Kategória: Családtörténetek

A diplomata csak akkor sértődik meg, ha arra utasítást kap

Polgár Viktorral, egykori magyar diplomatával, 2025. szeptemberében két interjú is készült. A neves külpolitikai újságíró, a győri származású Polgár Dénes (1912-2009) egyik fia. Viktor is Győrben született, öccsével, Györggyel, részt vettek a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozón Győrben 2024. júliusában.

---

„A diplomata csak akkor sértődik meg, ha arra utasítást kap” hangzik el az első interjúban. Ebben megismerkedhetsz Viktor Washingtonban és Magyarországon töltött gyerekkorával, a pályakezdés éveivel, valamint néhány részletre is kiterjedően édesapja, Dénes, életével és munkásságával. Viktor bemutatja kanadai kiküldetésének néhány részletét, elmondja hogyan tolmácsolt Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárának, leírja a washingtoni kultúrattasé munkáját, valamint diplomata kalandját a hajdani államelnökkel, Losonci Pállal. Tanácsot ad kezdő diplomatáknak és példát hoz a nemzetközi munka buktatóira. A magyarországi rendszerváltás után Viktor új irányokban indult.

---

Viktor magas szintű államközi találkozók tolmácsa volt, derül ki a második beszélgetésben. Ebben bemutatja az 1980-as években fokozatosan olvadó magyar-amerikai kapcsolatokat, minek kapcsán megelevenedik Havasi Ferenc, magas rangú MSZMP politikus és Armand Hammer amerikai üzletember személye, aki még Lenint is látta. Szó esik továbbá Ronald Reagan-ről, korabeli amerikai elnökről és Grósz Károlyról, a rendszerváltás előtti egyik utolsó magyar miniszterelnökről (MSZMP). Hallunk a győri Rába Művek Egyesült Államokhoz fűződő gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatairól, aminek részeként hajdanán magyar Ikarus buszok is közlekedtek Los Angeles-ben.

---

Mindkét felvétel Kozsdi Tamás YouTube csatornájáról származik, újra közlés Polgár Viktor egyetértésével.

Szerkesztette, angolra fordította: Krausz P.

Glück József nagyhírű győri fotográfus fiának fordulatos életútja

Összeállította: Krausz Péter

Vitatott személyiség. Nem lehet célom ítélkezni életéről és pályájáról, illetve a talált információk valóságtartalmáról.

Talán az 1970-es években, az egyik temetői holokauszt megemlékezésen édesanyám mutatta a távolban Borsa Misit, gyerekkori ismerősét, akivel üdvözölték is egymást. „Mindig más hölggyel látni”, mondta anyám. Talán a 80-as években feleségem, kezdő ügyvédként, egy ügyfél képviseletében hivatalosan kereste fel Borsa Mihályt, a Központi Szociális Bizottságának elnökét, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének irodájában.

Borsa elképesztően változatos életutat írt le. A magyar politikai és zsidó közösségi élet ranglétrájának magas fokára jutott el. Ügyvéd a háború előtt, kisgazda párti politikus. Magyarországról az elsők között hurcolták náci koncentrációs táborokba, elveszti családját, a háború után tagja a nemzetgyűlésnek, magas állami tisztségeket tölt be, a Joint magyarországi elnöke, az említett szociális bizottság vezetője.

Ebben az írásban internetes források segítségével mutatom be Borsa életének néhány részletét. Az életrajzi részletek Kozák Péter Borsa Mihály életéről készített jegyzetéből származnak. [1] Az állambiztonsági szervek Borsa elleni acsarkodásáról szóló bekezdések – jelentéktelen szerkesztési módosításoktól eltekintve – idézetek Veszprémy László Bernát, történész, ez év áprilisi írásából. [2] (Más források használatát folyamatosan külön feltüntettem – szerk.).

Ítéljen az olvasó.

Glück József fotográfus fia, iskolái [1]

Glück Mihály (Glück József fényképész, a régi Győr megörökítője – szerk.) és Singer Janka (az idézett „Névpont” tévesen Johanna nevet közöl – szerk.) gyermekeként 1906. február 25-én született Győrben. Elhunyt 1986. november 16-án Budapesten. A Borsa nevet 1945-ben vette fel.

A győri zsidó hitközség iskolájában tanul, majd a főreáliskolában, a mai Révai Gimnáziumban érettségizik 1924-ben. Ezt követően az École des Hautes Études Sociales-on és a párizsi újságíró-iskolában tanul (1924–1927), hazatérése után a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen állam- és jogtudományi doktori oklevelet szerez (1929).

Ily módon sikerül kivédenie a numerus clausus diszkriminatív korlátozásait. Huszonhárom évesen, kitűnő iskolákkal a háta mögött és értékes diplomákkal a zsebében kezdi el szakmai pályáját (szerk.).

Kezdő évek [1]

Pályakezdőként az Est-lapok győri tudósítója (1927–1929), majd a Győri Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara alkalmazottja (1929–1935) kamarai fogalmazóként és iparügyi előadóként (1935–1939). A zsidótörvények miatt 1939-ben elvesztette állását. A Pesti Izraelita Hitközség munkatársa lesz (1943–1944).

1944 [1]

Magyarország német megszállása után, 1944. március 20-án menekülés közben elfogták, mint kisgazdapárti politikust Kistarcsára internálták, majd az első politikai transzporttal az auschwitzi koncentrációs táborba hurcolták. Később több tábort is megjárt, Dachau felszabadítása után tagja lett a helyi magyar komitének 1945. májusától szeptemberig.

Auschwitzba deportált négyéves kislányát és feleségét meggyilkolják. Ez a tragédia örökre maradandó nyomot hagy életében, nem alapít új családot (l. Kol Israel – szerk.).

Felszabadulás után: munka, politika, zsidó szervezetek [1]

A Független Kisgazdapárt (FKgP) tagja (már 1935-től), nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő 1945-49 között.

1945-ben több funkciót tölt be: a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének titkára, az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának főosztályvezetője. Az Újjáépítési Minisztérium miniszteri tanácsosa 1946–1948 között, majd 1948-ban az Anyag- és Árhivatal elnöke, illetve a Mézforgalmi Nemzeti Vállalat vezérigazgatója. Egyes források szerint (arcanum.hu – szerk.) államtitkári rangot is kapott.

Kinevezik a fasizmus áldozatainak segélyezését végző nemzetközi szervezet (Joint) magyarországi elnökének, amely funkciót harminc éven át, 1957–1986 között tölti be. Egyúttal elnöke a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) Központi Szociális Bizottságának.

Az országos politika e megbízásait a Hazafias Népfront Országos Tanácsának (HNF OT) 1964-68 közötti tagságával honorálja. Tevékenységét az évtizedek során számos kitüntetéssel ismerik el: Magyar Szabadság Érdemrend (bronz, 1947), Munka Érdemrend (arany, 1966), Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1976), Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje (1986).

Állambiztonsági szervek célkeresztjében [2]

Borsa 1960-tól került először az állambiztonság látókörébe, 1962-től pedig “Milliós”, illetve “Milliomos” fedőnéven volt a belső elhárítás célszemélye. Megfigyelésére fedett eszközök és ügynökök sorát vetették be, operatív akciók és végül egy büntetőeljárás keretében próbálták – sikertelenül – kiszorítani a zsidó hitközség országos szervezetének fontos pozíciójából.

Rövid politikusi pályafutása során kialakított kapcsolatait egész életében hasznosította, egyik fő patrónusa a befolyásos kommunista politikus, Ortutay Gyula volt, aki gyakran kiállt volt párttársa mellett. Borsáról az egyik első jelentést 1960 áprilisában “Xavér” (a fedőnév Benoschofsky Ilonát takarta, l. Rubicon, l. még: Kol Israel – szerk.) adta, e szerint “jókedvű, jóhumorú, bohém ember. Szeret nagyon jól és vidáman élni (…). Szereti a nőket, és sikereivel bőven dicsekszik”. A viszonya a hitközség kommunista vezetésével – Sós Endrével – kimondottan rossz volt, de nem tudták elmozdítani pozíciójából.

„Sárosi” fedőnevű ügynök – akit a szakirodalom Seifert Gézaként, a BIH elöljárójaként, majd Sós („Sípos” fedőnéven ügynökként is tevékenykedett, Rubicon – szerk.) után a MIOK elnökeként azonosít – felrótta neki, hogy a MIOK közgyűlésein hátul ül és nevetve beszélget, ezzel „bomlaszt”. Kommunista kapcsolataival dicsekszik, … Borsa állítólag meg is nevezte kapcsolatait: nem csak Ortutayt, de a szintúgy befolyásos Nyers Rezső pénzügyminisztert is.

A fentieknél nagyobb problémát jelentettek vélt cionista kapcsolatai és barátsága Scheiber Sándor rabbival. „Borsa Mihály teljes mértékben együttműködik Scheiber Sándor megrögzött cionistával” – írta egy titkosrendőr-tiszt.

Igen nagy összegek felett diszponált: szervezete hivatalosan évi egymillió dollárt, vagyis akkori értéken 30 millió forintot osztott el, bár maga Borsa egy helyütt elhencegett, hogy egyéb utakon legalább még egyszer ennyi pénzt behoz. „A legtöbb dollárt ő hozza, többet, mint bármelyik külkereskedelmi vállalat”, és „ezt a tevékenységet a párt is igen akceptálja”. A hatalmas összeg „ellenőrzése … nincs megoldva”, és „… a segélyezés leple alatt lehetőség van ellenséges tevékenység finanszírozására” – írják az állambiztonsági szervek.

Megszervezték utcai figyelését, a vele kapcsolatos napi történések leírása az állambiztonsági levéltárban ma is megtalálható. A figyelés azonban érdektelen vagy magától értetődő kapcsolatokat tárt csak fel, pl. Hermann Lipót festőt vagy Erwin Haymannt, a svájci zsidó segítő akció elnökét. A következő lépés ezért BIH-nél található irodájának bepoloskázása volt 1962-ben. A tartótiszt … arra utasította … a rendszerbarát hitközségi vonalhoz sorolt „Sárosit”, hogy építsen ki barátságot Borsával.

Bár az 1956-ot közvetlenül követő években is megfigyelték a zsidó „felekezetet”, ez a tevékenység 1960-ban gyorsult fel, vált szisztematikussá. 1960 kora nyarán a szovjet hírszerzés a „baráti országok” hasonló szerveinek hozta tudomására, hogy „szeretnénk megkérni barátainkat, hogy nem tudnának-e összeállítani és átadni az Állambiztonsági Tanács részére egy összefoglaló jelentést a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen irányuló izraeli hírszerző tevékenység jellemzőbb irányairól” (1960. június 17.). A „baráti felkérésnek” eleget tevő magyar elhárítás válaszában már kiemelte azokat a „csomópontokat”, melyre a hírszerző tevékenységnek magyar zsidóság vonatkozásában irányulni kell: az izraeli követségre, Scheiber Sándor professzor, a Rabbiszeminárium igazgatója személyére, valamint a hitközség külkapcsolataira és pénzügyeire. A szovjet felkérés meggyorsította az eseményeket, mert 1961-től kezdve intenzív és több alosztállyal egyeztetett felderítő munkába kezdtek a BM Politikai Nyomozó Főosztálya II/5-c alosztályának munkatársai. Egy 1961. szeptember 4-én kelt Operatív Jelentés részletesen leírja az izraelita „felekezet” helyzetét és a korábbiak mellett felhívja a figyelmet a nagy autonómiával működő Központi Szociális Bizottság tevékenységére, melyet Dr. Borsa Mihály vezetett.   Forrás: Elsötétítés – A zsidó intézmények állami kontrollja a Kádár-korszak első éveiben, Novák Attila, Rubicon

Megítélésében egyébként volt eltérés a különböző állami szervek között. Éppen akkoriban, amikor az elhárítás arra jutott, hogy Borsa „hírszerző-gyanús”, az ÁEH-ban ez az értékelés született: „(Borsa) nem cionista. Eddigi közéleti tevékenysége ismert és mindenkor lojalitást mutatott kormányunk és rendszerünk iránt.”

A legtalálóbban azonban valószínűleg a következő állambiztonsági jelentés jellemezte filozófiáját: „Ő ennek a rendszernek a híve, mert nem is tehet mást. Először is olyan jól él, ahogy soha nem élt. Senki sem bántja, nem zavarja, semmi oka tehát elégedetlenségre. Azon kívül bevallja, hogy ő fél. Minden zsidó fél, csak nem mindegyik vallja be. Fél, mert ha itt bármilyen változás történne és csak 2-3 nap zavaros átmeneti idő állna elő, akkor ez alatt minden zsidót kiirtanának. Akkora az antiszemitizmus, ok nélkül, amilyen soha sehol nem volt még. Ok nélkül, mert a Rákosi időben okkal volt az, hiszen a legfelső vezetésben csupa zsidó volt, bár azoknak az embereknek semmi közük nem volt a zsidósághoz, bűneiket a zsidóság terhére írták. Ma azonban nem ez a helyzet. A legfőbb vezetésben nincs zsidó, de az antiszemitizmus nem szűnt meg, sőt erősödött.”

A pártfunkcionáriusok fejében létezett valami olyasmi, hogy „a zsidóság” és az ehhez kapcsolódó sztereotípiáik és asszociációik nagyon hasonlóak voltak a háború előttihez. Meg voltak győződve arról, hogy „a zsidóság” egy elkülönülő, saját érdekekkel rendelkező, rejtett hálózatot működtető, együttműködő társadalmi csoport, amelynek tagjai még ha magasabb pozícióba kerülnek is a rendszerben, mindig is megbízhatatlanok, a Nyugat potenciális ügynökei maradnak, akik válsághelyzetekben aztán kimutatják a foguk fehérjét – ez jelent meg aztán nyíltan Władysław Gomułka lengyel pártvezető híres „imperialista-cionista ötödik hadoszlopot” emlegető beszédében 1967 júniusában egy tömegrendezvényen. Forrás: Interjú – „Számontartották, ki zsidó”, Kovács András szociológus a Kádár-rendszer antiszemitizmusáról, 2019. november 23, MagyarNarancs

Az addigi nyomozások nem vezettek eredményre, ezért egy évvel később már Borsa lakására akartak szobalehallgató-eszközt telepíteni. Ehhez előbb szükségük volt lakáskulcsának másolatára. Mivel Borsa rendszeresen járt a Rudasba fürdőzni Seifert Géza társaságában, logikusnak tűnt, hogy a ruhájából ekkor lehetne kilopni a kulcsait.  … az akcióhoz mozgósították „Sárosi” ügynöküket, akinek az volt a dolga, hogy ügyeljen rá: Borsa aznap nehogy rövidre fogja a fürdőzést. Az eszközt 1964 februárjában telepítették a lakásán.

1964 áprilisától elkezdték megfigyelni Borsa külföldi és belföldi levelezését is.

1964 nyarán Lengyelországban járt, ekkor a lengyel állambiztonsági szerveket kérték meg, hogy figyeljék őt, de nem kaptak értékelhető adatokat. A magyar szervek a szovjet titkosszolgálatot is megkeresték, még pedig egy sötétebb ügyben: tőlük olyan holokauszt-túlélők neveit akarták megtudni, akik a Szovjetunió területén éltek, és együtt raboskodtak Borsával Dachauban és más táborokban. A magyar szervek ugyanis úgy tudták, hogy Borsa a koncentrációs táborokban kegyetlen kápó volt, és erre kerestek bizonyítékokat. A tippet korábban többek között „Xavér” adta, akinek Borsa maga mondta el 1957-58-ban, hogy „a koncentrációs táborban kápó volt. Ez úgy került szóba, hogy Borsa elmondott valami hosszú történetet, hogyan szerzett ő sok – talán 2000 – cigarettát és ezzel hogyan manipulált. Erre nem lett volna másképp módja, csak úgy, hogy különálló helyzete volt. Ha jól emlékszem, Wüstegiersdorf-ot jelölte meg, mint azt a tábort, ahol volt. Azt hiszem, Dachauban is volt”. A vallomásokat folyamatosan, még 1968-ban is gyűjtötték be Borsa lejáratásának céljával, ám a jelek szerint az ügy sosem vezetett eredményre, azon túl, hogy a férfi minden bizonnyal tényleg kápó volt. Persze az, hogy valaki kápó volt, nem jelentette azt, hogy egyben kegyetlenkedett is, és tudjuk, hogy a kommunista titkosrendőrség előszeretettel terjesztett hamis kollaborációs vádakat ellenfeleiről.

1965 nyarán az állambiztonság arra jutott, hogy intenzívebb adatgyűjtés kell Borsa „üzleti” megbeszéléseiről. Ezért úgy döntöttek, bepoloskázzák a Mátyás-pince étterem 4-es bokszát, ami tudvalevőleg Borsának volt fenntartva. … Oltai Miklós, egy 1916-as születésű volt munkaszolgálatos, párttag, ’57-től munkásőr – … segített éjjel beengedni a technikai felmérést elvégző államvédelmiseket. Segítségével július végén sikeresen beszerelték a berendezést, csak hogy októberben arra jussanak, hogy az teljesen haszontalan, mert a WC-ből a zajok beszűrődnek. Ezért ki kellett szerelni az eszközt, ami ismét hosszas procedúra volt.

Ferihegyen „szoros vámvizsgálatnak” vetették alá, de nem találtak semmi rendelleneset … Titkos házkutatást is foganatosítottak nála, de semmire sem jutottak …

Kapcsolatainak vizsgálatán keresztül 1966 májusában már tényként kezelték, hogy olyan emberekkel érintkezik, akik információik szerint az angol hírszerzés, illetve a NATO hírszerzésének emberei lehetnek, noha a Joint-ot eleve az izraeli titkosszolgálat fedőszerveként kezelték. „Fentieket figyelembe véve dr. Borsa Mihály alaposan gyanúsítható hírszerzéssel … Összegyűjtöttek tőle néhány inkrimináló idézetet is: egy helyütt azt mondta, hogy „utálom a kommunistákat”, máshol pedig arról beszélt, hogy „az ÁEH-nál (Állami Egyházügyi Hivatal – szerk.) nincs utolsóbb intézmény. Egymás ellen uszítják az embereket. A zsidók ügyével nem foglalkoznak (…) antiszemita társaság.” „Majd kifejtette, hogy csak zsidó között szabad élni, majd hozzátette, hogy természetesen nem ilyen zsidók között, mint Magyarországon vannak”.

1968. február 1-jén … Borsa ismerősével, Steiner Bélával autózott Dunaújvárosnál: a volánnál ő maga ült. Az autó hirtelen megcsúszott, árokba hajtott, és Steiner életét vesztette. Az ügyben halált okozó gondatlan veszélyeztetés miatt indult büntetőeljárás, és a háttérben a BM III/II-4-a. alosztály (külső elhárítás közel-keleti országokkal szemben) próbált „odahatni, hogy különböző interveniálásoknak ne adjanak helyet, és biztosítani, hogy az ügy kivizsgálása és lefolytatása ügyészi, és bírósági szinten is a szocialista törvényesség szigorú betartatásával történjék”. A jelek szerint bizonyosan próbálták befolyásolni a Pályaalkalmassági Vizsgáló Intézet szakvéleményét, noha főleg azért, mert Borsa is megmozgatta a maga kapcsolatait e téren. „Sárosi” szerint Borsa Ortutayt és Barcs Sándort – szintúgy zsidó származású, volt kisgazdát, képviselőt, az Elnöki Tanács tagját – mozgósította …

Ezen a ponton valószínűleg magas helyről szóltak le a titkosrendőröknek: fejezzék be Borsa értelmetlen vegzálását. A nyomozókat utasították, hogy ha Borsa követett el bűncselekményt, akkor „realizálják” a büntetőeljárást, ha pedig nem, akkor „az ügyet le kell zárni”. Borsa végül a közlekedési baleset miatt három év felfüggesztett börtönt kapott, aktáját pedig lezárták … meg kellett állapítaniuk, hogy nyolc év alatt „hálózati operatív munkánk során nem sikerült olyan adatok birtokába jutni, amelyek bizonyították, vagy alátámasztották volna nevezettel kapcsolatban a kémkedés gyanúját”. A lehallgató készüléket lakásában csak 1974. októberében szerelték le …

Később a jelek szerint viszonya konszolidálódott a rendszerrel (számos, már említett kitüntetést kapott – szerk.). Amikor 1969 tavaszán Beer Ivánt és Berger Istvánt felfüggesztették cionista tevékenység miatt a Rabbiképzőben, az akcióhoz az ÁEH felhasználta Borsát … felkérték a ÁEH elítélő álláspontjának támogatására …

Két olyan intézmény akadt, ahol a párt- és belügyi szervek a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig folyamatosan, de sikertelenül próbálták átvenni az irányítást. Az egyik a Scheiber Sándor vezette Rabbiképző Intézet, a másik a zsidó hitközségen belül működő, szociális segélyezést intéző Központi Szociális Bizottság, amelyet Borsa Mihály vezetett. Ők ketten tudták, legalábbis részben, megőrizni az autonómiájukat, habár folyton megpróbálták kiszorítani őket a pozíciójukból, másrészt rátenni a kezüket az autonómiát egyáltalán lehetővé tévő anyagi forrásaikra.   Forrás: Interjú – „Számontartották, ki zsidó”, Kovács András szociológus a Kádár-rendszer antiszemitizmusáról, 2019. november 23, MagyarNarancs

---

Összeállította, szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter (a 2. lábjegyzet szerinti forrásból származó rész angol fordítása: Hungarian Conservative)

---

[1] Borsa Mihály – Kozák Péter jegyzete, 2013, Névpont, (Más források használatát külön feltüntettem – szerk.).

[2] Szereti “Milliomos” a sajtot? Fedett intézkedések Borsa Mihállyal szemben, 1960–1974 – Veszprémy László Bernát, 2025. április 5, Kol Israel (Más források használatát külön feltüntettem – szerk.).

Keller Ibire és Krausz Károlyra a Holokauszt utáni újrakezdésig

Írta Krausz Péter

Addig élnek, amíg emlékezünk

Felmenőink történetével foglalkozó írásommal anyánk, apánk és családjaik emlékét idézem. Köszönöm András bátyám támogatását.

Kik fekszenek családunkból a Győr-szigeti zsidó temetőben?

Abban a sorrendben mondom el, ahogy a sírokat évtizedek óta, hajdanán még szüleinkkel együtt, látogatjuk.

A gondnoki ház melletti bejárattól a legrégibb temetőparcellához vezető egyenes út végén található anyánk dédszüleinek a sírja: Deutsch Róza és Kohn József, 1844-1916, illetve 1844-1918. Ez a síremlék talán a legreprezentatívabb valamennyi családi sírunk közül, annak ellenére, hogy a feliratot hordozó, eredetileg süttői mészkőből készített táblát leszámítva műkőből épült, a tönkrement süttői követ időközben márványlapra cseréltük. A táblát kis oldaloszlopok és egyfajta klasszicizáló tetőszerkezet öleli körbe. A sír hátlapjára rábeszélésünkre anyánk tettette föl a korai nyolcvanas években azt a fehér márványtáblát, amely a náci-magyar együttműködésben 1944-ben deportált és meggyilkolt közvetlen családtagjainknak állít emléket, nevezetesen anyai nagyszüleinknek, négy dédszülőnknek és anyánk első férjének.

Ükszüleink felújított sírja elől- és hátulnézet, Győr-szigeti zsidó temető – fotó: PKR

A következő sírhely a ravatalozó közelében három családtagunk közös nyugvóhelye. Mindenekelőtt apánké, Krausz Károlyé (1903-1983), kit egyszerűen Édesnek hívtunk, apai nagyapánké, Krausz Lajosé (1873-1924) és végül Zoli nagybátyánké, Krasznai (Krausz) Zoltáné (1913-1986), aki 1956-os emigrálása után soha nem találta helyét a távoli Ausztráliában, és ahogy tehette, gyakran vissza látogatott.

Ezt a sírt apánk halála után kétszer is, utoljára 2021-ben újjáépíttettük. A korábbi kövek hátán szintén a család mártírjainak emlékköve található, amit még Apánk helyeztetett el az 1960-as években. Nem csak a sírok, de minden ma élő zsidó háta mögött is meghurcolt és ártatlanul legyilkolt családtagok és ősök sorakoznak. Apai nagymamánknak, apánk öt lánytestvérének, a soha nem látott nagynénéknek és kettő kivétellel férjeiknek és gyermekeiknek a neve olvasható e táblán. Ide került apánk első feleségének, Natalkának és két imádott kislányának, Mártinak és Veronkának, a mi féltestvéreinknek a neve is (link).

Mindnyájukat Auschwitzban gyilkolták meg. Az emlékkőre írt neveket az utolsó felújításkor az új sírkő hátára vésettük.

A régi emléktábla nagyapánk, apánk és Zoli bácsi közös sírjának hátoldalán, mellette az új sírkő – fotó: PKR

Apánk testvére, Laci nagybátyánk (1908-1931) egyszerű, vöröses, szintén süttői kőből faragott emlékköve a temetői főbejárattól a holokauszt piramisig vezető út baloldalán található. A három fiú közül ő született másodikként apánk után. Fiatalon, tüdőbajban hunyt el.

Végül anyánk síremléke a piramis közvetlen közelében. Képletesen is az emlékmű árnyékában, hiszen egész életére rányomta bélyegét teljes családja elvesztésének szörnyű traumája. Krausz Károlyné, Keller Ibi, 1921-2018. Hét éve ment el 97 éves korában, még időnként most is szeretnénk felhívni telefonon vagy meglátogatni, de ez már nem lehetséges.

Apánk felmenőiről

Mivel is folytassam? Talán azzal, amit apánk családjáról tudunk.

Anyánk még a kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején két részletes interjút adott életéről külföldi holokauszt emlékkutatók kezdeményezésre. Ezek láthatóak az interneten és anyánk családtörténetét bátyámmal együtt összeállítottuk 90. születésnapjára készített családi kiadványban is. Tehát anyánk életútja viszonylag „jól dokumentált”. Ezzel együtt életére természetesen még visszatérek. (Életrajza: Centropa1 és Centropa2 2002; továbbá interjú felvétel is készült vele 1999. szeptember 30-án – USC Shoah Foundation Visual History Archive, „Ibolya Krausz”, interview code: 50430)

Apánk élete viszont nem került „dokumentálásra”, kivéve egy kulcsfontosságú momentumot. Mártinak és Veronkának, meggyilkolt lányainak és egyben féltestvéreinknek apánk hagyatékban fellelt iskolai iratait, bizonyítványait és rajzait néhány évvel ezelőtt bátyámmal összefogva kis kiadványban foglaltuk össze, az internetre is felkerült, ezt is ismeri az egész család (link). Ezen túlmenően, szerencsére még jó időben sikerült kikérdezni Apánkat őseiről és elkészíteni a családfáját is.

Fennmaradt apai nagyapánk édesapjának, egyik dédapánknak a neve: Krausz Bernát. Papucskészítőként kereste a kenyerét, feleségét Mendelssohn Máriának hívták. Pontos születési és halálozási adataikat nem ismerjük, feltevésem szerint 1840 és 1900 között élhettek, talán valahol a Dunántúlon.

Apai nagyapánk, Krausz Lajos, mint már a sír kapcsán jeleztük, 1873-tól 1924-ig élt, azaz 51 évesen, betegségben hunyt el. Testvérei Simon és Márton. Lajos nagyapánk születési helye Tápszentmiklós, apánk is ebben a faluban született. Tápszentmiklós a Bakony közelében, nem messze Pannonhalmától, Győrtől mintegy 30 km-re fekszik dél-keleti irányban.

Vajon miért nem látogattuk meg soha ezt a falut apánkkal? Nem tudom. Arra azonban jól emlékszem, milyen szívesen jött velünk, kisiskolásokkal kirándulni az 1950-es években a nem túl távoli Porva-csesznek-i várromhoz a Bakonyban, ami az általa szervezett első síeléseink színtere volt. Számára ezek a kiruccanások szinte hazatérést jelentettek. Tápszentmiklós, látjuk a térképen, a nagyobb Győrasszonyfa szomszédságában bújik meg. Az internet szerint Győrasszonyfán a világégés előtt jelentősebb zsinagóga és zsidó temető is működött. Talán a Krausz család élete és társadalmi kapcsolatai ehhez a faluhoz is kötődtek.

Apai nagyanyánk, a szintén Krausz (mily gyakori zsidó családnév!) Regina édesapja, azaz másik apai dédapánk, Krausz Márton, tanító valószínűleg kisiskolásokat oktatott zsidó iskolában. Feleségének, dédanyánknak csak a neve maradt fenn: Plasner Netti. Életük java a 19. század második felére esik. Regina nagyanyánknak négy testvére volt: Janka, Samu, Izidor és Vilmos.

Hardi Titusz, a Pannonhalmi Főapátság Iskolafenntartó főigazgatója, alapítványunk tevékenységének kiemelkedő támogatója, barátunk, a minap ezt írta:

„Vasárnap Győrasszonyfán bicikliztem. A zsidó temetőben megálltam. Legalább 4-5 Krausz sírt találtam. Biztos vagyok benne, hogy oldalági rokonaid. Lefényképezzem a sírokat?” Igenlő válaszomat tett követte: „Ma megint elmentem a győrasszonyfai zsidó temetőbe. Nagyon szépen rendben van tartva. Festői kilátás van a temetőből, a távolban Pannonhalmát is lehet látni. A temetőben nincsen sok sír, 100-nál kevesebb. Az évszámok alapján a 19. században már volt a községben egy kis létszámú, de életképes zsidó közösség.”

Titusz négy Krausz sír fényképeit küldte meg nekem, ezek között találtam Krausz Netti (1828-1889) sírját, aki talán asszonynevén (Plasner, l. apánk családfáját) azonos a ritka Netti személynevet viselő Krausz Netti nagynénénkkel.

Nem tudjuk, hogy Lajos nagyapánk mikor és hol kelt egybe nagyanyánkkal, Reginával. Apánk, legelső gyermekük születési évét figyelembe véve ez a 19.-20. századfordulóra esett. Ő is Tápszentmiklóson született 1903. szeptember 1-én, a magyarországi iskolaév hagyomány szerinti első napján. Krausz Károly Bertalan. Második személynevéből származik az általánosan, családban, barátok közt és munkahelyen is használt Berci név. Népszerű volt, sokan hívták Bercikémnek.

Nem tudom, mikor került felmenő családunk Győrbe, pontosabban Győr-Szigetbe, de nyilván apánk születése, 1903 szeptembere után.

Apánk élete Győr-Szigetben a 20. század elején

Tehát nagyapánk és családja a Győr melletti, Sziget nevű zsidó szegénynegyedben telepedett le. Sziget átalakulására és némi kikupálódására csak az elmúlt pár évtizedben került sor. Azonban szórványosan még ma is láthatók egykori nagyon kezdetleges, földszintes, hosszan elnyúló, falusias porták, melyek falain magasan kiüt a salétrom.

Apánk elsőként született a gyorsan gyarapodó családba, mely teljes létszámban három fiút és öt leánygyermeket számlált. Nagy családját nagyapánk egyedül tartotta el a győri vagongyár vasesztergályosaként, a későbbi Rába Művek elődjénél. Győr a 19. század végén, a 20. század elején rohamos fejlődésnek indult, iparvárossá vált, ennek egyik legkiemelkedőbb állomása 1896-ban e gyár megalapítása volt. Hogyan lett nagyapánk gyári munkássá, hogyan sajátította el az akkor elitmunkának számító esztergályos szakmát, nem tudjuk.

Rápillantok nagybajuszú, barátságos arcára a családi galéria előkelő helyén, de az erről semmit sem árul el. Sajnos, túl korán meghalt, röstelkedve mondom, hogy nem emlékszem milyen betegségben, pedig apánk biztosan említette. Regina nagymamánk húsz évvel élte túl, megélve sajnos az auschwitzi véget, akárcsak lánygyermekei és unokái.

Emlékeztetőül álljon itt Lajos és Regina apai nagyszüleink gyermekeinek „névsora”: Károly (apánk), Margit, Ilonka, Aranka, Bözsi (Erzsi), Nelli, Laci (1908-1931) és Zoli (1913-1986). A lányok születési dátumát nem ismerem, mindnyájukat az auschwitzi gázkamrában érte a halál 1944 nyarán.

Apánk korai évei

Elsőszülöttként középiskolába járt és érettségizett. Mesélte, hogy esténként kint tanult az utcai lámpa fényénél, házukba akkor még nem vezették be a villanyt, petróleumlámpát használtak. A petróleummal takarékoskodni kellett.

Képzelhetjük a 10 tagú család szegényes életkörülményeit, talán csak egy közös vízcsap árválkodott az udvaron, vécé egészen biztosan a szűk lakáson kívül esett.

Magyar érettségijét dicsérettel Petőfi költészetéből tette le 1921-ben az országos Petőfi Társaság Pestről leutazó elnökének jelenlétében. Erre mindig nagyon büszkén emlékezett.

Hamarosan munkába állt és nagyapánk korai, 1924-es halálát követően a család fenntartójává vált. Egyetlen munkahelyét ismerem, a győri Back malmot. Gabona felvásárlóként a malom kis teherkocsiján naponta járta Győr környékét és a szomszédos megyéket. Gabonát vásárolt a gazdáktól. Nem volt könnyű foglalkozás és még az akkori forgalmi viszonyok között is veszélyek leselkedtek rá. Egy alkalommal kocsijával a robogó vonat elé keveredett, a mozdony elsöpörte a jármű rakterét a rakománnyal együtt. Apánk sértetlenül szállt ki a kocsiból.

Ezekben az években legfőbb feladatának öt lánytestvérének kiházasítását tekintette. Teljes életet élt, szimpatizált a cionista mozgalommal, ehhez kapcsolódó találkozókra járt és számos sárguló fénykép tanúskodik nagy, társas, főleg bakonyi kirándulásokról, dunai evezésekről, síelésekről. Testvérei és édesanyja iránt érzett kötelezettségei miatt saját család alapítására nem gondolhatott.

Szép sorban férjhez is adta a lányokat, nevelte rakoncátlan Zoli öccsét és eltemette Lacit, másik öccsét. Később Zoli is megnősült, József Mártát vette el, Peti nevű kisfiúk született.

Apánk első házassága

Végül 1930 körül házasodott. A csinos, kedves arcú, nála néhány évvel idősebb Weil Natalkát vette el. Két bájos kislányuk született, Veronka 1934 és Mártika 1936 körül.

A gyerekek remekül tanultak a győri zsidó elemi iskolában, Veronka különösen jeleskedett, csodával határos módon fennmaradt gyerekrajzait, mint már említettem, nyomtatásban is megjelentettük, amit a zsidó holokauszt gyermekáldozatainak emlékét feldolgozó budapesti Zsidó Múzeumnak és egy, a holokausztot bemutató vándorkiállításnak is eljuttattunk, az interneten is közöltünk (link).

Natalka két testvérét ismertük, bátyját, Weil Lipótot (vegyészmérnök, USA) csak hírből, apánk vele folytatott levelezése útján, és Fridka nénit, akit mi is gyakran látogattunk Pesten. Varrónőként dolgozott a háború utáni évtizedekben. Ma is kapcsolatot tartunk leszármazottaival.

Távolabbi apai rokonság

Még mielőtt folytatnám a történetet, röviden elidőznék a hajdani Krausz család mellékágain. Apai nagyapánk egyik testvérének, Simonnak (felesége neve nem maradt fenn a családi emlékezetben) öt gyermeke közül három lánya, Rózsi, Bella és Hédi a deportálást túlélve Izraelbe aliáztak. Ellenben Simon két fiáról, Miksáról és Árminról sajnos nem tudunk semmit. Apánk néha emlegette izraeli unokatestvéreit, egyikkel-másikkal még rapszodikus levelezésben is állt. Ez a szál azonban „eltűnt”, közülük soha senkivel nem találkoztunk, kapcsolatainkat sajnos kölcsönösen elvesztettük. Kár.

Apánk a munkaszolgálatban és orosz fogságban

Zoli nagybátyánk a munkaszolgálatból meglógva Pestre került, ahol, a családi legenda szerint, 1944 őszén nyilas egyenruhába bújva ki-be sétált a gettóba segítve bezárt barátain és ismerősein, amennyire lehetett. Felesége és gyermeke elvesztése után Fridka néni varróműhelyében ismerkedett meg Magdával, későbbi nagynénénkkel, akivel hamarosan házasságra lépett.

Apámat az 1940-es években szintén munkaszolgálatra kényszerítették sok tízezer sorstársával együtt. Amikor rá került a sor, 1943-44-ben, Németország és a hű szövetséges Magyarország háborús veresége már biztosnak látszott.

Muszos századával nem került ki az orosz frontra, kényszermunkát, ami teljesen fölösleges és esélytelen védművek építéséből állt, a „visszaszerzett” magyar területek határain belül teljesített.

Felesége, Natalka kétségbeesett leveléből – melyet a kislányok említett emlékkönyvében is közzétettünk (link) – itt értesült, hogy családját a Győr-szigeti gettóba hurcolták. További szörnyű sorsukról fentebb már megemlékeztem. Nehéz elképzelni, hogyan dolgozhatta föl apánk ezt a rémisztő hírt.

Az orosz csapatok feltartóztatatlanul törtek be a Kárpát-medencébe, a magyar hadsereg és a zsidó munkásszázadok szétzilálódtak. Apánk és számos munkaszolgálatos társa adott pillanatban elmaradtak a századtól és menekültek.

Egy útelágazásnál sajnos nem jó irányt választottak, az oroszok karjaiba rohantak, akik egyáltalán nem voltak meghatva attól, hogy fegyvertelen és üldözött zsidó kényszermunkásokkal találkoznak, az antiszemitizmus nem ismer határokat. Fogságba ejtették és újfent munkatáborba szállították őket malenkij robotra, ezúttal a szovjet hátországba. Apánktól úgy tudom, hogy a fogságot az Azovi tenger partján fekvő Taganrog nevű város közelében élte át (link). 

Nehéz fizikai munkát végeztettek vele, egy alkalommal, vagonkirakáskor lecsúszott a magasból és kificamította a vállát, ami a későbbi évtizedekben is mozgáskorlátozottsággal és időnként visszatérő fájdalommal járt. Szerencsére összebarátkozott egy német katonaorvossal, a tábor orvosával, aki az első kínálkozó alkalommal javasolta apánk egészségügyi indokkal történő hazaküldését. Így egy év elteltével az elsők közt keveredett haza, ahol nagy családjából Zoli öccsén kívül senkit sem talált.

Ahogy apánk sírkövén látható, Petivel, Apám gyermekeivel, Mártival és Veronkával együtt a családból tíz kisgyermek esett áldozatul az 1944-ben őrjöngve öldöklő magyar-német antiszemitizmusnak. Tiszteletből és a szeretet jeleként álljon itt teljes névsoruk: Márti, Veronka, Peti, Lacika (Margit kisfia), Évike, Marian, Anikó, Ágika, Palkó és Lacika (Bözsi kisfia). Adjuk ehhez hozzá a szoros családhoz tartozó felnőtt áldozatok számát, öt Krausz nagynénémet, két házastársukat, Apám első feleségét és nagymamánkat. Döbbenetes számot kapunk: tizenkilenc.

Az ismeretlen nagynénék túlélő férjei közül egyet-kettőt megismerhettem. Miközben Margit és Nelli házastársai, Fischer Dezső és Fried Jenő a munkatáborból nem tértek vissza, néhányan, akárcsak apánk, túlélték a munkaszolgálatot. Így találkozhattunk Ilonka volt férjével, Bakonyi Andorral, akit Apám néha meglátogatott új győri családja körében is. Nagyon jól ismertük és szerettük Abelesz (háború után Angyal) Józsefet, Jóskust is, Aranka nagynénénk egykori férjét, aki a háború után felkerült Pestre, ahol aztán második házasságában élt. A hetvenes években náluk laktam albérletben.

Talán egyszer láttam Bözsi volt férjét is, Bandel Zolit, aki új családjával 1956-ban kivándorolt Izraelbe.

Tehát, 1946. Lehet újrakezdeni ilyen helyzetben?

Szüleink találkoznak

Apánk hazaérkezett. De „mondd, van-e ott haza még …?”

Szüleink futólag ismerték egymást még a háború előtti időkből. Talán köszönőviszonyban is lehettek, de akkor útjaik nem keresztezték egymást. Akkor Berci Natalkára, Ibi, leendő édesanyánk, Szabados Gézára talált. Berci és Géza is ismerték egymást, sőt a munkaszolgálatban is együtt voltak. 1945 előtt a győri zsidó közösség létszáma ötezerre rúgott, ami egy nagy falu népessége, ahol lényegében majdnem mindenki ismert mindenkit. Sokkoló, hogy közülük csak néhány százan jöttek vissza, a túlélők pedig jogosan gondolhatták, hogy nincs ott haza már.

Berci és Ibi végül is az összezsugorodott győri közösségben találtak egymásra. A nagyon hasonló családi dráma és a kölcsönös vonzalom hozta őket össze a nagy korkülönbség dacára. Mondhatni, ellentétes pólusok vonzzák egymást: apánk racionális gondolkodású, sportos, vezetésre termett, társadalmi-politikai kérdések iránt érdeklődő egyéniségével állt szemben anyánk inkább romantikus, múltba néző és a múltat feldolgozni képtelen, apa komplexummal terhelt (vagy megáldott?), akaratos egyénisége. Az évek hosszú során köztük a legerősebb kapoccsá a mi irántunk érzett feltétel nélküli odaadás és szeretet vált. A köztük felmerült kisebb-nagyobb konfliktusok ennek jegyében mindig feloldódtak.

Anyánk anyai családja: Braunok és Kohnok

Eddig zömében apánk emlékét idéztem. Ideje mamánk életét is bemutatni. Őt is többször kikérdeztük felmenőink kilétéről és adataikról, minek eredményeként sikerült összeállítani az ő családfáját is.

Pár éve, egy 1956 óta Kanadában élő távoli rokona, a mamánkat hosszú betegsége alatt többször telefonon megkereső Takács / Friedlaender Mari közvetítésével eljutottam Bíró / Braun Gabihoz, aki Budapesten élt. Mindkettőjükkel csak kisfiúként találkoztam, mivel mamánk laza kapcsolatot tartott a távoli unokatestvérekkel, kikkel a tényleges rokoni szálat, csak ükszüleink szintjén lehetett megtalálni. Nos, Bíró Gabi elküldte nekem az általa készített családfát, melyben a Keller- és Braun-ági anyai felmenőink nagy számban megjelennek.

Édesanyánk legszorosabb családja – készítette: PKR

Sokszor elmélázok azon, hogy kiemelkedő személyekről az járja: régi, történelmi családból származik. Vajon ez miféle dicsőség, hiszen minden egyes ma élő személy kényszerűen valamilyen ősi, történelmi családból származik, biológiailag nem lehet másként. Ezzel együtt, ugyancsak elámultam, mikor a Bíró Gabi által gyűjtött részletek anyai családunk anyai ágát, azaz a Braun vonalat egészen 1791-ig vezeti vissza. Ekkor született Braun Jakab Kalmar-ban. Nem semmi! Már szinte ősi, „magyar nemesi család” leszármazottjának érzem magam! A Google szerint Kalmar egy jelentős múltú svéd város, vajon erről a városról van-e szó? Vagy talán, Colmar-ról a svájci-francia-német határ közös pontjához közel, Európa közepén? Minden esetre, a távoli Svédország nehezen képzelhető el, mint kiindulási hely. Braun Jakab felesége, Hani 1794-es születésű.

Braun Hermina, mamánk anyai nagymamája, egyenesági leszármazottja a 18. századi Braun Jakabnak. E Jakab legkisebb fiának, az 1834-es születésű Dávidnak, Anyám anyai ükapjának lehetett egy fia, aki 1860 körül születhetett. Az ő lánya Braun Hermina (1882-1944), ki mamánk szeretett anyai nagymamája, a mi egyik dédanyánk. Őt vette feleségül dédpapánk, Kohn Mihály (Muki) (1876-1944). Halálukat Auschwitz-ban lelték.

Mielőtt tovább gabalyítanám az áttekinthetetlen leszármazási gubancokat, lazításul hadd meséljem el, hogy a családi legenda szerint egyszer Mihály (Muki) dédapánk Pesten járt a rokonoknál. Hermina dédmamánk Győrből telefonon kérdezte a rokonokat, hogy van a férje, Muki. Muki …? Hát van egy kis baj, éppen fölmászott … a karnisra – hallatszott a megdöbbentő válasz … ugyanis a pesti rokonok házi mókusát is … Mukinak hívták.

Muki dédpapám egyébként kávéházi állatkereskedőként talán sosem látott élő marhát, ezzel együtt bátran, ügyesen és haszonnal adta-vette az állatokat a győri kávéházi „állattőzsdén” más állatkereskedőkkel egyetemben.

Érdemes még elidőzni a Braun ág felfejtésén, főleg azért, mert abban már Braun Hermina dédanyánk szintjén megjelenik néhány olyan szereplő, akit még mi is ismertünk. Ilyen volt (Braun) Róza néni, Hermina nővére. Róza néni szinte őskövületként, majdnem 100 éves koráig élt Pesten. Persze, ha belegondolok, jóval később mamánk is 97 éves korában ment el. Többször jártunk Róza néninél Pesten, a Trefort utcában, ahol csak ült egy nagy karosszékben, alig szólt, foga már egy sem, és nekünk, kisgyerekként puszit kellett adni „szúrós” arcára. Féltem tőle, mai fejjel igazságtalanul. Ijedtségemet csak fokozta, hogy láb nélkül született Jancsi nevű fia alacsony, guruló kis sámlin, kézben tartott fadarabok segítségével közlekedett a lakásban. Igazán barátságos ember volt, mégis szorongásomban alig mertem vele szót váltani és emlékképe ma is elborzaszt. Külsőségen alapuló előítélet, ma már tudom. Róza néni másik gyermeke Kata néni volt, akivel gyermekkorunkban gyakran találkoztunk Pesten, vagy Győrben, sokszor vigyázott ránk kisgyermek korunkban és gyakran gyártotta nekünk kedvencünket, a túrós palacsintát sok-sok túróval.

Kata néni mesélte, hogy egyik nagybátyja, Braun Gyula, vasútmérnök, élete nagy részét Törökországban töltötte. Mikor hazajött, vagy csak haza látogatott a 20. század elején, egy kis török asztalkát ajándékozott nővérének, Katának, melyet aztán tőle mi örököltünk a 70-es évek végén. Családi ereklye a távoli múltból.

Hermina dédmamánk és Róza néni másik két fivérétől származnak azok a Braunok, akik elvezetnek Braun Takács Irénke nénihez, a kanadai Takács Mari mamájához és a már említett Bíró Gabihoz is.

Álljunk meg ismét egy pillanatra. Irénke néni, Mari és Takács Pista, Irénke második férje, az 1956-os események alkalmából Győrön keresztül hagyták el Magyarországot. Nálunk töltöttek talán egy éjszakát és úgy volt, hogy mi is velük tartunk Nyugatra. Andris bátyámmal együtt, ő hét- én hatévesként, teljes menetfelszerelésben, a várható hideg téli „gyalogkirándulásra” készülve több réteg ruhába burkolva, bakancsban vártuk az indulást. Hajnalban megérkezett az előre kialkudott teherautó. Takácsék mentek, mi meg maradtunk. Mamánk hárításai láttán, apánk nem merte egyedül vállalni a „disszidálással” járó óriási felelősséget, ahogy mondta, 53 évesen nem tud még egy új életet kezdeni. Ezekben a napokban indult útnak nagybátyánk, Zoli, Ausztráliába Magda nénivel és két unokatestvérünkkel, Mártival és Magdival.

Mamánk apai rokonsága: a Keller/Kolarik ág

Áttérek röviden mamánk apai ági őseire is. Az idevágó ismereteimet szintén anyánktól szedtem össze, talán túl későn, amikor már csak a lényegre emlékezett és arra sem teljes mértékben. Így aztán az áttekintés kényszerűen egyszerűbb, mint a Braun ágon.

Apai ágon Keller Jakab dédapánk pontos születési évszámát csak becsülni tudnám. Másik dédapánkhoz mérten szerény körülmények között élt, kosárfonással foglalkozott. Kétszer nősült, első házasságából két fia született. Második felesége Koralik Berta. Nagyapánk, anyánk szeretett apja, Keller Sándor 1886/87-ben tőle jött a világra. Keller Sándor Kohn Margittal 1919/20-ban házasodott össze. E ponton találkozott a Braun/Kohn és a Keller/Kolarik család. Az itt felsoroltak valamennyien Auschwitzban haltak meg.

Mamánk, Sándor és Margit egyetlen gyermekeként 1921. július 10-én született Győrben.

Mamánk szüleinek élete

Keller Sándor nagyapánk szülei kosárfonó üzletét nem vette át. Rövidáru nagykereskedést nyitott a győri Deák Ferenc utcában, amiből bizony nem gazdagodott meg. A „csúcson” két segéddel dolgozott. Mamánk elmondása szerint kora reggeltől késő estig a bolti raktárban végezte az üzlet adminisztrációs munkáját: rendelések, árufeladások, készletezés, számlázás, könyvelés és így tovább. Ebédre hazatért az egy sarokra, a Baross úton található bérlakásukba, ahol együtt ebédelt a család.

Állandó pénzzavarral küszködött, felesége, Margit nagyanyánk szerette a szép ruhákat, nem nagyon nézte, honnan lesz rájuk költhető megtakarítás. Főzött és irányította a szobalányt, vidám dalokat, korabeli slágereket klampírozott a zongorán, ahogy mamánk mesélte. Időnként beült az bolt pénztárába, úgymond segíteni, de lehet, csak azért, hogy következő ruhája árát megkereshesse a pénztárgép fiókjában. Ebben anyánk, saját bevallása szerint, néha követte példáját. Margit nagyanyánk molett asszony volt, szerette a jó ízeket, no és az édességet. Anyám, mint mondtam, imádta papáját, Sándor nagyapánkat, és kitüntetett szeretet kapcsolta anyai nagyszüleihez, Kohn Mihályhoz és Herminához. Mihály nem egyszer kisegítette vejét, Keller nagyapánkat anyagi nehézségeiből. Jól jövedelmeztek a marhák. 

Hermina néni főzte a nagyünnepi ebédeket és vacsorákat. Viszonylag nagy, emeletes házukban jöttek össze ilyenkor a Kossuth Lajos utcában, nem messze a győri neológ zsinagógától. A földszinti lakásokat bérbe adták. Egyik bérlője a kritikus napokban galád módon feljelentette a magyar és német hatóságoknál anyánk nagyapáját, a jómódban élő háztulajdonost.

Két napig ütlegelték, hogy kiszedjék belőle, mit és hol rejteget. Senki nem tudta meg, hogyan szabadult ki arra a rövid időre, ami még a gettósításig és a deportálásig maradt. „Psszt”, ismételgette, nem szabad erről semmit mondanom. Így mesélte mamánk, aki szinte gondtalan életet élt egészen 1944-ig.

„Kékvér”, szokta emlegetni apánk már közös életük során, félig komolyan, félig viccesen, oly nagy volt a kontraszt a szigeti proli és a belvárosi, kispolgári családok életvitelében és lehetőségeiben. A különbségek 1944 nyarán tragikusan kiegyenlítődtek.

Mamánk ifjúsága

Anyám felhőtlen ifjúságát már említettem.

Anyánk a hitközség működtette elemi iskolába járt, csillagát-bogarát, ahogy kisunokáját hívta, naponta kísérte oda Kohn Mihály nagypapa. Mamánk többször emlegette a hittan tanítót, kit nem kedvelt szigorúsága miatt. Továbbtanulásra a praktikus ismereteket adó kereskedelmi középiskolát választotta szülői támogatással és ma sem értem, miért nem érettségizett le, bár a záróosztályt is elvégezte. Hiányozhatott a szülői szigor vagy az egyéni akarat és a kitartás? Táncolni, moziba gyakran járt mamájával és barátnőkkel, néha Pesten is, felkeresve az ott élő rokonságot, Róza nénit és Kata nénit biztosan.

Csinos lévén nyüzsögtek körülötte a fiúk. Nyaranta Balatonfüreden és Hévízen töltött néhány hetet mamája és a nagyszülők kíséretében. Az iskolapadból kikerülve szakmát illett / kellett tanulnia, kalaposságra adta a fejét. Vogl Bözsi Győrben, Rotschild Klára Pesten voltak a tanítómesterek, a Váci utcai Rotschild szalonban azonban csak néhány hetet dolgozott, lehet, hogy ez alibiként szolgált hosszabb pesti kiruccanásához.

Tehát mamánk körül fiatalemberek sokasága zsongott, de ő a kényeztető apai biztonságot választotta a nála 21 évvel idősebb, gyermekes, elvált férfit, Szabados Géza személyében. E találkozás már a legnehezebb időkre esett, esküvőjüket 1944 elején tartották. Géza egy kisebb győri szállítmányozási vállalat tulajdonos igazgatójaként dolgozott.

Csak pár hétig élhettek együtt, Géza rövidesen munkaszolgálatos behívót kapott.

Mamánk a tragikus időkben

Mamánk életét 1944-ben kettétörte a család elhurcolása. Egyetlen egyszer látogathatta meg férjét, Szabados Gézát a munkatáborban. Micsoda drámai előjel, hogy e látogatás éppen 1944. március 19-re, a német csapatok bevonulásának napjára esett. Többé nem találkoztak. Eichmann és néhány német bűntársa magyarországi megjelenésével, de mindenekelőtt Horthy és a magyar kormány szervezésében több százezer magyar állami hivatalnok, csendőr és vasutas hatékony közreműködésével, a közvélemény nem is hallgatólagos egyetértésével a drámai események felgyorsultak.

Néhány hét leforgása alatt mamánkat és egész családját a többi győri zsidóval együtt a Győr-szigeti gettóba, a Budai úti barakkokba, majd 1944 júniusában Auschwitz-ba deportálták. Onnan mamánk megjárta Brémát és Bergen-Belsen-t. E tragédiából a családból egyes-egyedül menekült meg, no meg férje, Szabados Géza kamasz lánya, Panni, aki szorosan összetartott mamánkkal a lágerben. Mamánk már említett visszaemlékezéseiben részletezi a lágerekben átélteket.

Megpróbálom összeadni mamánk családjának meggyilkolt tagjait is. Tizenkét főt számolok össze a szűk családban, de a családfa pontatlanságai és ismereteim hiányosságai nem teszik lehetővé a pontos számvetést a távolabbi rokonságról. Ezért a valóság ezt a számot minden bizonnyal meghaladja. Mama soha, még új családja és két fiúgyermeke születésének dacára sem heverte ki ezt a borzasztó veszteséget. Mélabúi, félelmei, depressziói, vagy ahogy összefoglalóan szokás volt mondani, „rossz idegei”, de talán még testi bajainak is egy része erre a rettenetes traumára vezethetők vissza.

A háború után

Mamánkat a bergen-belseni táborban az angolok szabadították fel. Összeszedte magát és 1945 őszén hazatért, szemben sok túlélő társával, akik nem akarták újra látni Magyarországot, ahol a családjukat ért barbárság megtörténhetett. Sejtette, tudhatta, hogy szülei és nagyszülei már nem élnek, de abban nagyon reménykedett, hogy férje, Géza a munkaszolgálatból visszatér. Az utolsó hír róla úgy szólt, hogy küszöbönálló szabadulásakor századával valahol Erdélyben vonatoztatták, amikor is a kezén keletkezett csúnya fekély miatt egy állomáson leszállt, hogy orvost kerítsen. Senki soha többé nem hallott róla.

Anyánk családjának hajdani győri bérlakásában már idegenek éltek, mivel a győri hatóságok nem késlekedtek a kiürített zsidó-lakásokat árja, magyar családok részére átadni. Így megmenekült barátoknál kapott ideiglenes szállást. Géza korábbi alkalmazottja, Krausz Miklós, akivel Pesten gyerekként mi is találkoztunk, visszatért és ismét dolgozni kezdett a Szabados Géza szállítmányozási irodájában, ahonnan mamánkat az elkövetkező hónapokban anyagilag támogatta. Némi reményt keltő fejleménynek számított, hogy dédapánk által a világégés előtt az ifjú házasok részére megrendelt és előre kifizetett koloniál bútor együttest a becsületes győri asztalos anyánknak visszatérte után hiány nélkül leszállította. E garnitúrából családunk birtokában még ma is több darab található.

Anyánk útja az apánkkal történt találkozásig vezetett, ahogy erről már fentebb írtam. Leendő apánk, Gézához hasonlóan, tizennyolc többlet évével és nagy élettapasztalatával mamánk szilárd támaszává vált.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel így jutottam el közvetlen felmenőink, azaz a sor végén lévő mamánk és papánk sorsának összefonódásához.

xxx

E ponttól új fejezet kezdődött, új történet, majd talán valaki ezt is megírja.

xxx

Epilógus helyett:

Mamánk és papánk 1955-ben – fotó fényképről: Krausz András

---

Készült 2020-2021-es „Covid napló”-m alapján.

Írta, szerkesztette, angol fordítás: Krausz Péter

---

Írta: Adler György

Bevezető helyett

Szüleim az ország különböző településeiről származnak, de az életük úgy hozta, hogy fiatal korukban Győrbe kerültek, győrivé váltak. Életük nagy és legfontosabb részét itt élték le. Minden, ami Győrről, a győri zsidóságról szól, róluk is szól.

Szép és derűs gyerekkorom volt. Szüleim néha meséltek családjukról, a múltról, de 1944-45-ről nagyon keveset. A falon egy kislány képe lógott. Ha kérdeztem, nehezen, röviden válaszoltak: eltűnt, nem jött vissza. Én pedig nem kérdeztem és azt sem, miért nincsenek nagyszüleim? A kérdések elmaradására nincs érthető válaszom. Néha egy-egy elejtett megjegyzés: X nyilas volt, Y rendes, Z megőrizte és visszaadta a szőnyeget… Ha a felnőttek társaságában el is hangzott egy-egy szó háborúról, lágerről, jött egy elterelő, hárító mondat: na, beszéljünk másról. Majd csend.  Mikor Eichmannt elfogták, nagy volt az izgalom, talán az öröm is.

Szüleimet 1978-1982 között veszítettem el. Úgy távoztak, hogy a holokauszt vagy a soá szót nem ismerték. Akkor még nem voltak „divatban”. A deportálás szó mindent lefedett. Azóta nagyot fordult a világ. Megszólaltak még élő áldozatok, és néha kortárs külső szemlélők is. Én pedig megöregedtem, és most szeretném a ritkán elhangzott mondatokat felidézni, az emlékeket összerakni, rögzíteni. Fiatal koromban, sőt még később is éltek olyanok, kiktől kérdezhettem volna 1945 előtti családomról. Nem tettem és most szembesülök az elmaradt kérdésekre remélhetett válaszok pótolhatatlanságával. Hogy válaszoljak gyerekeimnek, unokáimnak, ha ők kérdeznek?

Mint sok családban, nálunk is előkerült a félretett koffer. Levelek, igazolványok, fényképek, papírdarabkák. Ebből és az évtizedekkel ezelőtt elhangzott mondattöredékekből próbálom megírni családom történetét. Lesznek zárójelek és kérdőjelek. Csak így megy.

Az Adler család

A kőszegi zsidók eredetileg a Várvidék híres Hét Községéből (Seva Kehilot) származtak, mely 1938-ig fennállt. A hét község Kismarton (Eisenstadt), Nagymarton (Mattersburg), Lakompak (Lackenbach), Sopronkeresztúr (Deutschkreutz), Boldogasszony (Frauenkirchen), Kabold (Kobersdorf) és Köpcsény (Kittsee) voltak. A környező kisebb falvak zsidósága is ezekhez, a hét hitközség valamelyikéhez tartozott.

Az Adler család írott nyomait 1834-ig tudtam visszavezetni, ükapámra, Adler Ábrahámra és dédapámra Adler Maxra (Mordechai). Nagyapám, Adler Simon 1863-ban született Répcebónyán (Piringsdorf), ami hitközségileg Lakompakhoz tartozott. (Hatan voltak testvérek, Simon, Lipót, Jónás, Zsigmond, Adolf és Amália). Nagymamám, Steiner Röschen 1875-ben született Kismartonban.  Simonnal 1896-ban házasodtak össze. Nagyapám előzőleg négy másik fivérével és egy húgával együtt költözött a Répcebónyához közeli Kőszegre. Ekkor még meglehetősen szegények voltak.

A testvérek főleg terményekkel kereskedtek, volt kevés saját földjük is. Lassan valamivel vagyonosabbá váltak. Simon nagyapám textilkereskedő lett. Viszonylagos jobb módot és tekintélyt szerzett és rövidesen a kis kőszegi hitközség alelnöke lett. Vannak családi fotóim az Adler fiúkról. Se kalap, se szakáll se pajesz, csak komoly bajusz, mint mindenkinek akkoriban, miközben nagyon is tartották a vallási szabályokat.

Nagymamámnak kis vegyesboltja volt Kőszegen a Várkörön, ahol kora reggel frissen pörkölte és darálta a kávét a várakozó asszonyoknak. Édesapám született elsőnek, két húga (Dóra, Riza) és két fivére (Elek, Ernő) követte. 1945 nyarát egyedül ő élte meg. Riza 13 évesen diftériában, Dóra 20 évesen tüdőgyulladásban, Ernő 35 évesen vesebajban, Elek koncentrációs táborban halt meg.

Apám Kőszegen született 1898. február 2-án. A következőkben az ő történetét próbálom meg összeszedni.

Iskolákban

Mivel a család német anyanyelvű volt, 1904-ben az elemi iskola előtt elküldték a rokonokhoz Berhidára, magyar szót tanulni. 1916-ban érettségizett a kőszegi Bencés Gimnáziumban. Igen, ez akkor még lehetséges volt. Már javában dúlt az első világháború és az érettségi tablóra a diákok katonaruhában fényképezkedtek. Mint érettségizett hadköteles karpaszományos, Bruck Királyhidán (ma Bruck an der Leitha) kapott kiképzést, és mint a Vas megyei 83. számú gyalogezred zászlósa „sorfalat állt” Ferenc Jóska bécsi temetésén. Sőt, mi több, az akkor még új Tschardasfürstin-t is látta a Johann Strauss Theater-ben.

Az első világháborúban

A galíciai orosz frontra került. Százada a bevetést szerencsésen elkerülte. Itt találkozott először haszid pólisi zsidókkal, ami – ahogy sokszor mesélte – örök emléke maradt. A benne élő kép szerint egy öreg kalapos kaftános zsidó pihen egy útszéli padkán, mögötte hatalmas kő feszület. Galíciából századát az olasz frontra, a Piave mellé vezényelték, ahol már véres ütközetek folytak. Hónapokat töltöttek lövészárkokban. A hullaszag ellen arcukra kötött, rumba áztatott zsebkendőt viseltek. Hadnagyi rangot és ezüst vitézségi érmet kapott, valamint Károly csapatkeresztet. Ezektől 1942-ben a győri katonai parancsnokságon, ahová személyesen berendelték, „ünnepélyesen” megfosztották.

Mikor az olasz front összeomlott, minden felbomlott. Sikerült az olasz hadifogságot elkerülnie. Ezredes ismerőse, bizonyos Lehár Antal, Lehár Ferenc testvére, kapta fel a visszavonulók közé lovas szekerére és segítette az úton hazafelé. Letetvesedve, lerobbanva érkezett Szombathelyre, majd leszerelve Kőszegre.

Kőszegen 1920 elejéig nagybátyjai (Lipót, Zsigmond és Adolf) üzletében segített. Nagynénje, „Mali néni” vezette a kóser háztartást. A testvérek, nem tudom az okát, ez számomra örök rejtély marad, nem alapítottak családot, viszont mindenben segítették Simon bátyjuk gyerekeit. Dóra húgával együtt náluk lakott.

Építészmérnök

1920 őszén Budapestre ment, hogy beiratkozzék a Műegyetem építész karára, de a kapuban őrt álló diák-turulosok és Ébredő Magyarok zsidót nem engedtek be az épületbe, még hadnagyi uniformisban sem… Így Bécsbe utazott és beiratkozott az ottani Műegyetemre. Tanulmányaiban a nagybácsik támogatták. 1925 végén szerzett építész diplomát. A Bécsben töltött vidám évekről mindig szívesen mesélt. Beleszeretett Bécsbe, a város zenéjébe, kultúrájába. Erre tett pontot az Anschluss. Schuschnigg kancellár 1938. március 11-i rádiós búcsúbeszédének utolsó mondata így hangzott: „Gott schütze Österreich!”

Mint fiatal, okleveles építészmérnök visszatért Magyarországra. Állást keresett, és azt 1926 május 1-től, a Stadler-Hornek-Reich építőmesteri cégnél Győrben találta meg. Úgy mesélte, hogy „itt tanultam meg, hogyan nem szabad dolgozni”. Munkáját egy év múlva Bruder Ignác okleveles építőmérnök-építőmesternél folytatta, mint építésvezető. Részt vett az ekkor épülő öt lépcsőházas hatalmas városi bérházsor építésében Nádorvárosban, az Eőrsy Péter utcában. A cégtulajdonos Bruder 1930. januárban hirtelen meghalt, sírja a szigeti zsidó temetőben található.

1930. április 1-től önállósította magát, mint győri tervező és egyben kivitelező építőmester. Most már igazi győri volt, barátokkal, evezős társakkal. Első megbízásai egyike a révfalusi Rónay Jácint utca 2/a bérház áttervezése volt. Ekkor már dúlt a gazdasági válság és ő erőteljesen jelezte a vonakodó építtetőnek, hogy a terv szerinti, sokszobás nagypolgári lakások nem lesznek kiadhatók. Kisebbek kellenének. „No, de … mérnök úr, nem akarok proli lakásokat” szólt a válasz. Végül is apám érvei győztek. A két szoba hallos, személyzetis lakások mind elkeltek. „Adler úr, miért nem volt még erőszakosabb?” hányta szemére a háziúr.

Amennyire tudom, munkás évek következtek. Nem unatkozott. Sorra jöttek a megbízások a győri és környéki gyáraktól. Ekkor bővült a Linum Tauszig Textilgyár, a Grab Max és Fiai Linóleum Gyár, épültek a pápai Perutz Pamutfonó tisztviselő lakásai, az ászári Keményítőgyár, a magyaróvári Timföldgyár.

Lakóépületek közül Győrben a többszintes Kiss J. u. 23/a, az Aradi Vértanúk u. 13.  és az Árpád út 41. őrzik többek közt keze munkáját. Ez utóbbi földszintjét nyomda foglalta el, nehéz gépekkel, ma ruhaüzlet.

Családalapítás

1931-ben megnősült. Felesége Schwartz Manci (Margit), egy soproni textilkereskedő lánya volt. 1933 februárjában a Csillag Szanatóriumban megszületett testvérem, Marianne. 1934-re elkészült saját tervezésű és kivitelezésű kétszintes, négylakásos lakóháza a Dugonics u. 11-ben, melynek emeletén élt családja és itt volt, külön bejárattal az irodája is. Ez a ház is szolid Bauhaus stílusban épült.

Teltek az évek. A rengeteg munka mellett, ahogy mondani szokta, „csak télen fagyszabadság alatt tudtunk Mancival szabadságra menni, nyáron bizony leadtam a zsíromat”.

Marianne a győri zsidó elemi iskolába járt. 1943 szeptemberében nagy nehézségek árán sikerült beíratni a győri gróf Apponyi Albert Leánygimnáziumba. (Numerus clausus: 6%-os plafon!)

1944

1944. március 19-én döbbenten állt a Vilmos császár úti járdán és bámulta a Budapest felé vonuló német katonai konvojt. „Pista” szólt a mellette álló ismerőséhez, Udvaros Istvánhoz, a szociáldemokraták győri vezetőjéhez: „Ez megszállás!” „Ugyan Manókám, mire gondolsz?! Csak átvonulnak az országon” hangzott a válasz.

Az ezt követő hónapok történéseiről, a kollaboráns magyar közigazgatás botrányos világrekordjáról nem írok. Sokan, sokszor megírták. Még többen elkenték és teszik ma is.

A győri zsidóságot először a Győr-Szigeti gettóban gyűjtötték össze, majd június elején gyalog menetben a Budai úti barakk táborba zsúfolták őket. Itt volt ő is feleségével, kislányával. 1944 június 10 körül a győri Budai úti barakk gettóba jöttek a honvédségtől és „toboroztak”: „a Komárom – Szőny vasútvonalon a síneket kell helyreállítani az angolszász bombatámadás után. Aki jelentkezik kisegítő munkaszolgálatra, annak családja mentesül a németországi kitelepítéstől”.

Mancival egyetértésben jelentkezett. Elbúcsúzott feleségétől és kislányától. A döntésre, a búcsúra néhány perc állt rendelkezésre. Így lett először a komáromi Igmánd erőd lakója, majd a gánti 102/209 ill. 102/303 kmsz. munkaszolgálatos század tagja.

Hűséges pallérja, Hambeisz József, bátor volt és tisztességes. Biciklivel járt a Budai út és Komárom között. Vitte-hozta a leveleket apám és Manci között. A „hogyan”-t nem tudom. Manci levelei megmaradtak. Remény, erő, optimizmus és a teljes tájékozatlanság áradt belőlük. Semmit sem sejtett. Utolsó, ceruzás, csalódott búcsúlevele június 14-én éjjel kelt: „Mégis mennünk kell. Hajnali négykor van az ébresztő és indulunk. De erős vagyok. Te is az legyél.” Manci és 11 éves kislánya a második győri transzporttal június 17-én érkezett a végállomásra.

Munkaszolgálatos sorsát követni tudom, mert levelezett ugyancsak munkaszolgálatos, szombathelyi Elek fivérével. Elek utolsó levele 1944. november 7-én kelt Abdáról. Ezután nyomtalanul eltűnt. Apám 1945-ben még elment Abdára, mikor Radnótiékat exhumálták. Hátha. De hiába…  A valóságot 2011-ben tudtam meg. Elek századát átadták a németeknek. „1944 november 24-én a Sachsenhauseni KZ-ben regisztrálták 116509 számon. Innen átkerült az Ohrdruf KZ-be. További sorsa ismeretlen” írták az ottani dokumentációs múzeum-központból.

Szerencsésebben alakult apám sorsa. Százada a gánti bauxitbányában dolgozott. A parancsnokok és a keretlegények, úgy tűnik, emberségesek voltak. Az egyik honvédtisztes Dobi István volt.  A kisgazda. Vele barátságba került, ő segítette, ahol tudta. 1945 után is találkoztak. Hambeisz József hűségesen ide is követte. Élelmet és tiszta ruhát vitt. 1944 novemberében, a nyilas puccsot követően a honvédségi hatáskörbe tartozó munkaszolgálatos századok megszűntek. Át kellett adni őket csoportokban a németeknek. Az ő százada valamilyen – számomra ismeretlen okból – szerencsés volt. Fennmaradt az 1944. november 19-i keltezésű 1460/944 számú „leszerelési jegye”, ami számára a munkaszolgálat végét jelentette.

Felszabadulás után

Gántról elindult Budapest felé. Egy arra tartó német katonai teherautó felvette. Osztrák katonák ültek a platón. Hibátlan bécsi dialektusára megnyíltak. „Szidták Hitlert, mint a bokrot, nagyon” mesélte. Budapesten a Dob utca 19-ben talált menedéket, ahol már több győri ismerőse is dekkolt. Valahogyan gettórendőrségi igazolványa is lett, ami éjjel-nappali ki-bejárást biztosított. Azért ez sem volt életbiztosítás. Egy alkalommal a nyilasok a házba betörve a földszinten tartózkodó kb. 10 embert kihajtották „rakodásra”. Az ott valami kását kavaró győri Tenner Kata (később Vadasné) lesoványodott apámat hirtelen leguggoltatta a sarokban és rátett egy nagy vájdlingot. A visszaforduló nyilas kereste: „hol a szemüveges?” „Hát kiment magukkal!” volt Kata válasza. A kihajtott emberek soha nem tértek vissza. Január 18-án a gettó felszabadult.

Mint mérnök, már január 22-én kapott egy orosz-magyar nyelvű nyomtatott (!) igazolványt, „… munkahelyén nélkülözhetetlen, az utcán fel nem tartóztatható, más munkára el nem vihető …”. A felszabadult pesti oldal még csak lassan tápászkodott fel a romokból, amikor felkereste a Magyaróvári Timföld RT. pesti igazgatóságát. Jól ismerték az óvári munkákból. Volt kóvedja, rögtön kapott talán 1000 pengőt, mint előleget, a leendő munkákra. Akkor ez még pénz volt. Vett valahol emberibb ruhát magának és egy kapualjban egy marék Versatil ceruzát. Már a munkára gondolt.

1945. március 28-án Győr is felszabadult. Április közepén hazatért. Hambeisz József valahogy megőrizte a Dugonics utcai lakást, ami így üres volt, de a bombázásokat követően üveg nélküli ablakokkal. Nem volt egyszerű üveget szerezni. Emlékszem, még 1960-ban is egy-egy ablakkeretben két-három részből állt az üvegtábla. Az utca túloldalán lévő házat bombatalálat érte.

Várt. Várta vissza családját. „Várom vissza Mancit és játszópajtásomat, „Mamikát”, Mariannt” írta ugyancsak megmenekült sógorának Sopronba. Nem tudom, valójában mit tudott, mit akart tudni, hiszen a nyár folyamán már szállingóztak vissza a deportáltak. A Joint Győrben is várta a hazatérőket, átutazókat. Tífuszos lett, a győri kórházba került. Udvaros István, a szocdem párt vezetője, aki ekkor már Győr polgármestere volt, apácákat rendelt ágya mellé napi 24 órában. Felgyógyult. „Nem az eszemnek köszönhetem, hogy megúsztam” emlegette e hónapokat idézve.

Életben maradt, egyedül szűkebb és tágabb családjából. 47 éves volt ekkor. Élete a szörnyű tragédiát követően még koránt sem zárult le, de ez már másik történet.

---

1946-ban vésték fel a kőszegi temetőben „időben” meghalt nagyapám sírkövének hátuljára az alábbi neveket: apám felesége, Adler Manóné, Schwartz Manci (1910-1944); testvérem, Adler Marianne (1933-1944); nagymamám, Adler Simonné Steiner Röschen (1875-1944); nagyapám testvérei: Adler Adolf (1866-1944), Adler Amália (1871-1944), Adler Zsigmond (1873-1944); apám testvére: Adler Elek (1901-1944) és felesége Koritschoner Olga (1909-1945).

---

A fényképeket Adler György bocsátotta rendelkezésre.

Szerkesztette és az angolra fordította Krausz Péter

---

Írta Menzl Anna

Megjelent a Kitaibelia folyóiratban[1], 21. évf. 2. (2016), Polgár Sándor emlékszám, 2016. július 1

Nagyapám munkásságának két fő pontját a botanikai kutatás és a tanári- pedagógiai tevékenység jelentette. Botanikai saját publikációi, kollégák és tanítványok emlékiratai tanúskodnak. Tanári munkájáról, diákjai érdeklődésének felkeltéséről, szociális beállítottságáról, különösen szegényebb diákokkal szemben, már mások beszámoltak. Diákjai közül többen választották a természettudományi pályát és ezen a területén komoly sikereket értek el. Így például Leslie Zechmeister (Caltech), Winter Ernő, Zólyomi Bálint. Az évek folyamán szerencsém volt kevésbé ismert diákjaival is találkozni, akik kivétel nélkül nagy tisztelettel, sőt szeretettel emlékeztek nagyapámra. Egyöntetűen hangsúlyozták nagyapám rendkívüli szorgalmát, kötelességtudását és magas erkölcsi színvonalát. A kollégákból és a tanítványokból az évek folyamán sokszor barátok lettek, akik több megemlékezésben méltatták emberi jellemét is.

Schmidt Dávid „140 éve született Dr. Polgár Sándor (1876–1944)” című tudományos közleményében így ír Dr. Polgár Sándorról – részlet [2]

Dr. Polgár Sándor Győr megye legjelentősebb botanikusa volt. Munkásságának kiemelkedőbb eredményeit a florisztika, növényföldrajz, taxonómia, valamint az adventív flóra kutatása területén érte el. 1941-ben megjelent életműve, a Győrmegye flórája korának egyik legmodernebb monográfiája volt, amely napjainkban is sokat idézett alapmű. Felismerte és leírta hazánk egyik legritkább sárma-faját, az Ornithogalum ×degenianum-ot. Intenzív herbáriumi gyűjtő tevékenységet folytatott, gyűjtött lapjainak száma több, mint húszezer. Győri főreáliskolai (mai Révai gimnázium – szerk.) tanárként 35 éven át tanított, ahol gyakorlatias módszereivel, tárgyszeretetével generációkban formálta ki a természet iránt érzett felelősséget.

„Akinek akárcsak kis érzéke van a növényvilág szépsége iránt és ismételten ki-kirándul az árvaleányhajas vagy Corispermumos mezőkre vagy a szomszédos nyárfaerdőcskébe, annak minden egyes kirándulás egy-egy új érdekesség jutalmazza fáradságát.” E mondat jól tükrözi Polgár Sándor lelkületét és választott tudományához fűződő viszonyát. Megértően, nyitott szívvel állt diákjai előtt, akikben a természet szeretetét gyakorlatias tanítási módszereivel növelte. Botanikus kutatóként igazi tudós jellem volt, szakmai munkáit rendkívüli szorgalommal és alapossággal rendszerezte és tette közzé.

A háború alatt születtem, tehát személyes emlékem nincs nagyapámról. Amit itt elmondok, azt a néhány életben maradt családtagtól, főleg anyámtól és kortársaitól hallottam. Ők is, mint nagyapám diákjai, kivétel nélkül nagy tisztelettel és megbecsüléssel beszéltek Sándorról vagy a „Tanár Úrról”. Mint magánember persze családja ismerte legjobban.

Mind nagyapám, mind nagyanyám (szül. Csillag Margit) családja generációk óta Győr- és Komárom megyében éltek, ahol otthon érezték magukat.

Nagyapám Győrött született, apja, Pollák Farkas neve már 1844-ben feltűnik Győrött, illetve Bőnyben. A család tudta szerint Bőnyben egy ideig bírói tisztséget töltött be. Amikor a 20. század elején kötelezték a zsidókat, hogy iratokkal bizonyítsák be magyarságukat, az okmányokból kiderült, hogy Pollák Farkas részt vett az 1848-as magyar szabadságharcban és Komáromban Klapka alatt szolgált. A győri Hitközség anyakönyveiből tudom, hogy Pollák Farkas 1876-ban – amikor a törvény ezt megengedte – Polgárra magyarosította nevét (m. kir. Belügyminisztérium 6487/900 rend.). Felesége, nagyapám anyja, Teller Katalin komáromi volt.

Nagyanyám Ászáron született, ahonnan a család 7 gyermekével később Győrbe költözött. Így gyermekkoromban sokszor hallottam e környék településeiről, Bőnyről, Mórról, Ászárról, Kisbérről.

Az érettségiig nagyszüleim mindketten Győrött éltek. Nagyapámat, mint bátyját Polgár Viktort (Polgár Dénes ismert újságíró apja, 1912-2009) a Bencés Gimnáziumba iratták be, ami akkoriban Győrött a legjobb középiskola volt. Miután ebben az időben még nem létezett leánygimnázium, nagyanyám, húgai és lány unokatestvérei „hospitáltak” a gimnáziumban, azaz az osztályterem hátsó részén, feleltetés nélkül vettek részt az órákon és egyénileg tették le az érettségi vizsgákat.

Az érettségi után nagyapám a Budapesti Tudományegyetemen (ma ELTE – a szerk.) folytatta tanulmányait, míg nagyanyám a Középiskolai Tanárképző Intézetben készült a tanári pályára, amit, mint férjes asszony később, nagy sajnálatára, nem gyakorolhatott.

Az egyetemen nagyapám Mágocsy-Dietz Sándor (botanikus, egyetemi tanár, 1855-1945 – a szerk.) asszisztense volt. 1900-ben természetrajzból, vegytanból és földrajzból szerzett tanári oklevelet és ugyanebben az évben elkezdte tanári pályafutását szülővárosában, a főreáliskolában (a mai Révai Gimnáziumban – a szerk.). Doktori disszertációját „Győr vidékének vízi és vízparti edényes növényzete” címmel már, mint tanár adta be.

Nagyszüleim érdeklődése széleskörű volt. Házasságuk első éveiben igyekeztek bejárni Europát. Ilyenkor az anyagi lehetőségeiknek megfelelően, az Üdvhadsereg házaiban szálltak meg.

Később 1909 után, amikor első gyermekük, az én anyám megszületett, nagyapám folytatta botanikai utazásait. Így eljutott északon Helgolandig (Németországhoz tartozó sziget az Északi Tengeren – a szerk.) és délen Krétáig. Ezek az utazások a 20. század elején természetesen sokkal komplikáltabbak és nehézkesebbek voltak, mint napjainkban. Nagyapámnak az idegennyelvű környezet nem jelentett problémát, hiszen kitűnő latin tudásán kívül folyékonyan beszélt németül és franciául. A szakirodalmat ezen kívül még más nyelveken is olvasta.

Széleskörű érdeklődése a saját szakmáján kívül kiterjedt egészen más területekre is, ahol meglepően haladó módon gondolkodott. Olvasta és nagyon értkelte Ortega y Gasset műveit. A spanyol filozófus, aki elítélte Franco uralmát és ezért emigrálni kényszerült, kb. nagyapám kortársa volt és a filozófia modern irányzatát képviselte. Miután akkor még magyar fordítások Ortega y Gasset műveiről aligha léteztek, gondolom német nyelven olvasta őket.

Szerette a zenét. Ízlése itt is haladó volt. Kedvenc operája Bizet Carmen-ja akkoriban még nem felelt meg az általános polgári ízlésnek. De nagyszüleim aktívan is részt vettek a zenei életben, így nem meglepő, hogy Bartók Bélát, mikor utolsó győri hangversenye alkalmából a városban tartózkodott (Bartók 1940-ben emigrált Amerikába – a szerk.), otthonukban vendégül látták.  

Kirándulásairól kollégákkal és diákokkal már Boros Ádám (Boros Ádám, 1900-1973, botanikus – a szerk.) és a többiek beszámoltak. Családi kirándulások nagyrészt a Bakonyba vezettek; a botanikai megfigyelés ezeken a kirándulásokon is fontos volt. Gyakori cél volt a Cuha völgye, amit gyermekkoromban szintén az ő nyomán gyakran megtettünk, kiindulva Vinye-Sándormajorból, ahol a kulacsunkat a forrásnál friss vízzel töltöttük fel. A gyalogtúrákon túl a családi evezős kirándulások a számos győri folyón szintén lehetőséget adtak botanikai megfigyelésekre.

Az ember nem gondolná, hogy egy gyár kies környéke is növénytani érdekességeket rejt. De nagyapám fölfedezte, hogy az olajgyár udvarán, ahova a győri Bisinger sétányi lakásukból rövid sétával jutott el, adventív növények jelentek meg. Ezeknek magjai valahogy a többi olajmaggal kerültek erre a területre.

Nagyapám diákjai figyelmét a botanikán kívül a természet más területére is terelte. Ezt mutatja egy levele 1905-ből, amiben egy Győrött talált skorpiót küld a Nemzeti Múzeum állattani osztályának meghatározásra. A skorpiót egy diákja találta Győrött egy lakóház udvarán.

Feleségével és családjával nyugodt, majdnem szerény életet éltek. Anyám után még két fiúgyermekük született: Imre és Ferenc. Imre már kisgyermek korában meghalt.

Orvos fiát, Dr. Polgár Ferencet, mint munkaszolgálatost hurcolták el az orosz frontra 1942-ben, ahonnan két különböző haláljelentése is érkezett. Hogy tényleg hol halt meg, nem lehet tudni, mert az u.n. dögcédulát (a genfi egyezmények szerinti személyi igazolójegyet) már Magyarországon, megfelelő gonosz megjegyzés kíséretében elvették tőlük.

Fia halála teljesen megtörte nagyapámat. Akkor még nem tudta, hogy milyen sors vár rá, nagyanyámra és az egész győri rokonságra. Botanikus barátai, Jávorka Sándor, Soó Rezső, Zólyomi Bálint, Moesz Gusztáv, Zsák Zoltán és Boros Ádám együttesen kérvényt nyújtottak be, hogy nagyapám számára kivételes elbánást eszközöljenek ki. Mint anyámtól tudom, az engedélyt megadták, de valaki „elfektette” és csak a háború után került elő.

Így nagyapámat sok megaláztatás után feleségével és más családtagokkal 1944-ben Auschwitzban ölték meg.

Korai brutális halála engem még ma is végtelen szomorúsággal tölt el.

Zürich, 2016 január

---

Szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter

---

[1] A Kitaibelia botanikai-természetvédelmi folyóirat a Pannon Ökorégió (Kárpát-medence) területéről publikál eredeti közleményeket florisztikai, növényföldrajzi, taxonómiai, nevezéktani, társulástani, ökológiai, természetvédelmi botanikai, tudománytörténeti témában. Az 1996-ban alapított folyóirat címe Kitaibel Pálnak (1757–1816), a legkiválóbb és legsokoldalúbb magyar botanikusnak igyekszik emléket állítani. Kiadó: a Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kara

[2] Kitaibelia Archivum, Évf. 21 szám 2 (2016), Polgár Sándor emlékszám 2016 július 1

Befejezetlen beszélgetés Bánki Péterrel, győri holokauszt túlélővel

Péter 87 éves, 1938-ban született Győrben.

Töredékes és itt-ott homályos beszélgetésünkre telefonon került sor 2024 december végén. Ez év január közepére személyes győri találkozón szándékoztuk tisztázni a nem egyértelmű információkat és Péter családi fényképeket is át akart átadni publikációs célra. E találkozóra azonban nem került sor. Tervezett találkozónk napján Győrbe utazva, nem ott élek, hiába csöngettem a lakásán, mert időközben Péter súlyos egészségi okok miatt kórházba került. Sikerült meglátogatni a kórházban, de ott a beszélgetés folytatására természetesen nem volt lehetőségünk. A látogatást követő megkeresésemre egyik fia telefonon minden kapcsolat elől elzárkózott. Másik fiát nem találtam meg.

Ez a negyedik győri holokauszt túlélővel készült anyagunk. Több győri sorstársról nincs tudomásom. Péter életútjának telefonon megismert adatait vele utólag ellenőriztetni nem tudtam és nem is tudom már.

A róla szóló töredékeket mégis kötelességemnek érzem megjelentetni, mintegy leróva tiszteletemet Bánki Péter előtt. A vele nem egyeztetett publikálás etikai kockázatát vállalom. Pontozások a szövegben adathiányra és a közölt információval kapcsolatos bizonytalanságokra utalnak.

---

Péter szülei

… 1938-ban jöttem a világra … … édesapám zsidó családba született. … munkaszolgálatos volt …  rá alig emlékszem, mert 194…-ben meghalt a keleti fronton, az oroszországi Tula régióban. Nem ismerem a halálának okát, talán lelőtték, talán flekktífuszt kapott … Így aztán félárvaságra jutottam. Apám halála kihatott egész életemre …

Gyermekélet az édesapa halála után

Homályos emlékeim vannak … az 1940-es években egy időre Győrben anyámmal együtt börtönbe kerültem, mert az utcára egy nylonszerű anyagból készült átlátszó kabátban mentem ki és nem tűztük ki kívülről a sárga csillagot. Nagy börtön hodályra emlékszem, ágyunk nem volt, úgy százan lehettünk összezárva …

Másik emlékképem, hogy anyámmal Apor Vilmos győri püspöknél jártunk segítségét kérve, hogy megkeresztelkedhessünk és így megmenekülhessünk az üldöztetés elől … A püspöktől katolikus imakönyvet kaptunk … Felrémlik bennem, hogy Győrben egy Szelestey nevű plébánosnál bujkáltunk … (Szelestey Béla (1903-1986) 1935-től lelkész, majd plébános Győr-Nádorvárosban; forrás – a szerk.)

1944 júniusa …

Nem deportáltak minket …

A háború után …

Egy időre egy ORZSA (?) nevű zsidó szervezethez kerültem Budapestre. Itt árva zsidó gyerekeket gondoztak és cionista eszméket tanítottak … emlékszem, cionista dalokat énekeltünk …

Az az érzésem, hogy anyám valahogy szabadulni akart tőlem, mivel apám, azaz férje nélkül engem lényegében nem vállalt fel. Újra akarta kezdeni széttört életét és férjhez ment Steiner Gyulához, aki egy győri lakatos üzem tulajdonosa volt, később önálló lakatosmesterként dolgozott (Steiner Gyula a győri Zsidó Hitközség elnöke volt az 1960-as években – a szerk.) … Rosszul alakult kapcsolatom anyám új férjével …

… egy-két osztályt végeztem el Győrben, majd elküldtek élni Pestre anyám bátyjához, ahol tovább folytattam az iskolát … egy idő elteltével levelet írtam anyámnak, mert vissza akartam jutni Győrbe …

Újra anyámhoz kerültem, de változatlanul teher voltam a családban. Mostoha apám egész nap dolgozott …, anyám a háztartással foglalatoskodott … Többször elhangzott, szinte fenyegetésként, hogy elküldenek Pannonhalmára tanulni a bentlakásos gimnáziumba, hogy „kispap” legyek …

Egy veszekedést követően otthagytam az otthonunkat …

Hogyan alakult későbbi életed?

Elvégeztem a győri zeneművészeti szakközépiskolát, népszerű nevén a „konzit” (konzervatóriumot) hegedű szakon. Nem lévén otthonom, az iskola megengedte, hogy óráimra ott gyakoroljak … később három éven át a győri Zenei Tanárképző Intézetben tanultam és hegedű tanári diplomát szereztem … (abban az időben, a győri tanárképzés a budapesti Zeneakadémiához tartozott, a későbbiekben önálló főiskola lett, majd ez az intézmény olvadt bele a győri egyetem szervezetébe – a szerk.)

Egy ideig tagja voltam a Líra nevű zenekarnak (?) …, amelyikkel nyaranta Balatonfüreden játszottunk…

… évtizedeken át a győri Liszt Ferenc Zeneiskolában tanítottam. … a hetvenes években tagja voltam a Győri Filharmonikus Zenekarnak és játszottam a győri színház zenekarában is …

Apai nagybátyám segítéségével lakást vásároltam … és megnősültem. 58 éven át éltünk együtt feleségemmel, aki egy évvel ezelőtt hunyt el rákban …

Ma

Nyugdíjba menetelem után … néhány évig egy trióban hegedültem hasonló korú társakkal, majd a trió megszűnt, egy ideig még ketten folytattuk a közös zenélést … ma már nem nyúlok a hegedűhöz …

Két fiam van …

… néha motorbiciklin eljártam uszodába, hogy társaságban legyek. Időnként találkoztam egy Győrszentivánon élő unokatestvéremmel …

---

A telefonos beszélgetés itt ért véget …

---

A beszélgetést lefolytatta, szerkesztette, az angol fordítást készítette: Krausz Péter

Köszönet Spiegel Marinkának, aki pontosította Péter zenetanári diplomája megszerzésének intézményi hátterét.

---

Menzl Anna, győri holokauszt túlélő interjúja

Szóbeli interjút Annával a United States Holocaust Memorial Museum készített „Oral history interview with Anna Menzl” címmel, amely megtalálható a Múzeum archívumában. Lent közöljük az USHMM publikáció linkjét és referenciáit. Az interjút Anna szíves egyetértésével és az USHMM jogainak elismerése mellett tesszük közzé.

Anna 1942. június 13-án született Szegeden. Tizennégy éves kora óta Svájcban él.

Édesapja, Menzl György (Orosháza, 1906. augusztus 12 – Egg, Svájc, 1983), akinek családja eredetileg újvidéki eredetű (ma Novi Sad, Szerbia). A Menzl família már a 19. század elején Szegedre költözött.

Édesanyja Polgár Erzsébet (Győr, 1909. augusztus 25 – Egg, Svájc, 1983) a győri Dr. Polgár Sándor lánya, aki korának neves botanikusa (Győr, 1876. december 13 – Auschwitz, 1944. június 15; felesége: Csillag Margit). A Polgár család tagja volt továbbá Polgár Dénes (Győr, 1912 – Budapest, 2009), ismert újságíró.

Anna születésekor a család Szegeden élt. Miközben édesapja munkaszolgálatos a keleti fronton, 1944-ben innen deportálták a családot Annával együtt Ausztriába. Szabadulásukat követően a család egyesült Szegeden, majd 1946-ban Győrben telepedtek le. Svájcba „disszidáltak” 1956-ban.

A nagyon részletes, magyar nyelven készült életinterjú Annával itt található.

Anna részt vett a deportálások 80. évfordulóján Győrben rendezett Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozón 2024. július 4-7 között.

---

© United States Holocaust Memorial Museum: USHMM: RG-50.944.0116; Title: Oral history interview with Anna Menzl; URL: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn723336;
United States Holocaust Memorial Museum Collection, Washington D.C.

---

Szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter

Interjú Székely Tamással, győri holokauszt túlélővel

Tomi egyike az utolsó győri túlélőknek. Nemrég múlt 82 éves, 1942. november 22-én született. Kicsivel több mint másfél éves, amikor családjával deportálták. Ma Győrben él.

Hallottál-e édesanyádtól felmenőidről és születésed körülményeiről?

Apámmal, Dr. Székely Istvánnal sohasem találkoztam. Két héttel a születésem előtt munkaszolgálatban halt meg gyomorlövéssel a keleti fronton. Születésem után anyámat, Székely Istvánnét (Neuländer Gizellát) és engem a pesti zsidó kórházban meglátogató anyai nagyszüleim, amíg csak lehetett, eltitkolták gyászukat fiatalon megözvegyült anyám elől. Anyai nagyszüleim, név szerint Neuländer Ferenc és Ferencné (sz. Weinberger Jolán), Kunmadarason éltek, ahol nagyapa gabona nagykereskedő volt.

Apai nagyapám, Székely (Schwarz) Dezső, a dédapám által alapított, neves, győri Rába kályhagyár tulajdonosa volt. Főleg takarék- és folyton égő tűzhelyeket gyártottak. 2000 körül ráakadtam egy általuk gyártott régi RÁBA kályhára, amit boldogan megvettem és rendbe tettem. Hétvégi telkemen lévő házban helyeztem el, ahonnan – igazi balszerencse – egy betörő ellopta.

Mit tudsz 1944-es deportálásotok körülményeiről?

Másfél éves voltam, természetesen nem maradtak személyes emlékeim. Elmondásból persze tudom, hogy engem anyám kunmadarasi családjával, tehát anyai nagyszüleimmel és anyám húgával együtt hurcoltak el a szolnoki cukorgyár területén kialakított gettóból [1], ahova Karcagon át kerültünk.

Az un. „szerencsések” közé tartoztunk mert Szolnokról két vonat indult 1944. május 20-26 között, az egyik Auschwitzba, a másik Ausztriába. Mi Ausztriában kötöttünk ki, Strasshof-ban, egy Bécs melletti koncentrációs táborban. Ember Mária jól ismert „Hajtűkanyar” c. könyvében megemlékezik egy vele egy vagonba zárt kisgyermekről, aki végig bőgte a vonatutat. Állítólag én voltam ez a kisgyerek, ha mégsem én, akkor akár lehettem volna.

Győri apai felmenőimet, akárcsak a legtöbb győri zsidót, Auschwitz-ban, gázkamrában gyilkolták meg már az érkezésük napján. Ezt túlélőktől tudom. (L. ezzel kapcsolatban: Életesély vagy biztos halál – a szerk.)

Mi történt Strasshof-ban és azt követően?

Strasshof átmenő gyűjtőtábor volt. Innen osztották be kényszermunkára a deportáltakat, illetve tovább szállították őket más koncentrációs táborokba.

Egy osztrák parasztgazda igényelte ki családunkat mezőgazdasági munkára az osztrák-cseh határ közelében található Blaustaudenhof elnevezésű gazdaságában végzendő munkára. Ez a gazdaság a Bécstől kb. 80 km-re északra fekvő Laa an der Thaya régióban található. Itt dolgoztatták családom felnőtt tagjait több mint 30 másik zsidó társukkal 1944 augusztusától 1945 áprilisáig.

Az istálló feletti padláson laktunk. Amíg családom a földeken dolgozott, velem Székely Judit, akkor 13 éves unokatestvérem törődött, nagymamám testvérének a lánya, mindenhová az ölében cipelt magával. Judit később egyetemi tanár lett. Egy emberséges osztrák csendőr naponta tejet szerzett, ezzel lényegében biztosította a túlélésemet.

Nagyapám, Neuländer Ferenc, naplót vezetett a Blaustaudenhof-ban történtekről, majd Theresienstadt-ba történt elszállításunkról és ott tartózkodásunkról. E napló, legalább is az 1945. januártól íródott része (1945. január 1 – június 17) ma is a birtokomban van.

Rövid részletek a naplóból az osztrák gazdaságban végzett nehéz fizikai munkáról, a foglyok lelki állapotáról és a Theresienstadt-ba érkezésről a felszabadulásig. Nagyapa többször név szerint is említi Tomit (Tamást).

„Blaustaudenhof, 1945. február 21, szerda
Idő hideg. Munka: fa és trágyahordás, délután pedig ismét sárgarépa válogatás, ami a hideg idő miatt igen nehéz…”

„Blaustaudenhof, 1945. február 25, vasárnap
… reggel még az ágyban mindenki elmeséli álmát …, 90% az otthonról álmodik … miként fognak hazajutni, de nem azért mintha otthon is akarnának maradni, hanem … új hazát keresni, amennyiben nem lehetünk a saját szülőföldünkön egyenlő jogú polgárok.”

„Blaustaudenhof, 1945. március 6, kedd
… a fafűrészelés nem ment olyan könnyen /az asszonyoknak – szerk./ … ez nehezebben ment, mint a kúpolás, uborkaszedés, kévekötözés, konkolytalanítás, szénagyűjtés, tengeritörés, trágyahordás, trágyaszórás, jégtörés, faaprítás, kenderkóró vágás, krumpli- és sárgarépaszedés, krumpli prizmázás, répamagszedés, tengeri morzsolás, céklaszedés, répareszli vagonkirakás.”

„Blaustaudenhof, 1945. március 10, szombat 
Ma Gizike (Tomi édesanyja – szerk.) születésnapját úgy ünnepeltük, hogy anyja sütött valami tésztát … Tamás nagyon édesen felköszöntötte anyát.”

„Úton Theresienstadt felé, 1945. április 15, vasárnap
Heinrichschlag (ma Jindris, Csehország, közel a cseh-osztrák határhoz – szerk.), ide érkeztünk tegnap este, de úgy, mint az előző helyeken, nem akartak befogadni … 3 autón 200-an vagyunk, ukrán, orosz és magyar, kik már 9 napja vagyunk úton élelmezés nélkül, egyik faluról a másikra, … gyalog vagy autón, vontató traktoron, lovas vagy ökrös szekéren… 
Többször igen sokan lemaradunk és ezek gyalog kénytelenek menetelni hegyre fel és le. Egy egész éjjeli menetelés alkalmával Gizike a drága Tamással kis kocsijával lemaradt a sötét éjszakában … 

… magyar katona alakulatokkal találkoztunk …, kik igyekeznek bennünket élelemmel kisegíteni konyhájukról, de amint látni, nekik sem igen van, mert a németek nem akarják pótolni a hiányzó szükségletüket… Mi a falu végén Schuster nevű parasztnál lettünk elhelyezve egy piszkos csűrben … nagyon keveset aludtam, mert igen nagy lelkiismereti kérdést csinálok abból, miért nem bújtunk el Blaustaudenhof-ban, amikor Katikám és Jolánkám erre határozottan kértek. Így szinte magam tudtam családom gyilkosának, mert innen nem látok kiutat…”

„Theresienstadt, 1945. április 28, szombat
Folytatom leírásom a Theresienstadt 4. számú barakkban, hova 4 napi és 4 éjszakai vagonban utazással tegnap hajnalban érkeztünk. Hogyan néztünk ki, azt leírni a rendelkezésemre álló papír kevés volna. Amit itt látni és hallani lehet, főként a birkenau-auschwitzi lágerből jöttektől, borzalmainál fogva még a papír sem tűrné … állandó könnyben van a szemem és nem tudok elég hálát adni, hogy minket a véletlen … a borzalmaktól megszabadított, mert emellett eltörpülnek … vándorlásunk szenvedései, de még a szolnoki pokol is …”

„Theresienstadt, 1945. május 1, kedd
Újabb hír, hogy ma aláírták a békeszerződést, így rövidesen mehetünk haza. Theresienstadt zsidó kormányzója, Murmelstein, kit az SS nevezett ki, lemondott, helyébe Maizner (A. Meissner – szerk.), volt cseh miniszter lett megbízva. Két nap után megszűnt minden légitámadás.”

„Theresienstadt, 1945. május 3, csütörtök
Ma nem erősítik meg az elsejei hírt, csak annyi, hogy a Führer a bolsevikok elleni harcban hősi halált halt, Dönitz lépett helyébe … még mindig nincs béke és mi itt minden fertőtlenítés nélkül cca. 1000-en 200 négyszögölös körülkerített deszkabarakkban vagyunk bezárva … bizonytalan ideig. Itt a fő valuta a dohány és a kenyér, van ugyan zsidó pénz is, de sem ezért, sem márkáért nem lehet kapni semmit, ellenben 6 cigarettáért egy jó pár cipőt … ha rágyújtok, orvosok, ügyvédek és jobb emberek jelentkeznek a csikkre …”

„Theresienstadt, 1945. május 6, vasárnap
 … jönnek a városból különböző hírekkel: cseh zászlókat tűztek a kapuőrségekre, cseh kokárdás, karszalagos cseh zsidók … ujjong a nép az utcán, délutánra van jelezve az angolok bevonulása … Sajnos tegnap nekünk igen rossz napunk volt, szegény Tamásnak éjjeli magas hőemelkedés után … középfültőgyulladása lett … Ma megjelent hirdetmény szerint … a genfi vöröskereszt védelme alá kerültünk …”

„Theresienstadt, 1945. május 9, szerda
… nagy harci zaj után megkereste a várost az orosz vezető tiszt, bement a városparancsnoksághoz jelenteni, hogy a környék a németektől megtisztítva. Legyünk nyugodtak, ők tiszteletben tartják a nemzetközi vöröskereszt jogait, senkinek bántódása nem történik és kérte, hogy a zsidók sárga csillagát távolítsák el. Nagy volt az öröm és az ujjongás…”

„Theresienstadt, 1945. május 31, csütörtök
Ma … a Magyar Bizottság tagja lettem …, mely bizottság bizottságnak hivatala a magyarok haza szállításának rendezése”

„Theresienstadt, 1945. június 8, péntek
Tegnap délután 3 órakor vagoníroztunk … az én kocsimban 34-en vagyunk, melynek én vagyok a parancsnoka, sajnos egészségileg nem vagyok jól …”

Amint a naplóból is kiderül, 1945 áprilisában Theresienstadt-ba irányítottak minket. Itt szabadultunk fel 1945. júniusának első napjaiban.

Ekkor két és fél éves voltam, de a sok nélkülözés miatt nem fejlettebb, mint egy másfél éves gyerek a csecsemő kori elégtelen táplálkozás miatt. E kritikus korban főleg a földeken talált marharépán éltem, állandóan ezt rágtam, szinte reszeltem fogaimmal. Az alultápláltság hátrányát igazából később sem sikerült ledolgoznom. Jóval később, anyámmal sétálva néha répa szemétre leltünk az utcán, amit én, elmondása szerint, arrébb rugdostam, nehogy a járókelők eltapossák az ennivalót. Anyám ezt megkönnyezte.

Theresienstadt-ból vonattal érkeztünk Budapestre 1945. június 21 körül. Apám budai lakását a Hattyú utca 1 alatt kilőtték az ostrom alatt. Így mamámmal Kunmadarasra utaztunk tovább az ugyancsak hazaérkezett anyai nagyszüleimhez. Ekkortájt érkezett a hivatalos értesítés munkaszolgálatos apám haláláról.

Szegény Neuländer nagyapám nem sokáig élvezhette a szabadságot, 1946-ban áldozatul esett a hírhedt kunmadarasi pogromnak [2]. Ma sem találok szavakat e szörnyűségre, az antiszemitizmus eme rettenetes megnyilvánulására, ami csupán egy évvel a zsidók elleni tömeggyilkosság után játszódott le.

Hogyan folytatódott életed a pogrom után?

A kunmadarasi borzalmakat hátrahagyva mamámmal Győrbe költöztünk, bár apám győri rokonságából nem tért vissza senki. Négy-öt évesként én lettem a kályhagyár törvényes örököse. Anyám 22 évesen átvette az ekkor főleg szervizmunkákkal foglalkozó gyár irányítását egészen 1948-as államosításáig és felszámolásáig. Az eltulajdonított gyárért minimális kártérítést kaptunk már a rendszerváltozást követően az 1990-es években.

Töredékesen már saját emlékeim is vannak ebből a korszakból. Így például az, hogy a kályhagyárba érkező levelek borítékjáról mamámmal leáztattuk a bélyegeket, amiket aztán albumba tettünk. Ugyancsak emlékezem és elmondásokból is tudom, hogy a 40-es években én váltam az összezsugorodott győri zsidó közösség egyik kedvencévé, hiszen korombéli zsidó kisgyerek egy sem élt közöttünk.

Kezdetben társbérletben laktunk egy szovjet-orosz katonatiszttel az Árpád út 42 alatt, aki sokat ivott, időnként lövöldözött a lakásban. Ugyanakkor nekem csokit (!) és tubusos tejkrémet hozott, ami akkortájt nem kis dolog volt.

A negyvenes évek vége felé anyámnak sikerült lakást vásárolni az Árpád út 23/b alatt. Ekkortájt ment újra férjhez, Székely (Schwarz) Imréhez, aki 20 évvel volt idősebb nála. Éva húgom 1950-ben született.

Hova jártál iskolába?

1948-ban lettem elsős a győri Tanítónőképző gyakorló iskolájában. Én voltam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában és úgy emlékszem, hogy egy fiatal rabbi még hittanórát is tartott nekem, a héberrel is megpróbálkozott. Kikereste a héber nevemet, ami Simson vagy Sámson. Ma is őrzöm akkori héber tankönyvemet.

Az új lakáshoz nagyon közeli Nagy Jenő utcai általános iskolába jártam, ami egy ideje Radnóti Miklós nevét viseli.

A Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem 1960-ban. Elsőre nem vettek fel az egyetemre, ezért műszerész tanuló lettem a MÜM 14-es szakmunkásképző intézetben, ahol elektroműszerész szakmunkás bizonyítványt szereztem. Ezt követően a lipcsei, illetve a jénai egyetemen (NDK) műszer-automatikát és vezérléstechnikát tanultam, de meghátráltam az abszolutóriumtól. Ez a 60-as évek közepére esett. Visszatértem Magyarországra és Budapesten a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolába jártam 1965 körül.

Az ezt követő évtizedek során sokfelé dolgoztam, német, angol és orosz nyelvtudásomat a magyar mellett igyekeztem jól hasznosítani. Ausztriában üzletkötőként és egy banknál is alkalmaztak, majd létrehoztam saját cégemet, egy kereskedelmi irodát. Egy ideig kereskedelmi tanácsadóként dolgoztam Izrael budapesti érdekvédelmi hivatalánál is, ami elődje volt a később létesült izraeli nagykövetségnek.

2000-ben mentem nyugdíjba, megházasodtam, Győrbe költöztem, ahol ma is élek Márti feleségemmel együtt.

Milyen a kapcsolatod a zsidósághoz?

Érzelmileg mélyen zsidónak érzem magamat. Amíg nem kényszerültem járókeret használatára, itt Győrben rendszeresen eljártam a péntek esti imákra a zsinagóga melletti imaterembe. Mindig részt veszek a holokauszt megemlékezésen a temetőben. Szívfájdalmam, hogy nem tudom követni héberül az imákat.

Bölcsen veszem tudomásul és öröm számomra, hogy egy korábbi kapcsolatomból született, ma 31 éves fiam, akivel kisgyermek kora óta szoros kapcsolatban állok, és aki ma Izraelben él, igazi vallásos zsidó, aki a kóser étkezés szabályait is követi. Büszke vagyok fiamra, Angliában és Tel-Aviv-ban végezte felsőfokú tanulmányait és ma felelősségteljes munkája van egy izraeli vállalatnál. Nemrég bekövetkezett 82. születésnapomon Győrben köszöntött fel.

Érdeklődéssel követem a zsidósággal kapcsolatos győri eseményeket, szorgalmas olvasója vagyok a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány honlapjának és hírleveleinek is.

Tomi, köszönöm a beszélgetést.

---

Az interjút készítette, szerkesztette és angolra fordította, az illusztrációkat az interjúba illesztette: Krausz Péter

---

[1] A szolnoki cukorgyár gettó: „A négy-ötszáz idénymunkásra méretezett szálláshelyre 4700 embert zsúfoltak össze, ahol tíz-tizenkét napot kellett szörnyű körülmények között eltölteniük, a döntő többségnek a szabad ég alatt. Helyzetüket súlyosbította, hogy a második-harmadik nap esni kezdett az eső, ami öt napig nem állt el.” (Szeged.hu)

[2] A kunmadarasi pogrom antiszemita cselekménysorozat, amelyre a második világháború befejeződését követően került sor, 1946. május 21-én. Egy állítólagos spekuláns, illetve „árdrágító” ellen kitört, a piactéren kezdődő zavargásoknak három halálos áldozata volt, mindannyian a deportálásból hazatért, helyi zsidók voltak. Az események elfajulásában egy vérvádról szóló szóbeszéd is közre játszhatott, miszerint a helyi zsidók keresztény gyermekeket raboltak volna el. A lincselésben részt vevők közül a Népbíróság kilenc személyt ítélt el, néhányukat halálbüntetéssel sújtva, amit később a budapesti rendes bíróság börtönbüntetésre enyhített. Az esemény irodalmi feldolgozása Závada Pál 2016-ban megjelent regénye, Egy piaci nap címmel. (Wikipédia https://hu.wikipedia.org/wiki/Kunmadaras) Álljon itt a három áldozat neve: Kuti Ferenc, Neuländer Ferenc (Székely Tamás nagyapja) és Rosinger József. (Magyar Narancs, https://magyarnarancs.hu/tudomany/emberevok-111640) (A szerk.)

---

Beszélgetés Faludi Ágival, győri Holokauszt túlélővel

Ágival telefonon beszélgettem és személyesen is találkoztunk múlt december végén és 2025. január elején. Szinte az első mondata az volt, hogy „… de én nem is vagyok győri!”. Azonban ezt se ő, se én nem tekintem mérvadó kijelentésnek, hiszen Ági a későbbiekre nézve oly meghatározó gyermek- és fiatalkorának nagy részét, 25 esztendőt Győrben töltött családjával együtt, ahol 70 évvel ezelőtt meg is ismerkedtünk.

Mikor és hol születtél, Ági? Mutasd be nekünk szüleidet!

1942-ben Budapesten születtem.

Mamám (Grünbaum Aranka, 1914-2003) Nógrád megyéből származott, egyik felmenő családjában tizenhat (!) gyermek született. Kocsmáros dédapám gyerekeit mind taníttatta. Szlovákiában is éltek rokonaink. Nagymamám kóser háztartást vezetett, a családjában, akárcsak az elődök, az ortodox vallási irányzatot követték. Férje, tehát anyai nagyapám, raktárnokként dolgozott.

Házasságukból anyám már Budapesten, 1915. december 21-én született. Egy testvére volt, György.

Apai ágon a család a Borsod megyében élt. Nagyapa foglalkozása bányatérmester, korán meghalt. Apám Faludi (Fried) István Sajóvárkonyon született 1908-ban, egy testvére volt, György, aki a háború után jelentős pozícióba került a nyírbátori szeszgyárban.

Szüleim szép emberek voltak. A családi legenda szerint anyu szépsége József Attilát is megérintette egy találkozójuk alkalmából. Apám és anyám Budapesten házasodtak meg 1939-ben. Ekkor már nehéz idők jártak. 1942-ben jöttem a világra, tehát idén leszek 83 éves.

Mi történt veletek a vészkorszakban?

A fasizmus európai előretörésekor még voltak illúziók és remények családunkban. Ezt bizonyítja anyám „Mussolini-nek írt” levelező lapja 1933-ból.

Aput nagyon korán elvitték munkaszolgálatra, amire hosszú éveken át újra és újra behívták. Dolgoztatták a keleti fronton a Kárpátokban éppúgy, mint a háború vége felé a fertőrákosi kőfejtőben. Munkaszolgálatból szabadulva szerencsére nem került orosz hadifogságba. Egyik, lehet, hogy éppen 1945-ös szerencsés hazatértekor, erre pontosan emlékszem, megjelent valaki szedett-vedett katonaruhába öltözve a lakásunkban, én meg, hároméves kisgyermek, ijedten elbújtam a cserépkályha mögött. A belépő idegen az apám volt. Nem szívesen beszélt a kényszermunkában töltött évekről és így nem is tudtam meg sokat a viszontagságairól. Arra emlékszem, hogy súlyosan megbetegedett tífuszban, de oltást kapva, amitől nagyon magas láza volt, megmenekült.

Anyám testvére, Grünbaum György, flekktífuszt kapott a munkaszolgálatban Gomel környékén (Fehéroroszország). A súlyosan beteg Gyurira rágyújtottak egy barakkot, így érte a halál.

Apai nagyanyám túlélte a szörnyűségeket, nagyapám még korábban természetesen halállal halt meg.

1944-ben, a gettó előtti időkben, másfél évesen anyám vitt karban valahova villamoson, de zsidók akkor már nem utazhattak villamoson. Az utastársak egyszerűen lelöktek minket a járműről.

Végül anyuval és anyai nagymamámmal (elhunyt 1966-ban; anyai nagypapám még 1927-ben) a pesti gettóba kerültünk, ahol a Rumbach Sebestyén utcában éltük át a nehéz időket. Nagyon kevés ennivalónk akadt, éheztünk. Sokat síró kislány voltam, megtetvesedtem és nullás géppel levágták a hajam.

A gettó bejárata előtt légvédelmi ágyú állt. Gyakran tüzelt hatalmas robajjal, belereszkettek a lakóházak, mind kitörtek az ablaküvegek, amit a lakók, mi is, az ablakokhoz tolt bútorokkal igyekeztek pótolni. Ezt azért fontos említeni, mert 1944 tele a század egyik leghidegebb tele volt.

Az ostrom vége felé már annyira elfásultunk, hogy légitámadás idején se mentünk le a pincébe.

Anyám a túlélés, tehát élelemszerzés céljából takarítani járt az Astoria Szállóba, amely a Gestapo központja volt a német megszállást követően. De a deportálás szerencsére nem ért el minket. A pesti gettót 1945 elején az oroszok szabadították fel. Semmi rosszat nem mondhatok az orosz katonákról. Nagyon szerették és óvták a gyerekeket, még csokoládét is kaptam tőlük.

A felszabadulás után újra indult az élet. Számodra ez mit jelentett?

Apu tehát hazajött és egyesült a család. Továbbra is Budapesten éltünk. Laci öcsém 1946-ban született.

A Páva utcai JOINT óvodába jártam, ahol a napi ellátáson túl fel is ruháztak minket. Felvittek egy hétre a Sváb hegyre is, hogy feljavítsák fizikai állapotunkat. Gyakran ettünk itt csokit és csukamájolajat, az utóbbi nem lett a kedvencem.

A Mester utcai általános iskolába kezdtem járni.

Apu nagyon nehezen talált munkát. Végül egy TÜZÉP telepen dolgozott „aprófa kötegelő” munkakörben. Erre azért emlékszem, mert egy rám vonatkozó iskolai kérdőívbe foglalkozásaként ezt írták bele. Belépett a kommunista pártba. 1950-ben a győri TÜZÉP telepen vezetői megbízatást kapott. Ekkor költözött le a család Győrbe. Győrben folytattam az általános iskolát, majd a Kazinczy Ferenc Gimnáziumba jártam és ott is érettségiztem 1960-ban. Úgy emlékszem, hogy a gimnáziumban részben „kivetkőztetett” apácák tanítottak magas színvonalon.

Hol kezdtél dolgozni? Hogyan alakult a család élete?

Egy győri gyógyszertárban asszisztens lettem, aztán munka mellett Sopronban elvégeztem egy szakasszisztensi tanfolyamot. Végig hű maradtam a gyógyszertári munkához.

1966-ban férjhez mentem, de nem sikerült a házasságom, 1972-ben elváltam. Később, 30 éven át tartó partneri kapcsolatom ellenére sosem akartam újra házasodni a kezdeti keserű tapasztalat miatt.

Laci öcsém az 1960-as években a budapesti Bánki Donát Műszaki Főiskola elektrotechnikai szakára járt, majd Pécsett mérnöki diplomát szerzett. Szüleim 1974-ben visszaköltöztek Budapestre. Egy évre rá, 1975-ben én is követtem a családot, így 25 éves győri jelenlétünk megszűnt.

1978-ban meghalt az apám. Özvegy édesanyámat abba a házba költöztettük, ahol én mind a mai napig élek. Anyám 1993-ban hagyott el minket. Laci öcsém családunk férfitagjait több generáción át sújtó rákbetegségben 2019-ben hunyt el, ezzel lényegében egyedül maradtam. Laci fiaival, unokaöcséimmel rendszertelen kapcsolatom alakult ki.

Budapesten a Nagyvárad téri patikában dolgoztam, egy időre „elcsábultam” a Béres patikák egyikébe, de onnan ismét a Nagyvárad térre vezetett az utam. Ötvenöt évesen onnan is mentem nyugdíjba 1997-ben, de nyomban újra elszegődtem ugyanoda napi 6-órás munkára, amit hatvannyolc évesen, 2010-ben adtam fel.

Megtartottad-e a zsidóságot?

Sok elemét igen, de nem ortodox értelemben.

Anyám végig nagyon vallásos életet élt, szigorúan ragaszkodva családja ortodox és kóser hagyományaihoz. A gettó időben nem kért és nem fogadott el a megfagyott lovak húsából, hiszen a ló patás állat, pedig akkor más hús szinte nem akadt.

Élénken emlékszem, hogy Scheiber Sándor tudós rabbi, professzor, győri látogatásai során gyakran szüleimhez jött felölteni a hagyományos rabbi öltözetet zsinagógai események előtt, sőt étkezni is, olyannyira megbízott anyám kóser konyhájában. Öltözködés közben viccesen szokta mondani: „országomat egy ruhakeféért!”

Egyébként a 70-80-as években Scheiber professzor nagyhírű előadásait és fiatalok részére a péntek esti ima után szervezett eseményeit rendszeresen látogattam a budapesti Rabbiszeminárium József körúti épületében. A kortárs magyar irodalom volt a kedvenc témája, gondolatait mindig nagy örömmel hallgattunk.

Ma is meggyújtom a hanuka gyertyát, becsukott szemmel imádkozom és eközben újra mellettem áll rég elhunyt anyám, apám és fivérem.

---

Az interjút és az angol fordítást készítette Krausz Péter

A család eredeti dokumentumait Faludi Ágnes jóvoltából fényképezte Krausz P.

Csendes Tünde könyve

„The legacy of the Mautner family of Győr and the Burchardt family of Berlin” („A győri Mautner család és a berlini Burchardt család hagyatéka„; csak angol nyelven; a Győri Zsidó Hitközség kiadványsorozata, 2024)

Csendes Tünde, az OR-ZSE, doktorandusza hosszú évek óta kutatja a győri zsidóság történetét. Kiemelt kutatási területe a győri zsidó polgárság élete, külön hangsúllyal a helyi mezőgazdaság fejlesztésében betöltött szerepükre.

Ez a publikáció két kiemelkedő zsidó család, a győri Mautnerek és a berlini Burchardt család alkalmazkodását hasonlítja össze a magyar, illetve német többségi társadalomhoz. Mikrotörténeti kutatás segítségével vizsgálja életüket, iparosokként, bankárokként és földbirtokosokként betöltött szerepüket, valamint azt, hogyan integrálódtak az elit körökbe. A tanulmány feltárja továbbá kapcsolataikat más ismert zsidó nemesi családokkal házasságok révén, és elemzi lojalitásukat.

Nagyszerű lehetőségem nyílt arra, hogy a Mautner család gazdag történelmében elmerüljek az Albert Mautner által rendelkezésre bocsátott elsődleges forrásokon keresztül.

A családok története rávilágít a családi dinamika, a társadalmi beilleszkedés, valamint a kulturális és felekezeti identitás folyamatosan változó összetettségére. A család magyar és német tagjai közötti kölcsönhatás, valamint kapcsolatuk a zsidó hagyományokkal – azok végső elhagyásáig – árnyalt képet ad a zsidó közösségeken belüli sokféle tapasztalatról. Figyelemre méltó, hogy ugyanazon család tagjainak életútjai milyen széles skálán mozoghatnak, amelyeket olyan tényezők befolyásolnak, mint a társadalmi státusz, az egyéni döntések és a történelmi események hatásai. Mautner Albert édesanyjának és édesapjának a házassága, a hatalmas vagyoni és társadalmi különbségek ellenére, újabb réteggel gazdagítja a család narratíváját. Ez a történet az egyének alkalmazkodóképességét és kitartását mutatja meg a kihívásokkal szemben, valamint a szeretet és a személyes kapcsolatok tartós erejét.

A családi archívumok és elsődleges források, mint dokumentumok, levelek és emlékiratok tanulmányozása felbecsülhetetlen betekintést nyújt a személyes történetekbe és a szélesebb társadalmi trendekbe. Ez mélyebb és árnyaltabb megértést adhat a múltról, és hozzájárul az egyének és családok örökségének és történeteinek megőrzéséhez a jövő generációi számára.

A könyv itt érhető el (angol).

---

Csendes Tünde azonos tárgyban a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozó, Győr, 2024. július 4-7, keretében tartott konferencián tartott előadásának magyar és angol nyelvű összefoglalója, valamint PPT prezentációja itt található: Konferencia „A múlt emlékezete, a jövő formálása – Győr zsidó öröksége„

---

Csendes Tünde további publikációi:

• Betekintés a két világháború közötti győri izraelita polgári életvilágba, „Targum” tudományos folyóirat, 2022
• A győri Mautnerek hagyatéka In.: A szétszóratás útjain: Zsidó lojalitáshierarchiák változása. szerk.: Fenyves Katalin, Glässer Norbert, Zima András, 2024
• A gabonakereskedelem és a zsidó gabonakereskedők Győrben, „Korall” történettudományi folyóirat, 2022

---

Fedőlap fotó: A Mautner család, Henrik családfő idején, 1930-as évek – forrás: itt

---

Szerkesztette: Krausz Péter

---

Közreadja Susie Moskoczi More Wagner, a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozó résztvevője

Ez a nagynéném, Moskoczi Péter Vera által írt „10 országút” című könyvből közölt részlet dédnagyapámra, apám anyai nagyapjára koncentrál.

Vera könyve a Holokausztot megelőző baljós időszakról szól és végül azokról a végzetes eseményekről, amelyek békés létünket rémálommá változtatták. Nagy szenvedést hoztak mindannyiunk számára, és tágabb családtagunk tizenhét tagjának meggyilkolásához vezettek, köztük a legidősebb, Ármin (dédnagyapám) nyolcvannyolc éves volt.

Innentől kezdve nagynéném könyvének fejezeteit idézem.

Új élet 50 évesen

Nagyapám, Lefkovics Ármin (akit a családban „Nagy”-nak hívtak ) a következőket: „1907 szeptemberében Győrbe költöztem. Ötvenéves voltam, az öregkor küszöbén. Amikor a legtöbb ember nyugdíjazását tervezi, én új életet kezdtem”. Ma ez már meglepően hangzik, de a 20. század első éveiben a férfiak várható élettartama negyvennyolc év volt.

Első célja az volt, hogy földet vásároljon – körülbelül 1,8 hektárt, azaz négy és fél hold, ahol az üzlet és a ház állt. Az üzlet levélpapírján ez állt:

Lefkovics és Trostler, Schlosser utódai

Építőipari tevékenység, Ácsmunka, Fakereskedés, Szakképzett ácsok, Tűzifa- és széntelep

Győr, Telefon: #97

A Duna partján

Nyugatra, a Sziget városrész felé, az Országút 10. szám alatt állt a ház, udvarral, kerttel, kocsiszínnel, irodával és sok más épülettel, a félsziget végét elfoglalva. Egy körülbelül egy holdnyi mocsaras területet 1908 vagy 1910 körül adtak el a városnak. Ezt évekkel később Cziráky térnek nevezték el, ahol a Duna és a Rába találkozik a félsziget csúcsánál. Itt aztán obeliszket állítottak gróf Cziráky Béla emlékére, aki a folyók szabályozása és a környék mocsaras területeinek lecsapolása terén szerzett nagy érdemeket.

Nem sokkal később itt egy nagyon modern, olimpiai méretű uszoda és strandfürdő épült, így ez a létesítmény lett egyetlen keleti szomszédunk. Északon a Duna-part egy szép szakasza hozzánk tartozott. Nyugatra, az Országút mentén egy jó háztömbnyi hosszon nem voltak házak. Ahogy az út Sziget felé kanyarodott, közel a telkünk túlsó végéhez, az egyik oldalon egy kis pékség, a másikon egy kőfaragó sírkőüzlete volt. Telkünk déli oldala mellett egy sötét és keskeny sikátor választott el minket a teniszpályáktól, amelyek egy előkelő sportklubhoz tartoztak – csak keresztényeknek.

Ármin barátaival sokszor ment kártyázni a belvárosba, a Baross utcán található Hungaria nevű sötét, füstös kávéházba.

Ő lett a család „íródeákja”, pedig a családtagok közül a legalacsonyabb formális végzettséggel rendelkezett.  Emellett szónok, mesemondó és közéleti személyiség, de nekünk, gyerekeknek mindenekelőtt imádott nagyapánk…

Keményen dolgozó hazafi és kereskedő

1855-ben született nagyapám, a 19. század igazi „terméke” nagyon jól alkalmazkodott az új korszak változó körülményeihez. A „rongyokból gazdaggá válás” története sok más magyar zsidó életéhez hasonló volt. Ahogy Ármin a legszerényebb körülmények közül jőve – igen korán megözvegyült édesanyja, nemcsak szegény, de írástudatlan is volt – szorgalmas kereskedővé, majd néhány évtizeden belül sikeres üzletemberré vált, úgy vált a magyar zsidóság szegény, alig megtűrt kisebbségből jelentős, jogegyenlőséget és vallásszabadságot élvező csoporttá. Fontos törvények léptek életbe 1867-ben és 1895-ben, amelyek új utakat nyitottak a zsidók előtt és sokukat meteorszerű felemelkedéshez segítették. Ezzel párhuzamosan asszimilálódtak a magyarsághoz és elsősorban magyar hazafinak tekintették magukat. Zsidóságuk csak másodlagos volt.

Neveltetésünk is ezeken az elven alapult és hazafias érzelmek hatották át. Az iskolákban tanított magyar történelem hazánk múltbeli nagyságát hangsúlyozta, és a trianoni békeszerződés tragikus következményeit siratta.

… A hazafias felfogást, jószándéktól vezettetve nagypapa, a család többi tagja és a zsidók többsége elfogadta. Az a tény, hogy rendkívül lojálisak voltunk Magyarországhoz, megerősítette a magyar és zsidó vezetőkbe és politikusokba vetett bizalmat, akik viszont azt az illúziót táplálták, hogy a magyar zsidóság fizikailag épségben, ha gazdaságilag tönkretéve is, kerül ki a második világháborúból. Ez volt az egyik tényező a sok közül, amely a nácik és magyar csatlósaik által közel félmillió magyar zsidó kiirtását olyan könnyűvé és gyorssá tette. A magyar ügy iránti hűség végig kíséri Ármin egész életét, kivéve az utolsó katasztrofális időszakot. Dicsőséges évnek nevezte a Magyarország millenniumát jelző 1896-ot. Ez alkalomból tartott beszédében Magyarország odaadó szeretetére buzdította a szepesbélai (Szepesbéla (Spišská Belá) – a szerkesztő megjegyzése) zsidó hitközség tagjait. Hangsúlyozta, hogy nem minden ország ad egyenjogúságot zsidó polgárainak. A politika iránti szeretete már első győri éveiben megmutatkozott. Indult a helyhatósági választásokon, 1910-ben elbukott, de három évvel később sikerrel járt, amikor Győr-Sziget és Révfalu körzetének képviselőjévé választották.

A közszereplő

Az első világháború pusztítása és következményei tizenhat évre politikailag elhallgattatták nagyapámat. 1929-ben, vonakodva, ismét elindult a helyhatósági választásokon. Beszédében a dicső múltra emlékezett vissza, a háború előtti időkre: „Az emberek követték Isten parancsolatait, szerették egymást. Nem vizsgálták egymás vallását, foglalkozását vagy társadalmi státuszát; tisztelték a becsületességet és a megbízhatóságot; tisztelték az embert”.

Tagja lett a városi kereskedelmi kamarának, de nem volt aktív. Nagy aggodalommal figyelte a növekvő antiszemitizmust. 1933-ban bekapcsolódott az országos politikába. Életének ez ellentmondásoktól terhelt időszaka volt.

Túlságosan naivan elfogadta egy politikai párt kerületi elnökségét, és ezzel csatlakozott is ehhez a párthoz, amelyet a miniszterelnök, Gömbös Gyula – egy ismert antiszemita – vezetett. Mégsem hibáztathatjuk nagyapát. Gömbös, az ármánykodó gazember, nyilvánosan visszavonta antiszemita nézeteit. Ezt a budapesti zsidó hitközség vezetősége készséggel elfogadta, amely állásfoglalásnak természetesen nagy hatása volt az egész országban. …

A Győri Zsidó Hitközség egyik vezetője

Ármin a neológ zsidó közösségben vezető tisztségeket töltött be. Az iskolában töltött tizenkét év során minden szombaton és a nagyünnepeken kötelező volt számunkra, hogy részt vegyünk a vallási istentiszteleteken. Nagypapát a templomban előkelő posztokon láttuk. A hitközségi vezetőség tagjaként a többi vezetővel együtt fent ült az emelvényen. Sötét öltönye fölött a szokásos tallitot viselte; ünnepi öltözetét cilinder egészítette ki. Körülbelül 1930-ban lett a vezetőség tagja, és sok éven át töltötte be ezt a tisztséget. Feladatai változtak, legtöbbször a szegények és idősek szociális ellátásáért viselt felelősséget.

… A Chevra Kadishában, a zsinagóga vezetőségén belüli szervezetben is tisztséget viselt. A temetési költségekkel, a halottakért tartott imákkal és az emlékgyertyákkal foglalkozott.

Néhány általa, 1932-ben elért eredményt illetően … érdemes megemlékezni szavaira: „Most, hogy megvalósult az ingyenkonyha, nincs több éhező zsidó család”. Naponta legalább százhúsz, kétfogásos ételt osztottak ki.

Nagyapa az utolsó napig szellemi képességeinek teljes birtokában volt. 1944 áprilisának végén elolvasta S. Dubnow „A zsidók története” című könyvét, és nagyon keserű megjegyzéseket tett a zsidók állítólagos „kiválasztottságáról”.

A közelgő vég

Armin, vagy ahogy mi mindig hívtuk: Nagy, végrendeletében volt egy külön bekezdés a bátyámnak és nekem. Különösen szívszorító olvasni a hozzánk intézett búcsúszavait.

„Drága Ferike, édes Verucim! Nektek van néhány külön szavam. A szemem előtt nőttetek fel. Ugye tudjátok, mennyire szerettelek benneteket, mennyire közel álltatok a szívemhez? Soha ne felejtsétek el tanításaimat az őszinteségről, a szeretetről és a becsületességről. Ha követitek ezeket a tanításokat, tisztességes, megbecsült emberekké váltok.

Csak egy szívességet szeretnék kérni tőletek. Néha látogassátok meg a síromat – de ne a kemény téli időszakban, inkább tavasszal vagy nyáron, amikor a fű zöld, a fák tele vannak levelekkel, és nyílnak a virágok. Ilyenkor a temető barátságosabbnak tűnik, olyan, mint a halottak csendes, nyugodt parkja.

Ne ejtsetek könnyeket a síromnál, álljatok ott csendben, és gondoljatok a gyermekkorotokra! Talán még emlékeztek, amikor Nagy mesélt nektek a táncoló medvéről, a majomról, a jegesmedvéről, a rókáról, a hiúzról és másokról. Ez majd megnyugtatja a lelkemet. Azt is szeretném, ha elolvasnátok az emlékirataimat, amelyeket nektek írtam. Azt hiszem, találtok majd bennük néhány dolgot, ami épülésetekre szolgál és hasznos lesz számotokra, …”.  

Nagy ezeket a szavakat néhány évvel a holokauszt előtt írta.  Külön utasítást adott temetésének minden részletéről. Nem tudhatta, milyen kegyetlen sors vár rá: földi maradványait nem egy „barátságos temetőben” helyezik örök nyugalomra, nem lesz nevével ellátott sírköve.

Susie epilógusa

Engedjék meg, hogy én, Susie, Ármin dédunokája, talán a múlt iránti vágyakozásomat kifejezendő, befejezést fűzzek Ármin történetéhez.

Édesapám, Moskoczi Feri (nevét később Frank More-ra változtatta), számomra a legszorosabb és legszemélyesebb családi kapocs, egy szobában lakott nagyapjával, Árminnal. Apám gyakran mesélt arról, hogy nagyapja milyen nagy hatással volt rá, és milyen közel álltak egymáshoz.

Most bukkantam rá arra a 88 éves dédnagyapám fényképét ábrázoló képeslapra, amelyet apámnak küldött a munkaszolgálatba. Mellékelem apám fordítását is, melyet a képeslap a hátoldalára írt.

Végül, hadd emlékezzek arra, hogy dédapámnak és feleségének, Schnitzer Karolinának öt lánya volt, a legfiatalabb az én nagyanyám, Gizella (Gizi). Karolina 1918-ban elhunyt, a győri temetőben van eltemetve.

Ármint 88 éves korában deportálták és Auschwitzban megölték. Neve nagyszüleim nevével együtt a győri zsidó temetőben őrzött emlékkönyvben található. 

---

Vers Perl Bandihoz

Néhány napja üzenetet kaptam Kaliforniából, Nicole-tól, aki a Holokausztot túlélt, a Győr melletti Sövényházán élt Perl Zsuzsanna unokája. Nicole nemrég elhunyt édesanyja, Éva lelkes olvasója volt honlapunknak és el is küldte nekünk publikálásra családja történetét. Halála akadályozta meg részvételét a győri Világtalálkozón. Nicole nagymamája irathagyatékát rendezi. Így talált rá egy, a nagymama Auschwitz-ban meggyilkolt öccséhez, Perl Bandihoz írt versre, melyben az egykori játszótárs, Szapudi András emlékezik megölt barátjára.

Szapudi András, újságíró (1939-2001) a Győr melletti faluból, Sövényházáról elhurcolt Perl család szomszédságában lakott kisgyerekként. Együtt gyerekeskedett a nála néhány évvel idősebb Perl Bandival.

Nicole nagymamája a következőt kézzel jegyezte fel a szomszédban lakó Szapudi családról (a jegyzet dátuma ismeretlen):

„Édesapját, Szapudi Laendler Istvánt (Pistát) a nyilasok egy önkényes akcióban 1945 januárjában agyonlőtték. Pista félzsidó volt, de keresztényként született, földbirtokos és festőművész (a Sorbonne-on tanult).

Jól ismertem az egész családot. Pista özvegye keresztény tanítónő volt …

(Szapudi) Andris sokkal fiatalabb volt az én Bandi öcsémnél, de sokat együtt játszottak. Bandi 13 éves volt, amikor elvitték (Auschwitzba) … Ezt a verset (Szapudi) András a mi Bandink emlékére írta.”

A budapesti Holokauszt Emlékközpontban fellelhető adatok alátámasztják Nicole nagymamájának a feljegyzését: „Szapudi-Laendler Istvánt, mint zsidó származásúnak nyilvánított keresztényt, nem hívták be munkaszolgálatra, de a zsidótörvények következményei már rá, és családjára is lesújtottak. 1945 januárjában nővérével együtt elhurcolták otthonából, és Mosonszentmiklós határában kivégezték. Szapudi-Laendler István győri festő volt, aki Szapudpuszta földbirtokosa lett. 1945. július 21-én tömegsírokat tártak fel Mosonszentmiklós határában. Az egyik gödörben egy elhullott csikó teteme alatt találták meg Laendler István és Laendler Erna holttestét. Tarkólövéssel oltották ki a nyilasok az életüket.” Más forrásból tudhatjuk, hogy „a Hanság fölötti légi harcban lezuhant angol pilótát rejtegettek”.

Szapudi András, Szapudi-Laendler István fia 1958-ban tanítói, 1964-ben újságírói oklevelet, 1971-ben magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett. A győri Kisalföld napilap, később pedig több Somogy-megyei újság munkatársa. Jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki: kilenc kötete jelent meg, elbeszélések, kisregények, versek. Számos irodalmi díj kitüntetettje.

Álljon itt a 13-évesen elpusztított Bandiról írott felkavaró vallomása. A vers keletkezésének dátumát és körülményeit nem ismerjük, de közzétételével Bandinak és a többi ártatlanul legyilkoltnak állítunk szerény emléket. A vers két részletben, szinte töredékekben jutott el hozzám, korábbi közzétételéről nem tudok.

Szapudi András
Elmentem volna érted

Megvallom Bandi, – mert meg kell vallanom –
hogy néha a legszebb, legártalmatlanabb
felhőt sem bírom nézni,
s gyakran, – ha füstöt csap arcomba a szél –
elnémít, letör a szomorúság,
mint rügyekről éneklő ágat a villámcsapás
megvallom, ilyenkor te jutsz az eszembe
Bandi, /ki füst vagy, meg felhőnyi hamu/
te elkószált pajtás, ki hatévesen
hagytál a játszótér homokján magamra.

Korábban születtél – tudom – mint én
s most mégis /halld, elvásott évekkel dicsekszem/
öregebb vagyok nálad! –
ó, mert te nem nőttél sudár-magosra,
nem jártál szép lábú lányok után
nem vonultál be katonának,
nem öklöztél behemót viharokkal,
s azt sem tudtad meg, mit érez az ember
akkor, ha először szólítja a munka.

Hatéves lehettem akkor …
Iszonyú eset történt …
Valaki felmászott az égre
s elrabolta a menny szégyenét
letépte a gyűlölet kénsárga csillagát
s a kabátodra tűzte, Bandi
Azért még átjöttél hozzánk …
Félkarod emelted szíved fölé
hogy eltakard egektől elrugaszkodott
csillagod, mintha te, a kisfiú
szégyellted volna a törvény-atyák
ellened hömpölygő bűneit …
Azért még átjöttél hozzánk …
Búcsúztál. Azt mondtad messze mész,
s megígérted, hogy színesgolyót
meg új ostort hozol egy távoli faluból
/s én örültem nagyon, már előre is/
Emlékszem: mikor a kiskapun kiléptél
nagyanyám zokogott – nem tudtam miért …

Bárcsak lehettem volna felnőtt akkor
fegyveres kezű, igazi férfi
aki nem keres paplanos menedéket,
pincehomályt, míg társai körül
részegen táncol a förtelem forgószele
aki nem nézi „könnyezve, szánakozón”
a bárányka-szelíd emberi nyájat
amint zokog a röhögő pásztorok
ólom-gyűrűjében
bárcsak lehettem volna felnőtt akkor
okosan-látó, igaz férfi
– akivé lenni akarok egykor –
aki nem lófrál tétlenül, – zsebbe mélyesztve öklét
mint pihenő ütleget – ha segítségért sikolt
egy szitokkal, bűnnel terhelt pillanat

Miért nem voltam felnőtt akkor …
elmentem volna érted, Bandi
a ködben fuldokló idegen falvakig
ahol farkasok, sakálok falták a koncot
megöltem volna a hétfejű sárkányt
hogy kiszabadítsalak mancsai közül
akár a legkisebb fiú – a mesében –
a szépséges királykisasszonyt –
s most élnél Bandi, és hamvaidtól
nem volna terhes a februári köd,
s nem panaszolnám embertársaimnak,
hogy néha a legszebb, a legártatlanabb
felhőt sem bírom nézni …

---

Összeállította: Krausz Péter

Köszönöm Nicole Maderas-nak, hogy felhívta a figyelmemet a versre és rendelkezésre bocsátotta az édesanyja és nagymamája (nekem Zsuzsi néni és Évike, családunk jóbarátai) emlékirataiban talált forrásokat.

---

További források:

Wikipedia

HDKE

Verebics János blogja

Bevezetés és angol fordítás: Amir Livnat

Az alábbi, Győr városára utaló verseket Giora Fisher izraeli költő írta. Giora édesanyja, Miriam (sz. Sugár Irén) Győrben született, és ősei is a városban éltek.

Giora 1951-ben látta meg a napvilágot a délnyugat-izraeli Gedera és Ashkelon között fekvő Moshav Avigdorban, ahol ma is él feleségével és fiaival. Bibliából szerzett mesterdiplomát, és bibliatanárként működött a Be’er Tuvia-i középiskolában. Emellett szarvasmarhákat tenyésztett és egy nagy tejgazdaságot vezetett.

Gyermekkorában és tinédzserként dalokat és verseket írt, de felnőttkorában felhagyott az írással. Azután kezdett újra írni, hogy fia, Merom Fisher 2002-ben egy IDF-művelet során elesett a ciszjordániai Dzseninben. Első kötete „Utóhatás” címmel 2010-ben jelent meg. Ezt követte 2014-ben az „Élet munkája”, 2017-ben a „Mit tanultál a történetből” és 2022-ben „A nap végén” című könyvek. 2011-ben megkapta az izraeli Ramat Gan város kezdő költőknek ítélt díját.

Giora többször járt Győrben, édesanyja szülővárosában, és benyomásait az itt bemutatott két versében írta le. Versei utalnak ősei és általában a győri zsidók sorsára a holokauszt idején, összekapcsolva a városban tett látogatás élményével. A versek összekapcsolják a múltat, a jelent és a jövőt, és érzékeltetik a Magyarország és Izrael közöti kapcsolódásokat.

Az általa felvetett kérdések érintik a holokauszt áldozatait, egyben az izraeli háborúkban elesett katonáknak és a terrorcselekmények áldozatainak az emlékét idézik, ami különös jelentőséggel bír a meggyilkoltak emléknapjain, amelyekre közelmúltban került sor. Ezek az emléknapok október 7-e óta egy újabb nehéz jelentést hordoznak, mert ezen események nyomán mindannyian túlélők és egy gyászoló nemzet vagyunk. Giora versei visszhangoznak és felráznak, miközben az elesettekre emlékezünk, és vágyakozunk a foglyok és elraboltak biztonságos hazatérésére. Ne legyen soha többé hasonló gyászunk!

A versek (a szerkesztő nyers magyar fordítása angolból):

A győri zsidó temetőben

Mint egy vak apa
Ki fia arcát tanulmányozza
Felfűzöm a kongó ürességet
Betű a betűhöz
Jegyzet a jegyzethez
És olvasom: Meghalt 1929-ben רפ”ט  

Betűk ötvözete,
Érettségi vizsgám emlékmorzsái,
Áldott Nagyapám sírkövén.
Korán halt meg, így szerencsésen
Egyetlenként Győrben
Magyarországon eltemetve 

Mondom rég halott anyámnak:
Ne sírj,
Mert a gyerekek visszatértek ősi földjükre
És ujjaim, melyekkel fiaim
Simogatni szoktam
Kiálló fém betűkön
Babrálnak anélkül, hogy tudnék róla.  

Terror ellen harcolt
Elesett Dzseninben: 2002

Az „Utóhatás” c. kötetből, Am Oved, 2015

A sértetlen város  

Oly szép Győr, anyám városa
Osztrákmagyar gyöngyszem.
Szinte sértetlen a nagy háborúba’.
Íme,
Itt sétáltak az utcákon a főtér felé
Nagyanyám, nagybátyám és gyermekeik
Innen deportálták őket, valamikor
1944. június 11 vagy 14-én.    

Győr, Magyarország, Sukkot 2014  

Aharon Moshe (Ronnie) Ben David írása

A Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozó alkalmából készítettem ezt az összefoglalót a Gross család történetéről. Sajnos nagyon kevés információval rendelkezünk családunk holokauszt előtti győri történetéről.

Eredeti Gross családnevünket apám és testvére a holokausztban elpusztult családapa, David Gross emlékére változtatta meg Ben-Davidra (héberül: Dávid fia). A héber név hangsúlyozása azt a vágyat tükrözte, hogy tisztelegjünk a család gyökerei előtt és emlékezzünk az elpusztultakra, miközben új kezdet elé néztünk.

Mivel az 1950-60-as években Izraelben nőttünk fel, és Magyarország még a vasfüggöny mögött volt, a Gross család győri történetéről csak korlátozott ismereteink voltak. Szüleink ritkán beszéltek gyermekkorukról, érthetően elfojtották a múlt emlékeit, és csak héberül beszéltek velünk. Szerencsére anyai nagymamám a családunkkal élt, így elsajátítottam néhány fontos magyar kifejezést. Fiatalként túlságosan el voltunk foglalva a saját életünkkel ahhoz, hogy a család történetéről érdeklődjünk. Mire felnőttünk és érdeklődni kezdtünk volna, már nem volt, aki elmesélje nekünk a történetet. A legtöbb történelmi részletet Kováts Katalinnak és Horváth Józsefnek a győri nyomdászat történetéről szóló cikkei és a Gross Gusztávot említő újságok alapján gyűjtöttük össze.  Ezeket nagylelkűen Csendes Tünde bocsátotta rendelkezésünkre.

A legkorábbi utalást a győri Gross családról nagyapám dédapjára vonatkozóan találtuk: Simcha Gross (Reizel a felesége), elhunyt 1831. június 24-én. Ahron nevű fia, Gross Ármin (Ignaz) (felesége: Sheva) 1850-ben papír- és írószerüzletet alapított, amely könyveket is árult vagy kölcsönzött. Az üzlet a Hid utca 10 alatt működött, amely cím egyben a család lakóhelyéül is szolgált egészen 1944 júniusi auschwitzi deportálásukig.

Ármin fia, Gusztáv 1866-ban nyomdát alapított, később kiadással is foglalkozott. Az övé volt a második nyomda Győrben. Cikkek alapján Gross Gusztávot a magyarországi nyomdászat és könyvkiadás történetének kiemelkedő alakjaként tartják számon: „A »Gross Gusztáv«, a »Gross Gusztáv és Társa«, valamint a »Gross Testvérek« nevek alatt megjelent kiadványok kiemelkedő színvonalúak voltak és méltán érdemlták ki a kortársak és a későbbi nemzedékek elismerését”. (Horváth József, Fejezetek a győri nyomdászat történetéből).

Gross Gusztáv a nyomdaipar minőségének javítása mellett a könyvkiadásban is jelentős szerepet játszott, népszerű tudományos könyvsorozatuk nagy sikert aratott. Azzal, hogy Gross Gusztáv a könyvkötést bőrről kartonra cserélte, jelentősen csökkenteni tudta az általa kiadott könyvek költségeit, így azok a lakosság nagyobb része számára váltak elérhetővé. Az Osztrák-Magyar Monarchiában ők számítottak az első olyan kiadónak is, amely papírkötéses könyveket adott ki. Nyomdaként az évek során különböző újságokat is nyomtattak.

A nyomda még egy további generáción át működött, és azt Gross Gusztáv fiai, Dávid (nagyapám) és testvére, Benjámin irányították. Benjámin 1941-ben hunyt el. Az első világháború alatt mindkét fiú az osztrák-magyar hadseregben szolgált. Dávid aktívan részt vett a Könyvnyomdászok Szövetségének munkájában, valószínűleg elnökké is választották. A győri zsidó közösség 1944-es megsemmisülésével ez és minden más egycsapásra megszűnt.

A Gross család a győri ortodox zsidó hitközséghez tartozott. Tagjai aktívan részt vettek a közösség ügyeiben, jesiva diákokat támogattak úgy nevezett „étkezési napok” keretében. (A jesiva diákjai körében elterjedt szokás volt, hogy a jesiva közelében élő családoknál étkeztek). A család részt vállalt a közösség más tevékenységeiben is. Egy 1911-es újságcikkből kiderül, hogy Gross Gusztáv, a zsidó ortodox hitközség akkori elnöke az 1911. januári választásokon elvesztette pozícióját. Az 1944-es deportálás idején ugyanakkor fia, Gross Dávid töltötte be ezt a tisztséget.

Apám emlékei szerint gyermekkorában meghitt és vidám családi életet éltek, az öt fiú szorosan összetartozott. Ortodox zsidó oktatásban részesültek héderben és jesivában, világi ismereteiket pedig magánórákon, magántanároktól sajátították el. Később a Bencés Gimnáziumba jártak.

József szorgalmas tanulóként világi műveltségét nagyrészt a bencés gimnázium tanáraitól szerezte. Nagyra becsülte bencés tanárait, és mindig nagyon hálás volt nekik azért, hogy kiszélesítették szellemi horizontját.

Mivel Magyarországon nem láttak jövőt, Gusztáv és Dadi szükségét érezték, hogy gyakorlati szakmát tanuljanak. Gusztáv a családi nyomdában, Dadi pedig a szabóságban tanult.

1941-ben, 21 évesen édesapám, József megkapta a brit mandátumi területre szóló bevándorlási engedélyt, és kivándorolt Izraelbe. Szüleit, Dávidot és Gizellát, valamint négy testvérét hagyta hátra: Gusztávot (Elyukim), Aharont (Dadi), Tibor Ottót (Yoetz) és Lászlót (Yehuda). Később feleségül vette Miriam Sternberget, aki szüleivel együtt menekült el Budapestről. Három gyermekük született.

1944. március 21-én a Gestapo letartóztatta a család három tagját: Gusztávot, Dadit és unokatestvérüket (Benjámin fiát), akit szintén Gross Gusztávnak (Guszti) hívtak. Júniusig tartották fogva őket, ekkor mindnyájukat, azaz a család többi tagját is, valamint az egész zsidó közösséget Auschwitzba deportálták.

A szülőket és a két legfiatalabb testvért azonnal a gázkamrákba küldték.

Gusztáv, Dadi és unokatestvérük, Guszti az Auschwitz II-Birkenau munkatáborba került.

1946 novemberében kelt visszaemlékezésében Gusztáv nagybátyám részletesen leírja, hogy min mentek keresztül a nácik rabság 14 és fél hónapja alatt.

Mindhárman csatlakoztak az auschwitzi földalatti mozgalomhoz, és részt vettek az 1944. október 7-i felkelésben. Október 24-én Lieberose-ba szállították őket.

Összetartottak és segítették egymást, így sikerült túlélniük mindkét tábort. 1945. február 2-án gyilkos menetre kényszerítették őket Lieberose-ból Sachsenhausen-be. Az első napon Gusztáv nagybátyám megbetegedett, Dadi és unokatestvére, Guszti segített neki. Ezt egy SS-őr észrevette és azzal fenyegetőzött, hogy lelövi mindegyiküket. Guszti így szólt: „a végén úgyis megölnek minket”.  Erre az őr a helyszínen agyonlőtte. Gusztáv és Dadi túlélték a halálmenetet és eljutottak Sachsenhausenbe. Itt emeletes barakkokba zárták, verték és éheztették őket, napi fél liter levest és egy kenyeret osztottak ki tíz embernek.

Néhány héttel később zárt vasúti kocsikban hat nap alatt Mauthausen-be, a Gusen2 altáborba kerültek, amelynek foglyait Messerschmitt gyárban dolgoztatták. A borzasztó körülmények között a foglyok úgy néztek ki, mint két lábon járó halottak. Annyira rossz állapotba kerültek, hogy már megszólalni sem volt erejük. Április végén visszaküldték őket Mauthausenbe, majd Gunskirchen–be, ahol végül az amerikai erők szabadították fel őket 1945. május 5-én. Mondani sem kell, hogy eddigre nagyon rossz állapotba kerültek.

Magyarországra visszatérve Dadi így írt apámnak:

1946-ban Gusztáv és Dadi kivándoroltak Izraelbe, ahol mindketten megnősültek és családot alapítottak.

Tragikus módon Aharon (Dadi) elesett az 1949-es háborúban, hátrahagyva feleségét, Hannah Abeles-t (vasi holokauszt-túlélő) és egy 20 hónapos kislányát, Vardát. Halála mélyen megrázta a holokausztból éppen csak megmenekült családot.

1951-ben születtem én és nagybátyám után az Aharon nevet kaptam.

Gusztáv nagybátyám feleségül vette Frida Kochen-t, szintén holokauszttúlélő Ratiborból (akkor Németország, ma Lengyelország) és két gyermekük született.

Apám, József, 1986-ban hunyt el 65 éves korában. Világhírű szociológus volt, a tudomány-szociológia úttörője. A jeruzsálemi Héber Egyetem és a Chicagói Egyetem professzora. Könyveit számos nyelvre lefordították. 1978-ban a Magyar Tudományos Akadémia meghívására Budapestre látogatott, ez lett egyetlen visszatérése Magyarországra 1941-et követően.

Gusztáv folytatta a családi szakmai hagyományt és anyai ági leszármazottai, a Mayer család tagjainak tanácsát követve könyvkiadást és textilipari vállalkozásokat szervezett. 1988-ban, 65 évesen hunyt el.

Bár időnként beszéltek a múltjukról, sem apám, József, sem Gusztáv nem érintették a „kemény” részleteket. Hálásak voltak a sorsnak, hogy új életet építhettek, keményen dolgoztak, sikeresek lettek a szakmájukban és nagyon szoros családi kapcsolatokat ápoltak a három család között – ez a kötelék azóta is megmaradt.

József, Gusztáv és Aharon hat gyermeke közül négyen vesznek részt a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozón. Gross Dávid és Gizella leszármazottai nevében köszönjük a szervezőknek, hogy megrendezték ezt az eseményt.

Izrael, 2024 április

---

Források:

• Kováts Katalin és Horváth József a győri nyomdászat történetéről szóló cikkei
• Gross Gusztávot említő újságok, melyeket nagylelkűen Csendes Tünde bocsátott rendelkezésünkre
• Fejezetek a győri nyomdászat történetéből, Horváth József írása
• Gustav Gross beszámolója, November 1946
• Yad Vashem Irattár
• Életrajzi feljegyzések Joseph Ben-David professzorról , Mara Beller, 1985. december 26
• With My Own Eyes, the autobiography of a historian, by Jackob Katz

---

Nem egy kirívó, s egyéni borzalmasságában kábító eset

1957-ben a Yad Vashem nagyszabású nemzetközi esszé-pályázatot hirdetett meg. Célja minél több személyes emlék gyűjtése volt a megtizedelt zsidó közösségekről és a zsidók Soá alatti sorsáról a jövendő generációk számára. A pályázat célja a holokauszt emlékének megőrzése volt, és annak biztosítása, hogy a világ soha ne felejtse el a zsidó nép ellen elkövetett atrocitásokat. A résztvevők választhattak, hogy egyetlen eseményről írnak, vagy elbeszélik történetüket a háború teljes időszakáról. Személyes élményeik kapcsolódhattak például a gettókhoz, a munkaszolgálathoz, a deportáláshoz, a koncentrációs táborokhoz, a felszabadításhoz, a meneküléshez vagy az alijához.

A jelentkezőket arra kérték, hogy a fogalmazványokban írjanak a közösségek életéről, a zsidóellenes politikáról, az ellenállásról, a zsidók és nem zsidók közötti kapcsolatokról. Fontos szempont volt, hogy a szerzők ne csak általános eseményeket írjanak le, hanem a vészkorszak alatti mindennapi életet is. A Yad Vashem külön kihangsúlyozta, hogy a szerzők kizárólag személyes történetüket vessék papírra, ne azt, amit mástól hallottak vagy olvastak. A szerzőknek megígérték, hogy memoárjaikat csak történészek fogják látni, hozzájárulásuk nélkül semmit sem fognak közzétenni. Ma azonban már az írások hozzáférhetőek a Yad Vashem honlapján digitalizált formában. Publikációkban minden valószínűség szerint még nem használtak fel őket.

A felhívásra tizenöt országból kétszáz mű érkezett be. Ez hatalmas számnak számított, mivel tizenkét évvel a háború után a holokauszt túlélői nem, vagy csak ritkán beszéltek a velük történtekről, és akkor is leginkább csak szűk családi körön belül.  

Olyan szerzőktől is érkeztek be pályaművek, akik Magyarországon vagy a környező országok magyarlakta területein születtek, illetve éltek. Ilyen például Beregi Éva, aki egy Kasztner-vonattal el tudta hagyni az országot, vagy Horovitz Gábor, aki egy színjáték formájában, héber nyelven írta le az átélteket, illetve a Raoul Wallenberg által megmenekített Zvi Erez története.

A pályaművek között szerepel a győri születésű Keller Helén munkája, amely a Yad Vashem Archive O.39/65 iktatószám alatt található meg. Hat oldalon keresztül, szűkszavúan, hűvös tárgyilagossággal összegzi a holokauszt alatt történteket, majd útját férjével Erec Izrael felé. Az értekezés elején kiderül, sokáig habozott, jelentkezzen-e egyáltalán a pályázatra, mivel egy korábbi verses alkotását egyetlen izraeli lap sem volt hajlandó közölni. Végül – ahogy írja – egy „őskeresztény” újság, a New York-ban kiadott „Az ember” publikálta „Az elszabadult pokol” címen.

Helén 1928-ban, egy asszimilált zsidó kereskedőcsaládba született. A rokonság nagy része korán kikeresztelkedett, csak az ő családja maradt meg zsidónak, jóllehet ők sem gyakorolták a vallást. 1939-ben a numerus claususra hivatkozással a fiatal lányt nem vették fel az állami gimnáziumba. Egy keresztény iskolában lehetősége volt tanulni, ahol rendesen bántak vele, nem volt kitéve diszkriminációnak. Mégis egyre jobban erősödött benne a zsidó öntudat. 1943 őszétől már ebbe az iskolába sem járhatott, így a debreceni zsidó iskola magántanulója lett.

Közben édesapját 1940-ben behívták munkaszolgálatra, ahol a súlyos bántalmazások miatt megrokkant és leszerelték. 1944 márciusában elvették Kellerék üzletét és lakását, majd a győri gettóba telepítették őket. A deportálás előtt az édesanyja javasolta, hogy a család legyen öngyilkos, de Helén ellenállása miatt a tervet végül elvetették. Lehetősége lett volna megszökni, de „…féltem egyedül hagyni anyámat. Ma hálát adok érte a sorsnak, hogy akkor vállaltam a közös utat, mert különben nem tudtam volna magamnak megbocsájtani anyám halálát.”

Auschwitz-Birkenauba kerültek, ahol a mama védelmére kelve összetűzésbe került a „Lagerälteste”-vel. Bátorsága miatt egyfajta tiszteletet érdemelt ki nála, és a későbbiekben még segítette is őt. Megjárták Ravensbrück és Berlin Reinickendorf-Ost poklát. Egy szelekció alkalmával legyengült anyját elvitték, de az utolsó pillanatban, hihetetlen lélekjelenléttel sikerült kimentenie egy zárt helyiségből, amiről később kiderült, hogy a gázkamra volt. Több olyan esetről is beszámol Helén, amikor határozottsága mentette meg a mamája életét. A háború végnapjaiban sáncot kellett építeniük Berlin környékén, végül egy halálmenettel Sachsenhausen felé terelték őket. Oda már nem érkeztek meg, mert az őreik megszöktek és a Vörös Hadsereg szabadította fel a foglyokat.

Győrbe visszatérve nem sokáig volt maradása, hiszen mindenüket széthordták, idegenként bántak vele. Inkább Budapestre ment. Ott ismerkedett meg későbbi férjével (feltehetően József volt a vezetékneve, ez nem derül ki egyértelműen), akivel illegálisan elhagyták Magyarországot.

Olaszországon keresztül akartak alijázni, de két évig ottrekedtek. Rómában házasodtak össze. Átszöktek Franciaországba, de visszatoloncolták őket, végül Olaszországban tudtak egy illegális bevándorlóhajóra szállni – ekkor már volt egy kisbabájuk is. Végül egy ciprusi internálótáboron keresztül érkeztek 1947 novemberében Haifába. Izraelben sem volt könnyű az életük. Szobrász férje egy kertészetben kapott állást, majd önkéntesként harcolt az első arab-izraeli háborúban, később a rendőrségnél helyezkedett el. Közben megszületett a második gyermekük. Helén tanítónő lett, egészségi állapota megromlott.

Itt ér véget József Keller Helén elbeszélése. Sajnos nem tudni, mi lett a további sorsa, mint ahogy azt sem derül ki, mi történt szüleivel. A Yad Vashem tanúsítványa szerint az édesanyját Ravensbrückben meggyilkolták.

„Nem egy kirívó, s egyéni borzalmasságában kábító esettel foglalkozom munkámban, hanem a zsidóság egyetemes, szörnyű tragédiáját akartam odakiáltani népünknek; azt, hogy ne feledjetek! És másokat se engedjetek felejteni!” – írja Keller József Helén a bevezetőben.

Írta: Polgár György

---

Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti unokatestvéremet, Esther Bánkit, a hollandiai Van ‘t Lindenhoutmuseum igazgatóját, aki felhívta figyelmemet József Keller Helén pályamunkájára

és

Anna Rinenberget, a Yad Vashem levéltárának a munkatársát a kapott háttérinformációkért. Yad Vashem iktatószám: Yad Vashem Archive O.39/65.

---

Epilógus Keller Helén történetéhez

Váradi Katalin olvasónk, akinek édesapja ismerte Keller Helén papáját, az alábbiakat írta:

„Majdnem biztos vagyok benne, hogy Keller Helláról van szó, aki édesapám ifjúkori barátjának, Keller Lajosnak a lánya.

Hellával jóval a rendszerváltás után édesapámon keresztül ismerkedtem meg, akkor már nem tanított, hanem profi könyvelő volt. A férje Menyhért Bar Josafat – Máramarosszigetről származott – nagyon domináns személyiség volt. Akkoriban tudomásom szerint a hadseregnél dolgozott és mint festő volt nemzetközileg is ismert. Két fiuk született, az idősebb, Ici építész volt és négy gyerek apukája, viszonylag fiatalon halt meg. A kisebbik fia rendőrként lerokkant és azután természetgyógyász lett, neki valószínűleg két gyereke született.

Hella többször járt Magyarországon – az unokáival is. Egy alkalommal egyik régi iskolájában a diákokkal a holokausztról beszélgetett és ők ígéretükhöz híven időnként meglátogatták édesapja sírját. Később leginkább emailben tartottuk a kapcsolatot, de ez megszakadt. Próbáltam izraeli ismerősökön keresztül a nyomára akadni, de mivel Menyhért halála után többször költözött, ez nem sikerült.”

Férje, akinek héber neve Yehuda Bar Yoshafat lett, szobrokat és festményeket alkotott, amelyek időnként még ma is megjelennek árveréseken. Róla ezt lehet tudni az internet jóvoltából:

„Yehuda Bar Yoshafat (1922-1993) festészetet és szobrászatot tanult a Budapesti akadémián a neves magyar művésznél, Kisfaludy Strobl Zsigmondnál. A holokauszt idején egyik munkatáborból a másikba vitték, többször megszökött, majd halálra ítélték, de csodával határos módon életben maradt. 1945 és 1947 között Olaszországban élt, ahol sor került első két önálló kiállítására. 1947. novemberében Izraelbe emigrált. 1955 és1983 között hét önálló szobrászati és festészeti kiállítása volt Izrael-szerte.

1982. márciusában huszonkilenc alkotása díszítette a theresienstadti gettóban írt Atlantisz császára című operaelőadást, amelyet a Tel Aviv-i Kultúrpalota (Heichal Hatarbut) Charles Bronfman Auditoriumában adtak elő. Alapító tagja volt a Be’er Sheva-i és Déli Festők-Szobrászok Szövetségének.”

---

Köszönöm Váradi Katalinnak az értékes információt és Esther Bánkinak a győri lista megküldését.

Polgár György

---

Egy másodgenerációs túlélő – 1948-2024

Őszinte megrendüléssel közöljük a szomorú hírt. Eva Monastersky (Angel, Egri) elhunyt Californiában ez év február 9-én. Éva, nagyszerű családanya és nagymama, aktív életében nagyrabecsült egészségügyi szociális munkás, élénk figyelemmel kísérte a győri és Győr-környéki zsidóság deportálásának 80. évfordulójára szervezett Világtalálkozó híreit.

Családtörténetét, melyből kiderül édesanyja, Zsuzsi néni, Győr-sövényházi eredete, Éva még 2022 áprilisában osztotta meg honlapunk olvasóival és nagylelkű anyagi támogatásban is részesítette a Zsidók Győri Gyökerei Alapítványt.

Nagyon elszomorít minket, hogy a győri találkozón már nem tud reszt venni. Gyászukban őszintén együttérzünk Éva családjával, lányaival, unokáival és testvérével, akik az alábbi sorokkal emlékeznek Édesanyjukra.

EVA

ELIZABETH 

MONASTERSKY

12/29/1948  –  2/9/2024

In memory of our beautiful mother and grandmother. 

Eva will be missed by all who knew and loved her.

We love you bigger than the sky.

IMMORTALITY

Do not stand
          By my grave, and weep.
    I am not there,
          I do not sleep —
I am the thousand winds that blow
I am the diamond glints in snow
I am the sunlight on ripened grain,
I am the gentle, autumn rain.
As you awake with morning’s hush,
I am the swift, up-flinging rush
Of quiet birds in circling flight,
I am the day transcending night.
    Do not stand
          By my grave, and cry —
    I am not there,
          I did not die.

—  Clare Harner, December 1934

---

A hotel alapító

Hősünk édesapja, Meixner Mihály (1856-1909), a vendéglátós szakmát Szombathelyen tanulta. Győrbe kerülve kezdetben a Fehér Hajó Szállót bérelte, s ekkor vetődött fel benne egy modern szálloda felépítésének gondolata.

Az 1904-ben megépült első szállodája, amely a Meixner Royal Hotel nevet kapta, étteremmel, kávéházzal, díszteremmel, emeleti terasszal és több vendégszobával rendelkezett. A szálloda a megnyitást követően röviddel, 1905-ben leégett, de azt Meixner és családja a győri polgárok támogatásával és hitelekből újjáépítette és jelentősen kibővítette.

Így válhatott a Royal a harmincas évek végére az ország egyik legszebb és legnagyobb szállodájává.

A második világháborúban az épületet találatok érték, a javítások elvégzése után 1945-ben nyílt meg ismét. Az 1949-es államosításig a Meixner család tulajdonában volt. Az államosítás után a hotel nevét először Vörös Csillagra, 1968-ban pedig Hotel Rábára változtatták, ma is ezt a nevet viseli.

Épületében működött a népszerű „kis Bognár” Vendéglő, majd a Magyaros Étterem. Hírességek egész sora vendégeskedett a történelmi városmag szélén található hotelben, ahol a város rendezvényei és báljai is otthonra találtak: a jótékonysági estektől kezdve a gálavacsorákon át balettelőadásig. Itt szállt meg többek között Ennio Morricone, filmzeneszerző, Kobayashi Ken-Ichiro, karmester, a Boney M, popegyüttes, David Murray, jazz zenész, Szörényi Levente, rock zenész-zeneszerző, Zwack Péter, likőrgyáros, Bacsó Péter, filmrendező.

Az életmentő

A „mi” hősünk, a hotel alapító Meixner Mihály fia, 1893-ben született és 1948-ban hunyt el.

Testvérével, Ferenccel együtt a győri Royal Hotel tulajdonosa lett a szállodát építő édesapa halála után.

Fiatal éveiben hivatásos katonaként a magyar honvédségnél szolgált és századosi rangban vonult nyugdíjba. Meixner Mihályt 1944 májusában újra behívták katonai szolgálatba és a 102/301 sz. zsidó munkaszolgálatos század parancsnokává nevezték ki. A századba bevonultatott zsidók zöme Győr környéki településeken élt, például Mosonmagyaróváron, Gyömörén, Rajkán stb.

A század kerettagjainak többségével ellentétben Meixner Mihály százados méltósággal és tisztelettel bánt a parancsnoksága alá besorolt zsidókkal. A munkaszolgálatos század zömében fiatal férfiakból állt, akik a vidéki zsidók Auschwitzba történt tömeges deportálása után család nélkül maradtak.

1944 nyarán a századot Győrben romeltakarítási munkára osztották be. Ekkor Meixner Mihálynak sikerült kóser élelmet biztosítania azoknak, akik a vallási előírásokat szigorúan betartották. A közelben élő falusiakkal kialakult kapcsolatait felhasználva a munkaszolgálatosokat a szokásos katonai fejadagon túl további élelmiszerrel látta el.

A zsidó főünnepek idején egységének tagjait a tábor melletti erdőbe vezényelte azzal az ürüggyel, hogy ott ad munkát nekik. Valójában azonban ezek az „erdei napok” arra szolgáltak, hogy a hozzá beosztott kényszermunkások legalább a Jom Kippur napján ima- és böjtnapot tarthassanak.

A nyilas párt hatalomra kerülését követően Meixner Mihály megtudta, hogy a munkaszolgálatosokat hamarosan deportálják a Német Birodalomba. Nem kis kockázatot vállalva tájékoztatta a munkaszolgálatosokat, hogy mi vár rájuk. Szabadságos levelet és katonai egyenruhát adott mindazoknak, akik menekülni akartak. Egyetlen zsidóról sem jelentette, hogy megszökött és nem is kerestette őket.

A Meixner Mihály által megmentett zsidók között volt Michael Röder, Yitzchak (Ignác) Löwinger és Weisz Ernő (később Yehoshua Ben-Ami), akik a háború után Izraelben telepedtek le. A túlélők nem felejtették el megmentőjüket és a Yad Vashem-nél kezdeményezték a századparancsnok embermentő gesztusának elismerését.

1998. szeptember 6-án a Yad Vashem Meixner Mihálynak a Világ Igaza kitüntetést adományozta 50 évvel elhunytát követően.

A Meixner család leszármazottai tovább ápolják felmenőik emlékét.

Köztük büszkék lehetnek a tisztességes, bátor, becsületes és humánus Meixner Mihályra, aki mindvégig ellen tudott állni a gonoszságot  és a gyűlölködést üvöltő farkasoknak.  A hotel alapító Győrben élő dédunokája rendelkezésünkre bocsátotta nagyapjának, az embermentő Meixner Mihálynak egy fiatalkori fényképét, amelyen feleségével együtt látható. A család megőrizte azt a történetet is, hogy Meixner Mihály egy alkalommal, 1944-ben egy vajúdó terhes anyát menekített ki a győri gettóból, elvitte parancsnoki kocsiján a győri kórházba, az orvost pedig „kényszerítette” a szülés levezetésére.

A Rába Szálló jövőre lesz 120 éves. Bízunk abban, hogy ez az évforduló méltó alkalom lesz megemlékezni a hotel alapító Meixner Mihály mellett az egykori társtulajdonos, az embermentő Meixner Mihályról is.

---

Összeállította Krausz Péter

---

Források

Meixner Mihály, személyes kapcsolat

Győri Könyvtár

Yad Vashem

Győri Hírek

Magyar Nemzet

Lakáskultúra és Danubius Hotels

Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Régi Győr

Magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma

Magyar Elektronikus Könyvtár  

Turizmus Online

„Ecuadorban megigézték a népművészet színei, textúrái és hagyományai, elkezdte gyűjteni és gondozni az első ecuadori népművészeti gyűjteményt, amely később bejárta a világot.” [1]

Fisch Anhalzer Olga festő- és textilművész 1901-ben Budapesten született, Quito-ban (Ecuador) 1990-ben hunyt el. Édesapja porcelánkereskedő, négy fiútestvére után ötödik gyermekként következett a sorban.

Már kisgyermek korában festő akart lenni.

Családja 1906-ban Győrbe költözött.

Olga a Győri Magyar Királyi Állami Felső Leányiskolába járt az 1911-12-es tanévtől az 1915-16-os tanévig, amelynek végén kimaradt, ezután a győri Bencés Gimnázium magántanulója lett.

A Tanácsköztársaság idején politikai plakátokat festett. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol a Wiener Werkstätte[2] kerámiatervezője lett.

Munkája mellett könyveket illusztrált és a budapesti Népszavának is dolgozott (a szociáldemokraták 1873-ban alapított napilapja – a szerk.).

1920-ban apai örökségéből Düsseldorfba költözött. Itt ismerkedett meg Jupp Rübsam szobrászművésszel, első férjével.

A Düsseldorfi Művészeti Akadémián folytatott tanulmányokat. Férjével közösen dolgozott, köztéri szobrokat is alkottak, festett, rajzolt. 1930 körül elváltak, de jó viszonyban maradtak – nem sokkal később feleségül ment Fisch Bélához, egy olasz-jugoszláv cementgyár kereskedőjéhez.

Második férjével sokat utazott, így tölthetett egy egész évet Afrikában is (Algéria, Szenegál, Eritrea). 1934-ben tértek vissza Németországba, de a náci ideológia terjedését érzékelve hazautaztak Győrbe.

Azonban Magyarországon is érzékelték a történelmi veszélyeket. Ezért Brazíliába távoztak, mégpedig egy Zeppelin léghajón. 1939-ben végül is Ecuador fővárosában, Quitoban telepedtek le Olga fiútestvérének a támogatásával. Olga a képzőművészeti iskolában kapott tanári állást.

Sajátos, magyar és indián motívumokat ötvöző szőnyegeket kezdett szőni, s felfedezte a környékbeli indián falvak kézműveseinek művészetét. 1940-ben véletlenül futott össze Lincoln Kirstein-nel, a MoMa New York akkori igazgatójával [3], aki ajánlatot tett egy szőnyeg megvásárlására. 300 amerikai dolláros árban állapodtak meg, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Olga Fisch többek között ebből a pénzből nyitotta meg 1942-ben máig is működő folklórüzletét Quitoban.

Az indián népművészekkel kialakult kapcsolata hamar kétoldalúvá vált: ő eltanulta tőlük motívumkincsüket, szövési technikájukat, a magyarok számára egzotikus anyaghasználatukat, és megtanította nekik, hogy a helyi laza szövés helyett használjanak erősebb, a perzsaszőnyegekre jellemző csomózást. Egyben az indián alkotók rendszeres megrendelőjévé, felvásárlójává vált. Nem csak szőnyegekkel foglalkozott: jelmezek, maszkok, hangszerek, festmények és kerámiák is érdekelték, ahogy ruhaneműk is a klasszikus poncsótól a modern ruhadarabokig.

Az üzlet mellett saját szőnyegszövő műhelyt működtetett, ahol ő is sokat dolgozott. Divatbemutatókat szervezett, az üzlet nemzetközileg is ismert lett, nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie az 1960-as években. Férjét 1958-ban veszítette el, ekkortól egyedül, illetve később unokahúgával és az ő leszármazottaival vitte tovább az üzletet.

Nem csak gyűjtött és kereskedett, 1962-ben hathatósan közreműködött az Ecuadori Folklórintézet (Instituto Ecuatoriano de Folklore) létrehozásában, dokumentálta az addig senkit nem érdeklő művészetet és egy tudományos folyóiratot is alapított. Vitathatatlan a szerepe abban, hogy ráirányította az ecuadori értelmiség figyelmét az ősi indián művészetre.

Egyes vádak szerint Fisch „üzletesítette” az indián népművészetet, hiszen a szabad alkotókedvvel készült darabok helyett a megrendelésre készített termékek kerültek a piacra. Mások szerint a magyar formavilág akaratlan beszivárogtatásával, az indián és a magyar népművészet keveredésével megszűnt az ecuadori népi művészet érintetlensége. Más vélemények azt tartják a legjelentősebbnek, hogy egyáltalán felfedezte, és mások számára is láthatóvá tette az indián értékeket, valamint, hogy több falu lakói biztos megélhetéshez jutottak Fisch szervező és kereskedelmi munkája révén.

A The Christian Science Monitor 1980-ben idézte őt és ezt írta róla: „‘Amikor elkezdtem gyűjteni a helyi indiai műalkotásokat, majd megnyitottam ezt a galériát, az emberek megdöbbentek’ – mondja. Emlékszem, valaki azt kérdezte: ‘Hogy tudsz te, mint művelt európai nő, ilyen szemetet gyűjteni?’. Nagyrészt Olga Fisch erőfeszítéseinek köszönhetően Ecuador 250 indián törzse által készített műtárgyak ma már nem számítanak szemétnek. Az évtizedek során több ezer indián művésznek és kézművesnek segített abban, hogy alkotásaik eljussanak a világpiacra.” [3]

Fisch életében még egyszer, 1987-ben hazalátogatott. Magyarországon több kiállítása is volt: 1988-ban a Néprajzi Múzeumban az indián művészeti gyűjteményét mutatták be.

Ecuadorban igen ismert Fisch neve, de még az Amerikai Egyesült Államokban is több közgyűjtemény, a Lincoln Center, a MoMa, sőt, az ENSZ palotája is őrzi egy-egy szőttesét. 2025-ben nagyszabású kiállítást szerveznek Olga hagyatékából az ecuador-i Nemzeti Múzeumban. Unokahúga, Margarita Anhalzer, Olga Fisch kalandos életét bemutató könyvön dolgozik.

---

Összeállította Krausz Péter

---

Források:

Wikipedia itt (módosításokkal) és itt

eLibrary

The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

El Mundo

Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1916, Könyvtár, Hungaricana; Arcanum (köszönet az információért Esther Bánki-nak, Hollandia)

Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1917 Könyvtár | Hungaricana (köszönet a pontosításért Esther Bánki-nak, Hollandia)

Köszönet Olga Fisch unokahúgának, a Quito-ban élő Margarita Anhalzer-nek a személyesen közölt részletekért és pontosításokért.

---

[1] https://olgafisch.com/pages/about-us

[2] A Wiener Werkstätte (magyarul: Bécsi Műhely), amelyet 1903-ban Koloman Moser grafikus és festő, Josef Hoffmann építész és Fritz Waerndorfer mecénás alapított, egy olyan művészeti alkotó egyesület volt Bécsben, amely építészeket, művészeket, tervezőket és kézműveseket tömörített, akik a kerámia, a divat, az ezüst, a bútorok és a grafika területén dolgoztak. A Műhely „használati tárgyak művészi előállításának szentelte magát a legkülönbözőbb médiumokban, beleértve a fémművességet, bőrművességet, könyvkötészetet, famegmunkálást, kerámiát, képeslapokat és grafikát, valamint ékszereket”. A modern design úttörőjeként tartják számon, és hatása későbbi stílusokban, például a Bauhausban és az Art Decóban is megfigyelhető. (https://en.wikipedia.org/wiki/Wiener_Werkst%C3%A4tte )

[3] The Christian Science Monitor, 1981. szeptember 15

Írta Borgos Anna

Kardos Erzsébet a pszichoanalízis budapesti iskolájának egyik legígéretesebb tehetsége volt. Tragikusan rövid pályája, miközben egyedi és különleges volt, a magyar (női) pszichoanalitikusok számos jellemző vonását is mutatja: a társadalmi háttér, a nők egyetemi lehetőségei, a numerus clausus és a zsidóüldözés, az emigrációk, az érdeklődési területek vagy az azonos szakmából való partnerválasztás tekintetében.

Kardos Erzsébet Győrben született 1902-ben asszimilált zsidó kereskedőcsaládban. Apja, Kardos Jenő (1899-ben magyarosított Kohnról) férfi divatüzletet működtetett Győr belvárosában (a Baross u. 4. szám alatt). Anyja, Eislitzer Teréz cipőboltot vitt a Baross u. 12-ben, de miután 1924-ben megözvegyült, mindkét üzletet ő vezette; 1927-től a Baross u. 15. szám alatt, a családi ház földszintjén, amelyet megvásárolt és kibővített.

Öccse, Imre 1904-ben, húga, Ilona 1905-ben született. Erzsébet a győri állami leánygimnáziumban (ma Kazinczy Ferenc Gimnázium) érettségizett 1921-ben („jól érett”), osztálytársai között volt Kovács Margit, a később nevessé vált keramikus. Közben 1916-17-ben magántanuló volt, 1917-19 között pedig a Győr városi felső kereskedelmi iskolában tanult.

Az 1920 szeptemberétől érvénybe lépő numerus clausus törvény a budapesti orvoskaron nemcsak a zsidókra, hanem 1920 és 1926 között a nőkre is vonatkozott, utóbbiakra egyenesen teljes kizárást, numerus nullust vezettek be. Kardos Erzsébet tanulási vágya (és a család anyagi helyzete és támogatása) úgy tűnik, elég stabil volt ahhoz, hogy külföldön kezdje meg egyetemi tanulmányait. 1921 őszétől 1923 őszi szemeszteréig a würzburgi egyetem orvoskarán tanult, az 1924 tavaszától 1926 nyaráig terjedő öt szemesztert pedig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvoskarán végezte, ahol 1927 júniusában szerzett diplomát.

Győri barátjának, majd würzburgi évfolyamtársának és egy ideig élettársának, Bánki Ödönnek írt levelei sok információt tartalmaznak körülményei és lelkiállapota változásairól ebben az időszakban. A levelek leginkább az egyetemi ügyek, anyagi nehézségek, tervek és lehetőségek, a család, az ismerősök és a politika témáit érintik.

Sokszor hangulati labilitás, olykor kétségbeesés érződik a levelekből (többnyire a családi-társadalmi realitások miatt), ugyanakkor nagyfokú tudatosság és önreflexió, intellektuális érdeklődés és ambíció, érettség és önállóság is.

Visszatérően reflektál a politikai eseményekre, amelyek húsbavágóan érintik lakóhelyével, tanulmányaival, jövőjével kapcsolatos döntéseit. 1923-tól Európa több egyetemére, Lipcsébe, Pozsonyba, Bázelbe, Bernbe, Münchenbe is beadta felvételi kérvényét. Sejthetően Würzburgban is sűrűbbé váltak az antiszemita megnyilvánulások, ezért kezd új helyekben gondolkodni, noha már kötődik a városhoz. (A menekülés és a biztonságosabb, élhetőbb hely keresése emlékeztethet minket a jelenlegi helyzetre, bár más történelmi kontextusban.)

„Kuci, múltkor valami furcsa félelem fogott el a németországi rémhírek hatása alatt […]. Légy szíves add be a kérvényemet Leipzigbe és még esetleg más egyetemre, ami nem Bajorország, és ahova csak egy csepp kilátás van, hogy felvesznek. Azt hiszem, másutt kilátás úgysincs, legfeljebb Giessenben. Mindegy bárhol, de biztosítékot szeretnék. Talán közben a rostocki iratokat megszerezted, és akkor be lehet adni két helyre. Persze ha Würzburg visszafogad, eszembe se lesz elmenni.”

Az egyetemi tanulmányokkal kapcsolatos dilemmák túlmutatnak az intellektuális szempontokon: a szóba jöhető helyeket az adminisztratív lehetőségek, az anyagiak és a politikai körülmények is behatárolják. A honosításhoz legalább négy szemesztert Magyarországon kellett elvégezni, a bonyolult és/vagy sikertelen átjelentkezéseken kívül Kardos végül ezért is dönt úgy, hogy (würzburgi szigorlata után) itthon, a pécsi orvoskaron fejezi be tanulmányait (ahol sem a nőkre vonatkozó numerus nullus nem érvényesült, sem a zsidókat érintő numerus clausust nem alkalmazták annyira szigorúan).

Érdeklődését és ambícióját jelzi, hogy saját ötlettől vezérelve nekikezd egy alapvető német klinikai szakkönyv fordításának (Ernst Magnus-Alsleben: Vorlesungen über klinische Propädeutik), amelyhez magyar kiadót is próbál keresni, végül úgy tűnik, sikertelenül.

A diplomaszerzés után Kardos Erzsébet nem maradt Magyarországon: 1927 nyarától két évig asszisztensként dolgozott Düsseldorfban Arthur Schlossmann gyermekklinikáján (Kinderklinik der Städtischen Krankenanstalt). Ez idő alatt egy évig az Auguste-Victoria-Haus düsseldorfi gyermekotthonának főorvosa volt, ahol 120 gyermekről gondoskodott, valamint előadásokat tartott a nővérek orvosi képzésében.

Innen még nagyobb távolságba ugrott földrajzilag és szakmailag is: 1929-ben Kolumbiába hívták, ahol Barranquillában Maxim Bauer müncheni bakteriológus magánklinikáján gyermekorvos adjunktusként dolgozott, és a szintén Bauer által vezetett bakteriológiai intézetben trópusi betegségek laboratóriumi vizsgálatát végezte.

Másfél éves dél-amerikai tartózkodása alatt (Bauer hasonló expedíciói nyomán) a Venezuela északi részén, Kolumbia határánál fekvő Guajira félszigeten élő guajiro indián törzshöz szervezett expedíciókat egyedül (első nőként), és tanulmányozta népszokásaikat és életmódjukat.

Az expedíciókról a napilapok (a Magyar Hírlap, illetve az ott megjelent két cikket átvevő Délamerikai Magyarság) is beszámoltak. A Magyar Hírlap 1932 májusában interjút készített Maxim Bauerrel, melyben az orvos Kardos Erzsébetről is elismeréssel beszélt, olyannyira, hogy a venezuelai Sierra Nevada de Mérida általa először megmászott 6000 méteres gleccserét Kardos-csúcsnak szándékozott elnevezni (erre nem találtam későbbi nyomot).

A Magyar Hírlap 1932. októberi 15-i száma már kifejezetten Kardos Erzsébet útjairól, az általa meglátogatott indián törzs életmódjáról és szokásairól számol be újságírói kommentárok kíséretében.

Halk szavú, meleg tekintetű, csendes kis lány ül velem szemben. Senki se hinné el róla, hogy mennyi tudás van kedves homloka mögött, milyen hallatlan energia van ebben a kicsi, bájos teremtésben, aki külföldi tudományos körökben elismert nevet vívott ki magának. […] A rendkívül tehetséges fiatal orvosnő még a tavasszal jött vissza Columbiából, mert, amint mondja: pszichikailag nem bírta elviselni az ottani atmoszférát. Azóta Németországban tartózkodott. Münchenben és Berlinben dolgozott különböző tudományos intézetekben szép sikerrel. Most a honvágy hazahozza Magyarországra. Egy ideig otthon marad a családjánál Győrben, ahol ugyancsak dolgozni fog.

1932-ben tehát Kardos visszatért Európába, és Berlinben a Frigyes császár és császárné gyermekkórház orvosigazgatója, Heinrich Finkelstein gyermekorvos mellett dolgozott. 1932 őszén „a honvágy hazahozta” Magyarországra (és feltehetőleg a németországi politikai helyzet), és egy ideig Győrben élt, ahol gyermekorvosi rendelőt is nyitott a családi házban. Rendelője várószobáját Bánki Zsuzsa Bauhaus művész tervezte.

1933-tól két évig Szondi Lipót mellett dolgozott a Magyar Királyi Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kórtani és Gyógytani Laboratóriumában. Itt a fiatalkorúak bíróságáról küldött fiatalkorú bűnözők pszichológiai és biológiai vizsgálatát, valamint értelmi fogyatékos gyerekek vizsgálatát és fejlesztő terápiáját végezte.

1934-től Kovács Vilmához járt kiképző analízisbe, és két év után a gyermekorvosi praxis mellett pszichoanalitikus gyakorlatot is kezdett. 1940-ben házasságot kötött Pető Endrével, a (nála két évvel fiatalabb) gyermekorvos-pszichoanalitikussal. Petővel közös munkájuk is volt: megkísérelték a játék metapszichológiai leírását, rámutatva, hogy az elsődleges folyamatok minden sajátossága megtalálható a gyermek játékában. Kardos egyetlen (posztumusz) tanulmánya („Contributions to the theory of play”) ebből a közös gondolkodásból született. A tanulmányt Pető Endre publikálta 1956-ban a British Journal of Medical Psychology-ban, saját kiegészítéseivel.

1939-ben bevándorlási kérelmet nyújtottak be Ausztráliába, ahová végül szeptemberben megkapták a vízumot. A házaspár mégis Budapesten maradt. Pető idős édesanyja és az akkor frissen berendezett közös lakás is itt tartotta őket, veszélyérzetük nem volt elég erős. Ezen kívül mindketten abban az évben lettek a Pszichoanalitikai Egyesület tagjai, készen álltak az analitikus praxisra.

A nyilasuralom alatt hamis papírokkal, külön helyen bujkáltak, svéd menlevelet is kaptak, amíg valaki feljelentette Kardost, és 1945 januárjában, röviddel Budapest felszabadulása előtt meggyilkolta egy nyilas brigád. Nemes Lívia pszichoanalitikus írja a magyar zsidó pszichoanalitikusok vészkorszak alatti sorsáról szóló cikkében (Orvosi Hetilap, 1985. nov. 3.): „Ormos Margit ideggyógyász idézte fel emlékét: 1945 januárjában a gettó kapujában találkozott vele, táska volt kezében, talán menekült valahonnan, vagy segítségére sietett valakinek. Valószínűleg ő látta utoljára.” Apja már nem érte meg a háborút, anyját viszont Győrből deportálták, Auschwitzban gyilkolták meg. 1950-ben Kardos Erzsébet testvérei is Ausztráliába emigráltak, és halálukig Sydneyben éltek, gyermeke egyiküknek sem született.

1946 júniusában, a Ferenczi Sándor tiszteletére tartott emlékülésen Hermann Imre pszichoanalitikus megemlékezett az áldozatokról, és felolvasták Kardos játékról szóló munkáját is. Hermann így jellemezte Kardost: „Érzékeny és jószívű volt, és bátran segített sokakat számára igen veszélyes körülmények között. A fiatalabb kollégák közé tartozott az Egyesületben, de már kiváló nevet szerzett, különösen a gyermekanalízis területén.” (International Journal of Psychoanalysis, 1946)

Kardos Erzsébet ígéretes pályáját derékba törte az antiszemita politika, amellyel egyetemi tanulmányainak megkezdésétől fogva szembesült. Emigrációit, külföldi tartózkodásait részben a politikai kényszer, részben a szakmai kíváncsiság motiválta. De a töredékes pályát tekintve is kirajzolódik egy aktív, sűrű életút és egy gondolat- és érzelemgazdag személyiség: a sokirányú gyermekorvosi, antropológiai és pszichoanalitikus érdeklődés és az intellektuális és gyógyító munka iránti elkötelezettség.

---

A cikk hosszabb verzióját lásd itt: http://imagobudapest.hu/images/lapszamok/2021_3_Noi_nezopontok_es_sorsok/4-Borgos.pdf (magyarul) és itt: https://www.routledge.com/Women-in-the-Budapest-School-of-Psychoanalysis-Girls-of-Tomorrow/Borgos/p/book/9780367650889 (angolul).

A levelek, fényképek és további értékes információk megosztásáért hálás köszönettel tartozom Bánki Ödön lányának, Esther Bánki Hollandiában élő művészettörténésznek.

---

Borgos Anna pszichológus, nőtörténész, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet munkatársa, az Imágó Budapest folyóirat főszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi eleji értelmiségi nők életpályája és a szexualitás története. (A szerk.)

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig azt, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon. A harmadik részben olvastál alkalmi kényszermunkáról, az orvosi felszerelések és gyógyszerek zabrálásáról, a vándorló csapat fehérvári kalandjairól és közeledésükről a főváros felé. A negyedik részben megismerjük a részeg orosz katonák viselkedését, valamint a kölcsönösen jövedelmező „árucserét” egy másik orosszal, egy ismételt robotot (kényszermunka az oroszok részére), azt, hogy mennyire fontos a jó igazolványok megléte, és hogyan keresnek bort egy orosz harci egységnek. Dr. Bakonyi elmagyarázza a magyar hatóságok és az orosz hadsereg zsidókkal szembeni viselkedése közötti különbséget. Ez az összehasonlítás az utóbbi javára szól.

Folytassuk.

---

1945. I. 20 szombat

Miután Schatz bácsi házát, úgy ahogy rendbe hoztuk, beköltöztünk … A beköltözők a következők: a házigazda Schatz Ödön, a 2 komáromi hölgy és a velük lévő fiú, a 2 v. szlovák partizán és mi ketten. Schatz Ödön bácsi, a 2 hölgy és a fiú a belső szobában helyezkednek el, mi 4-en az elsőben, mely nappal orvosi rendelő, váró, operáló, de nagyon gyakran beszélgető szoba, főleg, ha én nem vagyok odahaza.

Megcsináljuk a táblát és másnap reggel már megjelennek az első páciensek, kiknek sora mindinkább növekedett és egész párkányi tartózkodásom alatt az esték kivételével szinte semmi szabadidőm nem volt. Párkányi tartózkodásom I. 17-én kezdődött és pontosan egy hónapig, II. 17-ig tartott. A párkányi helyzet nem valami bíztató a szemközti Esztergomban németek vannak és   naponta   belőnek   néhány   aknát. Ezek a belövések teljesen rendszertelenek és kiszámíthatatlanok. A párkányi lakosok jelentékeny része pincékbe lakik, részben mert a házuk tönkrement, részben a félelem miatt …

Mi természetesen nem mentünk le a pincébe, hanem a lakásban helyezkedtünk el. Jó órában legyen mondva, semmi bajunk nem történt. Én a reggeli rendelés elvégzése után elmentem a fekvő betegeket meglátogatni és csak du. 2 óra körül szoktam hazamenni, ebédelni. Ebéd után, ha volt egy kis szabadidőm, úgy patiánszoztam …, de hamarosan besötétedett és így kénytelen voltam abbahagyni.

A közösség, amelyben éltünk, igyekezett megszerezni minden szükséges ennivalót.  Ebben én jelentékeny szerepet játszottam, mert a betegek egy része természetben fizette a honoráriumot, lisztet, zsírt, szalonnát stb. Szerencsére hús gondjaink nem voltak, mert a párkányi mészárosok még hozzájutottak némi vágómarhához … 10 P-ért kaptuk kilóját a húsnak. A Schatz … ház sokat fogyasztott, mert a tagok száma állandóan emelkedett a hazatérő párkányi muszosok révén, másrészt mindazok, akik távolabb laktak, itt rekedtek meg, mert továbbmenni nem lehetett.

A front ugyanis Komárom irányában alig volt messzebb 20-25 km-nél, így tehát nem lehetett továbbmenni. Egyesek a megjöttek közül, látván az itteni helyzetet … visszamentek Nagymarosra, Vácra, Pestre v. még messzebb. Így tett a 2 Fleischmann testvér is, Wolf Jóska sógorai és az idők őket igazolták. Ők Ácsra akartak menni, de mikor látták, mi a helyzet, visszafordultak. A párkányiak közül is visszamentek egyesek, valamint Harmat Laci is. Ugyanis megjelent egy rendelet, hogy mindazok, akik nem a volt Csehszlovákia területén laktak, térjenek vissza az anyaországba. Nálam természetesen eltekintettek a rendelet alkalmazásától, mert az orvosra szükség van. Dicsekvés nélkül mondhatom, a fiatal győri orvos – így hívtak engem, becsületet és megbecsülést szerzett Párkányba.

A napok egyhangúan telnek. … állandó érintkezésben vagyunk az oroszokkal, hogy a front helyzetéről valamit megtudhassunk. Az ágyúzás határozottan közelebb hallatszik, … én mintha érezném az elkövetkezőket, állandóan be vagyok pakolva és hátizsák gazdálkodást folytatok.

II.14-én csúnya aknázást csinálnak a németek, pont a ház előtt csapott le 2 akna és a még meglévő ablakaink is betörtek. Én szerencsére nem voltam odahaza, az ablak, amelynél én olvasni, írni szoktam, ripityára tört. A házban lévők közül senkinek nem történt baja, szerencsés véletlen!

A fronthelyzet, úgy látszik, mintha kissé megnyugodna, de valami furcsa feszültség van a levegőben. Az oroszok idegesek, ismételten házkutatásokat tartanak. Feltűnően kevés orosz van a helységbe és mi állandó drukkban vagyunk, de csak várunk.

II.16-án pénteken este, Schatz bácsi kívánságára, az itt lévő összes zsidók és félzsidók összejöttek péntek esti imára és vacsorára. 2 orosz vendégünk is volt és Kovács Béla esztergomi muszos pék finom fehér barcheszt sütött az ünnepi vacsorához. Nem is gondoltuk, hogy ez búcsúvacsora lesz számunkra …

Ugyanez nap délutánján a helybeli katolikus káplánnal beszéltem, hogy nem lehetne-e a Vatikánon keresztül üzenetet küldeni Feleségemnek Győrbe. Azt válaszolta, hogy minden kapcsolatuk megszakadt és lehetetlen. Talán eszébe jut kérésem és most, hogy a németek visszafoglalták Párkányt, valahogy hírt tud adni, hogy élek és megvagyok.

II.17 szombat

Az ágyúzás egész közelről hallatszik, az emberek a pincékben, feltűnően kevés ma a beteg, hír-hírt követ, hogy jönnek vissza a németek. Az oroszok hallgatnak, de az egyik kiböki, hogy valami van.

Erre mi teljesen összepakolunk és várunk. Rehberger, ki Nánán van, szintén hírekért jön, mert ott is nagyon majrés a hangulat. Mi visszaküldjük azzal, hogy érdeklődje meg, mi van a nánai orosz kórházzal, mert ha visszavonulás van, azt biztos elszállítják. D.u. 5 óra körül lélekszakadva jön vissza, hogy a kórházat útnak indították. Erre mi sem várunk tovább, hanem felvesszük dolgainkat és erős tempóban megindulunk. A párkányiak riadtan álldogálnak a kapuban, az oroszok teljesen felpakolva, menetkészen várakoznak és egy ismerős orosz tiszt mondja, hogy csak siessünk.

Sajnos a garamkövesdi hídhoz nem tudunk eljutni, mert a terület víz alatt van és így az országúton Kőhídgyarmatig kell mennünk. Az országút tömve van visszavonuló orosz osztagokkal és állandó ágyúzás közben szinte az egész úton futva rohanunk, hogy elérjük a hidat. A veszélyérzetet növeli a közvetlen közelünkben becsapódó gránátok süvítése és az, hogy nem tudjuk milyen állapotban van a híd, állítólag délelőtt a németek csúnyán megdobálták. 

A visszavonuló oszlopokkal haladva rekordidő alatt tesszük meg az utat és letérve az országútról elérjük a hídhoz vezető utat, amely borzasztó állapotban van és … bokán jóval felül érő sárban ficánkoló, megvadult lovak között érjük el a hidat, amelyen sikerül keresztül mennünk.

Az első község az innenső parton Kicsind, de ezt az oroszok már régen evakuálták a civilektől és most is tömve van orosz katonákkal. Itt Kicsinden egy orosz kapitánnyal találkozunk, ki azt mondja, hogy azonnal menjünk tovább, hogy a Garamtól minél távolabb legyünk. Ezt muszáj is megtennünk, mert itt nincs egy ház, hol menedéket találhatnánk. Elhatározzuk, hogy az éjjel folyamán Bajtára kell eljutnunk, hol majd talán megszállhatunk.

Az út, főleg az első részen borzalmas állapotban van, de válogatni nem lehet, hideg is van, muszáj menni, mert különben megfagyunk. Lehetett éjjel 1 óra, mire Bajtára eljutottunk, de a falu tömve van oroszokkal és nincs egy talpalatnyi üres hely. Újra és újra próbálkozunk, végre egy konyhába, hol már vagy 8-an aludnak, befogadnak bennünket. Szűken vagyunk, de meleg van és legalább a bakancsot levehetjük a lábunkról. … sikerült egy padon elhelyezkedni és reggel 6 óráig aludtam, mint a bunda. Itteni házigazdánk neve Vilmajor János, Bajta.

II.18 vasárnap

Reggel, midőn végignéztünk egymáson, láttuk … a tegnapi, illetve éjjeli gyaloglás nyomait. Nyakig sárosak, piszkosak vagyunk és igyekszünk kissé rendbe hozni magunkat, de ez csak napok múlva sikerül, mire a sár tökéletesen megszárad és kikefélhető. Korán indulunk, mert még ma szeretnénk legalább Zebegénybe eljutni. A társaságon látszik a tegnapi út hatása, fáradtan vonszoljuk magunkat.

Az út a reggeli órákban erősen csúszik, szinte tipegve lépkedünk a meredeken lefelé haladó úton, amely Lelédre vezet.  Leléden keresztülhaladva, amely szintén nagyon megszállott képet mutat, még a reggeli fagy hatása alatt álló úton jutunk ki az Ipoly mentén és hosszú úton követve annak folyását, többször pihenve és egybe várva a társaságot …  az Ipolydamásdra vezető hídhoz. Az itt álló egyedüli hídőr 2 igazolványt megnézve átengedi az egész társaságot, amely megkönnyebbülve sóhajtunk fel, ugyanis háromnak semminemű igazolása nincs.

Ezen kívül azonban nagyon megnyugtató a tudat, hogy 2 folyó van a hátunk mögött és az ágyúzás is mind messzebbről hallatszik. Ipolydamásdon komoly pihenő és étkezés következik, a vízben főtt krumpli sóval nagyon jól pótolja a kenyeret és kb. dél lehet, mikor tovább indulunk. Lassú menetben elérjük Szobot, hol bevisznek a parancsnokságra, újabb igazoltatás.

Azok a papírok, amelyek a hídőrnek jók voltak, itt is jók és 3 igazolvány felmutatásával az egész társaság mehet, Csak én, ill. az orvosi táskám forgott veszélyben, az egyik hőmérőmet el akarta venni a főhadnagy, de sikerült lebeszélnem.

Kora d.u. értünk Zebegénybe. Igyekeztünk minél előbb szálláshoz jutni, hosszas szaladgálás után Harangozó Ádámnál kaptam egy sezlont, míg a társaság Krebs Ferencéknél helyezkedett el. Én elhatároztam, hogy egyelőre Zebegénybe maradok, gondolván …, mint orvos mindenütt megélek, mert betegek vannak és valahogy majd csak eltartanak. A társaság többi része 1 napi pihenő után továbbment Nagymarosra, ill. Pestre.

Zebegényi tartózkodásom II.18-27-ig terjedt és ezen idő alatt háromszor cseréltem lakást, mert a pihenésre visszatérő oroszok még az orvost sem tartották tiszteletben. A zebegényi napok egyhangúan teltek és csak a Zebegényben felszedett Komlós fiúval van baj, ki megtetvesedett és dacára, hogy egész nap semmi dolga nem volt, nem bírta magát kitetvészni és én is észrevettem, hogy nekem is vannak. Ez már a harmadik eset vándorlásaim folyamán, hogy megtetvesedem, de szerencsére csak bevándorlókról van szó és azonnali intézkedéssel sikerült meggátolni a tetűk elszaporodását. Először Székesfehérváron, másodszor Párkányban és most harmadszor Zebegényben sikerült partizánokat szereznem és szerencsére azonnal meg is szabadulni tőlük. Nagyon kellemetlen állatok és a kiütéses tiphus terjesztői! Komlóst végre elhelyezem egy zebegényi gazdánál és én Krebs Ferencékhez költözöm, hol rajtam kívül még 2 Párkányból velem együtt jött muszos van.

3 nap múlva azonban Zebegényt is el kell hagynunk, mert úgy látszik az oroszok evakuálni akarják a civil lakosságot, hogy legyen hely a frontról pihenőre térő legénységnek. Zebegényben váratlan találkozásom volt Bíró Jucival, ki Pestről került ide és itt úszta meg a nyilas időket. Nagyon megörültünk egymásnak, de másnap már … indultam tovább.

II.27 kedd

Ebéd után indultunk hárman útnak, hogy távolabb legyünk a fronttól, irány Vác, esetleg Budapest.  Alig 1 órai gyaloglás után sikerült felkapaszkodnunk egy orosz csapatszállító autóra, amely elvitt bennünket Budapestre. Kb. 5 óra lehetett midőn Pestre értünk és én, elválva társaimtól, elhatároztam, hogy felkeresem feleségem nagynénjét, ki a Nürnberg u. 33. sz. alatt lakik.

Már egészen besötétedett, mire elértem hozzájuk és alaposan meglepődtek jövetelemen. Nagy mese jobbra, balra, másnap bementem a városba, hol sok ismerőssel találkoztam, felmentem a Síp u. 12 alá, ahol szinte csupa győrit találtam, úgymint Salczer Dórit, Steinfeld Imrét, Raab Lacit és Fleischmann mészárost, kik a vidéki zsidók ügyeit intézték. Majd később találkoztam Klausz Gyurival, ki apósánál lakik együtt Dr. Szekeres Oszkárral, Ádler Manóval, kik mindnyájan Pesten vannak.

Még sok győri volt vagy van Pesten, de egyrészük elment, mert Pesten az élelmezési helyzet nagyon kritikus. Másnap d.u. kimentem Mari nénihez, Kató anyjához, ki nagyon kedvesen fogadott és nála laktam egész pesti tartózkodásom alatt. Katótól szerettem volna megtudni Hermin néni címét, de sem tőle, sem a többi ismerőstől nem sikerült rokonaimról hírt szereznem.

Állandóan járom a várost, hogy valaki révén hírt halljak, de senki nem tud róluk. A Pesten való járkálás nem valami veszélytelen dolog, mert minden pillanatban befoghatják az embert robotba. Én mindig viszem magammal orvosi táskámat és így sikerül megúsznom a dolgot. Nagyon kellemetlen idő van, éles hideg szél fúj és én a bundámat már nem akarom magammal vinni, hanem ott hagyom Marcella néninél a felesleges téli holmimmal együtt. Közben állandóan töröm a fejem, hová menjek, merre induljak, mert Pesten nem akarok maradni, ámbár Mari néni nagyon kedves, de nekik maguknak sincs mit enniük.

Kati ottlétem alatt utazott le az Alföldre valami ennivalóért. … III.2-án indult útnak és úgy volt, hogy én megvárom visszajövetelét, de még a rákövetkező szerdán sem volt odahaza és én nem bírtam tovább várni. Annál is inkább, mert a velem hozott tartalék ennivaló már nagyon megfogyott.

Szerdán, III. 7-én este felültem a Vác felé induló vonatra, amelyik este 6-kor indult a Nyugatiból, és reggel 4 órára, rekord lassúsággal és gyakori álldogálások után megérkeztünk Vácra. Pesten hagytam a bekecsemet, hósapkámat 2 pár flanel kapcára valót, 1 lepedőt, melyhez később csatlakozott az ujjas pulóverem és a téli kesztyűm. Ez utóbbi dolgokat már Pencről küldtem fel Marcella nénihez.

Az utazás alatt, ill. Vácon megismerkedtem a kosdi tanítóval, ki mesélte, hogy nincs orvosuk és én úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szaladok bele a frontba, hanem kissé távolodom tőle. Tehát nem megyek vissza Nagymaros Zebegény irányába, hanem Váctól keletre helyezkedem el.

III.8 csütörtök

Reggel 5 óra tájban indultunk útnak, és tekintettel, hogy a tanítóék nagyon lassan haladtak, én előre mentem Kosdra, hol kisült, hogy már van egy orvosuk. Így én a tovább menés mellett döntöttem. Közel vannak egymáshoz a községek, hamarosan Rádra értem, hol a bíró nagyon sajnálta a dolgot, mert nagyon kellene a doktor, de annyira tele vannak oroszokkal, hogy nem tud sehol elhelyezni.

Rádtól 3 km-re van Penc, hol volt a körorvos is, ki elmenekült az oroszok elől és itt biztosan elhelyeznek. Pencen hasonló a helyzet, mint Rádon, sok az orosz, de az orvos kell, és valahogy mégis szorítanak helyet. Így tehát megtelepedtem Pencen és itt is kezdem meg emlékeim papírra vetését.

Csütörtökön érkeztem meg és hétfőig egy Szemere nevezetű özvegyasszonynál laktam a konyhában, a szobában egy tbc-s fiatalember feküdt. A helyzettel nem voltam sehogy sem kibékülve és hétfőre sikerült a községházán egy szobát kiüríteni … úgy, ahogy berendezni, úgyhogy hétfőn megkezdtem a községházán való rendelést. A rendelőben lévő rekamién alszom, és önálló háztartást vezetek. 

A praxis nagy elánnal indult meg, és az első héten szinte egész nap el voltam foglalva, de most már kissé alábbhagyott, és így hozzájutok, hogy naplómat megkezdhessem és folytathassam. Penc nagyon helyes kis község, aránylag keveset szenvedett a háborútól, de sajnos az oroszok már nagyon kiélték, úgyhogy az élelmiszerek beszerzése, ill. megszerzése már nehézségekkel jár.

Tegnap, III. 24-én ment fel egy betegemnek az ismerőse Pestre, kitől csomagot küldtem Marcella néninek, egy zacskóban nullás lisztet és 8 db. tojást. Remélem, megkapja, mellékelve küldtem az ujjas pulóveremet és a téli kesztyűmet, hogy minél kevesebb felesleges holmi legyen nálam, ha majd hazafelé indulok. Sajnos még nagyon idehallatszik az ágyúdörgés, és igen rezegnek az ablakok, úgyhogy még közel van a front. Ma van 25-e, névnapod k. Feleségem …

(A fényképek csak illusztrációk.)

---

Az ötödik rész vége.

És ne hagyd ki az utolsó, hatodik részt sem, amelyben megtudhatja, hogyan tervezi Dr. Bakonyi Győrbe, szülővárosába való visszatérését. És ezzel majd véget is ér a napló. Epilógusként a szerkesztő majd közzétesz egy hírkivágást a „Penci Hírek” című helyi lapból és egy rövid leírást Dr. Bakonyi lányáról, Bakonyi Hugiról, egykori élsportolóról, aki megőrizte édesapja naplóját az örökkévalóságnak.

Csornától a világhírig – Gestetner Dávid emlékezete

Néhány hónapja Csornán jártam, 30 km-re Győrtől, ahol találkoztam annak a csornai középiskolának a történelem tanárával, amely két csapatot is nevezett be az alapítványunk által indított zsidó helytörténeti diákpályázatra. Tanár úr kedvesen meginvitált egy rövid csornai sétára a helyi zsidó emlékek felvillantására vállalkozva. A séta közben megkérdezte, hogy ismerem-e az egykori Gestetner csornai zsidó családot. Mondtam, nem igazán, de mintha találkoztam volna egy ilyen márkanevű másológéppel egy irodában, ahol dolgoztam. Hát pont ez az – erősítette meg kedves alkalmi idegenvezetőm – a másológép feltalálója Csornán született!

Ez a kis csornai emlék ösztönöz arra, hogy közzé tegyek néhány részletet Gestetner Dávid életéről és munkásságáról. A külön nem hivatkozott részletek forrása a Wikipédia.

Krausz P.

---

Csornai indulás

Dávid Gestetner Zsigmond és Gestetner Regina gyermekeként született Csornán (1854-1939). Elemi iskolái után nagybátyja üzletében dolgozott mészárosinasként. 17 éves korában elhagyta Magyarországot és Bécsben, a tőzsdén kezdett dolgozni. Feladatai közé tartozott, hogy a tőzsdei nap végén kimutatásokat és szerződéseket másoljon. Ez egy nagyon időigényes munka volt. Ekkor kezdett el gondolkodni egy gyorsabb, hatékonyabb sokszorosító módszeren.

London

Gestetner 1880-ban érkezett Londonba, itt kapott szabadalmat első találmányára a kerekes tollra. A kerekes toll egy olyan szerkezet, melynek a hegyén egy apró fogakkal ellátott kerék található, amely egy vékony, viasszal bevont papírlapon keresztül tört nyomot hagy, amelyet aztán egy tintagörgővel kell megnyomni, hogy az aláhelyezett üres papírlapon ugyanaz az írásminta megjelenjen.

Ez a találmány lett a stencilgép elődje. Tökéletesítést követően akár tízezer nyomat is készülhetett egyetlen formáról bármiféle nyomdai előkészítés nélkül.

Az elektromosság és a villanymotorok megjelenésével a kézi meghajtású gép már elektromos meghajtással is megrendelhető lett. Kezeléséhez nem volt szükség különösebb nyomdai előképzettségre.

Gestetner szabadalmával majdnem egy időben, Amerikában Thomas Alva Edison is bejegyeztette az u.n. autografikus nyomtatás szabadalmát. Ezt a találmányt aztán Albert Blake Dick továbbfejlesztve védjegyeztette 1887-ben. A feltalálók cégei között megállapodás jött létre. Ennek értelmében a Dick gépek forgalmazása kizárólag az Egyesült Államokra korlátozódott, míg Gestetner Európában és a világ többi részén forgalmazta a sokszorosítóit.

Találmányát folyamatosan tökéletesítve 1906-ban Tottenhamban létrehozta a stencilgépek, festékek, hengerek és a kerekes toll gyártására szakosodott üzemét. A sokszorosítógép egyre sikeresebbé vált, a gyár gyors ütemben fejlődött. Hamarosan nemzetközi fiókhálózatot hozott létre gépeinek forgalmazására.

Az 1930-as évekre a tömegesen gyártott stencilgép 40 éven át uralta a sokszorosító gépek piacát.

Modern idők

Az 1970-es években azonban megjelentek a piacon a fénymásoló gépek. 1973-tól a Gestetner által alapított cég is forgalmazott ilyen gépeket. Ez időben kezdődött a stencilgépek hanyatlása. A Gestetnernek ebben az időszakban 52 leányvállalata volt világszerte, és 153 országban látta el a gépek forgalmazását és szervizelését. A cég vezetését az alapító után fia, Sigmund Gestetner, majd az ő fiai David és Jonathan vették át. 1996-ban a Gestetner érdekeltségeket felvásárolta a Japán Ricoh cégcsoport. Ma az NRG Group cégcsoport tagjaként működik, de a Gestetner márkanevet a termékek egy része a mai napig viseli. Fő tevékenységük jelenleg a digitális irodai sokszorosítógépek és rendszerek forgalmazása.

Társadalmi hatások

A stencilgép által az egyéneknek lehetőségük nyílt arra, hogy saját, cenzúrázatlan és ellenőrizetlen gondolataikat sokszorosítsák és terjesszék. Korábban a tömeges példányszámok előállításához a nyomdagépek tulajdonosainak együttműködésére volt szükség, a nyomda alapítás pedig jelentős tőkebefektetést igényelt. A nyomdagépek tulajdonosai nem is voltak hajlandóak a saját érdekeikkel ellentétes véleményeket közzétenni. Sok országban a stencil majd később a modern másológépek jelentős társadalmi mozgalmak és változások nélkülözhetetlen eszközévé vált. Ez volt a papíralapú internet, melynek kifejlesztésében Gestetner Dávid elévülhetetlen érdemeket szerzett.

---

Források:

Wikipédia és Wikipedia

Wikimédia

Magyar Nyomdász

Egy orvos–jogász élete, Ullmann Sándor életútja – Második rész

Ez Sándor élettörténetének folytatása, amelyet ezúttal lánya, Margie Ullmann-Weil írt meg, attól a pillanattól kezdve, amikor Sándor Kanadába érkezett. Idézzük fel Sándor történetének első részét, amikor még Magyarországon élt a 20. század legsötétebb időszakában, amelyet honlapunkon „Egy osztálytárs előrelátóan náci sapkát és nyilaskeresztes inget adott neki” címmel tettünk közzé.

Olvasd el ezt az izgalmas második részt arról, hogyan építette fel Sándor a semmiből tengerentúli magán- és szakmai életét.

Krausz P.

---

Margie visszaemlékezései

A lányom, Savannah Weil, online kutatásai és a nagyapjával készült interjúk meghallgatása alapján írt életrajzot apámról. Az életrajz apám magyarországi életével foglalkozik. Megpróbálok információt adni szakmai pályájáról és eredményeiről, de ami még fontosabb, leírom a személyes jellemzőit ennek a figyelemre méltó embernek.

Mindig is orvos akart lenni. Ehelyett tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem jogi karán kezdte, mert ez volt az egyetlen egyetem, amelyik felvette, amikor Magyarországon a zsidóknak megtiltották a felsőfokú tanulmányokat. Amíg jogra járt, beült az orvosi kar óráira is. A háború után végre elvégezhette az orvosi egyetemet, és a budapesti egyetemről az ausztriai Grazi Egyetemre, majd végül a németországi Münchenbe került, ahol rezidens időszakát töltötte. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität orvosi diplomáját 1950 szeptemberében kapta kézhez.

A szüleim a cigarettafejadagok miatt ismerkedtek meg. A háború után Sándor és édesanyám, Steinberger Irén, a budapesti Zsidó Kórházban dolgoztak, Sándor orvosként, Irén pedig ápolónőként. Anyám cigarettázott, ő nem. A szobatársa említette, hogy Ullmann Sándor nem használja fel a cigarettaadagját, ezért bekopogott hozzá.

Hamar egymásba szerettek, és 1948. október 5-én összeházasodtak. Mellékesen jegyzem meg, hogy Sándor később cigarettázni kezdett.

Ahogy Savannah történetéből talán emlékeznek rá, édesapám Győrből származik. Irén 1927. február 19-én született Fábiánházán (egy északkelet-magyarországi falu, közel a magyar-román határhoz).

1944. június 14-én, 17 évesen Auschwitzba hurcolták. 1944 augusztusában a Gross-Rosen koncentrációs tábor Parschnitz munkatáborába került.

A Prágától északkeletre fekvő Parschnitz a Szudéta-vidéken létesített kényszermunkatáborok komplexumának része volt. Innen biztosítottak munkaerőt a cseh-lengyel határ közelében lévő Trautenau (Trutnov) textilgyárak számára. A női foglyok a Hasse és Welzel textilgyárakban dolgoztak, ahol egyenruhákat és gázálarc-alkatrészeket gyártottak a Wehrmacht számára.

Gross-Rosenből 1945. május 8-án szabadult fel. 1945 júliusában visszautazott Budapestre, ahol ápolónőnek tanult. Közvetlen családtagjai közül egyedül testvére, Pinchas maradt életben.

A háború után Pinchas Izraelbe költözött. Ott változtatta meg a családnevét Steinbergerről (ami németül azt jelenti, hogy valaki a kőhegyről) Avnira (ami héberül követ jelent). A névváltoztatás miatt a szüleimnek több évbe telt, mire megtalálták és újra felvették a kapcsolatot Irén bátyjával.

1949-ben a szüleimet elhagyták Magyarországot, hogy elmeneküljenek a kommunista rezsim elől. Ausztriába érkeztek, és egy hónapig Bécsben éltek, majd Grazba mentek tovább. 1950 májusában Münchenbe költöztek, ahol apám letöltötte az orvosi rezidensi időszakot. Szüleim 1951. március 15-én Ludwigsburg-ból Brémába utaztak, majd 1951. március 27-én hajóval elhagyták Brémát Kanada felé.

Az SS Stewart Bruce hajón keltek át az Atlanti-óceánon.  Amikor apám kitöltötte a kanadai bevándorlási papírokat, középső névként a Sándor nevet adta meg (mivel nem volt középső neve), és az Alexander nevet írta be keresztnevének. Az angolul beszélő vámtisztviselők nem vették észre, hogy a Sándor és az Alexander valójában ugyanaz a név.  Ettől kezdve a hivatalos neve Alexander Sandor Ullmann volt.

Kanadába úgy érkezett, hogy egy szót sem beszélt angolul. Le kellett tennie a kanadai orvosi vizsgákat, ezért azonnal elkezdte memorizálni az angol szótárat. Ebben nagy segítségére volt fotografikus memóriája. Orvosi praxisát Windsor-ban, Ontario állam, nyitotta meg.

A szüleim apám orvosi rendelőjében laktak, amikor 1951 novemberében megszületett a bátyám. Stewart Bruce-nak nevezték el, a hajó után, amely Kanadába hozta őket. Én 1953-ban születtem. Apai nagyanyámról, Margit Gescheit Ullmannról neveztek el.  (A Gescheit egy nagy család volt, amely Salgotarjánból, Magyarország északi részéről származott). Nem sokkal születésem után szüleim megvették első házukat.

A zsidóság és Izrael Állam támogatása szüleim életében kiemelkedő szerep játszott. Édesanyám nagyon aktívan foglalkozott izraeli kötvények értékesítésével. Többször utaztak Izraelbe, hogy időt töltsenek Irén bátyjánál, Pinchasnál, aki Karkurban telepedett le. A Gescheit család tagjaival is találkoztak, akik Givat Adában telepedtek le. Sándor egész életében elkötelezett maradt Izrael támogatása és a zsidó haza fennmaradásának biztosítása mellett.

Életük igen ígéretesnek tűnt. A szüleim szoros barátságokat kötöttek. Apám orvosi praxisa sikeres volt. Nem volt sok pénzük, de jól érezték magukat, és utaztak is. Élénk emlékeim vannak arról, ahogy szüleim barátaikkal ülnek és kártyáznak, gyakran magyar kártyával. Sajnos édesanyámnál granulocita leukémiát diagnosztizáltak, és néhány évvel később, 1959-ben, 34 éves korában meghalt.

Irén halála után Sándor az amerikai-kanadai határon túlra, Detroitba, Michigan államba kezdett ingázni, hogy megvalósítsa álmát, és patológiára szakosodjon. Ez idő alatt a kanadai Windsorban is fenntartotta orvosi praxisát.

Közös barátaik révén Montrealban megismerkedett egy asszonnyal. Hanica Cohen romániai holokauszt-túlélő volt. 1962-ben házasodtak össze Sándor apai nagynénjének, Sari Ullmann Unger Sárinak (Frigyes húga) az otthonában. Sándor örökbe fogadta Hanica lányát, Sabrinát, és sajátjaként nevelte fel. 

Az ünnepek nagy részét Sárival és családjával töltöttünk együtt. Ott tanultam meg egy kicsit magyarul beszélni és élvezni a finom magyar ételek illatát és ízét. Sándor egyik kedvenc étele volt a paprikás csirke nokedlivel. Elmesélte, hogy édesanyja mindig csirkepaprikást készített neki a születésnapjára. A magyar mákos süteményt (a mákos beiglit) is imádta, amit rendszeresen ettünk.

Amikor Sándor befejezte a patológiai továbbképzést, egy new york-i kórházban vállalt munkát. Alig egy év New York-ban töltött idő után úgy döntött, hogy visszatér Michigan-be, mert úgy érezte, hogy ez a hely alkalmasabb a gyermeknevelésre, és mert ott volt nagy kiterjedt baráti köre (magyar és zsidó barátai egyaránt).

Hanica 1978-ban halt meg. 1980 januárjában feleségül vette Faye Schrage Kleiffet, és segített felnevelni az ő két gyermekét, Marcy-t és Steven-t is.

Hosszú és sikeres pályát futott be a Rochester Michigan-ben található Crittenton Kórház patológiai főorvosaként. Egészen 1994 októberéig, 69 éves koráig, krónikus limfocitális leukémia által okozott haláláig ott dolgozott.

Sándor rendkívül nagylelkű ember volt. Amikor megnyitotta orvosi rendelőjét Windsor-ban, külön megegyezett a rendelőjével szemben lévő étterem tulajdonosával, hogy bárkinek, aki azt mondja, hogy Dr. Ullmann doktor betege, és akinek azt mondta, hogy ide jöjjön enni, az ingyen kapjon ételt. Jóval azután, hogy már nem fogadta a betegeket a rendelőben, továbbra is házhoz ment a szomszédokhoz és a barátokhoz, ha betegek voltak. Mindig jelen volt és támogatta két apai nagynénjét, Ellát, aki Izraelben és Sárit, aki Torontóban élt. Ugyanez anyai nagynénjére is igaz volt, „Pici” (Olga Gescheit) Sunshine-ra is, aki New York-ban élt. Alkalmazottai részére kölcsönöket írt alá garanciát vállalva a visszafizetésre, és néhányuknak segített tandíjuk megtérítésében is. Amikor valaki köszönetet akart mondani, csak ennyit szólt: „kérem, adják tovább, és segítsenek másnak is, ha tudnak”.

Sándor egész életében szeretett tanulni és tanítani. Az orvosi egyetem alatt azzal tartotta fenn magát, hogy latinból korrepetálta a diákokat. A Crittenton Kórházban heti rendszerességgel tanított az orvosoknak, segítve őket, hogy jobban tudják diagnosztizálni a különböző típusú rákbetegségeket. A kórház az orvosi könyvtárat apámról nevezte el. Kidolgozott egy programot az új bevándorló orvosok számára is, hogy segítse őket az angol tanulásban és az angol nyelvű orvosi vizsgákra történő felkészülésben. A Wayne Állami Egyetemen patológiát tanított az orvostanhallgatóknak. Zsinagógájában kezdő olvasóórákat tartott héberül tanuló felnőtteknek. Szívesen készült fel arra, hogy sábátkor ő olvassa Tórát, ha felkérték.

Sok nyelven beszélt, és szerette a szavak eredetét kutatni. Mindig a közelében tartott egy szótárt, és örömmel töltötte el, ha egy új szót tanult meg. Szerette megismerni az embereket, és tehetsége volt ahhoz, hogy rövid találkozások során is sokat megtudjon egy-egy ember élettörténetéről.

Mester fokon bridzselt és imádta a szimfonikus zenét. Szeretett segíteni az embereknek. Erősen hitt Istenben, és beszélt velünk az Istenhez fűződő különleges kapcsolatáról. Mindig meglátta a jóságot az emberekben, és örökkön optimista maradt.

Mindezen rendkívüli teljesítményeken és jellemvonásokon, valamint azon is túl, ahogyan apám hatást gyakorolt a környezetére, talán a legnagyobb teljesítménye az volt, ahogyan apaként viselkedett. Tetteivel és példájával a „Tikkum Olam” zsidó értéket, azaz a világ megjavítását élte meg. Odaadó, nagylelkű, megértő és együttérző volt a gyerekeivel. Öröksége gyermekei, unokái és dédunokái életében és munkájában örökre fennmarad.

Nem lep meg, hogy Sándor diákösztöndíjat alapított a győri Révai Gimnáziumban, ahová egykor járt. Beszélt arról, milyen volt diáknak lenni abban az iskolában, ahol édesapja tanított, és hogy ez arra késztette, hogy a legjobb legyen, abban a reményben, hogy elnyeri édesapja dicséretét. Azt a tanácsot osztotta meg a gyerekeivel, amikor még egészen fiatalok voltunk, hogy az ember elveszítheti minden vagyonát, de a tudását soha senki nem veheti el.

---

Egy győri orvosdoktor hányattatásai a 2. világháború végnapjaiban

Az első részben megtudtad, miért és hogyan születik a napló, a másodiban pedig arról olvashattál, hogy a német és magyar katonai egységek nem tudnak ellenállni az oroszok előretörésének, bombák hullanak a karácsonyi ünnepek alatt is, egy jó pár bakancs aranyat ér és az orvos mindig és mindenhol segíteni tud a bajba jutottokon.

Folytassuk. Még mindig 1944-et írunk, de e fejezet utolsó két bejegyzése már 1945 januárjában született.

---

XII. 26 kedd

Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült, mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók,100 gr-os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak.

Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek. Mint kisült, hasonló sorban lévők voltak és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat. Du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk és itt éjszakáztunk.

XII. 27 szerda

Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a Budapest-Székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra. ½ óra múlva onnan is elengedtek. Du. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé.

Most a Velencei tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hol volt kályha és fekvőhely. Itt megéjszakáztunk.  Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk és hamarosan elaludtunk.

XII. 28 csütörtök

Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni. Alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg.

Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak és most mennek hazafelé. A velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül.

A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket és aggodalmasan nézünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba.

Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják daleko, messze. Végre egyik azt mondja 15-20 km-re, ez is valami, de nem nagyon megnyugtató.

Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak.

A parancsnokság előtt kb. 100 m-rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a G.P.U.-hoz (szovjet politikai rendőrség), hogy igazoljuk magunkat. 1/2 órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak.

Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk …, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős, a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket.

Az helyzet egyáltalán nem bíztató, közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorában, a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk és nyugalomra helyezzük fáradt, meggyötört testünket.

Másnap d.e. lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk. Ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán letettünk arról, hogy tovább várjunk és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártban állítólag adnak igazolást. A kommunista pártban nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen és várnunk kell néhány napig.  

A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóban lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk.

Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen, napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük.

… Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni.

Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával és lemennek Tabra. Ez Siófokon túl van és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni és az időközben felbukkant Harmat Laci – szintén győri – ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni.

A befutó hírek mind kedvezőbbek. Az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan.

Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé. Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet, merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt …

A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I.7-én reggel, mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink.

Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk és bizony látjuk, hogy az … orosz kocsik felpakolva, menetkészen állnak és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal.

Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra. Csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány km-nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. …

Eközben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, … így felülünk. Szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk.

Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket. Rögtön befűtöttek az első szobában, hol 2 ágy és 1 sezlon volt, … megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént … jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikban, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk. Az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk.

A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának. Amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.

I. 8 hétfő (1945 !)

Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra. A zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a konjunktúrát és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket. Más választás nincs, meg kell fizetni.

D.u. 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége, … senki sem volt odahaza, egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók, ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.

I. 9 kedd

Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig, hogy elhagytuk a falut sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk és azzal úgy 12 km-t eljönnünk. Nagy előnyhöz jutunk ezáltal és Taksony előtt 8 km-el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem.

A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba.

Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok, teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhában.

Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos és rögtön igénybe is vesznek. Nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után, másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra.

A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát. Néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.

(A fényképek csak illusztrációk.)

---

A harmadik rész vége.

Ne hagyd ki majd a negyediket sem, amelyben találkozol részeg orosz katonákkal, újfent megkopasztják hőseinket, akiket aztán előállít az orosz rendőrség, majd segítenek az oroszoknak bort keresni, és egyre közelednek Pest felé.

Perl Gyulára emlékezve

Korai évek

Gyula Bátyám, teljes nevén Perl Gyula 1881-ben született Győrben. Nevét 1909-ben Pál Gyulára változtatta. Amikor pedig Dániában élt, Julius Pal-ra.

Voltaképpen az egyik testvére a nagymamám húgát, mi több, a másik testvére a nagymamám unokatestvérét vette feleségül. Ezért jutott eszembe, hogy megemlékezzek róla és megosszam az olvasóval ennek a figyelemre méltó embernek az élettörténetét.

Szüleit Perl Dávidnak (1839-1909) és Perl Bertának (1857-1907) hívták, akik Vágújhelyről (Szlovákia) származtak. Apja, David Perl kereskedő, később fuvarozó volt. Vállalkozása a „Perl Dávid és Társa” nevet viselte. A győri zsidó temetőben temették el őket. Gyulának négy testvére volt: Arnold (1878-1945), Ottó (1879-1944), Elza (1893-?), Ignác (?-?) és Alajos (1888-1889).

Perl Gyula a győri bencés gimnáziumba járt. Iskolatársai között látjuk Riesz Frigyest, a későbbi nemzetközileg elismert matematikust. Perl Gyula később is kapcsolatban maradt vele. Tehetséges diák volt, szinte minden tantárgyból a legjobb jegyeket kapta. A gimnázium 1900-as befejezése után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1908-ban szerzett diplomát. A göttingeni, müncheni és valószínűleg a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait.

1908-1918 között a székelyudvarhelyi (ma Románia) gimnázium tanára volt. A híres magyar író, Szabó Dezső, aki akkoriban Székelyudvarhelyen tanított, önéletrajzi regényében intelligens, művelt és olvasott, de talán túlságosan is nagyratörő embernek jellemezte. (Szabó Dezső: Az elsodort falu; regény, 1919) A tanítás mellett intenzív kutatómunkát végzett Riesz Frigyes irányításával, aki akkor a kolozsvári (ma Románia) egyetem professzora volt. Pál Gyula 1912 és 1915 között kilenc tanulmányt publikált vezető folyóiratokban. 1916-ban Riesz irányításával doktorált a kolozsvári egyetemen.

Perl egy olyan egyetemi városban próbált munkát találni, ahol jó feltételeket biztosítanak a kutatáshoz. A budapesti és pozsonyi (ma Szlovákia) gimnáziumokba beadott pályázatait elutasították, de az első világháború végén, 1918-ban vagy 1919-ben végül sikerült Pozsonyban állást kapnia. Az 1. világháború alatt a magyar hadsereg önkéntes tisztjeként szolgált az olasz fronton. Megsebesült, és talán egy golyó örökre a hátában maradt, ami megnehezítette számára az ülést, és rossz hatással volt a vérmérsékletére. A magyar hadsereg kitüntetését 1922-ben kapta meg.

Koppenhága

1918-1919-ben részt vett a magyarországi forradalmi mozgalomban. De valószínűleg nem ez volt dániai emigrációjának fő oka. Egyszerűen csak elvesztette állását annak következtében, hogy Pozsony az újonnan létrehozott Csehszlovákia részévé vált.

Szerencsére Harald Bohr matematikus (a Nobel-díjas Niels Bohr, dán fizikus testvére), akivel Perl valószínűleg Göttingenben találkozott korábban, meghívta Perlt Koppenhágába.

Ideiglenes munkatársként kezdett tanítani a Skt. Jørgens Gimnáziumban, ahol Børge Jessen, aki később a dán matematikai iskola egyik vezető alakjává vált, egyike volt tanítványainak.

Időközben, Perl Gyula közvetítő szerepet játszott a magyar és dán tudósok közötti kapcsolatokban a Bohr testvérek és Jessen révén.

1925-ben Pal a Polyteknisk Læreanstalt (Politechnikai Intézet) munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. Az ottani főállása mellett ideiglenes részmunkaidős munkákat is vállalt.

A Polyteknisk-ben 1925-ben tanársegédként kezdett, majd 1926-tól előadóként folytatta. Szakmai pályafutása akkor került a csúcspontjára, amikor a dán király 1929-ben docenssé nevezte ki. Ennek előfeltételeként 1928-ban megkapta a dán állampolgárságot. Főleg analízist tanított és írt egy terjedelmes és kiváló tankönyvet a témáról, amelyet 1931-ben adtak ki, és amelyet 1941-ben újraírt.

1932-től Perl Gyula H. Bohr asszisztense volt az egyetemen. Emellett ő lett az intézet vezető könyvtárosa. Sajnos 1938-ban el kellett hagynia az egyetemet H. Bohr, B. Jessen és más professzorokkal kialakult rossz személyes kapcsolatai miatt.

Én, kedves Unokaöcsém, minden nap hazavágyom, és számomra különleges a nap, ha csak egy levél érkezik otthonról. Azt hiszem, hogy (ebben a tekintetben) a te sorsod könnyebb, mint az enyém; mert én már 40 éves voltam, amikor elhagytam a hazámat, és ebben a korban a fa átültetése nehéz.

Még a testvéreim után sem vágyom annyira, mint az édesapád után. Drága barátom, Zoltán [Dr. Bánki Zoltán (1873-1934), Ödön édesapja] jóformán elfelejtett, de én minden nap gondolok rá, és szeretnék vele mindenféléről beszélgetni, és megnyugodni, hogy vannak emberek, akiknek jellemét és nemességét nem lehet leigázni és elpusztítani. (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932. július után)

Dániában Gyula nevét Julius Pal-ra változtatta, elhagyva a családnevében lévő ékezet jelet is. Megjegyzendő azonban, hogy minden levelében megtartotta Pál Gyula aláírást, és sokáig érzett honvágyat. Magyarországra csak kétszer tudott ellátogatni. Először 1931-ben, amikor családjával több hónapot töltött Győrben, testvérénél, ahonnan valószínűleg meglátogatta Bécsben élő húgát, Elsa Fishert, később Pollákot. Egy második látogatásra 1935-ben egyedül ment Magyarországra. 

1921-ben Pál feleségül vette Alma Christine Bissen (1889-1962) dán festőművészt, Rudolf Bissen lányát. (Alma Christine Bissen 1914 és 1918 között először Gerhard Henning (1880-1967) svéd/dán szobrászművésszel élt házasságban.) Egyetlen gyermekük, Ilona Birgit Pal 1922-ben született. 

Én magam szinte mindig beteg vagyok, és az életem sem ér sokat, kivéve azt a tényt, hogy még mindig jobban tudok gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, mintha az özvegyi nyugdíjból kellene megélniük (ami meglehetősen alacsony). (Pál Gyula levele Bánki Ödönnek, 1932)

Valóban, Pálnak keményen meg kellett dolgoznia, hogy feleségének és lányának tisztességes életet biztosíthasson egy idegen országban, idegen nyelven tanítva. Erről panaszkodott egy Riesz Frigyesnek írt levelében.

De a kapcsolatot tartotta szülővárosával, Győrrel. Kovács Margit (1902-1977) keramikus 1932-ben egy koppenhágai porcelángyárban tanult és néhány hétig Perl házában lakott. Édesapja, Kovács Sándor (1871-1912) tulajdonképpen Perl barátja volt. Ráadásul Bánki Ödön és Kovács Margit gyerekkoruk óta ismerték egymást Győrben, édesanyjuk barátnők voltak. (Érdekesség, hogy Alma Bissen 15 éven át dolgozott a porcelániparban és valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek segítették Kovács Margitot tanulmányaiban.)

Perl gyakran betegeskedett. Ennek ellenére a náci megszállás alatt részt vett az ellenállásban. Egészségi állapota egyre romlott, különösen, amikor a háború után hírt kapott magyarországi rokonai haláláról. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1946. szeptember 6-án egy koppenhágai kórházban idejekorán meghalt.

Közeli rokonai közül csak sógornője, Perl Ilona és fia, Jancsi maradtak életben Budapesten, valamint unokaöccse, Peter Thomas Fischer, aki 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált (az USA-ban neve Fisherre változott). Hogy mi történt húgával, Elzával, Peter Thomas Fischer édesanyjával, nem tudni. Perl Ignác életéről sem tudunk semmit.

Írta: Bánki Eszter, Hollandia, Perl Gyula második unokahúga.

---

A szerkesztő (Krausz P.) hadd idézzen itt egy rövid e-mailt, amelyet Bánki Esztertől kapott, miközben Eszter Perl Gyuláról készült írásáról leveleztek:

„Kedves Krausz Péter!

Magyar nyelvtudásom nem túl jó, ezért angolul írok. A 2024-es találkozó ötlete igazán nagyszerű! Nagyon szépen köszönöm! Ezt az információt mindenképpen elküldöm több családtagomnak is. …

A dédnagymamám Perl Lídia volt. Reichenfeld Mór gabonakereskedőhöz ment feleségül. Hét gyermekük született, de közülük öten fiatalon meghaltak.

Csak nagyapám, Zoltán (1873-1934) és nővére, Lenke (1875-1944) váltak felnőtté. A győri születésű Reichenfeld Zoltán a nevét Bánkira változtatta. Nőgyógyász volt Győrben. Nagymamám neve Árpási Olga (korábban Goldschmied).

Két gyermekük született, Ödön és Zsuzsanna (1912-1944). Bánki Ödön (1903-1978), édesapám, is Győrben született. A magyarországi Numerus Clausus-törvény miatt Würzburgban és Münchenben tanult. Szintén orvos volt. 1928-ban Hollandiába emigrált, és ott életben maradt. Nyolc gyermeke született. Nagynéném építészmérnök volt (írtam róla is egy cikket, amely magyarul is megjelent) és Dr. Pál István (Sterk) doktorhoz ment feleségül. Nagymamámat és nagynénémet Győrből Auschwitzba deportálták és ott megölték. Sterk István munkatáborban életben maradt majd 1953-ban rákban hat meg. Lánya, Sterk Eszter (szül. 1953) ma Ausztriában él.

Magyarországon csak néhány rokonom van, mindannyian a győri König Adolf leszármazottai. Dédnagyanyám, Perl Lídia, testvéreinek leszármazottaival tartom a kapcsolatot, Magyarországon, Izraelben, az Egyesült Államokban, Szerbiában és Ausztráliában (Eva Quittner vonala) élnek.

Üdvözlettel,

Bánki Eszter (született 1964-ben)

2021. augusztus”

---

Bánki Eszter Perl Gyuláról készített életrajzának forrásai:

Filep László és Sigurd Elkjaer, 2001: „Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), magyar – dán matematikus” című cikke fontos forrása volt ennek az életrajznak;

Gyula Pál – Wikipedia;

Pál Gyula – Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – EuDML

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

Julius Pal (1881-1946), the Hungarian – Danish mathematician

---

A Bánki Esztertől kapott fényképek és a Perl Gyuláról készült kép kivételével a felhasznált képek illusztrációk.

---

Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története

Dr. Robert J Wolf könyve

Címlap kép: A 2022. október 12-én megjelenő könyv címlapja, Amazon, (549 oldal)

Bevezetés

Az életrajz szerzője Robert J. Wolf. Édesapja elképesztő történetét mutatja be, aki zsidóként Magyarországon élt, amikor a nácik, majd később a kommunisták átvették a hatalmat. A magyarországi Győrben, jómódban felnővő fiatal Ervin Wolf munkatáborba kényszerül, mit sem tudva arról, hogy szüleit Auschwitzba deportálják, ahol hamarosan megölik őket. A „Nem igazi ellenség – Egy magyar zsidó szabadságharcának igaz története” című könyvben Ervin az eszére és a szerencséjére hagyatkozva kétszer is megmenekül a nácik elől. A felszabadulás után, a kommunizmus alatt olyan elviselhetetlenné vált az élete, hogy egy téli éjszakán ismét merészen szöknie kell. A „Nem igazi ellenség” a holokauszt egyik legismeretlenebb fejezetének igaz története, amely egy fiatalember lelki fejlődését követi nyomon, amint az szembesül az antiszemitizmussal, a kegyetlenséggel, a jósággal, a kétségbeeséssel és a reménnyel a szabadság felé vezető úton.

A könyvből három részletet közlünk.

Első részlet

Toborzóállomásuk Komáromban volt, egy Szlovákiával határos magyarországi városban, amely Győrtől, Ervin otthonától, az indulásuk helyszínétől mintegy 64 kilométerre található. Hogy Komáromba érve mi vár majd rájuk, azt csak találgatni tudták. A munkaszolgálatra behívott zsidó fiatalemberek sorsát senki sem ismerte igazán, csak azt lehetett tudni, hogy zsidók nem teljesíthettek szolgálatot a németekkel szövetséges magyar hadseregben. Ehelyett kényszermunkára sorozták be őket, és fegyvertelenül, rosszul felszerelve Ukrajnába és Magyarország legtávolabbi vidékeire küldték őket, szüleiknek pedig nem volt tudomásuk arról, hogy gyermekeik mit szenvednek el, kivéve az időnként érkező levelekből, amelyeket a hatóságok ügynökei kétségtelenül felnyitottak és tüzetesen átnéztek.

A szülők mindent megtettek, hogy a sorok között olvasva kitalálják, fiaik valójában mire rendeltettek, hogyan vészelik át a veszélyeket. Csak annyit tudtak meg, hogy a munka kemény, a körülmények brutálisak, a fiúk éhesek. Tudták, hogy néhányan a zord hidegben dolgoznak, fát vágnak és egész nap, egész éjjel cipelik a nehéz rönköket. Néhányan sírokat ásnak és holttesteket temetnek el. Nagyon sok holttestet. Voltak, akiknek aknamezőkön kellett átkelniük. Emberi aknakeresők. Még senki sem tért haza, hogy elmondja, mi is történt.

Ervin, Dr. Joseph és Kamilla Wolf egyetlen gyermeke, soha nem ismerte a fizikai munkát, még kevésbé a kemény munkát. A szülei elkényeztették, szinte elrontották játékkal, édességgel és más kiváltsággal, mindennel, amit egy jómódú gyermek megkaphatott. Igaz, az apja szigorú is tudott lenni, és Ervin jól ismerte a botütést vagy az övcsípést, amit kapott, ha rosszul viselkedett, vagy ami még annál is rosszabb, ha elkésett valamiről. De apja nem volt sem kegyetlen, sem rideg, és Ervin egy pillanatig sem kételkedett szülei iránta érzett szeretetében. Ha valamit megértett, akkor azt, hogy apja szigora nem is annyira őt érintette, hanem az saját maga ellen irányult, hiszen Joseph gyermekkora is nagy fegyelemben telt el, amit igyekezett meg nem történté tenni …

Második részlet

Joseph hallotta az ajtó kattanását, ahogy felesége és fia kisétáltak a hideg, elhagyatott utcára és attól tartott, hogy ez lehet az utolsó közös sétájuk. Megborotválkozott és felöltözött, gondosan begombolta a gallérját és megigazította a selyemnyakkendőjét, ahogy minden reggel tette, mielőtt felvette méretre szabott, monogramos öltönyét, amely már kezdett kopottassá válni. Bár továbbra is fogadta pácienseit, sokan már nem tudtak fizetni, és zsidó orvosként csak korlátozottan jutott különféle eszközökhöz. De ma reggel nem a szűkülő forrásain járt az esze. Csak arra a veszélyre tudott gondolni, amely a fiát fenyegette és arra a veszedelemre, amely naponta egyre jobban megközelítette az otthonukat.

Joseph-nek csak néhány veszélytelen év jutott, és soha nem vette természetesnek az általa megteremtett jólétet. Gyulafehérvárott, az akkori kelet-magyarországi Erdély hajdani fővárosában született, az országrész egyik legrégebb zsidó településén, középsőként egy jómódú család hat gyermeke közül. Zsidónak lenni abban az időben és azon a helyen a hovatartozás jelzője volt. Gyakorlatilag minden család, amelyet ismert, zsidó volt és zsidónak lenni ugyanolyan rangot jelentett Erdélyben, mint kereszténynek lenni. Éppúgy zsidó volt, mint magyar fiú, ez volt a dolgok normális rendje, maga a változathatatlanság és az észrevétlenség…

Harmadik részlet

„Az igazolványokat!”

Ervin visszafordult a vonat ablakából, és látta, hogy egy magas, nála nem idősebb, egyenruhás fickó rámered és kezét az igazolványért nyújtja. Ervin engedelmeskedett, és a katona, miután meggyőződött arról, hogy a megfelelő zsidót látja maga előtt, a következő fiatalemberhez fordult: az igazolványt!

A vonat zsúfolásig megtelt, és Ervin örült, hogy egyáltalán helyet kapott. Úgy tűnt, mintha mindenki kiabálna és lökdösődne, és bár a vonat lassan haladt, gyakran és durván dülöngélt, sőt hirtelen meg is állt úgy, hogy az utasok szinte percenként dominóként ütköztek egymáshoz. Ervin émelygett a rángatózó mozgástól, de nem éppen siettette, hogy gyorsan célba érjen a vonat. Ha egyszer mégis odaér, így érezte, élete elképzelhetetlen módon megváltozik. Addig is a barátaival viccelődött, így próbálta oldani a feszültséget. Mindannyian a rettegés és a remény furcsa egyvelegét érezték. Rettegést attól, ami előttük áll, és reményt, hogy legalább együtt élik át a kalandot.

Két órával később, ahogy teljesen kivilágosodott, a vonat befutott a komáromi állomásra.

Ahogy belökdösték, úgy tuszkolták ki őket a vonatból. Mindenhol magyar csendőrök nyüzsögtek, könnyen felismerhetőek a csákójukra erősített nagy kakastollakról. A törvény jól képzett végrehajtói, akik legalább annyira ismertek voltak kegyetlenségükről, mint ügyességükről.

Ervinnek erősen zakatolt a szíve, de a csendőrök csak átadták néhány katonának, akik arra vártak, hogy elkísérjék őket a végzetük felé. Ebben a pillanatban rájött, hogy ezeknek az egyenruhás katonáknak a szemében elvesztette emberi mivoltát. Többé már még csak zsidóként sem kezelték. Abban a pillanatban és mindörökre állattá vált, akit összeterelnek és kizsigerelnek.

Erre rémület fogta el, elöntötte a félelem. De tudta, hogy jobb, ha ezt nem érzékelteti, mert ha észreveszik, csak még jobban megfélemlítik. Ehelyett kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, ami nem volt könnyű feladat a gerincét terhelő hátizsák súlya alatt, fejét felvetette. Arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól és érzelmeiről. Ha egyszer semminek nézik, akkor a túlélés azon múlik, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Semmit sem fog tenni, amivel felhívná magára a figyelmet, tiszteletet fejezi ki azok iránt, akiket a legkevésbé sem tisztel.

Mennyit öregedett a rövid vonatút alatt. Alig két órával ezelőtt még kisfiú volt, aki a mamájával sétált…

---

Honnan ered a könyv címe?

„Nem igazi ellenség” – így jellemezték a kommunista bürokraták Ervint a dossziéjában, az egészségügyi központ irodájában, ahol volt mersze belenézni a titkos aktájába a forradalom utáni szökése előtti éjszakán.

---

A könyv főszereplői

Ervin szülei, egy győri házaspár, Dr. Joseph és Kamilla Wolf, akik 1944-ben 50 éves korukban Auschwitzban pusztultak el. Velük, a nagyszülőkkel a szerző soha nem találkozott.

Joseph az első világháború alatt orvosként dolgozott egy hadihajón, később elismert fogorvos lett, mindaddig dolgozott, amíg el nem tiltották és végül el nem vitték.

Róluk és szülővárosukról sokat olvashatunk az életrajzban.

A szerző szülei, Dr. Ervin Wolf és Judit Wolf 1953. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. Judit nagybátyját, Benedek Laci sebészt, a helyi kórház főorvosát az esküvőt követően letartóztatták, bebörtönözték és 13 hónapig kínozták a szovjetek, mert illegális zsidó házasságkötést szervezett. Laci Svédországba emigrált, ahol sikeres sebész lett.

Ervin és Judit (tehát a szerző édesapja és édesanyja) az 1956-os magyar forradalom idején frontemberek voltak, hiszen Ervin szülész-nőgyógyászi feladatai mellett a baleseti sebészeten is segédkezett, Judit pedig egy vérbankot kezelt. Nem sokkal később megszöktek az országból, az USA-ban, Detroit környékén kötöttek ki, ahol Ervin több mint 10.000 babát segített világra!

---

A szerzőről

Dr. Robert Wolf Detroitban született és egy közeli külvárosban nőtt fel magyarországi zsidó bevándorlók, Ervin Wolf és Judit egyetlen gyermekeként. A Tufts Egyetemen 1984-ben szerzett diplomát biológiából és pszichológiából. 1988-ig a Michigan-i Egyetem orvosi karára járt, majd a Brown Egyetem/Rhode Island Kórházban lett rezidens, amit 1994-ben a Yale Egyetem neuro-radiológiai ösztöndíja követett. Számos megjelent tudományos cikk szerzője és társszerzője. A diagnosztikai radiológiában eltöltött 31 év tapasztalatával a háta mögött jelenleg részben nyugdíjas. Szülei kalandos élete arra inspirálta Robertet, hogy dokumentálja és megossza történeteiket.

---

Link a könyv elővásárlásához: https://mybook.to/I3hEA5

---

Legendás jármű konstruktőr a Rába gyárban

Ki is volt Winkler Dezső?

A Győr melletti Téten született, 1901. július 11-én és Budapesten halt meg 1985. október 7-én. Gépészmérnök.

Mészáros édesapja korán meghalt, így édesanyja egyedül maradt a három gyerekkel. Tízévesen már dolgozott a győri gépgyárban, hogy kiegészítse a családi költségvetést. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mérnök lesz. A numerus clausus miatt azonban nem Magyarországon tanult, hanem a mai Brno (Brünn) műszaki egyetemét járta német nyelven. Tanulmányai után újra Győrbe került, s a 30-as években több kiváló haszonjármű konstruktőreként szerzett nevet magának. Részt vett a Krupp licenc alapján készülő Rába traktor és a Fiat eredetű Austro Super busz tervezésében, majd az MAN dízelmotorgyártás elindításában.

Leghíresebb alkotása a Botond nevű négykerék meghajtású terepjáró, ami a hasonló funkciójú német eszközöknél is megbízhatóbbnak bizonyult. Két hátsó tengelye volt hajtott, jobb- és balkormányos szériából is gyártottak több ezret.

Szerencse, hogy ilyet tudott alkotni, mert ezzel nélkülözhetetlenné tette magát. Pattantyús-Ábrahám Imre a győri vagon- és gépgyár igazgatója a német megszállás után igyekezett menteni a gyár műszaki értelmiségének zsidó származású tagjait, köztük sok legközvetlenebb munkatársát.

Winklert és feleségét csecsemő kisfiukkal már bevagonírozták, amikor jött a részleges menekülés. Winkler Dezső 1945 februárjáig, mint munkaszolgálatos irányította a gyárban a munkát, közben 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan kiszabadult, később ismét elhurcolták. München környékén sikerült megszöknie.

A Botond terepjáró

Winkler tervezte minden idők legsikeresebb magyar terepjáróját, a Magyar Királyi Honvédség részére fejlesztett Botondot, mely aktívan részt vett háborús manőverekben is.

A három tengelyes terepjáró valamennyi kereke független, kettőskereszt-lengőkaros felfüggesztésű volt, első lökhárítójára szerelt manókerékszerű görgőpárja és a csörlője mellett a terepjárást segítették a mindkét oldalon csapágyazott pótkerekek.

Winkler Dezső így emlékezett a fejlesztésre: „A mintapéldányok próbaútján magam is részt vettem. A kocsi minden tekintetben kifogástalanul működött… A berlini autókiállítás után átnézve az eddig készített jegyzeteimet és vázlataimat, úgy látszott, hogy a függőben lévő kérdések is tisztázhatók. Így a vonóerő növelése érdekében nagy áttételű hátsóhídhajtást kell tervezni, és a gépkocsit kis önsúlyúra kell kialakítani. A terepjáró-képesség növelése pedig megköveteli az egymástól független felfüggesztésű hajtott kerekek minél nagyobb kilengését, és szükség esetén a kocsi elejének futó vagy az alváz tengelyek közti részének rövid ideig tartó gördülő alátámasztását. …”

Élete a háború után

A háború után nagy szerepet kapott a Magyar Vagon- és Gépgyár újraindításában. 1948-ig a gyár autógyári részlegét, majd 1950-ig a Nehézipari Központhoz (NIK) tartozó Központi Autótervező Irodát irányította.

1951-ben Kossuth díjat kapott buszok, teherautók, traktorok és motorok fejlesztésért. Osztályvezető lett az általa szervezett Járműfejlesztési Intézetnél (JÁFI), majd 1968-as nyugdíjba vonuláság igazgató, illetve vezérigazgató a jogutód az Autóközlekedési Kutatóintézetnél (AUTÓKUT).

Az ENSZ illetékes szakértő bizottságában képviselte a magyar járműipart.

És ki volt Botond?

Egy magyar monda szerint Botond 955-ben Lehellel együtt elesett az I. Ottó német király ellen vívott augsburgi csatában. Egy másik, a bibliai Dávid történetére emlékeztető magyar monda arról szól, hogy 958-ban Botond buzogányával betörte Bizánc kapuját, majd puszta kézzel legyőzte a görög óriást. A Győrben készült harci jármű elnevezése bizonyára nem a vesztes, hanem a győztes Botondra utal.

---

Epilógus

Winkler Dezső fia, István, kezdeményezésére 2022. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el az édesapa tiszteletére a budai Városmajor utca 26c alatti ház falán, ahol a család hosszú, boldog éveket töltött.

---

Írta, angolra fordította Krausz Péter

---

Források:

1. https://regigyor.hu/vegyes/raba-autobuszok-budapestre/
2. https://pera-graner.blogspot.com/2013/03/zsido-botond.html; 21st March 2013, szerző: pera
3. https://www.autoszektor.hu/hu/content/terepjaro-legenda-raba-botond-magyar-hadiipar-2
4. https://www.autoszektor.hu/hu/content/kulonleges-bevetesek-katonas-nyuzoprobak-hadiipar-9
5. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda
6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Botond-monda#/media/F%C3%A1jl:Chronicon_Pictum_P036_Botond_monda.JPG

Győri polihisztor és tűzoltó főparancsnok

Nagyapám, Erdély Ernő 1881-ben született Győrben. Dédapám, Pollák Ede, Újvárosban volt hentes, későbbi felesége, dédanyám, Fleischmann Rozália a város egyik fűszer- és vegyeskereskedőjének lányaként született. 1896-ban a család megváltoztatta a nevét, a Pollák helyett az Erdély vezetéknevet vették fel.

Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhettem Nagyapámat. Rendkívüli egyéniség volt, valóságos polihisztor.

Elemi tanulmányait a város izraelita iskolájában végezte. A Révai Gimnáziumban (akkori nevén a Magyar Királyi Főreáliskolában) érettségizett. 1900-ban kérte felvételét Győr Város Önkéntes Tűzoltó Egyesületébe. Hatalmas tűzvészek pusztítottak a városban, amik érintettét a Back-malmot, a Royal szállót, majd a Duna-parti közraktárt. Mindez szükségessé tette a tűzoltó testület reformját, átszervezését. Így alakult meg 1908. novemberében a Győri Hivatásos Tűzoltóság, amelynek élére a polgármester Nagyapámat nevezte ki. Budapesten elvégezte a tűzoltó tiszti tanfolyamot, kitüntetéssel letette a tiszti vizsgát. Vezetői tevékenységében mindig helyet kapott önmaga és munkatársai rendszeres elméleti és gyakorlati továbbképzése.

1911-től Nagyapám megszervezte az ország összes nagyobb városában a tűzoltó tanfolyamokat.

Szoros baráti kapcsolatot ápolt Gróf Széchenyi Ödön pasával (Gróf Széchenyi István kisebbik fiával), akit „Tűzpasának” is neveztek a tűzrendészet terén elért kiemelkedő eredményeinek az elismeréseként. Széchenyi az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az oszmán birodalomban, ugyanis Konstantinápolyban telepedett le, éppen azután, hogy ott 1870-ben nagy tűzvész pusztított. Az isztambuli tűzoltóság megszervezéséért a szultántól tényleges pasa címet kapott.

1912. október 3-án Széchenyi Ödön pasa Győrbe látogatott, amikoris 300 győri és Győr-megyei tűzoltó sorakozott fel fogadására a vasútállomás előtt. Néhány évvel később, az isztambuli tűzvédelemi készültség tanulmányozására és a török tűzoltóság korszerűsítésével kapcsolatos tanácsadásra a belügyminiszter Nagyapámat és Papp Ferenc, szegedi tűzoltóparancsnokot kérte fel. Az „Érdekes Újság” -ban Nagyapám ezzel kapcsolatosan egy fényképet tett közzé, amelyen társaságban Széchenyi Ödön és ő együtt látható.

Erdély Ernő, mint tűzoltóparancsnok az embereivel életét kockáztatva ment tüzet oltani. 1916. május 26-án öt tűzoltójával együtt ő is megsérült egy teherpályaudvari tűznél. 1919-ben nevezték ki a Győri Tűzoltóság főparancsnokának.

Nagyapám széleskörű nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Járt többek között Drezdában, Münchenben, Salzburgban, Párizsban és Szentpéterváron. Őt delegálta a Magyar Tűzoltó Szövetség az 1930. évi Bécsi Világkongresszusra. Az 1931. évi drezdai, az 1935. évi párizsi tűzoltó kongresszuson is ő képviselte a Szövetséget és előadásokat tartott. Európa szerte ismert szakemberré vált, ezt tanúsítja, hogy meg kívánták bízni Hamburg és Konstantinápoly tűzoltóságának az irányításával. A kitüntető ajánlatokat nem fogadta el, szülővárosát akarta szolgálni.

Számos szakcikket publikált az Országos Tűzrendészeti Szövetség Tűzrendészeti Közlönyében, amelynek tíz éven át (1920-1930) felelős szerkesztője volt. Tanított és szakkönyvek sorozatát írta. A teljesség igénye nélkül pld. a következő témákban: „A tűzesetek nyomozása”, „A tűzoltás szabályai”, „Tűzoltószerek kipróbálása, gondozása, műszaki zavarai”, „Hogyan oltsunk tüzet?” Utóbbiban 165 kérdésre ad feleletet szakszerűen, ugyanakkor közérthetően.

Érdeklődési köre igen széles körű volt. Önképzése során, 1932-ben a belga Királyi Egyetemen, Brüsszelben, a filozófia doktora címet adományozták részére. 1936-ban, 55 évesen, a bölcsészettudományok doktorává avatták Pécsett.

Több szépirodalmi könyvet is írt, előadást tartott. Egy könyvét ismerem, a „Járt utakon” címűt, amely novellákat és verseket tartalmaz. Rendszeresen publikált a Győri Hírlapban. Mostanában láttam, hogy az interneten olvasható „A tűzoltó” című verse. Szenvedélyesen szerette a hivatását és az irodalmat, de gyorsíró tanárként is működött a Győri Fiú Kereskedelmi Iskolában, sőt tagja volt az Országos Gyors- és Gépíró Vizsgabizottságnak.

Szabad idejében rendszeresen evezett, teniszezett, korcsolyázott és kerékpározott. A sport iránti szeretetén túl a Nyugat-Magyarországi Labdarúgó Szövetség, a Hungária Evezős Egylet és a Győri Korcsolyázó Egyesület tagsága elnökké választotta. A Dunántúli Sport Újság felelős szerkesztője volt. A futballbírói vizsgát tett, az Magyar Labdarugó Szövetség társelnöke lett. Ebben a minőségben vezette a magyar válogatottat 1937-ben Portugáliába. A Sportújság ekkor azt írta: „…A csapat nem égett le, mert vezetőjük tűzoltó parancsnok!” Sportos életéről egyetlen családi fotóm maradt meg.

Édesanyám sokszor emlegette kedves, közvetlen stílusát. A társasági élet meghatározó személyiségének bizonyult.

Izraelita hittársai 1919-ben tisztelték meg első alkalommal bizalmukkal, ekkor lett a Győri Hitközség elnöke, majd az Iskolaszék elnöke is. 1930-tól alelnöke, 1940-től elnöke lett a XII. zsidó Községkerületnek. Az első magyarországi zsidótörvény elfogadását követően őt is hátrányos megkülönböztetések érték.

A győri hitközségtől tudom azt a történetet, mely szerint Győrben töltötte szabadságát a weimari Tűzoltóság parancsnoka. Nagyapám munkatársai végig vezették a tűzoltóság épületén, megmutatták neki a felszereléseket, és a német vendég mindenről nagyon elismerően nyilatkozott. Tájékoztatták arról is, hogy a tűzoltás terén elért sikerekért dr. Erdély Ernő tűzoltófőparancsnokot a német kormány kitüntetésben részesítette. Tudatták a vendéggel azt is, hogy Nagyapám zsidó, aki ezt lehetetlennek tartotta és felkiáltott: „Ausgeschlossen!” (kizárt!). Amikor még azt is megtudta, hogy Dr. Erdély a Győri Hitközség alelnöke, és az Iskolaszék elnöke, ott hagyott csapot-papot és azonnal elutazott.

A második zsidótörvény célja már nyíltan „… a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása volt”. Nagyapám 1940-ben, 40 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte. A város vezetői kérelmét azonnal teljesítették. 1944. március 19-én a német fasiszták megszállták Magyarországot, ezután április 8-án Nagyapámat zsidó származása miatt a Gestapo letartóztatta. A városi börtönből egyenesen a gettóba vitték, majd Nagymamámmal együtt Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket meggyilkolták.

Két fiúgyermekük, édesapám, Miklós, és nagybátyám, Jenő, a munkaszolgálatot követően túlélték a háborút. Én 1946-ban születtem, testvérem, Anikó 1954-ben. Szüleim 1945 után vallásukat nem gyakorolták és minket sem neveltek vallásosan, ahogy én sem saját gyermekeimet.

A Győri Tűzoltóságon (ma Győr-Moson-Sopron Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon) emlékét a folyosón elhelyezett márványtábla és 1990 óta szobor őrzi. A Győri Menházban a hitközség elnökei között méltó módon emlékeznek meg róla.

2003-ban édesapám, Miklós, „Erdély Ernő Tűzoltó Főparancsnok Emlékére Alapítvány”-t hozott létre, amelynek célja többek között a katasztrófa elhárítás és a tűzoltás során kiváló eredményt elért tűzoltók jutalmazása, valamint a város tűzvédelmi hagyományainak az ápolása.

Remélem, az utókor nem felejti őt el.

---

Közzétette Kristófné dr. Erdély Margit, Erdély Ernő egyik unokája

Források: Wikipedia, Győri Szalon 1, Győri Szalon 2

Farkas Gábor visszaemlékezése

Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.

Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.

Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.

Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.

Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.

Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.

Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.

Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt. 

A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.

A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.

Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.

A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.

Végül, álljon itt a családfánk.

---

Közreadta: Farkas Gábor

Featured image © Farkas Gábor

A második világháború előtt

Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.

Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.

1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.

Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.

Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett.  Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.

Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt.  Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).

Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.

Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.

A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba.  A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.

Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.

A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.

Élet a második világháború után

Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.

Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle.  Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.

Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?

Szüleim 79 és 88 évesen hunytak el.  A győri zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyszüleim emlékére, 2016-ban, egykori lakóhelyük bejárata előtt botlatóköveket helyeztettem el.

A családom tagjai közti könnyebb eligazodást segítse az alábbi családfa töredék.

Saját családom történetét majd egy másik fejezetben írom meg.

Lejegyezte: Spitzer Olga

Non omnis moriar…  (Horatius)

Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.

1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették. 

Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.

A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.

A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.

---

Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről. 

Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.

---

A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.

---

A levél átirata:

Vasárnap, 1944. május 28

Drága Bercikém!

Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.

Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.

Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.

Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?

Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.

Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.

Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.

Isten óvja meg! (?)

Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,

Natal

---

Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.

A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.

Non omnis moriar …  nem halok meg egészen…

Halhatatlanságuk rajtunk múlik.

---

---

Közzéteszi: Krausz András és Péter; fényképek © Krausz testvérek

Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.

Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták.  A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.

Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.

Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.

Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.

Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.

A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.

A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.

A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.

Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.

Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.

Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.

Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg. 

Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.

Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.

Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.

Közölte: Szedő Miklós

Featured image: A Neuwirth család tablója a győri Menházban © Krausz P.

Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987

A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.

Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. „Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.

A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról. 

„Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.

Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.

Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. „Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. „Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. „Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. „Apránként.”

Végül a nácik az összes zsidót egy „körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.

„Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. „Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.

Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. „Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. „Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy „jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.

Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.

Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, „arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.

„Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. „Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – „azonnal lelőtték volna”.

Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek „mint a lovak” az SS-tisztek előtt. „Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.

„48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, „kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja „nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban „egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.

Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények „valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. „Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.

Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. „Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – „lelőttek”.

„Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. „Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. „Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. „Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.

A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. „Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. „Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.

Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. „Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az „MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.

---

Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:

„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.

Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy „Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.

Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi „Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk„

---

Elmesélt történelem videó interjú Zsuzsannával: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn601494  (34 min)

Dallos Péter (sz. 1956 május), New York, USA, közlése alapján, 2022 január