Zsidó cserkészek a Révaiban – SOHA NEM PUBLIKÁLT EMLÉKEK
Ez az írás, tudomásuk szerint, még soha nem jelent meg semmilyen formában, sem a világhálón, sem nyomtatásban. Kéziratban rejtőzött több mint 20 éven át. Ezt a kis szenzációt Erdély Margitnak köszönhetjük, akinek a nagyapjáról, Dr. Erdély Ernőről, az egykori győri tűzoltó parancsnokról készített összeállítását már korábban publikáltuk (https://jewishgyor.org/2022/07/11/dr-erdely-erno/). Erdély Ernő fia, Miklós, Margit édesapja, diák korában e cserkészcsapat tagja volt és emlékeivel jelentősen hozzájárult e történet megírásához.
Ez a bejegyzés hosszabb az átlagosnál, de nem tartottam indokoltnak az eredeti kéziratot akár rövidíteni. akár részletekre szedni. A fényképeket illusztrációs célból én válogattam össze különféle forrásokból.
Köszönet Erdély Margitnak e kincs megőrzéséért és hozzájárulásáért a megjelenéséhez, Daniel Jaquet-nak a kézirat gépre viteléért és Somló Juditnak a szöveg legszükségesebb korrekciójáért.
Krausz Péter
A győri 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat története 1932-1940
A Győri Magyar Királyi Révai Miklós Főreáliskola (a későbbi Révai Miklós Gimnázium) Évkönyveit, valamint Szende László és Erdély Miklós visszaemlékezéseit felhasználva összeállította: Székely László, cserkésztiszt, 2001
A század eleji Angliában született és Magyarországra már az I. világháború előtt eljutott cserkészet a húszas években az ifjúság, és ezen belül elsősorban a tanulóifjúság jelentős szervezetévé fejlődött. Ezt mutatta többek között az 1926-os megyeri nagytábor, melyen 6 000 cserkész vett részt az ország cserkészcsapatainak képviseletében. A cserkészmozgalom egyenruhájával, kirándulásaival, táboraival nagyon vonzóvá vált a Győri M. Kir. Áll. Révai Miklós Főreáliskola diákjai számára is. Az iskola még az első világháború előtt alakult Turul cserkészcsapatának 1930 táján a 340-350 tanuló közül 60-70 cserkésze volt.
Az ekkor mintegy 50 000 lakosú Győrben jelentős számú, 6 000 körüli zsidó élt. Ezek tekintélyes része kereskedő és értelmiségi volt és fiaikat a Révai Miklós Főreálba járatták (nem sok választásuk lehetett: a Bencés Gimnázium mellett ez volt az egyetlen lehetőség a városban fiúk részére, ahonnan kereskedelmibe vagy felsőfokú tanulmányok irányába el lehetett indulni). Ezek a zsidó tanulók is szerettek volna cserkészek lenni, de részben a cserkészcsapat (és vele együtt a magyar cserkészet túlnyomó részének) keresztény jellege, részben az eltérő vallási követelmények (a szombat és az étkezési előírások) ezt nem tették lehetővé. Így vetődött fel a 30-as évek elején egy önálló zsidó cserkészcsapat alakításának szükségessége.
1931-ben az ország 589 cserkészcsapata között már 8 zsidó cserkészcsapat működött, számuk 1934-re (a győri csapatot is beleszámítva!) 12-re növekedett, tehát másutt is hasonlóan gondolkodtak, mint Győrben.
Ilyen előzmények után 1932 első felében az iskola (neológ) izraelita hittanára, Ullmann József nekifogott a cserkészcsapat szervezésének. Fenntartó a Győri Izraelita Hitközség lett, de a csapat kizárólag a Révai Főreál zsidó tanulóiból toborozta tagjait.
A csapat hivatalosan 1932 őszén, a tanév elején alakult meg 33 újonccal, akik nagy buzgalommal készültek az újoncpróbára Ullmann József cserkészparancsnok és Klein István segédtiszt vezetésével.
Ullmann József elsősorban hittantanár volt, több győri középiskolában ő tanította a hittant az izraelita vallású növendékeknek. Eredeti foglalkozása – puritán egyéniségével párosulva – nagyon jó hatással volt cserkészparancsnoki működésére. A szülők szívesen engedték, hogy középiskolás fiúk cserkész legyen, mert jó kezekben tudták serdülő gyermeküket a szülői és az iskolai nevelés kiegészítéseként. Ennek köszönhetően két éven belül a csapat tagjává vált az iskola zsidó tanulóinak 70-80 %-a.
A csapat Szőgyi Lászlónak, a főreáliskola első világháborúban hősi halált halt tanárának nevét vette fel és a Magyar Cserkészszövetségtől a 479-es sorszámot kapta: így lett teljes neve 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat.
Szőgyi László 1910-ben került a győri főreáliskolához és egy tanév kihagyással (1911-12) 1915-ig volt az iskola tanára. Óráin kívül is szívesen foglalkozott diákjaival, 1914 nyarán például három diákjával együtt Ulmtól Győrig evezett a Dunán. 1915-ben behívták katonának és a fronton hősi halált halt. Az iskola előcsarnokában az 1925-ben felavatott emléktáblán is szerepel a neve 4 kollégájával és 55 diákkal együtt.
A 479-es számra emlékezve volt a csapat cserkészeinek egy csatakiáltásuk, amely úgy hangzott, hogy
„479! (suttogva) – 479!!! (középhangosan) – 479!!!!! (teljes hangerővel)”.
A csapat első bemutatkozása 1933. március 8-án volt: ekkor egy csapatszemlén Seller Pál országos ellenőrző-tiszt, Bencsik Gergely, a székesfehérvári cserkészkerület társelnöke (egyben az iskola tanára és a Turul csapat parancsnoka) és Dr. Erdős János, a csapat szervezőbizottságának elnöke győződött meg a csapat eddig végzett jó munkájáról. A szemle eredményeként a csapatot a Magyar Cserkészszövetség 1933. június 14-i dátummal igazolta és Bencsik Gergely kerületi társelnök június 19-én szép házi ünnepség keretében avatta fel.
A csapat első táborát Balatonlídón (sic!) rendezte 1933. július 16-tól július 30-ig. A táborozáson 34 cserkész vett részt. A jól sikerült táborozást Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök szeretetteljes támogatása és munkálkodása tette lehetővé.
A táborozásról csak az iskola évkönyvében találtam adatot. Már a tábor helye is kérdéses: „Balatonlid“ vagy „Balatonlido“ nevű helység nincs a tópart közelében (és máshol sem).
A 34 cserkész gyakorlatilag az egész csapatot jelenti – a további években is mindig az egész csapat együtt táborozott. Ez azért jelentős, mert pl. a Turul csapatban 50-60 % volt csupán a tábori létszám. A teljes csapat táboroztatása nyilván csak úgy sikerülhetett, hogy a szülőkön kívül a hitközség tehetős (kereskedő) tagjai is komolyan támogatták a csapatot, kifizetve ezzel a szegényebb cserkészek táboroztatását. A táborozás költségeihez egyébként Győr szabad királyi város is hozzájárult 50 Pengő táborozási segéllyel (akkoriban egy cserkész táborozási költsége 5-10 Pengő körül volt).
Dr. Erdély Ernő iskolaszéki elnök a győri tűzoltóság parancsnoka volt. Fia ebben a tanévben a II. osztályt végezte el és természetesen szintén tagja volt a cserkészcsapatnak.
Ezen a nyáron rendezték Gödöllőn a világ cserkészeinek nagy találkozóját, a IV. Jamboree-t. Ezen a nemrég alakult, még kezdőnek számító csapat természetesen nem vehetett részt, de ennek ellenére augusztus elején egy egynapos kirándulás keretében megtekintették a hatalmas, 30 000 cserkészt táboroztató rendezvényt.
Ez a látogatás nagy élményt jelentett a kezdő csapat cserkészeinek és a fiúk itthoni élménybeszámolói nagy lendületet adtak további tagok toborzásához.
1933 őszétől a Győri Izraelita Hitközség áldozatos anyagi támogatással a cserkészcéloknak ideálisan megfelelő cserkészotthont és felszerelést bocsátott a csapat rendelkezésére.
Az Izraelita Nőegylet a szegénysorsú cserkészeknek cserkészruhát is vett, elősegítve ezzel a csapat egységes megjelenését.
Az 1933-34-es tanévben tovább növekedett a csapat és az év végére már 50 cserkészt és 9 újoncot vezetett a két tisztből (Ullman József parancsnok és Ullmann Frigyes) valamint 3 segédtisztből (Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin) álló vezetőség.
1933. szeptember 10-én a csapat díszünnepség keretében nagyszámú előkelő közönség jelenlétében avatta fel a Dr. Erdős Jánosné (a szervezőbizottság elnökének felesége) által adományozott csapatzászlót. Avatóbeszédet Dr. Erdős János szervezőbizottsági elnök mondott. A csapat névadójáról, a hősi halált halt Szőgyi Lászlóról Dr. Kallós Henrik hitközségi elnök tartott emlékbeszédet. A csapat „Ősi hittel, becsülettel a hazáért” feliratú cserkész zászlóját Dr. Schwarz Mór főrabbi áldotta meg.
Az eredményes munkát bizonyítja, hogy a csapatot a Magyar Cserkészszövetség országos portyázó versenyén hat őrs képviselte, közülük a legjobb eredményt a lV. ,,Héjja” őrs érte el. A Hárshegyi cserkészparkban a 13. őrsvezetői kiképző-táborozáson 3 őrsvezető vett részt (Holzer Tibor, Kállai Zoltán, Weiler Pál).
Az 1934. évi nagytábort július hó 9-től 24-ig Fonyód-Béla-telepen rendezték 51 cserkész részvételével.
Az ebben az időben II.-os gimnazista, Szende László 65 évvel később így emlékezett a táborra:
Különös élvezetet jelentett a Balaton partján táborozni. A víz csobogása szinte behallatszott a sátrakba és aláfestette álmainkat.
Persze ennek a nagyszerű élménynek megvolt a fonákja is, mert amikor vihar száguldott végig a tavon, a tábort sem kímélte. Ilyenkor kaptunk a tó felől egy „zuhét”, a sátorvásznak összedőlésig feszültek, sőt egy-egy gyengébben becövekelt darabjuk ráborult lakóira és a csapat viharedzett tagjai segítségével kellett újraépíteni.
Nagy esemény volt a tábor megnyitásakor kürtszó kíséretében végrehajtott zászlófelvonás, ugyanúgy a bezáráskor á zászló ünnepélyes zenés leeresztése. A két időpont között a zászló impozáns színfoltként tiszteletet parancsolóan lebegett.
Reggelente a kürtös ébresztőt követő, zászló előtti sorakozó és parancskiadás, este pedig zenés takarodó tette színesebbé a napkeltét és a napnyugtát.
Természetesen, akiket a reggeli parancsolvasás során – előző napi kifogásolni való magatartásukért – különböző módon megfegyelmezett a parancsolvasó tiszt, azokat nem a vidám színek, hanem „egyéb” érzések és gondolatok hatották át.
Mindamellett megvolt a táborban a pajkos vidámság is. Így …
… a mélyen alvó, horkolásával sátortársait erősen zavaró É. barátunkon úgy vettek a többiek elégtételt, hogy rákerült a fekete cipőpaszta barátunk horkoló orrára, homlokára, arcára és még több egyéb testrészére is. Felkeléskor a sátor lakói nagyszerűen mulattak a látványon. A legmulatságosabb az volt, hogy kezdetben É. barátunk – mit sem sejtve a vele történteken – a többiekkel együtt kacagott. Mikor aztán rájött a vele elkövetett turpisságra, pironkodva és zavartan elvonult félre, hogy „mit rákentek a századok, lemossa a gyalázatot”.
… rájöttünk. hogy J. barátunk az éjszakai őrségben az igazak álmát alussza, előkerült valahonnan egy nem éppen odavaló gumidarab és barátunk nyitott szájába bedugva díszelgett ott mindaddig, míg felriadt és ráébredve a tréfára a „darabot” el nem távolította, azaz kiköpte.
… szép élmény volt a mintegy 3 őrsnyi legénység által Badacsonyba tett hajó-kirándulás. A kirándulás egyik része egy séta volt a hegyláb körül, a másik részét pedig a hegy „megmászása” jelentette. Nagyon látványos présházak, szőlők mellett vezetett fel az út, amelynek végében a Kisfaludy ház volt látható. Csodálatosan szép lefelé a rálátás a Balatonra, az út persze lefelé menetben sokkal könnyebb, így a gyaloglás is a kikötőig, majd a vízen átkelve a táborhelyig is. Romantikus időtöltés volt ez a nap.
A 1934/35-ös tanévben az újoncavató ünnepélyt 1935. március hó 25-én, nagyszámú és előkelő közönség jelenlétében tartották meg. Avatóbeszédet Dr. Barna Károly kormányfőtanácsos, a Magyar Zsidó Cserkészek Országos Nagybizottságának elnöke mondott. A Magyar Cserkészszövetség a csapatot ez évben végzett jó munkájáért két emléklappal (portyázás, akadályverseny) tüntette ki. A Hárshegyi Cserkészparkban tavasszal tartott 14. országos őrsvezetői kiképzőtáboron Kőnig Pál és Erdély Miklós őrsvezetők vettek részt. A csapatot a tanév végén 6 tiszt (Ullmann József cserkészcsapattiszt, parancsnok, Ullmann Frigyes tiszt, Klein István, Herzberger Imre, Freiberger Ervin és Silbermann István segédtisztek) és 58 cserkész alkotta.
1935. július 8-tól 20-íg Sopronban táborozott a csapat a Tómalomnál. A hitközség, a nőegylet és a Szent-egylet nagylelkű támogatása lehetővé tette, hogy a testet-lelket üdítő táborozáson ebben az évben is minden cserkész részt vehetett. A táborról 65 év után alig lehetett valamit megtudni. Az egykori táborozók közül Erdély Miklós visszaemlékezve elmondta, hogy …
Ullmann Frigyes cserkésztiszt vezetésével ellátogattak Bécsbe, ahol nagy szeretettel fogadták az árvalányhajas cserkészeket. Megnézték a város legfontosabb nevezetességeit, Ugyanakkor arra is emlékezett, hogy mindenütt sisakos katonákat láttak. Engelbert Dollfuss szövetségi kancellárt, aki fasiszta jellegű diktatúrát vezetett be, az osztrák nemzeti szocialisták egy sikertelen puccs során 1934 júniusában meggyilkolták. Egy évvel később, véleménye szerint, az évforduló miatt voltak zavargások.
Szeptember 1-én csónakavató ünnepélyt rendeztek. A csapat 5 új csónakját Dr. Vidor Pál cserkészlelkész avatta fel. Ezzel megindulhatott a csapatban a vízi élet is, amire egyébként Győrben – tekintettel a városban és környékén található folyókra – bő lehetőség nyílott. Ezt a lehetőséget az itt működő cserkészcsapatok nagyon könnyen ki tudták használni, hiszen a Rába partján külön cserkész-csónakház is működött.
A csapat parancsnoka a Révai Gimnázium évkönyvében olvasható beszámolójában örömmel állapította meg, hogy a fiatal cserkészcsapat előrehaladása évről-évre tapasztalható. Arról is írt, hogy igyekeztek elérni azt a célt, hogy a cserkészet hozzásegítse a fiúkat, hogy Istentől beléjük oltott lelki és szellemi kincsüket, tehetségüket minél jobban kifejleszthessék.
1936, február 9-én újoncavató ünnepélyt tartottak, melyen Dr. Róth Emil főrabbi mondott avató beszédet. Ezúttal 5 újonc tett fogadalmat, ígéretet pedig 32 kiscserkész.
A „jótett héten” a csapat 2 kocsi természetbeni szeretetadományt és 100,15 P készpénzt gyűjtött az ínségesek részére. Az adományokat szétosztásra a városi szociálpolitikai ügyosztálynak szolgáltatták be.
A Magyar Cserkészszövetség a csapatot az év során végzett jó munkájáért 500 jópont minősítéssel ellátott emléklappal jutalmazta.
A csapat létszáma is tovább növekedett: ebben az évben a 6 tiszt vezetésével már 52 cserkész és 32 kiscserkész végezte a cserkészmunkát.
Az 1936-os évben a nyári nagytábort a cserkészek számára Kőszegen rendezték, de külön táborban voltak a kiscserkészek is, Vaspusztán, Bruck Ignác hitközségi elöljáró birtokán. A két tábor mellett a csapat rover-őrse háromhetes vízi-táborban is járt a Balatonon.
Sajnos, ezekről a táborokról semmi közelebbit sem sikerült megtudni, még a pontos időpontjuk, időtartamuk, létszámuk is feledésbe merült a hosszú évtizedek alatt. Mindenesetre az a tény, hogy három tábort tudtak egy nyáron rendezni, igen kedvező képet mutat a vezetők buzgalmáról és a csapat anyagi helyzetéről.
A sikeres nyár után eredményes cserkészév következett. A jelentés arról számol be, hogy részt vettek a Magyar Cserkészszövetség minden országos cserkészmegmozdulásán. A „jótett héten” ez évben is összegyűjtötték a szokásos 2 kocsi szeretetadományt, de a pénz-adomány az előző évinek majdnem a kétszerese, 185,09 Pengő volt. A Magyar Cserkészszövetségtől is nagyobb elismerést, 600 jópontot kaptak ez évi munkájukért a szokásos emléklapon.
Szende László (akkor már V. osztályos) cserkész visszaemlékezése szerint a Sirály őrs tagja volt ebben az időben. Az őrs vezetője – a fentebb már említett Dr. Erdély Ernő tűzoltóparancsnok, iskola széki elnök fia – Erdély Miklós volt. Dönci (ez volt Erdély Miklós cserkész-beceneve), mint tűzoltó ivadék rendkívüli módon vonzódott a tűzoltósághoz (a háború után tűzoltótiszt lett). A Sirály őrs szempontjából ez azért volt érdekes, mert …
… az őrsben „tűzoltó fegyelem“ volt,
… többször részt vettek a tűzoltók egy-egy könnyebb gyakorlatán, amit az udvaron tartottak (például tömlők kigurítása, összeszerelése stb.),
… a Korcsolya Egylet pályája a tűzoltóság mellett volt, azt a tűzoltóság kezelte, és a cserkészek gyakran vettek részt a pályán „korizásban“. (Dönci gyorskorcsolya bajnok volt.)
… tavasszal-ősszel ott fociztak, atletizáltak az erre a célra átalakított pályán.
Ez nem csak a Sirály őrsre vonatkozott, igaz, hogy főként arra, de a többi őrs is részt vehetett hasonló sportolásban.
Szende László visszaemlékezésében arról is ír, hogy a gyakorlati munka mellett elméleti kiképzést is kaptak az őrsben (csapatban), részletesen beszéltek a 10 cserkésztörvényről (65 év után is szó szerint emlékezett közülük ötre!) és a cserkészpróbák egyéb követelményeiről. De külön próbákat is tettek, ő például a szakács külön próba és a megfigyelési külön próba letételére – és a karon viselhető jelvényére – emlékezett vissza.
1937 nyarán Eger mellett, Síkfőkúton volt a nagytábor.
Szende László is ott volt ezen a táboron (nem sok táborban volt, mert nyaranta édesapja vegyes-boltjában kellett segítenie, így legtöbbször nem ért rá táborozni), és a következőképpen emlékezett vissza sok évtized távolából:
Síkfőkút a Bükk hegység nyugati részén fekszik, rendkívül szép, vadregényes terület.
A dimbes-dombos, hegyes erdőség kiválóan alkalmas volt kalapunkra rögzített számokkal vívott harci játék rendezésére. Nagy szenvedéllyel vetettük bele magunkat ebbe a játékba. Harsogtak a búvóhelyeken rajtütő harcosok által „lekiabált” számok. Egyre ritkult az életben maradók és nőtt a „hullák“ száma, a lefújáskor pedig a győztesek diadalittas csatakiáltással vonultak be a táborba. Nem dicsekvésből mondom, de amelyik játékra én emlékszem, annak a mi őrsünk – a Sirály őrs – lett a győztese.
Izgalmas érdekessége volt a táborozásnak az éjszakai riadó. Kürtszó ébresztette éjfélkor a csapatot, amelynek tagjai álmukból felverve a lehető leggyorsabban felöltöztek és őrsvezetőik parancsára a csapatzászló körül sorakoztak. A parancsnok közölte, hogy kihelyezett megfigyelőink jelentése szerint ellenséges alakulat készült támadásra csapatunk ellen.
A csapat tagjai körülzárták a tábort és úgy várták az ellenséget. Mintegy félórai figyelőállás után azonban a parancsnok a készültséget lefújta, mert a megfigyelők jelentették, hogy az ellenség, miután tudomást szerzett éberségünkről, támadási szándékától elállt. Csalódást jelentett, hogy nem lehetett harcolni és megvédeni táborunkat, de vigasztalást nyújtott, hogy egy óránál tovább nem kellett az éjszakát alvás nélkül tölteni.
Élményeim között kellemetlen is volt, mégpedig a következő:
A táborunk alatt egy nagyon szép – futballpályának is kitűnően beillő – rét volt. Szabadfoglalkozáskor foci meccseinket itt rendeztük. Egy ilyen meccs alkalmával nagyon összerúgtam a port az egyik segédtiszttel, akit a játék hevében „lehülyéztem“. Természetes volt, hogy ezután én húztam a rövidebbet. Kihallgatás lett belőle és táborfogság. A legfájdalmasabb azonban az volt számomra, hogy a tábor addigi napjaiban reménykedve pályáztam a „legjobb táborozó“ büszke címére, azonban ez a „malheur“ véget vetett ennek a szép reménységnek.
Síkfőkútról egy alkalommal a csapat egy kisebb részlege kirándulást tett Egerbe. Eger a Mátra és a Bükk hegység között fekszik, Heves megye székhelye. Műemlékekben, történelmi nevezetességekben nagyon gazdag. Megtekintettük a történelemből ismert vár romjait, amely Dobó István várkapitánynak a törökök elleni hősi harcában vált híressé. Megnéztük a minaretet, amelynek erkélyéről a müezzin hívta Allah nevében imára a törököket. A magas toronyból szép kilátás nyílik a városra.
Láttuk Eger nagy írójának, Gárdonyi Gézának a lakóházát, ahol híres művét, az „Egri csillagok“-at írta, valamint a sírját is. Ezeken kívül még több történelmi nevezetesség mellett is elhaladtunk, ugyancsak néhány műemléket is útba ejtettünk. Fáradtan, de nagyon szép élményekkel gazdagodva tértünk vissza a táborba.
Ahogyan teltek az évek, úgy vékonyodott egyre inkább a Révai értesítője, és ennek megfelelően egyre rövidültek a benne közölt beszámolók. Vonatkozik ez különösen a zsidó cserkészcsapat beszámolójára, amelyik 1937-38-as évben már csak néhány soros és alig tartalmaz érdemleges adatot. (Pedig ez volt az utolsó alkalom. A következő évtől már hiába keressük a beszámolót; igaz, hogy a Turul cserkészcsapatról is csak néhány sor kerülhetett ezekbe a háborús évkönyvekbe…).
Az 1937-38-as iskolaévben is részt vett a csapat minden szövetségi megmozduláson és ez évben is összegyűjtötte a 2 kocsi természetbeni és 152,90 Pengő készpénz-adományt. Tavasszal és ősszel – minden évben, így ebben is – több egynapos kirándulást rendeztek a városhoz közeli kirándulóhelyekre.
Szende László így emlékezett ezekre a kirándulásokra:
A nyári nagy táborok mellett tavasszal és ősszel rövid kirándulásokat rendeztünk.
A legkedvesebb és leggyakoribb kirándulóhelyünk Kiskút volt az lparcsatorna mellett. Ide főként őrsök rándultak ki, de volt csapatkirándulás is, amelyet általában a Révai Reáliskola (Gimnázium) juniálisával egybekötve tartottunk meg. A juniálisi műsor egyik kedvenc műsorszáma „Mufti, a csodapók” volt. Egyik társunk azzal a különleges képességgel rendelkezett, hogy minden szöveget a Himnusztól a Toldiig előre és visszafelé is tudott mondani. Nagyszerűen szórakoztunk a bekiabált rögtönzések folyamatos visszafelé mondásán, mintha könyvből olvasná. Ezért hívták „Mufti, a csoda pók”-nak. A másik barátunk egy „számoló csoda” volt, aki a számokkal művelt hasonló mutatványszámokat, mint Mufti a szöveggel. Osztott, szorzott kapásból mindent és mindenhogyan. Óriási élményt nyújtott számunkra.
Másik kedvelt kirándulóhelyünk volt a Mosoni Duna partján felfelé haladva a „Püspök erdő”, amely izgalmas számháborúk, akadályversenyek színtere volt.
Többször ellátogattunk cserkész időszakunk alatt Kismegyerre, ahol a Napóleon-csata színtere volt. Itt megtekintettük a csata emlékére emelt emlékművet.
A csapat Rozmár rover és evezős őrse csónakkirándulásokat tett északra és délre a Mosoni Dunán, valamint a Rábán és egyéb környéki folyókon is.
Valamelyik évben (már nem sikerült kideríteni, hogy melyikben) nagy vállalkozásra került sor: ez volt az Észak-Kelet Magyarországi Kerékpáros mozgótúra.
Hónapokkal előbb folyt a felkészülés. A lányok zászlókat hímeztek a kerékpárokra, a szülők pedig – főleg az anyukák – agyon izgulták magukat túrázó fiaikért. Budapest-Eger-Miskolc-Debrecen és vissza volt az útirány, sok élménnyel: vidámmal és kevésbé vidámmal egyaránt.
Izgalommal kezdődött az út, mert egyik pajtásunk a gödöllői patkókanyarban olyan szerencsétlenül esett, hogy ő is meg a kerékpár is nagyon megsínylette. Segítettünk azonban mi is mindent rendbe hozni és folytathattuk utunkat.
A miskolci zsidó csapat táborába pénteken késő este érkeztünk (ami már szombatnak számított), ezért az „Isten káromlás” bélyegét sütötte ránk a tábor rabbija. (Jiddisül ez nagyon csúnyán hangzik.)
Na, de végül is minden nagyon szépen és jól sikerült. Lillafüred és később a debreceni Nagyerdő, de meg még sok más, az úton látott és tapasztalt gyönyörűség hatalmas élményt nyújtott a túra résztvevőinek. Igaz, hogy eredetileg még hosszabbra terveztük a túrát, időnkből, erőnkből azonban többre már nem futotta.
Legjobban az anyukák örültek annak, hogy lerövidítettük az utat, de így is felejthetetlen volt a részvétel.
Ahogy a zsidókérdés Magyarországon kiéleződött, úgy vonult vissza a cserkészcsapat a korábbi évek „divatosabb” táborhelyeiről (Balaton, Sopron, Kőszeg, Eger) „szerényebb” táborozási lehetőségek közé. Ez a Győr környéki zsidó földbirtokosok, vagy földbérlők birtokán tartott nyári táborozást jelentette, akik megértve a változó idők szavát, voltak szívesek a csapat számára táborhelyet rendelkezésre bocsátani.
Így kapott a csapat 1938 nyarán a Nagyszentjános melletti Fúd pusztán az ott gazdálkodó Vajda testvérektől táborhelyet birtokukon.
Van egy fényképem, melynek hátterében ennek a tábornak a kapuja látható a következő felirattal: „479. Szőgyi László cserkészcsapat Győr”. A képet Szende Lászlótól kaptam a következő emlékező sorok kíséretében:
A kislánynak, aki a kép elején látható, akkor még csak egy éve udvaroltam; 1946 óta – tehát 53 éve – a feleségem. Amikor eljött engem a táborban meglátogatni, egyikünk sem gondolta, hogy ilyen fordulatot vesz az életünk. Sajnos ez az életfordulat sok szomorú eseményt takart. Szüleink, családtagjaink, sok cserkésztestvérünk és a magunk deportálását. Hazatérésünk után erősen megritkulva, de mi magunk szerencsésen életben maradva azt tettük, amit legokosabban tehettünk: összeházasodtunk.
Érdekes, hogy a képen hátul látható cserkésztestvérünk: Grüngold – később Gábor – Pali, aki az én legjobb barátom és a Sirály őrsben az én segédőrsvezetőm volt, az általa szeretett kislánnyal hasonló körülmények közé kerültek és ugyanúgy jártak el, mint mi. Csapattársaink közül még egy – a már korábban említett – Erdély Dönci is követte ezt az utat. Azt hiszem jó példái voltunk a cserkészek állhatatosságának és kitartásának. Olyan példák, amilyenek az életben ritkán fordulnak elő.
Fúd pusztáról még egy kedves „sztori”-ra emlékezem: volt egy társunk, a „Pollák”, akin – ki tudja, miért – mindenki szeretett egyet csípni, bökni. Egyszer, azt hittük, ő van a sátorban és valaki elkiáltotta: „bunyózzuk meg a Pollákot!” Több se kellett a fiúknak, nekiestünk a sátornak: húztuk, vontuk, míg a sátor össze nem dőlt. Vártuk az előmászó Pollák riadt ábrázatát.
A mi ábrázatunk vált azonban riadttá, mert a kimászáskor kiderült, hogy valaki rosszul látta a bemenőt és a sátorban nem Pollák, hanem a rendkívül szigorú segédtisztünk: Klausz Gyuri bácsi tartózkodott. Volt persze nemulass, kihallgatásra rendelés, szigorú megtorlás. Hát ez is a tábor kedves emlékei közé tartozik. Jóval későbbi években, ha találkoztunk a közben jó barátunkká vált Klausz Gyurival, emlékeztünk régiekről és jót mulattunk az eseményen.
Sajnos azóta már sem Gyuri, sem Pollák Pali nincs az élők sorában.
Mivel Magyarország egyre jobban belesodródott a fasiszta világba, a zsidó csapat lehetőségei már oda szűkültek, hogy csak a közeli zsidó birtokok valamelyikén táborozhattak. A csapat utolsó táborát 1939 nyarán, a Ménfőcsanak melletti Hodálypusztán rendezte. A birtokon Krausz János bérlő gazdálkodott, ő volt szíves a táborozást engedélyezni.
A most következő levél Vértes Istvánnak, a csapat korábbi cserkészének szól, aki megértette az idők szavát, megérezte a közelgő vihart és az első volt – vagy legalább is az elsők közé tartozott – az Izraelbe kivándorlók között.
Hodálypuszta Nagytábor, 1939. jún. 29.
479. SZ. SZŐGYI LÁSZLÓ CSERKÉSZCSAPAT GYŐR
Kedves Cserkésztestvérünk!
Hodálypusztai Nagytáborunkban nagy szeretettel gondolunk Rád és az imént befejezett hangulatos tábortüzünket Reád emlékezve, a Te tiszteletedre rendeztük meg. A Hatika-Eskü szép dallamánál minden cserkésztestvér gondolata feléd szállt.
Cserkész szeretettel üdvözlünk, Parancsnok Ullmann József (+ 17 aláírás)
A levél jellemző arra a helyzetre, amely a 30-as évek végén és a 40-es évek első felében a zsidóságot, és benne természetesen a cserkész mozgalmat is tragédiába döntötte.
A levélben említett tábortűz mellett is valószínű, hogy elhangzottak azok a dalok, melyeket az Izraelbe kivándorolt cserkésztestvéreik révén ismertek meg az itthon maradottak és a nehéz időkben gyakran énekeltek. Álljon itt közülük kettő (melyekre Szende László emlékezett vissza, sajnos a dallamát nem közölte):
A Jordánon suttog a szél
A Jordán regéket mesél.
És sejtelmes hangját
Oly messzire viszi a szél.
Elviszi messzire, távoli földekre,
A zsidó szívekbe.
xxx
A Kineret tó partján
Egy kicsinyke kis sziklán
Ül egy fekete bachur
És magában így beszél:
Tízet szerettem
És kilencet feledtem,
De azt az egyet elfeledni
Nem tudom soha.
Az 1939-40-es évről alig tudunk valamit. Szekeres László, 1939-ben érettségizett cserkész kiscserkész-vezetőként többször vitte kiscserkészeit kirándulni még 1940 tavaszán is. Tábor azonban 1940-ben már nem volt.
A zsidótörvények és az ezzel párhuzamos állami nyomás egyre jobban nehezedett a Magyar Cserkészszövetségre. Választás előtt álltak: vagy feloszlatják az egész szövetséget (mind a 600 cserkész-csapatot), vagy kizárják az ekkor 14 csapatba tömörült 2000 zsidó cserkészt a szövetségből. A többiek érdekében ez utóbbi mellett döntöttek és az 1940 decemberében tartott közgyűlés határozata szerint megszűnt a zsidó cserkészet Magyarországon. Ezzel természetesen megszűnt a 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat is.
De mi történt a cserkészekkel?
Számos cserkész követte – természetesen szüleivel együtt – Vértes Pistát. Sokan vándoroltak ki a világ legkülönbözőbb országaiba Izraeltől Észak és Dél Amerikán keresztül Ausztráliáig, de még egyéb helyekre is.
Voltak, akik – mint például Szende László, Erdély Miklós, és sokan mások – itthon maradtak és sorsuk lett a munkaszolgálat, majd a deportálás. Akinek szerencséje volt, sikerült élve megúsznia, de ezek voltak kevesebben. A többség azonban csakúgy, mint szüleik, családjuk nagy része a koncentrációs táborok áldozata lett.
Akik élve maradtak, azok a háború után új életet kezdtek és életük végéig emlékeztek arra, hogy …
… “volt egyszer Győrött egy zsidó cserkészcsapat, amely sok fiúnak segített abban, hogy szép gyermekkoruk, jellemet formáló ifjúságuk, élménydús fiatalságuk legyen.” (Szende László sorai)
Álljon itt befejezésül néhány cserkészének (Szende László emlékezete alapján).
Megjött már a fecskemadár, fészket rakott nálunk.
Hívogat már a napsugár, nagytáborba vágyunk.
Virág nyílik a hegyoldalon, nincs szebb annál semmi:
Harsog a kürtszó, cserkész pajtás, táborba kell menni.
xxx
Este van, este, szép csendes este, ragyognak ránk a csillagok.
Nem zúg a szellő a sátrak mellett, jó anyám csak Rád gondolok.
Aggódó, könnyes két szemedre, mosolygó szép tekintetedre.
Te jársz eszembe jó anyám, téged szeretlek igazán.
xxx
Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.
Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol.
Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.
Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.
Utószó
Végére értem az írásnak és szomorúan állapítom meg, hogy rövidebb lett, mint szerettem volna. Nagyon kevés forrás-munkát és még kevesebb tanút találtam több, mint 50 év után, amit felhasználhattam az íráshoz. Itt szeretném megköszönni az adatgyűjtés kezdetekor még életben talált két egykori cserkész készséges beszámolóit, ami nélkül nem készülhetett volna el a történet.
Felvetődhet a kérdés: miért éppen én írtam meg katolikus létemre a győri zsidó cserkészcsapat történetét: Megpróbálok erre a jogos kérdésre feleletet adni.
Csak a háború után voltam – nem egészen két évig – cserkész, majd 1990-ben, mint a Révai Gimnázium tanára, én szerveztem újjá az iskola 42. számú Turul cserkészcsapatát. 65 éven keresztül elnöke is voltam a Magyar Cserkészszövetség VII. győri kerületének. E két minőségben találkoztam a Szőgyi László cserkészcsapat nevével. Felkeltette érdeklődésemet, hisz a háború előtti, gyermekkori éveimből szeretettel emlékszem vissza a városunkban élt zsidókra: orvosunkra, fogorvosunkra, valamint édesapám barátaira, üzletfeleire, alkalmazottaira. Úgy éreztem, hogy – bár nem róluk szól, mégis – az ő emléküknek tartozom ezzel az írással.
Nagyon örülök, hogy ezzel emléket állíthattam a győri Szőgyi László cserkészcsapat működésének.
Székely László
cserkésztiszt
Győr, 2001