Csornai diákok és felnőttek látogatása Auschwitzban 2025
Csornán a zsidóság a 18. században telepedett le. A 2. világháború előtt közel 800 zsidó polgár élt integrálódva a helyi társadalomba. Erre egy szép példa, cseppben a tenger, a kulturális missziót teljesítő csornai Izraelita Fillér Egylet működése, amelynek történetét a csornai Hunyadi János Technikum diákjai a Zsidók Győri Gyökerei Közhasznú Alapítvány által 2023-24-ben szervezett diákpályázatra dolgozták fel.
A tragédia 1944 májusában sújtott le a helyi zsidó közösségre: a magyar hatóságok gettóba kényszerítették tagjait. Innen vezetett az útjuk Auschwitzba.
A csornai Hunyadi János Technikum diákjai Szalay Balázs történelem tanár vezetésével 2025 február 16-án immáron 12. alkalommal zarándokoltak el az egykori auschwitzi haláltáborba, ezúttal a tábor felszabadításának 80. évfordulóján. Az első csornai diákcsoport 2015 májusában járt ott. A látogatásokon összesen 423 fő vett részt, köztük 288 hunyadis diák.
A legutóbbi csoporttal tartott a korábbi csornai polgármester és országgyűlési képviselő, Papp József is, aki az inforabakoz.hu oldalon az útról képes beszámolót jelentett meg 2025. február 20-án. Ezt az írást teljes egészében idézzük:
Papp József: Az elmúlt napokban láttuk a szépet és a szörnyűséget
A csornai Hunyadi János Technikum érdeklődő diákjainak már több mint tíz éve szervezi meg Szalay Balázs történelemtanár a Krakkó-Auschwitz utazást soproni kollégája Vódli Zsolt segítségével. Korábbi utakról már beszámoltunk az „Inforábaköz”-ön a tanulók élményei alapján. A csoporthoz szabad helytől függően külsősök, felnőttek is csatlakozhattak. Így kerültem én is az idei utazó csoportba.
Két fárasztó, de felejthetetlen napon vagyunk túl.
Első nap Krakkóban láttunk egy igazi mai nagyvárost, ami büszke a történelmi múltjára, királyi várára, párját ritkító főterére, sok száz éves egyetemére, Karol Wojtyla egykori krakkói érsekre, akiből II. János Pál pápa lett, és őrzi az egykori galíciai zsidó lakosság emlékét, akiket szinte teljesen kiirtottak a második világháborúban. Láttuk Spielberg Schindler listája című filmjének kultikus helyszíneit. Mi magyarok emlékezhettünk Nagy Lajos magyar király lányára Hedvigre, aki Jadviga néven lengyel királynő lett, és halálakor vagyonát a Krakkói Akadémia újra alapítására hagyta, Báthory István erdélyi fejedelemre, aki 1575-től 11 évig lengyel király volt. Olyan lengyel király, akit a lengyelek a mai napig tisztelnek, és nagy becsben tartanak. Megállhattunk Balassi Bálint emléktáblája előtt.
A második napon Auschwitz-ba látogattunk. A koncentrációs táborban szembesültünk azzal, hogy egy dolog valamiről tudni, de egy egészen más dolog személyesen szembesülni vele. Látni a rideg barakkokat, a szögesdrótot, a nyomorúságos cellákat, egykori kivégző helyeket, a megölt emberek levágott haját, cipőiket, ruháikat, személyes tárgyaikat, a róluk készített fotókat, átsétálni a gázkamrán és az egyetlen megmaradt krematóriumon. Sétálni a sínek mellett, ahova a deportáltak jó része el sem jutott élve, mert útközben meghalt a vagonban, akik meg odaértek, azoknak többségét azonnal gázkamrába küldték. Akiket kiválasztottak kényszermunkára, azok még néhány hónapot szenvedtek haláluk előtt embertelen körülmények között. Elolvasni a feliraton, hogy itt 1 millió 1 százezer embert öltek meg, akik közül 400 ezer magyar volt. A pusztítás és a halál monumentális építményeit és eszközeit.
Hazaúton arra kértem útitársaimat, hogy benyomásaikat pár mondatban fogalmazzák meg, és küldjék el. Itt ezekből olvashatnak néhányat:
„Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.” – írta George Santayana spanyol származású amerikai filozófus. Próbálom feldolgozni én is a tegnapi napot… A túra alatt egyszerre émelygett a gyomrom, egyszerre potyogtak a könnyeim, menekültem volna onnan, de közben tudtam, hogy a múlttal szembe kell nézni. A tegnapi nap mély nyomot hagyott bennünk és hiszem, hogy az emlékezés ereje segít abban, hogy tanuljunk, empatikusabbá váljunk, és egy jobb jövőt építsünk. Köszönöm mindenkinek, hogy együtt lehettünk ezen az úton – a közös megélések és beszélgetések segítettek feldolgozni a látottakat.”
„Az elmúlt napokban láttuk a szépet és a szörnyűséget. Egy csodálatos várost, ami fejlődik és teli van élettel. Egy másikat, aminek kapcsán csak a reménytelenség, a pusztulás és a vég jut eszembe. Gazdagabbak lettünk egy élménnyel, a másik oldalon pedig láttuk, hogy minek nem szabad SOHA TÖBBÉ megtörténnie. Köszönöm, hogy részt vehettem, és köszönet azoknak, akik megszervezték, és mindent megtettek az út sikeréért.”
„Két nagyszerű pedagógus kiváló szervezésének köszönhetően rengeteg élménnyel gazdagodtunk. A város nevezetességeit profi vezetés mellett fedeztük fel, minden részletre odafigyeltek. Az oda- és visszaúton vetített filmek segítettek mélyebben megérteni a hely történelmét és jelentőségét.
Az emlékút előtt már több túlélő visszaemlékezését olvastam. Olvasmányaim alapján volt egy elképzelésem, hogy mire számíthatok. A Birkenau táborban látottak azonban minden képzeletet felülmúltak. Az óriási kiterjedésű tábort a „rámpa” választja ketté, melyen pillanatok alatt döntöttek életről és halálról. A férfi és a női tábor meglévő barakkjai mellett a már összedőlt, lebontott épületek kémény „erdeje” sokkolja a látogatót. Megmutatja a tábor valóságos méreteit, amit látva elképzeltük azt a több százezer embert, akiknek ártatlanul, embertelen körülmények között kellett élni és meghalni. Felüdülés volt a történelmi Krakkót megismerni. Bepillantást nyertünk a „nyüzsgő” esti városi életbe. Köszönjük a tanár uraknak a szervezést, a sok hasznos információt, feltöltött anyagokat, mellyel színesítették és gazdagították a programot.”
Végül még egy gondolat. A táborban az idegenvezető által mondott sokkoló tények és történetek kapcsán többször is elhangzott, hogy: hogy tehetnek ilyet emberek? Emberek voltak ezek egyáltalán?
Egy dologban biztos vagyok. Nem az történt, hogy „véletlenül” Németországban akkor egy olyan embertelen, szadista generáció élt, mint amilyen sohasem előtte, sem utána. Az első világháborúban vesztes Németország ezer sebből vérzett, számtalan megoldhatatlannak tűnő problémával. És akkor jött egy kezdetben kicsi, de gyorsan növekvő szélsőjobboldali politikai erő, amelyik azt hazudta, megoldja a problémákat. Megoldása ugyan nem volt, de „felelősöket” nevezett meg, akik miatt szenved a német nép. Kezdetben ezek voltak a zsidók, aztán mindenki, aki nem árja. És ahogy ez az erő növekedett, úgy lett egyre erőszakosabb, kegyetlenebb.
Nincs olyan választóvonal, amit meghúzhatunk, hogy eddig demokrácia volt, innen diktatúra lett. Eleinte azt hiszed, hogy téged nem érint, nem bánt, de terjed napról napra, hónapról hónapra és egyszer mindenkit elér. Aztán ha a kontroll nélküli hatalom a gyűlöletpropagandájával mindent maga alá gyűr, a vezetőből fokozatosan diktátor lesz, a reményből terror, a szimpatizánsból fanatikus, az elszánt követőből gyilkos. Az egyre kegyetlenebb, durvább, gonosz szándékú hatalom megemel, eltűr, vagy eltapos. Behódolni könnyű, mert egyszerű (bár hamis) megoldást ígér, de ellenállni roppant kockázatos. De választani kell. Akkor is, ha veszélyes. Németországban sem volt mindenki náci. Voltak ellenállók, zsidókat mentők, egyszerű tisztességesek. Merték ezt választani. Ellenálltak akár a haláltáborban is. Nem lehet utólag mindent a körülményekre fogni.
Az utazáson megismert vers is erről szól, amit Wislawa Szymborska lengyel költőnő írt, aki 1996-ban kapott irodalmi Nobel díjat.
Huszonhét csont
Harmincöt izom
Közel kétezer idegsejt
Mind az öt ujjbegyünkben vannak.
Ez több mint elég
Hogy leírjam „Mein Kampf”
Vagy „Micimackó”.
Utóirat: A mai világgal való bármilyen hasonlatosság kizárólag a véletlen műve? Ezért kellene mindenkinek életében legalább egyszer elmennie Auschwitz-ba.
Szerk. és angol fordítás: Krausz Péter