Zsidók Győri Gyökerei Közhasznú Alapítvány által kiírt, „Az ő sorsuk, a mi történelmünk” diákpályázatra (2023-24) benyújtott pályamunka szerkesztett változata
Deák Levente, Drozdik Máté és Sepsi Barnabás Tibor munkája
Pannonhalmi Bencés Gimnázium
Támogató tanár: Németh Tamás, történelem
A második világháborút is magában foglaló tíz évben napvilágot látott győri sajtótermékekből kitűnik, hogy a zsidóságot ért egyes vádak, témák, állítások és összeesküvés-elméletek bizonyos időközönként megváltoznak, ám sosem tűnnek el teljesen, csak teret engednek más vádaknak, a gyűlölet másfajta megnyilvánulásainak. E dolgozat megírásával legfőbb célunk ezeknek a tendenciáknak és a hátterükben álló személyeknek, eseményeknek a vizsgálata. Három szakaszt különítettünk el egymástól: az első 1919-től 1935-ig, a második 1935-től 1938 március 5-éig, a harmadik 1938-tól 1945-ig tart.
Első szakasz (1919-1935)
Domán István munkája, „A győri izraelita hitközség története” az „Üzen a Hargita” című 1934-es lapot tartja az első antiszemita sajtóterméknek. 1/
Ezzel szemben mi a kutatásunk során említést találtunk a Pohárnok Jenő, a Győri Nemzeti Hírlap későbbi szerkesztője nevéhez köthető „Mire várunk még?” című röplapsorozatról, ami már 1919-ben is működött. Ugyanabban a számban ugyanis, amiben Pohárnok cikke, „A zsidók elmentek, de a lélekmérgezés tovább folyik” megjelent, egy másik cikk – ami Porond István tollából származik, és az elhurcolt zsidók által birtokolt vagyontárgyakat veszi sorra – megjegyzi: „Láttunk egymásra dobált könyveket Molnár Ferenctől, Szép Ernőtől, Szomaházitól (Szomaházy István, 1864-1927 – szerk.), rengeteg pornografikus művet, nemkülönben zsidó hetilapokat, héber könyveket; az egyik társzekérre felhalmozott képes folyóiratok közül kikandikált Pohárnok Jenő főszerkesztőnk „Mire várunk még?” című zsidóellenes lapjának 1920-bol való néhány példányszáma”. 2/ Találtunk azonban egy olyan fotót, 3/ ahol a „Mire várunk még?” mint röplap szerepel 1919 decemberében, erre alapozzuk, hogy ez a sajtótermék egy viszonylag hosszú ideig futó röplapsorozat lehetett.
Ami a többi újságot illeti – Domán állításával összhangban – mi sem találtunk az „Üzen a Hargita”-nál korábbi, a témába vágó sajtóterméket. Ezen korai sajtótermékek befolyása mindenesetre elenyésző volt, 4/ és nem tudunk arról, hogy komolyabb hatást 1935 előtt elértek volna.
A zsidókkal szimpatizáló (vagy legalábbis nem antiszemita) sajtó csak az első két szakaszban tudott hatékonyan szembe helyezkedni a fent említett lapokkal és röpiratokkal. A nyilas hatalomátvétel után ez gyakorlatilag meg is szűnt. Ezek között a lapok között voltak ténylegesen filoszemita (jellemzően a zsidóság által fenntartott) lapok, illetve a témát kerülni igyekvő újságok is.
Második szakasz (1935-1938)
1935-től az előbbiekben felvázolt helyzet megváltozott: az antiszemitizmus „divatossá” vált.
Az antiszemita cikkekben gyakran előfordult az antiszemita ideológia egyik alaptétele: a zsidók aránytalanul nagy gazdasági befolyása. Az 1936-ban megalapuló Győri Nemzeti Hírlap (a továbbiakban GyNH) már az első számában ezt a közhelyet eleveníti fel, és kilátásba helyezi, hogy „különös figyelemmel fordul a kereskedő és kisiparososztály problémái felé”. 5/ Ezek után sorozatban jelentek meg a cikkek a zsidó boltosok ellen: a GyNH kevesebb mint egy év alatt, 1937 és 1938 között legalább 8 alkalommal kelt ki az ellen, hogy zsidók boltokat tartanak fenn, amiből keresztények vásárolnak. Az újságírók mindenbe belekötöttek: volt olyan, aki azt tette szóvá, hogy – bár az akciókat hirdető táblákat csak hétfő reggel lehetett kirakni – egy zsidó tulajdonban lévő üzletben már vasárnap este kint volt egy ilyen tábla. Ez a kampány megalapozta az antiszemita sajtó térnyerését Győrben.
A GyNH antiszemita kirohanásai ellenére (vagy talán épp azért) a legolvasottabb győri napilappá lépett elő. Számos jel utal arra, hogy a sajtóban megjelenő zsidóellenesség hamarosan hisztériává fokozódott, például az az (állítólag) gyerekek tollából származó olvasói levél, ami a GyNH Fórum című rovatában jelent meg 1937. július 23-án: „Vakációban ráérünk. Az utcán sétálva összeírjuk azokat az ismerősöket, akik zsidó üzletbe járnak”.
Ennek a szakasznak a végét a Győri Program meghirdetése jelentette, ami az antiszemitizmusnak tág teret adott a politikában. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-én tartott győri beszédében hatszázmillió pengős haderőfejlesztés mellett bejelentette, hogy „megoldja a zsidókérdést”. Darányi a megoldást az úgynevezett „őrségváltásban” látta, aminek lényege a zsidók gazdasági háttérbe szorítása. Bár Darányi nem volt radikális antiszemita, azáltal, hogy a „zsidókérdésről” kormányfőként beszélt, szabadon engedte az antiszemitizmust a politikában.
Harmadik szakasz (1938-1945)
Darányi győri programjával új korszak kezdődött az országos – és a győri – antiszemitizmus kiteljesedésével. Bár eddig a pontig a legtöbb cikk a zsidókat, mint „uzsorásokat” támadta megkezdődött a zsidók magyarságának, sőt emberségének megkérdőjelezése is.
Természetesen ez csak tovább fokozta a propaganda-hadjáratot, ami a zsidó üzletekben vásárló keresztényeket sem kímélte: 1939 áprilisában a győri Turul Szövetség fotópályázatot hirdetett. Ezt az a „hazafi” nyerte meg, aki a legjobb fotót készítette az előre kijelölt témában (zsidó üzletekben vásárló keresztények – szerk.) keresztények. A pontozás során fontos szempont volt a fotóalany arcának felismerhetősége. 6/
A hangnem pedig egyre durvább lett. 1945 elején már olyan rövid kis hírek jelentek meg, mint pl. a Zsidók a román rendőrség élén, 7/ ami azt állította, hogy a szovjetek zsidókkal kínoztatják a románokat is, illetve olyan nagyobb, féloldalas cikkek, mint a „Zsidó levél a zsidókról”. Ebben a cikkben egy (nem biztos, hogy valós) zsidó levelét közölték, ami a kikeresztelkedett zsidókról/zsidóknak szólt. A levél írója szerint azokról a zsidókról, akik a politikai nyomás hatására áttértek, elmondható, hogy „a zsidóság nem sokat veszített és a kereszténység nem sokat nyert velük”. Ezek után még megjegyzi, hogy a dolgok nem fejlődtek volna idáig, ha a zsidók „több figyelmet fordítottak volna a szociális bajok iránt”. Ezek után a „levélíró” megjegyzi, hogy sok az olyan gyár, „ahol a munkások éhbérért dolgoznak még ma is, holott egyesek óriási hasznot vágnak zsebre”. A levelet úgy írják alá: Egy magyar zsidó. E levelet kiegészítve a cikk írója utal rá, hogy egy zsidó magyar nem lehet, hiszen nem tud ellenállni a profitnak.
Pohárnok (Pohárnok Jenő, 1898-1962; nyilas újságíró – szerk.) 1940-ben vette át a GyNH-t, az uszító tevékenység pedig változatlanul intenzív maradt. Pohárnok 1944-ben, egy hónappal a zsidók deportálása után még cikket írt „A zsidók elmentek, de a lélekmérgezés tovább folyik” címmel 8/.
Pohárnok cikke azzal indul, hogy leírja, ahogy a zsidók „ipari gettóba”, „jól megérdemelt büntetésük helyszínére vonulnak”, ahol majd megtapasztalják a „magyar milliók” örökös sorsát. Az igazságosnak feltüntetett büntetés ellenére három keresztény férfi sóhajtozva, „Viszontlátásra!” felkiáltással búcsúztatták a zsidókat, úgyhogy a hatóságok behajtották ezeket a férfiakat a zsidók sorai közé, amitől rögtön elment a kedvük a zsidókkal való rokonszenvezéstől. Pohárnok ezután felhívja a figyelmet arra, hogy az ezekhez a férfiakhoz hasonló „liberálisok, zsidóbarátok, félzsidók és csillag nélküli zsidók” veszélyt jelentenek a magyar nemzetre nézve, így azért, hogy befolyásukkal szembe szálljon, Pohárnok elmondja, hogy a magyarok teljesen jogosan büntetik most meg a zsidókat azok múltbeli bűneiért.
Az egész cikk igazából egyfajta mentegetőzés. Olyan, mintha Pohárnok valójában a saját maga lelkiismeretét győzködné, mániákusan foglalkoztatná a zsidók sorsa. A cikk egyébként egy hónappal a zsidók deportálása után íródott, hiszen egyébként nem lenne értelme felemlegetni az eseményt. Elképzelhető, hogy a cikkben szereplő „három keresztény férfi” nem valódi, csupán Pohárnok találta ki őket.
Lépjünk mindenesetre tovább, és vizsgáljuk meg Pohárnok mentegetőzését. Az első érv gyakorlatilag a zsidók dehumanizálása: nem kell őket sajnálni, egyébként is undorítóak és mocskosak. A második érv az első hasáb végén hangzik el: munkára mennek csak, igazából nem lesz rossz nekik (a magyar társadalom nagy része ekkor már nagy valószínűséggel tudott a megsemmisítőtáborokról). Ezek után Pohárnok gyakorlatilag a saját és az olvasók lelkiismeretét szeretné eltompítani: különböző hasonlatokat hoz arra, hogy tulajdonképpen a zsidók megérdemelték, amit kaptak.
Itt érünk el az egyik kulcsmozzanathoz Pohárnok észjárásával kapcsolatban: miben különbözik ez a kommunisták felakasztásától? Fontos megérteni, hogy Pohárnok és kortársai átélték az első világháborút, majd a vörös- és fehérterrort, a cikk megírásakor pedig szintén háború volt. Pohárnok generációja tehát hozzá volt szokva az erőszakhoz (legalábbis az erőszak közeliségének tudatához), a dolgok gyilkolás útján történő rendezése már húsz éve is normális volt, miért más ez most? Ezek után tér rá arra, hogy hangsúlyozza: a zsidók bűnösök, azt kapják, amit megérdemelnek, sőt, ez így méltányos. „Nem öltünk meg egyetlen zsidót, nem kínoztunk egyetlen zsidót”. Mindezzel Pohárnok már 1944-ben idejét múltnak állítja be a holokausztot.
A hangulatkeltésben sok, egymástól jól elkülöníthető elem játszott szerepet, amelyek akár egy cikken belül is megjelentek. A „fajhigiénia” gondolata, amely Hitler Németországában az antiszemitizmus vezérszólama volt 9/, a győri antiszemita újságokban (pl. a GyNH vagy a Felső-dunántúli Hétfő c. lapokban) ritkán, vagy csak utalások formájában jelent meg. Sokkal gyakoribb volt az a módszer, hogy a zsidókat, mint szabotőröket, a „Magyar Munkást” meglopó, azon élősködő, annak halálát akaró, erkölcstelen, a nyugati hatalmakat dróton rángató „Galicianer”-eket, kommunista konspirátorokat mutatták be. A GyNH, a Felső-dunántúli Hétfő, és társaik zsidóképe az antiszemitizmus „völkisch” (népi) válfajához tartozott, és tény, hogy nem sok volt benne a Hitler-féle áltudományos antiszemitizmusból. A zsidók ezekben az újságokban napi rendszerességgel lettek megjelenítve, sokszor csak egy félmondat erejéig, ám rendszertelen időközönként publikáltak nagyobb antiszemita cikkeket is. E korszak végét könnyen meg lehet határozni: amint a megszálló szovjet csapatok megjelentek, betiltották a GyNH-t és a többi hasonló lapot, Pohárnok meg háborús bűnösként külföldre menekült.
Konklúzió
Láthatjuk, hogy az a visszatérő elem, ami mind a három szakaszban megjelent, a zsidók vagyona miatti irigység. Pohárnok röpiratai már 1920-ban „küzdöttek” a zsidó üzletek ellen, 1944-ben pedig sorra jelentek meg az elkobzott zsidó vagyonokról szóló, nyilvánvalóan az irigység felkeltését célul kitűző cikkek. 10/ Ez a dühödt irigység szolgált alapzatként ahhoz az elképesztő méretű gyűlölethez, amit a többi összeesküvés-elmélet csak tovább táplált.
A győri sajtótermékek lapjain kibontakozó antiszemitizmus tehát lényegileg különbözik a náci fajelmélettől, ugyanis sokkal egyszerűbb érzelmekre épített, és a fő célközönségét is egyszerűbb gondolkodású, kevésbé tájékozott emberek alkották. Pohárnok Jenő korábban említett cikke kitűnően példázza mindezt.
Pohárnok és az antiszemita sajtó által felépített, a holokausztot jelentéktelennek vagy igazságosnak bemutató narratíva ellen annyit tehetünk, hogy nem hagyjuk a témát feledésbe merülni, nem megyünk el mellette, és bármely állásfoglalás mögött szolidáris megfontolást eszközölünk ki.
Felhasznált irodalom
Könyvek, tanulmányok: Frank N. Schubert: A múlt nem múlt el (lásd: itt – szerk.); Paul Johnson: A zsidók története (lásd: itt – szerk.); Domán István: A győri izraelita hitközség története (lásd: itt – szerk.); Nagy István: Quiritatio – Sikoly. Győri zsidó tragédia 1938-1945 (lásd: itt – szerk.)
Újságok, weboldalak: Győri Nemzeti Hírlap, Felső-dunántúli Hétfő, valamint Dunántúli Hírlap különböző lapszámai
Wikipedia: Pohárnok Jenő: 1898-ben született, tanári pályára ment frontszolgálat után. 1927-ben belépett az egyébként zsidó Popper Vilma (lásd: Egy elfelejtett győri írónőről; a Popper-Pohárnok „ellentmondással” részletesen foglalkozik a F. N. Schubert a „Múlt nem múlt el” c. könyve – szerk.) által alapított Kisfaludy Irodalmi Körbe, aminek később a titkára lett. Egészen biztos, hogy ismerte Poppert, ahogy az is, hogy tudott annak zsidóságáról. Poppert 1944-ben deportálták, Pohárnokot háborús bűnösnek nyilvánították, majd Bajorországba menekült. Élete során számos verset, ifjúsági regényt és drámát írt magyarul és németül. 1962-ben halt meg.
Jegyzetek
1/ Domán István: A győri izraelita hitközség története 1930–1947, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Budapest, 1979, 20.
2/ Porond István: Mozgó műremekek a győri utcákon, Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 23., 8.
3/Nagy István: Quiritatio. Sikoly. Győri zsidó tragédia, 1938–1945, Győri Zsidó Hitközség, Győr, 2010, 66.
4/Domán: i. m., 20.
5/A Nemzeti Hírlap útja, Győri Nemzeti Hírlap, 1936. október 18., 1.
6/ Leleplezni a díszkeresztényeket, Győri Nemzeti Hírlap, 1939. április 12., 4.
7/ Zsidók a romániai rendőrség élén, Győri Nemzeti Hírlap, 1945. január 6., 5.
8/ Pohárnok Jenő: A zsidók elmentek, de a lélekmérgezés tovább folyik, Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 23., 5.
9/ Paul Johnson: A zsidók története, Európa, Budapest, 2001, 565.
10/ Porond István: I. m., 8.
Szerkesztette és angolra fordította Krausz Péter