Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban
Az „Apa naplója” címet viselő dokumentumot, a győri Bakonyi doktor közelmúltban elhunyt lánya, Bakonyi Hugi (igazából Irén), őrizte meg. Az írás Hugi lányán és barátokon keresztül jutott el hozzám. Ezt követően fedeztem fel, hogy a leírás már korábban megjelent a világhálón az Archivnet gondozásában.
Honlapunkon hat részletben, csak jelentéktelen kihagyásokkal teszem közzé a naplót, a kihagyásokat mindenhol három ponttal jelölöm. Nem változtatom a szöveget, kivéve kisebb, írásmódbeli pontatlanságok javítását és bekezdések, valamint hosszabb mondatok tördelését a könnyebb olvashatóság kedvéért.
A napló 1945. március 19-én, Pencen indul, pont egy évvel a német megszállás után. Ott határozta el Dr. Bakonyi, hogy a jegyzeteit naplóba foglalja. Ez az 1945. március 8-i bejegyzésből, a napló vége felé, egyértelműen ki is derül. A teljes történet 1944. december 12-én indul (felesége utolsó látogatásának időpontja). Itt-ott némi következetlenség van a dátumozásban, de ez igazán nem zavaró.
A bemutatott fényképek a munkaszolgálatról és magyarországi hadműveletekről nem képezik a napló részét, csupán illusztrációként szolgálnak. A bemutatott mai Google térképek talán kicsit segítik a földrajzi eligazodást.
Miközben honlapunkra szerkesztem a naplót, édesapámra, Krausz Károlyra (1903-1983) gondolok, aki Bakonyi doktorhoz hasonlóan, a háború végnapjaiban több társával megpróbált leszakadni muszos századáról, de szemben Dr. Bakonyival, sajnos nem jó irányba indult, rossz akaratú orosz katonák kezébe került és oroszországi hadifogolytáborban kötött ki. Hosszú hónapok elteltével onnan vezetett útja vissza Győrbe, ahol ’nem volt haza már’.
Krausz Péter
Tehát a napló:
„Ezeket a sorokat, melyekben megörökítem vándorlásom történetét, azzal a célzattal írom, hogy évek múltán is feleleveníthessem a dolgokat, hogy kedves Feleségem, ki tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart. Ezért arra kérem azt, akinek a napló esetleg kezébe kerülne, hogy juttassák el Feleségemnek, a következő címre: Dr. Bakonyi Istvánné szül. Kőműves Irén Győr, Erzsébet liget u. 16.A.
Penc, 1945. III.19
Már hosszú idő óta vajúdik bennem a gondolat, hogy papírra fektessem azokat az eseményeket, amelyek velem történtek 1944. december 12-e óta, midőn Feleségem elutazott Óbarokról. Ezen idő óta semminemű életjelt nem kaptam Felőle, remélem szerencsésen hazaérkezett. …
A helyzet mind feszültebb, esténként távoli villanásokat látunk, a környékbeli keretbeliek tudni vélik, hogy egyes községek már orosz fennhatóság alá kerültek. A nappali órákban szinte állandósul a berepülés, de szerencsére nem bombázzák barakktáborunkat, a század útjavításra van kirendelve.
… minden nap lemegyek Óbarokra, és ott próbálok valami újat és pozitívat megtudni. Mi hárman, orvosok elhatároztuk, hogy semmi körülmények között sem megyünk tovább, hanem amennyiben a századaink parancsot kapnak az indulásra, úgy mi csendesen lemaradunk. Közben az események rohamosan fejlődnek, a mi gyengélkedő szobánkba beköltözik egy főhadnagy és kísérete, ki az útjavítási munkálatokat vezeti, és megkezdik a bánya értékesebb gépi alkatrészeinek bevagonírozását. … kiszivárgott hírek szerint a német főhadnagy, tekintettel a front fenyegető közelségére, 18-a óta állandóan sürgeti a századok indítását Komárom irányába.
Ez természetesen lehetetlenség, mert egyrészt az utakat a visszavonuló egységek veszik igénybe, másrészt embereink oly hiányos öltözetben vannak, hogy kb. ¼ részük állandóan a barakkban tartózkodik és munkára sem vonul ki. Az utakat állandóan támadják az orosz gépek és mint veszem észre, a századparancsnokok sem akaródznak útnak indulni. Az utakon állandóan özönlik vissza a német katonaság, főleg az ellátó oszlopok és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva. Egy jó húz 2-3 bedöglöttet.
Közben az Óbarokra vezető út mentén a lucernásba befészkelte magát 4 német légelhárító ikergéppuska és az elhaladó orosz gépekre tüzel, azok természetesen viszonozzák a tüzet és most már szinte állandósul a géppuskázás közvetlen közelünkbe és emellett az ágyúzás is mind közelebb hallatszik.
19-én már nem vonul ki útjavításra a század, mert a tőlünk 6 km-re lévő munkahely már erősen veszélyeztetett, az oroszok közvetlen közel vannak. Az emberek állandóan a bánya óvóhelyeken tartózkodnak, még enni sem jönnek rendesen haza.
Én rendesen a közeli óvóhelyen vagyok, de mi nem kapunk támadást. Közben minden nap lemegyek a postára és azt hiszem 18-án történt, hogy éppen a lucernás közepén voltam, midőn 2 orosz gép jött és parázs géppuskatűzbe jutottam. Meg is fogadtam, hogy a jövőben futólépésben fogok azon a tereprészen áthaladni.
Ugyanezek a gépek az Újbarokon átvezető út mentén ledobtak néhány bombát, emberéletben nem esett kár. A német főhadnagy mindinkább szorgalmazza útnak indításunkat és semmi kifogást nem fogad el, de az elindulás lehetetlenség egyrészt az említett okoknál fogva, másrészt a századot lehetetlenség összeszedni, mert szanaszéjjel bújnak a légitámadásoktól való félelmükbe, éjjel sem alszanak odahaza, hanem óvóhelyeken, pincékbe rejtőznek.
… XII. 20-ig odahaza aludtam, de már nagyon kellemetlen volt, a mosdó feletti polcról potyogtak le a holmijaim az állandó rázkódtatásoktól és így én is elhatároztam, hogy bevonulok a fiukhoz. Csütörtökön teljesen visszapakoltam és részletekben bevittem holmijaimat Óbarokra, ahol Friedreichék pincéjében helyeztük el. … már a konyha sem működött, mert szakácsaink is jobbnak látták biztonságosabb helyet keresni, tekintettel az állandó légi tevékenységre. …
Az Óbarokhoz vezető úton 2 alkalommal igazoltattak a tábori csendőrök, de szerencsére nem kértek semmi írást és megelégedtek bemondásommal, hogy orvos vagyok és megyek biztonságosabb helyre. Csütörtök éjjel Freibergernél és Charapnál aludtam, de ott ugyanolyan fenyegető volt a helyzet, mint nálam és elhatároztuk, hogy a jövőben követjük Friedreichék példáját és mi is a pincében fogjuk tölteni az időt. Péntek reggel felmentem a századhoz, de ott teljes zűrzavart találtam… Boriska kotyvasztott valamit a tiszti konyhában, tőle is elbúcsúztam – azóta sem láttam, és még néhány apróságot összeszedve lementem Óbarokra.
Majdnem egész nap a pincében voltunk, az országúton végeláthatatlan sorban vonulnak vissza, időnként repülőgépek jönnek és nem tudjuk, hogy milyenek, mindenesetre jó lesz lemenni, mert néhány sorozatot nagyon könnyen megeresztenek. A major is tele van német és magyar autókkal, nem nagyon kellemes közelség. Az orosz gépeket nagyon lövik, de eredmény nélkül, közben úgy látszik német messze hordókat állítottak fel Vázsony puszta körül és azok onnan lőnek Felcsút irányába, honnan az oroszok viszonozzák a tüzet, a ki- és belövések nagyon hasonlók, és mi találgatjuk, hogy vajon ez a dörrenés mi volt.
Pincénk nem nagyon biztonságos, de mégis jobb a semminél, a túlzsúfoltság óriási. …
Az étkezés teljesen rapszodikus, az ebédet természetesen megzavarja egy repülő támadás, amely az országút ellen irányult … A német tankok erősen lőnek, egy tank bevette magát a 2 ház közé és onnan lövöldöz, tehát közvetlen közelből. Az orosz pilóta ismételten visszatér, és bizony nem sajnálja a lövedéket, aminek meg is látszik a hatása, mert a cselédház ablakai mind betörtek.
Egy másik tank a templom előtt áll, de ennek kezelőszemélyzete, úgy látszik, már megelégelte a háborút, mert egyetlen lövést sem adott le és még a pénteki napon el is ment. Ugyancsak elmentek a lucernáson felállított ikergéppuskák, … aminek nagyon örültünk, mert állandóan kellemetlenkedtek. Éjjelre kissé elcsendesedett, úgyhogy Charap, Freiberger és én elhatároztuk, hogy a posta szobában fogunk aludni, ahol mégis kényelembe helyezheti magát az ember és legalább ki tud nyújtózkodni. …”
Az első rész vége.
Ne hagyd ki majd a második részt, amelyből megtudod, hogy szégyen a futás, de hasznos, meg, hogy jönnek az oroszok.