Beszélgetés Faludi Ágival, győri Holokauszt túlélővel
Ágival telefonon beszélgettem és személyesen is találkoztunk múlt december végén és 2025. január elején. Szinte az első mondata az volt, hogy „… de én nem is vagyok győri!”. Azonban ezt se ő, se én nem tekintem mérvadó kijelentésnek, hiszen Ági a későbbiekre nézve oly meghatározó gyermek- és fiatalkorának nagy részét, 25 esztendőt Győrben töltött családjával együtt, ahol 70 évvel ezelőtt meg is ismerkedtünk.
Mikor és hol születtél, Ági? Mutasd be nekünk szüleidet!
1942-ben Budapesten születtem.
Mamám (Grünbaum Aranka, 1914-2003) Nógrád megyéből származott, egyik felmenő családjában tizenhat (!) gyermek született. Kocsmáros dédapám gyerekeit mind taníttatta. Szlovákiában is éltek rokonaink. Nagymamám kóser háztartást vezetett, a családjában, akárcsak az elődök, az ortodox vallási irányzatot követték. Férje, tehát anyai nagyapám, raktárnokként dolgozott.
Házasságukból anyám már Budapesten, 1915. december 21-én született. Egy testvére volt, György.
Apai ágon a család a Borsod megyében élt. Nagyapa foglalkozása bányatérmester, korán meghalt. Apám Faludi (Fried) István Sajóvárkonyon született 1908-ban, egy testvére volt, György, aki a háború után jelentős pozícióba került a nyírbátori szeszgyárban.
Szüleim szép emberek voltak. A családi legenda szerint anyu szépsége József Attilát is megérintette egy találkozójuk alkalmából. Apám és anyám Budapesten házasodtak meg 1939-ben. Ekkor már nehéz idők jártak. 1942-ben jöttem a világra, tehát idén leszek 83 éves.
Mi történt veletek a vészkorszakban?
A fasizmus európai előretörésekor még voltak illúziók és remények családunkban. Ezt bizonyítja anyám „Mussolini-nek írt” levelező lapja 1933-ból.
Aput nagyon korán elvitték munkaszolgálatra, amire hosszú éveken át újra és újra behívták. Dolgoztatták a keleti fronton a Kárpátokban éppúgy, mint a háború vége felé a fertőrákosi kőfejtőben. Munkaszolgálatból szabadulva szerencsére nem került orosz hadifogságba. Egyik, lehet, hogy éppen 1945-ös szerencsés hazatértekor, erre pontosan emlékszem, megjelent valaki szedett-vedett katonaruhába öltözve a lakásunkban, én meg, hároméves kisgyermek, ijedten elbújtam a cserépkályha mögött. A belépő idegen az apám volt. Nem szívesen beszélt a kényszermunkában töltött évekről és így nem is tudtam meg sokat a viszontagságairól. Arra emlékszem, hogy súlyosan megbetegedett tífuszban, de oltást kapva, amitől nagyon magas láza volt, megmenekült.
Anyám testvére, Grünbaum György, flekktífuszt kapott a munkaszolgálatban Gomel környékén (Fehéroroszország). A súlyosan beteg Gyurira rágyújtottak egy barakkot, így érte a halál.
Apai nagyanyám túlélte a szörnyűségeket, nagyapám még korábban természetesen halállal halt meg.
1944-ben, a gettó előtti időkben, másfél évesen anyám vitt karban valahova villamoson, de zsidók akkor már nem utazhattak villamoson. Az utastársak egyszerűen lelöktek minket a járműről.
Végül anyuval és anyai nagymamámmal (elhunyt 1966-ban; anyai nagypapám még 1927-ben) a pesti gettóba kerültünk, ahol a Rumbach Sebestyén utcában éltük át a nehéz időket. Nagyon kevés ennivalónk akadt, éheztünk. Sokat síró kislány voltam, megtetvesedtem és nullás géppel levágták a hajam.
A gettó bejárata előtt légvédelmi ágyú állt. Gyakran tüzelt hatalmas robajjal, belereszkettek a lakóházak, mind kitörtek az ablaküvegek, amit a lakók, mi is, az ablakokhoz tolt bútorokkal igyekeztek pótolni. Ezt azért fontos említeni, mert 1944 tele a század egyik leghidegebb tele volt.
Az ostrom vége felé már annyira elfásultunk, hogy légitámadás idején se mentünk le a pincébe.
Anyám a túlélés, tehát élelemszerzés céljából takarítani járt az Astoria Szállóba, amely a Gestapo központja volt a német megszállást követően. De a deportálás szerencsére nem ért el minket. A pesti gettót 1945 elején az oroszok szabadították fel. Semmi rosszat nem mondhatok az orosz katonákról. Nagyon szerették és óvták a gyerekeket, még csokoládét is kaptam tőlük.
A felszabadulás után újra indult az élet. Számodra ez mit jelentett?
Apu tehát hazajött és egyesült a család. Továbbra is Budapesten éltünk. Laci öcsém 1946-ban született.
A Páva utcai JOINT óvodába jártam, ahol a napi ellátáson túl fel is ruháztak minket. Felvittek egy hétre a Sváb hegyre is, hogy feljavítsák fizikai állapotunkat. Gyakran ettünk itt csokit és csukamájolajat, az utóbbi nem lett a kedvencem.
A Mester utcai általános iskolába kezdtem járni.
Apu nagyon nehezen talált munkát. Végül egy TÜZÉP telepen dolgozott „aprófa kötegelő” munkakörben. Erre azért emlékszem, mert egy rám vonatkozó iskolai kérdőívbe foglalkozásaként ezt írták bele. Belépett a kommunista pártba. 1950-ben a győri TÜZÉP telepen vezetői megbízatást kapott. Ekkor költözött le a család Győrbe. Győrben folytattam az általános iskolát, majd a Kazinczy Ferenc Gimnáziumba jártam és ott is érettségiztem 1960-ban. Úgy emlékszem, hogy a gimnáziumban részben „kivetkőztetett” apácák tanítottak magas színvonalon.
Hol kezdtél dolgozni? Hogyan alakult a család élete?
Egy győri gyógyszertárban asszisztens lettem, aztán munka mellett Sopronban elvégeztem egy szakasszisztensi tanfolyamot. Végig hű maradtam a gyógyszertári munkához.
1966-ban férjhez mentem, de nem sikerült a házasságom, 1972-ben elváltam. Később, 30 éven át tartó partneri kapcsolatom ellenére sosem akartam újra házasodni a kezdeti keserű tapasztalat miatt.
Laci öcsém az 1960-as években a budapesti Bánki Donát Műszaki Főiskola elektrotechnikai szakára járt, majd Pécsett mérnöki diplomát szerzett. Szüleim 1974-ben visszaköltöztek Budapestre. Egy évre rá, 1975-ben én is követtem a családot, így 25 éves győri jelenlétünk megszűnt.
1978-ban meghalt az apám. Özvegy édesanyámat abba a házba költöztettük, ahol én mind a mai napig élek. Anyám 1993-ban hagyott el minket. Laci öcsém családunk férfitagjait több generáción át sújtó rákbetegségben 2019-ben hunyt el, ezzel lényegében egyedül maradtam. Laci fiaival, unokaöcséimmel rendszertelen kapcsolatom alakult ki.
Budapesten a Nagyvárad téri patikában dolgoztam, egy időre „elcsábultam” a Béres patikák egyikébe, de onnan ismét a Nagyvárad térre vezetett az utam. Ötvenöt évesen onnan is mentem nyugdíjba 1997-ben, de nyomban újra elszegődtem ugyanoda napi 6-órás munkára, amit hatvannyolc évesen, 2010-ben adtam fel.
Megtartottad-e a zsidóságot?
Sok elemét igen, de nem ortodox értelemben.
Anyám végig nagyon vallásos életet élt, szigorúan ragaszkodva családja ortodox és kóser hagyományaihoz. A gettó időben nem kért és nem fogadott el a megfagyott lovak húsából, hiszen a ló patás állat, pedig akkor más hús szinte nem akadt.
Élénken emlékszem, hogy Scheiber Sándor tudós rabbi, professzor, győri látogatásai során gyakran szüleimhez jött felölteni a hagyományos rabbi öltözetet zsinagógai események előtt, sőt étkezni is, olyannyira megbízott anyám kóser konyhájában. Öltözködés közben viccesen szokta mondani: „országomat egy ruhakeféért!”
Egyébként a 70-80-as években Scheiber professzor nagyhírű előadásait és fiatalok részére a péntek esti ima után szervezett eseményeit rendszeresen látogattam a budapesti Rabbiszeminárium József körúti épületében. A kortárs magyar irodalom volt a kedvenc témája, gondolatait mindig nagy örömmel hallgattunk.
Ma is meggyújtom a hanuka gyertyát, becsukott szemmel imádkozom és eközben újra mellettem áll rég elhunyt anyám, apám és fivérem.
Az interjút és az angol fordítást készítette Krausz Péter
A család eredeti dokumentumait Faludi Ágnes jóvoltából fényképezte Krausz P.