Éva életének és pályájának bemutatására az ösztönöz minket, hogy életútja felkérésünkre a napokban bekerült a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Háza és a Zsidó Kiválóságok Kiállítás Győr tárlat adatbázisába.
A művész ismert a magyar és a győri közönség számára, elsősorban „Az emlékezés kavicsai” címmel magyarul is megjelent emlékiratából (Print-Tech, Budapest, 1996, link), valamint Nagy István, győri helytörténész és fényképész mester kiadványaiból (Quiritatio – Sikoly, győri zsidó tragédia, 1938-1945; 2010; link; Válogatás Eva Quittner – Klein Éva festőművész két albumából, 2024, link).
Jelen írás a Zsidók Győri Gyökerei Közhasznú Alapítvány által 2025-ben rendezett középiskolás diákpályázatra a győri Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium diákjai (Horn Panka, Lents Dorottya és Vígh Erzsébet; Mesterházi Ildikó tanárnő támogatásával) által a magyar zsidó kiválóságok adatbázis kritériumai szerint kidolgozott és benyújtott életrajzra, valamint az említett adatbázis gondozói által véglegesített és az Ausztráliában élő Quittner család tagjai által véleményezett és kiegészített dokumentumra épül.
Követjük az adatbázis szerkesztési követelményeit. Egyben felhívjuk a figyelmet a balatonfüredi és a győri digitális kiállításra (l. linkeket fent), mely sok száz magyar, ezen belül több mint egy tucat győri és nagyszámú külföldi, zsidó származású tudós, művész, sportoló életével és munkásságával lehet megismerkedni interaktív, szinte játékos módon (két link még egyszer). Köszönjük, hogy az adatbázis szerkesztői által készített anyagot használhattuk jelen publikációnkhoz.Ugyancsak köszönjük a győri diákok munkáját és a Quittner család által tett pontosításokat, illetve a rendelkezésre bocsátott fénykép anyagot.
Éva élete dióhéjban
Győri gyermekkor
1931 február 17-én Klein Éva Mária néven született Győrött, zsidó családban.
Éva szülei: Andor és Ferike – forrás: a Quittner család jóvoltából
1934-1937 között a Győri Szent Orsolya Rend Polgári Leányiskola tanulója volt. Az apácák által vezetett iskola nem engedett meg semmilyen megkülönböztetést a kolostor falain belül, ami különösen fontossá vált a háború előtti időszakban.
Édesapját 1942-ben vitték először munkaszolgálatra. Éva versben emlékezett meg az elbúcsúzásukról “Apámnak Oroszországba” címmel.
Az 1944. március 15-i nemzeti ünnepen Évának mély fájdalommal kellett tudomásul vennie, hogy kirekesztetté vált, és egyértelműen nem tekintették többé a magyar nemzetiségűnek. Édesapjának le kellett vennie a család névtábláját otthonuk bejáratáról.
Deportálás
1944 májusában, tizenhárom évesen családjával a Győr-Sziget városrészben kijelölt gettóba kellett költözniük. Ezt követően, 1944. június 11-én szállították családjával együtt marhavagonokban Auschwitzba. Családjától elválasztották, édesanyja utolsó pillanatában kiáltotta: “Légy erős Évi!”; ez a kiáltás visszhangja élete végéig élt benne.
A tábor körülményeit nagyon nehezen viselte immár szerettei nélkül. Sok évvel később ezt a traumatikus élményt örökítette meg szívszorító „Utolsó pillantás anyámra” című szénrajzában.
14. születésnapját a lágerben töltötte 1945 február 17-én.
1945-ben egy bombatámadást követően Parschnitz-ból, ahová Auschwitz után hurcolták, több hónapos gyalogút után ért haza Győrbe. Itt megtudta, hogy családjából senki más nem élte túl a borzalmakat. Hazaútja során lázasan mondogatta Petőfi Sándor „Füstbe ment terv” című versét.
Új élet
1945 után Budapesten új életet kezd. Árvaként és szerető családjának egyetlen túlélőjeként ez igen nehéz volt. Sikerült beiratkoznia az egyetemre, miközben művészi tehetségét kihasználva különböző munkákkal tartotta el magát.
Az 50-es években feleségül ment Quittner Jánoshoz és felvette a Quittner Éva nevet.
1956-ban többszöri próbálkozás után családjával elhagyták az országot. Korábbi kísérleteikből okulva férjével külön-külön lépték át a határt mindenüket hátrahagyva, négyéves kisfiukkal, Gyurival, Ausztria felé. Majd Ausztrália befogadta és segítette az Európából érkező menekülteket. Keményen dolgoztak, lassan elsajátították a nyelvet, sikereket értek el, és igyekeztek beilleszkedni, hogy új életet építsenek családjuknak.
Második gyermekük, Diane születésével teljessé vált számára a család. Stúdiót hoztak létre a házukban, ahol Éva zavartalanul hódolhatott festő- és rajzszenvedélyének és tehetségének.
1993-ban kiadta „Az emlékezés kavicsai” című könyvét angol nyelven. Első önálló kiállítását rendezhette meg Sydney egyik legjelentősebb bemutatóhelyén, amely óriási sikert aratott. Megjelent a „The Art of Éva Quittner” című első albuma 84 festménnyel és 23 rajzzal.
Könyve magyar nyelven is megjelent 1996-ban a Print-Tech kiadónál.
A könyvek borítói – forrás: zsidó kiválóságok adatbázis jóvoltából
2008-ban jelent meg az „Eva Quittner in Bloom” című könyv az első művészeti album folytatásaként. A könyv 1993 és 2007 között készült festményeit mutatja be, és a természet iránti szeretetére összpontosít.
2018-ban levelet írt a győri polgármesternek, amiben engedélyt kért botlatókő elhelyezésére szerettei emlékére. A deportálás 75. évfordulóján ezek a kövek elhelyezésre kerültek a győri Rónay Jácint utca 3. szám alatt. Az eseményre gyermekei hazalátogattak Ausztráliából.
Éva 91 éves korában hunyt el Ausztráliában 2022. július 10-én. Két gyermek, három unoka és 2026 januárjától már három dédunoka szeretettel őrzi emlékét.
Éva munkássága
Költészet és az emlékezés művészete
Éva már gyermekkorában is szeretett verseket írni és olvasni egyaránt. 1942-ben, mikor édesapját elvitték munkaszolgálatra, versben emlékezett meg az elbúcsúzásukról „Apámnak Oroszországba” címmel. Egyik fiatalkori alkotását 2015-ben látta újra, miután megírta könyvét; egyik régi osztálytársa levélben küldte el neki. Ezt a verset 13 évesen írta, mely édesanyjával való bensőséges kapcsolatát tükrözi.
A koncentrációs táborból történő hazaútja során rajongásig szeretett anyukájával való elképzelt találkozás pillanata foglalkoztatta. Ekkor is a versek tartották benne a lelket. Lázasan mondogatta némán, vagy hangosan Petőfi Sándor „Füstbe ment terv” című versét, amely a reménytelenség és a csalódás érzését fejezte ki, ugyanakkor a túlélés erejét is adta neki.
Az emlékezés kavicsai
1993-ban, szerkesztő barátai segítségével kiadta „Az emlékezés kavicsai” című könyvét először angol, majd 1996-ban magyar nyelven. A könyv egy fiatal lány rendkívül erőteljes önéletrajza, aki zsidó családban nőtt fel közvetlenül a második világháború előtt. Leírja a teljes útját gyermekkorától kezdve, a háború szenvedésein keresztül, az új, kialakult életéig.
Részletekbe menően jegyzi le az egyes eseményeket, helyszíneket kiváló memóriájának köszönhetően. Az erős fájdalom és trauma miatt sokáig nem tudta lefesteni az érzéseit, ezért papírra vetette a vele történteket. Úgy vélte, ha már rajzolni és beszélni az eseményekről nehezére esett, így talán mégis le tudja mondani történetét, hogy minél többen, elsősorban unokái is megismerjék a háború alatti időszakban vele történt szörnyűségeket.
A könyv különösen értékes, mert átfogó képet ad a győri középosztálybeli családok életéről, az öltözködéstől a hűtőszekrény és mosógép nélküli háztartás vezetéséig. Így alkotott Éva egy olyan emlékművet, amelyet szeretteinek állított, akiket a náci haláltáborban gyilkoltak meg.
Így írt könyvében: „Örömteli tudat, hogy a Klein család története nem merül feledésbe. Ti, az új generáció hordozzátok magatokban a jövőt, biztosítva, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő.”
Festészet és képzőművészet
Mindig is imádott festeni, rajzolni. Auschwitzban a borzalmak miatt nem tudott alkotni, nem engedték a körülmények és nem volt hozzá lelki ereje. A történtekről egy szénrajzot évekkel később, már Ausztráliában készített, amelyben feléled édesanyja utolsó pillantása a lágerben.
Ausztráliában, ahogy az idő múlásával kialakult rendezett életük, stúdiót hoztak létre a házukban, ahol zavartalanul hódolhatott szenvedélyének. Művészi szintre fejlesztette festő- és rajztehetségét. 1993-ban rendezhette meg első önálló kiállítását Sydney egyik legjelentősebb bemutatóhelyén, amely óriási sikert aratott.
Az 1993-ban megjelent „The Art of Eva Quittner” című album 84 festményt és 23 rajzot tartalmaz. Témái között portrék, tájképek, utazási megfigyelések és intenzíven átélt pillanatok szerepelnek.
Az „Eva Quittner in Bloom” című albuma 1993 és 2007 között készült festményeit mutatja be, és a természet iránti szeretetére összpontosít.
Egyik legmegrázóbb képe a „Határátkelés” címet viseli. A festmény közepén anya és gyermeke látható, amint egy felszántott mező fekete barázdái között gyalogolnak az egyre sűrűsödő sötétség felé. Ez élénken kifejezi Éva lelkiállapotát, amikor négyéves fiával egy fagyos decemberi éjszakán Ausztriába menekült, ahol férje várta őket. A fekete és aranysárga színek kontrasztja szántóföldi barázdákat idéz, egyben elszakadást, határokat és akadályokat jelez.
Képeit nem adta el, a művészet számára nem anyagi, hanem lelki kérdés volt.
Az emlékezés
Éva családja iránti szeretete áthatja egész életművét. Nagy családja egyetlen túlélőjeként elhatározta, hogy gondoskodik arról, hogy emlékük és puszta létezésük soha ne merüljön feledésbe. Ha hallgatott volna, a múlt emlékei örökre elvesznek.
2018-ban levelet írt a győri polgármesternek, amiben engedélyt kért botlatókő elhelyezésére, ami másfél éves ügyintézést követően, 2019. június 11-én, a deportálás 75. évfordulóján meg is történt a Rónay Jácint utca 3. szám alatt, ahol családja a deportálás pillanatáig élt. Az esemény rangját emelte, hogy erre az alkalomra gyermekei hazalátogattak Ausztráliából.
Könyvében Éva arra kérte olvasóit, hogy ha befejezték a történet olvasását, maradjanak ülve, csendben, és szenteljenek egyperces némaságot a következők emlékének: Klein Franciska (38 éves), Klein Andor (46 éves), Klein József (15 éves), Büchler Margit (59 éves), Klein Pál (44 éves), Ilus Reichenfeld (40 éves), Ilus Fürst (65 éves), Fürst Berta (63 éves), Lukács Rózsa (61 éves), Lukács Béla (70 éves) és az összes elpusztult győri kisgyermek.
Tudtad-e, hogy …
édesanyja utolsó szavai egész életét meghatározták…
Amikor Auschwitzban elválasztották családjától, édesanyja az utolsó pillanatban kiáltotta: „Légy erős, Évi!” Ez a kiáltás élete végéig visszhangozott benne. Az erős fájdalom és trauma miatt jóval később egy szénrajzot készített, amiben feléled édesanyja utolsó pillantása. Így írt testvéréről, Jóskáról: „Tegnap gyertyát gyújtottam József bátyám születésnapján, január 19-én. Nem tudom őt öregnek elképzelni, három évvel volt idősebb nálam. 16. életévét nem töltötte be. Én mindig 15 évesnek képzelem. Könyörögtem a sorsnak, hogy legalább ő maradjon életben, de hiába. Senki sem maradt.”
háromszor próbálkozott meg a családjával, mire sikeresen elhagyták Magyarországot…
1956-ban többszöri próbálkozás után családjával sikeresen elhagyták az országot. Magyarországon nehéz volt az életük, ezért is döntöttek a kivándorlás mellett. Korábbi kísérleteikből okulva férjével külön-külön lépték át a határt mindenüket hátrahagyva, négyéves kisfiukkal, Gyurival, Ausztria felé. Tudták, hogy innen már nincs visszaút. Második gyermekük, Diane születésével teljessé vált számára a család és meg tudta nekik adni azt a családi hátteret, amitől őt egyszer megfosztották.
orsolyita apácák védelmezték őt az antiszemita megkülönböztetéstől…
Éva bizonyos értelemben szerencsés volt, mert a Győri Szent Orsolya Rend Polgári Leányiskolája soha nem engedett meg semmilyen megkülönböztetést a kolostor falain belül. Ez különösen fontossá vált a háború előtti időszakban, amikor az antiszemita rendeletek és törvények sorát léptették hatályba. Éva kötelességtudó bátyját az iskolában megbélyegezték és becsmérelték, de ő védve volt az apácák által.
képeit soha nem adta el…
Festményeit és rajzait soha nem kínálta eladásra. A művészet számára nem anyagi, hanem kizárólag lelki kérdés volt. Alkotásai az érzelmei kifejezésének eszközei voltak, a veszteség, a remény, a természet szépsége és a családi emlékezet megörökítésére szolgáltak. Az 1993-as sydney-i kiállítás nagy sikert aratott, de a művei mindvégig személyes, spirituális jelentőséggel bírtak számára.
91 éves koráig élt, és élete végéig megőrizte elveszett családjának emlékét…
2022. július 10-én hunyt el Ausztráliában, 91 éves korában. Élete végéig megőrizte elhunyt családja emlékét, és mindennap gondolt rájuk. Könyvében így fogalmazott: „Mindennap az elveszett családomra gondolok, nemcsak a borzalomra, hanem a csodálatos gyermekkoromra is, amely olyan hirtelen és tragikusan ért véget.” A szeretteinek állított emlékmű örökké megmarad az emlékezés kavicsaiként, amelyek nem engedik feledésbe merülni azokat, akik egykor éltek, szerettek, és akiket soha többé újra nem láthatott.
