„… ha már zsidó, akkor legyen valódi zsidó…”
Dr. Rothauser Lajos (1865–1944)
Ebben az írásban elsősorban Menczel Jánosnak (1926- 2023), újságírónak, egykori jelentős TV-s személyiségnek, a Centropa-nál (Centropa Alapítvány archívuma) 2005-ben készített interjújából emelem ki a győri nagyapjára, Dr. Rothauser Lajosra és családjára vonatkozó fontosabb részleteket. A felvidéki Menczel család és Menczel János története is rendkívül izgalmas, de itt és most tapintattal, de határozottan éltem a szerkesztői eszközökkel: ez az anyag, bár töredékes formában, a győri Rothauser családnak állít emléket. Az emlékiratból kiemelt részleteket egy-két más forrásból származó információval egészítettem ki.
Krausz Péter
Tömören Rothauser Lajosról
A Mesterséges Intelligencia (MI) az alábbiak szerint foglalja össze a Rothauser Lajosról a világhálón fellehető ismereteket.
Dr. Rothauser Lajos (1865–1944) neves győri orvos, aki az első világháborút megelőző évektől kezdve a két világháború közötti időszakig Győr vármegye tiszti aktív, később nyugállományú főorvosaként és járásorvosaként szolgált. Élete és családjának története hűen tükrözi a 19. század végi és 20. század eleji győri polgárság, valamint a vidéki neológ zsidóság sorsát.
Pályáját körorvosként kezdte. 1911 áprilisában nevezték ki az egykori Győr vármegye tósziget-csilizközi járásában járásorvosnak.
1913-ban (?) a Győr Vármegye tiszti főorvosának választották. Aktív élete végén helyettes, majd nyugalmazott megyei tiszti főorvosként működött.
Dr. Rothauser Lajos nem volt elméleti kutatóorvos, így önálló, tudományos orvosi szakpublikációi vagy szakkönyvei nem jelentek meg. (MI) Pályafutását nem az akadémiai szférában, hanem a gyakorlati és hatósági egészségügyben töltötte.
Neve elsősorban hivatalos jelentésekben, kinevezési dokumentumokban és szakmapolitikai közleményekben maradt fenn a korabeli orvosi folyóiratokban (járványügyi jelentések, oltási kampányok tósziget-csilizközi járás higiéniás állapotáról és a közkutak, mészárszékek ellenőrzéséről szóló hatósági beszámolók).
Az Orvosi Hetilap vagy a Budapesti Orvosi Újság, rendszeresen beszámoltak a személyét érintő hivatali hírekről: 1911-ben közölték a tósziget-csilizközi járás járásorvosává történő kinevezését, 1917-ben az Orvosi Hetilap hírt adott arról, hogy Győr vármegye tiszteletbeli főorvosává nevezték ki.
Tevékeny részt vett Győr kulturális és neológ zsidó hitéletében. Hozzájárult a helyi jótékonysági kezdeményezésekhez, támogatta a rászorulókat. A győri neológ zsidó hitközség megbecsült, világi vezető egyéniségeként beszédeket, köszöntőket és jótékonysági felhívásokat jegyzett. A korabeli felekezeti lapok (például a Zsidó Szemle Archívum) megőrizték a nevét ünnepi alkalmak, gyűlések szónokaként. (MI)
Lengyel Irmát vette feleségül. Győrben az Árpád úton éltek és rendeltek. Két gyermekük született.
Olga (1899–1944) nevű lányuk 1925-ben ment feleségül Dr. Menczel Félix vágsellyei orvoshoz (Vágsellye, szlovákul Šaľa, németül Schelle: város Szlovákiában, Győrtől északra 75 km-re – szerk.). Így kapcsolódott össze a győri Rothauser és a felvidéki Menczel család sorsa. Ebből a házasságból született a visszaemlékező Menczel János.
Fiuk, Dr. Rothauser György, szintén az orvosi hivatást választotta, elismert szülész-nőgyógyászként dolgozott Győrben (MI). Szakorvosként a két világháború közötti győri egészségügy elismert alakja. A korabeli hivatalos győri telefonkönyvek és lakcímjegyzékek (például az 1943-as győri címjegyzék) bejegyzései szerint magánrendelője a belvárosban, az Árpád út 22. szám alatt működött. Magánpraxisa mellett a győri közkórházban is dolgozott. A győri Szentháromság kórház történeti dokumentumai szerint már az 1920-as évek elejétől az intézmény orvosi karát erősítette, ahol megalapozta szakmai hírnevét.
Édesapjával ellentétben elméleti kérdésekkel is foglalkozott. Nevéhez fűződik a korabeli orvosi folyóiratokban megjelent, komoly szakmapolitikai visszhangot kiváltó, „Védekezés a magzatelhajtások ellen” című tanulmány és előadás.
György emellett híres helyi bridzsbajnok és a helyi zsidó közösség aktív tagja volt, aktív szerepet vállalt a helyi hitközségi kulturális rendezvényeken is.
A család békés győri polgári élete a második világháború idején, a német megszállást követően omlott össze. A 79 éves, nagy tiszteletnek örvendő nyugalmazott főorvost, Dr. Rothauser Lajost és feleségét 1944-ben Győrből az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták, ahonnan nem tértek vissza. Lányuk, Olga szintén Auschwitzban lelte halálát, míg fiuk, Dr. Rothauser György, 1944-ben munkaszolgálatosként vesztette életét.
Menczel János, az unoka emlékei a Rothauser családról
„Édesanyám Győrben született.
A nagyszüleim Győrben éltek. A nagyapám Győr vármegye tiszti főorvosa volt. Amikor az első világháború előtt meghirdették a pályázatot Győr vármegye tiszti főorvosi hivatalára, ketten jelentkeztek: az egyik zsidó volt, a másik kitért. A magyar urak, akik ebben döntöttek, nem azt nézték, hogy melyiknek milyen képzettsége vagy gyakorlata van, hanem azt mondták, hogy ha már zsidó, akkor legyen valódi zsidó, mert az nem akar az urak közé beülni.
Így lett a nagyapám tiszti főorvos. 1920-ban már nyugdíjba ment, de mint nyugdíjas megyei tiszti főorvos fontos személyiség volt. Akkoriban olyan volt az állam és az egyház együttélése, hogy az állami ünnepeken a zsinagógában is ünnepséget rendeztek, amire mindig meghívták a megyét, s miután ennek egyetlen zsidó tagja (tisztségviselője – szerk.) nagyapám volt, a zsinagógában nyugdíjasként is ő képviselte mindig a vármegyét.
A Rothauserek családi élete
Nagyapám valódi polgár volt, nagyanyám nem dolgozhatott a konyhában sem, legfeljebb a rendelkezéseit adhatta ki, s asszony lévén, annyi szava sem volt, hogy a napi piaci bevásárlásoknál nagyobb ügyekben döntsön. Ő mondta meg, hogy mi lesz az ebéd és ezeket a kisebb dolgokat ő is fizette. Az egész télre való krumplit, lisztet, tüzelőt ellenben nagyapám szerezte be, hiszen az már nem filléres asszony-dolog.
Győrben a szakácsnő és a szobalány egy személy volt. Csak a nagy családoknál dolgozott külön szakácsnő és külön szobalány, szobalányok, inas meg ilyesmi. Náluk egy háztartási alkalmazott volt, akit akkor cselédnek hívtak.
Nagyapámék még komolyabban tartották a vallást. Neológok voltak, de azért tartották a különböző előírásokat. Győrben külön pészahi étkészlet volt, s nagyanyám kóser háztartást vezetett. Az egyetlen ünnep, amire én emlékszem, s amit ott mindig megtartottunk, az a Pészah, amikor is, miután én voltam a legfiatalabb, én voltam a kérdező. Az igazság az, hogy akkor még – azt hiszem – el tudtam olvasni a héber szöveget, ma már nem. A betűket sem ismerem.
Nagyapámnak Győrben saját háza volt, aminek a földszintjén laktak a nagyszüleim. A földszinten öt szoba volt, úgy ment sorban, hogy előszoba, rendelő – mert a rendelő funkciója azért megmaradt, akkor is, hogyha az dolgozószoba lett, miután nagyapám nyugdíjba ment, ebédlő, háló és az úgynevezett kisszoba, ami eredetileg a gyerekszoba volt. Amíg a nagybátyám nem nősült meg, addig az az ő szobája volt, de két ágy volt benne, úgyhogy én is ott aludtam, amikor Győrben voltunk látogatóban. Hasonló nagy volt természetesen az emelet is. Az emelet először bérbe volt adva, később ott fönt volt a nagybátyámnak a rendelője, várója és egy szobája.
Nagybátyám is orvos volt, szülész-nőgyógyász. Amikor megnősült, akkor az egész első emeletet elfoglalta, és ott akartak élni, amiből már semmi nem lett. Egy nagyon rövid és rossz házasság után 1942-ben újra megnősült. Schnabel lány volt a felesége, a keresztnevére már nem emlékszem.
Zsidó esküvőt tartottak, de ez is rövid házasság volt, noha nem őmiattuk: a nagybátyámat néhány hónapi házasság után vitték ki Ukrajnába (munkaszolgálatba – szerk.), ő már nem látta a megszületett kislányát, aki az anyjával együtt Auschwitzban maradt.
Rothauser Olga és Menczel Félix találkozása
Édesapám, Menczel Félix 1894-ben született Vágsellyén (Felvidék) és 1983-ban halt meg. Menczel nagyapámék csak a legfiatalabbat taníttatták, ez volt az édesapám, aki Budapesten járt a Barcsay gimnáziumba, aztán beiratkozott az orvosi egyetemre, közben dolgozott és házitanítóskodott, tagja volt a Galilei Körnek (ateista-szabadgondolkodó egyetemi hallgatók egyesülete volt Budapesten 1908 és 1919 között /Wikipedia/ – szerk.)
Édesapámat az első világháborúban behívták, akkor már medikus volt, tehát a fronton harminchat hónapon át orvosként szolgált. Zászlóaljorvosként szerelt le.
Amikor hazajött, a Tanácsköztársaságban valami medikus bizottságnak lett a tagja és a Tanácsköztársaság bukása után a fehérek, egy ilyen lúdtollas legény odaállt elé az egyetem lépcsőjén, hogy „neked még van pofád idejönni”?
Erre okosabbnak tartotta lelépni, miután akkor meglehetősen sokan haltak meg hirtelen halállal [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Visszament oda, ahol voltaképpen a család fészke volt, a Felvidékre, illetve nem közvetlenül oda, hiszen nem fejezte még be az egyetemi tanulmányait, végül Prágában és Pozsonyban végzett. Utána nevezték ki járványorvosnak arra a vidékre, abba a járásba, ahol az egész család és ősei éltek. Ott telepedett le Vágsellyén, ami ennek az egész környéknek, járásnak a központja. Ott lett orvos, később körorvos.
Apám baloldali volt. Vele kapcsolatban igaz volt, hogy a szocialista szó a szociális szóból ered. Mert apám képes volt azt csinálni, hogyha jött egy páciense, szegény ember, akkor felírta neki a receptet, és azt mondta neki, hogy ez három korona vagy három pengő, van annyi pénze? Nincs. Na akkor itt van a három pengő, váltsa ki!
Édesanyám, Olga, Győrben született, az anyai nagyszüleim Győrben éltek (mint más helyen már említésre került – szerk.).
Amikor anyámnak első elemibe kellett volna mennie, bebújt az ágy alá, és úgy kellett onnan kipiszkálni, hogy elvigyék az iskolába. Ő volt a féltett kislány.
Olgát 1925-ben sadhenolták [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Győrben élt az anyai nagycsalád egyik tagja, a Dénes. Ő gyártotta az u.n. Rodegum-ot, mely elnevezés a Rothauser Dénes Gumi-t takarta. Ez egy olyan cipőfűző, ami gumiból készült, tehát nem kellett kifűzni és befűzni, mert a végén, az első lyukban egy kis fémkarika feküdt, és a cipőbe egyszerűen lehetett bebújni és kibújni. Dénes ismerte valahonnan az édesapámat, és ő mondta anyai nagyapámnak, Rothauser főorvos úrnak, hogy van egy felvidéki nagyon rendes zsidó orvos, aki egyedül él. Szüleim így kerültek össze.
A történethez tartozik, hogy akkor apámat … meghívták ebédre a Rothauser szülők. Azt mondták, hogy az édesanyám főzte, pedig ez nem volt igaz. Apám viszont évekig mesélte, hogy a nagyapám azért fogadta el őt, mert rossz volt éppen a csengő, és ő egy csavarhúzóval visszatette a drótot, ami kiesett, ezzel megjavította. Nagyapám a technika iránti csodálatát így fejezte ki: … aki ezt is meg tudja javítani, az többet tett, mint ha egy agyműtétet végzett volna el.
1926-ban Győrben születtem, mert anyám hazament, hiszen az apja a tiszti főorvos, a testvére a város legjobb szülész-nőgyógyásza, és a mellettük lévő házban volt az a szanatórium, ahol a nagybátyám páciensei feküdtek. Így az volt a komfortos, hogy Győrben szüljön és ne otthon [Vágsellyén].
Menczel János édesanyjára, Rothauser Olgára és győri tartózkodásaira emlékezik
Édesanyám, aki otthonról vallásos volt, kóser konyhát vezetett, tartotta az ünnepeket (Vágsellyén, a Felvidéken, házasságkötése után – szerk.). Vidéken szokás volt, hogy szombaton mindig a rokonok, barátok jöttek egy feketekávéra vagy süteményre vagy nem tudom, micsodára. Anyám imádkozott is, nekem bármicvóm is volt. Zsinagógába eljártunk, de a zsidó ünnepek nem hagytak nyomot bennem. Tartottuk az ünnepeket, de semmiképpen sem úgy, hogy napokon keresztül. Szóval nem ültünk ott hosszan a templomban. Ez még Csehszlovákiában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] volt, ott a vidéki társaságban, hogy mondjam, illett, hogy a zsidó fiúnak legyen bármicvója. …
Viszont falun az orvosnak a parasztok mindig hoznak kóstolót az ölésből. Ez úgy történt, hogy apám vett magának külön egy tányért, egy kést, egy villát, anyám meg egy külön fazekat [lásd: étkezési törvények]. És ha valami ilyen volt, azt anyám gondosan abban főzte meg. Krumplit csak úgy volt szabad hozzátenni, hogy a kóser kanállal kellett belenyúlni a krumpliba, így kirázni a tányér fölött, hozzáérni nem volt szabad. Én meg vártam éhes szemekkel, amíg apám evett, mert utána azt a tányért és azt a kést kaptam meg, csak egy ilyen volt. Aztán később lett még egy: … megvettem magamnak egy tányért, egy kést, egy villát, … és beadtam a nagybátyámhoz, Menczel Dezsőhöz, aki a hitközség elnöke volt, hogy majd jövök érte – a fiával és a lányával rendszeresen összejártunk. Az unokatestvéreim voltak, hogy úgy mondjam: a kinevezett testvéreim, mert én egyetlenke voltam. Amikor visszamentem a tányérért, azt mondta a nagybátyám, hogy holnap úgyis jönnek anyuhoz, majd ők elhozzák, hagyjam ott. Otthagytam.
Az édesanyámnak szombat délután volt – idézőjelben mondom, … – a „fogadónapja”. Akkor rokonok, barátok, kifejezetten zsidók jöttek egy kávéra meg valami süteményre. Szombat délután beállított a nagybátyám, a hitközségi elnök a másik nagybátyámmal, Menczel Sándorral, aki az iskolaszék elnöke volt Odaálltak ünnepélyesen édesanyám elé és ünnepi beszédben elmondták, hogy a fia annyira vallásos, hogy a hitközségtől kért egy echt kóser tányért és villát. Kinyitották a csomagot, és a tányér fenekére rá volt verve a hitközség összes pecsétje. Szóval ez is azért a könnyedséget jelzi, tréfáltak. Tudták, hogy nekem miért kell, mindenki tudta.
A gyerekkoromat felváltva töltöttem Vágsellyén és Győrben. Győrbe hazamentem, gyerekkoromban az volt a jelszavam, hogy milyen jó nekem, én otthonról utazom haza. Mert Vágsellye és Győr az nekem mind a kettő otthon volt. Iskoláskoromban, ha csak háromnapi szünet volt, már mentünk is Győrbe. Nekem voltaképpen az igazi baráti társaságom Győrben volt, hiszen a szünetidőket, a nyarat mindig Győrben töltöttük, hacsak nem nyaraltunk a Balatonon, vagy jöttünk látogatóba a rokonokhoz, Budapestre, aztán később egy-egy színházba, egy-egy operára. Győrhöz annyi emlék fűz, hogy Izraelben a győriek tartanak engem számon édesanyám révén, és mert olyan sokat voltam ott. Vágsellyei csoport nincs is, mert azokból alig maradt valaki, de győri csoport van Izraelben. És rendszeresen kapom, ha ritkán is, a körleveleiket. Amikben most már egyre inkább csak az van, hogy ki halt meg, hiszen mi a túlélők vagyunk.
Győrnek nagyon szép uszodája volt. Komoly uszoda, hogy hány méteres, azt már nem tudom, azt hiszem, ötven lehetett. Nagyokat úsztunk, akkor én még a napi ezer métert is leúsztam. Nagyapámtól kaptam bérletet, úgyhogy fizetni se kellett. De az egész csapat ilyen volt, körülbelül mindenkinek bérlete volt. Voltaképpen érthető, hogy a megyei tiszti főorvos unokájának a baráti köre jól szituált, asszimilált zsidó családok gyermekeiből állt. Együtt sétáltunk este a Baross utcán, ami akkor a főutca volt. És nagyon jól éreztük magunkat azzal, hogy dumáltunk, hülyéskedtünk. Aztán később néha valamit azért ittunk is. Részegség nem, de alkohol azért volt.
Ez volt a társaság, fiúk és lányok persze együtt. Meg a szokásos gyerekkori szerelmek is természetesen. Erre [Vág]Sellyén alig volt időm. Ott mégis iskola volt, tanulni kellett. A szerelem Győrben volt. Ez olyan tizenöt-tizenhat éves korban kezdődött szerelem volt. A kislány ártatlanságára jellemző, hogy egyszer a barátnőjének a szülei nem voltak otthon, és négyen, mert a másik lánynak is volt egy fiúja, felmentünk hozzájuk. A két lány az ölünkbe ült, és csókolóztunk. Ezek után megrémültek, hogy ettől nem lesz-e gyerekük.
Sétáltunk, strandra és cukrászdába jártunk, feljártunk egymáshoz. Amit ma bulinak hívnak, azt akkor még zsúrnak hívták, és a mamák rendeztek ilyen zsúrokat, ahová meghívták a társaságból a fiúkat, olyan hat-nyolcat. Szigorúan csak vacsoraidőig. Ez délutáni buli volt. Én este néha elmehettem sétálni, de semmi különös. Kávéházba nem mentem, ahhoz még fiatalnak is éreztem magam, nem is igényeltem. Mozi nagyon ritkán. Sose voltam igazi mozis.
Győrben nem jártam zsinagógába. Nagyapám elfogadta azt, hogy apám engem másféleképpen nevel. A két világháború közti felvilágosult értelmiség nem igyekezett vallásos szellemben nevelni a gyerekeit. Én is inkább filozófiai gondolatokat kaptam a vallásról, semmint hitet. Megtanultam a társadalmi tettetést: templomba minden ünnepen el kell menni, mert mit szólnának az emberek?! Még örülök is ennek: valószínűleg akkor undorodtam meg egy életre a tettetéstől, s igyekeztem aztán a magam feje szerint berendezni az életemet.
Rengeteget olvastam. Ha a nagybátyámnál voltam, Győrben, és jött egy páciens, akkor bementem az ő szobájába, ahol egy rekamié fölött volt a könyvespolc, valamit levettem, és olvastam. 1945-ben megtaláltam a könyvjegyzékemet, mert csuda rendes kisfiú voltam, és volt egy ilyen listám. A versek között, ha jól emlékszem, kétszáz költő szerepelt – antológiák is voltak közte, tehát nem feltétlenül kétszáz költőnek a saját kötete.
Nagyon szerettem a verseket. Mint minden gyerek, azt hiszem, én is írtam, természetesen. Salom Asch, Egon Erwin Kisch, József Attila, Jiří Wolker: ezeket apám adta először a kezembe [Sholem Asch (1880–1957) – lengyel származású jiddis regény- és drámaíró; Egon Erwin Kisch (1885–1948) – német nyelven író cseh publicista, író riporter, aki tudósítóként beutazta a világot; Jiří Wolker (1900–1924) – cseh költő, drámaíró. – A szerk.]. Ma is megvan még egy régi, ázott fedelű könyvem, Salom Asch német kiadása: Moskau, Roman. Megjelent 1930-ban. Ezt a kötetet is valamikor nagyon régen apám adta a kezembe, s én úgy olvastam, hogy meg ne lássa senki, elsősorban édesanyám ne. Aztán egyszer rosszul dugtam el, megtalálta, s komoly házi botrány lett belőle. Nem is engem szidott, inkább apámat, hogy minek ad politikai könyveket a kezembe.
Olvasás és rádió. Apám rendszeresen hallgatott híreket, én leginkább zenét. Állandóan az akkori Budapest 1-et hallgattuk, ami minden délben a Himnuszt játszotta, de Csehszlovákiában ez olyannyira nem volt gond, hogy nyitott ablaknál nyáron hangosan szólt a Himnusz. Na és? Mindenki tudta, hogy magyarok vagyunk. Nem kellett ezt titkolni.
Menczel János munkaszolgálatos Győrhöz kapcsolódó emléktöredékei
…
Minket viszont, akik ott maradtunk, vagonba raktak (ez Budapesten történik – szerk.). Nyolcan vagy tízen voltunk fiatalok, akik a bedrótozott ablak ellenére menekülni akartunk. Egy teljes éjszakát állt Kőbányán a vonat, úgyhogy nyugodtan kiszökhettünk volna, az öregek nem engedtek. Féltek. Mert hogyha mi megszökünk, akkor őket fogják megtizedelni meg felelősségre vonni, meg nem tudom, micsoda. …
Nyolc napig tartott, amíg sikerült őket meggyőznünk, hogy teljesen mindegy. Győrön túl voltunk, egy rossz emlékű helyen, Abdán [1944-ben, sok, a bori rézbányákból nyugat felé hajtott munkaszolgálatost itt lőttek agyon a németek (többek között Radnóti Miklóst is). – A szerk.], ahol kibontottuk az ablakot, az első két fiú kiugrott. Az utolsó vagon volt a csendőröké. Hallottunk valamit, kinéztem, láttam, hogy az utolsó kocsiból reflektoroznak és ezt a két fiút lelőtték. Úgyhogy várni kellett. Átmentünk Abda állomáson, utána sötét lett, nem reflektoroztak, gyerünk ki!
Azt tudtam, hogy a réteken meg erdőkben menni veszélyes, mert akkor nyilván bujkálok. Tehát kimentem az országútra. Az országúton baktattam már egy jó ideje, amikor kocsizörgést hallottam. Megfordultam, megnéztem: a tejes. Megálltam, ő is megállt, azt mondja: „Győrbe megy?” „Igen.” „Na, ugorjon fel!” Felugrottam.
Mázlim volt a tejessel, fogalmam nincs, hogy gyanította-e, tudni nem tudhatta, de gyanítani gyaníthatta, hogy ki vagyok. Elmondta, hogy nagyon rossz most ám Győrben, mert például az állomáson ott vannak a csendőrök, és aki odamegy, azt igazoltatják, és az emberek leginkább azt csinálják, hogy kimennek a város végén a benzinkúthoz, mert ott a teherautók meg szoktak állni tankolni, és teherautóval vitetik magukat tovább némi pénzért. Még egy szerencsém volt vele. Nem tudtam, hogy Győr határában ellenőrzés van, ő viszont, amikor odaértünk az őrbódéhoz, elüvöltötte magát, hogy „tejes!”, és simán mentünk tovább, megállás nélkül. Aztán mivel házanként ment, engem lerakott, én meg messze elkerülve a pályaudvart, kimentem a város végére.
Sikerült egy teherautóra feljutnom, azt hiszem, Komáromba ment vagy valamivel tovább. Komáromban egy másik teherautóra kéredzkedtem fel. Lefeküdtem a platón, amikor egyszer csak felszállt egy csomó magyar csendőr is. Na, Isten! Akkor már nagy gyakorlatom volt a mesében, tehát azonnal elmondtam nekik – Komáromban voltunk –, hogy érsekújvári gyerek vagyok, Pesten dolgozom, de édesanyám beteg lett, és hazamentem három napra, most mondják meg nekem, mert maguk értenek ehhez, hogy mit csináljak, hogyha közben a gyárat kiköltöztették Németországba, és akkor én ártatlanul itt állok szökevényként? Mondják meg, hogy kihez forduljak, vagy hova forduljak!
Na, ezek adtak is jobbnál jobb tanácsokat, nagyon jóban lettünk, végén az egyik meg is hívott a lakására, meg is adta a címét. Budapest közepén tettek le, és a csendőrök hoztak keresztül minden záró izén [ellenőrzőponton]. Akkor Budapestről inkább már csak menekültek, errefelé nagyon kevés kocsi jött.
…
A családból az maradt meg, aki Pesten volt. Én is valószínűleg azért. Az egyetlen, aki visszajött Auschwitzból, az édesapám volt. A többiek gettóban voltak, mint ahogy a későbbi feleségem is kislányként gettóban volt, hat év volt közöttünk, én voltam akkor tizennyolc, tehát ő tizenkettő [lásd: budapesti gettó]. A nagymamám ott halt éhen, illetve még kihozta a fia, Muki nagybátyám, de a kihozás napján el is temettük. Persze egy téren, mert hát akkor ott temetett az ember, ahol éppen lehetett. Nem tudom, hol van, lehet, hogy máig ott maradt, ezt a fia intézte. Ami a temetőlátogatásokat illeti: anyámnak nincs sírja, a hónapját se tudom, mikor halt meg. A születésnapján emlékezem rá, mert azt tudom.
…
Győrben volt a szerelmem, ő is zsidó lány volt. Találkoztam egy győrivel, akinek odaadtam egy fényképet, ráírtam a szerelmem nevét és a pesti címemet. Azt, hogy a győrieket mind Auschwitzba vitték, lehetett tudni.
De ő is megtalált. Feljött Pestre. A barátnője feljött hozzám, hogy jöjjek vele valami fontos ügyben, ennél többet nem mondott, és a lépcsőházban a nyakamba borult a szerelmem. A fülembe súgta, hogy „Úgy jöttem meg, ahogy elmentem”.
Most jön egy résztragédia, ami az elmúltakhoz képest semmi, de mégis csak emberi tragédia. Miután kétféleképpen éltük át ezt a rémkorszakot, olyan kétféle ember lettünk, hogy nem tudtuk egymást annyira megérteni, hogy ez a szerelem tovább is szerelem legyen. Ő ember alatti életet élt, mint auschwitzi rab. Ha azt mondom, hogy egy kóbor kutya ahhoz képest úr, akkor csak megközelítem az igazságot. Én viszont erőben voltam, és fegyverem volt, ellenállni tudtam. Úgyhogy egyszerűen nem tudtuk megérteni egymást, mert mindenre másképp reagáltunk. Őbenne benne volt a láger rémsége. Ami azt jelenti: félelem mindentől. Én meg agresszívabb lettem, mint amilyen voltam, olyan, amilyen ma vagyok. Mert nem számítottunk rá, hogy túléljük – de akkor már legalább magam előtt küldök a túlvilágra néhány nyilast.
Úgyhogy agresszivitás volt bennem, őbenne meg a rémület. Szóval két pszichológiailag teljesen különböző emberré lettünk. Nagyon barátságosan elbúcsúztunk, és azt mondtam: „Hogyha valami kell, akkor táviratozz, és jövök.” Egyébként a kislány aztán férjhez ment, kimentek Izraelbe, azóta volt itthon látogatóban. Ejtőernyős egységnél volt műtősnő.”
Tisztelettel emlékezünk a Rothauser-Menczel családra.
A [ ] tipusú zárójelben szereplő megjegyzéseket a Centropa szerkesztői tették.
Szerkesztette: Krausz P.