Pannonhalmi embermentők a második világháborúban
Zsidók Győri Gyökerei Közhasznú Alapítvány által 2025-ben kiírt, „Kirekesztés – az antiszemitizmustól az iskolai bullying-ig, az ellenséggyártás példái” diákpályázatra benyújtott, harmadik helyezett pályamunka (alcímekkel ellátott, szerkesztett változat – szerk.)
Deák Levente, Domokos Márton Péter és Drozdik Máté Dániel diákok munkája
Pannonhalmai Bencés Gimnázium
Támogató tanár: Németh Tamás, történelem tanár
Kelemen Ferenc indulása
1884. január 10-én Hahóton szegény sorsú családba született Kelemen Ferenc. Elemi tanulmányait Keszthelyen kezdte meg, majd a város Katholikus Főgymnasiumába került a premontreiekhez.
Korán tanúságot tett kiemelkedő szorgalmáról és alázatosságáról. Szegénysége miatt gimnáziumi éveit alapítványok adományaiból, illetve helyi családok segítségével kényszerült átvészelni.
Tanulmányainak befejezését követően … egyházi pályára lépett: novíciusként Pannonhalmára költözött, ahol 6 évvel később örökfogadalmat tett, és a Kelemen Krizosztom néven a bencés szerzetesközösség tagja lett. Először Pápán dolgozott tanárként, de első lelkipásztori hivatása a Pannonhalma közelében fekvő kis faluhoz, Nyalkához kötődik. Az első világháború és az azt követő … események idején is végig itt teljesített szolgálatot. Ezek után Budapestre ment dolgozni, majd Pannonhalmára való visszatérését követően koadjutor lett, bár ez nem szerepelt tervei között.
Kelemen Krizosztom főapát politikai kapcsolatai
1933-ban főapáttá választották, és még abban az évben elkezdte nagy jelentőségű reformtevékenységét. Az apátság Kelemen Krizosztom vezetése alatt a második világháború kezdetére kilábalt korábbi kedvezőtlen gazdasági helyzetéből, olyannyira, hogy 1939-ben megkezdődhetett egy olasz gimnázium – azaz iskolánk, a mai Pannonhalmi Bencés Gimnázium – építése. A főapát iskolaalapítási törekvéseinek … legfőbb indítóokai között szerepelt, hogy közeli barátságot ápolt nemcsak Teleki Pállal, de Hóman Bálinttal is. Politikai kapcsolatai egyébként is rendkívül széles körűek voltak: személyes jó kapcsolata volt Horthy Miklóssal és feleségével, emellett próbált a kormányon lévő miniszterekkel is közeli viszonyt kialakítani.[1]
Visszaemlékezéseiben így írt politikai kapcsolatairól:
„Csak egy politikát folytattam, és ez: a Rendem politikája… Rendemet ugyanis tíz évvel ezelőtt rendkívül súlyos állapotban vettem át. Erőforrásai kimerültek, épületei megrongálódtak, élő és holt instrukció megfogyatkozott és pótlásokra szorult… Rendem sebeinek gyógyítása egyenesen megkövetelte tőlem, hogy a fennálló hatalommal a lehető legmelegebb kapcsolatot keressem… A látszattal a rám bízott nagy értékek miatt nem lehetett törődnöm.” [2]
Ekkorra növekvő felelőssége és sokrétű tevékenységének terhei miatt erősen megromlott az egészsége.1939. október 23-án erre hivatkozva kérte a felmentéséét Serédi bíborosnak irt levelében:
„Nem ismeretlen Eminenciád előtt, hogy idegbeteg és tüdőbeteg ember vagyok. Az én életem legföljebb egy-két év. Szeretném e pár évet Bakonybél csendjében a halálra való előkészületben tölteni.
Nem szeretném, ha jelen hivatalomban egyre súlyosbodó idegbajomból származó idegeskedésemmel ártanék, másrészt pedig rendtársaimra elviselhetetlenné válnék. E pillanatban vádként hozható föl, hogy a súlyos idők terhe elől hátrálok meg. Nem gyávaságból teszem. Kezdettől fogva tudtam, hogy szerepem átmeneti jellegű lesz,” [3]
A főapáti kérést a bíboros visszautasította, annak ellenére, hogy egészséges emberként is nehéz lett volna a káosz felé rohanó Európában egy ilyen felelősségteljes pozíció betöltése. A 20. század közepének katolikus egyháza ugyanis arra kényszerül, hogy szembenézzen az egyre megerősödő antiszemitizmussal, a korszak viszonyaiból következő politikai radikalizációval és a súlyosbodó háborús helyzettel. Ezek alól Pannonhalma sem mentesült.
1944, a kritikus esztendő
Mivel az 1944-es év beköszöntével mindenki számára világos lett, hogy Magyarországot hamarosan eléri a front, a főapát számára intő példa volt Monte Cassino (bencés apátság Monte Cassino-n; 1944. februárjában az USA Légiereje lebombázta, feltételezve, hogy azt a németek megszállták. Szinte teljesen megsemmisült felbecsülhetetlen értékű könyvtárával együtt. Ezt követően a környéken állomásozó német csapatok valóban állásokat foglaltak a kolostor romjai között. A hegy és környéke hosszú ideig tartó véres csaták színterévé vált (Monte Cassino-i csata); forrás – szerk.), amely ekkorra már romokban állt, és egyértelmű volt, hogy amennyiben Pannonhalma bármelyik fél katonáinak vagy fegyvereinek befogadására kényszerül, ugyanerre a sorsra juthat.
A megoldást Nagy Vencel, Krizosztom atya egy komáromi rendtársa szolgáltatta, akinek tudomására jutott, hogy a Friedrich Born-nak, a svájci követség kereskedelmi attaséjának képviselete alatt Budapesten működő Nemzetközi Vöröskereszt még nem talált vidéki menedékhelyet. [4] (Friedrich Born valójában a Vöröskereszt budapesti küldöttségének vezetője volt 1944-ben – a szerk.)
A Vöröskereszt védelmében
Vencel atya és Friedrich Born megállapodtak abban, hogy Pannonhalma a legrövidebb határidőn belül igényelni fogja egy erre vonatkozó szerződés megkötését. Itt érdemes megemlíteni Jámbor Mike OSB-t, aki a szerződés protokolláris előkészítésében vett részt, [5] ő volt az, aki a megegyezést követően az iratokat elfogadtatta és aláíratta, illetve kijelentette a külügyminiszter előtt, hogy a szerződésekben foglalt feltételek mellett Pannonhalmán háborús árvák és szükséget szenvedő gyerekek ellátására alkalmas intézmény fog létrejönni.
1944. október 13-án Kelemen Krizosztom és Friedrich Born megbízott aláírták a szerződést, ami nemzetközi védelmet nyújtott Pannonhalmának, éppen időben, mert a két nappal később megtörtént kiugrási kísérlet következtében hatalomra jutó Sztójay-kormány idején egy ilyen megegyezés lehetetlen lett volna. A megállapodás lezárásával Kelemen Krizosztom rendtársainak írt nyomatában így ismerteti a feltételeket:
„Mellékelten küldöm szigorúan házi használatra Born Frigyesnek, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottjának hozzám intézett iratát, mely megvilágítja Pannonhalma jelenlegi helyzetét a rendtársak előtt.
„A 30246/9. sz. november 4-i minisztertanácsi határozat szerint egész Pannonhalma, a főapátság minden épülete és az egész parkterület, a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság vezetésem alatt álló delegációjának bocsáttatott rendelkezésére egyedüli és kizárólagos használatra. Minden katonai és polgári hatóság köteles a területet azonnal elhagyni, ugyanígy a katonakórház vagy más település is, továbbá mindazok a személyek, akik nem tartoznak a kolostor normális státusához. A Magyar Vöröskeresztnek sincs belépési joga, hasonlóképpen polgári menekülteknek sem. Ínséget szenvedő menekült gyermekek fölvehetők.”
Rendtársi szeretettel Krizosztom, Pannonhalma, 1944. november 30.” [6]
A rendelet értelmében az addig itt állomásozó német csapatok elhagyták az apátság területét, illetve az itt létesült katonai kórház sem működhetett sokáig. A védelem biztosításával azonban még korántsem dőlt el minden. A hatóságok újra és újra megpróbálták átlépni a határokat: az egyik őszi napon a bencés gimnázium diákjainak azzal kellett szembesülniük, hogy itt ragadtak, ugyanis egy részük ekkorra már elmúlt 14 éves, ami azzal járt, hogy a hatóságok elkezdték követelni a kiadatásukat, hogy zárt alakulatokban elszállíthassák őket Németországba. A követelés teljesítését azonban Kelemen Krizosztom egyértelműen és véglegesen megtagadta. Ennek a híre azonnal elterjedt mind a háború sújtotta lakosság, mind a németbarát hatalom körében.
Üldözöttek oltalmazása
Mindenki számára egyértelművé vált az apát és a főapátság pozíciója ebben a kérdésben, de a hatóságoknak egyelőre nem volt választásuk, így az apátságot hamarosan elözönlötték a mindenfelől érkező politikai és háborús menekültek, valamint zsidó menedékkérők. Utólag Kelemen Krizosztom Mindszenty hercegprímásnak írt beszámolójában ezt írta:
„(…) 760 embernek 3 hónapon át biztos menedéket nyújtottunk, az ostrom alatt pedig a rendtársakon kívül 2-3 héten keresztül mintegy 3 000 személy talált menedéket a főmonostor falai között. A hónapokat itt töltő menekültek között sok másvallású is volt, köztük 36 zsidósága miatt üldözött személy. 50-en fölül van azon leventéknek a száma, akiket Pannonhalma falai között megvédelmeztünk, nem engedtük ki őket Németországba. Ezeket a főapát személy szerint vette oltalmába, magára vállalva a következményeket. Hasonlóképpen a zsidó menekültek is személy szerinti oltalmát élvezték. … személy szerint vállalt felelősséget azért a rengeteg értékes holmiért, amit a menekültek Pannonhalmán fölhalmoztak. A magyar közéletben való exponált részvételért a főapát ellen a Gestapo 1944. október 25-én eljárt, Pannonhalmán Vörös János honvéd vezérkari főnököt keresve házkutatást tartott, ugyancsak a főapáti lakásban őrizett minden iratot átkutattak. Akkora apparátussal vonult föl a Gestapo, hogy súlyos szándékot lehetett kiolvasni föllépésükből.” [7]
1944 őszén megkezdődött a segélyintézmény szervezése és menekültek fogadása Brunschweiler Eduard svájci üzletember, a Vöröskereszt delegáltja felügyelésével (Brunschweiler-t F. Born bízta meg ezzel a feladattal – szerk.). … A gyermekmenhely mellett létrejött egészségügyi intézményben 120 műtétet végeztek el, 10 ember halt meg és 9 szülést vezettek le. [8]
Ebben az időben a kapusi szolgálatokat és a főapát vendégeinek fogadását … Torda Lajos végezte, akit Pannonhalmán ma is csak Lajos bácsiként emlegetnek, és aki eddigre immár 4 éve teljesített szolgálatot, mint főapáti huszár, egyben Kelemen Krizosztom legközelebbi bizalmasa (a „főapáti huszár” a Pannonhalmi főapátság egykori, történelmi tisztsége volt; az elnevezés részben utalt az apátságban a török hódoltság idején szolgált végvári huszárokra, részben pedig a főapátot szolgáló személyi testőrre/inasra; forrás – szerk.). … Az őt személyesen ismerők elbeszélése szerint Lajos bácsi egy jószándékú, joviális és bőbeszédű ember volt. [9]
Ugyanezekből az elbeszélésekből az látszik, hogy Lajos bácsit kevésbé viselte meg a hatoságok részéről Pannonhalmára nehezedő nyomás és a menekültekről való gondoskodás súlya. Ez többek között annak köszönhető, hogy munkájuk eltérő felelőséggel járt: Kelemen Krizosztom az összes, a főapátság területén zajló bújtatási tevékenységről tudott, illetve ő vállalta ezek koordinációját, emellett az egész intézmény irányítása nagy részben az ő vállát nyomta. Ellentétben Lajos bácsival, aki a főapát mindeneseként gondoskodott a zsidók ellátásáról, de emellett segítséget és lelki támaszt nyújtott Krizosztom atya gyengélkedései alkalmával, valamint az általa személyesen bújtatott Geréb György biztonságáról is gondoskodott (Geréb György (sz. Grósz György), 1923-1982, magyar pszichológus, címzetes egyetemi tanár; szülei és mindkét testvére a holokauszt áldozata lett, őt magát dunántúli munkaszolgálatra vitték, ahonnan elmenekült a pannonhalmi apátságba, ahol Kelemen Krizosztom és Torda Lajos mentették meg; forrás – szerk.).
Ami ugyanakkor közös Kelemen Krizosztomban és Lajos bácsiban, az a kockázatvállalás mértéke, ugyanis a nyilas hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy rábizonyítsa személyesen a főapátra, vagy valamely alkalmazottra, hogy megszegték a Nemzetközi Vöröskereszt által támasztott feltételeket – mert ha ez így van (márpedig Szálasi biztos volt ebben), akkor a védelem semmisnek tekinthető, a nyilasok megkezdhetik a 14. életévüket betöltött (levente korú) fiúk Németországba hurcolását, a bújtatott zsidók kivégzését, az őket bújtatók sorsa felett pedig szabadon rendelkezhetnek és az épületet saját céljaikra használhatják.
Annak ellenére, hogy a védelmi megegyezés kategorikusan megtiltotta, hogy fegyveresek betegyék a lábukat az apátságba, a hatóságok rendszeresen tartottak házkutatásokat, melyek ellen a bencések a saját módszereikkel védekeztek.
Először is alapszabály volt, hogy ha valaki politikai üldözött, zsidó vagy olyan személy volt, akit bújtatni kellett, akkor nekik külön rejtekhelyet biztosítottak titkos helyiségekben, fal mögötti járatokban. Ide általában a bencés rendtársak vagy Lajos bácsi helyezték el őket, és csak egy adott atya hangját hallva bújhattak elő. Az bencés közösség emlékezetében ma is élő példája a pannonhalmi leleményességnek az az eset, amikor a németek körbevették a várat, hogy az összes levente korú diákot elvigyék, az atyák viszont csak a katonák parancsnokát engedték be, azzal a céllal, hogy eluntassák. A parancsnok körbevezetését a lehető legmesszebbről, a bazilikától kezdték, majd szép lassan haladtak tovább, és az ideiglenes kórházon keresztül az óvodáig – ahol az árva gyerekek az apjuknak hitték az idegent, és ez némileg hathatott a parancsnok lelkére – mindent megmutattak neki. Az ötlet bevált és a katonák végül feladták a keresést. [10]
Katonaköteles fiatalokon és politikai menekülteken kívül 36 zsidót is bújtattak a nyolc hónap alatt. … Geréb György például a főapáti lakosztályban két ajtó között volt elrejtve. Az ajtót eltakarták egy nagy méretű pápai portréval, [11] ami előtt a házkutatások alkalmával a bútorokon ülő katonák el-elidőztek, tehát egy köhintés vagy óvatlan mozdulat Lajos bácsinak és a főapátnak is kivégzést vagy koncentrációs tábort jelenthetett volna.
Voltak olyan esetek is, amikor ugyanazon család több tagja is egyszerre tartózkodott az épületben, anélkül, hogy egymásról bármit is tudtak volna. Ez az óvintézkedés biztonságukat szolgálta. Amikor már túl sokan voltak azok, akiket rejtegetni kellett, más helyet kerestek nekik, pl. előfordult az is, hogy egy zsidó asszonyt a ravazdi plébániára küldtek, hogy ott, mint a plébánián dolgozó nő, elrejtőzhessen.
Jávor Egon bencés szerzetes (soproni bencés rendház – szerk.) így emlékszik vissza Krizosztom atya üldözöttekért tett közbenjárására a bencés gimnázium falain kívül:
„… Több esetben jött főapát úrtól kérés, hogy zsidó munkaszolgálatosokon segítsünk. A nevekre már nem emlékszem, de ilyenkor én mentem ki civilben kerékpáron a közeli faluba, hol a falusi istállókban voltak elszállásolva a zsidók, kik nappal utakat, erődítéseket építettek. Ilyen istállókban beszélve azokkal, akiknek nevét megkaptuk, vittünk nekik rendes ruhát, adtunk utasítást, hogy lépjenek le, és jöjjenek a rendházba, s ott előbb a sekrestyébe bújtattuk őket, majd elhelyeztük munkába. …” [12]
Utójáték
A bújtatásokban fontos szerepet játszott Lajos bácsi, aki a főapát tudtával gondoskodott a rejtőzködőkről, elhelyezte az embereket, szólt, ha látta jönni a csendőrséget vagy a Gestapót, vendégeket kísért, és minden egyéb szolgálatot ellátott, ami a „főapáti huszár” feladatköréből is következett. Talán ez ott és akkor nem körvonalazódott Lajos bácsi számára, de Krizosztom főapát tisztában volt azzal, hogy legalább két alkalommal is percekre voltak a letartóztatástól és kivégzéstől, amiről ő maga be is számolt … egy Mindszenty bíborosnak írt, majd egy magántulajdonban lévő, kézzel írt levélben. Ezt az amerikai emigrációból írta, amikor bevándorlási okok miatt egy igazolóirat megszerzését kérte a magyarországi bencés társaitól arról, hogy még soha nem volt büntetőügye a magyar rendőrségen:
„(…) A kivándorlási iratok kiegészítéséül kíván az illetékes amerikai hatóság magyarországi rendőrhatósági nyilatkozatot, hogy nem voltam-e valaha letartóztatva.
(…) Nekem egész életemben kétszer volt dolgom rendőrséggel. Egyszer ’44 második felében a Gestapo kutatott nálunk Pannonhalmán: Vörös János honvédelmi minisztert kereste és irataimat vizsgálta át; két vendégkönyvemet elvitte. Magamat akkor nullius apát voltom mentett meg. Másodszor Szálasi küldte ki ellenem ’45 februárjában Sándor nevű csendőrszázadost nyolc csendőrrel. Ez megvallotta, hogy értem jött, de Pannonhalma, s nyolcszáz menekültje (ebből 500 gyermek) annyira impresszionálta, hogy olyan jelentést adott le, mely megokolta, hogy nem vitt el. Azt is megmondta, hogy ki akartak végezni. Azt hiszem, Rakovszky Iván és felesége, (…), a csendőrszázados nagynénje, akkor pannonhalmi menekültek mentettek meg. Több ily kisérlet is volt ellenem Szálasi részéről. Bizonyítani tudom.” [13]
A már egyszer idézett, Mindszentynek írt beszámoló pedig így folytatódik:
„Akkora apparátussal vonult föl a Gestapo, hogy súlyos szándékot lehetett kiolvasni föllépésükből. Hasonlóképpen 1945. március 8-12-én a Számonkérőszék emberei is megjelentek Pannonhalmán, és napokat itt töltöttek. A főapátot Szálasi a nagyhéten más főpapokkal együtt magához rendelte, a főapát a kitűzött időpontban való megjelenést expressis verbis sürgönyileg megtagadta. Az ő ellene és társai ellen elfogatás és pannonhalmi értékek lefoglalása céljára kiküldöttek már az orosz megszállás következtében re infecta tértek vissza útközben az ún. nemzetvezető törzsszállására.” [14]
Érdemes megemlíteni, hogy nem mindenki volt olyan szerencsés, mint a főapát: Szálasi vele egyidőben több más egyházi elöljárót is célkeresztbe vett. A székesfehérvári és a veszprémi püspököt ez idő alatt a nyilasok már házi őrizet alatt tartották Sopronban, Mikes János szombathelyi érsekre pedig a felbőszült nemzetvezető dezertőrök rejtegetésének vádja miatt elfogatóparancsot adott ki.
A fellélegzést a szovjet megszállás sem hozta el, bár kétségtelen, hogy a történet jobban zárult, mint ahogyan zárulhatott volna az addigi kilátások alapján. A kommunista hatalomátvétel után az egyház egyre inkább szúrta a hatalom szemét. Megkezdődött a vallásukat gyakorlók vegzálása, listázása és megfigyelése, vallási események betiltása és korlátozása, a vagyonelkobzások és az azt ellenző értelmiségiek és „reakciósok” megfigyelése. A főapátság elvesztette vagyonát, és az alkalmazottai szétszéledtek. Egy dolgozó azonban azt is vállalta, hogy fizetés nélkül is folytatja szolgálatait: Torda Lajos.
Mivel Kelemen Krizosztom ellenezte a kibontakozó kommunista rendszer tevékenységét, és mindennek hangot is adott, többek közt őt is megfigyelés alatt tartották. A hatalom által rá gyakorolt nyomás következtében később az emigráció mellett döntött.
Ezen a ponton Torda Lajos és a főapát útjai elváltak. Krizosztom atyának megtiltották a visszatérést, így valószínűleg vatikáni segítséggel Ausztrián keresztül Olaszországba, majd Belgiumon és Németországon át az Egyesült Államokba menekült. Emigrációban halt meg 1950-ben. Hamvait a bencések visszacsempészték Magyarországra; egykori komornyikja helyezte azokat el a pannonhalmi bazilikában.
Lajos bácsi nem volt képzett ember. A főapáttól eltérően nem is mozgott értelmiségi körökben. 24 éves korától kezdve szolgált Pannonhalmán, így nem meglepő, hogy a kommunista hatalom őt is megfigyelte. Kommunikatív ember lévén nem volt túl nehéz belőle információt kinyerni, többször is előfordult, hogy egy-egy kommunista hatósági kiküldött többek közt őt is kikérdezte azzal a feltett szándékkal, hogy terhelő információt nyerjenek ki belőle a szerzetes közösség tagjairól. [15] Innen eredhet az a feltevés, hogy Lajos bácsi III/III-as állambiztonsági informátorként működhetett, erre azonban – mint Várszegi Asztrik emeritus főapát úr beszélgetésünk során rávilágított – kézzelfogható bizonyítékot nem találtak.
Torda Lajos 2008-ban hunyt el, miután 1998. június 22-én Kelemen Krizosztommal együtt a Yad Vashem a Világ Igaza kitüntetésében részesültek.
Embermentő tevékenységükről Lajos bácsi korábban így nyilatkozott: „Jólesik ez a kedvesség, de hát, amit tettem, az keresztény kötelességem volt.” [16]
A slide-ok képei a pannonhalmi diákok pályázatának PPT prezentációjából származnak.
Fedőkép: apatsagipinceszet.hu-latkepek
Jegyzetek:
[1] Várszegi Imre Asztrik OSB: Kelemen Krizosztom (1929-1950), METEM, Budapest, 1990, 255, 262–263.
[2] Uo., 263.
[3] Hetényi Varga Károly: Kelemen Krizosztom és a pannonhalmi menedék, Vigila, 1985/4, 299.
[4] Uo., 300.
[5] Várszegi Imre Asztrik OSB: Kelemen Krizosztom (1929-1950), METEM, Budapest, 1990, 327.
[6] Kelemen Krizosztom körlevele a magyar bencéseknek, Főapáti Irattár, Pannonhalma, 914/1944.
[7] Kelemen Krizosztom főapát beszámolója Mindszenty József hercegprímásnak, Főapáti Irattár, Pannonhalma, 1295/1945.
[8] Wallinger Endre: Menedék a hegytetőn, in: Helytállás, szerk. Szabó Éva, Magyar Ellenálló és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Vöröskereszt VII/5. Szervezete, 1996, 167.
[9] Várszegi Imre Asztrik OSB elbeszélése.
[10] Tihanyi Bánk OSB visszaemlékezése (Pannonhalma, 1976. nov. 10.), in: Hetényi Varga Károly: Kelemen Krizosztom pannonhalmi fõapát és a magyar bencések a nácizmus üldözötteiért (kézirat), Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, B 632/16.
[11] Várszegi Imre Asztrik OSB elbeszélése.
[12] Hetényi, I. m., 302.
[13] Várszegi Imre Asztrik OSB tulajdonában lévő, nem nyilvántartott levél.
[14] Kelemen Krizosztom főapát beszámolója Mindszenty József hercegprímásnak, Főapáti Irattár, Pannonhalma, 1295/1945.
[15] Várszegi Imre Asztrik OSB elbeszélése.
[16] Torda Lajos visszaemlékezése (Pannonhalma, 1976. nov.11.), in: Hetényi Varga Károly: Kelemen Krizosztom pannonhalmi fõapát és a magyar bencések a nácizmus üldözötteiért (kézirat), Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, B 632/16.
Szerkesztette és DeepL támogatással angolra fordította: Krausz P.
Kapcsolódó bejegyzések a honlapon:
E. B. Brunschweiler zsidókat mentett Pannonhalmán
Kirekesztésről, keresztény egyházak felelősségéről, emberségről
Visszapillantás a zsidó és nem zsidó közösségek együttélésére Győrben – 2. rész