Életinterjú
Sokan megismerték Győrben hatvanéves fényképészi működése során. Fáradhatatlan szorgalommal kutatja és fényképezi Győr és környéke történetét, kiemelkedő személyiségeit és nevezetességeit. Számos, nagyszerű felvételeivel illusztrált, népszerű könyve jelent meg kutatásairól. Az idén 75 éves, nem zsidó származású Nagy István fényképész mester és amatőr helytörténeti kutató, amatőr a szó legnemesebb értelmében, a helyi zsidó közösség javára is maradandót alkotott. Ő írta meg a győri zsidóság 79 évvel ezelőtti tragédiájáról szóló Quiritatio (Sikoly) című könyvet, amely a dráma leírásának egyik alapművévé lett az elmúlt években. Ő készítette az egykori Menházba telepített zsidó helytörténeti kiállítás anyagát, amelynek segítségével évente sok száz győri, hazai és külföldi látogató ismerkedhet meg az egykor 5000 fős közösség mindennapjaival, nagyjaival és tragédiájával.
Vele beszélgetünk.
Mikor és hol születtél? Mondj néhány szót a szüleidről, a testvéreidről, a gyerekkorodról és az iskoláidról.
Csornán, az Erzsébet utcában születtem 1948-ban. Apám „szódás” volt a csornai és környékbeli boltok, valamint vendéglők szolgálatában. Négyen voltunk testvérek, két testvérem már meghalt, a harmadik testvérem idősek szociális otthonában él.
Aki ismeri Csornát az tudja, hogy nem volt egy könnyű hely. ’19-ben olyan sokk érte a város polgárait, hogy még mindig érezhető a hatása. Nagymamámnak kétéves ikerfiaival a karján végig kellett nézni hét ember akasztását a Főtéren.
Érdeklődő gyerekként a haverjaimmal nagy felfedező túrákat tettünk a városban. Az ’50-es évek végén, a hatvanas évek elején római katolikusként bennünket is izgatott, hogy mi történik a zsidótemető magas kerítésén túl? Kerékpárjainkat a falnak támasztottuk, a nyeregre és a kormányra állva kukucskáltunk be a misztikus temetőbe.
Ahol születtem, a szomszédban, egy emeletes házban lakott a Rehberger család. Zsidó vallású magyar állampolgárok voltak, akik az ortodox vallásfelekezet előírásai szerint éltek. Szigorúan megtartották a zsidó ünnepeket és a szombatot. A nagymamám és az anyám ezeken a napokon munkájukkal segítették őket. Elvágták a liba nyakát és kivéreztették az állatot, majd segítettek a feldolgozásban és a napi munkák végzésében. Rehberger úrnak jól menő ruházati kereskedése volt, nem pénzben, hanem ágyneművel és más ruhaneművel honorálta a kapott segítséget. Ez az évek során szép mennyiséget tett ki, melyet ’45-ben apám három nagyméretű ládában elásott. Amikor az orosz katonaság megszállta az országot, közte Csornát, a katonák hosszú fémrudakkal végig szurkálták a ház melletti területet, megtalálták a ládákat és magukkal vittek mindent. (Ezt gyerekként olyan sokszor hallottam, hogy szinte szó szerint emlékszem a történetre.)
Nem voltam kitűnő tanuló, általában négyes jegyeim voltak. Két zsidó vallású osztálytársam volt, a Deutsch Gyuszi és a Viola Tóni. Deutsch papa a zsinagóga melletti fa- és szaruesztergályos műhelyben dolgozott. Az ablakon benézve sokszor láttam, ahogy ügyes kézzel készített kisebb termékeket, talán ’57-ben vándoroltak ki. Tóni végig járta velem a fiúiskolát, további sorsára nem emlékszem.
Műszaki érdeklődésű gyerekként Győrben, a Jedlik Ányos gépipari technikumban szerettem volna tovább tanulni. Csornáról ketten jelentkeztünk, a társamat vették fel. A fiú mamájának tojás és füstölt árú szállítmányai néhány tized pluszt jelentettek az osztályzatában. A Győri Fényképész KTSz-nek Csornán is volt részlege, aminek a kirakatában ott virított a „fiú tanulót felveszünk” tábla. A mester úrnál már többször jártam, „Pajtás” nevű csoda masinával készült felvételeimet kidolgoztatni. Tanácsokat is adott, így amikor 1962-ben jelentkeztem, támogatta a felvételemet. 1965-ben tettem le a szakmunkás vizsgáimat. A csornai ipari tanuló évek után Győrben kaptam munkát. A szövetkezeteket a régi mesterek, nem egészen „önkéntes” összevonásával alakították meg az egész országban, így történt ez Győrben is.
1965-ben beköltöztem Győrbe, a kollégák mindenben segítettek. Innen vonultam be katonának. Huszonhét hónapot töltöttem Sopronban, a három hónap kiképzési időt leszámítva ott is fényképeztem és mozigépész tanfolyamot végeztem, majd vetítettem. (Azokban az években népszerű volt az „Aranyember és az Egy magyar nábob”. Akkor volt a karrierje kezdetén Medveczky Ilona. Sikamlós jelenetét számtalanszor le kellett vetítenem.) Rengeteg szabadidőm volt, kiolvastam a határőrség könyvtárát, majd kijártam a városi könyvtárba. Nagyon sok felvételt készítettem a városról és a rendezvényekről. Leszereléskor sajnos mindent ott kellett hagynom.
(A gimnáziumot már Győrben, a Révai Gimnáziumban végeztem el. Az 1970-es évek elején kormányprogram volt, hogy a munkahelyek segítsék a dolgozók továbbtanulását, ennek köszönhetően négy éven keresztül, heti három délutánt és estét a gimnáziumban töltöttem. Ugyanúgy érettségiztünk, mint a nappali tagozatos diákok. Nagyszerű tanár egyéniségekkel találkoztam, a magyar, a történelem és a biológia tanárom ’56-os priusszal az állami középiskolában nem taníthatott, de negyven dolgozót igen. Érettségi után évtizedekig nagyon jó emberi kapcsolatot ápoltam velük. Például: amikor 1994-ben megjelent az első könyvem, felkeresett a műhelyemben Lády Károly, a magyar tanárom. Régi vágású, tekintélyes tanár volt. Gratulált, majd kezet nyújtott, szervusz Pista, ezentúl szólíts Karcsi bátyámnak.)
Mikor határoztál a pályaválasztásról, hogyan lettél fényképész?
Valójában 1962. augusztus nyolcadikán eldőlt a sorsom. Azon a napon kötöttem szerződést a Győri Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezettel (innen származik a KTSz elnevezés). 1965 nyara óta Győrben élek és dolgozom. Soha, egy napig sem voltam munkanélküli, 61 éve fényképészként dolgoztam, illetve dolgozom.
A szakma klasszikus ágának követője voltam. Készítettem tengernyi igazolvány és útlevélképet, esküvői felvételt, tablóképet, üzemi képeket és megszámlálhatatlanul sok gyerekfelvételt. A víz alatti fényképezés kimaradt az életemből. Idős pályatársaim tapasztalatainak felhasználásával alakítottam a saját stílusomat. Mai besorolás szerint a szolgáltató iparágban dolgoztam.
Mindig igyekeztem fegyelmezett emberként végezni a feladatomat. (Ha az esküvő délután négy órakor kezdődött, nem mehettem oda ¼ 5 órakor. Egyetlen alkalommal, 2001. június elsején délután 6 órakor maradtam le a polgári esküvőről, mivel egy felelőtlen autós belém hajtott az országúton. Vérző fejjel és vérző karral a templomi esküvőt már lefényképeztem. Akkor is csodálatos emberekkel találkoztam, a tűzoltók élve szedtek ki a totálkáros autóból, a mentőautóból kiszálltam mondván: nekem ott kell lenni az esküvőn. Mivel nem én voltam a hibás, a kiérkező rendőrök elvittek az esküvő helyszínére és megvártak a templom előtt, amig lefényképeztem a szertartást.)
1982-ben önállósítottam magam és 35 éven keresztül önálló iparosként tevékenykedtem. 2010. augusztus nyolcadika óta vagyok nyugdíjas. Még hét évig ugyanúgy dolgoztam, mint korábban. A szakmához nem lettem hűtlen, helytörténeti könyveket, albumokat készítek. Most következik a tizenötödik önálló könyvem. Társszerzőként még további tíz könyv elkészítésében vettem részt.
Hogyan indult a szakmai pályád, voltak-e nehézségeid, hogyan lettél sikeres fotós?
Pályám első évtizedeiben megélhettem és részese lehettem a fényképész szakma aranykorának. Hatalmas váltás volt a színes fényképezés megjelenése és rohamos elterjedése, ami magával hozta a kidolgozás automatizálását. A hagyományos fekete-fehér fényképek kidolgozása szobahőmérsékleten történt, amit egy hivatásos fényképész tanult és gyakorolt. A színes technológia 37,2 fokos hőmérsékletét már csak a kidolgozó gépekkel lehetett tartani.
A fényképezőgépek területén is hatalmas technológiai váltás történt. A korábbi, tapasztalaton alapuló beállítást felváltotta az automata beállítás, az élesség állítását pedig az autófókuszos élességállítás. Majd a kétezres évek fordulóján megjelent a fényképezés területén is a digitális technológia.
Ez néhány év alatt a hagyományos fényképezést és annak művelőit ellehetetlenítette. Ezek az okos fényképezőgépek megvalósították a korai fényképezés szlogenjét: „nyomja meg a gombot a többi a mi dolgunk”. Az utóbbi években kevés fényképezésből élő ember használ fényképezőgépet, az okostelefonban rejlő lehetőség egyre jobb minőséget produkál.
Jó mestereim és többnyire segítőkész kollégáim voltak, akiktől lehetett tanulni, akikre lehetett számítani. Fényképeztem földön, vízen és levegőből, ez utóbbi külön műfaj, amit többször is volt szerencsém megtapasztalni. Az első húsz évben, amikor a szövetkezetnél dolgoztam amikor csak lehetőség nyílt rá, részt vettem szakmai továbbképzéseken, ahol a szakma elismert képviselői tartották az előadásokat.
A tanulás és tapasztalatszerzés másik területe volt a kiállításokon való részvétel. 1969 és 1982 között minden évben szerveztek országos és nemzetközi szakmai kiállításokat, ahol a legkülönfélébb kategóriákban mutathatta meg mindenki a tudását. Ezeken az összejöveteleken nagyon sok tapasztalatot lehetett szerezni és átadni. A ’69-ben nyert első díjhoz egy karcsú váza is járt, amire féltő gonddal vigyázok. Négy alkalommal válogatták be képeimet nemzetközi kiállításra. Budapesten, Bukarestben, Varsóban és Kelet Berlinben szerepeltek a felvételeim.
Szép volt az erkölcsi elismerés, de az akkori körülmények között kevés anyagi hozadékkal járt. ’71-ben és ’74-ben született gyermekeimnek az átlagosnál jobb körülményeket szerettem volna biztosítani, ezért ’82-ben önállósítottam magam. A kisipari, egyéni vállalkozói életforma “lehetőséget teremtett” a napi 14-16 órás munkavégzésre.
Munkámban sikernek tekintettem, hogy a ’70-es évektől kezdve az intézmények vezetői ragaszkodtak a munkámhoz. Üzemek és vállalatok rendszeresen engem bíztak meg az események fényképezésével. Egy-egy délelőtt 100-120 óvodás gyereket fényképeztem le egyénileg, az intézményvezető ott ült a hátam mögött és próbálta ellesni tőlem miként lehet néhány másodperc alatt megfelelő kapcsolatot teremteni a kis páciensekkel. Nem némajátékkal és mimikával, hanem néhány kedves szóval sokkal hamarabb lehetett eredményt elérni. Még napjainkban is örömmel szólítanak meg ismeretlen emberek, hogy milyen élmény volt nekik a fényképezés.
Nagyon sok helyen kérték, hogy készítsek valamilyen témában kiállítást. A hosszú életpálya alatt valamivel több mint kettőszáz kiállítást állítottam össze a legkülönbözőbb műfajokban. Légifelvételektől a cégérekig, a karácsonytól a zsidó templom romos állapotának bemutatásáig, sokféle témájú anyagot készítettem. Falunapokon a kultúrházban vagy az iskolában szerepeltek a felvételeim.
Érdeklődésed nagyon sokirányú, a történelem, a kultúra és a hit nagy kérdései különösen foglalkoztatnak. Több könyvet is írtál ezekről a témákról, melyek ezek és mi a fő üzenetük?
Miután önálló iparos lettem, készítettem néhány gyűjteményes könyvet. Részt vettem évkönyvek fényképeinek készítésében. Több alkalommal felmerült, hogy a kiállítások anyagát könyvbe kellene szerkeszteni. A jó javaslatok és ötletek legtöbbje a nyomdaköltségen bukik el. Újságpapírra nyomott olcsón kivitelezhető megoldáshoz nem voltam partner. A kétezres évek elején több kiállítást állítottam össze a Győrt ért első, 1944. április 13-án történt bombázásról. Sikerült eredeti fényképeket vásárolni, melyek a korabeli kolléga felvételein keresztül mutatták be a szörnyűségeket. Ezeket a képeket levéltári kutatással és korabeli újságcikkekkel kiegészítettem.
Helytörténész és levéltáros barátaimmal úgy ítéltük meg, hogy Győr város életében is fordulópont volt a második világháború.
Három fontos pontot jelöltem ki, elsősorban olyat, amihez van annyi anyagom, amivel el lehet indulni. Az első volt Győr 35 alkalommal történt bombázása, a második a zsidó vallású magyar emberek elhurcolása, a harmadik Apor Vilmos győri püspök meggyilkolása.
Közben megírtam a Kisfaludy utca történetét, utána pedig az Ipartestület 1005 oldalas nagy könyvébe 600 oldalnyi anyagot. A korábbi sok kiállítás hozadéka a Rábaközi emlékművek három kötete. Készítettem egy orvos barátomnak egy kerek évfordulós könyvet. A győri kórház építőjének, Dr. Petz Lajosnak különösen szép kiadványát sikerült elkészítenem.
Sok évtizeden keresztül örökítetted meg képeiden Győrnek és környékének tárgyi emlékeit, változásait. Képeiddel mire fókuszáltál elsősorban és hogyan sikerült ötvözni fényképész hivatásodat a kutatói-írói vénával?
A könyvek készítésénél arra törekedtem, hogy az olvasó tapasztalja meg, hogy ezeket egy fényképezéssel foglalkozó ember készítette. A levéltáros nyilván a dokumentumokra helyezte volna a hangsúlyt. A könyvtáros az irodalomra, vagy a kiadványokra. A levéltári kutatómunka sok olyan tapasztalatot nyújt, amelyek a következő kiadványhoz ötleteket, támpontot adnak.
Számunkra kiemelkedően fontos a győri zsidóság története iránti nagyfokú érdeklődésed. Utalunk a Quiritatio (Sikoly) c. nagyszabású munkára, amely a győri zsidó tragédiát dolgozza fel az 1938-1945 közötti időszakban. De beszélhetünk a győri zsidóság történetéről általad készített kiállításról a hajdani győri zsidó Menházban. Kiemelkedő munkát végeztél a 2024-es Zsidók Győri Gyökerei Világkiállítás alkalmából kiadni tervezett fotóalbum elkészítésében is. Szabad megkérdezni, honnan az affinitásod a zsidóság felé?
Középiskolai tanárom hívta fel a figyelmet a zsidóság sorsának ismeretére. Egyszerűen nem volt téma, nem jelent meg a közbeszédben, hogy mi történt a zsidókkal. Azokkal az embertársainkkal, akik ugyanolyan állampolgárok voltak, mint a katolikusok, a reformátusok, vagy az evangélikusok. Nekik zsidó vallásuk volt. Bármennyire hihetetlen, ezernél több törvény, miniszteri utasítás, kormányrendelet és helyi szintű korlátozás történt a zsidó vallású magyar állampolgárok irányába, de, a magyar állampolgárságuktól nem fosztották meg őket. Engem az embertelen eljárás mélységesen felháborít, ezért is szoktam olyan szabatosan fogalmazni, hogy a zsidók, zsidó vallású magyar állampolgárok.
Soha nem kérkedtem a katolikusságommal, annak idején annak kereszteltek. Zsidó barátommal együtt töltöttük a katonaidőnket és ez a téma soha nem került szóba. Az 1980-as évek végén már foglalkoztam a zsidó témával, amikor egy alkalommal ez is szóba került a „könyvtárosok napi találkozója” alkalmával. (Munka után 5 – 6 óra között évekig működtettünk egy nyitott asztaltársaságot, ezt neveztük el könyvtárnak.)
A történeti hűséghez tartozik, hogy 1982-ben lehetőségem volt személyautóval Nyugat-Németországba utazni. München és környéke fért bele az egyhetes utazásba. Akkor már ismertem a halál- és munkatáborok történetét. Kiutaztam Dachau-ba, ami talán 20 kilométerre van Münchentől. Az ott készített felvételeim a Menház holokauszt termében, az egyik tablón szerepelnek.
A Quiritatio anyag gyűjtése során nagyon sok emberrel találkoztam, köztük több holokauszt túlélővel tudtam személyesen beszélni. Volt, aki mereven elutasított, nem akarta megosztani az emlékeit. Bezárkózott a szó fizikai értelmében is a lakásába és az orvosán kívül senkit nem engedett belépni. Többen viszont szívesen meséltek a velük történt eseményekről.
Az internet világának köszönhetően ismerkedtem meg a győri származású Quittner Klein Éva, Ausztráliában élt festőművésznővel. Közel tizenöt éven keresztül leveleztünk. Az ő története „A holokauszt legfiatalabb győri túlélője” címmel szerepel a könyvben. Mint képzőművész sikeres életpályát tudhat magáénak, holokauszt túlélőként megírta az „Emlékezés kavicsai” című könyvet, amelyet széles körben kellene terjeszteni. Kértem, rajzolja le azokat a helyszíneket, ahol a szörnyű események elszenvedője volt. Többszöri kérés ellenére ettől elzárkózott, mondván képtelen erről rajzokat készíteni. Megértettem és tudomásul vettem a döntését. Leveleiben halvány utalások voltak a vele történtekre, de további részletek felidézésére nem volt ereje. 2022. július 10-én, 91 éves korában halt meg Sydneyben.
A könyv elkészítésében prof. dr. Schubert Miklós történész barátom volt a legnagyobb segítségemre. Több angol nyelvű részletet fordított magyarra, közte az ő szüleinek csodálatos élettörténetét is megosztotta velem.
Nem csak visszaemlékezéseket gyűjtöttem, hanem a feleségem társaságában 2009-ben egy hétig Lengyelországban kutattam a zsidóság történetét. Krakkó volt a központ, ahonnan két alkalommal is kiutaztunk Auschwitz-ba, illetve Birkenau-ba. Mind a két nap a részletes fényképezéssel telt. Végigjártam valamennyi nemzeti épületet és a kutatási módszeremnek megfelelően készítettem nagy totál és apró részleteket bemutató felvételeket is. Így találtam rá az egykori foglyok festményeire. A francia vagy az olasz elhurcolásokat vasúti zakatolással és sínek csikorgatásával illusztrálták. Ilyen sok év után is a fülembe cseng a hanghatás.
Megható pillanat volt, amikor izraeli katonai egységgel találkoztam, akik katonai tiszteletadással adóztak az akasztófa előtt az összes áldozat emlékének. A két helyszínen készített rengeteg felvételből több tablót állítottam össze, amelyek a győri Menház kiállító helyiségeiben láthatók.
A találó, Quiritatio elnevezés Benedek István Gábor úrnak köszönhető. A könyv megtalálható Izraelben, a Yad Vasem múzeumban és a Washingtoni Holokauszt Múzeumban, valamint Washingtonban a Kongresszusi Könyvtárban. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb elismerést nem kaphat egy vidéki fényképészmester és helytörténeti kutató.
A Quiritatio megjelenése után több megkeresést kaptam. Számomra különösen értékesek azok a levelek, amelyek Izraelben élőktől érkeztek. Büszke vagyok Neuwirth Károlyra, aki a munkaszolgálatból hazatérése után kivándorolt Izraelbe és harcolt a zsidó állam megszületéséért.
Nagyon sajnálom, hogy Quittner Klein Évával nem sikerült személyesen találkozni. Két szép albumát őrzöm és nagyon sok fényképét. Annak viszont örülök, hogy a nagyszülei síremlékét sikerült rendbe hozatni és 2019-ben – két évi utánajárás után – az egykori lakása előtt a szülei és a testvére emlékezetére botlatókövet tudtunk elhelyezni. A rövid és megható ünnepségre Ausztráliából Győrbe utazott a leánya és orvos fia a párjával együtt. Az utcai megemlékezésnél megjelent és beszédet mondott a vármegye főispánja.
Sokszor mardos a lelkiismeretem, hogy az örömmel járó izgalom is hozzájárulhatott a halálához. Ugyanakkor nyugodt vagyok, hogy Éva asszony még életében mindent megtett a felmenői tiszteletéért.
Végül, mik a legújabb terveid? Hogyan egyezteted össze lankadatlan munkádat, igazából hobbidat, a családod életével?
Hogy a végén kezdjem a válaszadást: sajnos nincs közvetlen unokánk. A leányom és a fiam is szingli. Egy ismerős házaspár 9 éves kisfiának a nevelésében segédkezünk. Azt szoktam mondani: ezek a könyvek az unokáim. Bízom abban, hogy évtizedekig fennmaradnak és örömet nyújtanak azoknak, akik a könyv lapjait forgatják. Azt tudom, hogy több szakdolgozatnak szolgált alapjául a Quiritatio, illetve többen felhasználták a munkájuk során. A megjelenéskor kiadott talán négyszáz példány nagyon gyorsan elfogyott.
Gondoltál-e arra, hogy hatalmas és különösen értékes fénykép gyűjteményedet hozzáférhetővé tedd a nyilvánosság számára, egyben kezelésével megbízzál valakit vagy valamilyen szervezetet?
Ezen már sokat töprengtem. Ha netalán hirtelen meghalnék, a családom megőrülne a sokféle gyűjteménytől.
Már egy nagyobb anyagot a megyei könyvtárnak adományoztam. A régi győri kollégák felvételei közül rengeteg képet bocsátottam a budapesti székhelyű Fortepan rendelkezésére. A zsidósággal kapcsolatos anyagot már átadtam Villányi úrnak, a helyi hitközség elnökének. A Szabadságharccal kapcsolatos gyűjteményem felszámolás alatt van. A győri kórház alapítójának, Dr. Petz Lajosnak a gyűjteményes anyaga ajándékozásra vár.
A legnagyobb gyűjteményem Szent Lászlóhoz kapcsolódik, 23 kiállításom volt belőle az ország különböző városaiban. Ettől még nem akarok megválni. A Rábaköz felvételei nagy helyet foglalnak el, még nem döntöttem a sorsáról.
Elképzelhetetlenül sok felvételt, képet és negatívot őrzök a hatvan év alatt készített munkámból. Egy 18 négyzetméteres garázs feldolgozása nem egyszerű dolog. A lakásban csak 2x2x4 méternyi helyem van és mindig újabb megbízásokat kapok. A legnagyobb probléma, hogy nehéz rendszerezni, mivel a nap csak 24 órából áll.
Tudom, nem erre számítottál, de nem akarok nagy szavakat használni a gyűjtemények sorsával kapcsolatban.
Kedves István, köszönöm a beszélgetést, nagyon jó egészséget és sok erőt kívánok további munkádhoz.
Krausz Péter
Kérdezett és az angol fordítást készítette: Krausz Péter