Tomi

Interjú Székely Tamással, győri holokauszt túlélővel

Tomi egyike az utolsó győri túlélőknek. Nemrég múlt 82 éves, 1942. november 22-én született. Kicsivel több mint másfél éves, amikor családjával deportálták. Ma Győrben él.

Hallottál-e édesanyádtól felmenőidről és születésed körülményeiről?

Apámmal, Dr. Székely Istvánnal sohasem találkoztam. Két héttel a születésem előtt munkaszolgálatban halt meg gyomorlövéssel a keleti fronton. Születésem után anyámat, Székely Istvánnét (Neuländer Gizellát) és engem a pesti zsidó kórházban meglátogató anyai nagyszüleim, amíg csak lehetett, eltitkolták gyászukat fiatalon megözvegyült anyám elől. Anyai nagyszüleim, név szerint Neuländer Ferenc és Ferencné (sz. Weinberger Jolán), Kunmadarason éltek, ahol nagyapa gabona nagykereskedő volt.

Apai nagyapám, Székely (Schwarz) Dezső, a dédapám által alapított, neves, győri Rába kályhagyár tulajdonosa volt. Főleg takarék- és folyton égő tűzhelyeket gyártottak. 2000 körül ráakadtam egy általuk gyártott régi RÁBA kályhára, amit boldogan megvettem és rendbe tettem. Hétvégi telkemen lévő házban helyeztem el, ahonnan – igazi balszerencse – egy betörő ellopta.

Mit tudsz 1944-es deportálásotok körülményeiről?

Másfél éves voltam, természetesen nem maradtak személyes emlékeim. Elmondásból persze tudom, hogy engem anyám kunmadarasi családjával, tehát anyai nagyszüleimmel és anyám húgával együtt hurcoltak el a szolnoki cukorgyár területén kialakított gettóból [1], ahova Karcagon át kerültünk.

Az un. „szerencsések” közé tartoztunk mert Szolnokról két vonat indult 1944. május 20-26 között, az egyik Auschwitzba, a másik Ausztriába. Mi Ausztriában kötöttünk ki, Strasshof-ban, egy Bécs melletti koncentrációs táborban. Ember Mária jól ismert „Hajtűkanyar” c. könyvében megemlékezik egy vele egy vagonba zárt kisgyermekről, aki végig bőgte a vonatutat. Állítólag én voltam ez a kisgyerek, ha mégsem én, akkor akár lehettem volna.

Győri apai felmenőimet, akárcsak a legtöbb győri zsidót, Auschwitz-ban, gázkamrában gyilkolták meg már az érkezésük napján. Ezt túlélőktől tudom. (L. ezzel kapcsolatban: Életesély vagy biztos halál – a szerk.)

Mi történt Strasshof-ban és azt követően?

Strasshof átmenő gyűjtőtábor volt. Innen osztották be kényszermunkára a deportáltakat, illetve tovább szállították őket más koncentrációs táborokba.

Egy osztrák parasztgazda igényelte ki családunkat mezőgazdasági munkára az osztrák-cseh határ közelében található Blaustaudenhof elnevezésű gazdaságában végzendő munkára. Ez a gazdaság a Bécstől kb. 80 km-re északra fekvő Laa an der Thaya régióban található. Itt dolgoztatták családom felnőtt tagjait több mint 30 másik zsidó társukkal 1944 augusztusától 1945 áprilisáig.

Az istálló feletti padláson laktunk. Amíg családom a földeken dolgozott, velem Székely Judit, akkor 13 éves unokatestvérem törődött, nagymamám testvérének a lánya, mindenhová az ölében cipelt magával. Judit később egyetemi tanár lett. Egy emberséges osztrák csendőr naponta tejet szerzett, ezzel lényegében biztosította a túlélésemet.

Nagyapám, Neuländer Ferenc, naplót vezetett a Blaustaudenhof-ban történtekről, majd Theresienstadt-ba történt elszállításunkról és ott tartózkodásunkról. E napló, legalább is az 1945. januártól íródott része (1945. január 1 – június 17) ma is a birtokomban van.

Rövid részletek a naplóból az osztrák gazdaságban végzett nehéz fizikai munkáról, a foglyok lelki állapotáról és a Theresienstadt-ba érkezésről a felszabadulásig. Nagyapa többször név szerint is említi Tomit (Tamást).

„Blaustaudenhof, 1945. február 21, szerda
Idő hideg. Munka: fa és trágyahordás, délután pedig ismét sárgarépa válogatás, ami a hideg idő miatt igen nehéz…”

„Blaustaudenhof, 1945. február 25, vasárnap
… reggel még az ágyban mindenki elmeséli álmát …, 90% az otthonról álmodik … miként fognak hazajutni, de nem azért mintha otthon is akarnának maradni, hanem … új hazát keresni, amennyiben nem lehetünk a saját szülőföldünkön egyenlő jogú polgárok.”

„Blaustaudenhof, 1945. március 6, kedd
… a fafűrészelés nem ment olyan könnyen /az asszonyoknak – szerk./ … ez nehezebben ment, mint a kúpolás, uborkaszedés, kévekötözés, konkolytalanítás, szénagyűjtés, tengeritörés, trágyahordás, trágyaszórás, jégtörés, faaprítás, kenderkóró vágás, krumpli- és sárgarépaszedés, krumpli prizmázás, répamagszedés, tengeri morzsolás, céklaszedés, répareszli vagonkirakás.”

„Blaustaudenhof, 1945. március 10, szombat 
Ma Gizike (Tomi édesanyja – szerk.) születésnapját úgy ünnepeltük, hogy anyja sütött valami tésztát … Tamás nagyon édesen felköszöntötte anyát.”

„Úton Theresienstadt felé, 1945. április 15, vasárnap
Heinrichschlag (ma Jindris, Csehország, közel a cseh-osztrák határhoz – szerk.), ide érkeztünk tegnap este, de úgy, mint az előző helyeken, nem akartak befogadni … 3 autón 200-an vagyunk, ukrán, orosz és magyar, kik már 9 napja vagyunk úton élelmezés nélkül, egyik faluról a másikra, … gyalog vagy autón, vontató traktoron, lovas vagy ökrös szekéren… 
Többször igen sokan lemaradunk és ezek gyalog kénytelenek menetelni hegyre fel és le. Egy egész éjjeli menetelés alkalmával Gizike a drága Tamással kis kocsijával lemaradt a sötét éjszakában … 

… magyar katona alakulatokkal találkoztunk …, kik igyekeznek bennünket élelemmel kisegíteni konyhájukról, de amint látni, nekik sem igen van, mert a németek nem akarják pótolni a hiányzó szükségletüket… Mi a falu végén Schuster nevű parasztnál lettünk elhelyezve egy piszkos csűrben … nagyon keveset aludtam, mert igen nagy lelkiismereti kérdést csinálok abból, miért nem bújtunk el Blaustaudenhof-ban, amikor Katikám és Jolánkám erre határozottan kértek. Így szinte magam tudtam családom gyilkosának, mert innen nem látok kiutat…”

„Theresienstadt, 1945. április 28, szombat
Folytatom leírásom a Theresienstadt 4. számú barakkban, hova 4 napi és 4 éjszakai vagonban utazással tegnap hajnalban érkeztünk. Hogyan néztünk ki, azt leírni a rendelkezésemre álló papír kevés volna. Amit itt látni és hallani lehet, főként a birkenau-auschwitzi lágerből jöttektől, borzalmainál fogva még a papír sem tűrné … állandó könnyben van a szemem és nem tudok elég hálát adni, hogy minket a véletlen … a borzalmaktól megszabadított, mert emellett eltörpülnek … vándorlásunk szenvedései, de még a szolnoki pokol is …”

„Theresienstadt, 1945. május 1, kedd
Újabb hír, hogy ma aláírták a békeszerződést, így rövidesen mehetünk haza. Theresienstadt zsidó kormányzója, Murmelstein, kit az SS nevezett ki, lemondott, helyébe Maizner (A. Meissner – szerk.), volt cseh miniszter lett megbízva. Két nap után megszűnt minden légitámadás.”

„Theresienstadt, 1945. május 3, csütörtök
Ma nem erősítik meg az elsejei hírt, csak annyi, hogy a Führer a bolsevikok elleni harcban hősi halált halt, Dönitz lépett helyébe … még mindig nincs béke és mi itt minden fertőtlenítés nélkül cca. 1000-en 200 négyszögölös körülkerített deszkabarakkban vagyunk bezárva … bizonytalan ideig. Itt a fő valuta a dohány és a kenyér, van ugyan zsidó pénz is, de sem ezért, sem márkáért nem lehet kapni semmit, ellenben 6 cigarettáért egy jó pár cipőt … ha rágyújtok, orvosok, ügyvédek és jobb emberek jelentkeznek a csikkre …”

„Theresienstadt, 1945. május 6, vasárnap
 … jönnek a városból különböző hírekkel: cseh zászlókat tűztek a kapuőrségekre, cseh kokárdás, karszalagos cseh zsidók … ujjong a nép az utcán, délutánra van jelezve az angolok bevonulása … Sajnos tegnap nekünk igen rossz napunk volt, szegény Tamásnak éjjeli magas hőemelkedés után … középfültőgyulladása lett … Ma megjelent hirdetmény szerint … a genfi vöröskereszt védelme alá kerültünk …”

„Theresienstadt, 1945. május 9, szerda
… nagy harci zaj után megkereste a várost az orosz vezető tiszt, bement a városparancsnoksághoz jelenteni, hogy a környék a németektől megtisztítva. Legyünk nyugodtak, ők tiszteletben tartják a nemzetközi vöröskereszt jogait, senkinek bántódása nem történik és kérte, hogy a zsidók sárga csillagát távolítsák el. Nagy volt az öröm és az ujjongás…”

„Theresienstadt, 1945. május 31, csütörtök
Ma … a Magyar Bizottság tagja lettem …, mely bizottság bizottságnak hivatala a magyarok haza szállításának rendezése”

„Theresienstadt, 1945. június 8, péntek
Tegnap délután 3 órakor vagoníroztunk … az én kocsimban 34-en vagyunk, melynek én vagyok a parancsnoka, sajnos egészségileg nem vagyok jól …”

Amint a naplóból is kiderül, 1945 áprilisában Theresienstadt-ba irányítottak minket. Itt szabadultunk fel 1945. júniusának első napjaiban.

Ekkor két és fél éves voltam, de a sok nélkülözés miatt nem fejlettebb, mint egy másfél éves gyerek a csecsemő kori elégtelen táplálkozás miatt. E kritikus korban főleg a földeken talált marharépán éltem, állandóan ezt rágtam, szinte reszeltem fogaimmal. Az alultápláltság hátrányát igazából később sem sikerült ledolgoznom. Jóval később, anyámmal sétálva néha répa szemétre leltünk az utcán, amit én, elmondása szerint, arrébb rugdostam, nehogy a járókelők eltapossák az ennivalót. Anyám ezt megkönnyezte.

Theresienstadt-ból vonattal érkeztünk Budapestre 1945. június 21 körül. Apám budai lakását a Hattyú utca 1 alatt kilőtték az ostrom alatt. Így mamámmal Kunmadarasra utaztunk tovább az ugyancsak hazaérkezett anyai nagyszüleimhez. Ekkortájt érkezett a hivatalos értesítés munkaszolgálatos apám haláláról.

Szegény Neuländer nagyapám nem sokáig élvezhette a szabadságot, 1946-ban áldozatul esett a hírhedt kunmadarasi pogromnak [2]. Ma sem találok szavakat e szörnyűségre, az antiszemitizmus eme rettenetes megnyilvánulására, ami csupán egy évvel a zsidók elleni tömeggyilkosság után játszódott le.

Hogyan folytatódott életed a pogrom után?

A kunmadarasi borzalmakat hátrahagyva mamámmal Győrbe költöztünk, bár apám győri rokonságából nem tért vissza senki. Négy-öt évesként én lettem a kályhagyár törvényes örököse. Anyám 22 évesen átvette az ekkor főleg szervizmunkákkal foglalkozó gyár irányítását egészen 1948-as államosításáig és felszámolásáig. Az eltulajdonított gyárért minimális kártérítést kaptunk már a rendszerváltozást követően az 1990-es években.

Töredékesen már saját emlékeim is vannak ebből a korszakból. Így például az, hogy a kályhagyárba érkező levelek borítékjáról mamámmal leáztattuk a bélyegeket, amiket aztán albumba tettünk. Ugyancsak emlékezem és elmondásokból is tudom, hogy a 40-es években én váltam az összezsugorodott győri zsidó közösség egyik kedvencévé, hiszen korombéli zsidó kisgyerek egy sem élt közöttünk.

Kezdetben társbérletben laktunk egy szovjet-orosz katonatiszttel az Árpád út 42 alatt, aki sokat ivott, időnként lövöldözött a lakásban. Ugyanakkor nekem csokit (!) és tubusos tejkrémet hozott, ami akkortájt nem kis dolog volt.

A negyvenes évek vége felé anyámnak sikerült lakást vásárolni az Árpád út 23/b alatt. Ekkortájt ment újra férjhez, Székely (Schwarz) Imréhez, aki 20 évvel volt idősebb nála. Éva húgom 1950-ben született.

Hova jártál iskolába?

1948-ban lettem elsős a győri Tanítónőképző gyakorló iskolájában. Én voltam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában és úgy emlékszem, hogy egy fiatal rabbi még hittanórát is tartott nekem, a héberrel is megpróbálkozott. Kikereste a héber nevemet, ami Simson vagy Sámson. Ma is őrzöm akkori héber tankönyvemet.

Az új lakáshoz nagyon közeli Nagy Jenő utcai általános iskolába jártam, ami egy ideje Radnóti Miklós nevét viseli.

A Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem 1960-ban. Elsőre nem vettek fel az egyetemre, ezért műszerész tanuló lettem a MÜM 14-es szakmunkásképző intézetben, ahol elektroműszerész szakmunkás bizonyítványt szereztem. Ezt követően a lipcsei, illetve a jénai egyetemen (NDK) műszer-automatikát és vezérléstechnikát tanultam, de meghátráltam az abszolutóriumtól. Ez a 60-as évek közepére esett. Visszatértem Magyarországra és Budapesten a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolába jártam 1965 körül.

Az ezt követő évtizedek során sokfelé dolgoztam, német, angol és orosz nyelvtudásomat a magyar mellett igyekeztem jól hasznosítani. Ausztriában üzletkötőként és egy banknál is alkalmaztak, majd létrehoztam saját cégemet, egy kereskedelmi irodát. Egy ideig kereskedelmi tanácsadóként dolgoztam Izrael budapesti érdekvédelmi hivatalánál is, ami elődje volt a később létesült izraeli nagykövetségnek.

2000-ben mentem nyugdíjba, megházasodtam, Győrbe költöztem, ahol ma is élek Márti feleségemmel együtt.

Milyen a kapcsolatod a zsidósághoz?

Érzelmileg mélyen zsidónak érzem magamat. Amíg nem kényszerültem járókeret használatára, itt Győrben rendszeresen eljártam a péntek esti imákra a zsinagóga melletti imaterembe. Mindig részt veszek a holokauszt megemlékezésen a temetőben. Szívfájdalmam, hogy nem tudom követni héberül az imákat.

Bölcsen veszem tudomásul és öröm számomra, hogy egy korábbi kapcsolatomból született, ma 31 éves fiam, akivel kisgyermek kora óta szoros kapcsolatban állok, és aki ma Izraelben él, igazi vallásos zsidó, aki a kóser étkezés szabályait is követi. Büszke vagyok fiamra, Angliában és Tel-Aviv-ban végezte felsőfokú tanulmányait és ma felelősségteljes munkája van egy izraeli vállalatnál. Nemrég bekövetkezett 82. születésnapomon Győrben köszöntött fel.

Érdeklődéssel követem a zsidósággal kapcsolatos győri eseményeket, szorgalmas olvasója vagyok a Zsidók Győri Gyökerei Alapítvány honlapjának és hírleveleinek is.

Tomi, köszönöm a beszélgetést.

---

Az interjút készítette, szerkesztette és angolra fordította, az illusztrációkat az interjúba illesztette: Krausz Péter

---

[1] A szolnoki cukorgyár gettó: „A négy-ötszáz idénymunkásra méretezett szálláshelyre 4700 embert zsúfoltak össze, ahol tíz-tizenkét napot kellett szörnyű körülmények között eltölteniük, a döntő többségnek a szabad ég alatt. Helyzetüket súlyosbította, hogy a második-harmadik nap esni kezdett az eső, ami öt napig nem állt el.” (Szeged.hu)

[2] A kunmadarasi pogrom antiszemita cselekménysorozat, amelyre a második világháború befejeződését követően került sor, 1946. május 21-én. Egy állítólagos spekuláns, illetve „árdrágító” ellen kitört, a piactéren kezdődő zavargásoknak három halálos áldozata volt, mindannyian a deportálásból hazatért, helyi zsidók voltak. Az események elfajulásában egy vérvádról szóló szóbeszéd is közre játszhatott, miszerint a helyi zsidók keresztény gyermekeket raboltak volna el. A lincselésben részt vevők közül a Népbíróság kilenc személyt ítélt el, néhányukat halálbüntetéssel sújtva, amit később a budapesti rendes bíróság börtönbüntetésre enyhített. Az esemény irodalmi feldolgozása Závada Pál 2016-ban megjelent regénye, Egy piaci nap címmel. (Wikipédia https://hu.wikipedia.org/wiki/Kunmadaras) Álljon itt a három áldozat neve: Kuti Ferenc, Neuländer Ferenc (Székely Tamás nagyapja) és Rosinger József. (Magyar Narancs, https://magyarnarancs.hu/tudomany/emberevok-111640) (A szerk.)

---