Beszélgetés Dr. Gad Frishmannal
„Számomra ez a könyv elsősorban és legfőképpen örökség a következő generációk számára. Szeretném, ha gyermekeim és unokáim nemcsak azt tudnák meg, hogy szüleim mit éltek át…”
Mielőtt belekezdenénk, légy kedves mutatkozz be.
Nevem Gad (Gady) Frishman. Izraelben születtem és nőttem fel, Frishman Bence és Ibolyka gyermekeként, akik mindketten Magyarországon születtek és a holokauszt túlélői voltak. Vegyészmérnöki és orvostudományi végzettséggel rendelkezem, doktori fokozatomat analitikai kémiából szereztem. Szakmai életem nagy részét a tudományos kutatás és a közszolgálat területén töltöttem, nyugdíjba vonulásom óta pedig időm nagy részét a családom történetének megőrzésére és a holokauszt emlékezetének ápolására fordítom.
Most fejezted be a családod történetéről szóló könyvedet. Mi ösztönzött arra, hogy megírd ezt az emlékiratot?
„Izraelben születtem, így természetesen ezt a családi történetet is olyan szemszögből nézem, mint aki itt nőtt fel, azon körülmények között, amelyeket szüleimnek sikerült megteremteni a holokauszt után.
Ebből a szempontból azt mondanám, hogy a memoár megírására főleg gyermekeim és az unokáim megléte ösztönzött. Eddig négy gyermekem és kilenc unokám van – remélhetőleg még több is lesz –, és szerettem volna, ha tudják, honnan származnak, megismerik családi gyökereiket, és megértik azt a hosszú utat, amelynek köszönhetően a családunk azzá vált, ami ma.
Olyan otthonban nőttem fel, ahol alig beszéltek a holokausztról. Szüleim meg akartak védeni minket, és normális, boldog gyerekkort akartak biztosítani nekünk, ezért az általuk átéltek nagy részét magukban tartották. Gyerekként, sőt később is, nem igazán mertem kérdezni. Mire megértettem, mennyire fontosak ezek a kérdések, a legtöbbre már nem kaphattam választ.
Úgy éreztem, nagy az ezzel kapcsolatos felelősségem. Úgy gondoltam, ha nem teszek erőfeszítést arra, hogy rekonstruáljam és megőrizzem a történetüket, családtörténetünk egy fontos része örökre eltűnhet. Így hát elkezdtem kutatni archívumokban, múzeumokban, dokumentumokban, fényképekben és egyéb feljegyzésekben, és megpróbáltam összerakni belőlük, amit csak lehetett.
Számomra ez a könyv elsősorban és legfőképpen örökség a következő generációk számára. Szeretném, ha gyermekeim és unokáim nemcsak azt tudnák meg, hogy szüleim mit éltek át, hanem azt is, hogy mit építettek fel utána – hogyan jutottak el a magyarországi üldöztetéstől és veszteségektől odáig, hogy Izraelben orvosok lettek, családot alapítottak, új életet teremtettek, és vállalták saját részüket az Izraeli Állam felépítésében.
Édesanyám, Dr. Frishman Kornis Ibolyka és budapesti családjának történetét főként dokumentumokból és fényképekről ismerhettem meg. Édesapámmal, Dr. Frishman Bencével, aki Győrben nőtt fel, nagyobb szerencsém volt: tanúvallomást tett a Spielberg-projekt számára. De sok éven át ez a vallomás is elzárva maradt előttem. Csak húsz évvel halála után tudtam elhatározni, hogy megnézzem.
Ez a könyv lényegében annak eredménye, hogy végre elhatároztam magam és vettem a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzek családtörténetünk ezen időszakával, és vállaljam azt a felelősségteljes feladatot, hogy megőrizzem a történetüket, és azt továbbadjam a következő generációknak.”
A könyv bárki számára hozzáférhető, vagy csak családtagjaid kaptak belőle egy-egy példányt?
„A könyvet elsősorban a családomnak írtam. Szüleimnek három fia született, és ma a család már tíz unokából és huszonnégy dédunokából áll. Azt akartam, hogy mindannyian kezükbe vehessék ezt a történetet.
Egy különleges családi vacsora alkalmával minden családtagnak adtam egy példányt. Egy gyönyörűen terített fehér asztal körül ültünk, és csodálatos magyar ételeket fogyasztottunk, pont úgy, ahogy anyám szokta nekünk készíteni a szombati vacsorákat. Ez kevésbé tűnt hivatalos könyvbemutatónak, inkább családi ünnepségnek – egy kis szertartásnak, amely az emlékekről, az ételekről, a történetekről és a gyökerekről szólt.
Családom fiatalabb tagjainak egyszerűen azt mondtam: tartsátok a könyvet a könyvespolcotokon! Lehet, hogy most még nem érzitek szükségét, hogy elolvassátok, de egy nap talán hirtelen többet akartok majd tudni – kik voltak a családtagjaitok, honnan jöttek, min mentek keresztül, és hogyan vált mindez a családotok történetének részévé. Amikor eljön az a nap, a könyv ott lesz, és várni fog rátok.
A könyv tehát egy nagyon személyes családi örökségként indult. Első olvasóközönsége a saját családom volt. De az idő múlásával sok barátom kért tőlem egy-egy példányt, és természetesen nagyon örültem, hogy adhatok nekik személyes dedikációval. Manapság előadásokat is tartok, és elmesélem a történetet az évente megrendezett holokauszt-emléknapi megemlékezéseken. Ez egy másik módja annak, hogy életben tartsam az emléket, és azt tovább is adjam másoknak.
A könyv héber nyelven íródott, angol címe pedig „From Yellow Star to White Coat” (A sárga csillagtól a fehér köpenyig).
Milyen messzire tudod visszavezetni apád és anyád őseit Magyarországon vagy máshol?
„Mindkét oldalon több generációra visszamenőleg tudtam nyomon követni a családfámat, bár nem ugyanolyan távolra, és nem ugyanolyan részletességgel.
Apai ágon a család története Győr köré összpontosul, ahol apám, Dr. Bence Frischmann született és felnőtt. Apja, Frigyes (Efraim) Frischmann 1892-ben született Deutschkreutzban, Burgenland tartományban, édesanyja, Ella Gross pedig Bécsben (1896).
Nagyapám, Friedrich, rendkívül nagy családból származott. Tizenhárom gyermek egyike volt, azaz tizenkét lány- és fiútestvér vette körül. A legtöbbjüket sikerült lenyomoznom. Ha ma ránézek a családfára, átérzem az elszenvedett veszteséget – ezek nem csupán számok, hanem egy kiterjedt család, amely szinte teljesen eltűnt.
Ella nagymamám oldalán sikerült lenyomoznom a testvéreit, köztük Gross Ezrát és Gross Heinyt. Ezra tanár volt és Debrecenben élt, Heiny pedig a győri cionista mozgalomban tevékenykedett, és még a háború előtt Palesztinába emigrált.
Anyai ágon még tovább tudtam haladni, főként a rendkívül részletes magyar levéltári forrásoknak köszönhetően. Anyai nagyapám, Kornis Ferenc (Efraim) 1883-ban született Mernye faluban, a Balaton közelében. Szülei Dr. Kornis Benő és Antónia (sz. Lővinger) voltak. Sikerült azonosítanom nagyapám testvéreit is, és rekonstruálnom a család ezen kiterjedt ágának egy részét.
Anyai nagymamám, Kohn Katalin, 1896-ban született Solymáron, Budapest közelében. Szülei Kohn Ignatz és Weisz Fani, vagy Éva. A levéltárak segítségével azonosítottam a bátyját és a nővérét is, valamint a Budapesten egymáshoz nagyon közel lakó családjaikat is. Figyelemre méltó, hogy még a dédnagymamám is túlélte a holokausztot nyolcvan éves korában.
A kutatás során igazán meglepett, hogy mennyi minden újdonságot tudtam felfedezni. A magyar levéltárak nagyon részletes nyilvántartásokat őriznek – születés, házasság, halál, lakcím és végzettség –, így azok az emberek, akik szinte teljesen eltűntek a családi emlékezetünkből, fokozatosan újra életre keltek. Ez volt a könyv megírásának egyik legmeghatóbb része: nem csupán a családfa felkutatása, hanem az, hogy a dokumentumokban szereplők ismét a családom tagjává lettek.”
Fel tudod idézni édesapád emlékeit arról, hogy is milyen volt az ő és családja élete a Győrből való kivándorlásáig?
„Igen. Apám nagyon részletes beszámolót hagyott hátra gyermekkoráról és fiatalkoráról, és a könyv első része túlnyomóan az ő beszámolóján alapul. 1922-ben született Győrben, három gyermek közül ő volt a legidősebb. Nővére, Miriam, vagyis Miri, két évvel később született, míg öccse, Gyula – Yehuda, akit mindenki Jussinak hívott – hat évvel utána. Szülei nagyon keményen dolgoztak. Apja, Frischmann Frigyes kereskedő volt, egyben egy kis üdítőgyárat, egy élelmiszerboltot és egy szénkereskedést működtetett. Édesanyja, Ella, a boltban dolgozott. A család vallásos és szabálykövető volt, ugyanakkor mélyen cionista is. Betartották a szombatot és a kóser étkezési szabályokat, zsinagógába jártak, sőt még a Shir Hama’alot-ot (zsoltár sorozat – szerk.) is a Hatikvah (ma Izrael Állam nemzeti himnusza – szerk.) dallamára énekelték.
Apám legszebb emlékei közül néhány a családi hagyományokhoz kötődött. Gyakran beszélt az édesanyja által a szombatra készített sóletről és a pészah idején tartott nagy családi összejövetelekről. Bár tanulással több évet töltött otthonától távol, a pészah volt az az időszak, amikor a tágabb család is összejött. Úgy gondolom, ez magyarázza meg, miért vált olyan fontossá számára egész életében, hogy a család együtt üljön a széder asztal körül.
De gyermekkorának volt egy másik élménye is. A család Győrben nem zsidó környéken élt, és apám emlékei szerint alig öt éves korában találkozott először antiszemitizmussal. Később, amikor más zsidó gyerekekkel együtt az ortodox zsidó iskolába járt, az utcán a járókelők szinte mindennap sértegették.
Tízéves korában a debreceni zsidó gimnáziumba küldték, ahol Gross Ezra bácsikájánál és Hanna nagynénjénél élt. Szörnyen hiányzott neki az otthona, de ugyanakkor erős héber és cionista hatás alá került. Később egy ideig szlovákiai ortodox vallási iskolában tanult, de itt az életmód nem felelt meg neki, ezért visszatért Győrbe, és folytatta világi tanulmányait. Fiatal korától kezdve arról álmodozott, hogy orvos lesz.
Az 1930-as évek végére az élet gyorsan megváltozott. A zsidóellenes törvények korlátozták az oktatást és a munkavállalást, apám pedig nem juthatott be az egyetemre. Egy ideig autószerelést és villanyszerelést tanult, később Budapesten tanárképzésen vett részt, majd 1942-ben visszatért Győrbe, hogy ugyanabban a zsidó általános iskolában tanítson, ahová gyerekként járt.
Ugyanakkor a cionizmus egyre nagyobb szerepet játszott az életében. Édesanyja és annak testvérei, Gross Ezra és Gross Heiny szintén aktív cionisták voltak, és apám azt mondta, hogy a cionizmust szinte anyatejjel szívta magába. Nagy tisztelettel beszélt Dr. Róth Emilről, a győri cionista rabbiról, aki fiatal zsidó értelmiségieket gyűjtött maga köré. Apám részt vett vitakörében, ahol héber nyelvet, irodalmat és cionista eszméket tanultak. Róth Emil nyilvánvalóan nagy hatással volt rá.
Aztán minden megváltozott. 1943. október 4-én apámat besorozták a magyar zsidó kényszermunkaszolgálatba, és Komáromban kellett jelentkeznie. A német megszállás idején győri családját a gettóba kényszerítették, majd később deportálták. Legtöbbjük nem élte túl. Apám ugyanakkor életben maradt a kényszermunkát, a bergen-belseni és a theresienstadti táborokat követően, mielőtt 1945 májusában felszabadították.
Amikor végre visszatért Győrbe, gyermekkori városát szinte fel sem ismerte. Lakásukat mások vették birtokba. Kint állt, és a nyitott ablakon keresztül még mindig láthatta a családi csillárt. Ahogy apám maga írta le azt a pillanatot: „Minden ugyanaz volt, és mégis semmi sem volt ugyanaz.” Nagymamája, szülei, öccse, Jussi, és barátainak nagy része már nem élt.
Három hónapon át, 1945 júniusától szeptemberig a Joint Distribution Committee-nél dolgozott, segítve más túlélőket életük újjáépítésében. Aztán úgy döntött, hogy a jövője már nem Győrben van. Budapestre költözött, hogy megvalósítsa gyermekkora óta dédelgetett álmát: orvosnak tanulni. Az orvostudományi egyetemen ismerkedett meg később édesanyámmal, Kornis Ibolykával.
Tehát, amikor apám győri emlékeire gondolok, két, egymástól nagyon különböző világ jut eszembe: egyrészt a meleg gyermekkor, amelyet a család, a zsidó hagyományok és a cionista álmok töltöttek meg – másrészt pedig szinte mindannak a pusztulása, amit valaha is ismert. A könyvhöz végzett kutatásom során megismert történetek között van egy, amelyről csak nemrég értesültem, és amely engem nagyon személyesen érintett.
1944. június 6-án apám kimenőre ment a kényszermunkatáborból, és hazatért Győrbe, hogy lássa a családját. Ehhez orvosi vizsgálatra szóló engedélyt szerzett, és úgy módosította, hogy hazautazhasson egy éjszakára. Rendkívüli véletlen folytán éppen aznap volt a D-nap, a szövetségesek normandiai partraszállása – a második világháború egyik legfontosabb fordulópontja.
Amikor eljött az idő, hogy apám visszatérjen a táborba, megkérte édesapját, hadd vigye magával a kisöccsét, Jussit. Így szólt: „Add ide Jussit, apa! Majd én gondoskodom róla.” Apja azonban nem engedte, és azt válaszolta, hogy vissza kell térnie a hadseregbe, míg Jussi a családdal marad. Apám soha többé nem látta a kisöccsét. Jussit később, tizennégy évesen meggyilkolták Auschwitzban.
Évekkel később megtudtam, hogy apám egész életében bűntudatot érzett, mert nem ragaszkodott ahhoz, hogy Jussit magával vigye, noha valójában valószínűleg semmit sem tehetett volna megmentése érdekében. Számomra ez a történet valami nagyon fontost mond el apámról a családja iránti felelősségérzetéről, valamint arról az érzelmi teherről, amelyet egész életében magában hordozott.
Győrből való távozása tehát sokkal több volt, mint egyszerűen egyik városból a másikba költözés. Hátrahagyta gyermekkori világát, családja nagy részét, és mindazt, ami egykor az otthont jelentette számára. Budapestre költözés és az orvosi egyetem megkezdése azt jelentette, hogy a megmaradt töredékekből kellett újjáépítenie az életét.”
Mikor költöztek a szüleid Izraelbe? Mi volt a kivándorlásuk fő oka?
„Szüleim 1950. szeptember 27-én érkeztek Izraelbe a Komemiyut nevű hajón. Izraelbe vezető útjuk valójában több mint egy évvel korábban kezdődött. 1949. május 15-én indultak el Magyarországról, amikor még orvostanhallgatók voltak, és egy évük maradt a tanulmányaik befejezéséig.
Döntésük legfőbb alapja a cionizmus és az a vágy volt, hogy új életet kezdjenek az újonnan létesült Izrael Államban. Édesapám már fiatalkorától kezdve részt vett a cionista tevékenységekben, és Izrael 1948-as megalakulása után ez az álom valóság és elérhető cél lett. Édesanyám kevésbé cionista környezetben nőtt fel, de teljes mértékben osztotta édesapám elképzeléseit. Eredeti tervük az volt, hogy először befejezik az orvosi tanulmányaikat, majd alijáznak, mert úgy gondolták, hogy képzett orvosként hasznosabbak lehetnek az akkor született új országban. Ez különösen fontos volt abban az időben, amikor az izraeli egyetemek még nem képeztek elegendő orvost és így az új ország súlyos orvoshiánnyal küzdött.
Ugyanakkor a politikai helyzet Magyarországon is gyorsan változott. A független zsidó és cionista tevékenység egyre nehezebbé vált, és apámra a Zsidó Diákszövetségben betöltött szerepe miatt egyre nagyobb nyomás nehezedett. Világossá vált számukra, hogy Magyarországon mind korlátozottabbá válnak a lehetőségeik tanulmányaik folytatására és a vágyott jövő megteremtésére. Így a távozásról szóló döntés nem csupán arról szólt, hogy elmeneküljenek valami elől – hanem arról is, hogy elinduljanak az általuk már kiválasztott élet felé.
Utazásuk nem volt egyszerű. Magyarországról Pozsonyba jutottak, majd Bécsbe és Grazba. Legnagyobb gondjuk az volt, hogyan fejezzék be az orvosi egyetemet. Mivel Izrael nem tudta befogadni őket tanulmányaik utolsó évében, végül a Müncheni Egyetemen találtak megoldást, ahol elismerték korábbi orvosi képzésüket. Körülbelül egy éven belül mindketten megszerezték orvosi diplomájukat.
Csak ezután tudták megvalósítani álmukat: 1950 szeptemberében érkeztek Izraelbe, alig néhány holmival, de két orvosi diplomával, hatalmas elszántsággal és egyértelmű céltudatossággal.
Számomra történetüknek ez a leginspirálóbb része. Azok után, amit átéltek, nem az elveszett múlt határozta meg a jövőjüket. Úgy döntöttek, hogy befejezik a tanulmányaikat, Izraelbe jönnek, orvosként segítenek ott, ahol nagy szükség volt rájuk, családot alapítanak, és részt vesznek az új ország és az új élet kialakításában.”
Hogyan kezdődött a családod élete Izraelben? Bizonyára voltak kezdeti nehézségek – hogyan sikerült ezeket leküzdeni szüleidnek és neked?
„Családunk izraeli élete nagyon szerényen indult. Izrael még nagyon fiatal ország volt, amely a tzena (szerénység vagy takarékosság – szerk.) néven ismert megszorító intézkedések alatt élt, élelmiszer jegyrendszert léptettek életbe és áruhiány lépett fel. Szüleim bevándorlók, holokauszt-túlélők és fiatal orvosok voltak, akiknek szinte a nulláról kellett felépíteniük mind szakmai, mind családi életüket.
Szakmai szempontból szerencséjükre szükség volt rájuk. Mindketten a Sarafand-i állami kórházban kezdtek el dolgozni, amelyet később Assaf Harofeh-re kereszteltek át. Édesanyám a gyermekgyógyászat felé fordult. Édesapám a patológián kezdett, de hamar rájött, hogy igazán a nőgyógyászat és a szülészet érdekli. 1951-ben behívták az izraeli hadseregbe, elvégezte a tiszti kiképzést, és orvosként szolgált a légierőnél. Számára – mindazok után, amit a munkaszolgálatban és a koncentrációs táborokban átélt – hatalmas érzelmi jelentőséggel bírt, hogy a zsidó állam hadseregének tisztje lett.
Természetesen voltak nehézségek is. Mint sok más, abban az időben Izraelbe érkezett túlélő orvosnak, nekik is alkalmazkodniuk kellett egy új nyelvhez, egy másik egészségügyi rendszerhez, ismeretlen betegségekhez és egészen más munkakörülményekhez. Maga az ország is korlátozott erőforrásokkal rendelkezett, és nehezen tudta befogadni a nagyszámú bevándorlót.
De szüleim nagyon elszánt emberek voltak. Keményen dolgoztak, folytatták szakmai továbbképzésüket és fokozatosan megalapozták helyzetüket. Mint mondtam, apám a nőgyógyászatra és a szülészetre specializálódott, anyám pedig a gyermekgyógyászatra. 1956-ban sikerült egy kis házat vásárolniuk Givatayimban. Az a ház évtizedeken át családunk életének központjává vált.
Három fiuk született, és mindnyájan megteremtettük saját egzisztenciánkat. Szüleink számára ez nagy büszkeség forrása volt. A család mindig is életük középpontjában állt.
Azt mondanám tehát, hogy a kezdeti nehézségeket kemény munkával, szakmai elkötelezettséggel, családi összetartással és rendkívül erős céltudatossággal sikerült leküzdeniük. Nem sok időt töltöttek azzal, hogy visszatekintsenek. Az új feladatokra koncentráltak – a karrierre, az otthonra, a családra és a jövőre Izraelben.
Gyermekként én úgy láttam, hogy talán ez volt a legfontosabb dolog, amit tőlünk kaptunk. Nem úgy nőttünk fel, hogy áldozatok gyermekeinek éreztük volna magunkat. Stabil, szeretetteljes otthonunk volt, szüleink megpróbálták elfelejteni a szörnyű múltat, és minden energiájukkal a jövő felé fordultak. Ebben az értelemben nem csupán szakmai sikereket értek el; az általuk megteremtett család volt legnagyobb sikerük.”
A családod kapcsolata Győrrel nem szakadt meg. Édesapád az 1989-es izraeli „győri találkozó” egyik szervezője volt. Mi ösztönözte őt a találkozó megszervezésére?
„Úgy gondolom, apámat elsősorban nagyfokú felelősségérzete és segítőkészsége vezérelte. Egész életében szívesen vállalkozott ilyen feladatokra. Miután visszavonult kórházvezetői tisztségéből, több időt szentelt a holokauszt és a győri zsidó közösség emlékezete megőrzésének.
Ezt a társadalmi munkát barátai társaságában végezte. Nem sokat beszélt nekünk a holokauszt alatt átélt szenvedéseiről, bár emlékeinek ápolása nem maradt titok előttünk. Aktív kapcsolatot tartott a túlélőkkel, emlékprojekteket szervezett és a közösség múltjával foglalkozott. Legjobban az 1989-es győri találkozón elhangzott szavai mutatják, mi motiválta őt. Záróbeszédében így fogalmazott:
„Szüleink és nagyszüleink generációkon át méltósággal és kemény munkával építették otthonaikat és azt a valamennyi lakóját szolgáló várost, amelyet ők is a sajátjuknak tekintettek. Kiderült, hogy tévedtek, és ez a tévedés az életükbe került. Ha biztonságos jövőt akarunk építeni magunknak és gyermekeinknek, emlékeznünk kell erre a keserű múltra, amire másokat is emlékeztetnünk kell. A gonosz nem tűnt el; még mindig körülöttünk van. Látnunk kell, mindig tudatában kell lennünk, és mindenkor terjesztenünk kell a megfelelő ellenszert. Ez a mindennapi kötelességünk.” (részlet az 1989-es beszédből)
Ezek a szavak jelzik leginkább apám elkötelezettségének a motivációját. Az összejövetel nem csupán régi barátok találkozója volt. Meg akarták őrizni egy szinte már teljesen eltűnt közösség történetét, és továbbadni azt a következő generációknak. Számára az emlékezés nem csupán a múltra való visszatekintést jelentette, hanem a jövő iránti felelősséget is. Ahogy mondta, ez a leghatékonyabb módja a gonosz elleni fellépésnek.”
Részt vettél a 2024. július 4- 7 között Győrben megrendezett Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozón. Miért, és mi az, ami a legélénkebben megmaradt benned erről az eseményről?
„Igen, részt vettem a 2024. júliusi Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozón Győrben, és számomra ez sokkal többet jelentett, mint egy egyszerű esemény. Személyes kötelességet éreztem szüleim – és különösen apám – iránt, hogy visszatérjek arra a helyre, ahol született, ahol felnőtt, és ahol kialakult személyisége.
Mint már említettem, a könyv megírásának egyik fő oka a következő generációk iránti felelősségérzetem. Szeretném, ha gyermekeim és unokáim tudnák, emlékeznének rá és értékelnék, hogy szüleim min mentek keresztül, és mit sikerült megteremteniük új életükben. A győri utazás ennek a kötelezettségvállalásnak a része volt. Úgy éreztem, ha valóban meg akarom érteni apám történetét, be kell járnom azokat az utcákat, amelyeket ő is ismert, meg kell néznem, hol élt és tanult, találkozni kell hajdani közössége tagjainak leszármazottaival, és összekapcsolnom az emlékeket a valós helyszínekkel.
Pontosan ez történt. Feleségemmel, Anattal, bátyámmal, Udival és sógornőmmel, Dorittal érkeztünk Győrbe. Megtaláltuk azt az utcát, ahol apám lakott, kiderítettük, hol állt nagyapám élelmiszerboltja, és végigjártuk azt az utat is, amelyet apám gyerekként tett meg otthonról az iskolába. Néhány pillanatig úgy éreztem, hogy szó szerint az ő nyomdokaiban járok.
Megrázó pillanatot éltem át a csodálatos győri zsinagóga udvarán. Ott álltam a nagy, fekete kőből készült emlékmű mellett, amelyre az Auschwitzban meggyilkolt 381 győri zsidó gyermek nevét vésték fel. Megtaláltam nagybátyám, Frischmann Gyula nevét. Csak tizennégy éves volt, amikor megölték. Mélyen megindított a nevét látni kőbe vésve. Most már nem csupán egy név volt a családi történetben; hirtelen ott éreztem mellettem, más gyermekekkel együtt, akiknek soha nem volt esélyük felnőni.
A zsidó temetőben tartott záró megemlékezés is különösen megható volt. Négy nagyon intenzív nap után összegyűltünk, hogy megemlékezzünk a szinte teljesen eltűnt zsidó közösségről, emlékfákat ültettünk, és együtt imádkoztunk azért, hogy ilyen tragédia soha többé ne fordulhasson elő.
Ami leginkább megmaradt bennem, az az érzés volt, hogy ez a történet már nem csupán apám története. Az én történetem is. Közelebb éreztem magam hozzá, mint évek óta bármikor. De ugyanilyen fontos volt, hogy úgy érzem, kapcsolatba kerültem a győri zsidó közösség szélesebb körével is – az utódokkal, emlékeikkel és közös történetükkel. Ebben az értelemben a találkozó nemcsak abban segített, hogy megértsem saját családom történetét, hanem abban is, hogy egy nagyobb egész részének érezhessem magam.
Szeretném kifejezni mély hálámat Krausz Péter úrnak a kezdeményezésért, a szervezésért és ennek a felejthetetlen találkozónak a kivételes lebonyolításáért. Az ő odaadása, energiája és elkötelezettsége nélkül ez az élmény nem jött volna létre.”
Mesélj valamit életedről, iskolai éveidről és szakmai pályádról! Nős vagy, gyermekeid már felnőttek – mivel foglalkoznak? Van már unokád?
„Givatayimban, Izraelben nőttem fel, és vegyészmérnöknek tanultam. Vegyi doktorátust szereztem. 36 évet töltöttem a közszolgálatban és kutatási területen, jórészt az Izraeli Biológiai Kutatóintézetben. Pályámat a Közbiztonsági Minisztérium vezető tudósaként fejeztem be.
Ma már nyugdíjas vagyok, de önkéntesként továbbra is sok programban veszek részt, különösen a holokauszt emlékezetének ápolásában és Izrael újjászületése történetének megőrzése terén. Számos társadalmi szervezetben is aktívan dolgozom, amelyek az oktatást fejlesztő és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését célzó projekteket támogatnak.
Anat-tal, feleségemmel négy gyermeket neveltünk. Legidősebb fiunk, Sagi, fizikai doktori fokozatot szerzett; feleségével, Shira-val három gyermekük van. Lányunk, Maayan, középiskolai testnevelő tanár; férjét Gili-nek hívják és négy gyermekük van. Harmadik fiunk a Sheba Orvosi Központban dolgozik orvosként, szakterülete a száj- és arccsontsebészet.
Legfiatalabb fiunk, Yoni, nemrég kezdte meg tanulmányait a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Számomra ez egy rendkívüli kör bezárulása, hiszen szüleim éppen ezen a budapesti egyetemen tanultak és ismerkedtek meg, ami házasságukhoz vezetett.”
Gondolod, hogy gyermekeid és unokáid még emlékezni fognak győri és magyar gyökereikre?
„Az idő múlik, Izrael komoly kihívásokkal néz szembe, a világ gyorsan változik, és a fiatalabb generáció egy új valóságban nő fel. Nem tudom pontosan, milyen mértékben fognak gyermekeim és unokáim Győrhöz és Magyarországhoz kötődni, de én megtettem a magam részét: megőriztem és elmeséltem a történetet, gondoskodok arról, hogy tudják, honnan származik a családjuk.
Identitásuk izraeli, de nem hiszem, hogy győri gyökereiket el lehetne szakítani. Ezek a családi történet egy részét jelentik, ami megmagyarázza, honnan jöttünk, mit vesztettünk el, és mit építettünk fel.
Apám ezt nagyon világosan kifejezte emlékiratában. Üzenete az utána jövőknek a következő volt: „Tudjátok meg, mi történt és őrizzétek meg, amink van.” Azt is mondta, hogy ha sikerült megmutatnia az Izrael Állam megalakulása előtti és utáni zsidó élet közötti különbséget, akkor elérte a célját.
Ez az üzenet nagyon sokat jelent számomra. Győrre emlékezni nagyon fontos, de Izraelt, a zsidó nép nemzeti otthonát megőrizni még fontosabb. Amikor feleségemmel visszatekintünk a szüleinkre, hálásak vagyunk azért, amit elviseltek, és azért, amit itt felépítettek.
Ma Izraelnek ismét nagyon komoly problémákat kell megoldani és a jövőjét érintő nehéz kérdésekkel szembenézni. Nem tekintem ezt a jövőt magától értetődőnek. Azonban, amikor a gyermekeinkre és unokáinkra nézek, hiszem, hogy ahogyan a korábbi generációk is elég erősek voltak a hatalmas megpróbáltatások utáni újjáépítés idején, úgy mi is megtaláljuk a jövőbe vezető utat. Szerencsére megörököltük, amit szüleink építettek, és felelősségünk, hogy őrizzük, erősítsük és továbbadjuk azt a következő generációknak.”
Az interjút készítette, magyarra fordította: Krausz P.