Dédnagyapám története

Közreadja Susie Moskoczi More Wagner, a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozó résztvevője

Ez a nagynéném, Moskoczi Péter Vera által írt „10 országút” című könyvből közölt részlet dédnagyapámra, apám anyai nagyapjára koncentrál.

Vera könyve a Holokausztot megelőző baljós időszakról szól és végül azokról a végzetes eseményekről, amelyek békés létünket rémálommá változtatták. Nagy szenvedést hoztak mindannyiunk számára, és tágabb családtagunk tizenhét tagjának meggyilkolásához vezettek, köztük a legidősebb, Ármin (dédnagyapám) nyolcvannyolc éves volt.

Innentől kezdve nagynéném könyvének fejezeteit idézem.

Új élet 50 évesen

Nagyapám, Lefkovics Ármin (akit a családban „Nagy”-nak hívtak ) a következőket: „1907 szeptemberében Győrbe költöztem. Ötvenéves voltam, az öregkor küszöbén. Amikor a legtöbb ember nyugdíjazását tervezi, én új életet kezdtem”. Ma ez már meglepően hangzik, de a 20. század első éveiben a férfiak várható élettartama negyvennyolc év volt.

Első célja az volt, hogy földet vásároljon – körülbelül 1,8 hektárt, azaz négy és fél hold, ahol az üzlet és a ház állt. Az üzlet levélpapírján ez állt:

Lefkovics és Trostler, Schlosser utódai

Építőipari tevékenység, Ácsmunka, Fakereskedés, Szakképzett ácsok, Tűzifa- és széntelep

Győr, Telefon: #97

A Duna partján

Nyugatra, a Sziget városrész felé, az Országút 10. szám alatt állt a ház, udvarral, kerttel, kocsiszínnel, irodával és sok más épülettel, a félsziget végét elfoglalva. Egy körülbelül egy holdnyi mocsaras területet 1908 vagy 1910 körül adtak el a városnak. Ezt évekkel később Cziráky térnek nevezték el, ahol a Duna és a Rába találkozik a félsziget csúcsánál. Itt aztán obeliszket állítottak gróf Cziráky Béla emlékére, aki a folyók szabályozása és a környék mocsaras területeinek lecsapolása terén szerzett nagy érdemeket.

Nem sokkal később itt egy nagyon modern, olimpiai méretű uszoda és strandfürdő épült, így ez a létesítmény lett egyetlen keleti szomszédunk. Északon a Duna-part egy szép szakasza hozzánk tartozott. Nyugatra, az Országút mentén egy jó háztömbnyi hosszon nem voltak házak. Ahogy az út Sziget felé kanyarodott, közel a telkünk túlsó végéhez, az egyik oldalon egy kis pékség, a másikon egy kőfaragó sírkőüzlete volt. Telkünk déli oldala mellett egy sötét és keskeny sikátor választott el minket a teniszpályáktól, amelyek egy előkelő sportklubhoz tartoztak – csak keresztényeknek.

Ármin barátaival sokszor ment kártyázni a belvárosba, a Baross utcán található Hungaria nevű sötét, füstös kávéházba.

Ő lett a család „íródeákja”, pedig a családtagok közül a legalacsonyabb formális végzettséggel rendelkezett.  Emellett szónok, mesemondó és közéleti személyiség, de nekünk, gyerekeknek mindenekelőtt imádott nagyapánk…

Keményen dolgozó hazafi és kereskedő

1855-ben született nagyapám, a 19. század igazi „terméke” nagyon jól alkalmazkodott az új korszak változó körülményeihez. A „rongyokból gazdaggá válás” története sok más magyar zsidó életéhez hasonló volt. Ahogy Ármin a legszerényebb körülmények közül jőve – igen korán megözvegyült édesanyja, nemcsak szegény, de írástudatlan is volt – szorgalmas kereskedővé, majd néhány évtizeden belül sikeres üzletemberré vált, úgy vált a magyar zsidóság szegény, alig megtűrt kisebbségből jelentős, jogegyenlőséget és vallásszabadságot élvező csoporttá. Fontos törvények léptek életbe 1867-ben és 1895-ben, amelyek új utakat nyitottak a zsidók előtt és sokukat meteorszerű felemelkedéshez segítették. Ezzel párhuzamosan asszimilálódtak a magyarsághoz és elsősorban magyar hazafinak tekintették magukat. Zsidóságuk csak másodlagos volt.

Neveltetésünk is ezeken az elven alapult és hazafias érzelmek hatották át. Az iskolákban tanított magyar történelem hazánk múltbeli nagyságát hangsúlyozta, és a trianoni békeszerződés tragikus következményeit siratta.

… A hazafias felfogást, jószándéktól vezettetve nagypapa, a család többi tagja és a zsidók többsége elfogadta. Az a tény, hogy rendkívül lojálisak voltunk Magyarországhoz, megerősítette a magyar és zsidó vezetőkbe és politikusokba vetett bizalmat, akik viszont azt az illúziót táplálták, hogy a magyar zsidóság fizikailag épségben, ha gazdaságilag tönkretéve is, kerül ki a második világháborúból. Ez volt az egyik tényező a sok közül, amely a nácik és magyar csatlósaik által közel félmillió magyar zsidó kiirtását olyan könnyűvé és gyorssá tette. A magyar ügy iránti hűség végig kíséri Ármin egész életét, kivéve az utolsó katasztrofális időszakot. Dicsőséges évnek nevezte a Magyarország millenniumát jelző 1896-ot. Ez alkalomból tartott beszédében Magyarország odaadó szeretetére buzdította a szepesbélai (Szepesbéla (Spišská Belá) – a szerkesztő megjegyzése) zsidó hitközség tagjait. Hangsúlyozta, hogy nem minden ország ad egyenjogúságot zsidó polgárainak. A politika iránti szeretete már első győri éveiben megmutatkozott. Indult a helyhatósági választásokon, 1910-ben elbukott, de három évvel később sikerrel járt, amikor Győr-Sziget és Révfalu körzetének képviselőjévé választották.

A közszereplő

Az első világháború pusztítása és következményei tizenhat évre politikailag elhallgattatták nagyapámat. 1929-ben, vonakodva, ismét elindult a helyhatósági választásokon. Beszédében a dicső múltra emlékezett vissza, a háború előtti időkre: „Az emberek követték Isten parancsolatait, szerették egymást. Nem vizsgálták egymás vallását, foglalkozását vagy társadalmi státuszát; tisztelték a becsületességet és a megbízhatóságot; tisztelték az embert”.

Tagja lett a városi kereskedelmi kamarának, de nem volt aktív. Nagy aggodalommal figyelte a növekvő antiszemitizmust. 1933-ban bekapcsolódott az országos politikába. Életének ez ellentmondásoktól terhelt időszaka volt.

Túlságosan naivan elfogadta egy politikai párt kerületi elnökségét, és ezzel csatlakozott is ehhez a párthoz, amelyet a miniszterelnök, Gömbös Gyula – egy ismert antiszemita – vezetett. Mégsem hibáztathatjuk nagyapát. Gömbös, az ármánykodó gazember, nyilvánosan visszavonta antiszemita nézeteit. Ezt a budapesti zsidó hitközség vezetősége készséggel elfogadta, amely állásfoglalásnak természetesen nagy hatása volt az egész országban. …

A Győri Zsidó Hitközség egyik vezetője

Ármin a neológ zsidó közösségben vezető tisztségeket töltött be. Az iskolában töltött tizenkét év során minden szombaton és a nagyünnepeken kötelező volt számunkra, hogy részt vegyünk a vallási istentiszteleteken. Nagypapát a templomban előkelő posztokon láttuk. A hitközségi vezetőség tagjaként a többi vezetővel együtt fent ült az emelvényen. Sötét öltönye fölött a szokásos tallitot viselte; ünnepi öltözetét cilinder egészítette ki. Körülbelül 1930-ban lett a vezetőség tagja, és sok éven át töltötte be ezt a tisztséget. Feladatai változtak, legtöbbször a szegények és idősek szociális ellátásáért viselt felelősséget.

… A Chevra Kadishában, a zsinagóga vezetőségén belüli szervezetben is tisztséget viselt. A temetési költségekkel, a halottakért tartott imákkal és az emlékgyertyákkal foglalkozott.

Néhány általa, 1932-ben elért eredményt illetően … érdemes megemlékezni szavaira: „Most, hogy megvalósult az ingyenkonyha, nincs több éhező zsidó család”. Naponta legalább százhúsz, kétfogásos ételt osztottak ki.

Nagyapa az utolsó napig szellemi képességeinek teljes birtokában volt. 1944 áprilisának végén elolvasta S. Dubnow „A zsidók története” című könyvét, és nagyon keserű megjegyzéseket tett a zsidók állítólagos „kiválasztottságáról”.

A közelgő vég

Armin, vagy ahogy mi mindig hívtuk: Nagy, végrendeletében volt egy külön bekezdés a bátyámnak és nekem. Különösen szívszorító olvasni a hozzánk intézett búcsúszavait.

„Drága Ferike, édes Verucim! Nektek van néhány külön szavam. A szemem előtt nőttetek fel. Ugye tudjátok, mennyire szerettelek benneteket, mennyire közel álltatok a szívemhez? Soha ne felejtsétek el tanításaimat az őszinteségről, a szeretetről és a becsületességről. Ha követitek ezeket a tanításokat, tisztességes, megbecsült emberekké váltok.

Csak egy szívességet szeretnék kérni tőletek. Néha látogassátok meg a síromat – de ne a kemény téli időszakban, inkább tavasszal vagy nyáron, amikor a fű zöld, a fák tele vannak levelekkel, és nyílnak a virágok. Ilyenkor a temető barátságosabbnak tűnik, olyan, mint a halottak csendes, nyugodt parkja.

Ne ejtsetek könnyeket a síromnál, álljatok ott csendben, és gondoljatok a gyermekkorotokra! Talán még emlékeztek, amikor Nagy mesélt nektek a táncoló medvéről, a majomról, a jegesmedvéről, a rókáról, a hiúzról és másokról. Ez majd megnyugtatja a lelkemet. Azt is szeretném, ha elolvasnátok az emlékirataimat, amelyeket nektek írtam. Azt hiszem, találtok majd bennük néhány dolgot, ami épülésetekre szolgál és hasznos lesz számotokra, …”.  

Nagy ezeket a szavakat néhány évvel a holokauszt előtt írta.  Külön utasítást adott temetésének minden részletéről. Nem tudhatta, milyen kegyetlen sors vár rá: földi maradványait nem egy „barátságos temetőben” helyezik örök nyugalomra, nem lesz nevével ellátott sírköve.

Susie epilógusa

Engedjék meg, hogy én, Susie, Ármin dédunokája, talán a múlt iránti vágyakozásomat kifejezendő, befejezést fűzzek Ármin történetéhez.

Édesapám, Moskoczi Feri (nevét később Frank More-ra változtatta), számomra a legszorosabb és legszemélyesebb családi kapocs, egy szobában lakott nagyapjával, Árminnal. Apám gyakran mesélt arról, hogy nagyapja milyen nagy hatással volt rá, és milyen közel álltak egymáshoz.

Most bukkantam rá arra a 88 éves dédnagyapám fényképét ábrázoló képeslapra, amelyet apámnak küldött a munkaszolgálatba. Mellékelem apám fordítását is, melyet a képeslap a hátoldalára írt.

Végül, hadd emlékezzek arra, hogy dédapámnak és feleségének, Schnitzer Karolinának öt lánya volt, a legfiatalabb az én nagyanyám, Gizella (Gizi). Karolina 1918-ban elhunyt, a győri temetőben van eltemetve.

Ármint 88 éves korában deportálták és Auschwitzban megölték. Neve nagyszüleim nevével együtt a győri zsidó temetőben őrzött emlékkönyvben található. 

---