkos vidámság is. Így …
… a mélyen alvó, horkolásával sátortársait erősen zavaró É. barátunkon úgy vettek a többiek elégtételt, hogy rákerült a fekete cipőpaszta barátunk horkoló orrára, homlokára, arcára és még több egyéb testrészére is. Felkeléskor a sátor lakói nagyszerűen mulattak a látványon. A legmulatságosabb az volt, hogy kezdetben É. barátunk – mit sem sejtve a vele történteken – a többiekkel együtt kacagott. Mikor aztán rájött a vele elkövetett turpisságra, pironkodva és zavartan elvonult félre, hogy „mit rákentek a századok, lemossa a gyalázatot”.
… rájöttünk. hogy J. barátunk az éjszakai őrségben az igazak álmát alussza, előkerült valahonnan egy nem éppen odavaló gumidarab és barátunk nyitott szájába bedugva díszelgett ott mindaddig, míg felriadt és ráébredve a tréfára a „darabot” el nem távolította, azaz kiköpte.
… szép élmény volt a mintegy 3 őrsnyi legénység által Badacsonyba tett hajó-kirándulás. A kirándulás egyik része egy séta volt a hegyláb körül, a másik részét pedig a hegy „megmászása” jelentette. Nagyon látványos présházak, szőlők mellett vezetett fel az út, amelynek végében a Kisfaludy ház volt látható. Csodálatosan szép lefelé a rálátás a Balatonra, az út persze lefelé menetben sokkal könnyebb, így a gyaloglás is a kikötőig, majd a vízen átkelve a táborhelyig is. Romantikus időtöltés volt ez a nap.
A badacsonyi Kisfaludy ház régi felvételen, Magyar Nemzeti Digitális Archívum
A 1934/35-ös tanévben az újoncavató ünnepélyt 1935. március hó 25-én, nagyszámú és előkelő közönség jelenlétében tartották meg. Avatóbeszédet Dr. Barna Károly kormányfőtanácsos, a Magyar Zsidó Cserkészek Országos Nagybizottságának elnöke mondott. A Magyar Cserkészszövetség a csapatot ez évben végzett jó munkájáért két emléklappal (portyázás, akadályverseny) tüntette ki. A Hárshegyi Cserkészparkban tavasszal tartott 14. országos őrsvezetői kiképzőtáboron Kőnig Pál és Erdély Miklós őrsvezetők vettek részt. A csapatot a tanév végén 6 tiszt (Ullmann József cserkészcsapattiszt, parancsnok, Ullmann Frigyes tiszt, Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin és Silbermann István segédtisztek) és 58 cserkész alkotta.
1935. július 8-tól 20-íg Sopronban táborozott a csapat a Tómalomnál. A hitközség, a nőegylet és a Szent-egylet nagylelkű támogatása lehetővé tette, hogy a testet-lelket üdítő táborozáson ebben az évben is minden cserkész részt vehetett. A táborról 65 év után alig lehetett valamit megtudni. Az egykori táborozók közül Erdély Miklós visszaemlékezve elmondta, hogy …
Ullmann Frigyes cserkésztiszt vezetésével ellátogattak Bécsbe, ahol nagy szeretettel fogadták az árvalányhajas cserkészeket. Megnézték a város legfontosabb nevezetességeit, Ugyanakkor arra is emlékezett, hogy mindenütt sisakos katonákat láttak. Engelbert Dollfuss szövetségi kancellárt, aki fasiszta jellegű diktatúrát vezetett be, az osztrák nemzeti szocialisták egy sikertelen puccs során 1934 júniusában meggyilkolták. Egy évvel később, véleménye szerint, az évforduló miatt voltak zavargások.
Szeptember 1-én csónakavató ünnepélyt rendeztek. A csapat 5 új csónakját Dr. Vidor Pál cserkészlelkész avatta fel. Ezzel megindulhatott a csapatban a vízi élet is, amire egyébként Győrben – tekintettel a városban és környékén található folyókra – bő lehetőség nyílott. Ezt a lehetőséget az itt működő cserkészcsapatok nagyon könnyen ki tudták használni, hiszen a Rába partján külön cserkész-csónakház is működött.
A csapat parancsnoka a Révai Gimnázium évkönyvében olvasható beszámolójában örömmel állapította meg, hogy a fiatal cserkészcsapat előrehaladása évről-évre tapasztalható. Arról is írt, hogy igyekeztek elérni azt a célt, hogy a cserkészet hozzásegítse a fiúkat, hogy Istentől beléjük oltott lelki és szellemi kincsüket, tehetségüket minél jobban kifejleszthessék.
1936, február 9-én újoncavató ünnepélyt tartottak, melyen Dr. Róth Emil főrabbi mondott avató beszédet. Ezúttal 5 újonc tett fogadalmat, ígéretet pedig 32 kiscserkész.
Dr. Róth Emil, rabbi, 1930-as évek, Gyor Jewish Website
A „jótett héten” a csapat 2 kocsi természetbeni szeretetadományt és 100,15 P készpénzt gyűjtött az ínségesek részére. Az adományokat szétosztásra a városi szociálpolitikai ügyosztálynak szolgáltatták be.
A Magyar Cserkészszövetség a csapatot az év során végzett jó munkájáért 500 jópont minősítéssel ellátott emléklappal jutalmazta.
A csapat létszáma is tovább növekedett: ebben az évben a 6 tiszt vezetésével már 52 cserkész és 32 kiscserkész végezte a cserkészmunkát.
Az 1936-os évben a nyári nagytábort a cserkészek számára Kőszegen rendezték, de külön táborban voltak a kiscserkészek is, Vaspusztán, Bruck Ignác hitközségi elöljáró birtokán. A két tábor mellett a csapat rover-őrse háromhetes vízi-táborban is járt a Balatonon.
Sajnos, ezekről a táborokról semmi közelebbit sem sikerült megtudni, még a pontos időpontjuk, időtartamuk, létszámuk is feledésbe merült a hosszú évtizedek alatt. Mindenesetre az a tény, hogy három tábort tudtak egy nyáron rendezni, igen kedvező képet mutat a vezetők buzgalmáról és a csapat anyagi helyzetéről.
A sikeres nyár után eredményes cserkészév következett. A jelentés arról számol be, hogy részt vettek a Magyar Cserkészszövetség minden országos cserkészmegmozdulásán. A „jótett héten” ez évben is összegyűjtötték a szokásos 2 kocsi szeretetadományt, de a pénz-adomány az előző évinek majdnem a kétszerese, 185,09 Pengő volt. A Magyar Cserkészszövetségtől is nagyobb elismerést, 600 jópontot kaptak ez évi munkájukért a szokásos emléklapon.
Szende László (akkor már V. osztályos) cserkész visszaemlékezése szerint a Sirály őrs tagja volt ebben az időben. Az őrs vezetője – a fentebb már említett Dr. Erdély Ernő tűzoltóparancsnok, iskola széki elnök fia – Erdély Miklós volt. Dönci (ez volt Erdély Miklós cserkész-beceneve), mint tűzoltó ivadék rendkívüli módon vonzódott a tűzoltósághoz (a háború után tűzoltótiszt lett). A Sirály őrs szempontjából ez azért volt érdekes, mert …
… az őrsben „tűzoltó fegyelem“ volt,
… többször részt vettek a tűzoltók egy-egy könnyebb gyakorlatán, amit az udvaron tartottak (például tömlők kigurítása, összeszerelése stb.),
… a Korcsolya Egylet pályája a tűzoltóság mellett volt, azt a tűzoltóság kezelte, és a cserkészek gyakran vettek részt a pályán „korizásban“. (Dönci gyorskorcsolya bajnok volt.)
… tavasszal-ősszel ott fociztak, atletizáltak az erre a célra átalakított pályán.
Ez nem csak a Sirály őrsre vonatkozott, igaz, hogy főként arra, de a többi őrs is részt vehetett hasonló sportolásban.
Szende László visszaemlékezésében arról is ír, hogy a gyakorlati munka mellett elméleti kiképzést is kaptak az őrsben (csapatban), részletesen beszéltek a 10 cserkésztörvényről (65 év után is szó szerint emlékezett közülük ötre!) és a cserkészpróbák egyéb követelményeiről. De külön próbákat is tettek, ő például a szakács külön próba és a megfigyelési külön próba letételére – és a karon viselhető jelvényére – emlékezett vissza.
1937 nyarán Eger mellett, Síkfőkúton volt a nagytábor.
Szende László is ott volt ezen a táboron (nem sok táborban volt, mert nyaranta édesapja vegyes-boltjában kellett segítenie, így legtöbbször nem ért rá táborozni), és a következőképpen emlékezett vissza sok évtized távolából:
Síkfőkút a Bükk hegység nyugati részén fekszik, rendkívül szép, vadregényes terület.
A dimbes-dombos, hegyes erdőség kiválóan alkalmas volt kalapunkra rögzített számokkal vívott harci játék rendezésére. Nagy szenvedéllyel vetettük bele magunkat ebbe a játékba. Harsogtak a búvóhelyeken rajtütő harcosok által „lekiabált” számok. Egyre ritkult az életben maradók és nőtt a „hullák“ száma, a lefújáskor pedig a győztesek diadalittas csatakiáltással vonultak be a táborba. Nem dicsekvésből mondom, de amelyik játékra én emlékszem, annak a mi őrsünk – a Sirály őrs – lett a győztese.
Síkfőkút ma, kirandulastippek.hu
Izgalmas érdekessége volt a táborozásnak az éjszakai riadó. Kürtszó ébresztette éjfélkor a csapatot, amelynek tagjai álmukból felverve a lehető leggyorsabban felöltöztek és őrsvezetőik parancsára a csapatzászló körül sorakoztak. A parancsnok közölte, hogy kihelyezett megfigyelőink jelentése szerint ellenséges alakulat készült támadásra csapatunk ellen.
A csapat tagjai körülzárták a tábort és úgy várták az ellenséget. Mintegy félórai figyelőállás után azonban a parancsnok a készültséget lefújta, mert a megfigyelők jelentették, hogy az ellenség, miután tudomást szerzett éberségünkről, támadási szándékától elállt. Csalódást jelentett, hogy nem lehetett harcolni és megvédeni táborunkat, de vigasztalást nyújtott, hogy egy óránál tovább nem kellett az éjszakát alvás nélkül tölteni.
Élményeim között kellemetlen is volt, mégpedig a következő:
A táborunk alatt egy nagyon szép – futballpályának is kitűnően beillő – rét volt. Szabadfoglalkozáskor foci meccseinket itt rendeztük. Egy ilyen meccs alkalmával nagyon összerúgtam a port az egyik segédtiszttel, akit a játék hevében „lehülyéztem“. Természetes volt, hogy ezután én húztam a rövidebbet. Kihallgatás lett belőle és táborfogság. A legfájdalmasabb azonban az volt számomra, hogy a tábor addigi napjaiban reménykedve pályáztam a „legjobb táborozó“ büszke címére, azonban ez a „malheur“ véget vetett ennek a szép reménységnek.
Síkfőkútról egy alkalommal a csapat egy kisebb részlege kirándulást tett Egerbe. Eger a Mátra és a Bükk hegység között fekszik, Heves megye székhelye. Műemlékekben, történelmi nevezetességekben nagyon gazdag. Megtekintettük a történelemből ismert vár romjait, amely Dobó István várkapitánynak a törökök elleni hősi harcában vált híressé. Megnéztük a minaretet, amelynek erkélyéről a müezzin hívta Allah nevében imára a törököket. A magas toronyból szép kilátás nyílik a városra.
Eger látképe, 1940, egriugyek.hu
Láttuk Eger nagy írójának, Gárdonyi Gézának a lakóházát, ahol híres művét, az „Egri csillagok“-at írta, valamint a sírját is. Ezeken kívül még több történelmi nevezetesség mellett is elhaladtunk, ugyancsak néhány műemléket is útba ejtettünk. Fáradtan, de nagyon szép élményekkel gazdagodva tértünk vissza a táborba.
Ahogyan teltek az évek, úgy vékonyodott egyre inkább a Révai értesítője, és ennek megfelelően egyre rövidültek a benne közölt beszámolók. Vonatkozik ez különösen a zsidó cserkészcsapat beszámolójára, amelyik 1937-38-as évben már csak néhány soros és alig tartalmaz érdemleges adatot. (Pedig ez volt az utolsó alkalom. A következő évtől már hiába keressük a beszámolót; igaz, hogy a Turul cserkészcsapatról is csak néhány sor kerülhetett ezekbe a háborús évkönyvekbe…).
Az 1937-38-as iskolaévben is részt vett a csapat minden szövetségi megmozduláson és ez évben is összegyűjtötte a 2 kocsi természetbeni és 152,90 Pengő készpénz-adományt. Tavasszal és ősszel – minden évben, így ebben is – több egynapos kirándulást rendeztek a városhoz közeli kirándulóhelyekre.
Szende László így emlékezett ezekre a kirándulásokra:
A nyári nagy táborok mellett tavasszal és ősszel rövid kirándulásokat rendeztünk.
A legkedvesebb és leggyakoribb kirándulóhelyünk Kiskút volt az lparcsatorna mellett. Ide főként őrsök rándultak ki, de volt csapatkirándulás is, amelyet általában a Révai Reáliskola (Gimnázium) juniálisával egybekötve tartottunk meg. A juniálisi műsor egyik kedvenc műsorszáma „Mufti, a csodapók” volt. Egyik társunk azzal a különleges képességgel rendelkezett, hogy minden szöveget a Himnusztól a Toldiig előre és visszafelé is tudott mondani. Nagyszerűen szórakoztunk a bekiabált rögtönzések folyamatos visszafelé mondásán, mintha könyvből olvasná. Ezért hívták „Mufti, a csoda pók”-nak. A másik barátunk egy „számoló csoda” volt, aki a számokkal művelt hasonló mutatványszámokat, mint Mufti a szöveggel. Osztott, szorzott kapásból mindent és mindenhogyan. Óriási élményt nyújtott számunkra.
A győri Ipar-csatorna, 2017, Fotó: dr. Honvári János, ipartortenet.hu
Másik kedvelt kirándulóhelyünk volt a Mosoni Duna partján felfelé haladva a „Püspök erdő”, amely izgalmas számháborúk, akadályversenyek színtere volt.
A Püspökerdő a Mosoni Duna-ág túlpartján, 2018, wikimedia.org
Többször ellátogattunk cserkész időszakunk alatt Kismegyerre, ahol a Napóleon-csata színtere volt. Itt megtekintettük a csata emlékére emelt emlékművet.
Kismegyeri emlékmű az 1950-es években, regigyor.hu
A csapat Rozmár rover és evezős őrse csónakkirándulásokat tett északra és délre a Mosoni Dunán, valamint a Rábán és egyéb környéki folyókon is.
Valamelyik évben (már nem sikerült kideríteni, hogy melyikben) nagy vállalkozásra került sor: ez volt az Észak-Kelet Magyarországi Kerékpáros mozgótúra.
Hónapokkal előbb folyt a felkészülés. A lányok zászlókat hímeztek a kerékpárokra, a szülők pedig – főleg az anyukák – agyon izgulták magukat túrázó fiaikért. Budapest-Eger-Miskolc-Debrecen és vissza volt az útirány, sok élménnyel: vidámmal és kevésbé vidámmal egyaránt.
Izgalommal kezdődött az út, mert egyik pajtásunk a gödöllői patkókanyarban olyan szerencsétlenül esett, hogy ő is meg a kerékpár is nagyon megsínylette. Segítettünk azonban mi is mindent rendbe hozni és folytathattuk utunkat.
A miskolci zsidó csapat táborába pénteken késő este érkeztünk (ami már szombatnak számított), ezért az „Isten káromlás” bélyegét sütötte ránk a tábor rabbija. (Jiddisül ez nagyon csúnyán hangzik.)
Na, de végül is minden nagyon szépen és jól sikerült. Lillafüred és később a debreceni Nagyerdő, de meg még sok más, az úton látott és tapasztalt gyönyörűség hatalmas élményt nyújtott a túra résztvevőinek. Igaz, hogy eredetileg még hosszabbra terveztük a túrát, időnkből, erőnkből azonban többre már nem futotta.
Legjobban az anyukák örültek annak, hogy lerövidítettük az utat, de így is felejthetetlen volt a részvétel.
Ahogy a zsidókérdés Magyarországon kiéleződött, úgy vonult vissza a cserkészcsapat a korábbi évek „divatosabb” táborhelyeiről (Balaton, Sopron, Kőszeg, Eger) „szerényebb” táborozási lehetőségek közé. Ez a Győr környéki zsidó földbirtokosok, vagy földbérlők birtokán tartott nyári táborozást jelentette, akik megértve a változó idők szavát, voltak szívesek a csapat számára táborhelyet rendelkezésre bocsátani.
Így kapott a csapat 1938 nyarán a Nagyszentjános melletti Fúd pusztán az ott gazdálkodó Vajda testvérektől táborhelyet birtokukon.
Van egy fényképem, melynek hátterében ennek a tábornak a kapuja látható a következő felirattal: „479. Szőgyi László cserkészcsapat Győr”. A képet Szende Lászlótól kaptam a következő emlékező sorok kíséretében:
A kislánynak, aki a kép elején látható, akkor még csak egy éve udvaroltam; 1946 óta – tehát 53 éve – a feleségem. Amikor eljött engem a táborban meglátogatni, egyikünk sem gondolta, hogy ilyen fordulatot vesz az életünk. Sajnos ez az életfordulat sok szomorú eseményt takart. Szüleink, családtagjaink, sok cserkésztestvérünk és a magunk deportálását. Hazatérésünk után erősen megritkulva, de mi magunk szerencsésen életben maradva azt tettük, amit legokosabban tehettünk: összeházasodtunk.
Érdekes, hogy a képen hátul látható cserkésztestvérünk: Grüngold – később Gábor – Pali, aki az én legjobb barátom és a Sirály őrsben az én segédőrsvezetőm volt, az általa szeretett kislánnyal hasonló körülmények közé kerültek és ugyanúgy jártak el, mint mi. Csapattársaink közül még egy – a már korábban említett – Erdély Dönci is követte ezt az utat. Azt hiszem jó példái voltunk a cserkészek állhatatosságának és kitartásának. Olyan példák, amilyenek az életben ritkán fordulnak elő.
Fúd pusztáról még egy kedves „sztori”-ra emlékezem: volt egy társunk, a „Pollák”, akin – ki tudja, miért – mindenki szeretett egyet csípni, bökni. Egyszer, azt hittük, ő van a sátorban és valaki elkiáltotta: „bunyózzuk meg a Pollákot!” Több se kellett a fiúknak, nekiestünk a sátornak: húztuk, vontuk, míg a sátor össze nem dőlt. Vártuk az előmászó Pollák riadt ábrázatát.
A mi ábrázatunk vált azonban riadttá, mert a kimászáskor kiderült, hogy valaki rosszul látta a bemenőt és a sátorban nem Pollák, hanem a rendkívül szigorú segédtisztünk: Klausz Gyuri bácsi tartózkodott. Volt persze nemulass, kihallgatásra rendelés, szigorú megtorlás. Hát ez is a tábor kedves emlékei közé tartozik. Jóval későbbi években, ha találkoztunk a közben jó barátunkká vált Klausz Gyurival, emlékeztünk régiekről és jót mulattunk az eseményen.
Sajnos azóta már sem Gyuri, sem Pollák Pali nincs az élők sorában.
Mivel Magyarország egyre jobban belesodródott a fasiszta világba, a zsidó csapat lehetőségei már oda szűkültek, hogy csak a közeli zsidó birtokok valamelyikén táborozhattak. A csapat utolsó táborát 1939 nyarán, a Ménfőcsanak melletti Hodálypusztán rendezte. A birtokon Krausz János bérlő gazdálkodott, ő volt szíves a táborozást engedélyezni.
A most következő levél Vértes Istvánnak, a csapat korábbi cserkészének szól, aki megértette az idők szavát, megérezte a közelgő vihart és az első volt – vagy legalább is az elsők közé tartozott – az Izraelbe kivándorlók között.
Hodálypuszta Nagytábor, 1939. jún. 29.
479. SZ. SZŐGYI LÁSZLÓCSERKÉSZCSAPAT GYŐR
Kedves Cserkésztestvérünk!
Hodálypusztai Nagytáborunkban nagy szeretettel gondolunk Rád és az imént befejezett hangulatos tábortüzünket Reád emlékezve, a Te tiszteletedre rendeztük meg. A Hatika-Eskü szép dallamánál minden cserkésztestvér gondolata feléd szállt.
Cserkész szeretettel üdvözlünk, Parancsnok Ullmann József (+ 17 aláírás)
A levél jellemző arra a helyzetre, amely a 30-as évek végén és a 40-es évek első felében a zsidóságot, és benne természetesen a cserkész mozgalmat is tragédiába döntötte.
A levélben említett tábortűz mellett is valószínű, hogy elhangzottak azok a dalok, melyeket az Izraelbe kivándorolt cserkésztestvéreik révén ismertek meg az itthon maradottak és a nehéz időkben gyakran énekeltek. Álljon itt közülük kettő (melyekre Szende László emlékezett vissza, sajnos a dallamát nem közölte):
A Jordánon suttog a szél A Jordán regéket mesél. És sejtelmes hangját Oly messzire viszi a szél. Elviszi messzire, távoli földekre, A zsidó szívekbe.
xxx
A Kineret tó partján Egy kicsinyke kis sziklán Ül egy fekete bachur És magában így beszél: Tízet szerettem És kilencet feledtem, De azt az egyet elfeledni Nem tudom soha.
Az 1939-40-es évről alig tudunk valamit. Szekeres László, 1939-ben érettségizett cserkész kiscserkész-vezetőként többször vitte kiscserkészeit kirándulni még 1940 tavaszán is. Tábor azonban 1940-ben már nem volt.
A zsidótörvények és az ezzel párhuzamos állami nyomás egyre jobban nehezedett a Magyar Cserkészszövetségre. Választás előtt álltak: vagy feloszlatják az egész szövetséget (mind a 600 cserkész-csapatot), vagy kizárják az ekkor 14 csapatba tömörült 2000 zsidó cserkészt a szövetségből. A többiek érdekében ez utóbbi mellett döntöttek és az 1940 decemberében tartott közgyűlés határozata szerint megszűnt a zsidó cserkészet Magyarországon. Ezzel természetesen megszűnt a 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat is.
De mi történt a cserkészekkel?
Számos cserkész követte – természetesen szüleivel együtt – Vértes Pistát. Sokan vándoroltak ki a világ legkülönbözőbb országaiba Izraeltől Észak és Dél Amerikán keresztül Ausztráliáig, de még egyéb helyekre is.
Voltak, akik – mint például Szende László, Erdély Miklós, és sokan mások – itthon maradtak és sorsuk lett a munkaszolgálat, majd a deportálás. Akinek szerencséje volt, sikerült élve megúsznia, de ezek voltak kevesebben. A többség azonban csakúgy, mint szüleik, családjuk nagy része a koncentrációs táborok áldozata lett.
Akik élve maradtak, azok a háború után új életet kezdtek és életük végéig emlékeztek arra, hogy …
… “volt egyszer Győrött egy zsidó cserkészcsapat, amely sok fiúnak segített abban, hogy szép gyermekkoruk, jellemet formáló ifjúságuk, élménydús fiatalságuk legyen.” (Szende László sorai)
Álljon itt befejezésül néhány cserkészének (Szende László emlékezete alapján).
Megjött már a fecskemadár, fészket rakott nálunk. Hívogat már a napsugár, nagytáborba vágyunk. Virág nyílik a hegyoldalon, nincs szebb annál semmi: Harsog a kürtszó, cserkész pajtás, táborba kell menni.
xxx
Este van, este, szép csendes este, ragyognak ránk a csillagok. Nem zúg a szellő a sátrak mellett, jó anyám csak Rád gondolok. Aggódó, könnyes két szemedre, mosolygó szép tekintetedre. Te jársz eszembe jó anyám, téged szeretlek igazán.
xxx
Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol. Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér. Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.
Utószó
Végére értem az írásnak és szomorúan állapítom meg, hogy rövidebb lett, mint szerettem volna. Nagyon kevés forrás-munkát és még kevesebb tanút találtam több, mint 50 év után, amit felhasználhattam az íráshoz. Itt szeretném megköszönni az adatgyűjtés kezdetekor még életben talált két egykori cserkész készséges beszámolóit, ami nélkül nem készülhetett volna el a történet.
Felvetődhet a kérdés: miért éppen én írtam meg katolikus létemre a győri zsidó cserkészcsapat történetét: Megpróbálok erre a jogos kérdésre feleletet adni.
Csak a háború után voltam – nem egészen két évig – cserkész, majd 1990-ben, mint a Révai Gimnázium tanára, én szerveztem újjá az iskola 42. számú Turul cserkészcsapatát. 65 éven keresztül elnöke is voltam a Magyar Cserkészszövetség VII. győri kerületének. E két minőségben találkoztam a Szőgyi László cserkészcsapat nevével. Felkeltette érdeklődésemet, hisz a háború előtti, gyermekkori éveimből szeretettel emlékszem vissza a városunkban élt zsidókra: orvosunkra, fogorvosunkra, valamint édesapám barátaira, üzletfeleire, alkalmazottaira. Úgy éreztem, hogy – bár nem róluk szól, mégis – az ő emléküknek tartozom ezzel az írással.
Nagyon örülök, hogy ezzel emléket állíthattam a győri Szőgyi László cserkészcsapat működésének.
a Zachor Alapítvány és a USC Soá Alapítvány Győri Nagykövetének írása
Ha valaki annyira szerencsés, hogy szüleivel, nagyszüleivel sokat beszélgethet a gyermekkorukról, sokszor életre szóló élményt szerez. Mindannyiunknak fontos, hogy személyes történeteken keresztül tudjunk meg minél többet őseinkről. Nincs ez másként akkor sem, ha a történelemmel foglalkozunk. Az iskolai oktatásban is egyre nagyobb szerepet kap az „oral history”, a személyes történetmesélés, mely egyéni nézőpontból láttat egy történelmi eseményt. A 20. század történetét tanítva én magam is sokszor nyúlok ehhez az eszközhöz.
A Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumban és annak tagintézményében a Bartók Béla Ének-zenei Általános iskolában tanítok. Az általános iskola Győr-Szigetben található. Amikor a magyar történelmen belül várostörténettel, majd szűkebben vett helytörténettel foglalkozunk, megkerülhetetlen a győri zsidóság történetének megismerése. Legyen szó a szigeti gyárak építéséről, a boldog békeidőkről, vagy a vészkorszakról. Így van ez a középiskolás diákok esetében is, akik számtalanszor megfordulnak a zsinagóga épületében iskolai rendezvények alkalmából. Számukra is kikerülhetetlen, hogy megismerjék annak a közösségnek az életét, történetét, amely ezt a csodás épületet felépítette és használta.
Oktatási, nevelési munkámban hatalmas segítséget jelentett, amikor 2015-ben elvégeztem a Zachor Alapítvány a Társadalmi Emlékezetért és a Dél-Kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítvány együttműködésében szervezett, „Videóinterjúk a 21. század oktatásában” című tanártovábbképzést, mely teljesen új perspektívát nyitott számomra a személyes élettörténetek alkalmazására az iskolai oktatásban. A Zachor Alapítvány, a Soá Alapítvány partnereként, holokauszt túlélők életinterjúira, személyes élettörténeteire épülő tananyagok, oktatási programok, tanártovábbképzések szervezésével foglakozó civil oktatási szervezet.
Az elmúlt években több továbbképzésen vehettem részt, fejlesztettem és kipróbáltam tananyagokat, elkészítettem a győri zsidóság történetét bemutató IWalkot, ami egy videóinterjús helytörténeti séta. A videóinterjúkra reflektálva diákjaimmal művészeti pályázatra készítettünk alkotásokat. Az IWitness online oktatási felületen található interjúrészletek és tananyagok segítségével készítettem fel két középiskolás osztályt egy Auschwitzba tett látogatásra.
Az embermentő, Kleininger András, volt bartókos diák, alkotása; készült 2017-ben, amikor András 7. osztályos volt, a Zachor Alapítvány a „Művészet az elmondhatatlan tolmácsa” c. pályázatára.; fénykép Mesterházi Ildikótól
Nagy megtiszteltetésként ért, hogy a Zachor Alapítvány és a USC Soá Alapítvány 2022 szeptemberében indult nagyköveti programjába, mint győri nagykövet csatlakozhattam.
Nagykövetként feladatomnak tekintem, hogy minél szélesebb körben megismertessem a két alapítvány tevékenységét, olyan programok szervezésével, melyek közelebb hozzák a tanárokhoz, a diákokhoz, és sok esetben a „hétköznapi emberekhez” a videóinterjúkból elénk táruló személyes történeteket, segítve ezzel a rasszizmus, az intolerancia, az antiszemitizmus és az előítéletesség elleni küzdelmet, valamint a holokauszt traumájának feldolgozását.
A szervezés alatt álló programok közül figyelmükbe ajánlom a 2023 áprilisában Győrbe látogató művészeti kiállítást, illetve az IWalk alkalmazásban megújuló győri sétát, mely programok a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából tisztelegnek az áldozatok előtt. Mindkét programról részletes leírást, pontosabb időpontokat a következő alkalommal írok.
Győr, 2023. február 24
Az alapítványok munkájáról itt olvashatnak részletesebb leírást:
Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.
Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.
Perl Berta és Perl Dávid sírja a Győr-szigeti zsidó temetőben, 2000-es évek, fénykép Bánki Esztertől
Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a “Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).
Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.
1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.
Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.
Koppenhága
1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.
Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.
Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.
Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.
A képeslapot Perl Gyula írta Bánki Ödönnek 1926. június 30-án; Bánki Ödön (1903-1978) 1925-1927 között Münchenben volt orvostanhallgató, (KÖÖ = Kedves Ödön Öcsém), fénykép Bánk Esztertől
1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.
A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.
1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.
Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.
Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)
Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra.
Gratuláló távirat Koppenhágából Gyula, Alma és Birgit Páltól Bánki Ödön doktori diplomájához, fénykép Bánki Esztertől
1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született.
Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)
Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.
De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)
Balról jobbra Bánki Olga (nagymamám), Perl Gyula, Polgár Frida (állva), ismeretlen és Polgár Viktor, 1930-as évek (?), fénykép Bánki Esztertől
Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.
Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.
Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.
A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:
“Kedves Krausz Péter!
Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is. …
A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.
Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).
Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.
Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.
Üdvözlettel,
Bánki Eszter (született 1964-ben)
2021. augusztus”
Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:
Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;
Egy orvos-jogász, Ullmann Sándor életútja – I. rész
Az alábbiakban tesszük közzé azt a dokumentumot, amelyet Ullmann Sándor unokája, Weil Savannah 21 éves korában írt nagyapja magyarországi életéről.
Édesanyjától, azaz Sándor lányától kapott információk szerint Savannah mindig is nagy szenvedéllyel folytatta az Ullmann-Gescheit családfa kutatását, amit nagyapja az 1990-es évek elején kezdett el. Az ebben az életrajzban szereplő információk nagy része a nagyapjával készített, magnóra rögzített interjúkból származik.
Savannah-nak ez a története nagyapjáról akkor kezdődik, amikor a pécsi egyetemen megkezdte tanulmányait. Hozzáfűzünk még egy fontos információt, amely szerint ezt megelőzően Sándor a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt és ebben az intézményben is érettségizett.
Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.
De most lássuk Ullmann Sándor magyarországi életútját, ahogyan azt unokája lejegyezte. Sándor fényképeit családjától kaptam. A többi, más forrásból származó képet kizárólag illusztrációs célból válogattam össze.
Krausz Péter
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Sándor 19 éves volt, elsőéves a pécsi egyetemen, jogot és orvostudományt tanult. Amikor meghallotta a rádióban a bejelentést, azonnal tudta, hogy zsidó fiúként haza kell térnie Győrbe, bár fogalma sem volt, mennyi időre. Másnap Sándor beugrott az egyetemre, hogy elbúcsúzzon évfolyamtársaitól és tanáraitól, majd vonatra szállt Győr felé. Sándor emlékezett, egy osztálytársának volt annyi előrelátása, hogy náci sapkát és nyilaskeresztes inget adjon neki, hogy szabadon utazhasson. Sándor magyar zsidó kisfiúként mindig is tapasztalta az antiszemitizmust, de soha nem olyan mértékben, mint a második világháború alatt.
Ullmann “Alexander” Sándor 1925. január 28-án született Ullmann Frigyes és Gescheit Margit gyermekeként Salgótarjánban. Frigyes tanár volt, bár nem talált munkát, mióta 1923-ban hadifogolyként hazatért Szibériából. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója alatt a zsidók számára egyre inkább összeszűkültek a munkalehetőségek az államigazgatásban és a közszolgálatban. Sándor 6 éves korában szüleivel és öccsével, Dezsővel Győrbe költözött. Sándor kitűnt az iskolában, és 15 éves korára hamarosan házitanító lett, latin, német és francia nyelvből segítette az osztálytársait.
Horthy 1938-ban hozta meg az első zsidóellenes törvényt, ami jelentős fordulópontot jelentett Sándor életében. Bár Sándor e törvények bevezetését követően nem tapasztalt nyílt diszkriminációt a zsidókkal szemben, saját bőrén tapasztalta, hogy az egyetemek vonakodtak zsidó diákokat fogadni. De 1942-ben Sándor megnyerte a magyarországi diákok számára kiírt országos versenyt a latin nyelvből, amiért teljesen ingyenes oktatást kaphatott az általa választott egyetemen. Sajnos, az egyetlen egyetem, amely befogadta, a Pécsi Tudományegyetem jogi kara volt. Sándor kitartott amellett, hogy egyetemre fog járni, mert a kormány egyszerűen tartozott neki az ingyenes képzéssel.
Pécsre érkezését követően Sándor erős antiszemitizmust tapasztalt diáktársai részéről, és gyakran fizikailag is megtámadták. Törekedve, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből és bebizonyítsa az antiszemitáknak, hogy nincs igazuk, Sándor azzal lepte meg osztálytársait és tanárait egyaránt, hogy párhuzamosan orvosi és jogi tanulmányokat folytatott.
Amikor Sándor 1944. március 20-án hazatért Győrbe, még nem tudta, meddig fog ott maradni, de megértette, hogy magyarországi élete megváltozik. 19 évesen, 1944 áprilisa körül behívták magyar munkaszolgálatra. Ez a húsz és negyvennyolc éves korban levő magyar zsidók kényszermunka rendszere volt. Az egységeket bányákba, építkezésekre, aknamezők tisztítására, katonai erődítmények építésére és lövészárkok ásására osztották be. Sándor nem felejtette azt a napot, amikor felszállt a Pécsre tartó vonatra, hogy felvegye a kényszerszolgálatot és utoljára nézett vissza, hogy láthassa édesapját és édesanyját.
Miután visszaérkezett Pécsre, kemény fizikai munkára küldték egy közeli táborba. Később különböző táborokba helyezték át, és a munkaszolgálat ideje alatt számos munkát kellett végeznie. Az egyik feladata az volt, hogy egy helyi gettót takarítson ki, miután azt felszámolták. Sándor még soha nem látott gettót és a náci üldöztetésről is csak akkor szerzett futólagos tudomást, amikor édesapját munkatáborba küldték. Szürreális élmény volt Sándor számára, ahogy végigsétált egy kiürített gettón, és átválogatta a hétköznapi tárgyakat. Feladata volt, hogy az egykor ott élt, akkor már arctalan zsidók holmiját kiválogassa, hogy azokból a nácik eltulajdoníthassák az értékesebb darabokat. Sándorra rendkívül hatottak ezek az élmények, hiszen eddig nagyrészt védve volt zsidókat a holokauszt idején ért csapásoktól.
Sándor kényszermunkája ezután az úrkúti (a Balatontól északra) mangánbányában folytatódott. Ez hosszú ideig tartott és szintén jelentős nyomot hagyott benne. Egy átlagos bányanap nyolc órán át tartott, heti öt-hat napon át. A reggel öt órás ébresztő előtt Sándor rendszerint negyedórával korábban kelt, hogy imádkozzon, megmosakodjon a barakk előtti csapoknál és felöltözzön. A reggeli ersatz-ból (pótkávéból) és kenyérből állt. Bár ezt a tábort nem kerítették be, nem volt hová menekülni, mivel a barakkok egy hegy tetején helyezkedtek el.
A 20. születésnapját a bányában ünnepelte, amikor is elgondolkodhatott életéről és jövőjéről. Mivel egyedül akart ünnepelni, a nap végén egyszerűen lent maradt a bányában és magányosan ünnepelt tizenhat órán át egészen a következő műszak kezdetéig. Mivel a táborban az őrök megbízhatatlanok voltak, senki sem vette észre, hogy a munkanap végén hiányzik. Sándor azzal töltötte az időt, hogy különböző nyelveken verseket mondott és magyar dalokat énekelt. Megtervezte élete hátralévő részét és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon fejezi be ingyenes orvosi tanulmányait, majd valahol máshol kezd új életet. Nem volt kétsége afelől, hogy túléli a háborút és tudta, hogy ezután soha többé nem fog Magyarországon élni. Sándor úgy emlékezett vissza a 20. születésnapjára, mint egy örömteli pillanatra, amikor önvizsgálatot tarthatott és elgondolkodhatott életéről.
A bányában végzett munkája akkor ért véget, amikor az őrök megpróbálták megölni a zsidókat úgy, hogy lekapcsolták a liftek áramellátását és elárasztották a bányát. A bánya 2.000-3.000 láb mélyen volt a föld alatt, de az őrök nem tudták, hogy vészhelyzet esetére létrák állnak rendelkezésre. Mindegyik zsidó megmenekült, mert az őrök nem maradtak hátra, hogy megbizonyosodjanak a rabok haláláról. Ugyanakkor a tábor földrajzi helyzetéből fakadóan a zsidókat hamarosan újra elfogták és egy másik táborba szállították.
Sándor azon kiváltságos magyar zsidók közé tartozott, akik hamis svéd útlevelet kaptak, de sajnos nem tudott élni vele. Raoul Wallenberget, aki svéd állampolgár volt és Amerikában tanult, 1944 júliusában az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal szervezte be, hogy svéd diplomataként Magyarországra utazva minden lehetséges módon segítsen a zsidókon. Az útlevelet Sándor otthonába egy Raoul Wallenberggel dolgozó barátja postázta anélkül, hogy tudta volna, Sándor életben van-e. A küldeményt sikeresen kézbesítették a munkatáborban. A munkatábor egyik barátságosabb parancsnoka, a svéd útlevélről értesülve, felajánlotta, hogy Sándort az országhatárra viszi, de erre sohasem került sor.
Sándor éppen a mosonmagyaróvári munkatáborban tartózkodott, amikor 1945 márciusának végén a zsidók parancsot kaptak, hogy vonuljanak az osztrák határra. Már több napja meneteltek, amikor az oroszok rájuk találtak. Sándor számára fontos volt, hogy a felszabaduláskor viselje a tallitját, ami a kitartás és a zsidóság iránti elkötelezettség jele. Bár a zsidók örültek, hogy az oroszok megérkeztek, ugyanakkor csalódtak, amikor azt látták, hogy az oroszok majdnem olyan rosszul bántak velük, mint a németek vagy a magyarok. Sándor visszaemlékszik, hogy egy orosz katona ellopta az óráját és fenyegetőzött, hogy lelövi őket, ha nem kap több „ajándékot”.
Miután felszabadult a munkaszolgálat alól, visszatért Pécsre, mivel Győrben még tartott a háború. Pécsre érve azonnal beiratkozott az orvosi egyetem második félévére. Négy-öt héttel később tífuszt kapott, a kórházban ébredt fel anélkül, hogy bármilyen emléke lett volna, hogyan is került oda. Megtudta, hogy valaki az utcán fekve talált rá, ellopta minden holmiját, beleértve a ruháit is. Miután visszanyerte egészségét, visszautazott Győrbe, hogy megkeresse a családját, de csak egy napig bírta, nem volt ott több maradása. 1945-ben, húszévesen, befejezte az orvosi egyetem második évfolyamát. A diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol egy darabig egy park padján aludt és egy orvostanhallgatók által alapított zsidó kórházban dolgozott. Később orvosok kezdték meg itt a gyógyítást, de Sándor hét másik orvostanhallgatóval együtt továbbra is ott szorgoskodott.
1945 szeptembere körül tudomást szerzett családja sorsáról. Édesanyját, édesapját, nagybátyját és testvérét mind az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Édesanyját, Ullmann Margitot rögtön a megérkezése után a gázkamrába küldték. Testvérét, Ullmann Dezsőt a “Kanadában” dolgoztatták („Kanada” rabnyelven arra az részlegre utal, ahonnan a deportáltakat gázkamrába küldték és ahol hátrahagyott holmijukat rendszerezték). Nem bírta a stresszt, öngyilkos lett, belement a kerítés villanyvezetékébe.
Sándor édesapját, Ullmann Frigyest és nagybátyját, Ullmann Józsefet 1944 júliusában Dachauba szállították. József három héttel Dachau felszabadítása előtt halt meg, míg Frigyes egy nappal a tábor felszabadítása után.
Sándor 1949-ben Ausztriába menekült, később Münchenbe, NSZK, költözött, ahol 1950-ben befejezte orvosi rezidensi tevékenységét. 1951. március 27-én Kanadába emigrált.
Savannah epilógusa
Amikor megkérdeztem, miért is fontos, hogy megossza másokkal a történetét, meglepődve tapasztaltam, hogy nem igazán tartotta égetőnek, hogy dokumentálja az élményeit. Beszélgetéseink rám érzelmileg nagyon hatottak és egyben igazi alkalmat adtak az emlékezésre, hiszen sok rokonom már elhunyt. Családom gyorsan elveszíti minden lehetőségét annak, hogy megismerje örökségünket. Nagyon fontos számomra, hogy megismerjem az őseimet, és ez az emlékezés projekt új lendületet ad családfám elkészítésére irányuló erőfeszítéseimnek. Egy középiskolás kutatás során sikerült tíz generációra visszamenőleg felépíteni ezt a családfát. Ahogy az internet egyre átfogóbbá válik és egyre több feljegyzést visznek gépre, sok lyukat tudtam kitölteni és részleteket tisztázni. Bárcsak beszélhetnék vele most, hogy elmondhassam, milyen nagyszerűek és meghatók voltak a hangszalagok meghallgatásával töltött órák. Mindig emlékezni fogok arra, amit megtudtam a háború alatti életéről, kitartásáról és optimista hozzáállásáról.
Savannah, Sándor unokája, az írás szerzője és édesanyja, Margie, Sándor lánya
Számomra ez jelentőségteljes vállalkozás volt, hiszen Sándor nagyapám 1994-ben halt meg, amikor én csak 6 éves voltam. Soha nem volt alkalmam megkérdezni őt a háború alatti élményeiről és később a Kanadán keresztül Michigan-be történt eljutásának körülményeiről. Bár nehéz volt csupán egy magnófelvételt hallani az élményeiről anélkül, hogy kérdéseket tehessek fel neki vagy párbeszédet kezdeményezhessek, mégis élveztem a lehetőséget. Sándor története semmihez sem hasonlítható, amivel huszonegy éves létemre találkoztam, és elképesztő számomra, hogy mennyi, a fiatalokra jellemző közös vonásunk van.
Sándor számos alkalommal említi, hogy gyakran gondolkodik az életén. Terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban. Ez teszi ki az én életem nagy részét is, hiszen alig néhány nap múlva érettségizem. Számomra megdöbbentő, hogy miközben a háború közepén szörnyű körülmények között dolgozott egy munkatáborban, időt szakított arra, hogy megtervezze a jövőjét. Azt hiszem, ez jól mutatja a legtöbb tizennyolc-huszonkét éves fiatal érettségének szintjét és lelkiállapotát, mivel ekkor érkeznek el életüknek arra a pontjára, amikor már készek a függetlenedésre és hosszú távú célok kitűzésére. Miközben azzal küszködök, hogy hobbijaimat karrierlehetőségekké alakítsam, csodálom nagyapámat azért az elszántságáért, aminek révén minden akadályt legyőzve tanult és képességeit arra használta, hogy másokon segítsen.
Savannah Weil
Savannah 21 évesen írta ezt az életrajzot. Ma 34 éves. Szociális munkás végzettsége van és Philadelphia-ban él.
Mint a bevezetőben említettük, Sándor élettörténetének folytatását megkaptuk lányától, Margie Ullmann-Weil-től, aki édesapja élettörténetét attól a pillanattól kezdve dolgozta fel, amikor Sándor Kanadába érkezett. Ezt az írást Ullmann Sándor élettörténetének II. részében tesszük közzé.
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az I. részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, továbbá, hogy az utakat állandóan támadják az orosz gépek és özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva.
Folytassuk. 1944-et írunk.
XII. 23 szombat
„A majorban és az országúton olyan zsúfoltság van, hogy szinte kínálkozik a repülő-támadás számára és ez nem is marad el. Orosz gépek mélyrepülésben támadnak borzalmas géppuskázás, becsapódások közvetlen közelünkben. Néhány géppuskalövést mi is kapunk, de nagyobb hiba nem történt a faluban. Néhány ház kigyulladt és leégett, a majorban a szoba …, Vázsonyban a tehénistálló – a teheneket sikerült kiengedni és most a mezőn kóborolnak. Oltásról szó sincs, állítólag sérültek vannak.
Óbarok, Mohos, Google térkép
Nekiindulok, de csak a Mohosig jutok, újabb támadás, kénytelen vagyok meghúzódni, majd visszamenni. … Délutánra elcsendesedett a légi tevékenység, igaz, hogy az országúton már csak elvétve megy egy-egy jármű és én elhatározom, hogy újra felmegyek, lehozom az összes kötszereket és petróleumot, hogy legyen világításunk, mert a villany már napokkal előbb felmondta a szolgálatot, így sajnos rádiózni sem lehet.
Az út felfelé sem volt valami kellemes, de elintéztem mindent. A barakkban egyetlen emberrel, a Leonnal találkoztam, ki, mint telefonügyeletes volt otthon. 2 nap alatt legalább 10 évet öregedett – századparancsnok, keret, sehol senki. Leonnak adtam 2 takarót legalább ne fázzon és ajánlottam neki, hogy menjen az óvóhelyre, ahová hamarosan én is kénytelen voltam követni olyan borzalmas ágyúdörgés kezdődött.
Vörös Hadsereg egységei harc közben, Forrás: Origo
A német messze hordók és az orosz ütegek vacsora előtti párharca. Az óvóhelyi áthidalásban 2-3 asszony magyarul, németül imádkoztak, közben felettük vad fütyüléssel repkedtek a gránátok. Szerencsére semmi nem tart örökké, így tehát ez is megcsendesedett… Útközben, hogy teljes legyen a boldogságom, midőn a kukoricás mellett haladtam, repülőgépek jöttek, és én jobbnak láttam a futóárokban meglapulni… Mire a lucernás közepére értem, jöttek visszafelé, de már erősen szürkült és szerencsére nem tüzeltek … Én azonban … amikor meghallottam a gépek zúgását, a teljesen nyílt terepen olyan futást rendeztem, hogy bármelyik bajnoknak becsületére vált volna, amíg el nem értem a nagy gödröt, hol kissé kipihegtem magam. Azután erős tempóban igyekeztem elérni Friedreichék pincéjét, ahol mégis sokkal biztonságosabb, vagy mi azt hisszük. Mikor felértem azt mondják, hogy kissé megviseltnek látszottam! … Éjjelre megint a posta szobába helyezkedtünk el, de 11 órakor olyan vad lövöldözés támadt, hogy sürgősen visszamentünk a pincébe. Mire leértünk elcsendesedett, csak időnként jelezték az ellenfelek ébrenlétüket egy-egy lövéssel …
XII. 24 vasárnap
Reggel 5 órakor felzörgetnek bennünket azzal, hogy Vázsonyban már az oroszok vannak. Ez a hír kacsának bizonyult, de már nem feküdtünk le, és vártuk az elkövetkezőket. Magyar katonákat részben fegyver és felszerelés nélkül látunk a ház melletti úton Zsámbék felé menni, majd néhány német tank is megy arra, és 1/2 8-ra sem magyar, sem német katona nincs többé az országúton és faluban.
Furcsa, dermedt csend váltotta fel az előbbi napok állandó zaját, ágyúdörgés sem igen hallatszik, a vázsonyiak mondják, hogy az éjjel felpakoltak a németek, és messze hordó ágyúikat is elvitték, valamint a megrongált tankjaikat is elvontatták.
Tekintettel arra, hogy reggel van és éhes vagyok, csend is van, néminemű evést proponálok, de úgy látom a pincések étvágya nagyon gyenge és csak Charap tart velem … Közben a pincében is próbálunk némi rendet teremteni, hogy legalább mozogni lehessen. A hülyéket kizavarjuk, de csak az erőszaknakengednek, dacára annak, hogy teljes csend van. Csatazaj idején annyira félnek, hogy nem lehet őket kicsalogatni.
½ 10 körül megjelennek az első orosz csapatok, de ezek csak átvonulnak, és nem maradnak nálunk. Újabb és újabb orosz csapatok özönlenek, amelyek részben Zsámbék, részben Németháza felé menetelnek, de a falunak és Friedriechéknek is jut belőlük. Friedriechék lakásában is elhelyezkedik vagy 10 orosz katona, míg a posta épületében 4 tiszt … és délután 2 h-ra ebédet kérnek, mi neki is látunk, hogy elkészítsük.
Közbe-közbe újabb orosz katonák jönnek, esznek, amit találnak, de bántani senkit nem bántanak, egy orosz hadnagynak megtetszik a karórám, és így kénytelen vagyok cserélni, kapok helyette egy női karórát, amelyik nem jár … Úgy látszik ezt a cserét, amely a konyhában folyt le, megleste egy orosz közkatona, aki a pénzemtől, és a kapott karórámtól szabadított meg. Ez a háború!
Majd a majorból szalad mezítláb az egyik ember, akiről a csizmáját húzták le, Charap is megkönnyebbült, az ő óráját is elvették. Hiába minden tiltakozás, hogy orvosok vagyunk és szükségünk van az órára, semmi nem használ. Davaj, davaj – mondja az orosz és oda kell adni.
Délután 3 körül elmentek. Borzasztó rendetlenséget hagytak maguk után, de ennivalón kívül mást nem vittek, a szekrények ajtajai ugyan megsínylették a látogatást, pedig nyitva voltak. Majd egy részleg orosz katona Freiberger Jancsi orvosi táskáját vitte magával a posta szobából… A csatazaj mind távolabb hallatszik, és mi megnyugodva szedjük össze a lakásban szétszórt dolgokat, na hála Isten, ezen is túlestünk. Az öröm nagyon korainak bizonyult, mert estére a távolban felállított német ütegek elkezdték lőni a falut, és belövés-belövést ért. Egy lövés a templomtornyot találta, mely kigyulladt és másnap reggel, midőn a faszerkezet kiégett, ledőlt. …
XII. 25 hétfő
Karácsonyhétfő, karácsony első napja.
Szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ünnep van és csak a délelőtti csendesebb időben jutott eszünkbe. … 10 óra után megkezdődött a légi tevékenység és dél felé repülőtámadást kaptunk, most változatosság okából a németek géppuskázták végig a falut. Én éppen egy sebesült magyar katonát kötöztem az országút melletti házban, … szegény egész biztosan meghalt azóta – csúnya nagy szakított sebzése volt a b. oldalon és j. könyöke is szét volt lőve. Igyekeztünk meghúzódni a szoba sarkában, nehogy valami baj legyen. … megindultam biztosabbnak látszó pincelakásunk felé. Útközben természetesen újabb hullám, és én a fal mellett lapulva rohantam be a pincébe.
Közben a harci zaj hol közelebb, hol távolabb hallatszik, de a befutó hírek nem nagyon bíztatók. A németek nagyon közel vannak és sokat törjük a fejünket, mit kellene csinálni. …
Elhatározzuk, hogy amint megcsillapszik a helyzet, mi is tovább állunk és Friedreichéket sorsukra hagyjuk. Eddig mi képviseltük a családot és mi tárgyaltunk, ha kellett az oroszokkal. Du. 3 órára tűzcsend lett, és ágyúdörgés sem hallatszott, de a kézifegyverek lövései közvetlen közelben hangzottak. A befutó hírek szerint a németek ismét Vázsonyban vannak, oroszt alig lehet látni, de az itt-ott felbukkanó oroszok mind Bicske irányába mennek. A helyzet nagyon kényelmetlen, még egyszer semmi körülmények között nem akarunk német kézbe kerülni, tehát menni kell.
Csak oldalzsákot viszünk magunkkal, de a bánya irodánál lévő oroszok kinevetnek bennünket aggodalmaink miatt, … így elhatározzuk, hogy visszamegyünk többi holmijainkért. Épp jókor, egy törött lábú asszonyt hoztak oda, ezt még sínbe tesszük és újabb érzékeny búcsúzás után megindulunk. Irány Székesfehérvár. Első megálló Felcsút, hol Tessényinél szándékozunk éjszakázni. Alaposan felpakolva indultunk útnak és igyekeztünk minél hamarabb túljutni a vasúti töltésen, … közben Freibergnek vöröskeresztes jelvényét egy orosz leszakította, de más baj nem történt.
Az olajraktár közelében egy fiatal orosz katona csatlakozott hozzánk, akinek nagyon megtetszettek a bakancsaim és kénytelen voltam tőlük megválni, de szintén csere formájában. Csak egy hiba volt, hogy a kapott bakancs rövidnek bizonyult és nem bírtam benne járni. Nagy nehezen bejutottunk a közeli Felcsútra, hol egy őr igazoltatott bennünket. Míg itt várakoztunk a rövid bakancsot elcseréltem Freiberger Jancsi félcipőjével, amely valamivel nagyobb, de viselhető számomra. A csere után az őr bevezetett bennünket a parancsnokságra, hol összes holmijainkat ott hagytuk, és elhajtottak bennünket benzines hordókat gurítani.
Óbarok – Felcsút – Alcsút, Google térkép
Midőn ezzel végeztünk, minden további nélkül elengedtek bennünket, azzal, hogy menjünk tovább. Semminemű írást természetesen nem adtak. Felcsútra beérve kisült, hogy Tessényi dr-nál nem lehet aludni, mert Tessényiék nincsenek odahaza és lakásukat, rendelőjét teljesen kifosztották. Miután Felcsúton nem tudtunk elhelyezkedni éjszakára, mert mindenütt rengeteg az orosz katona, tovább indultunk Alcsút felé, hova már sötétbe érkeztünk meg. Az úton semmi különösebb kalandunk nem volt, csak a kesztyűmet cseréltem el egy orosz katonával, de itt legalább olyan kesztyűt kaptam, amely, ha rosszabb, is mint az enyém, de használható. Alcsúton sikerült szállást kapnunk egy nyugdíjas nyomdásznál, ki szívesen látott bennünket, sőt még éjjel is megoltalmazott a bejönni akaró oroszok elől.”
A második rész vége.
Ne hagyd ki majd a harmadik részt, amelyből megtudod, hogy a fronton nagy kincs az orvosi felszerelés, a gyógyszer és a jó cipő. Kit érdekel a szárazon tartott puskapor!
E pár sort a magyar nyelvű Wikipedia alapján reprodukálom.
Miért is? Azért, mert Apor Vilmos volt az egyetlen magyar katolikus főpap, aki nem minden kockázat nélkül nyíltan kiállt a zsidóság védelmében a legnehezebb, 1940-es időkben.
Született Segesváron 1892-ben és meghalt Győrben, 1945-ben, mint Győr püspöke.
A neves erdélyi arisztokrata család sarja. A jezsuitáknál tanult. A győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, az innsbrucki egyetemen szerzett diplomát. 1915-ben szentelték pappá.
Gyulán kezdte meg szolgálatát segédlelkészként és tanárként, majd plébánosként. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében többedmagával a román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását.
Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével. Gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, látogatta a fogvatartottakat, segítette a szegényeket és a betegeket, templomot újított föl, katolikus lapot alapított. 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság eltörölte a hittanoktatást az állami iskolákban, a szülők mozgósításával Gyulán elérte ennek az intézkedésnek a visszavonását.
1941-ben, 49 éves korában, győri püspökké szentelték. A bíboros 1941 elején őt nevezte ki a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökévé, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott.
1943. augusztus 26-án a győri püspöki palotában gyűltek össze a kor katolikus közszereplői, hogy megvitassák a keresztény politizálás lehetőségeit, szembehelyezkedve a korszak kurzuspolitikájával.
„És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.” – Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdvasárnapi prédikációja (részlet)
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben (1945).
Tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai ugyanakkor hatástalanok maradtak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, vagy továbbküldte az oltalomleveleket ezrével kiállító Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, a Magyar Vöröskeresztet vezető Apor Gizellához. Segítette a város polgári lakosságát is, a kolostorok vezetőivel együttműködve sok menekült elhelyezését biztosította, különösen Győr 1944. áprilisi bombázása után.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. A várost a visszavonuló németek is lőtték, találatot kapott a székesegyház is. A püspök minden menekülőt befogadott, a Püspökvár pincéiben több száz ember talált menedéket.
Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette, április 2-án, belehalt sérüléseibe.
Ideiglenesen a győri karmelita templomban temették el. Újratemetésére 1986-ban került sor, ekkor a győri székesegyház Héderváry-kápolnájában helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Apor Vilmos 1944-45-ös életmentő tevékenysége és a magyar zsidó közösség megmentése érdekében tett győri és országos fellépései közismertek. Az 1980-as években fel is terjesztették a Világ Igaza címre, melyet az izraeli Yad Vashem intézet döntése alapján ítélnek oda.
Több komoly magyar forrásban szerepel, hogy Apor Vilmos meg is kapta ezt a címet. Ezeknek az anyagoknak az olvasása alapján én magam is ebben a tévhitben éltem. De a Yad Vashem intézettől a közelmúltban megtudtam, hogy a cím odaítélésére nem került sor. Az intézet tájékoztatása szerint a püspök embermentő tevékenységéről természetesen tudnak, de mivel tanúvallomások vagy hiteles dokumentumok eddig nem kerültek benyújtásra, a Világ Igaza elismerést nem tudták megítélni a számára.
A jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Történelmi Múzeum éjjel, Építész: Moshe Safdie, yadvashem.org
Olvasóinkat kérjük, ha valaki tud bármilyen konkrét részletről Apor Vilmos győri püspök zsidó életek megmentéséért tett konkrét lépéseiről, lépjen kapcsolatba velünk. Ha érkezne olyan tanúvallomás vagy megdönthetetlen dokumentáció arról, hogy a püspök a holokauszt alatt akár egy zsidó személynek konkrét védelmet vagy segítséget nyújtott, az a Világ Igaza cím odaítélése kérdésében nagy előrelépést jelentene.
„Aki megment egy életet, egész világot ment meg” – a Talmudból
Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az „Apa naplója” címet viselő dokumentumot, a győri Bakonyi doktor közelmúltban elhunyt lánya, Bakonyi Hugi (igazából Irén), őrizte meg. Az írás Hugi lányán és barátokon keresztül jutott el hozzám. Ezt követően fedeztem fel, hogy a leírás már korábban megjelent a világhálón az Archivnet gondozásában.
Honlapunkon hat részletben, csak jelentéktelen kihagyásokkal teszem közzé a naplót, a kihagyásokat mindenhol három ponttal jelölöm. Nem változtatom a szöveget, kivéve kisebb, írásmódbeli pontatlanságok javítását és bekezdések, valamint hosszabb mondatok tördelését a könnyebb olvashatóság kedvéért.
A napló 1945. március 19-én, Pencen indul, pont egy évvel a német megszállás után. Ott határozta el Dr. Bakonyi, hogy a jegyzeteit naplóba foglalja. Ez az 1945. március 8-i bejegyzésből, a napló vége felé, egyértelműen ki is derül. A teljestörténet 1944. december 12-én indul (felesége utolsó látogatásának időpontja). Itt-ott némi következetlenség van a dátumozásban, de ez igazán nem zavaró.
A bemutatott fényképek a munkaszolgálatról és magyarországi hadműveletekről nem képezik a napló részét, csupán illusztrációként szolgálnak. A bemutatott mai Google térképek talán kicsit segítik a földrajzi eligazodást.
Miközben honlapunkra szerkesztem a naplót, édesapámra, Krausz Károlyra (1903-1983) gondolok, aki Bakonyi doktorhoz hasonlóan, a háború végnapjaiban több társával megpróbált leszakadni muszos századáról, de szemben Dr. Bakonyival, sajnos nem jó irányba indult, rossz akaratú orosz katonák kezébe került és oroszországi hadifogolytáborban kötött ki. Hosszú hónapok elteltével onnan vezetett útja vissza Győrbe, ahol ’nem volt haza már’.
Krausz Péter
Tehát a napló:
A napló első oldala, Forrás: archivnet. hu
„Ezeket a sorokat, melyekben megörökítem vándorlásom történetét, azzal a célzattal írom, hogy évek múltán is feleleveníthessem a dolgokat, hogy kedves Feleségem, ki tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart. Ezért arra kérem azt, akinek a napló esetleg kezébe kerülne, hogy juttassák el Feleségemnek, a következő címre: Dr. Bakonyi Istvánné szül. Kőműves Irén Győr, Erzsébet liget u. 16.A.
Levelezőlap a munkaszolgálatból, Forrás: HDKE
Penc, 1945. III.19
Már hosszú idő óta vajúdik bennem a gondolat, hogy papírra fektessem azokat az eseményeket, amelyek velem történtek 1944. december 12-e óta, midőn Feleségem elutazott Óbarokról. Ezen idő óta semminemű életjelt nem kaptam Felőle, remélem szerencsésen hazaérkezett. …
A helyzet mind feszültebb, esténként távoli villanásokat látunk, a környékbeli keretbeliek tudni vélik, hogy egyes községek már orosz fennhatóság alá kerültek. A nappali órákban szinte állandósul a berepülés, de szerencsére nem bombázzák barakktáborunkat, a század útjavításra van kirendelve.
… minden nap lemegyek Óbarokra, és ott próbálok valami újat és pozitívat megtudni. Mi hárman, orvosok elhatároztuk, hogy semmi körülmények között sem megyünk tovább, hanem amennyiben a századaink parancsot kapnak az indulásra, úgy mi csendesen lemaradunk. Közben az események rohamosan fejlődnek, a mi gyengélkedő szobánkba beköltözik egy főhadnagy és kísérete, ki az útjavítási munkálatokat vezeti, és megkezdik a bánya értékesebb gépi alkatrészeinek bevagonírozását. … kiszivárgott hírek szerint a német főhadnagy, tekintettel a front fenyegető közelségére, 18-a óta állandóan sürgeti a századok indítását Komárom irányába.
Ez természetesen lehetetlenség, mert egyrészt az utakat a visszavonuló egységek veszik igénybe, másrészt embereink oly hiányos öltözetben vannak, hogy kb. ¼ részük állandóan a barakkban tartózkodik és munkára sem vonul ki. Az utakat állandóan támadják az orosz gépek és mint veszem észre, a századparancsnokok sem akaródznak útnak indulni. Az utakon állandóan özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva. Egy jó húz 2-3 bedöglöttet.
Muszosok pihenőben, Forrás: HDKE
Közben az Óbarokra vezető út mentén a lucernásba befészkelte magát 4 német légelhárító ikergéppuska és az elhaladó orosz gépekre tüzel, azok természetesen viszonozzák a tüzet és most már szinte állandósul a géppuskázás közvetlen közelünkbe és emellett az ágyúzás is mind közelebb hallatszik.
19-én már nem vonul ki útjavításra a század, mert a tőlünk 6 km-re lévő munkahely már erősen veszélyeztetett, az oroszok közvetlen közel vannak. Az emberek állandóan a bánya óvóhelyeken tartózkodnak, még enni sem jönnek rendesen haza.
Én rendesen a közeli óvóhelyen vagyok, de mi nem kapunk támadást. Közben minden nap lemegyek a postára és azt hiszem 18-án történt, hogy éppen a lucernás közepén voltam, midőn 2 orosz gép jött és parázs géppuskatűzbe jutottam. Meg is fogadtam, hogy a jövőben futólépésben fogok azon a tereprészen áthaladni.
Ugyanezek a gépek az Újbarokon átvezető út mentén ledobtak néhány bombát, emberéletben nem esett kár. A német főhadnagy mindinkább szorgalmazza útnak indításunkat és semmi kifogást nem fogad el, de az elindulás lehetetlenség egyrészt az említett okoknál fogva, másrészt a századot lehetetlenség összeszedni, mert szanaszéjjel bújnak a légitámadásoktól való félelmükbe, éjjel sem alszanak odahaza, hanem óvóhelyeken, pincékbe rejtőznek.
… XII. 20-ig odahaza aludtam, de már nagyon kellemetlen volt, a mosdó feletti polcról potyogtak le a holmijaim az állandó rázkódtatásoktól és így én is elhatároztam, hogy bevonulok a fiukhoz. Csütörtökön teljesen visszapakoltam és részletekben bevittem holmijaimat Óbarokra, ahol Friedreichék pincéjében helyeztük el. … már a konyha sem működött, mert szakácsaink is jobbnak látták biztonságosabb helyet keresni, tekintettel az állandó légi tevékenységre. …
Az Óbarokhoz vezető úton 2 alkalommal igazoltattak a tábori csendőrök, de szerencsére nem kértek semmi írást és megelégedtek bemondásommal, hogy orvos vagyok és megyek biztonságosabb helyre. Csütörtök éjjel Freibergernél és Charapnál aludtam, de ott ugyanolyan fenyegető volt a helyzet, mint nálam és elhatároztuk, hogy a jövőben követjük Friedreichék példáját és mi is a pincében fogjuk tölteni az időt. Péntek reggel felmentem a századhoz, de ott teljes zűrzavart találtam… Boriska kotyvasztott valamit a tiszti konyhában, tőle is elbúcsúztam – azóta sem láttam, és még néhány apróságot összeszedve lementem Óbarokra.
Muszosok és keretlegények, Forrás: honvedelem.hu
Majdnem egész nap a pincében voltunk, az országúton végeláthatatlan sorban vonulnak vissza, időnként repülőgépek jönnek és nem tudjuk, hogy milyenek, mindenesetre jó lesz lemenni, mert néhány sorozatot nagyon könnyen megeresztenek. A major is tele van német és magyar autókkal, nem nagyon kellemes közelség. Az orosz gépeket nagyon lövik, de eredmény nélkül, közben úgy látszik német messze hordókat állítottak fel Vázsony puszta körül és azok onnan lőnek Felcsút irányába, honnan az oroszok viszonozzák a tüzet, a ki- és belövések nagyon hasonlók, és mi találgatjuk, hogy vajon ez a dörrenés mi volt.
Pincénk nem nagyon biztonságos, de mégis jobb a semminél, a túlzsúfoltság óriási. …
Óbarok, Vázsony puszta, Google térkép
Az étkezés teljesen rapszodikus, az ebédet természetesen megzavarja egy repülő támadás, amely az országút ellen irányult … A német tankok erősen lőnek, egy tank bevette magát a 2 ház közé és onnan lövöldöz, tehát közvetlen közelből. Az orosz pilóta ismételten visszatér, és bizony nem sajnálja a lövedéket, aminek meg is látszik a hatása, mert a cselédház ablakai mind betörtek.
SS-ek a Dunántúlon, Forrás: vilaghaborufegyverei.blog.hu
Egy másik tank a templom előtt áll, de ennek kezelőszemélyzete, úgy látszik, már megelégelte a háborút, mert egyetlen lövést sem adott le és még a pénteki napon el is ment. Ugyancsak elmentek a lucernáson felállított ikergéppuskák, … aminek nagyon örültünk, mert állandóan kellemetlenkedtek. Éjjelre kissé elcsendesedett, úgyhogy Charap, Freiberger és én elhatároztuk, hogy a posta szobában fogunk aludni, ahol mégis kényelembe helyezheti magát az ember és legalább ki tud nyújtózkodni. …”
Az első rész vége.
Ne hagyd ki majd a második részt, amelyből megtudod, hogy szégyen a futás, de hasznos, meg, hogy jönnek az oroszok.
Papp Oszkár, a Győri AC (Győri Atlétikai Club) elnöke, a közelmúltban nyilatkozta a Kisalföld c. győri napilap online változatának (1):
„Vallom, hogy a múlt megbecsülése nélkül egyetlen sportágnak sem lehet jövője. Az evezősöknél ez az ars poetica mindig is megvolt …
… immár 145 éves az evezés Győrben, /klubunk/ az ország egyik, ha nem a legrégebbi, még ma is aktívan működő egyesülete …”
A Győri AC első világháborús hősi halottak tiszteletére állított emlékműve, mellette az egyesület elnöke Papp Oszkár
„Kevesen tudják … hogy a tanmedence mögött van egy kőtábla, melyet az első világháborúban hősi halált halt evezősöknek emeltek elődeink. Igazából nem ismerem a történetét … 2018-ban, illetve idén … meg is emlékeztünk a több mint száz éve elhunyt sportolókról” mondta Papp Oszkár, aki szívesen szervezne egy találkozót a háborúban elesett evezős sportemberek ma élő családtagjai számára.
Hajósok és fürdőzők a mosoni Duna-ág győri szabadstrandján, Glück József felvétele, címlap kép (2)
„Valószínűleg unokákról, dédunokákról van szó, akik talán szívesen megismerkednének egymással, a győri evezéssel, hiszen ez a közös a családjaik múltjában. … egy ilyen találkozóval … méltó módon lehetne emlékezni azokra, akik az egyesületünk dicső múltjának a részesei voltak” nyilatkozta a klubelnök.
A sportklub emlékművén a következő nevek szerepelnek: dr. Kellner József művezető, Szőgyi László művezető, dr. Reichenfeld Rezső titkár, Csillag Gyula, Czigler János, Gold Gyula, Gunyhó János, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Haut Dezső, Holló Lajos, Karsay Elek, Keszey Imre, Meixner Lőrincz, Németh Antal, Rosenkrantz Nándor, Róth Emil, dr. Sághy Imre, Schnabel Lipót, Szaltzer József, Turcsek Tádé, Wottitz Róbert.
A hozzátartozók a klub Facebook-oldalán (Győri Atlétikai Club-Evezős Szakosztály) vagy az info@gyac.hu e-mail címen vehetik fel a kapcsolatot a szakosztállyal.
Eddig a Kisalföld újság híradása.
Elnézem a győri sportklub szomorú emlékművét és a rajta sorolt neveket.
Önkéntelenül felötlik bennem a győri Zsinagóga bejáratánál hajdan emelt, ugyancsak első világháborús, impozáns emlékfal és rajta a közel kilencven zsidó származású katonaáldozat névsora. Mivel hasonlóságot látok az egyik és a másik emlékműre vésett nevek között, részletesen összehasonlítom a két listát.
Első világháborús emlékmű a győri Zsinagógában
Sejtelmem beigazolódik. A sportegyesület emlékművén szereplő nevek közül számos megtalálható a győri zsinagóga első világháborús emlékművén is: Dr. Kellner József, Szőgyi László, Csillag Gyula, Gold Gyula, Gyulai Antal, Harmat Lajos, Rosenkrantz Nándor és Wottitz Róbert. Az evezős hősi halott Szaltzer József valószínűleg a zsinagógai emlékmű Saltzer Józsefének felel meg.
Tehát a 22 Győri AC-s katonaáldozat között 9 zsidó hősi halott volt. Negyven százalék, majdnem minden második áldozat.
Szkiffek, túrahajók, ladikok – mindig is népszerű volt az evezés Győrben, GlückJózsef
Ezt látván írtam a Győri AC elnökének, jelezve neki „felfedezésemet” és megemlítve a holokauszt túlélők leszármozottai részére szervezett 2024-es győri Világtalálkozót, ami segíthet a hajdani evezősök családi hátterének a feltárásában, ahogy azt a sportklub kezdeményezte.
Két hete írtam a klubnak, még várom a választ… Újra kellene írnom? Vagy ne hozzak zavarba senkit? Visszatérek további hírekkel, ha valaha is lesz mivel.
A Wikipédia szerint (1) Nof HaGalil (héberül: נוֹף הַגָּלִיל, lit. Galilea látképe; arabul: نوف هچليل), korábbi nevén Názáret Illit egy több mint 40 000 lakosú város Izrael északi körzetében. Az 1957-ben alapított várost zsidó városnak tervezték, amely az arab Názáret városára és a Jezréel-völgyre néz. Nevét 2019-ben “Nof HaGalil”-ra változtatták.
A Názáreth Illit létrehozását az 1950-es évek elején kezdeményezték. Gazdasági és biztonsági okai voltak annak, hogy ebben a régióban várost alakítsanak ki.
Egy 1 200 dunamnyi földterületet, amelynek körülbelül a fele Názáret önkormányzati határain belül feküdt, 1954-ben közcélú fejlesztések céljaira kisajátítottak, az ilyen típusú kisajátításokat lehetővé tevő törvényre hivatkozva. Az intézkedés elleni tiltakozások eljutottak az Izraeli Legfelsőbb Bírósághoz, amely 1955-ben elfogadta (HCJ 30/55) a kormány állítását, miszerint a földterület kizárólagos célja kormányzati létesítmények építése. Erre a célra azonban csak 109 dunamot használtak fel, és a lakóövezetek tervezése folytatódott. Az első lakások 1956 szeptemberében készültek el, és a lakók még abban az évben beköltöztek.
2014-ben a város lakosságának etnikai és vallási összetétele 64,4%-ban zsidó és egyéb nem arab, a többi arab volt. Az 1990-es években Názáreth Illit volt az ország leggyorsabban fejlődő városa a lakosság számát tekintve. Az újonnan érkezők között voltak a volt Szovjetunióból és Dél-Amerikából bevándorlók, köztük fiatal párok.
A város lakossága azóta egyre fogyatkozik, a város kereskedelmi és ipari bázisának romlása miatt. Így a fiatalabb lakosság nagy része elhagyta a várost, megváltoztatva a város demográfiai szerkezetét.
2010-ben a városnak 12 általános iskolája és két középiskolája volt, egy hitoktatási és egy műszaki középiskola.
Nof HaGalil önkormányzata igyekszik fenntartani a város parkjait és a környező Churchill-erdőt, amelyet az Egyesült Királyság zsidó közössége Winston Churchill emlékére adományozott.
A Hapoel Nof HaGalil a város legnagyobb futballklubja. A kosárlabda és az asztalitenisz szintén népszerű helyi sportágak.
Nof HaGalil testvérvárosi kapcsolatot ápol az argentin San Miguel de Tucumánnal, a németországi Leverkusennel, az ausztriai Klagenfurttal, a magyarországi Győrrel, az ukrajnai Csernyivcivel, a franciaországi Saint-Étienne-nel, a romániai Alba Iuliával és a szerbiai Kikindával.
Győri tárgyalások
Nof HaGalil küldöttsége 2022 szeptemberében Győrbe látogatott. Ronen Plot polgármester találkozott Dr. Dézsi Csaba András győri polgármesterrel. (2) Az izraeli delegáció három napot töltött Győrben. A két polgármester a győri városvezetés működéséről, kapcsolatuk erősítéséről és fejlesztéséről, valamint a menekülthelyzetről tárgyalt.
“Hasonló problémáink vannak, és a megoldások is hasonlóak lehetnek. A látogatás célja a kulturális, sport és egyéb kapcsolatok kiépítése, felelevenítése volt” – mondta Dr. Dézsi Csaba András.
Plot polgármester szerint “komolyan beszélhetünk a két város közötti együttműködésről, és megállapodtunk abban, hogy erre a célra operatív tervet készítünk, amely magában foglalja a sport és a kultúra területén történő cserekapcsolatok intenzívebbé tételét”.
Az izraeli delegáció találkozott Villányi Tiborral, a Győri Zsidó Hitközség elnökével.
Ez év novemberében új zsinagógát avattak Nof HaGalil-ban, mégpedig egy indiai zsinagógát, ugyanis az Eliayahu-Hanavi nevű szentélyt az indiai Bnei Menashe törzsből származó zsidó bevándorlók közössége építette. E közösség úgy tartja, hogy tagjai az izraeli északi királyságból i.e. 721 körül az asszír birodalomba rabszolgának elhurcolt tíz elveszett zsidó törzstöredék egyikéből származnak. Ugyanakkor, nagy valószínűség szerint, a zsidó vallást az 1950-es években felvett törzscsoportról van szó.
A legenda szerint, őseik évszázadokon keresztül vándoroltak Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten, mielőtt észak Indiában, a mai mianmari és bangladesi határ közelében letelepedtek. Hagyományaik sajátosak, de tartják a szombatot, kóser szokás szerint étkeznek és tartják a zsidó ünnepeket. Az izraeli főrabbinátus, az egyének formális áttérését megkövetelve, elismerte a törzs zsidó eredetét és máig már a közösség 5200 tagja vándorolt be az őshazába. További 5000 fő még Indiában vár a befogadásra. Nof HaGali polgármestere, Ronen Plot, nyílt karokkal fogadta az egzotikus zsidó bevándorlókat. (3) (4)
Ezzel az írással Glück József fényképész előtt kívánunk tisztelegni, aki nagy szorgalommal és hozzáértéssel örökítette meg az utókor számára Győr sok-sok helyszínét a 20. század első harmadában. Lokálpatriotizmusa felbecsülhetetlen emléket állít a 100 évvel ezelőtti, gyorsan iparosodó városnak, a történelmi és akkori kortárs épületeknek egyaránt. A korszak Győr városa iránt érdeklődök a különlegességnek számító Glück fényképek révén tudják csak igazán maguk elé idézni, hogyan is nézett ki a város egy évszázaddal ezelőtt. Képei párjukat ritkítják.
Glück József (1887-1944)
Győr város lakóinak képi megjelenítése a szociálisan érzékeny Glück számára azonban az épületek látványán és megörökítésén túl kiemelkedő jelentőségű volt: láthatjuk a kor egyszerű munkásait, az utcákon sétálókat, a sok helyen feltűnő gyerekeket, a Kis-Dunában vagy a Cziráky uszodában fürdőzőket, a városképtől már akkor elválaszthatatlan evezős világot és így tovább. Glück egy valóságos győri, képi szociográfiát teremtett egy évszázaddal ezelőtt.
Városháza, már 100 éve is a város jelképe
E bejegyzés itt következő bekezdései teljes egészében és szó szerint Nagy Mária munkájából származnak (1).
A 401. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet, a hajdani iparos tanonciskola, háttérben a Zsinagóga kupolája
Dunakapu tér, a jobboldali cégtáblán: Berger Pálinka
Glück 1887. november 11-én született Székesfehérváron, itt végezte iskoláit és itt tanulta ki a fényképészmesterséget is. A gyakorlattal töltött évek után Győrben találjuk, itt folytatta munkáját. 1898-ban a Deák Ferenc 13. szám alatti (ma Aradi vértanúk útja) nyitja meg műtermét.
Münchenben fejlesztette és gyarapította fényképészeti ismereteit, és itt 1909-ben sikeres mestervizsgát tett.
Dunarészlet, nagy az evezős élet
Medencés uszoda, háttérben a Cziráky obeliszk, melyet a Rábaszabályozó Társulat évtizedes elnöke, Gróf Cziráky Béla (1852-1911) emlékére állítottak
Az akkor még kezdetleges és főleg nehéz fényképezőgépével folyamatosan járta a várost, megörökítette az utcák, terek életét. A század elejétől a második világháború kitöréséig szinte kivétel nélkül ő fényképezte a városban zajló építkezéseket, műemlékeket.
Duna-híd, a ma is álló szegecselt révfalui híd elődje, amelyet Léderer Ágoston, a vagongyár alapítójának vendégeként hajdan Egon Schiele megfestett Kecskelábú híd címmel
Teleki utca, jobbra lent Glück aláírása
A véletlennek és néhány lelkes győri polgár értékmentő cselekedetének köszönhető, hogy Glück József fotóinak többsége megmaradt az utókor számára. Ma a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum őrzi a 24×30 cm-es üvegnegatívjait és több pozitív nagyítását, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér tulajdonában pedig 145 fotója található.
Rozália-ház, Kazinczy utca 21, épült 1703-ban, Palermói Szent Rozália, a pestisben szenvedők védőszentje után kapta az elnevezését
Széchenyi-tér, a barokk város főtere
Virág-köz, szemben Österreicher József kereskedése
A korabeli fotókiállítások majdnem mindegyikéről elismeréssel tért haza. 1926-tól a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének, 1935-től a Győri Ipartestület Gazdasági Bizottságának volt az elnöke, mint a fotószakosztály vezetőségi tagja.
Karmelita templom és rendház, a győri barokk másik remek példája
Nemcsak a fényképész szakmának, hanem a város közéletének is tevékeny és köztiszteletben álló résztvevője volt. Tisztséget viselt többek a Győri Ének- és Zeneegyletben, a Tűzoltó Egyesületben és a Mentő Egyesületben. A győri Neológ Izraelita Hitközség Iskolabizottságában is aktívan részt vett.
Különösen fontosnak tartotta, hogy a Kossuth utcai izraelita elemi iskola tanulói korszerű oktatásban és felvilágosult nevelésben részesüljenek.
A Zsinagóga
A Zsinagóga környezete, az egykori Nádor beszállóvendéglő és kávéház hátsó traktusától nézve, helyén 1932-ben avatták fel az iparos tanonciskolát
Nádor udvar, az átriummal kialakított Nádor Beszállóvendéglő és Kávéház főhomlokzata
Kossuth Lajos utcai részlet a Zsinagógával átellenben
Évtizedekig tagja volt a város törvényhatósági bizottságának. Innen zsidó származása miatt 1939-ben kizárták. 1940-ben a városi ipartestület a felügyelőbizottságába választotta, majd később, az antiszemitizmus fokozódásakor megfosztották állampolgári jogaitól.
Glück József és Singer Janka, felirat: „A mi drága jó fiunknak, 1937 III. 3”
Iparát 1942. május 1-jével megszüntették. 1944 májusában családjával együtt gettóba kényszerült, 1944. június 11-én vagy 14-én feleségével (Glück Józsefné, Singer Janka) Auschwitzba deportálták. Innen soha többé nem tért vissza. Valószínűleg 1944 júniusában halt meg Auschwitzban – a pontos dátum nem ismert. Egy leszármazottjáról, fiáról tudjuk, hogy Izraelben élt: 1990-ben hazalátogatott Győrbe és részt vett édesapja kiállításának megnyitóján.
Glück József itt bemutatott képanyaga a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér, Győr, gyűjteményéből származik, felhasználását az intézmény engedélyezte. (2)
Augusztusban a szentendrei Vajda Lajos múzeum udvarán kialakított szabadtéri színpadon játszották a tragikus sorsú Szenes Hanna történetét, amelyet a fiatal költő versei, naplója és visszaemlékezések felhasználásával Tóth Réka Ágnes és Widder Kristóf állított össze, zenéjét Födő Sándor szerezte. Hanna szerepét a rá oly annyira hasonlító Bíró Eszter játszotta nagyon meggyőző módon. (1)
Hanna és Eszter (2)
Valódi élmény volt, annak ellenére, hogy az előadás nem a ritmust általában nagyban meghatározó színpadi deszkákon, hanem a múzeumi udvar minden lépést elnyelő puszta földjén játszódott, szinte visszhangtalanul, zaj nélkül. Értelmezhetjük-e ezt úgy, hogy Hanna sorsát és emlékét majd egykoron ilyen visszhangtalanul felejtjük el?
Bízunk benne, nem így lesz. Bíró Eszter és társai e cél érdekében is vállalhatták Hanna színpadi megjelenítését. Tudjuk azt is, hogy a nyilasok által brutálisan és értelmetlenül legyilkolt Hannát Izraelben nemzeti hősként tisztelik, ami tényleges biztosítéka emléke fennmaradásának. Magyarországon is így kellene ennek lenni és nem csak zsidó körökben.
Az előadás kapcsán jutott eszembe, hogy Győrben egy köztér viseli Hanna másodunokatestvérének a nevét. Szenes Iván park.
Szenes Iván park Győrben (3)
Hogyan kerül a csizma az asztalra? Hiszen Iván Budapesten született 1924-ben és ott is halt meg 2010-ben.
A világhálón kutatva nem került nagy erőfeszítésbe, hogy lássam, hogyan kötődött a nem győri, rendkívül népszerű Szenes Iván a városhoz.
Először lássuk a művészt. Szinte felsorolni is nehéz Szenes művészi tevékenységének főbb fejezeteit.
A Wikipedia (4) meghatározása szerint Szenes Iván magyar író, dalszövegíró, dramaturg és zeneszerző. Statisztikák és egy 2000-es kimutatás szerint Magyarország legtöbbet játszott szerzője, regisztrált színházi bemutatóinak száma több mint 400. Csak az Imádok férjhez menni című darabjának 2010-ig harminchárom bemutatója volt. Érdemes művész.
Szenes Iván 1973-ban (4)
Édesapja, Szenes Andor (1899–1935), ugyancsak író.
Iván a második világháború után újságíróként és dramaturgként, színpadok művészeti vezetőjeként dolgozott, miközben egymás után írta dalait.
És itt jön a győri kapcsolat: Szenes Iván 1961–1979 között a győri Kisfaludy Színház dramaturgja.
Elképesztő slágereinek listája. Csupa ismert dal, amiket a 20. század legismertebb magyar táncdalénekesei és kiemelkedő színészei vittek sikerre. Az én korosztályom tagjainak talán megdobban a szíve e nótákra emlékezve. Csak néhány példa a legnagyobbakból, megemlítve az egyes számok eredeti előadóját is:
Nehéz a boldogságtól búcsút venni – Apostol Együttes
Isten véled édes Piroskám, Nemcsak a húszéveseké a világ – Aradszky László
Jöjjön ki Óbudára – Bilicsi Tivadar
Az a jamaicai trombitás – Bodrogi Gyula Voith Ágival
Melletted nincsenek hétköznapok – Ferrari Violetta
Mindenkinek van egy álma – Harangozó Teri
Próbálj meg lazítani –Hofi Géza
Álltam a hídon – Karády Katalin
Annyi ember él a földön, Kislány a zongoránál, Nem vagyok teljesen őrült – Koós János
Bocsánat, hogyha kérdem – Korda György
Úgy szeretném meghálálni, A régi ház körül, Találkozás egy régi szerelemmel – Kovács Kati
Álltam a hídon – Lantos Olivér
Mások vittek rossz utakra engem – Ráday Imre
Szeretni bolondulásig – Szécsi Pál
Orchideák – Tolnay Klári–Páger Antal
Engem nem lehet elfelejteni – Váradi Hédi Tölcsért csinálok a kezemből – Zalatnay Sarolta
Lehet elérzékenyülni, nyomban dúdolni a fülbemászó dallamot és lehet fanyalogni. Akárhogy is van, a Wikipedia szerint Szenes Iván minden idők legtermékenyebb magyar slágerszerzője. És valószínűleg egyike a legsikeresebbeknek is.
Az idős mester (5)
A művész halála után, lánya Szenes Andrea létrehozta a Szenes Iván Művészeti Díjat.
Győrben népszerűsége töretlen. Erről tanúskodik a nevéről elnevezett park. Idén júliusban Győrben már nyolcadik alkalommal szervezték meg a Szenes Iván emlékestet és családi napot.
A 2022-es emlékest plakátja (6)
Iván népszerűségével talán halálában is segíti Hanna emlékének megőrzését.
Összeállította: Krausz Péter
Források:
(1) HANNA – szabadesés több szólamban, Szentendrei Teátrum A darab ősszel budapesti kőszínházban is megnézhető.
Szántó T. Gábor 2022. évi kötete a „Törvényen kívüli őr – Esszék és tanulmányok a modern zsidó irodalom létformáiról” címet viseli (Scolar Kiadó, 2022).
Szántó T. Gábor a megértés és az önmegértés igényével nyúl a modern zsidó irodalom érzékeny kérdéseihez, akár hazai, akár külföldi szerzőket elemez. Ha tárgya igényli, a kinyilatkoztatás hagyományáig, a rabbinikus gondolkodásig, a száműzetés élményéig, az azonosulás vágyáig, a beilleszkedés sikeréig és megbicsaklott reményéig, a vészkorszak és a diktatúra traumájáig vezeti vissza a vizsgált műveket, miközben a téma nemzetközi szakirodalmát is felhasználva, egybeveti az európai, az amerikai és az izraeli tapasztalatokat.
A társadalomtörténet és a társadalomlélektan kérdései éppúgy felmerülnek a művek kapcsán, mint a pszichoanalitikus gondolkodás.
Szántó, akárcsak számos nyelven megjelent regényeiben, vagy a világsikert aratott 1945 című film alapjául szolgáló elbeszélésében, esszéiben és tanulmányaiban is újszerűen, a köznapitól eltérő perspektívában nyúl a történelemhez, az irodalomhoz, és a diaszpóra zsidóság élményanyagához.
Szántó T. Gábor írásai Füst Milán, Gergely Ágnes, Kertész Imre, Pap Károly, Radnóti Miklós, Eliette Abécassis, S. J. Agnon, Iszaak Babel, Allen Grossman, Franz Kafka, Lev Lunc, Philip Roth, J. D. Salinger és mások, valamint saját műveiről.
A szerzőről
Szántó T. Gábor Budapesten született 1966-ban, 1990-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, a Bölcsészettudományi karon esztétikát és judaisztikát hallgatott.
Irodalmi pályáját versekkel, kisprózákkal kezdte. Mószer című kötete két kisregénnyel 1997-ben, Keleti pályaudvar, végállomás című regénye 2002-ben, Lágermikulás című elbeszélésgyűjteménye 2004-ben jelent meg. A szabadulás íze című verseskötetét 2010-ben, Édeshármas című regényét 2012-ben, Kafka macskái című regényét 2014-ben, 1945 és más történetek című elbeszéléskötetét 2017-ben, Európa szimfónia című regényét 2019 őszén adta közre.
A Holokauszt 80. szomorú évfordulójáról történő méltó megemlékezésre létrehozott alapítvány diákpályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a helyi fiatalok érdeklődését felkeltse a hajdani győri és környéki zsidó közösség múltja iránt. Ez a múlt közös múlt, alaposabb megismerése toleránsabb, nyitottabb, összefogóbb és erősebb lábakon álló jövőt biztosít a város számára.
A pályázaton tíz meghívott győri, pannonhalmi és csornai középiskola háromfős diákcsapatai vesznek részt. Munkájukat az iskolák történelemtanárai támogatják. A projekt indító megbeszélésére 2022 szeptember hó közepén került sor, amely alkalomból a témát magas szinten ismerő szakértők adtak tájékoztatást az érintett iskolák tanárai részére.
Krausz Péter, a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány kuratóriumi elnöke szerint „a diákpályázat a kerek évfordulós megemlékezés előkészületeinek egyik legfontosabb részét képezi. Szervesen kapcsolódik a koncentrációs táborokat túlélők leszármazottjai részvételével 2024 júliusára tervezett győri Világtalálkozóhoz. Példa egyben a találkozó multigenerációs és befogadó jellegére. Arra törekszünk, hogy az indulók munkáit minél szélesebb körben megismerjék. Ennek jó eszköze lesz valamennyi pályázati eredmény bemutatása az összes induló diák előtt és természetesen a zsűrinek. Ezen túlmenően a győztes csapat előadja kutatási eredményeit a Világtalálkozó keretében megrendezésre kerülő emlékkonferencián is. A legjobb művészeti alkotásokat kiállítjuk. Biztosítjuk továbbá a kutatási jelentések és művészi alkotások online megjelentetését is.”
A „Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány Győr és környéke zsidó múltjának és jelenének széleskörű megismertetéséért” elnevezésű civil szerveződés 2021 második felében létesült. Bejegyzésére 2022 januárjában került sor. Fő feladatának a Holokauszt 80. évfordulójáról történő méltó megemlékezés előkészítését és kapcsolódó projektek lebonyolítását tekinti.
Lehetőség nyílik győri családtörténetek feldolgozására és kiállítására is. Aki szeretne élni ezzel a lehetőséggel, vegye fel a kapcsolatot Csendes Tündével, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) doktoranduszával, akinek a győri zsidóság története tárgyában végzett kiterjedt kutatásait a HDKE fel fogja használni. Írjon a következő címre: cstundegyor@gmail.com
Köztudott, hogy az egykori győri zsidó Menházban már évek óta látogatható a helyi Zsidó Hitközség által létrehozott, a helybeli zsidóság történetét feldolgozó kiállítás, amely a zsidó szokásokkal és hagyományokkal egyaránt foglalkozik.
A tervezett budapesti kiállítás új elemeket is tartalmazni fog. Így például érinti majd a Győr környékén a holokauszt előtt gazdálkodó zsidó földtulajdonosok tevékenységét és családjuk mindennapi életét is.
Az elképzelések között szerepel a budapesti Emlékközpont időszaki kiállításának későbbi Győrbe költöztetése is.
A Holokauszt Emlékközpont állami intézmény, amely a Páva utcai Zsinagóga felújítása és egy új épületkomplexum építése eredményeként 2004. április 16-án nyitotta meg kapuit első kiállításával, az Auschwitz Albummal.
Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)
Bevezetés
Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A “Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A “Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.
A könyvből három részletet közlünk.
A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon
Első részlet
Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.
A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.
Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …
Második részlet
Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.
Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…
Harmadik részlet
“Az igazolványokat!”
Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!
A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.
Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.
Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.
Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.
Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.
Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…
Honnan ered a könyv címe?
“Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.
A könyv főszereplői
Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.
Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.
Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.
A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.
Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!
A szerzőről
Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.
Címlapkép: Sárga csillaggal a Révfalui hídon, 1944 (1)
Az én generációmhoz tartozó (70+) győriek gyermekkorunk óta ismerjük a történetet vagy annak néhány töredékét az auschwitz-i és strasshof-i vonatok végzetes cseréjéről. Szüleim baráti körében is összetalálkoztak olyan túlélők, akik az itt elmesélt történet általuk „szerencsésnek” vagy „szerencsétlennek” ítélt vonatán utaztak.
Gettóba kényszerülők a Rába feletti „Kettős” hídon (2)
Mégis újfent megrázott Zöldi Lászlónak a világhálón megjelent, „A két lábon járó zálogok” című, minapi írása (3).
Ebből idézem a győri elhurcoltakat oly súlyosan érintő részletet:
„A Magyar Nemzet washingtoni tudósítójával, Avar Jánossal 1984 májusában Braham professzort látogattuk meg New York-i irodájában. A neves holokauszt-kutató erdélyi nevéből, az Ábrahám Adolfból állította össze magának Amerikában a Randolph L. Braham nevet. Egy órát szánt ránk. Már vagy fél órája beszélgettünk, amikor egy itthoni dokumentumfilmet említettem meg, amelyben a győri gettó kényszerű lakóit csendőrök kísérik a marhavagonokhoz. A menetben láttam mosolygó arcokat. Vajon minek örültek?
Randolph L. Braham (1922-2018) (4)
A professzor izgatott lett, és elnézést kért, hogy magunkra hagy bennünket, de utánanézne valaminek. Egy óra múlva tért vissza. Az eredményt az Élet és Irodalom 1984. június 15-i számában olvasható interjú alapján foglalom össze. Braham professzor a győri bevagonírozást az úgynevezett Joel Brand-akcióval hozta összefüggésbe. A hazai zsidóság egyik vezetője fölkereste Eichmann SS-Obersturmbannführert, aki kis létszámú egységével Budapestről felügyelte a deportálásokat. Felajánlott neki 12 ezer teherautót a magyar zsidókért.
A német alezredes tudomásul vette a szokatlan ajánlatot, és amíg Brand rábeszéli a náciellenes szövetséges hatalmakat a cserére, ‘zárolt’ 30 ezer zsidót. Márpedig a német birodalom osztrák tartományához /ahol is mezőgazdasági munkaerőre volt szükség – a szerk. megjegyzése/ a győri gettó volt a legközelebb. Mezőgazdasági munkára indították tehát ‘a két lábon járó zálogokat’. A zsúfolt szerelvény el is indult északra, Érsekújvár felé, majd nyugat helyett keletnek fordult. A vonatparancsnok SS-Scharführer (őrmester) Kassán vette észre a tévedést, és felhívta főnökét, aki ezt mondta neki: ‘Ha már ott vagy, vidd tovább őket Auschwitzba, majd küldök másokat Ausztriába.’
Az interjú megjelenése óta csaknem négy évtized telt el. A kutatók már árnyaltabban értelmezik az 1944-es történetet, a lényeg azonban aligha változott. Braham professzor így fogalmazta meg 1984-ben: ‘A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.’” (3)
Eddig az idézet.
Hír a győri gettó felállításáról egy helyi kiadványban, 1944. május (5)
Levelezésünk alkalmából Zöldi László felhatalmazta honlapunkat cikkének néhány soros újraközlésére, egyben felhívta a figyelmünket írása utolsó soraira, miszerint manapság már megoszlik a kutatók véleménye arról, hogy mi is történt 1944-ben.
Átnézve néhány forrást, számomra úgy tűnik, hogy a látható ellentmondások dacára a történet igaz, vagy nagyon könnyen igaz lehetett, mert azokban a rettenetes időkben bármi és az ellenkezője is megtörténhetett, hiszen teljesen kiszámíthatatlanok voltak az akkori gyilkosok és elnyomók őrült, gonosz és minden körülmények között súlyos következményekkel járó döntései.
Joel Brand (1906-1964) (6)
Persze „magasabb szintről nézve”, az áldozatok teljes létszámát tekintve a vidéki zsidóság tragédiájában „nem osztott, nem szorzott”, hogy melyik csendőrkörzet deportáltjai kerültek Auschwitzba, és kiket hurcoltak „kíméletesebb” koncentrációs táborba, pld. Strasshof-ba, miközben a célállomás megválasztása bizonyosan egyéni sorsokat pecsételt meg.
Lehet, ha a győri deportáltak egy része az ausztriai Strasshof elosztó táborba kerül, Bécs közelében, attól északkeletre, nagyobb esélyük lett volna a túlélésre. De ki tudja: 21 ezer magyar zsidót szállíttatott Eichmann Strasshof-ba, sokszor egész családokat. Az „idill” azonban nem sokáig tartott. Az 1944-es aratás után ugyanis az itt őrzött rabszolgák egy részét a hírhedt Bergen-Belsen-be, más részüket pedig a háború vége felé Mauthausen-be és Theresienstadt-ba hurcolták. Összesen kétezer magyar zsidót, azaz az oda hurcoltak 10 %-át, a Vörös Hadsereg szabadította fel Strasshof-ban. (7)
A magyar újságírókkal lezajlott találkozóján Braham professzor a strasshof-i alternatívát Joel Brand akciójához kapcsolta. Brand valóban kulcsszerepet játszott a kamionokat-életekért tárgyú, Eichmann-nal folytatott kaotikus tárgyalásain, majd Eichmann látszólagos beleegyezését követően eredménytelenül próbálta meggyőzni a szövetségesek képviselőit e menekülési lehetőségről. (6)
Braham, Randolph L.: A népirtás politikája c. munkája magyar kiadásának fedőlapja (8)
Ugyanakkor, a professzor „A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon” (2. bőv. és átd. kiad. – Budapest: Belvárosi Kvk., 1997.) című saját munkájában az eseményt, amelyet „’Félretevés’ Strasshofba” elnevezéssel illet, az Eichmann és Kasztner Rudolf közötti tárgyalások eredményeként említi. Az általuk kötött egyesség keretében került a szegedi körzet deportáltjainak egy része Ausztriába. Itt most idézzük közvetlenül Braham professzort:
„Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eichmannt és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése” foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba. Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja”.” (10)
Ugyanaz a történet, csak más nevek.
Kasztner Rudolf (1906-1957) rádióadás közben Izraelben (9)
Újabb fordulat: egyes kutatók szerint a történet nem így igaz, vagy akár nem is igaz, miközben az 1944-es, feje tetejére állt világban akár igaz is lehetett.
Berkes Tímea 1995-ös diplomamunkájában (témavezető: Karsai László, közismert történész) ezzel kapcsolatosan írja: „Braham átveszi Kasztner jelentéséből a „vonatcsere” történetét; ez nem tartható, mivel a németekkel való megegyezés napján már a második deportáló vonat is elindult Győrből.” (11)
Tehát a vonatcsere meg sem történt?
Megtörtént vagy nem történt meg, mint mondtam, a tényleges szenvedésen, az áldozatok és az üldöztetésnek kitetettek számán ez mit sem változtatott.
Ezen a ponton hadd idézzem emlékezetünkbe az „Életvonat” című francia-belga-holland-román filmet, melynek írója-rendezője a román Radu Mihaileanu.
Az Életvonat c. film plakátja (12)
„1941 egyik estéjén Shlomo, a falu bolondja világrengető hírekkel tér haza: a nácik a szomszédos települések összes zsidó lakóját ismeretlen helyre deportálják. Az ő falujuk a következő a listán. Az öregek tanácsa a rabbi vezetésével még aznap este összeül, hogy megvitassák, hogyan menthetnék meg a közösséget. Végtelen veszekedések után a legjobb ötlet csak hajnalban pattan ki Shlomo fejéből: szervezzék meg saját ál-deportálásukat. Eljátsszák az áldozatokat, a vonatszerelőket, a náci tiszteket és katonákat. A fellelkesült lakosok náci egyenruhákat szabnak, vásárolnak egy leselejtezett rozsdás mozdonyt, svájci rokonukat hazahívják, hogy németül tanuljanak tőle, hamis iratokat gyártanak és kocsiról-kocsira összetákolják a vonatot. És egy szép napon – akár Noé bárkája – elindul a vonat a falu összes lakójával.” (12)
És mi a filmben elmesélt mosolyogtató-zokogtató történet vége?
„… s ott látjuk Shlomo-t csíkos sapkában és rabruhában, szögesdrótok mögött állva mesét mondani. Hogyan? Amit eddig láttunk-hallottunk a csodás megmenekülésről, lehet, hogy csak mese volt?!” (13)
Valójában, Arany János idevágó szavait idézve, „nem mese az gyermek”.
A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.
Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.
A fővárosba szánt Rába LHo buszok átadása Győrben, a Szent István úton; Dunántúli Hírlap 1928. február 11; Forrás: (1)
Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.
Winkler Dezső, 1901-1985
Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.
Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.
A Botond terepjáró
Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.
Winkler Dezső a Botond volánja mögött, Forrás: (3)
A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.
A Botond bevetésen; Forrás: (2)
Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”
Élete a háború után
A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.
1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).
Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.
A bizánci Botond-monda a Képes krónikában (1358); Forrás: (6)
És ki volt Botond?
Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.
Epilógus
Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.
A már jóformán feledésbe merült egykoriCsillag Szanatórium alapítója és igazgató-főorvosa, Dr. Csillag József 1887. október 28-án született Győrben. Édesapja Csillag Géza (1850?-1944?), édesanyja Goldberger Gizella (1859-1927). A zsidó elemi iskolába járt és a Győri Magyar Királyi Állami Főreáliskolában érettségizett 1907-ben.
A Csillag Szanatórium a győri Árpád utca 20. szám alatt, a győri Evangélikus Diakonissza Anyaház gyűjteményéből
A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen szerzett diplomát 1912-ben. Ezután külföldön szerzett tapasztalatokat, 1913 és 1914 között Berlinben és Bécsben.
Az első világháborúban katonaorvosként a 10. tüzérezrednél 39 hónapon át teljesített frontszolgálatot. Főorvos ezredesi ranggal szerelt le. Helytállásáért több kitüntetést kapott: a Ferenc József-rend Lovagkeresztjét, a Koronás Arany Érdemkeresztet, két Signum Laudist, a Károly Csapatkeresztet.
1917-től a budapesti Rókus Kórház sebészeti osztályán dolgozott. Sebész, nőgyógyász, gégész és urológus szakorvos volt.
1920 elejétől újra Győrben élt. Megnősült, feleségül vette Korein Józsát (Jozefin) (1901-1944). Négy gyermekük született.
Újsághír a Szanatórium megnyitásáról, Dunántúli Hírlap, 1924. január 17
Dr. Csillag József Győrben, az Árpád út 20. számú házban megnyitotta Csillag Szanatóriumát, melyet aztán igazgató-főorvosként működtetett. A Szanatórium lehetővé tette, hogy Felső-Dunántúl megyéiből és városaiból nem kellett Budapestre vinni a folyamatos orvosi és ápolói felügyeletet igénylő betegeket, gyorsabban, olcsóbban hozzájuthattak komplex egészségügyi ellátáshoz Győrben.
Dr. Csillag József megnyitáskori beszéde Dunántúli Hírlap, 1924. január 17
A megnyitás idején a szanatórium 14 fekvőbeteg befogadását tette lehetővé, emellett voltak egy- és kétágyas szobái, ahol a betegek kísérői számára biztosítottak elhelyezést. A sebészeti és nőgyógyászati beavatkozások elvégzésére alkalmas műtő tetővilágítást kapott, és a kor legkiválóbb gépeivel, műszereivel látták el. Európai színvonalú felszereltség jellemezte a röntgenosztályt és laboratóriumot is. A testegyenészeti terem gépcsodái még az intézetet felkereső orvosokat is meglepték. A ragályos kórban szenvedők kivételével bármilyen beteget elláttak.
A szanatórium hirdetése, Pápai Hírlap, 1925. június 27
Az intézetben a betegek ápolását kezdetben vöröskeresztes ápolónők végezték egy főnővér vezetésével, később evangélikus diakonisszák kapcsolódtak be a munkába. A főorvos és a diakonisszák munkakapcsolatát a kölcsönös megbecsülés jellemezte.
Nővérszoba a szanatóriumban, a győri Evangélikus Diakonissza Anyaház gyűjteményéből
Dr. Csillag József felesége vezette a szanatóriumban az élelmezést. Antal fiuk, aki maga is sebészorvos lett, szintén részt vállalt a munkában (a háború után évtizedekig a budapesti János Kórházban dolgozott).
A Csillag-család a szanatóriumban lakott. Amikor súlyos beteg kezelése az éjszaka folyamán a főorvos szakértelmét követelte meg, Zsohár Lenke diakonissza köteles volt felébreszteni a doktort.
Zsohár Lenke(1908-2011), hosszú éveken keresztül a szanatórium diakonissza műtősnővére, a győri Evangélikus Diakonissza Anyaház gyűjteményéből
A szanatóriumban kitűnő orvosokat alkalmaztak. Az orvosi gárda tagja volt Csillag József sógora, Dr. Korein Sándor (1899-1989) belgyógyászati főorvos, aki az általános konzíliumi tanácsadó szerepét is betöltötte. Az ún. szegények és idős egyedülállók otthonának önkéntes orvosaként is működött.
Betegápolás a Csillag Szanatóriumban, a győri Evangélikus Diakonissza Anyaház gyűjteményéből
Visszaemlékezések szerint Dr. Corradi Gyula (1905-1980) csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos is részt vett a szanatórium munkájában.
Dr. Csillag József (balról a negyedik) műtét előtt, a győri Evangélikus Diakonissza Anyaház gyűjteményéből
A szanatórium megnyitásakor Dr. Csillag által tett kijelentést, miszerint intézete nem csupán egy szűk réteg, hanem egész Győr társadalmának rendelkezésére áll, a korabeli újsághírek is igazolják.
Baleseti sérültek ellátása a Csillag Szanatóriumban, Győri Hírlap, 1934. május 2, részlet
Dr. Csillag József a Győri Torna Egylet evezős osztályának orvosaként is működött. Tagja volt a Német Sebésztársaságnak, rendezvényeikre 1942-ig folyamatosan meghívták.
Dr. Csillag Józsefnek az Orvosi Hetilapban megjelent szakcikke, 1926. március 14, részlet
A szanatóriumok nemzetközi tanácskozásain is aktívan részt vett, Budapesti Hírlap, 1936. szeptember 18, részlet
Tagja volt a Győri Izraelita Hitközség iskolaszékének az 1930-as években, valamint a győri törvényhatósági bizottságnak virilistaként 1942. január 8-ig. Tagságának végét a belügyminiszter rendelete jelentette.
Dr. Csillag bejelentése a magyar hatóságok megkülönböztető rendelkzéseit követően, A győri zsidóság története, különös tekintettel a holocaustra c. dokumentumgyűjteményből
A szanatóriumi munka tovább folytatódott, pincéjét 1943-ban légoltalmi mentőhellyé nyilvánították. A győri első bombatámadás idején úgyszólván megállás nélkül dolgoztak a szanatórium orvosai és nővérei.
1944. május végén a Csillag Szanatórium bezárta kapuját, Dr. Csillagot családjával együtt a győrszigeti gettóba kényszerítették. Június 11-én, vasárnap, a győri zsidók első csoportjával mindnyájukat marhavagonba terelték (idősebb fia kivételével, aki ekkor munkaszolgálatos). Néhány nap után a szerelvény megérkezett velük Auschwitz-Birkenauba.
A bezárt szanatóriumot a Polgármesteri Hivatal tanácsnoka, Horváth István hivatalosan „zsidómentesnek” nyilvánította.
Az épület eltulajdonítására Dr. Csillag elhurcolását követő hónapban a Győri Nemzeti Hírlapban megjelent “javaslat”, 1944. július 9., részlet
A Csillag Szanatórium épületét további egészségügyi munkára az Evangélikus Diakonissza Anyaház is igényelte, s ezzel kapcsolatban beadvánnyal fordultak a Belügyminisztériumhoz. Az orvosi munkaerők kormánybiztosa a szanatórium gyógyászati eszközeit, berendezéseit kiutalta az Anyaház részére.
A szanatóriumot bombatalálat érte (először 1944. július 2-án sérült meg), megrongálódott a tető és kitörtek az ablakok. Az épület most már felkeltette a tolvajok figyelmét. A felszerelés fogyatkozása egy idő után feltűnt a pénzügyigazgatóságnak, ezért a megmaradt ingóságot haladék nélkül elárusította. Két nap alatt mindent széthordtak.
Pár hónappal később, 1945 március végén Győr városa felszabadult, az első zsidó munkaszolgálatosok és az auschwitzi deportáltak közül néhányan áprilisban megérkeztek. A szanatórium egykori tulajdonosa, dr. Csillag József is túlélte a koncentrációs tábort és visszatért szülővárosába. Győrszigetben (!) talált otthonra.
Családjából három idősebb gyermeke vészelte át a holokausztot, legkisebb fia és felesége Auschwitzban életüket vesztették.
Dr. Csillag József legyengült szervezete a koncentrációs táborban kialakult tüdővészt nem tudta leküzdeni, a deportálástól számított egy év elteltével, 1945. június 11-én, 58 évesen elhunyt.
Honlapunk (www.jewishgyor.org) kéri az olvasókat, írjanak nekünk, ha ismerik Dr. Csillag József ma valószínűleg Budapesten élő leszármazottjait (email, telefonszám kellene), mert szeretnénk velük kapcsolatba lépni.
Nagyapám, Erdély Ernő 1881-ben született Győrben. Dédapám, Pollák Ede, Újvárosban volt hentes, későbbi felesége, dédanyám, Fleischmann Rozália a város egyik fűszer- és vegyeskereskedőjének lányaként született. 1896-ban a család megváltoztatta a nevét, a Pollák helyett az Erdély vezetéknevet vették fel.
Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhettem Nagyapámat. Rendkívüli egyéniség volt, valóságos polihisztor.
Elemi tanulmányait a város izraelita iskolájában végezte. A Révai Gimnáziumban (akkori nevén a Magyar Királyi Főreáliskolában) érettségizett. 1900-ban kérte felvételét Győr Város Önkéntes Tűzoltó Egyesületébe. Hatalmas tűzvészek pusztítottak a városban, amik érintettét a Back-malmot, a Royal szállót, majd a Duna-parti közraktárt. Mindez szükségessé tette a tűzoltó testület reformját, átszervezését. Így alakult meg 1908. novemberében a Győri Hivatásos Tűzoltóság, amelynek élére a polgármester Nagyapámat nevezte ki. Budapesten elvégezte a tűzoltó tiszti tanfolyamot, kitüntetéssel letette a tiszti vizsgát. Vezetői tevékenységében mindig helyet kapott önmaga és munkatársai rendszeres elméleti és gyakorlati továbbképzése.
1907. szeptember 9-én kigyulladt és leégett a Back-malom Nádorvárosban, sok sérült mellett hat munkás és két tűzoltó vesztette életét
1911-től Nagyapám megszervezte az ország összes nagyobb városában a tűzoltó tanfolyamokat.
Szoros baráti kapcsolatot ápolt Gróf Széchenyi Ödön pasával (Gróf Széchenyi István kisebbik fiával), akit „Tűzpasának” is neveztek a tűzrendészet terén elért kiemelkedő eredményeinek az elismeréseként. Széchenyi az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az oszmán birodalomban, ugyanis Konstantinápolyban telepedett le, éppen azután, hogy ott 1870-ben nagy tűzvész pusztított. Az isztambuli tűzoltóság megszervezéséért a szultántól tényleges pasa címet kapott.
1912. október 3-án Széchenyi Ödön pasa Győrbe látogatott, amikoris 300 győri és Győr-megyei tűzoltó sorakozott fel fogadására a vasútállomás előtt. Néhány évvel később, az isztambuli tűzvédelemi készültség tanulmányozására és a török tűzoltóság korszerűsítésével kapcsolatos tanácsadásra a belügyminiszter Nagyapámat és Papp Ferenc, szegedi tűzoltóparancsnokot kérte fel. Az „Érdekes Újság” -ban Nagyapám ezzel kapcsolatosan egy fényképet tett közzé, amelyen társaságban Széchenyi Ödön és ő együtt látható.
Széchenyi pasa 80 éves (első sorban balról a második). Erdély parancsnok a kép jobb szélén, a második sorban, „Érdekes Újság”, 1919
Erdély Ernő, mint tűzoltóparancsnok az embereivel életét kockáztatva ment tüzet oltani. 1916. május 26-án öt tűzoltójával együtt ő is megsérült egy teherpályaudvari tűznél. 1919-ben nevezték ki a Győri Tűzoltóság főparancsnokának.
A győri tűzoltóság ma is meglévő épülete és járműparkja 1920-as évek végén – aGyőri Városi Tűzoltóság gyűjteménye
Nagyapám széleskörű nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Járt többek között Drezdában, Münchenben, Salzburgban, Párizsban és Szentpéterváron. Őt delegálta a Magyar Tűzoltó Szövetség az 1930. évi Bécsi Világkongresszusra. Az 1931. évi drezdai, az 1935. évi párizsi tűzoltó kongresszuson is ő képviselte a Szövetséget és előadásokat tartott. Európa szerte ismert szakemberré vált, ezt tanúsítja, hogy meg kívánták bízni Hamburg és Konstantinápoly tűzoltóságának az irányításával. A kitüntető ajánlatokat nem fogadta el, szülővárosát akarta szolgálni.
Számos szakcikket publikált az Országos Tűzrendészeti Szövetség Tűzrendészeti Közlönyében, amelynek tíz éven át (1920-1930) felelős szerkesztője volt. Tanított és szakkönyvek sorozatát írta. A teljesség igénye nélkül pld. a következő témákban: „A tűzesetek nyomozása”, „A tűzoltás szabályai”, „Tűzoltószerek kipróbálása, gondozása, műszaki zavarai”, „Hogyan oltsunk tüzet?” Utóbbiban 165 kérdésre ad feleletet szakszerűen, ugyanakkor közérthetően.
Erdély Ernő néhány szakmunkája
Érdeklődési köre igen széles körű volt. Önképzése során, 1932-ben a belga Királyi Egyetemen, Brüsszelben, a filozófia doktora címet adományozták részére. 1936-ban, 55 évesen, a bölcsészettudományok doktorává avatták Pécsett.
Erdély Ernő belgiumi doktori címét tanúsító diploma, 1932
Több szépirodalmi könyvet is írt, előadást tartott. Egy könyvét ismerem, a „Járt utakon” címűt, amely novellákat és verseket tartalmaz. Rendszeresen publikált a Győri Hírlapban. Mostanában láttam, hogy az interneten olvasható „A tűzoltó” című verse. Szenvedélyesen szerette a hivatását és az irodalmat, de gyorsíró tanárként is működött a Győri Fiú Kereskedelmi Iskolában, sőt tagja volt az Országos Gyors- és Gépíró Vizsgabizottságnak.
Szabad idejében rendszeresen evezett, teniszezett, korcsolyázott és kerékpározott. A sport iránti szeretetén túl a Nyugat-Magyarországi Labdarúgó Szövetség, a Hungária Evezős Egylet és a Győri Korcsolyázó Egyesület tagsága elnökké választotta. A Dunántúli Sport Újság felelős szerkesztője volt. A futballbírói vizsgát tett, az Magyar Labdarugó Szövetség társelnöke lett. Ebben a minőségben vezette a magyar válogatottat 1937-ben Portugáliába. A Sportújság ekkor azt írta: „…A csapat nem égett le, mert vezetőjük tűzoltó parancsnok!” Sportos életéről egyetlen családi fotóm maradt meg.
Biciklitúrán a családdal, 1928; balról-jobbra Nagyapám, Nagyanyám, Königsberg Margit, és két fiúk: Jenő és Miklós
Édesanyám sokszor emlegette kedves, közvetlen stílusát. A társasági élet meghatározó személyiségének bizonyult.
Izraelita hittársai 1919-ben tisztelték meg első alkalommal bizalmukkal, ekkor lett a Győri Hitközség elnöke, majd az Iskolaszék elnöke is. 1930-tól alelnöke, 1940-től elnöke lett a XII. zsidó Községkerületnek. Az első magyarországi zsidótörvény elfogadását követően őt is hátrányos megkülönböztetések érték.
A győri hitközségtől tudom azt a történetet, mely szerint Győrben töltötte szabadságát a weimari Tűzoltóság parancsnoka. Nagyapám munkatársai végig vezették a tűzoltóság épületén, megmutatták neki a felszereléseket, és a német vendég mindenről nagyon elismerően nyilatkozott. Tájékoztatták arról is, hogy a tűzoltás terén elért sikerekért dr. Erdély Ernő tűzoltófőparancsnokot a német kormány kitüntetésben részesítette. Tudatták a vendéggel azt is, hogy Nagyapám zsidó, aki ezt lehetetlennek tartotta és felkiáltott: „Ausgeschlossen!” (kizárt!). Amikor még azt is megtudta, hogy Dr. Erdély a Győri Hitközség alelnöke, és az Iskolaszék elnöke, ott hagyott csapot-papot és azonnal elutazott.
A második zsidótörvény célja már nyíltan „… a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása volt”. Nagyapám 1940-ben, 40 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte. A város vezetői kérelmét azonnal teljesítették. 1944. március 19-én a német fasiszták megszállták Magyarországot, ezután április 8-án Nagyapámat zsidó származása miatt a Gestapo letartóztatta. A városi börtönből egyenesen a gettóba vitték, majd Nagymamámmal együtt Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket meggyilkolták.
Két fiúgyermekük, édesapám, Miklós, és nagybátyám, Jenő, a munkaszolgálatot követően túlélték a háborút. Én 1946-ban születtem, testvérem, Anikó 1954-ben. Szüleim 1945 után vallásukat nem gyakorolták és minket sem neveltek vallásosan, ahogy én sem saját gyermekeimet.
A Győri Tűzoltóságon (ma Győr-Moson-Sopron Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon) emlékét a folyosón elhelyezett márványtábla és 1990 óta szobor őrzi. A Győri Menházban a hitközség elnökei között méltó módon emlékeznek meg róla.
Az Erdély Ernő alapítvány néhány elismertjei
2003-ban édesapám, Miklós, „Erdély Ernő Tűzoltó Főparancsnok Emlékére Alapítvány”-t hozott létre, amelynek célja többek között a katasztrófa elhárítás és a tűzoltás során kiváló eredményt elért tűzoltók jutalmazása, valamint a város tűzvédelmi hagyományainak az ápolása.
Remélem, az utókor nem felejti őt el.
Közzétette Kristófné dr. Erdély Margit, Erdély Ernő egyik unokája
A 2024-re tervezett Világtalálkozó számos tervezett eseménye és előkészülete közül kiemelkedik a diák projekt, amelyet a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány ír ki „Az ő sorsuk – a mi történelmünk, diák projekt Győr és környékének zsidó emlékeiről” címmel.
A versengésen meghívásos alapon tíz győri és környéki középiskola diákjai vesznek részt. Soroljuk fel ezeket az iskolákat, hiszen előzetes tárgyalásokon valamennyi intézmény igazgatói szinten megerősítette részvételét e jeles versengésben. Két kivétellel Győrben működő intézményekről van szó. Tehát: Apor Vilmos Gimnázium, Baksa Kálmán Gimnázium, Czuczor Gergely Bencés Gimnázium, Győri SZC Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum, Hunyadi János Technikum (Csorna), Kazinczy Ferenc Gimnázium, Lukács Sándor Technikum, Pannonhalmi Főapátság Bencés Gimnáziuma (Pannonhalma), Péterfy Sándor Evangélikus Gimnázium, Révai Miklós Gimnázium.
A cél alapvetően a helyi nem zsidó származású fiatalok érdeklődésének felkeltése a győri és környéki zsidó közösség múltja iránt.
Ennek jegyében a versengő diákcsoportok tevékenysége lényegében az ismeretszerzést és terjesztést, valamint a téma iránti társadalmi nyitottság és érzékenység fokozását szolgálja. Nem tudományos-akadémiai alapkutatásról van szó, ez nem lehet reális elvárás, hanem adalékok és szemelvények feltárásáról, továbbá, külön, egy alkotó jellegű, u.n. kreatív munkáról.
Ideális esetben szeretnénk, ha a versengő fiatalok munkájuk során találkoznának a győri vagy más zsidó közösségek fiatal vagy akár idősebb képviselőivel is.
A diákok tevékenysége részben irányulna a Holokauszthoz vezető folyamatnak és magának a bekövetkezett népirtásnak a vizsgálatára. Ez egy „klasszikus” kutatómunkát testesít meg, amely két részből áll: egy átfogó témakörből és egy különleges témakörből.
Csak példaként említünk néhány vizsgálandó, u.n. átfogó témakört:
Adalékok és szemelvények az 1944-ben meggyilkolt győri és környéki zsidó gyerekek névsorából, összetételéről (kisgyermekekről/általános-középiskolai tanulókról), mindennapi életükről a deportálás előtt, az általuk látogatott iskolákról, a zsidó közösség saját általános iskolájának működéséről, a zsidó és más vallású gyerekek / diákok kapcsolatáról Győrben az iskolákban és az iskolák falain túl
A győri és környéki „Világ Igazai” személyisége, tevékenysége, intézményi háttere, különös tekintettel az üldözött zsidó gyermekekre és fiatalokra
E kutatás eredményéről egy vetíthető bemutató anyagban (PPT) kell számot adni, amelyet a diákverseny záróaktusában az induló csapatok bemutatnak a zsűrinek.
Ugyancsak egy-két téma egy különleges témakörből, amelyről a diákok egy nagyon rövid írásos jelentést készítenek:
A győri és környéki zsidó állampolgárok társadalmi-gazdasági kirekesztése a deportálás előtt; 2-3 konkrét példa bemutatása
A győri zsidóság a helyi sajtó tükrében (1935-1945) – tendenciák és szemelvények, 2-3 konkrét eset kritikai bemutatása
A diákverseny másik ága egy alapvetően kreatív alkotás, művészeti jellegű vagy más önálló mű elkészítéséből áll, amely témáját egyedül a diák projekt alcíme határolja be: Győr és környékének zsidó emlékei. A készülő alkotás formáját az induló csapatok szabadon választják meg. Szóba jöhet például irodalmi mű, képzőművészeti alkotás, kisfilm, fotóriport, elektronikus alkotás, vagy bármi, a csapatok által kigondolt kreáció.
A diákok munkájára a 2022-23-as tanév idején, végső befejezésére várhatóan 2023. december 31-ig kerül sor.
A diákok személyes közreműködése önkéntes alapon történik. A versengő csapatok 3-fősek. Egy iskola akár több csapatot is indíthat, erre igény mutatkozott. A nevezések leadási határideje tervek szerint 2022. november 1.
Jelentős a benevezett csapatok melletti tanácsadó/támogató tanár szerepe, aki diákjait segíti módszertani, forráskutatási, munkaszervezési és más területeken.
A tanácsadó tanárok részére 2022 őszén tartandó indító megbeszélést szervezünk, melyen avatott szakértők (így pld. a Holokauszt Emlékközpont képviselje) ismertetőt tartanak és a későbbiekben folyamatos szakmai támogatást nyújtanak.
A pályamunkákat Bíráló Bizottság tekinti át és értékeli a diákok bemutató előadásaival egyetemben.
Jelenleg töprengünk a legjobban helyezetteknek az alkalomhoz illő, méltó jutalmazásáról, ami nagyban függ majd Alapítványunk külső pénzügyi támogatásának mértékétől.
A győztes csapat pályamunkáját bemutatja a Világtalálkozó keretében rendezendő emlékkonferencián. Itt kerül majd sor a helyezettek jutalmazására és az induló csapatok laudációjára is. A legjobb kreatív alkotások ez alkalommal lehetőség szerint kiállításra kerülnek. Valamennyi pályamunka összefoglaló anyagát és a munkában részes diákokat és tanárokat bemutatjuk a Világtalálkozó honlapján.
Kemény József 1930-ban írta meg „Vázlatok a győri zsidóság történetéből” című könyvét, amely egyfajta krónikaként tárja elénk, mi mindent cselekedtek városukért és a helyi zsidó közösségért a Győrben élő zsidó polgárok. Munkájában kitér a Menház történetére is. Az alábbiakban Kemény leírására támaszkodunk könyve megjelenésének időpontjáig.
1889-ben Dr. Pfeiffer Fülöp orvos, mint a városát szerető és támogató győri polgár és zsidó hitközségi elnök, 4 000 koronás alapítványt tett azzal a nemes céllal, hogy az alapítvány jövedelméből tápintézet létesíttessék szegény tanulók számára, akik a közeli zsinagóga két oldalszárnyában működő zsidó elemi iskola nebulói voltak. Az alapítványhoz jóval később több jómódú adakozó jelentős összeggel járult hozzá, így Schreiber Ignác 130 000; Meller Ignác, Hatschek Jakab és Kürschner Dezső 20 000 – 20 000, Wolf Károly 13 600, Fürst Márton 12 400; Winkler Samu, Scheiber Mór és Hacker Sándor 12 000 – 12 000; Eisenstaedter Lipót, Back Hermann és Redlich Lipót 11 000 – 11 000; Fuchs Albert és Wolf Miksa 10 000 – 10 000 korona tőkével, hogy csak a legkiemelkedőbb támogatókat említsük.
Megoldatlan volt a gyermekek étkeztetése mellett az öregek gondozása is. Annyi pénz nem jött össze adakozásból, hogy külön-külön építsék meg a gyermekintézményt, a közétkeztetést nyújtó rituális konyhát, valamint az aggok házát. Így egyesítették a célokat.
A Menház és tápintézet 1913-ban Fénykép: Glück József
1913-ban elkészült a Menház Mocsányi Károly budapesti és Stadler Dezső győri műépítészek pályatervei alapján. Az új épület egyike lett Győr-Újváros legsikerültebb középületeinek, arányai és enyhén neo-klasszikus stílusa a városrész díszére vált a zsinagóga közvetlen szomszédságában, a Kossuth Lajos utca és a Palatinus (ma Erkel Ferenc és Dr. Róth Emil utca) utca sarkán.
„Az alagsorban talált helyet egy hatalmas konyha tálaló helyiséggel és edényszertárral, hús- és fűszerkamarával, odébb a központi fűtőház fa- és szénkamarával. A földszinten balra nyílt az étkezőterem a tálalóval, mellette gondnoki lakással. Jobbra voltak az aggszobák, a betegszoba és a személyzet szobái. Az emelet legszebb része a cca. 110 m2-es imaterem volt, mellette szintén aggszobák, betegszoba és más kiszolgálóhelyiségek. A padlástérben mosókonyha is helyet kapott. Az épület a kor követelményeinek megfelelően arra készült, hogy kellemes otthont nyújtson az elhagyott aggastyánok számára, megenyhítvén öregségüket. De egyben arra is volt hivatva, hogy középpontja legyen iskolásaink gondozásának.” (l. Kemény József)
A Menház imaterme Fénykép: Kemény Pál
Az intézet működését alapjaiban rázkódtatta meg az első világháború. A szobákat lakás célokra használták, termeiben részben katonákat szállásoltak el. A gyermekek élelmezése is megszakadt. Ekkor Dr. Pfeiffer ismét jelentős, 30 000 koronás összeget ajánlott fel a Menház rendbe tételére és példáját számos további adakozó követte. Tisztségváltásokat is követően felújították az épületet és a Menház kezdte újra betölteni régi funkcióit, sőt azok még tovább is bővültek (a Leányegyesület konyhájával).
A történelem azonban rövidesen újfent, kegyetlenül közbeszólt: egy virágzó és fejlődő közösség életét keserítették meg előbb a zsidótörvények, majd bekövetkezett a Holokauszt tragédiája. A magyar állam Győr ötezer olyan lokálpatrióta polgárát, egész családokat, köztük nőket és gyermekeket veszejtett el, akik nélkül ez a város talán sohasem fejlődött volna annyira dinamikusan, mint ahogy az ténylegesen történt.
A második világháború után, a poklokat megjárt, vagyonuktól megfosztott, kevesebb, mint kilencszáz túlélő kénytelen volt eladni a Menházat a városnak, mert azt egyszerűen nem tudta fenntartani. A Menházból óvoda lett, de később már az sem működött, az elhagyatott épület állaga csak egyre romlott.
2012-ben kedvező fordulat történt. A hitközség az önkormányzattal történt megállapodás alapján öt évi részletre visszavásárolta az épületet, hogy megakadályozza teljes lepusztulását, és elejét vegye az épület esetleges lebontásának. Erre kötelezte a hagyomány tisztelete és az építtetők emléke…
Megindult az épület teljes felújítása, amelyhez szükséges anyagi eszközöket a hitközség pályázatok útján nyerte el és a további fejlesztéseket is így kívánja finanszírozni. Első lépésben az épület emeletén a hitközség egy óvodának biztosított helyet. Ezeket a helyiségeket ma a Magyar Pünkösdi Egyház óvodája bérli. Később sikerült a teljes épületet megmenteni az enyészettől. Földszintjén egy kiállító tér és egy színházterem került kialakításra.
Ezt követően, ezekben a terekben a hitközség zsidó vallás- és helytörténeti kiállítást rendezett be, amely nagy vonalakban utal a zsidóság általános és magyarországi történetére, ünnepeire és szokásaira, valamint bemutatja a győri zsidóság kiemelkedő képviselőit, hozzájárulásukat a város gazdasági és társadalmi fejlődéséhez. Több tabló ad számot a „hétköznapi” zsidó családok életéről ma már történelmi értékű fényképanyag segítségével. A kiállítás célja az ismeretterjesztés, az emlékezés és emlékeztetés. Győr néhány középiskolájából a történelemtanárok rendszeresen hoznak el ide diákokat, hogy a fiatalok megismerkedjenek a történelemkönyvekből hiányzó fejezettel. Külföldi látogató is akad szép számmal. A kiállítás vendégkönyvének bejegyzései a látogatók pozitív élményeiről tanúskodnak.
A színházteremben több éven át sikeresen működött egy mikrószínház neves művészek fellépésével. Az országos hírnévre szert tett kisszínpad előadás sorozata sajnos megszakadt, jelenleg a termet bérlik.
A győri hitközség tervei között szerepel a helyi zsidóságra vonatkozó interaktív adatbázis létrehozása és a szükséges számítógépes háttér kialakítása a Menház alagsorában, melyet szintén teljesen fel kell újítani. A győri Múzeum vállalja a már kialakított zsidó helytörténeti gyűjtemény ezen új, modern szekciójának későbbi üzemeltetését.
Frigyes (Győr, 1880. január 22 – Budapest, 1956. február 28) magyar matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Riesz Marcell matematikus bátyja. A két fiú a zsidó Riesz Ignác győri orvos és Nagel Szidónia fia.
Legfontosabb felismerése az, hogy a függvények közötti összeadás, számmal szorzás és skaláris szorzás műveletét alkalmasan definiálva, a függvények egy széles osztálya ugyanúgy viselkedik, mint a vektorok. E gondolat jelentőségének fölismerésével Riesz Maurice René Fréchet-vel és Stefan Banachhal együtt a funkcionálanalízis megalapítójává vált. A funkcionálanalízis az algebra, az analízis és a geometria módszereit egyesítő átfogó elmélet. Legismertebb eredménye a valós függvénytan köréből ismert Riesz-Fischer-tétel.
Felsőfokú tanulmányokat a zürichi műegyetemen (1897-99), a budapesti egyetemen (1899-1901) és a göttingeni egyetemen (1901-02) folytatott. Rövidebb ideig középiskolában tanított, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre került, mely a trianoni békeszerződés miatt 1921-ben Szegedre költözött. Riesz a szegedi egyetem matematikai intézet, majd 1929-től a Bolyai Intézet vezető professzora volt 1946-ig.
Riesz Frigyes egyetemi díszben
Neumann János úgy látta jónak, ha a Szegeden létrejött világhírű matematikai centrum együtt marad: Riesz, Haar Alfréd, Kerékjártó Béla. Kétségtelen, hogy 1930 táján Szeged volt a világon az a hely, ahol a klasszikus függvénytant és a funkcionálanalízist a legmagasabb színvonalon lehetett tanulni. Nem véletlen, hogy Marshall Stone, a Harvard egyetem professzora, a funkcionálanalízis első monográfiájának a szerzője, Szegedre küldte tanulni munkatársát.
Riesz meghirdette a Függvényoperációk, majd a Hilbert terek elmélete és az Integrálegyenletek című előadásokat is. Mindezek az 1940-es évek végére könyvvé ötvöződtek és megszületett a funkcionálanalízis átfogó, példátlan sikerű tankönyve. Különösen nagy jelentőségű a Haar Alfréddal közösen indított Acta Scientiarum Mathematicarum című szakfolyóirat, mely a mai napig világszínvonalú a matematikai szaklapok között.
Amikor 1940. október 19-én a Ferenc József Tudományegyetem visszaköltözött Kolozsvárra, Riesz nem ment oda idős kora miatt, hanem átkérte magát az éppen megalakuló budapesti Horthy Miklós Tudományegyetemre, s vezette továbbra is a Bolyai Intézetet. 1946-tól haláláig a budapesti tudományegyetemen (akkori Pázmány Péter Tudományegyetem, majd 1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) tanszékvezető egyetemi tanárként működött.
Riesz Frigyes kiemelkedő tudományos eredményeire és nagy nemzetközi (el)ismertségére tekintettel még a legnehezebb időkben is kivételes elbánásban részesült. Így például 1943 novemberében szolgálati útlevelet, kiutazási engedélyt és úti ellátmányt kapott genfi előadásokhoz. Riesz Frigyes egyébként felvarrta a megalázó sárga csillagot, de mindig felső kabátot húzott fölé … 1944 júliusában nyugdíjazták, de még augusztusban (!) néhány más zsidó származású professzorral együtt visszanyerte az állását.
A testvérek győri emléktáblájának avatásakor Marcell Svédországban élő leszármazottjai jelen voltak. Jártak a győri zsidó hitközség irodájában is, ahol az anyakönyvben megkeresték a testvérek születési bejegyzéseit (a hitközség tájékoztatása alapján).
Riesz életét a matematika töltötte ki. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint Puskás Öcsivel történt találkozása. 1954 kora tavasza, Prága, a csehszlovák főváros repülőtere. Az egyik fotelbe korosabb úr telepszik, a közelében két fiatalember ül le. Az idős férfi olvas. Közben, mert magyar szót hall, érdeklődve fordul a fiatalok felé, tudakolva, merre lesz az út. Amszterdamba megyünk, barátságos mérkőzésre – feleli az egyik.
Puskás és Lóránt együtt örülnek
Hamar kiderül: mindhárman Pestről jöttek, onnét nincs közvetlen járat, így Prágából repülnek tovább, a férfi Párizsba, egy konferenciára, a fiúk Brüsszelen keresztül Amszterdamba. Ott lesz a meccs. De mégis, milyen mérkőzés? – érdeklődik a magányos utas. – Hát mi más lenne, foci – válaszol egyikük, öntudattal, enyhén emelt hangon, és hozzáteszi még, hátha a tájékozatlan kérdező így megérti: futball, kérem szépen, futball! Aztán a társára bök: – Ő itt Lóránt Gyula, a sokszoros válogatott középhátvéd, talán hallott róla. Én pedig a Puskás vagyok.
Puskás Ferenc, a világhírű futballista, aki nem ismerte Riesz Frigyest
Riesz Frigyes, a világhírű matematikus, aki nem ismerte Puskás Lajost
Az idős úr mosolyogva biccent, bemutatkozik, kissé elmélázik, megszívja a pipáját, majd jön az újabb kérdés Puskáshoz: – És maga is futballista?
(Az anekdotát közölte Varga János székesfehérvári matematikatanár.)
Riesz Marcell
Marcell (Győr, 1886. november 16 – Lund (Svédország), 1969. szeptember 4), egyetemi tanár, Frigyes ugyancsak matematikus öccse.
Riesz Marcell professzor, Fejér Lipót tanítványa
Fejér Lipótnál doktorált a Budapesti Tudományegyetemen. 1911-ben Svédországba költözött. 1911-től 1925-ig a stockholmi egyetemen oktatott. 1926-tól 1952-ig a lundi egyetemen volt professzor. Nyugdíjba vonulása után 10 évet amerikai egyetemeken töltött. 1962-ben tért vissza Lundba, és ott is halt meg 1969-ben.
1936-ban a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagjává választották.
Riesz Marcell a trigonometrikus sorokkal foglalkozott. Ő vezette be a Riesz-függvényt és bátyjával együtt bebizonyította az azóta Riesz testvérek tétele néven ismert állítást. 1930 után érdeklődése a potenciálelmélet és a parciális differenciálegyenletek elmélete felé fordult. Az 1940-es, 1950-es években Riesz a Clifford-algebrákon dolgozott.
Kovács I. Gábor: Magyarországi zsidó és zsidó származású egyetemi tanárok sorsa a holokauszt erőterében 1930-tól 1945-ig (cikk), 2015. Kovács I. Gábor (szerk): Diszkrimináció, emancipáció, asszimiláció. Magyarországi egyetemi tanárok adattára I. Zsidó és zsidó származású egyetemi tanárok. Történeti elitkutatások – Historical Elite Research. Budapest, Eötvös kiadó: 2012. p. 172 alapján
Miközben leülök, hogy megírjam családom rövid történetét, elborzasztanak az aktuális napi híradások. Már több mint hat hete, hogy az oroszok megszállták Ukrajnát. A rombolás és a pusztítás elsöprő! Annyi emléket idéz fel az 1956-os magyar felkelésről. Emlékszem, ahogy hétéves koromban a győri Aradi Vértanuk utcai második emeleti ablakunkból néztem, ahogy az orosz tankok elvonulnak előttünk. Anyukám kiabált, hogy menjek el az ablakból, mert a katonáknak fegyverük van.
Az 1930-as évek végén kezdődő geopolitikai eseményekig szüleim büszkék voltak magyar származásukra. Zsidó felmenőik, amennyire nyomon tudjuk követni, a magyarok földjén éltek hosszú évszázadokon át.
Anyuka, született Perl Zsuzsanna, 1921 augusztusában, Győrsövényházán nőtt fel. Szeretetteljes családi környezetből származott, amely a szüleiből, két nővéréből és két fiútestvéréből állt. Édesapja kocsmáros, hentes és százholdas búzatermelő gazda volt. Több tucat alkalmazottat irányított. Anyuka leírta, hogy nagyon boldog gyermekkora volt. Szülei szigorúak voltak és magas elvárásokat támasztottak. A családja egyike volt a falujukban élő két zsidó családnak. Katolikus általános iskolába járt (az egyetlen iskolába a faluban), és szerette nekünk elmesélni, hogy a katekizmusban ő volt a legjobb tanuló. Anyu szüleinek egy közeli városból kellett felfogadniuk egy héber tanárt, hogy megtanítsa őt és testvéreit héberül olvasni, és megismerjék az imákat és bibliai történeteket. Hasonlóképpen, a családnak egy másik közeli faluba kellett elgyalogolnia, hogy részt vegyen a nagyünnepi istentiszteleteken és más vallási ügyekben járjanak el.
Anyuka (j) testvéreivel, Miklóssal, Gyöngyivel és Sárival (féltestvérük), 1926-27körül
Anyának és testvéreinek még messzebbre, Győrbe kellett utazniuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Ez egy költséges vállalkozás volt, amit még tetézett, hogy naponta kellett kocsival, majd vonattal utazniuk. Az oktatás értékét a Perl-gyerekekbe szinte beleoltották. De mire Anya tizenkilenc évesen elvégezte a kereskedelmi főiskolát, nem talált munkát, mint a többi öt zsidó lány az osztályából. Végül szerencséje volt, és Budapesten egy laboratóriumban dolgozhatott, így eltarthatta magát.
Amikor a nácik 1943-ban megszállták Magyarországot, a zsidókat arra kényszerítették, viseljék a ruhájukon az élénksárga csillagot, hogy azonosítsák, zaklassák és leköpjék őket, kifosszák üzleteiket. Hónapokon belül összeszedték édesanyám családját és koncentrációs táborokba vitték. Anyámat és fiatalabb húgát, Gyöngyit Budapesten gyűjtötték össze, és először, közel fagyos hidegben az ausztriai Lichtenwörth táborba meneteltek. Ott hat nyomorúságos hónapig tartották fogva őket. Anya leírta azoknak a hónapoknak a körülményeit, az embertelenséget, az éhezést, a kegyetlenséget. Azt is elmesélte, hogy találkoztak néhány jószívű emberrel a közeli falvakból, akik, amikor csak tudtak, ételdarabkákat csempésztek be a foglyoknak.
Szerencsével, elszántsággal és lélekjelenléttel sikerült túlélnie a holokausztot. Családja többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Ő, a nővére, Gyöngyi, és a bátyja, Miklós, voltak az egyetlenek a családból, akik túlélték a borzalmat. Mindkét szülőjét, idősebb nővérét és öccsét az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg, számos nagynénjével, nagybátyjával, unokatestvérével és barátjával együtt. Mellesleg Anyukáját a negyvenhatodik születésnapján vitték a halálba.
A felszabadulás 1944. április 2-án, húsvét vasárnapján érkezett Lichtenwörthbe. Oroszok jöttek a táborba teherautónyi kenyérrel és konzervekkel. Az emberek ujjongtak, megölelték és megcsókolták a katonákat, akik megdöbbentek az éhező, mocskos tömeg láttán. Miután megerősödtek, végül visszatértek gyermekkori otthonukba, és nagy örömmel találkoztak ismét a többi túlélő családtaggal. Örömüket tompította szomorúságuk, amikor megtudták, hogy a többiek hogyan pusztultak el.
Apránként kezdték újjáépíteni az életüket. Anya és nővére egy kis lakást béreltek, és munkát találtak Győrben. A Perl-ház néhány holmiját barátok mentették meg számukra a deportálásuk után. A tárgyak között volt egy óra, amely a nedves rejtekhelyen megrozsdásodott. Anya körbe kérdezett, hogy ismer-e valaki egy zsidó órásmestert, aki esetleg meg tudná javítani az órát. Itt kezdődik az én személyes történetem.
Anyu elvitte az óráját Egri Jenőhöz, aki szintén holokauszt-túlélő volt, hogy megjavíttassa. Abban az időben kevés volt a pénz, ezért az órás a javításért fizetségként házi főtt ételt kért. Egri Jenő magányos volt, ezért sűrűn kezdte meglátogatni Anyát és a nővérét. Egymás iránti vonzódásuk nagyon rövid udvarlás után házassági ajánlatban csúcsosodott ki. Egy karácsonyi összejövetelen, amelyet Anya fiútestvérénél tartottak (aki egyébként középiskolai szerelmét vette el és áttért a katolikus hitre), Jenő (leendő Apám) a zsebébe nyúlt, és elővett öt jeggyűrűt. “Válassz egyet!”, mondta Anyának, és a többi már történelem. 1945. december 31-én egy helyi rabbi közreműködésével, hüpe alatt házasodtak össze egy egyszerű szertartás keretében, amelyen csak nagyon kevés családtag és barát vett részt.
Mamám és Papám, 1946
Apám története, amelyről sokkal kevesebbet tudok, mint Anyáméról, bizonyos szempontból még tragikusabb.
“Papa”, ahogy én hívtam, 1908. szeptember 2-án született Győrben, és az órásmesterséget tanulta ki, mert a zsidó fiúknak nem volt szabad belépniük sokféle szakmába. Édesapja, aki bútorasztalos volt, a család egyetlen tagjaként természetes halállal, szívrohamban halt meg, ötvenhét éves korában. Családjának többi tagja – az édesanyja és egyetlen nővére – a koncentrációs táborokban pusztult el.
Papám (2. j) szülei és nővére
Anya Apám második felesége volt. Apám korábbi házasságában két kislánya született, Éva és Marika. Anyjukkal együtt mindhárman a gázkamrák áldozatai lettek. Amikor a magyarországi zsidók többségét különböző koncentrációs táborokba hurcolták, leendő Apámat munkatáborokba küldték.
Papa kislányai, Éva és Marika, akiket Auschwitzban gyilkolták meg
Ritkán beszélt azokról az időkről. Nem tudok nagyobb borzalmat elképzelni annál, mint amikor az ember az egész családját ilyen tragikusan elveszíti. A “hagyományos bölcsesség” abban az időben az volt, hogy nem kell beszélni az élet fájdalmas részleteiről. Ha beszélünk róla, az csak ront a helyzeten. Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az én Apám természeténél fogva nagyon rokonszenves volt. Fiatalemberként egész Európát beutazta a motorján a barátaival. Lelkesen olvasott, szeretett énekelni és kártyázni, miközben keményen dolgozott.
Miután az oroszok a háború végén felszabadították Magyarországot, híveiket küldték a kormányzati helyek elfoglalására. A magyarokat a pártba való belépésre buzdították. Nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak, egy szép nagy társasházi lakásba költöztek Apám órás üzlete fölött. Apámat a kommunisták gazdag embernek tartották, aki szerintük a háború előtt ékszereket és aranyat rejtegetett. Mivel a magánvagyon nem volt megengedett, a kommunista rendőrség zaklatni kezdte. A nap és az éjszaka minden órájában dörömböltek az ajtónkon, és otthonunk minden centiméterét átkutatták a vélt zsákmány után.
A politikai helyzettől eltekintve, Anya kellemes, barátokkal teli társasági életről, a parkokban tett nagy sétákról és születésnapi ünnepségekről mesélt. Viszonylag kényelmesen éltünk tizenegy éven át, de a szüleim nem akarták ebben a rendszerben nevelni a gyerekeiket.
A “gyerekeik” alatt a bátyámat és engem kell érteni. Misi, akiből később Michael lett, 1947 szeptemberében született, én pedig tizenöt hónappal később. Az Éva nevet kaptam Apám első lánya után. Misit és engem nagyon szerettek, és minden lehetőség biztosítva neveltek fel.
Az egyetlen dolog, ami hiányzott a szüleimnek, az a szabadság volt. Amikor 1956 októberében a magyar hazafiak fellázadtak a szovjetek ellen, szüleim alapos megfontolás után a menekülés mellett döntöttek. Elbúcsúztak néhány barátjuktól és rokonuktól, és egy bérelt teherautón, egy másik zsidó családhoz csatlakozva, az osztrák határ felé vették az irányt. Ez 1956. november 10-én történt. Amikor a teherautó nem mehetett tovább, a másik családdal együtt gyalog kellett átkelnünk a határon – sáros terepen, amelyet a kiásott aknák lyukai tarkítottak. Kimerülten, mindössze két csomaggal, minden mást hátrahagyva, átkeltünk Ausztriába. Micsoda megkönnyebbülés!
Helyi falusiak fogadtak minket, akik segítettek eljutni az első menekülttáborba, ahol a szüleim csatlakoztak a többiekhez, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Tudták, hogy mit hagynak el, de azt nem, hogy hová mennek. Végül Bécsbe jutottunk, ahol Apám kitöltötte a kérelmeket, hogy Ausztráliába mehessünk. A szerencse úgy hozta, hogy találkoztunk egy amerikai hölggyel, aki magyar származású volt. A vele folytatott beszélgetés megváltoztatta szüleim jövőképét és terveit. A következő napon Apám megszerezte a szükséges nyomtatványokat, irány Amerika!
Néhány nappal később az Eisenhower akkori elnök által bérelt második katonai repülőgép fedélzetén az Egyesült Államokba tartottunk, és az első ötezer menekülttel együtt, állandó tartózkodási engedéllyel érkeztünk. Micsoda elképesztő szerencse!
Újság kivágások, 1956 és később
Amikor 1956. december 5-én leszálltunk San Francisco-ban, mi voltunk az első magyar menekültek, akik oda érkeztek. Még mindig emlékszem a csodálatos fogadtatásra – újságírók, fotósok, rádióinterjúk. A szüleink tolmácson keresztül elmondták a sajtónak, hogy mennyire hálásak, hogy erre a földre érkeztünk, és Apám a három újonnan megtanult angol szóval felvágva, tapsvihart kiváltva így szólt: “Isten áldja Amerikát!”.
Egy ideig mi voltunk a címlapon. A nyilvánosságnak köszönhetően munkát és lakást találtak. Anya egy gyermekruhagyárban kezdett dolgozni, Apát pedig (ideiglenesen) egy jóhírű óra- és ékszergyártó cég alkalmazta. Michaelt és engem gimnáziumba írattak be, és (többnyire) hírességként kezeltek. Gyorsan megtanultunk angolul, és teljesen elvesztettük az akcentusunkat. A szüleink esti iskolába jártak. Az ő előrehaladásuk lassúbb volt, de Anya folyékony németjével boldogultak. Egy barátjuk javaslatára, a szüleim a vezetéknevüket is amerikaibbra változtatták, Engelről Angelre. Egy idő után megvették az első autójukat: egy 1948-as Packardot ötven (!) dollárért. Szociális munkások segítségével megismerkedtek más magyarokkal, akik évekkel korábban érkeztek San Francisco-ba.
Néhány év múlva, amikor Apát elbocsátották a munkahelyéről, Los Angeles-be költöztünk. Új munkát kaptak és ismét barátságokat kötöttek, új társaságuk alakult ki. 1962-ben amerikai állampolgárok lettünk. Keményen dolgoztak, spóroltak, amennyit csak tudtak, így Anya tizennégy év különélés után először repülhetett Izraelbe, hogy meglátogassa a nővérét.
A los angeles-i munka nagy terhet jelentett Apánk számára. Naponta kellett a belvárosba utaznia. Szívproblémái lettek. Aztán egy kereskedelmi hírlevélben meglátott egy hirdetést egy Ontario CA-ban eladó ékszerüzletről. Az ötvenezer lakosú külváros családunk számára lehetőséget kínált, hogy nyugodtabb életmódot folytathassunk. Szüleink megvásárolták az üzletet és a szomszédos házat. Michael és én Ontarioban jártunk középiskolába. Mindannyian új barátokat szereztünk, miközben a régieket is megtartottuk. Jól éltünk, szép életet.
Michael és én is egyetemre kerültünk (UCLA). Ő jogi diplomát szerzett, én pedig szociális munka mesterképzést. A szüleink büszkék voltak, sok mindent elértek rövid idő alatt.
Mama és Papa 25. házassági évfordulójukon táncolnak, 1974
Michael és én is megházasodtunk, mindkettőnknek két gyermeke van, akik ma már felnőttek és maguk is szülők. Felnőtt életem nagy részében egészségügyi szociális munkásként dolgoztam, de csak részmunkaidőben, amikor a lányaim még kicsik voltak. A 65 éves kort elérve nyugdíjba mentem. A lányaim, akik most 44 és 46 évesek, csodálatos gyerekek, csodálatos felnőttek és szülők. A szülői szerep számukra sok öröm forrása.
A most 75 éves Michael még mindig élvezettel dolgozik. Szabadidejében lovagol. Állítása szerint a lovak és a lovaglás szeretete már gyermekkorában kezdődött, amikor a nyarakat nagybátyánk falujában, Sövényházán töltöttük.
Misi bátyám, a “cowboy”, 2010 körül
Sajnos Apám 1976-ban, 67 éves korában szívrohamban meghalt. Nincs kétségem afelől, hogy életének nehézségei hozzájárultak korai halálához. Részese lehetett Mike és az én esküvőmnek is, de mindössze 6 héttel az első unokái születése előtt meghalt. A mai napig szomorú vagyok, hogy lemaradt erről az örömről!
Egy barátom mutatott be leendő férjemnek, egy argentin orvosnak. Miután Los Angelesben összeházasodtunk, Laguna Hills CA-ba költöztünk. Egy kedves közösségben, a Nellie Gail Ranch-on éltünk, ahol felneveltük lányainkat, Nicole-t (1976) és Danielle-t (1978). Anya Ontarióból egy Casta del Sol nevű nyugdíjas közösségbe költözött, Mission Viejo városába, amely csak néhány mérföldre volt tőlünk. A frissen megözvegyült Anya fontos szerepet játszott az életünkben, miközben a családunk gyarapodott. Aktív családi életet éltünk, amely magában foglalta tagságunkat egy nagy reform zsidó gyülekezetben is. Mindkét lányunk mesterdiplomát szerzett, mindkettő a san francisco-i öböl környékén.
Mamám és unokái, 1990 körül
Anya mindig is nagyon fontos része volt a családunknak! Özvegyként új barátokat szerzett és sokat utazott, gyakran látogatta meg a világ minden szegletében, így Győrben is élő barátait és rokonait. Szeretett főzni és vendéget fogadni. Fantasztikus kapcsolata volt a gyermekeinkkel, akik csodálták, tisztelték és nagyon szerették! 1995-ben, 74 éves korában Anya csatlakozott édesapánkhoz a halálban. Minden egyes nap hiányzik nekünk. De megmaradtak drága emlékeink és ez egy igazi áldás!
Anya utolsó születésnapján Michael-lel és velem, 1995
A lányaim mindketten házasok, és mindketten két csodálatos unokával áldottak meg. Szoros kapcsolatot tudok ápolni a négy unokámmal, ahogy Anyukám hajdanán az övéivel…
Zoe (legidősebb lányunokám) Bat Mitzvah-ja, 2021 augusztusa
Nagyapám “Sándor” vagy “Sanyi” a XIX. század végén költözött a nyugat-magyarországi Győrbe – Jákob és Júlia fia volt -, és nem tudom, hogy egyenesen Burgenlandból vagy valamilyen köztes helyről. Egy Caroline Unger “Lina” nevű lányt vett feleségül, és végül Győrben a Batthyányi tér 8. szám alatti házat építette vagy lakta. Több mint tíz gyermekük született, nagyjából a következő sorrendben:
Mihály (Max), Charlotte (Sari), Armin, Emil, Imre (Emery), Eugen (Jenő), Flóra, Margit, Jolán, Laci, Feri.
Sajnos lehetséges, hogy kihagytam néhányat, és azt hiszem, voltak olyanok is, akik fiatalon haltak meg.
Mihály nagybátyám
Mindannyian a győri családi házban nőttek fel, ugyanott, ahol én is sok nyarat töltöttem kisgyerekként egészen a háború kitöréséig, amikor 14 éves lehettem. Régi, öreg ház volt, valószínűleg egy földbirtokosnak épült, mielőtt Győr városa arra a helyre terjeszkedett volna. Az egyemeletes épületet középen egy alagútnak látszó nagy bejárat szelte át, amelyen a régi időkben szekérrel is át lehetett hajtani. Inkább olyan volt, mint egy “tájház”. Miután ezen a kocsibejáraton átmentél, egy udvarra érkeztél, és láttad, hogy balra volt egy terasz és egy másik kisebb bejárat, ahol a mi családunk lakott, míg az udvar másik oldalán egy bérlőknek kiadott épületszárny.
A családi ház
Az udvar hátsó részében egy hatalmas, körülbelül kéthektáros kert pompázott, gyönyörű virágágyásokkal, sétányokkal és egy kővel kirakott ülőhellyel egy öreg gesztenyefa alatt. A kertet több gesztenyefa is díszítette.
A kertben: én, Apám Laci, Imre és Emil nagybátyáim, Varga Pali unokatestvérem és Margit nagynéném elöl ülve
A házba belépve azonnal tudatosult a látogatóban, hogy az étel és a főzés mennyire fontos ezen a helyen, mivel a legnagyobb helyiség közvetlenül a bejárati terasz mögött egy hatalmas konyha volt, ahonnan mindig a készülő ételek illata szállt fel. Mindig volt mit rágcsálni, általában egy nagy faasztalon terítve. A konyhában Erzsike, a falusi konyha-asszony uralkodott, aki ősidők óta a családdal élt, és mindig úgy tűnt nekem, mintha egyik lenne a sok nagynéném közül, aki egyébként az egész házat vezette.
Mire a győri helyszínre érkeztem, a házban már apám kedvenc idősebb testvére lakott: Imre vagy Emery – egy nagyon előkelő külsejű, csendes, kedves férfi, ügyvéd és helyi közösségi vezető. Ő volt a Győri Zsidó Hitközség alelnöke. Jolán és Margit nénikék is ott laktak, Jolán özvegy volt, Margit pedig soha nem nősült meg. Ők halálra kényeztettek, míg Emery bácsi megpróbálta belém sulykolni néhány meggyőződését, amelyek közül sokat a “bencések”, egy katolikus rend által működtetett iskolákban tanult. Ennek semmi köze nem volt a kereszténységhez, sokkal inkább arról szólt, hogy az embernek kontrollálnia kell a testét, hogy a szellem uralkodhasson. A sportot szellemi gyakorlatnak tekintette, hogy megmutassa a testnek, ki a főnök. Imre bácsi lelkes evezős volt, és mi a helyi evezős klubhoz tartoztunk a városon átfolyó Kis-Dunán. Győrt, a régi iparvárost folyók szelték át, a Kis-Duna, a Rába és a Rábca, így a vízi sportok mindenkit foglalkoztattak.
Imre nagybátyám
A győri nyaraim remekül teltek, és alig vártam, hogy egyedül menjek oda vonattal, ahogy nagyobb fiúvá cseperedtem. Kevesebb mint két óra volt az út a gyors villanyvonatokkal. Ez lehetett a kezdete a vonatok, különösen a mozdonyok iránti rajongásomnak, és emlékszem, hogy sokkal később írtam valamiféle szakdolgozatot a villamos mozdonyokról. Amikor Győrben voltam, általában Emery bácsi szobájában aludtam, egy régi ágyban, hatalmas puha paplanokkal. Nagyon kellemes volt…
Hadd mutassam be a családfám egy részletét:
Családfa töredék
Végül megmlékezem Vica unokatestvéremről és kisfiáról, Péterkéről, mindkettőt Auschwitzban gyilkolták meg:
A magyarországi Raoul Wallenberg Egyesület több évtizede rendez holokauszttal kapcsolatos vetélkedőket a magyarországi középiskolás diákok számára. 10 évvel ezelőtt még a „Régen volt, hogy is volt?” néven futott. Körülbelül 5 évvel ezelőtt áttértek a konkrétabb a „Wallenberg nyomán” elnevezésre.
Jómagam sokáig nem tudtam ennek a vetélkedőnek a létezéséről, pedig történelem tanárként mindig motiváltam a diákjaimat, hogy versenyeken induljanak. Egyszer a győri regionális fordulóra kísértem el iskolánk egy csapatát, amit nem én indítottam, de a felkészítő kolléganő nem tudott elmenni és megkért, hogy helyettesítsem. Így indult az „én történetem”.
A 2010-es évek közepén éppen egy nagyon elhivatott, szorgalmas osztályban tanítottam történelmet. A 10. évfolyam vége felé szóltam a diákoknak, hogy meghirdették a „Wallenberg nyomán” c. versenyt, izgalmasnak ígérkezik és sok kreativitást igényel. Három tanuló jelentkezett: Felhalmi Luca, Mester Norbert és Pollreisz Marcell. „Időutazóknak” nevezték el magukat. 2017. júniusban már ismert volt néhány előzetes feladat. Például helyi zsidó emlékhelyeket kellett felkeresni, lefotózni, illetve bármilyen, a zsidó kultúrával kapcsolatos dologról, eseményről lehetett, sőt kellett is a diákok körében kedvelt facebook-on posztolni. Diákjaim nem késlekedtek, hatalmas lendülettel vetették bele magukat a megvalósításba. Zsinagógákat, emléktáblákat fényképeztek és zsidó temetőkbe látogattak el, nemcsak Győrben, hanem a város környékén is. Többször Budapestre is ellátogattak, ill. a családi nyaralás alatt is a zsidó emlékeket keresték, holott tudomásom szerint egyikük sem tartozott az izraelita közösséghez.
Az egyik fontos feladat interjú készítése volt egy holokauszt-túlélővel vagy olyan személlyel, aki embermentő volt. Nekünk mindegyik sikerült. Egy rokonom ajánlotta Sági Pálné, Kati nénit Celldömölkről, aki már elmúlt 90 éves, de szellemi frissességnek örvendett. Elutaztunk hozzá, és megcsináltuk az interjút. Ugyanakkor segítséget kértünk Villányi Tibor úrtól, a győri zsidó hitközség elnökétől. Ezzel elindult egy másik szála a történetnek. Villányi úr a közeli Kimlére kalauzolt bennünket, ahol megismerkedtünk a Láber családdal, akiknek az ősei zsidó fiatalokat bújtattak a vészkorszakban. Mindegyik történet mély benyomást tett ránk. A fiatalokat lenyűgözte Kati néni élni akarása és a kimlei család hősiessége. Remek interjúk születtek, amiket a Wallenberg-versenyen, de iskolai megemlékezéseken is előadtunk.
A csapat szorgalmasan készült a regionális fordulóra, amit 2017. novemberben megnyertünk Nagymegyeren (Szlovákia), az első olyan regionális döntőben, amit határainkon kívül tartottak. Két hónappal később Budapesten volt az országos döntő, amire egy speciális feladatot is kaptunk. Egy fogalmat kellett előadniuk a diákoknak, 2 másik csapattal együttműködve. A fogalomra magára már nem emlékszem, de nagyszerű volt együttműködni a vajdasági (Szerbia) és a nagyszalontai csapattal. Árnyjátékot adtunk elő, nagyon ügyesek voltak a fiatalok!
Az „időutazók”: Pollreisz Marcell, Mester Norbert, Felhalmi Luca és Dr Tar Attila, tanár (bj), 2017-18
A Külügyminisztérium budapesti Bem téri épületében a csapat sorra vette az akadályokat és végül holtversenyben a 3. helyre futott be! Nagyon boldogok voltunk, pláne, amikor megtudtuk, hogy a díjunk egy felvidéki utazás lesz. (Erre az utazásra 2018. júniusban került sor).
Egy évvel később az „Időutazók” csapat ismét indulni akart a megmérettetésen és én nem mondtam ellent. Immár egy évvel érettebben, tanultabban álltak hozzá a feladatnak. A regionális döntőt magabiztosan nyertük Veszprémben 2018. őszén. Előzetes feladatként ismét filmet kellett csinálni egy embermentőtől. Ez alkalommal Apor Vilmos győri püspökről készült kisfilm. Ellátogattunk a győri Szent László Látogatóközpontba, ahol Kovács Renátó vezetett végi bennünket az Apor Vilmos kiállításon.
A döntőre szokás szerint most is a Külügyminisztériumban került sor, előtte délután a szervezők lehetővé tették a Dohány utcai zsinagóga meglátogatását csakúgy, mint előző évben. Itt jegyzem meg, hogy diákjaim a vetélkedők segítségével jutottak el Európa legnagyobb zsinagógájába (Dohány utca) vagy éppen a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba. A második kísérletünk már nem sikerült olyan jól a versenyen, most 6. helyet szereztünk, de nem a helyezés, hanem a részvétel, a programok és a közösség volt a lényeg.
2019-ben a „nyerő” csapatomtól búcsút kellett vennem, mert elballagtak az iskolából. Mindenképpen úgy terveztem, hogy kihagyok egy-két évet, de a koronavírus-járvány miatt ez végül 3 év szünet lett. A 2021/2022. évi Wallenberg nyomán versenyre viszont ismét sikerült három elszánt és tapasztalt versenyzőt szereznem. Iskolánk 10.K osztályából Erdős Blanka, Pálfi Tünde és Vida Virág vállalták az indulást. A „Győri Triumvirátus” nevet választották.
Megint Villányi Tibor úrtól kértünk segítséget. Ő ajánlotta a győri és Győr környéki zsidó temetők felkeresését. Mondván, hogy holokauszt-túlélő már alig akad. Így aztán egy viharos január végi délutánon felkerekedtünk és több helyszínt is körbejártunk. Megnéztük a győri zsinagóga udvarán a gyermek áldozatok emlékművét, kilátogattunk a győr-szigeti zsidó temetőbe, a megnéztük a pannonhalmi zsinagógát, a győrasszonyfai zsidó temetőt és a költő Radnóti Miklós abdai emlékhelyét. A lányok remek filmet készítettek a látottakból, amit a 2022. február 21-i veszprémi regionális fordulóban mutattunk be. Sok más feladat is következett még aznap, és estére kiderült, hogy másodikak lettünk, ami döntőbe jutást jelentett.
A „Győri Triumvirátus” csapata: Vida Virág, Erdős Blanka, Dr Tar Attila, tanár, és Pálfi Tünde (bj), 2022
A döntőre Budapesten, Terézváros és Erzsébetváros határán az Avilai Nagy Szent Teréz templom plébániáján került sor. 10 csapat vetélkedett egymással, több körből állt most is a verseny. Diákjaim nagyon készültek az „élő” produkcióra: Szenes Hanna (a holokauszt egyik hősi alakja) életéből egy időszak dramatizált bemutatására. Ezen kívül volt több feladatlap, belvárosi séta, ill. az Erzsébetvárosi Zsidó Történelmi Tár megtekintése. Mind nagyon érdekes és elgondolkodtató program, persze legjobban az élőben előadott produkció miatt izgultunk.
Nagyon azért nem kellett izgulni, a drámaprodukció is jól sikerült, de a többiek előadása is lenyűgöző volt. Így aztán nagyon szoros lett a verseny. A végén csak 1-2 pont volt az élen végzett csapatok között. Mi a 4. helyre futottunk be. Összességében boldogok voltunk, ez is igen jó eredménynek számít. A külföldi utazásról most lemaradtunk, de értékes könyvjutalomban részesültünk.
Igazából nem a díjakért csináltuk, és nem ezért csinálom. A diákok a plusz tudás megszerzése és a tapasztalatszerzés miatt vágtak bele ezekbe a versenyekbe. Korábban keveset tudtak a magyar zsidóságról, ill. a holokausztról, most már jóval többet. Sokkal érzékenyebbek lettek a téma iránt, és tudásukat készek megosztani kortásaikkal, osztálytársaikkal. Én, mint felkészítő tanár örülök, hogy diákjaim tudásban és tapasztalatban gyarapodnak, valamint életre szóló élményeket szereznek. Közben találkozom a tanár kollégákkal, valamint a verseny elhivatott szervezőivel, és megbeszéljük, hogy ha nem jön közbe újabb világjárvány, akkor jövőre is találkozunk.
Közzétette: Dr. Tar Attila Szilárd, tanár, Győri SZC Baksa Kálmán Két Tanítási Nyelvű Gimnázium
„Wallenberg nyomán” verseny, „Hogyan is maradtam meg” kisfilm, kiállítások
Örömmel olvastuk a győri Pattantyús-Ábrahám Géza Technikumtól a közelmúltban kapott információs anyagban, hogy a fiatalok, legalább is egy részük, törekszik arra, hogy ne feledjünk.
Meséld el fiaidnak, meséljék el mindenki fiainak.
A felnővő ifjú generációknak ismerni kell az ország és a világ történelmi traumáit, kudarcait és bűneit, akárcsak nagyszerű tetteit, kiemelkedő sikereit is.
Sok más mellett emlékezniük kell, hogy mi is történt 1944-ben, hogy zajlott le a zsidóság szörnyű tragédiája, a holokauszt és hogy az embertelenség közepette is bátran felléptek embermentők Győrben, Magyarországon és a nagyvilágban.
E témakörben rendezik meg évente az országos „Raul Wallenberg nyomán” középiskolai tanulmányi versenyt.
Örömteli, hogy győri iskolák is eredményesen vesznek részt ezen a megmérettetésen, amelynek többek között a Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum diákjai is évek óta aktív szereplői.
2017-ben az iskola 3 fős diákcsapata Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő vezetésével eljutott a veszprémi területi döntőbe. A holokauszt és az embermentés témakörein kívül az antiszemitizmus, a tolerancia, a rasszizmus és az idegengyűlölet kérdéseivel foglalkoztak a diákok. Sokrétű feladatokat teljesítettek: a verseny előtt egy közösségi oldalon profilt kellett létrehozniuk, ahol képeket és bejegyzéseket tettek közzé a Pattantyús-Ábrahám Imrével, a győri Wagon- és gépgyár egyik vezetőjével kapcsolatosan, akit a Yad Vashem a „Világ Igazai” között tart számon. A Haász Bence, Horváth Tamás, Jakus Márk összetételű csapat nagy sikert ért el többek között egy ötperces filmmel, amelyet a 85 éves holokauszt-túlélőről, Stern Joli néniről készítettek „Hogy is maradtam meg” címmel.
A csapat, Haász Bence, Horváth Tamás és Jakus Márk, 2017 és 2018
2018-ban, ezúttal az embermentő Pattantyús-Ábrahám Imréről elnevezett csapat változatlan felállásban jutott el a budapesti döntőbe. A 86 induló között megjelentek csapatok szomszédos országokból is, így Szlovákiából, Romániából és Szerbiából. Facebook-profilt kellett létrehozniuk, ahol képeket és bejegyzéseket kellett közzétenni egészen a verseny döntőjének időpontjáig. A győri csapatnak feladatokat kellett megoldani a roma holokauszt győri vonatkozásairól is. A végső megmérettetésre a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központban került sor, ahol is többek között tesztet kellett kitölteni a központ kiállításáról, majd egy kvíz következett a holokauszt és embermentés témakörében. Ezután a résztvevők látogatást tettek a Dohány utcai zsinagógában.
A Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum az elmúlt időszakban számos, a tárgykörbe tartozó kiállítást is szervezett.
2017-ben mutatták be a technikumban a „Felfedezők, Tudósok, Mágusok – magyar találmányok” című kiállítást a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely segítségével és az iskola tanárainak magángyűjteményeiből. A tárlat zsidó származású magyar feltalálókat és tudósokat mutatott be, akik jelentősen hozzájárultak egy-egy tudományterület fejlődéséhez. Többek között Richter Gedeonnak a gyógyszeriparban betöltött szerepét, Szilárd Leónak és Teller Edének a fizikában meghatározó jelenlétét és számos más neves tudós munkásságát ismerhették meg a látogatók, emellett a művészetek világába is betekinthettek Robert Capa fotóművész munkáin keresztül, sőt bemutatásra került Harry Houdini szabadulóművész és Gross Rezső (Rodolfo) bűvész is. A kiállítás anyagát archív filmfelvételek színesítették. Két hét alatt közel 500 győri diák látogatta meg a kiállítást.
Képek a„Felfedezők, Tudósok, Mágusok – magyar találmányok” kiállításról, 2017
2018-ban 600 diák vett részt történelmi időutazáson “A megtévesztés állama: a náci propaganda hatalma” című kiállítás keretében, melyet ismét csak a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely anyagaiból állítottak össze, ugyancsak Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő vezetésével. Az ez alkalommal megszervezett rendhagyó történelem oktatás keretében a tanulók egykori náci propaganda plakátokat néztek végig. Majd feladatlapokat töltöttek ki, illetve kísérleti jelleggel “tömegmanipulációt követtek el”, azt az abszurd tételt “bizonyítandó”, hogy az embereknek félniük kell a – nem létező – marslakóktól.
A rendhagyó történelem órára a technikum saját diákjain túl tanulók érkeztek a győri Krúdy Gyula Technikumból, a Gárdonyi Géza és a Kölcsey Ferenc általános iskolákból, valamint Győrújbarátról és Ikrényből is. Ellátogatott a kiállításra tíz történelem szakos tanár is győri és környéki iskolákból.
Képek a “A megtévesztés állama: a náci propaganda hatalma” című kiállításról, 2018
Hogy tetszett a diákoknak a különleges óra? Így nyilatkoztak erről a győri Kisalföld című napilapnak: „Olyan volt, mintha óriási történelemkönyvet lapoztunk volna”.
2019-ben szervezte Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum a „Ha az lehetek, aki vagyok” című Anne Frank emlékkiállítást. A kiállítás anyagát az amszterdami Anne Frank Ház bocsátotta rendelkezésre. Három hét alatt Győrből és környékről közel 900 diák és 27 tanár látta ezt a kiállítást, melynek célja az volt, hogy a fiatalok könnyebben felismerjék a diszkrimináció és a kirekesztés veszélyeit, többet megtudjanak az emberi jogokról, megtanulják értékelni a demokráciát, és egy befogadó, toleráns, multikulturális társadalom fő vonásait.
„Ha az lehetek, aki vagyok” című Anne Frank emlékkiállítás szórólapja, 2019
Szívet melengető és bátorító, hogy vállalkozó tanárok és nyitott szívű és agyú diákok befogadóak olyan „nehéz témák” iránt, mint a kirekesztés, a fajgyűlölet, a másság elutasítása, antiszemitizmus, ugyanakkor az ezen jelenségek elleni felelős fellépés, sőt ennek jegyében akár az önfeláldozás is. Csak a történelmi ismeretek bővítése, az egyén és a tömeg történelmi választási lehetőségének és felelősségének a felismerése és elfogadása vezethet fokozatosan az oly annyira óhajtott társadalmi békés egymás mellett élés felé.
Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő közlése alapján
Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.
Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.
Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.
Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.
Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.
Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.
Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.
Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt.
A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.
A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.
Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.
A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.
“Magyarországi Zsidókért Díj” dr. Nagy Erzsébetnek
Ünnepélyes keretek között adták át 2022. március 24-én a Magyarországi Zsidókért díjat a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) budapesti, Síp utcai székházának dísztermében. A 2005-ben alapított rangos elismerésben idén többek között dr. Nagy Erzsébet magyar történelem szakos középiskolai tanár, helytörténész részesült.
„E kitüntetéssel a Mazsihisz elismerését fejezi ki dr. Nagy Erzsébet magyar-történelem szakos középiskolai tanárnak, helytörténet-kutatónak azért az áldozatos, emberséges munkájáért, amelynek révén feltárja és széles körben, Magyarország határain túl is ismertté teszi a magyar zsidó közösség – ezen belül a Győr-Moson-Sopron megyei, győri és gyömörei zsidó családok – élettörténetét, példamutató módon járulva hozzá a vészkorszakban elpusztított mártírok emlékezetének megőrzéséhez” – olvasható azon a díszes oklevélen, amelyet dr. Nagy Erzsébet vehetett át a Mazsihisz-székház dísztermében.
Dr. Nagy Erzsébet munkásságát Heisler András, a Mazsihisz elnöke méltatta, aki így fogalmazott: a díj kitüntetettje a Győr-Moson-Sopron megyei Gyömörén született egyszerű keresztény magyar parasztcsaládban, amit azért kell most hangsúlyozni, mert származása alapvetően meghatározta, sőt, ma is meghatározza gondolkodásmódját és világnézetét.
„A kis faluban szerzett gyermekkori élményei, az egyszerű parasztemberek emberséges magatartásáról szerzett tapasztalatai elkísérték egész életében: az ő helytállásuk tanította meg arra, hogy milyen keményen és milyen emberséggel kell helytállni a tanulásban, a munkában és a hivatásának gyakorlásában” – mondta az elnök.
A laudációban elhangzott: dr. Nagy Erzsébet a tanári munkájával párhuzamosan helytörténeti kutatásokat kezdett végezni a zsidóságról. Feldolgozta a győri Popper-család történet, majd a szülőfalujával, Gyömörével kapcsolatos helytörténeti kutató munkája már a kezdetektől összefonódott a helyi zsidóság közel kétszáz éves történetével.
Éveken át gyűjtötte a vészkorszakban megölt gyömörei zsidókkal kapcsolatos helyi visszaemlékezeseket a falu idős embereitől, rendszeresen járta a levéltárakat és a könyvtárakat a szükséges anyag összegyűjtése céljából. Kutatómunkáját “A gyömörei zsidóság emlékezete” című könyvében adta közre, amelynek kiadását a győri Villányi Tibor családja támogatta – mondta Heisler András. “Örömmel adjuk át neki ezt a díjat, mert alaposan rászolgált, holott tudjuk: önzetlen asszony, aki nem a jutalomért, nem a díjakért dolgozik, hanem emberségből, méghozzá olyan emberségből, amelyet otthonról, a szülőfalujából hozott magával.”
Gyökértelenül hazátlanokká válhatunk, gyökér nélkül nincs se szellemi, se testi frissesség. Az embert gyökerei a múltjához kötik. Aki megfeledkezik a múltjáról, maga is gyökértelenné válik. A múlttal együtt hordozzuk annak minden jó és rossz pillanatát, okos döntéseink, boldog perceink örömét, de velünk vannak a hibáink és az ellenünk elkövetett vétkek, bűnök terhe is. A bűnösnek és áldozatnak egyaránt ápolnia kell a hajdan volt dolgok emlékét, hogy a történelem egyes rossz lapjai nehogy megismétlődhessenek. Nagy Erzsébet helytörténeti írása zsidó embereket, zsidó családokat idéz meg – teljesen tárgyilagosan.
Annak a ‘Kispalesztina’ néven is ismert Gyömöre zsidó lakosainak emlékkönyvét írta meg, ahol az ott élő lelkek 25-30%-a tartozott a zsidósághoz, ahol nem csupán izraelita iskola, de önálló jesiva, hittudományi iskola is működött 1851-től egészen 1943 végéig. Nagy Erzsébet nem sajnálta a fáradtságot, hogy átkutassa a levéltárakat, és elbeszélgessen azokkal a gyömöreiekkel, akik hajlandók voltak személyes visszaemlékezéseikkel segíteni művének megírását. (A könyv fülszövege)
Összeállításunkhoz felhasználtuk a mazsihisz.hu; az antikvarium.hu; a wikipedia.org honlapokat és Dr. Nagy Erzsébet “A gyömörei zsidóság emlékezet” c. könyvét. Szerk. Krausz Péter
Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.
Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.
1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.
Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.
Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett. Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.
Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt. Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).
Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.
Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.
A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba. A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.
Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.
A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.
Élet a második világháború után
Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.
Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle. Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.
Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?
Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.
1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették.
Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.
A 2. osztályos rajzfüzet borítója, 1942
A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.
Virágoskert, 1942
A szobám, 1942
A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.
Mamám, Natal, 1942
Ez én vagyok, Veronka, 1942
Hugom, Márti, 1942
Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről.
Az évkönyv, 1943
Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.
Veronka (15. sz) a legjobbak között, 1943
A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.
Natalka utolsó levele munkaszolgálatos férjéhez, Bercihez (későbbi apánkhoz), 1944. május 28
A levél átirata:
Vasárnap, 1944. május 28
Drága Bercikém!
Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.
Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.
Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.
Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?
Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.
Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.
Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.
Isten óvja meg! (?)
Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,
Natal
Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.
A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.
Non omnis moriar … nem halok meg egészen…
Halhatatlanságuk rajtunk múlik.
A lányok, szülők és gyerektársaság, 1942-1943
Nevük temetői emlékkövön ma, a család többi megölt felnőtt és gyermek tagjának nevével együtt
A Stolpersteine, azaz a botlatókövek a Wikipedia meghatározása szerint:
„Günter Demnig német szobrász alkotásai; a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelgő, macskakőre rögzített 10×10 centiméteres réz emléktáblák, amelyeket az áldozatok egykori lakhelye előtt helyeznek el a járdába süllyesztve. Ezek a kövek a lakóhelyek mindennapjaiban teszik láthatóvá és kézzelfoghatóvá a történelmet.”
Győrben a Spitzer család rakatta le az első köveket 2016-ban. A MAZSIKE karolta fel az ügyet, a költségek egy részét állta is állami támogatásból, illetve megszervezte Demnig úr útját. 2019-ben a Spiegel, Winkler, Klein (Quittner) és Adler családok is köveket helyeztettek el a városban. A Neuwirth család emlékkövei még elhelyezésre várnak.
2019 szeptemberéig Magyarországon összesen 446 botlatókövet raktak le, ebből 150-et Budapesten.
A családjára történő emlékezéskor és az emlékövek elhelyezésekor Spitzer Olga így érzett: „Nem volt könnyű a döntés, mert féltem, de a dac nagyobb volt bennem, mint az antiszemitizmus miatti félelem.”
Az következő linken található információ a Magyarországon letett botlatókövekről: https://mazsike.hu/projektek/botlatokovek/ A (nem teljesen naprakész) térképen megtekinthetők a győri kövek is.
Aki ma emlékkövet szeretne elhelyeztetni, forduljon a MAZSIKE-hez. Át kell tudni adni a standardizált felirathoz szükséges összes adatot, beleértve az áldozat utolsó szabadon választott lakóhelyét. Ezeket kell elküldeni a mazsike@gmail.com címre bármilyen tisztázandó kérdéssel együtt.
Szembenézés a 20. századdal a magyar-osztrák határvidéken
Frank N. Schubert könyve
Miről szól a könyv?
Hogyan emlékezünk a múltra? Mit választunk az emlékezéshez? És ami ugyanilyen fontos, mit töröltek ki a közemlékezetből? Hol találjuk ezeket a törléseket, a 20. századot meghatározó, sorsfordító események “elfelejtett” maradványait? A múlt nem múlt el (The Past is not Past) azt vizsgálja, hogy a magyarok és az osztrákok a közös határ két oldalán hogyan emlékeznek, torzítanak, felejtenek és hagyják figyelmen kívül az általában borzalmas évszázadot meghatározó sorsfordító eseményeket.
Ezen epizódok és fejlemények közé tartozik az első világháború, a Habsburg-birodalom összeomlása és a háború utáni politikai instabilitás, a trianoni békeszerződés, a második világháború és a holokauszt, a német nemzetiségűek kitelepítése, a vasfüggöny és az 1956-os forradalom, a szovjeturalom vége, valamint az 1989 utáni migrációs válság. A könyv – amely részben útikalauz, részben társadalomtörténet, részben emlékirat – ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Alapjául tizenöt évnyi határvidék-járás, Győrből, a régió legnagyobb városából, a szerző otthonából induló utazások, valamint publikált források és a lakosokkal folytatott beszélgetések szolgáltak.
Tizenöt térkép és több mint 140 illusztráció segíti az olvasót a válaszok megtalálásában.
Mick Schubert könyvének két fejezetét ismerhettem meg megjelenése előtt. A „Győr – a csodák csodája” és az „1944 utóhatása” címűeket. Letehetetlen olvasmány. Mick olyan szempontokat vet fel, olyan ismereteket oszt meg az olvasóval, amelyek számomra, öreg győri számára is meglepőek és-vagy ismeretlenek voltak. Végigvezet minket, némi iróniával kommentálva, számos jól ismert győri látnivaló fordulatos és gyakran sokkoló átváltozásán a 20. század elejétől napjainkig.
Rámutat arra, hogy a közelmúlt és a jelen embere hogyan próbálja eltussolni, megtagadni a múltat, egyoldalúan beállítani a mindenkori igazságot, elfelejteni és elfelejtetni többek között a zsidók elpusztításában játszott dicstelen-bűnös szerepeket és személyeket. Mick szinte minden oldalon jelzi, hogy a múlt mindig visszaköszön, az áldozatok és üldözőik, valamint leszármazottjaik sorsa így vagy úgy összefonódik. Némi megbékélés csak a tényleges igazság feltárása útján lehetséges.
Igen, a múlt nem múlt el és bizony újra ismétlődhet, ha nem vigyázunk. Egymásra. (A honlap szerk.)
Az idézet
Mick egyetértésével néhány bekezdést teszek közzé a Révai Gimnáziummal kapcsolatban, mely szíven ütött, mint hajdani révaist. Négy évet jártam a gimnáziumba, hajdani osztályom azóta is ötévente találkozik. Eddig soha nem hallottam, hogy az iskolaépület egy része milyen dicstelen szerepet játszott 1944-ben a vegyes házasságban élt, zsidó-keresztény, győri házaspárok tragikus sorsában. Fel kellene tárni e lesújtó történelmi momentum minden részletét, bár az érintettek megrendítő sorsán ez már semmit nem változtat. A könyv hatása alatt magam is megpróbáltam kezdeti szerény lépéseket tenni a kérdés kezdeti tisztázására és győri levéltári forrásból azt tudtam meg, hogy a megyei nyilas főispáni iratok több tucat kérvényt tartalmaznak a Révai gimnáziumban őrzött vegyes házaspároktól, ami csak megerősíti a könyv állítását.
E könyv megállapításai, no meg saját tapasztalataim alapján üzenem, Mick, igazad van, a múlt ma is itt járkál közöttünk. Mindnyájunknak szembe kell nézni vele valahára. (A honlap szerk.)
Idézet a 7. fejezetből: Győr – a csodák csodája
“…
A liget nyugati oldalán található Révai Miklós Gimnázium a háború elején a vasútállomás közelsége miatt katonai kórházként szolgált. Iskolaként az 1942–1943-as tanévben is tovább működött, amikor a zsidó tanulókat tömegesen elbocsátották. Az épület túlélte a háborús időszak légitámadásait, noha jelentős károkat szenvedett. A háború végén az orosz megszállók szintén kórházként használták.
Amikor 1944 májusában létrehozták a gettót a Győrsziget városrészben, a Rába és a Rábca torkolata által közrezárt területen, ahol három zsidó imaház is volt, a Révai Gimnázium épületének egy része lett a „vegyes” gettó, ahova a zsidó-árja párokat zárták, akik mintegy harminc-negyven főt számláltak. Ők hosszabb ideig életben maradtak, mint a „sima” gettó lakói. Kis híján sikerült átvészelniük az egész háborút, azonban 1945. március 26. éjszakáján, kilenc óra körül a Mosoni-Dunához vitték, amit egyes helyiek úgy aposztrofáltak, hogy a „mozgó gettó” –, majd a Medve hídról (ma Széchenyi híd) a folyóba lőtték őket. Mindössze néhány órával később megérkeztek a szovjet csapatok. [1]
[1]A „mozgó gettót” nem szabad összetéveszteni az „úszó gettóval”. Utóbbi névvel az 1938-as Anschluss (Ausztria és Csehszlovákia németek általi megszállása) nyomán Ausztriából keletre menekülő több mint 3000 zsidót szállító hajókat illették. A hajók olyan helyeken vesztegeltek, mint Ásványráró (néha hónapokig), mielőtt a menekülteknek megengedték volna, hogy kiszálljanak.
A Révai Gimnáziumon nem látható semmilyen jelzés a háború idején betöltött szerepére vagy az elhurcolt személyek sorsára vonatkozóan. A gyilkosságok helyszínén sincs jelzés, sem a hídon, sem a folyó mentén. Látszólag csak az áldozatok hozzávetőleges száma ismert. És bár erre a katasztrófára semmilyen jelzés nem utal, az iskolával szemközti parkban, az újonnan ültetett fákkal szemben van két, a talajba állított márványtábla – mindkettő magának az épületnek a húsz méteres körzetében. Az egyiket a helyi földgázszolgáltató 2009-ben állította annak örömére, hogy ügyfeleik száma elérte a 800 ezret. A másikat a Lions Club International tagjai helyezték el a 2015-ben Győrben tartott nemzetközi kongresszusuk emlékére. Ami a nyilasok által elkövetett vérontás áldozatait illeti, ennyi erővel soha nem is létezhettek volna – és gyilkosaik sem. Nincs az az érzésük, hogy valami hiányzik. [2]
[2] A Révai Gimnáziumban fogvatartottak lemészárlását ténylegesen megemlíti az Apor Vilmos püspök életéről szóló kiállítás szövege, amelyet a püspöki palotában rendeztek be. Randolph Braham „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája” c. művének (I. kötet, 482. o.) megfogalmazását közvetlenül átvéve, a kiállítás a bebörtönzésük helyszínét „egy győri iskolaépületként” határozza meg, de ezt nem pontosítja.
…”
A magyar és az angol kiadás várhatóan együtt jelenik meg a magyarországi Holokauszt Emlékközpont – Holocaust Memorial Center (HDKE) gondozásában még ez év folyamán.
Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.
Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták. A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.
Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.
Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.
Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.
Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.
A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.
A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.
A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.
Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.
Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.
Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.
Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg.
Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.
Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.
Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.
Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az emléknap a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor 1945. évi felszabadításának évfordulója.
Örömmel tesszük közzé annak a beszélgetésnek a rövid összefoglalóját, melyet Villányi Tiborral, a Győri Zsidó Hitközség elnökével folytattunk 2022. januárjának első napjaiban. Azt az általános kérdést tettünk fel, hogy Tibor hogyan látja a győri zsidó közösség múltját, jelenét és jövőjét. Válasza az alábbi.
A győri zsidóság múltja és jelene
A győri zsidó közösség jelenéről nem sok jót tudok mondani. A hitélet minimálisra zsugorodott, miközben számomra ez a legfontosabb fokmérője a zsidó élet meglétének. Sajnos a holokauszt következményeként ez jellemző sok vidéki hitközségre. A Győri Hitközség és Zsinagóga udvarán felállítottunk egy emlékoszlopot az elhurcolt és megölt 400 győri és Győr környéki gyermekáldozat nevével. Mind 14 év alattiak voltak. Ők és a meg nem született utódaik lennének most egy klasszikusan működő hitközség tagsága.
Ennek ellenére rengeteg teendőm van és mindent, amit teszek, azért teszem, hogy ne tűnjön el nyomtalanul a hajdan jelentős közösség nagy hagyománya. Őseink kiemelkedő szerepet játszottak Győr iparosodásában, gondoljunk csak Léderer Ágostonra és társaira, akik nagyon sikeresen működő gyárak alapító tulajdonosai és a győri közélet kiemelkedő szereplői voltak. Működésük nyomán Győr komoly iparvárossá fejlődött, kezdve a malomipartól a Vagongyárig, a Szeszgyárig, a város villamosításáig, a textilgyárak sokaságáig, a növényolajgyárak és még számos más üzem létrehozásáig. Ezek a gyárak és üzemek a 19. század vége óta győri polgárok tízezreinek adnak munkát és megélhetési lehetőséget.
Csak az én elnökségi időszakomban több mint száz személyt temettünk el a szigeti temetőben. Ugyanakkor, ez idő alatt alig született Győrben zsidó kisgyermek. Tehát az 1944-ben történt tömeggyilkosággal elindult zsugorodási folyamat, melyet a további elvándorlás csak erősített, megállíthatatlanul folytatódik.
A közösségi ügyek iránti, a vallási életen túlnyúló érdeklődés szintje is rendkívül alacsony. Sajnos, ez már a pusztulást túlélő generációra is jellemző volt, sajnálatosan éppen ők adták, sőt ajándékozták el a Zsinagóga épületét és a Menházat is. Ez utóbbit már visszavásárolta a hitközség a várostól. Az erősen leromlott állapotú épületet sikerült részben felújítani. Földszintjén létrehoztunk egy zsidó vallás-, és helytörténeti kiállítást és egy holokauszt emlékszobát. Az egyik teremben egykori győri családok tablói kaptak helyet. 80 férőhelyes színháztermet is berendeztünk, ami kulturális rendezvényekre alkalmas. Mindezzel célunk az ismeretterjesztés, az emlékezés és emlékeztetés.
Tehát a nagy Zsinagóga már nincs tulajdonunkban, csak egy imatermet használhatunk. Itt tartjuk a szombat fogadását és ünnepeinket. Van előimádkozónk, és kéthetente rabbi jön Budapestről a szombat megtartására és tanításra. 2021 augusztusában a Széchenyi István Egyetemmel karöltve egy szép ünnepség keretében, méltó módon emlékeztünk meg a Zsinagóga 150 + 1 éve történt felszentelésének évfordulójáról. A rendezvényt egy évvel el kellett halasztanunk a Covid járvány kitörése miatt.
Számomra nagyon fontos, hogy ami most megvan, az maradjon is meg. Ennek érdekében ápolom a hitközség kapcsolatait Győr város vezetésével és a kormány megfelelő szerveivel is.
A 2024-re tervezett világtalálkozó
A találkozó megszervezését elvileg támogatom és annak céljaira biztosítom a zsidó intézmények, mint az imaterem, a Menház és a temető látogathatóságát. A rendezvényeken természetesen ott leszek.(Megjegyzés – KP: az Egyetem már engedélyezte nagy Zsinagóga igénybevételét a tervezett események egyik helyszíneként.)
A kezdeményezés nemzetközi jellege is dicséretes, azonban sajnos a tapasztalatom a külföldre került győri túlélők és leszármazottaik kapcsán nem túl pozitív. Néhány éve megpróbálkoztam a külföldi érdeklődés felkeltésével Győr irányában az Új Kelet-ben közzétett közleményekkel, azonban semmilyen reakció sem volt. Sokaknak fekszik felmenője a nagy munkával rendbehozott és folyamatosan karbantartott temetőben, de nagyon sokan a külföldön élők közül, bár időnként meglátogatják a sírokat, nem gondolnak arra, hogy a temetőt fenn is kell tartani, a sírokat ápolni kell. Ez szomorú. Meg kell érteni, hogy a jelentős munkálatok fedezetéül – miután a magyar állam nem finanszírozza a temető karbantartását – az élő hozzátartozóknak rendszeresen fizetni kellene az éves temető fenntartási díját, amely nem nagy összeg. 2022. január 1-től egyes sírra 5.000 Ft, dupla sírra 10.000 Ft. Itt kell megjegyeznem, hogy ez az összeg egy általános temetőfenntartási díj, nem az egyes sírkövek javítási költsége. Az elmúlt két évben hatszáz élő hozzátartozó nélküli, kidőlt sírkövet állíttattunk fel kegyeleti és balesetelhárítási okokból, nagy anyagi ráfordítással.
Kapcsolatban vagyunk a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetével, és az általuk nyújtott pályázat jóvoltából felújításra került 18 első világháborús hősi halott síremléke.
Tervek a jövőre
Nem látok a jövőbe.
Természetesen folytatjuk eddigi munkánkat, mint a hitélet szervezése, a temető karbantartása, a Menház üzemeltetése és Győr kulturális életében történő részvételünk biztosítása.
Terveim között szerepel a győri zsidóságra vonatkozó interaktív adatbázis létrehozása és a szükséges számítógépes háttér kialakítása a Menház alagsorában, melyet teljesen fel kell újítani. Mindez rengeteg pénzt fog felemészteni. Ehhez kormányzati segítséget is kértem. A győri Múzeum vállalná a már nálunk kialakított zsidó helytörténeti gyűjtemény új, modern szekciójának későbbi üzemeltetését.
Alkalmi kiállításokat is szervezünk, így például a Múzeum által biztosított lehetőséggel élve, a közeljövőben a zsidó esküvőről fogunk kiállítást bemutatni.
Ahogy a már két éve tartó járvány lecseng és a helyzet normalizálódik, újra elindítjuk a Győri Zsidó Szabadegyetem előadássorozatát is.
Összefoglalásul annyit, hogy a jelenlegi nehéz helyzet ellenére működünk, magam is, mint mondtam, aktívan működöm, igyekszem terveimet szép sorban, a lehetőségek keretei között teljesíteni, annak érdekében, hogy a zsidóság nyomai megmaradjanak e nagyhagyományú, szép, történelmi város életében.
Eddig Tibor válasza, amit nagyon köszönünk. Igen bizakodunk, hogy a világégés 80. évfordulójának emlékére 2024 júliusában tervezett és már előkészület alatt álló nemzetközi találkozó remélt sikere kedvezően befolyásolja a győri és Győrhöz kötődő zsidóság hagyományainak ápolását és hozzá fog járulni a győri zsidó közösségi élet gazdagodásához.
Szunyogh Szabolcs 1950-ben született Budapesten. Tanárként végzett, de elsősorban újságíróként, lapszerkesztőként, rádiósként dolgozott. Ifjúsági és ismeretterjesztő könyvek, hangjátékok szerzőjeként is ismert. Ma a Klubrádió munkatársa. Munkájáért többek között Radnóti-díjjal és Várhegyi György-díjjal tüntették ki. (A „Magyar menóra” c. könyv fülszövege)
A GYŐRI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE
1490-ben Győrből Sopronba költözött egy Simon nevű zsidó, ez a legrégibb adatunk a győri zsidóságról. A XVIII. századból egy városi határozat sajátos módon értesíti az utókort a zsidók létezéséről: 1748-ban úgy döntött a magisztrátus, hogy kiűzi a zsidókat. A győri zsidókról a középkor után az első komolyabb létszámú közösségre utaló híradás 1795-ből származik: ekkor építették meg az első imaházat Győr-Szigetben. Az első rabbi, akiről tudunk, Schick Ábrahám volt, ő 1803–18 között szolgált Győrben rabbiként.
A szabadságharc idején a győri zsidók Klapka György seregében harcoltak, ezért az osztrákok megsarcolták a hitközséget, a rabbit letartóztatták, egy fiút pedig kivégeztek. 1851-ben a győri és győr-szigeti zsidók közös hitközséget hoztak létre, ugyanebben az évben alapították az iskolát. (1864-től kezdve magyar nyelven folyt a tanítás.) 1866-ban írtak ki pályázatot egy korszerű zsinagógára, amely Benkó Károly és Fränkel (Fraenkel) Vilmos tervei szerint meg is épült, 1870. szeptember 15-én avatták fel. (A templomot 1925–26-ban Bachrach Arnold tervei szerint felújították, kibővítették.)
A nagy szakadás Győrt sem kerülte el: 1870-ben kiváltak a hagyományhű zsidók a reform iránt nyitott kongresszusi közösségből, és létrehozták az ortodox hitközséget.
A kongresszusi, tehát neológ hitközség viszont az ország egyik legfontosabb gyülekezetévé emelkedett. Elnöke Schreiber Ignác királyi tanácsos, a Vaskorona Rend lovagja, az osztrák–magyar bank alkormányzója. Ő hatalmas adományokkal támogatta nemcsak a szegény sorsú gyerekek tanulását, hanem a szegény sorsú tanítók megélhetését is. Ha egy kereskedő elszegényedett vagy csődbe ment, fordulhatott hozzá segítségért. Az ő támogatásából épült fel a zsidó öregek otthona, ahogy akkor nevezték, az Aggok Háza is. Az utódja egy orvos lett, név szerint Pfeiffer Fülöp, aki elődjéhez méltó filantróp tevékenységet végzett. Ettől kezdve (a holokausztig) hagyománnyá vált Győrött, hogy a hitközségi elnök személyes vagyonából is példamutató jótékony munkát végez.
Győrben rövidesen fellendítették az ipart a zsidók. Schlesinger Adolf szeszgyárat, Neubauer Károly gyufagyárat, Kohn Adolf növényolajgyárat, Back Hermann hengermalmot alapított, Keppich Illés pedig dunai gőzhajózási társaságot.
A hitközség hazafias gondolkodású volt, tagjai lelkesen vettek részt az 1. világháborúban, 85 fiatal életét is vesztette a győri hitközség tagjai közül.
A könyv számos zsidó emlékhelyet ismertet az országban
Egy ORZSE (=Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem) hallgató (Lőrinczi Enikő) dolgozatában így számol be a zsinagóga történetéről: „A templomépülethez kapcsolódó iskolát már 1869. október 17-én megnyitották. A költségeket a hitközség az ülőhelyek örök áron való megvételéből, a hitközség tagjainak kamatmentes hiteléből és adományokból fedezte. 1927-ben egy téli templommal bővítették az épületet. A háború után a templom használaton kívül maradt, így állapota fokozatosan romlott. A zsinagóga 1968-ban állami, 1993-ban városi tulajdonba került. 2003-ban kezdődött meg teljes felújítása. A több mint 140 éves zsinagógát 2006 augusztusára sikerült újjávarázsolni. Az egykori győri zsinagóga ma múzeumépületként szolgál, illetve kulturális rendezvényeknek ad otthont. Központi terében és karzatain Vasilescu János műgyűjteménye állandó kiállításon tekinthető meg. Az egykori iskolai szárnyban a Zeneművészeti Főiskola kapott helyet. A holokauszt után a megfogyatkozott zsidó közösség ma már egy külön imatermet használ, amely a zsinagógával azonos épülettömbben található.”
Ma 1444 olyan magyar város és falu van, amelyben volt, de több mint hét évtizede nincs már zsidó hitközség. Győr szerencsére más helyzetben van, noha a holokauszt során tulajdonképpen a győri zsidóságot legyilkolták, mintegy ötezer embert. (A korábban 5700 lelket számláló győri hitközségből a háború után 780 maradt.)
A gettót a Sziget nevű városrészben alakították ki, innen a gyárvárosi nyomortelep barakkjaiba hajtották át a zsidókat, miközben megalázó és durva motozásnak vetették alá őket. Fontos megemlíteni, hogy a győri püspök, akit később részeg orosz katonák lőttek le, Apor Vilmos megpróbálta megakadályozni a deportálást és személyesen ment a nyomornegyedbe a zsidókért, de a csendőrök elkergették.
Magyarországon először Győrött emeltek gránittömböt a holokauszt során elhurcolt zsidó gyerekek emlékére. Mivel az egykori zsinagóga a Széchenyi István Egyetem kezelésébe került, itt, ennek az udvarán állított emléket 2007-ben az elhurcolt ötszáz gyereknek Schweitzer József főrabbi és Szekeres Tamás rektor. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nevében öt botlatókövet helyeztek el 2016-ban elhurcolt győri zsidók emlékére.
Talán legigazabban azok a pedagógusok őrzik a mártírok emlékét, akik tanítványaik szívében emelnek emlékművet. Az érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium honlapján olvashatjuk például egy tizenegyedikes kislány megható sorait: „2015. április 16-án, a magyarországi holokauszt áldozatainak emléknapján Győrbe kirándultunk. A városban található zsinagógát és holokauszt emlékházat látogattuk meg. Az előbbiben meghallgatott érdekes előadásból átfogó képet kaptunk a magyarországi zsinagógák építészeti jellemzőiről és funkciójáról. Majd a felsőbb szinteken a holokauszt-túlélők és zsidó művészek festményeit tekinthettük meg. Ezután átsétáltunk a közelben található emlékmúzeumba, amely a háború alatt menedékként szolgált az üldözötteknek. Ma már a zsidó kultúra megismerésében segíti az odalátogatókat. Szó volt a vallási ünnepekről és hagyományokról, de az egyszerű mindennapokról is. A látogatás legemblematikusabb része számomra a holokauszt-emlékszoba volt, ahol az idegenvezető hölgy mesélt a családja által megélt borzalmakról. Nagyon köszönjük a lehetőséget, megindító és tanulságos út volt.”
A GYŐRI NEOLÓG ZSINAGÓGA
Az az épület, amely ma megtekinthető, és amelyik valamikor a győri zsinagóga volt, Győr Újváros nevű negyedében, a Petőfi téren, pontosabban a Kossuth Lajos utca 5. szám alatt található. A historizmus és a szecesszió stílusjegyeit mutató zsinagóga részletes kiviteli terveit az Örömy, Hencz és Bergh nevű pesti cég dolgozta ki, a kivitelező Fränkel (Fraenkel) Vilmos bécsi építész volt, de igazi tervezőjének Benkó Károlyt tarthatjuk.
