Írta Borbély Petra, a győri Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium diákja
Polgár Gabriella életinterjúja alapján
A sakálok a kutyák családjába tartozó dög- és mindenevő emlősök, amelyek hiénákhoz hasonlóan éles hangot hallatva kutatnak préda után. Ismerős lehet ez a definíció néhány történelmi helyzetre átértelmezve, egy nagy csapat aranysakál egy még nagyobb gazella csorda mögött.
Sok magyar gazella még jó időben emigrált cionista rabbik segítségével, ezen rabbik egyike volt a győri Róth Emil. Gabriella is Palesztinában született, ahol egy ideig távol voltak az egyre gyülekező sakál seregtől, s ott, túl a magyar határon, aligha érzékelték a közelgő vészt. Néhány év elteltével jó élet, szép ház, stabil munka, de folytonos feszültség övezte létüket a keleti forróság országában. Anyja éjjelente hallotta a sakálokat vonyítani és halálra volt rémülve. Nem sejtette, hogy egyszer szemtől szembe találja magát ezekkel az iszonytató ragadozókkal ember formában. Félelme egyre nőtt, így felkarolta egyetlen lányát és haza “menekült” Magyarországra, ahol nem honos állat ez a vonyító veszedelem. Az antiszemita nesz akkor még csak ahhoz a halk búgáshoz volt hasonló, amelyet a hűtőszekrény hallat éjjelente és ez elsuhant a gazellák éber füle mellett. Az apa nem tehetett mást, ő is haza menekült a “biztonságos” anyaországba.
Győrbe úgy kerültek, hogy apja munkát kapott ebben a hajdan zsidó kezekkel is épült városban. A gazellák neológ csoportja az újvárosi zsinagógába járt imádkozni, ekkor még nagy létszámban. Gabriella nem mehetett egyetemre hiszen a sakálok befurakodtak a közéletbe is: “zsidó nem járhat felsőoktatásba”. Nem sokkal később a gazellákat összeterelték és átvitték Győr-Szigetbe, ahol nyomorogniuk kellett lepusztult lakásokban. Se élelem, se biztonság és a sakálok éjjel megszólaltak. A kijárási tilalom után mindenkit, aki az utcán tartózkodott, felfaltak.
Auschwitzba marhavagokon szállították az éhezőket, nem méltóan sem emberhez, sem gazellához. Auschwitzi érkezésükkor a sakálok foglyokkal játszatták Ravel Boleróját, hogy „megnyugtassák” az érkezőket. Zengzetes zene ez, tiszta, de ugyanakkor csörömpölő, mely a gazellákat megriasztja szokatlan disszonanciájával. Itt az élet folyamatos űzöttség, csupaszra nyúzás és csak egy kis reménysugárba való kapaszkodás volt, embertelen, gazellátlan.
Ahova estél, ott maradsz. A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlen egy helyet, de ezt azután megszerezted. Menekül előled a táj. Lehet az ház, malom vagy nyárfa, Minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna. De most már te nem tágítasz. Megvakítottunk? Szemmel tartasz. Kifosztottunk? Meggazdagodtál. Némán, némán is reánkvallasz.
Így ír Pilinszky az „Egy KZ-láger falára” című versében. A nőstények, kik a zsidó-arab kultúrában a szépség metaforái, akkor megkopasztva kuporogtak a latrinán, a hímek pedig szarvat törve dolgoztak, engedelmeskedve a vonyító sakál csordának.
Gabriella innen egy másik táborba került, ott várta a szabadulást sok társával együtt. 1945-ben végre felszabadultak a rongyos gazellák. Majd több mint három évig csend, türelem és szabadság. Megmaradt gazella családok egyesültek Budapesten, Győrben és világszerte mindenhol.
Egy csapat gazellát a sakálok soha nem érnek utol, ha elfáradnak letesznek az ízes zsákmányról. A gazellák ma is élnek velünk, de elnémulnak-e a sakálok?
L. még:
Szerkesztette és angol fordítás: Krausz Péter