Vers Perl Bandihoz
Néhány napja üzenetet kaptam Kaliforniából, Nicole-tól, aki a Holokausztot túlélt, a Győr melletti Sövényházán élt Perl Zsuzsanna unokája. Nicole nemrég elhunyt édesanyja, Éva lelkes olvasója volt honlapunknak és el is küldte nekünk publikálásra családja történetét. Halála akadályozta meg részvételét a győri Világtalálkozón. Nicole nagymamája irathagyatékát rendezi. Így talált rá egy, a nagymama Auschwitz-ban meggyilkolt öccséhez, Perl Bandihoz írt versre, melyben az egykori játszótárs, Szapudi András emlékezik megölt barátjára.
Szapudi András, újságíró (1939-2001) a Győr melletti faluból, Sövényházáról elhurcolt Perl család szomszédságában lakott kisgyerekként. Együtt gyerekeskedett a nála néhány évvel idősebb Perl Bandival.
Nicole nagymamája a következőt kézzel jegyezte fel a szomszédban lakó Szapudi családról (a jegyzet dátuma ismeretlen):
„Édesapját, Szapudi Laendler Istvánt (Pistát) a nyilasok egy önkényes akcióban 1945 januárjában agyonlőtték. Pista félzsidó volt, de keresztényként született, földbirtokos és festőművész (a Sorbonne-on tanult).
Jól ismertem az egész családot. Pista özvegye keresztény tanítónő volt …
(Szapudi) Andris sokkal fiatalabb volt az én Bandi öcsémnél, de sokat együtt játszottak. Bandi 13 éves volt, amikor elvitték (Auschwitzba) … Ezt a verset (Szapudi) András a mi Bandink emlékére írta.”
A budapesti Holokauszt Emlékközpontban fellelhető adatok alátámasztják Nicole nagymamájának a feljegyzését: „Szapudi-Laendler Istvánt, mint zsidó származásúnak nyilvánított keresztényt, nem hívták be munkaszolgálatra, de a zsidótörvények következményei már rá, és családjára is lesújtottak. 1945 januárjában nővérével együtt elhurcolták otthonából, és Mosonszentmiklós határában kivégezték. Szapudi-Laendler István győri festő volt, aki Szapudpuszta földbirtokosa lett. 1945. július 21-én tömegsírokat tártak fel Mosonszentmiklós határában. Az egyik gödörben egy elhullott csikó teteme alatt találták meg Laendler István és Laendler Erna holttestét. Tarkólövéssel oltották ki a nyilasok az életüket.” Más forrásból tudhatjuk, hogy „a Hanság fölötti légi harcban lezuhant angol pilótát rejtegettek”.
Szapudi András, Szapudi-Laendler István fia 1958-ban tanítói, 1964-ben újságírói oklevelet, 1971-ben magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett. A győri Kisalföld napilap, később pedig több Somogy-megyei újság munkatársa. Jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki: kilenc kötete jelent meg, elbeszélések, kisregények, versek. Számos irodalmi díj kitüntetettje.
Álljon itt a 13-évesen elpusztított Bandiról írott felkavaró vallomása. A vers keletkezésének dátumát és körülményeit nem ismerjük, de közzétételével Bandinak és a többi ártatlanul legyilkoltnak állítunk szerény emléket. A vers két részletben, szinte töredékekben jutott el hozzám, korábbi közzétételéről nem tudok.
Szapudi András
Elmentem volna érted
Megvallom Bandi, – mert meg kell vallanom –
hogy néha a legszebb, legártalmatlanabb
felhőt sem bírom nézni,
s gyakran, – ha füstöt csap arcomba a szél –
elnémít, letör a szomorúság,
mint rügyekről éneklő ágat a villámcsapás
megvallom, ilyenkor te jutsz az eszembe
Bandi, /ki füst vagy, meg felhőnyi hamu/
te elkószált pajtás, ki hatévesen
hagytál a játszótér homokján magamra.
Korábban születtél – tudom – mint én
s most mégis /halld, elvásott évekkel dicsekszem/
öregebb vagyok nálad! –
ó, mert te nem nőttél sudár-magosra,
nem jártál szép lábú lányok után
nem vonultál be katonának,
nem öklöztél behemót viharokkal,
s azt sem tudtad meg, mit érez az ember
akkor, ha először szólítja a munka.
Hatéves lehettem akkor …
Iszonyú eset történt …
Valaki felmászott az égre
s elrabolta a menny szégyenét
letépte a gyűlölet kénsárga csillagát
s a kabátodra tűzte, Bandi
Azért még átjöttél hozzánk …
Félkarod emelted szíved fölé
hogy eltakard egektől elrugaszkodott
csillagod, mintha te, a kisfiú
szégyellted volna a törvény-atyák
ellened hömpölygő bűneit …
Azért még átjöttél hozzánk …
Búcsúztál. Azt mondtad messze mész,
s megígérted, hogy színesgolyót
meg új ostort hozol egy távoli faluból
/s én örültem nagyon, már előre is/
Emlékszem: mikor a kiskapun kiléptél
nagyanyám zokogott – nem tudtam miért …
Bárcsak lehettem volna felnőtt akkor
fegyveres kezű, igazi férfi
aki nem keres paplanos menedéket,
pincehomályt, míg társai körül
részegen táncol a förtelem forgószele
aki nem nézi „könnyezve, szánakozón”
a bárányka-szelíd emberi nyájat
amint zokog a röhögő pásztorok
ólom-gyűrűjében
bárcsak lehettem volna felnőtt akkor
okosan-látó, igaz férfi
– akivé lenni akarok egykor –
aki nem lófrál tétlenül, – zsebbe mélyesztve öklét
mint pihenő ütleget – ha segítségért sikolt
egy szitokkal, bűnnel terhelt pillanat
Miért nem voltam felnőtt akkor …
elmentem volna érted, Bandi
a ködben fuldokló idegen falvakig
ahol farkasok, sakálok falták a koncot
megöltem volna a hétfejű sárkányt
hogy kiszabadítsalak mancsai közül
akár a legkisebb fiú – a mesében –
a szépséges királykisasszonyt –
s most élnél Bandi, és hamvaidtól
nem volna terhes a februári köd,
s nem panaszolnám embertársaimnak,
hogy néha a legszebb, a legártatlanabb
felhőt sem bírom nézni …
Összeállította: Krausz Péter
Köszönöm Nicole Maderas-nak, hogy felhívta a figyelmemet a versre és rendelkezésre bocsátotta az édesanyja és nagymamája (nekem Zsuzsi néni és Évike, családunk jóbarátai) emlékirataiban talált forrásokat.
További források: