Pintér Bence, győri polgármester felszólalása a Holokauszt megemlékezésen
Győr-szigeti zsidó temető, 2026. június 14
Nyolcvankét év. Emberi léptékkel mérve egy teljes életút hossza. Ennyi idő telt el azóta, hogy a gettóba zárt, majd marhavagonokba kényszerített 5000 győri polgár utoljára látta a Rába és a Mosoni-Duna vizét, a városháza tornyát, utoljára érintette meg otthona kilincsét.
Nyolcvankét év telt el azóta, hogy a gyűlölet gépezete indusztriális pontossággal fosztotta meg méltóságuktól, vagyonuktól, majd az életüktől több ezer győri zsidó embertársunkat. Ők nem idegenek voltak. Győriek voltak. Orvosok, akik a gyermekeinket gyógyították; kereskedők, akiknél a mindennapi kenyeret vettük; tanárok, jogászok, gyári munkások, anyák, apák és gyermekek. A mi városunk szövete szakadt el akkor, és a heg azóta is itt van velünk.
Amikor ma fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, kötelességünk, hogy feltegyük a kérdést: valóban a múlté mindez? Valóban magunk mögött hagytuk a huszadik század legborzalmasabb pestisét, a fasizmust? Sajnos a válaszunk nem megnyugtató.
A fasizmus nem a történelemkönyvek megsárgult lapjain halt meg 1945-ben. Nem egy lezárt múzeumi tárlat, nem a múlt relikviája. A fasizmus velünk él. Itt lappang a mindennapjainkban, a gyanakvó tekintetekben, a kirekesztő szavakban, a közösségi média kommentjeiben, a populista szólamokban. Csak a megfelelő pillanatra vár, hogy újra lángba borítsa a világot, ugyanis a fasizmus igazi táptalaja a háború.
Nézzünk körül a mai világban! A szomszédságunkban és a világ számos pontján újra fegyverek ropognak, bombák hullanak, és ártatlan emberek menekülnek az otthonaikból. És ahol háború van, ott a fasiszta gondolkodás azonnal követőkre talál.
Mert mit tesz a háború a lélekkel?
A háború porig rombolja a biztonságot, és a romok között növekedni kezd a félelem. Az egzisztenciális szorongás, a bizonytalanság pedig a fasizmus legjobb szövetségese. Amikor az emberek félnek a holnaptól, könnyen elveszítik a józan ítélőképességüket. A fasizmus pedig pontosan ezt használja ki: a komplex, nehéz kérdésekre egyszerű, hazug és fekete-fehér válaszokat kínál.
A háború első áldozata mindig az empátia. A háborús retorika megköveteli, hogy a világot felosszuk „Mi” és „Ők” kategóriájára. Megtanítja a társadalomnak, hogy ne embert lásson a másikban, hanem ellenséget, egy elpusztítandó absztrakciót. Ez a dehumanizáció.
És ne feledjük: 1944-ben Győrben sem a vagonokkal kezdődött a tragédia. A szavakkal kezdődött. Az uszítással, a jogfosztással, azzal, hogy a többségi társadalom megtanulta elfordítani a fejét, megtanulta nem embernek látni a felebarátját. A háború pedig normalizálja az erőszakot, így a társadalom ingerküszöbe eltolódik. A humanista értékek, a jogállam, a párbeszéd hirtelen gyengeségnek tűnnek, és az erő kultusza lép a helyükre.
Minden ma zajló háború a holnap fasizmusának magvait veti el. A megnyomorított életek, a romba döntött városok, a kezeletlen kollektív traumák és a jogos bosszúvágy évtizedek múlva is újabb és újabb radikális ideológiákat fognak táplálni, ha nem vagyunk éberek. A háború egy ördögi kör, amelyből a fasizmus profitál a legtöbbet.
Győr mártírjai arra köteleznek minket, hogy ne legyünk némák. Fel kell ismernünk a háborús uszítás és a fasiszta gondolat legelső, apró jeleit is a környezetünkben, és határozottan nemet kell mondanunk rájuk. Nem engedhetjük meg, hogy a félelem diktálja a tetteinket.
Őrizzük meg a győri áldozatok emlékét, és tegyünk meg mindent azért, hogy a gyűlölet se itt, se a világon sehol ne győzedelmeskedhessen újra a humanizmus felett.