(Eredeti angol cím: Farm on the Danube)
Joseph Popper emlékirata
Bevezető az emlékirathoz
2025 őszén váratlan megkeresést kaptunk Martin Erdely-től Ausztráliából.
Martin, mint üzenetéből kiderült, Dr. Erdély Ernő, az egykor nagy tiszteletben állt, volt győri tűzoltó parancsnok közeli rokona. Alapítványunk segítségét kérte, hogy felvegye a kapcsolatot Dr. Erdély Ernő Magyarországon élő unokáival.
Kérését örömmel teljesítettük és sor is került Budapesten a nagy családi találkozóra, ami rég homályba veszett rokoni kötelékek megújítását eredményezte. Martin nagyapja, Erdély Jenő, Dr. Erdély Ernő bátyja volt, így Martin és a vele együtt múlt szeptemberben Magyarországra látogatott ikertestvére megismerkedhettek budapesti másod-unokatestvéreikkel és családjukkal.
Kérdésünkre, hogy hogyan is került az Erdély család Ausztráliába, Martin elküldött nekünk egy érdekes dokumentumot. Ezt a “Farm a Duna partján” című visszaemlékezést Joseph Popper, Martin nagy-nagybácsija, írta. Joseph az Erdély családba “beházasodott” Popper Editnek, azaz Dr. Erdély Ernő sógornőjének, a testvére volt.
Joseph Popper 1898-ban született Pozsonyban és 1967-ben halt meg Adelaide-ben, Ausztráliában . Hátrahagyott visszaemlékezésében oly sokszor említett felesége, Lilly Gestetner, 1910-ben született, ugyancsak Pozsonyban és Ausztráliában hunyt el 1989-ben. Gyermekük nem született, emlékük azonban tovább él az ausztráliai Erdely családban.
Az Erdély család Popper ágának angliai, majd később ausztráliai emigrációja Joseph Popper-hez kötődik, akinek jelentős földbirtoka volt a magyar-osztrák-szlovák (csehszlovák) háromszögben Pozsony közelében. Érdekesség, hogy a farm pontos elhelyezkedését nem ismeri sem Martin, sem más családtag, csak annyit tudnak, hogy a három ország határán hekyezkedett el. Joseph, mint 51 oldalas emlékezéséből kiderül, nem egyszerűen a föld hasznából élő „úri” birtokos volt, hanem a kiterjedt földjeit munkásaival együtt ténylegesen művelő és állattartó farmer.
| Cikkünk megjelenését követően Martin Erdely arról tájékoztatott bennünket, hogy 2025-ös magyarországi látogatása alkalmából ikertestvérével együtt ellátogatott Pozsonyba is, aminek tőszomszédságában, Petržalka kerületben megtekintette Joseph egykori farmjának valószínűsíthető helyét, amelyet Janikov Dvor-nak hívtak. Ezt a területet Joseph Popper édesapja, F. Ludwig Popper, 1926-ban vásárolta az arisztokrata Batthyány családtól (a cikkben lent a farm és az arisztokrata nagybirtok kapcsolódására és hasonlóságaira külön utalunk; l. a Martin által küldött linket is). |
Ebben az írásban Joseph Popper emlékiratának néhány részletét tesszük közzé Martin, a másod-unokaöccs jóvoltából. Köszönjük, hogy megosztotta velünk ezt a családi emléket, amely a kiterjedt családi kapcsolatok révén a győri Dr. Erdély Ernő, hajdani tűzoltó parancsnok közismert személyéhez kötődik. A visszaemlékezés nem közvetlenül érinti Győrt és a Győrben az 1910-20-30-as években történteket, de az említett földrajzi háromszög Győrtől alig 50 km-re található és a felelevenített történelmi-földrajzi kontextus is bepillantást érdemel.
Az emlékek először Pozsony közelébe visznek el, majd elrepítenek minket egy rövid időre Angliába és az új élet kapujába, Ausztráliába. Joseph és Lilly megpróbáltatásaik ellenére a szerencsések közé tartoztak: megmenekültek a legszörnyűbb megpróbáltatások elöl 1944-45-ben, szemben családjuk sok ártatlanul meggyilkolt tagjával.
Íme a történet.
A szerkesztő
Anglián át Ausztráliába (1939)
Részletek a „Farm on the Danube” című emlékiratból – angolul készült az eredeti változat. [A szerkesztő megjegyzése: az alcímeket a szerkesztő adta]
Kelet-angliai parasztházban voltunk; a disznók etetése már véget ért, és épp leültünk reggelizni – amikor megérkezett a csodálatos meglepetés.
(…)
Hat hónapja vártunk az ausztráliai beutazási engedélyre, de semmi sem érkezett. Most, miután olyan sokáig vártunk az essex-i kis parasztházban, végre megérkezett a jó hír: „Engedély megadva”.
(…)
Szótlanul bámultuk a táviratot a feleségemmel, csak néztünk egymásra, elsápadtunk, majd végül elöntött minket a boldogság a kapott hír felett.
Hosszú, hosszú út áll előttünk.
Egymást kérdezgettük: „Hogyan kezdjük meg új életünket Ausztráliában?” és „Mit fogunk csinálni ezen a hosszú úton?”
A második kérdésre már tudom a választ, hiszen a nyílt tengeren, a távoli kontinens felé teendő hosszú utazás során emlékezem vissza minden nagy és kis eseményre, ami eddig történt. Úgy érzem, mintha egy szellem követne. Ez a láthatatlan társ az elmúlt évekből átmentett emlékekkel közeledik felém, és mintha hallanám, ahogy azt mondja: „Annyit láttál, miért nem írod le?”
Engedelmeskedem (…)
Egy cornwall-i farmer, nagy élettapasztalattal rendelkező férfi és más angolok, akik már jártak Ausztráliában, mind azt mondták: „Ha nálunk otthon érzed magad, az ausztrálok között még jobban fogod érezni magad (…)”.
Ezek a szavak több mint megnyugtatóak voltak!
(…)
Nem is olyan régen, amikor még magam is farmer voltam, azt hittem, hogy csak számokkal lehet mérni a fejlődést és a boldogságot; a búza és a cukorrépa terméshozamának számaival, a tehenek tejtermelésének adataival vagy a sertéseim súlyának növekedésével. Ma azt mondom, hogy ha jó és kedves emberek között élsz, az szebbé teszi az életet, mint a gazdagság és a vagyon. (…)
(…)
Ausztrália természeti szépségekben gazdag kontinens, és törvényei bizonyára épp olyan tiszták, mint amilyen szép ott a táj, és pont olyan humánusak, mint lakói. Ugyanez a mondás vonatkozik az emberre is: „gyönyörű lélek – gyönyörű testben”.
(…)
Gyermekkor (1898 – 1913)
Ismét azon a szép, hatalmas tanyán vagyok, ahol megtanultam az első lépéseket és ahol az első szavakat dadogtam. Ahol gyermekként játszottam (…). Ott volt, a magyar síkságon, a nádtetős házakkal, az óriási gólyákra emlékeztető kutakkal, a csészékre hasonlító, furcsa galambdúcokkal és a meséből ismert hét törpe házára emlékeztető különös kemencékkel. Nyáron az utak porosak, télen mélységesek, a szobákban és az istállókban bűzös kis olajlámpák adnak gyenge fényt, minden olyan egyszerű és kezdetleges. Mégis boldoggá tudták tenni azokat az embereket, akik soha nem láttak mást, mint én gyerekkoromban. (…)
A gyerekek (…) piszkosak, csintalanok és gyakran vadak voltak; de szerettem velük a homokban játszani, vagy velük menni a folyóhoz, ahol apró halakat vagy szalamandrákat fogtunk állóvizekben és mocsarakban a Duna közelében.
Nagy örömöt okozott sok erdei állat, amelyeket találtunk, vagy hozzánk hoztak. Sünök, mókusok, fiatal mezei nyulak, szarvasok, fácánok, ölyvek, varjak, sőt fiatal rókák is. Néhányuk megsérült, mi meg elláttuk a sebeiket (…).
Bemásztunk fűrészelő- és cséplőgépekbe, azok voltak a mi erődjeink felvonóhíddal, börtöncellákkal, lőrésekkel, őrtornyokkal és így tovább. Együtt osztoztunk örömökben és bánatokban ezekkel a fiúkkal; közben felnőttünk. Gimnáziumba mentem, ők pedig a gazdaságban maradtak. Irigyen néztem, amikor ostorcsattogással hajtották a hatalmas erdélyi ökröket, hosszú, éles szarvaikkal és szarvaséhoz hasonlító szelíd tekintetükkel. Nekem ezt nem engedték.
(…) Természetesen nem engedték, hogy Fritzit és Pajkost, a tűzrőlpattant szürkés-fehér lovakat kivezessem az istállóból, mint ahogy azt sem, hogy befogjam őket. De amikor nem figyeltek rám, odasurrantam, hogy segítsek, és nem is tekintettek rám haszontalan betolakodóként. Elégedett voltam, mert segíthettem feltenni a kantárt és a hámot ezekre a szeleburdi, nyughatatlan állatokra.
(…) Cyprian (…) hagyta, hogy a kocsi magas ülésén üljek, miközben egyedül nem nyúlhattam a gyeplőhöz. Csak miután ő is helyet foglalt (…) engedte meg, hogy kis, remegő kezeimmel megérintsem a gyeplőt. De ez a fenséges pillanat túl rövid volt – egy kör az udvaron, és máris a ház előtt álltunk.
Vilo és Józsi irigyen figyeltek rám. Büszkeségem és örömöm határtalan volt, mégis itt éreztem meg először a társadalmi különbségek hatását, és ez fájt nekem, ahogyan később is mindig amikor másokkal szemben kiváltságos helyzetbe kerültem. Egy dologban kénytelen vagyok szemrehányást tenni apámnak. Ha ahelyett, hogy gimnáziumba küldött volna, megtanított volna az ökröket befogni és a teheneket fejni, az sokkal nagyobb hasznomra vált volna.
A legjobban a nyári vasárnap délutánokat szerettem (…). Ilyenkor szomszéd tanyákat látogattunk. Apám és anyám, két nővérem és én. Ha nem ülhettem Cyprian mellé a magas ülésére, az igazi büntetés volt számomra. Rokonokat látogattunk meg. Apámnak testvérei nem voltak, szemben sok unokatestvérével, akik mindannyian földeket birtokoltak vagy béreltek a környéken.
Néha Cyprian a városba hajtott, hogy vendégeket hozzon. (…) És akkor nagybátyám és nagynéném kiszálltak a kocsiból bájos kislányaikkal, Kittyvel és Lillyvel. Milyen szép ruhát viseltek ezek a városiak! Olyan ápoltnak tűntek csinos, könnyű ruháikban. Örömmel vezettem körbe őket, velük együtt kóboroltam bokrok és pocsolyák között. A lányok hamarosan nemzeti színekben pompáztak: vörös a málnától, zöld a fűfoltoktól fehér ruhájukon.
Lilly-t talán kicsit kevésbé kedveltem, nem volt annyira vidám, hanem sokkal komolyabb és elgondolkodóbb, mint nővére. De ellenszenvem csak felszínes lehetett – 15 évvel később ő lett a feleségem.
| Martin Erdely legutóbbi közlése szerint nagynénjének, Lilly-nek az apja Albert Gestetner, aki a híres fénymásoló gép feltalálójának, David Gestetner-nek a közvetlen unokatestvére volt. Egy Martin által küldött Gestetner családi fényképen Lilly is látható kislány korában. Az ugyancsak Martin-tól kapott Gestetner családfa mutatja Lilly-nek, Martin Erdely nagymamájának a helyét a Gestetner familiában. |
Az első világháború (1914–1918)
Az első világháború kitörése véget vetett ennek a boldog, békés életnek. Alig voltam 16 éves, amikor elmentünk a szomszédos falu plébániájának vásárára. Hinták, körhinták, lövöldék, zene; eközben apró, de felejthetetlen jelenet játszódott le, amely ráébresztett, milyen fontos is, ami éppen a vásár napján, 1914. június 28-án történt.
A vásáron részt vett a falu védnöke, Ausztria-Magyarország egykori trónörökösnője, Stefánia. Éppen elhaladt mellettünk kíséretével, amikor futár lépett hozzá. Amint az befejezte beszámolóját, Stefánia otthagyta a vásárt. Néhány órával később már mindenki tudta: Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét meggyilkolták Szarajevóban. (…)
Néhány héttel később hadat üzentek. Cypriant és sok más embert behívtak, így leendő sógoromat, az orvost is. Virágokkal a kalapjukon, síró nőktől körülvéve búcsút vettek a kertkapunál, és énekelve szálltak fel a várakozó kocsikra, hogy elmenjenek háborúba. Sokan nem tértek vissza, sokan fogságba estek, köztük Cyprian is, aki több mint hat évvel később érkezett haza. Sógorom részt vett a Kárpátokban zajló téli hadjáratban, ahol halálos betegséget kapott. Hazajött, de néhány hónap múlva meghalt, feleségét és két kisgyermekét hagyva maga után. (…)
A háború második évében játszótársaimra került a sor, katonák lettek. Az év vége előtt engem is behívtak. Gyenge fiú voltam, még 18 éves sem, amikor felvettem az egyenruhát és első pár csizmámat. Először és utoljára örömömre szolgált az egyenruha. Kaptam egy hátaslovat is, gyönyörű gesztenyebarna, több mint 1,5 méter magas állatot, nyereggel és hámmal.
Sorsom ugyanaz lett, mint sok millió másé. Hegyi tüzérségi egységgel Albániába küldtek, ahol nem annyira az ellenség golyói, mint inkább a malária, a vérhas és a tífusz tizedelte meg a csapatokat. Én is maláriát kaptam. (…) Magas lázzal és remegéssel a mentőállomásra küldtek, de az ottani őr nem engedett be; a kórházat karanténba helyezték kiütéses lázas eset miatt. Tehát ott álltam, reszketve a forró szeptemberi napon, a drótkerítés közelében, amikor hallottam, amint egy katonaorvos magyarul beszél egy katonához. Anyanyelvemen szóltam hozzá, és pár perccel később kinyílt az ajtó; 41 fokos lázzal befogadtak a szép, új malária-kórházba. Másnap kinin és hideg borogatások hatására jobban éreztem magam és megkértem az orvost, engedjen vissza az ütegemhez. „Buta fiú” – válaszolta –, „te zöldfülű, az anyádhoz kellene menned”. Szégyenkezve engedelmeskednem kellett, és alig néhány hónappal később visszaküldtek a déli frontra. A katonai hatóságok elrendelték, hogy mindazoknak, akik már átestek a malárián, vissza kell térniük (…), mivel nem akarták, hogy új csapatok fertőződjenek meg a betegséggel, amitől főparancsnokunk nagyon tartott.
Így nem lettem a Nagy Háború hőse (…). A háborút elvesztettük, az ország szegény volt, érezhető lett az élelmiszer- és ruhahiány. A trianoni békeszerződés azzal fenyegetett, hogy szétdarabolják az országot.
(…) Zavargások törtek ki; a proletariátus elégedetlen tömegei kommunista kormányt juttattak hatalomra, élén Kun Bélával [Szerkesztői megjegyzés: a Tanácsköztársaság megalakulása, 1919-ben].
(…)
A Tanácsköztársaság (1919)
Az új kommunista köztársaság új törvényeket hozott.
Egyik napról a másikra már nem földbirtokos fia voltam, hanem csupán „elvtárs”. Mint ilyen, a birtokon kellett maradnom, melynek vezetésében nem vehettem részt. A birtokot államosították. Az állam tulajdonába és a Termelési Biztos irányítása alá került.
(…) A birtok alkalmazottjaként felvettek az apám gazdaságában dolgozó „elvtársak” listájára. (…) Megkerestem első fizetésemet, bár az nem ért semmit, mert a pénzt aranyfedezet nélkül nyomtatták, és senki sem volt hajlandó elfogadni ezeket a szovjet bankjegyeket.
Nem fogtam fel, hogy apám vagyona elveszett, hogy a birtokot és mindazt, ami hozzá tartozik, elvették apámtól és tőlem is. (…)
Az élet a birtokon egyre elviselhetetlenebbé vált, nem csak számomra, hanem a többiek, az ott élő 50 család számára is. Idegenek parancsoltak, engedelmeskednünk kellett, és bármilyen engedetlenség azonnali bírósági pert vonhatott maga után árulás vádjával. (…)
A tömegeket felhergelték, cselekedni akartak, mert a szovjet állam létezését külső és belső ellenségek fenyegették. Ellenforradalmi összeesküvéseket lepleztek le, csapatok vonultak fel csehek, románok és szerbek ellen; a feszültség tetőpontjára hágott, vér folyt, embereket ejtettek túszul, mások örökre eltűntek.
A vád, sőt már pusztán a gyanú is, hogy valaki ellenforradalmár, elég volt ahhoz, hogy tönkre tegye az embert. Nekem is voltak ellenségeim.
(…) számos kivégzésre került sor. Parasztokat, papokat, köztisztviselőket nyilvánosan felakasztottak. Túl veszélyessé vált számomra a helyzet, de nem mehettem szüleimhez Pozsonyba [Szerkesztői megjegyzés: az eredeti kézirat Pozsony / Bratislava német nevét, Pressburg-ot használja], bár a város mindössze 4 mérföldre feküdt a birtoktól. A Duna feletti híd volt a határ, amit lezártak. A csehek bevonultak Pozsonyba, akik háborúban álltak a magyarországi szovjet hatalommal.
Egy út még nyitva állt előttem: az út Bécs felé. Elhagytam a gazdaságot, amely annyi emléket őrzött számomra, de ahol már hetek óta céltalanul kóboroltam, ahol még a só és lámpákhoz való olaj is hiányzott. Átléptem a határt és meg sem álltam unokatestvérem ausztriai gazdaságáig, ahol vártam, hogyan alakulnak a dolgok.
Négy hónapig tartó, véres rémuralom után Kun Bélát megdöntötték. De az ország elképzelhetetlen módon darabokra szakadt, ami engem különösen súlyosan érintett, hiszen rám hárult a helyreállított, de ugyancsak széthullott birtok vezetése.
Apám éppen ekkor lett 60 éves, én pedig a húszas éveimbe léptem. Ő nyugdíjba vonult, én pedig átvettem z elszegényedett, adósságokkal terhelt birtokot. Ifjúságomnak vége volt, beléptem az aktív életbe.
(…)
A trianoni szerződés (1920)
A munka újra megkezdődött; újra hallatszott a cséplőgépek zaja (…). Épp ki akartuk húzni az ekéket, amikor új kormány került hatalomra. Ezúttal a cseh. Ismét meg kellett változtatnunk a nyelvünket, himnuszainkat és kokárdáinkat (…). A cseh csapatok, hivatásos katonák és önkéntesek, Pozsony közelében keltek át a Dunán (…). A kis falu megtelt csehekkel és sokan közülük le is telepedtek. A lakosság száma gyorsan nőtt.
Új határt jelöltek ki. Megérkeztek a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság [A szerkesztő megjegyzése: a trianoni békeszerződés betartását ellenőrző bizottság] tagjai: angol, francia és olasz tisztek. Gyakran voltak a vendégeim. Passzentosra szabott, jó minőségű egyenruháikban élesen különböztek a legyőzött országok képviselőitől. Az osztrák és magyar tisztek szegényes, csalánszövetből készült egyenruhát viseltek, amelyeken elhalványult sárgás-arany színű paszomány díszelgett.
Őket magas rangú köztisztviselőkből álló szakértői bizottságok követték, melyeknek dönteni kellett az új határokról. A házam verandáján ültek, tiltakoztak, vitatkoztak és történelmi jelentőségű jegyzőkönyveket készítettek.
Ott volt Tánczos tábornok, később Magyarország képviselője a Nemzetek Szövetségében [A szerkesztő megjegyzése: Tánczos Gábor (1872–1953) magyar katonatiszt, diplomata és politikus volt; ő volt a magyar–csehszlovák határmegállapító bizottság magyar határbiztosa – forrás], Villányi báró, aki később Magyarország római nagykövete lett [A szerkesztő megjegyzése: Villányi Frigyes báró (1882–1964) ], aki római megbízatása (1934–1941) mellett Bukarestben (1925–1928) és Párizsban (1928–1933) is szolgált magyar képviselőként – forrás], valamint számos más osztrák és cseh személyiség.
Az egykor oly csendes és békés birtok politikai jelentőségre tett szert. A trianoni békeszerződésben név szerint említik, mint Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia határainak találkozási pontját.
A három gazdaságból álló birtokot most ténylegesen három részre osztották, a természetes terepet teljesen figyelmen kívül hagyva, a mezőket átszelő vonalakkal, úgy, hogy a birtokhoz tartozó három udvar közül az egyik magyar maradt, a második osztrák, míg a harmadik csehszlovák.
A hosszú ideig tartó, gyötrő bizonytalanság után a végleges döntés áldásnak tűnt. Eddig csak demarkációs vonalak voltak, melyek nem voltak teljesen rögzítetve, ezért végtelen viták forrását jelentették. Gyakran előfordult, hogy a betakarítás után, amikor a búza kévék soronként, a széna pedig halmokban állt a mezőn, viták támadtak arról, hogy ezt vagy azt a kévét Magyarországra, Csehszlovákiába vagy a gazdaság osztrák részére kell-e vinni (…).
Ekkor hoztak határköveket és egy hatalmas gránit oszlopot, amelyre három ország címere és a békeszerződés dátuma volt vésve. Ezt az oszlopot a mezők közepére állították, a „Három Ország Szöglete” jelöléseként. (…)
A jelöléseket a határok mentén helyezték el, és németül, csehül vagy magyarul beszélő határőröket láttunk gyalog, kerékpáron és lóháton, különböző egyenruhákban. (…)
Ezen a birtokon, ahol három ország találkozott, évekig éltem és dolgoztam. Nem volt könnyű feladat. A gazdaság három oldalról a Duna-medence széles, fátlan síkságába nyúlt. A tájban semmi jel nem utalt arra, hogy három különböző országhoz tartozik, három különböző nyelvvel és különböző törvényekkel.
Kevesebb mint két mérföld hosszú út kötötte össze a tanyákat egymással, és kocsin vagy lóháton ezt a kört 15 perc alatt, könnyedén meg tudtam tenni.
Ugyanakkor ezen az úton négyszer kellett átlépnem a határokat, négyszer kellett átesnem a vámellenőrzésen, az útlevélvizsgálaton, ami órákon át tartó késedelmet okozott.
Az első a cseheknél volt, a parasztház ajtaja közelében. Negyed mérfölddel arrébb volt a magyar vámház egy üres iskolaépületben, ahol a magyarok átkutattak mindenkit, aki Magyarországra lépett. Háromnegyed mérfölddel távolabb átkutatták mindazokat, akik Ausztriába indultak, és nem messze ettől a helytől, ugyanazon az úton haladva, eljutottunk az osztrák vámházhoz. (…)
Élet a „Három Ország Farmon” (1920-as évek)
Aki nem látta saját szemével, az el sem tudja képzelni, milyen volt az élet a „Három Ország Farmon”. Nekem is mesének tűnik: húsz éven át a vízum- és vámelőírások akadályait legyőzve kellett irányítanom a birtokomat, egy olyan birtokot, amelyet mesterségesen megfosztottak életerejétől. Nem volt könnyű, de mégis sikerült. (…) Voltak napok, amikor két-három alkalommal is át kellett lépnem a különböző határokat, ami 16–32 ellenőrzést jelentett, betakarítási időszakban még többet. (…)
Számos komikus eset is történt a „Három Ország Farmon”. Az egyik, amely egy téli napon történt, még a vámhivatal által indított büntetőeljáráshoz is vezetett. Így történt: a közép-európai tejgazdaságokban szokás, hogy télen a természetes jeget speciális pincékben tárolják, hogy nyáron felhasználhassák. Amikor a Duna egyik ága befagyott, jégtömböket vágtak ki belőle és nagy szekereken szállították a pincékbe. Ezen a bizonyos decemberi napon a jeget a magyar–cseh határ közelében termelték ki. Embereim a cseh oldalon kezdték meg a munkát és fokozatosan haladtak a víz közepe felé, ahol horgokkal és csákányokkal halászták ki a jégtömböket a sáros vízből. Hirtelen megjelent egy cseh vámtiszt és kijelentette, hogy az emberek néhány méterrel átlépték a határt. Kétségtelenül bizonyította, hogy jégtömböket halásztak ki magyar vizekről, ami tilos, és ennek következtében feljelentett a cseh területre történt illegális jégbehozatal miatt. (…)
Egy másik eset, ezúttal nyáron, nem végződött ennyire ártalmatlanul. Meleg volt, az istálló ajtaját nyitva hagyták, és egy ökör kiszabadította magát a láncából, kiment éjszakai legelésre. Az éjszaka koromsötét volt, de az állat megtalálta a lóhere-mezőt és leült éjféli étkezésére. Sajnos, drágán megfizetett érte! Egy határőr gyanús mozgásokat észlelt és hirtelen, rákiabált a betolakodóra, hogy álljon meg és mondja meg a nevét; Bátor ökör nem értette és nem is ismerte egy ilyen parancs következményeit. Tovább legelt. Az őr másodszor is szólította, majd lőtt. Reggel a szegény ökröt holtan találtuk, egy golyó áttörte a mellkasát. (…)
Idővel azonban annyira megszoktam ezeket a dolgokat, hogy már nem is foglalkoztam azzal a lehetetlen helyzettel, amelyben dolgoztam, összehasonlítva más gazdákkal, akik szabadon tehettek, amit akartak a saját gazdaságukban. (…)
A birtokon minden embernek volt egy fényképes igazolványa. Amikor eljött az ideje, hogy ezeket az igazolványokat igényeljék, több száz fényképet készítettek és nehéz útlevél kötegeket vittek egyik bírótól a másikig, hogy még egy jelentéktelen bejegyzést tegyenek, és végül, amikor a bélyegzők helye betelt – általában több hónap múlva –, új igazolványokat adtak át a tulajdonosoknak. Emlékszem, egyszer a betakarítás elakadt, pedig a gabona már teljesen beérett, mert az egyik bíró még nem talált időt az útlevelek aláírására, és így a szerszámokkal készenlétben álló munkások nem léphettek be a határon túlra, ahol az érett termés várt rájuk. (…)
Ezek a dolgok megkeserítették az életemet, az alkalmazottaimét és a körülöttünk élő munkásokét is. Wilson elnök [A szerkesztő megjegyzése: Thomas Woodrow Wilson (1856. december 28. – 1924. február 3.) az Egyesült Államok 28. elnöke volt, aki 1913-tól 1921-ig töltötte be ezt a tisztséget – forrás] biztosan soha nem hallott arról, milyen abszurditásokhoz vezetett az általa meghirdetett „népek önrendelkezési joga”. Jót akart nekünk, de minket nem kérdeztek meg, nem volt lehetőségünk tiltakozni. A parasztok, akik generációk óta vitték sertéseiket és baromfijukat, szénájukat és gyümölcsüket a közeli Pozsonyba, hirtelen elvesztették piacukat egy kereskedelmi szerződés felbontása miatt. Árujukat megtermelték és most kénytelenek voltak azt veszteséggel eladni vagy maguk elfogyasztani. (…)
Korábban virágzó gazdaságok tönkrementek, a mezőket elhanyagolták, a szerszámok elrohadtak. Csak a csempészek gazdagodtak meg. Csábító, de veszélyes volt a dohány, a hús, a cukor, a fűszerek vagy akár az élő állatok csempészete. (…)
Elhatároztam, hogy nem csempészek. Sem magamnak, sem a gazdaságnak nem szállítottam semmit, és más gazdaságba sem, törvényes engedély nélkül. Ez alól a szabály alól volt egy kivétel. Amikor egy hölgy megkért, hogy csempésszek át néhány díszes ruhadarabot, egy gyönyörű kézitáskát vagy néhány modern ruhát Bécsből Csehszlovákiába, nem tudtam ellenállni egy kedves barátom, egy csinos ismerősöm könyörgésének sem. Erősebbek voltak nálam.
A kis mértékű csempészet természetesen virágzott. Melyik kocsis nem vett olcsó magyar szalonnát vagy jó osztrák dohányt hazafelé menet? Néha nem költött többet pár rézérménél, de gyakran lebukott, vagy a vámtiszt megtalálta a kocsi ülése alá rejtett üveg bort, doboz dohányt, és egy egész heti vagy annál is több fizetése odavolt. Ugyanis, ha nem tudta a helyszínen kifizetni a bírságot, a fizetését lefoglalták. (…)
Természetesen mindig voltak besúgók, akik pénzért vagy bosszúból feljelentettek másokat. Ha valakit azzal vádoltak, hogy rosszat mondott a csehekről, az idézést, nyomozást és házkutatásokat vont maga után. Ez könnyű módja volt a bosszúnak, vagy egy népszerűtlen felügyelő eltávolításának. Egy ilyen felügyelőt egyszer minden ok nélkül elvittek a munkahelyéről és három napra börtönbe zárták.
Bár összességében a határvidék lakói íratlan törvények alapján összetartottak a vámtisztviselők gyakran méltatlan és ravasz eljárásaival szemben, mégis voltak közöttük árulók is, akik viszont szomszédjaik ellenszenvének voltak kitéve. Általában véve – legyenek gazdagok vagy szegények, munkaadók vagy alkalmazottak, parasztok vagy kereskedők – mindannyian segítették egymást a bajban, hiszen a törvények és rendeletek mindannyiukat egyformán elnyomták. (…)
Sok szívszorító vagy komikus jelenet játszódott le itt. Szülők találták meg gyermekeiket a másik országban, akik az iskolai rossz eredmények miatt úgy döntöttek, hogy Afrikába mennek, de nem jutottak tovább öt mérföldnél.
Több (…) szökevény is szénakazlakban rejtőzött el, és aki nem látta ezeket az embereket, akik állatokként éltek, csak burgonyát és nyers céklát ehettek, leírhatatlan nyomorúságban, az el sem tud elképzelni rosszabb sorsot annál, mint elpusztulni két ország határán. Sokan, akik ezt a sorsot szenvedték el, ártatlanok voltak, de néha talán megérdemelték. Egyszer találtak egy majdnem megfagyott öregembert, aki néhány nappal később egy istállóban kimerültségtől halt meg. Ez annak ellenére történt, hogy jószívű, egyszerű asszonyok gondoskodtak róla. Halála után a nyomozás bebizonyította, hogy gonosz gazember volt, aki feleségét és gyermekét a legnagyobb nyomorúságban hagyta és aki számos bűnt követett el. Még a saját családja is úgy vélte, hogy megérdemelte a sorsát.
Egyszer, a magyar tanyán, egy jól öltözött, intelligens kinézetű férfi lopakodott felém. „Paraszt vagyok, egykori katonatiszt az első világháborúból” – mondta, és térdre esett: „Kedves, jó uram, segítsen, életveszélyben vagyok!” Aztán széttárta a kabátját és az ingét, és megmutatta a nagy, heges sebeket, amelyeket a galíciai kozákok elleni közelharcban szerzett. Dadogva és lihegve folytatta a történetét, miszerint szülővárosában lázító beszédet tartott, és emiatt a rendőrség üldözi. Mesélt nekünk bécsi és pozsonyi barátairól és ismerőseiről, ajánlóleveleket mutatott és heves szavakkal kérte, hogy segítsünk neki átjutni a határon.
Miközben elmesélte a történetét és ezzel megdöbbentette és meghatotta a felügyelőt és engem, egy rendőrjárőr haladt el az iroda ablakai előtt. Ez az ember elveszett, ez nyilvánvaló volt! De egy csoda megmentette. A két rendőr sietett és gyorsan eltűnt, anélkül, hogy belépett volna a házunkba. Eközben szökevényünk egymás után nyelte a nyugtató tablettákat.
Bármit megtettem volna ezért a szerencsétlen emberért, készen álltam rá, hogy mindent odaadjak neki, csak hogy megmentsem. Teljesen figyelmen kívül hagytam a saját személyemet fenyegető veszélyeket. Naplemente után beültettem az autómban a mellettem lévő ülésre és a legnagyobb veszélyt vállalva elvittem a cseh tanyámra. Ott bejelentettem a rendőrségen, mondván, hogy politikai okokból üldözik és emberséges bánásmódot kértem számára. Megengedték, hogy velem vacsorázzon, pénzt adtam neki és utasítottam alkalmazottamat, kísérje el a legközelebbi rendőrkapitányságra, majd kölcsönadtam neki az autómat is. Megkértem, hogy bátorítsa és a rendőrségen járjon közben mielőbbi szabadon bocsátásáért, hiszen útlevél nélkül lépte át a határt. Csak éjfél után tudtam lefeküdni, amikor a gazda visszatért azzal a hírrel, hogy ezt az embert szabadon engedték és így megmentettük. Fellélegeztem!
Több hétig nem hallottam felőle, de aztán annál inkább. Hírhedt csaló volt, szélhámos, lókereskedő fia, már iskolásként is a legrosszabb fajta gazember. Később, jelentős időt töltött börtönben. (…)
A körülmények szinte elviselhetetlenné váltak az osztrák és magyar gazdák számára. Kénytelen voltam feladni a gazdaságaimat ezekben az országokba, és csak Csehszlovákiában tartottam meg a még mindig nagy birtokot. (…) Birtokomat modernizáltuk. Eltűntek a fa jászolok, a szalmával és náddal fedett tetők, az olajlámpák és a kézi kutak. Helyükre beton jászolok, cserép- és palatetők, villanyvilágítás és egy vízvezeték került az udvaron. A vontatóökröket motorok váltották fel. A régi, komor műhelyek helyett újakat építettünk, világosakat és szellőseket, esztergával, fúrógéppel és szalagfűrésszel. Lebontottuk az egészségtelen régi házakat, ahol ifjúkoromban két család élt egy nagy szobában és öt családnak volt egy közös konyhája. Minden munkás szép, modern házikót kapott, fapadlóval a régi idők döngölt padlója helyett. (…)
Felépült egy csinos, új iskolaépület 30 gyermek számára, ahol a tanítás és a tanulás örömteli élménnyé vált. (…) Lépésről lépésre befejeződtek a fejlesztések, tejüzemet építettünk a birtokhoz, amely hamarosan a környék legszebb és legmodernebb birtokaként vált ismertté.
(…)
Természetesen messze nem voltunk olyan jól szituáltak, mint Csehszlovákia lakosai, de nekünk is sikerült javítanunk életszínvonalunkon. Alkalmazottaim rádiót, kerékpárt, varrógépet, szép bútorokat, sőt motorkerékpárt is vásárolhattak. Ruházatuk is sokkal jobb volt, mint régen.
(…)
Minden munkáscsaládnak volt saját kertje, ahol nem is olyan régen még szeméthalmok hevertek. A bőséges trágyázás és a talaj megfelelő művelése gazdag gyümölcsöt hozott: az egyik bőséges termés követte a másikat. A búza sűrűn állt, a szára a gabona súlya alatt meghajlott, olyan alacsonyra, hogy sem a kötegelőgép, sem a kombájn nem tudott bánni vele. A aratók évről évre keményen dolgoztak, de jól meg is lettek fizetve. (…)
Amikor a betakarítási munkák befejeződtek, ünnepséget tartottunk a kertben és az udvaron. Remek cigányzenekar kíséretében táncoltunk és énekeltünk, ettünk és ittunk. Beszédeket mondtak, dicsőítették az Urat, amiért olyan jó lett a termés, és amiért erőt adott nekünk a betakarításhoz. Megköszöntük egymásnak a fáradozást, amelynek köszönhetően a betakarítás kár és vita nélkül zárult le. Ezután átadták nekem a betakarítási koszorút, amely a learatott gabonából készült, és amelyet gyakran szép, művészi babák, papírvirágok és sokszínű szalagok díszítettek, amelyekre aranybetűkkel a következő szavakat nyomtatták: „Isten óvja gazdánkat.”, ezt követte az én és feleségem neve.
Ezek az ünnepségek olyan meghatóak és gyönyörűek voltak, hogy könnyeket csaltak a jelenlévők szemébe. Amikor a beszédek véget értek, az emberek magyar aratási dalokat kezdtek énekelni, a cigányzenekar csárdással (…) csatlakozott hozzájuk, és mindenki részt vett a körtáncban,parasztok és sok látogató. Fiatalok és idősek, napbarnított munkások és sápadt arcú városiak egymással táncoltak, mindannyian vidámak és boldogok voltak. (…)
Annak ellenére, hogy a háború vége óta minden társadalmi rétegben meghonosodtak a forradalmi tendenciák, a birtokomon továbbra is tolerancia uralkodott mindenki iránt, legyen az munkás, felügyelő vagy gazda, gazdag vagy szegény, függetlenül attól, hogy ki melyik nemzetiséghez, valláshoz vagy politikai párthoz tartozott. Szolidaritás és bajtársiasság alakult ki köztem és az embereim között; értékeltük és tiszteltük egymást. József, Vendi, Peti, Sándor, egykori barátaim, akárcsak én, már nem voltak gyerekek. Szakállas férfiak voltak, feleséggel és gyermekekkel, szorgalmas és ügyes lovászok, istállósok, őrök és felügyelők, de még mindig azok a barátságos és segítőkész bajtársak, akikkel együtt játszottunk az udvaron. Minden fontos vagy nehéz feladatban ők voltak a legjobb segítőim, és szerettem őket, ezeket az egyszerű, de becsületes embereket.
Úgy tűnt, hogy az idők ismét békéssé válnak, visszatért egy bizonyos jólét. Jó árat kaptam a törzskönyvezett és hizlalt sertéseimért és tejelő teheneimért, valamint a tanúsított vetőmagomért és kertészeti termékeimért. Már megszoktam a kis bosszúságokat, a határőrökkel való bajokat, amikor új gondok merültek fel, hogy elrontsák a határvidék lakóinak életét.
Politikai feszültségek (1930-as évek)
Új politikai feszültség vált érezhetővé Közép-Európában. A náci Németország által fenyegetett Csehszlovákia egymást követő rendeleteket hozott a határok biztosítása és az országon belüli rend fenntartása érdekében. Az északon és nyugaton élő szudétanémetek, az északkeleten élő lengyelek, a délen és keleten élő magyarok, sőt még néhány szlovák is kezdte kifejezni elégedetlenségét a prágai kormánnyal. A csehek elmúlt évekbeli szerencsétlen belpolitikája, a nemzetiségek elnyomása és a szomszédos országok iránti ellenségeskedés szükségessé tette rendőri erő alkalmazását. (…)
Az újságok és a posta semmi jó hírt nem hoztak. Utáltam az íróasztalomra nézni vagy a városba autózni, mert mindenhol beleütköztünk a mindennapi életünket megnehezítő állami intézkedésekbe. Így nem mehetett tovább! (…)
Új törvényeket hoztak, amelyek nemcsak az üzleti életet szabályozták, hanem beavatkoztak a polgárok kulturális és társadalmi viszonyaiba, sőt a legintimebb ügyeibe is. A tiszteknek és altiszteknek tilos volt német vagy magyar lányokkal házasságot kötni, az állampolgárság volt az egyetlen mérce, amely alapján az embert megítélték. A búzára és más gabonafélékre hivatalos szabályozás vonatkozott, és az árakat úgy rögzítették, hogy az hátrányosan érintette a kisebbségeket, a munkaadókat arra kényszerítették, hogy az állami munkaerő-közvetítőt vegyék igénybe stb.
Amikor Hitler megszállta Ausztriát, a kormány úgy érezte, hogy külső és belső veszély is fenyegeti. A feszültség és a szorongás nőtt, és újabb törvényekhez vezetett, amelyek jóval szigorúbbak voltak, mint amiket demokratikus ország valaha is hozott.
A kor a besúgóknak kedvezett, és számuk ennek megfelelően nőtt. Minden polgár hűségét megkérdőjelezték, és az alapján ítélték meg, milyen nyelvet használt, milyen újságokat olvasott, milyen barátai voltak, sőt, milyen munkásokat foglalkoztatott. Egy magas rangú rendőrtiszt valójában szemrehányást tett nekem azért, mert magyar munkásokat foglalkoztattam. Ezzel olyan benyomást keltett, mintha meg akarná fosztani ezeket a szegény embereket mindennapi kenyerüktől. (…)
Az új törvények egyre jobban korlátozták a magántulajdonhoz való jogot és a személyes szabadságot, és mindenkit valamilyen módon beillesztettek a védelmi rendszerbe. Az üzleti élet leállt, a városokban és vidéken elviselhetetlenül nőtt az általános idegesség. (…)
A bajok első jelei (1938)
Ausztria megszállása után, amikor az első, horogkeresztes jelvényt viselő határőrök megjelentek a határon – alig félórányi sétára a házunktól –, a feszültség még tovább nőtt. Minden nap hozott valami újat.
Bécs, a számunkra oly közeli, a Duna partján fekvő kedves város, amely a varázs és a vidámság szimbóluma, a zene és a művészetek központja volt, új urakat kapott. A háború vége óta immár harmadszor. Ismertem a császári Bécset, amelyet a császári színek miatt „K. u. K.”-nak vagy „fekete-sárgának” neveztek, a szocialisták által irányított „vörös” Bécset, a katolikus agrárpártiak által vezetett „zöld” Bécset, és most a „nemzeti szocialistákhoz” tartozót is. A kormányzók cserélődtek, de az utca embere elfogadta az új pártot, amely – mint minden elődje – új gazdagságot és jólétet ígért az országnak. Hitler és stábja bevonult Bécsbe.
Akárcsak korábban, amikor a császár híveit elűzték, majd később, 1934-ben, amikor a bécsi utcák véres harcai után a szocialista pártvezetők és szakszervezetiek átmenekültek a határon, most is menekültek áradata érkezett: egyháziak, illetve többnyire zsidók és zsidó származású emberek. A határvidék lakói mindannyiukat kedvesen fogadták, elrejtették őket házaikban, ételt és ruhát adtak nekik, és a hatóságok tudta nélkül segítettek nekik bejutni Magyarországra vagy Csehszlovákiába.
Az Ausztria megszállását követő húsvéti ünnepeket farmom lakói soha nem fogják elfelejteni. Húsvét előestéjén a Gestapo (a német titkosrendőrség) egy osztaga összeterelte a szomszédos osztrák falu összes zsidóját. A zsinagógából, otthonaikból, sőt ágyukból is elhurcolták őket; öregeket, fiatalokat, nőket, gyermekeket, kivétel nélkül. Egyikük sem tudta, mi vár rájuk. A falusiak tiltakozása ellenére három, SS náci egyenruhát viselő fiatal kegyetlenül megverte és kényszerítette őket, hogy lemondjanak minden vagyonukról. Majd a Dunához hurcolták szerencsétleneket és ott hagyták őket egy magányos, kopár homokzátonyon. Ez volt a feltámadás ünnepének napja, órája. Hajnalban, egy jéghideg húsvétvasárnapon a cseh határőrök találtak rájuk, egy reszkető embercsomóra, szorosan egymáshoz préselődő férfiakra és nőkre, akik egy nappal korábban még szerény, de kényelmes otthonokkal rendelkeztek, amelyeket apáiktól és őseiktől örököltek, férfiakra, akik nem tettek semmi rosszat, akiket szomszédjaik szerettek és tiszteltek; most pedig semmijük sem maradt. Három fegyveres férfi képes volt örökre elűzni őket otthonaikból.
Három napon át ezt az 52 embert egyik határtól a másikig hajtották. Sem Magyarország, sem Csehszlovákia nem volt hajlandó befogadni őket, mivel még mindig német állampolgárok voltak. Három hideg éjszakát töltöttek árokban és szénakazlakban, mi pedig tehetetlenül kénytelenek voltunk végig nézni mindezt, anélkül, hogy valódi segítséget nyújthattunk volna, bár mindenki megtett mindent, amit csak tudott. Néhányukat becsempészték házakba, ruházták és etették őket. A férfiak és nők korábbi magyarországi birtokaimon csodálatos segítőkészséget tanúsítottak. Átadták saját ágyukat, a legjobb ételt hozták, amit csak tudtak, és igyekeztek vigasztalni és bátorítani a menekülteket. Még az őrök sem nézték meg túl alaposan őket, őket is meghatotta a sajnálat ezek iránt a szerencsétlenek iránt. A negyedik napon végre sikerült segítséget szereznem számukra. Egyetlen ország sem akarta befogadni őket; nem volt hová menniük. Csak egy kiút maradt: a Duna nem tartozott egyetlen országhoz sem. Bérbe vettek egy bárkát, amelyet ágyakkal, kályhákkal stb. szereltek fel, és Pozsonyból a magyar partra vontatták. A magyar csendőrök átkutatták a környéket az erdőkben és mezőkön szétszóródott 52 menekült után. Felvitték őket a bárkára, és ott éltek, a határőrök támogatásával, amíg meg nem kapták meg az engedélyt, hogy Palesztinába, Amerikába, Argentínába és más országokba menjenek. Amikor megláttam őket a bárkán, már jó kedvük volt, mert jó emberek ellátták őket elegendő élelemmel és tüzelőanyaggal, és még az őrök is barátságosak és kedvesek voltak, ami csodálatos változás volt azok után, amit átéltek.
Birtokomat újra belekeverték politikai eseményekbe. Egy reggel nehéz teherautók tonnányi építőanyaggal hajtottak be a repceföldemre, pont arra a helyre, ahol olyan gondosan néhány új magot vetettem el kísérletek céljából. Erődítmények építése kezdődött. Nagy területeket kerítettek el, és ahol tegnap még buja termés állt, felmérték a földet felmérték, és a munka a legnagyobb titokban folyt. Alig mertem ránézni a titokzatos helyekre, és lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor teljesen akaratlanul is észrevettem valamit. Az élet a birtokon a legrosszabbra fordult, katonai rezsim alá kerültünk mint háborús időkben. (…)
A folyópartokon idilli varázst teremtő fűzfák egyik napról a másikra eltűntek, hiszen stratégiai szempontból veszélyt jelentettek. Elszabadult a pusztítás. Senki sem kért engedélyt, senki sem adott magyarázatot, a magántulajdon tiszteletben tartására semmiféle tekintettel nem voltak. Mindenhol katonákkal és parancsuk alatt álló munkásokkal találkoztunk.
Az utakat hatalmas betonblokkokkal torlaszolták el, néhányat pedig teljesen lezártak sűrűn elhelyezett, mélyen az alapzatba ágyazott függőleges vaskorlátokkal. Szilárd akadályokat emeltek, és hirtelen minden oldalról bezártak minket egy igazi egérfogóba. A cukorrépa szállításra készen állt, de az út a vasútállomás felé lezárva volt, így más megoldást kellett találni, bármi áron is.
Szlovákia fővárosának, Pozsonynak a védelmére hatalmas erődítményövet építettek, amely sajnos átfutott a birtokomon. A határ mentén 30 sor szorosan egymás mellé helyezett szögesdrót-akadályt állítottak fel félkörben, amely a Duna partján kezdődött és végződött, kívül hagyva birtokom udvarát. A földjeimet ketté vágták. (…) Hadiállapot uralkodott, bár a fegyverek még nem szólaltak meg. Több hónapos lázas munka után a tisztek azt mondták: „Befejeztük, nincs olyan ellenség, amely itt át tudna hatolni.”
De a birtok rettenetesen megváltozott. Akárhová nézett az ember, lőrések és hordók voltak mindenütt, minden elpusztult, romokban hevert. A birtok háromnegyede az erődített területen kívül, a senki földjén feküdt, mi magunk pedig fogságban éltünk. A Magyarországra és Németországba vezető utakat lezárták, általában a Pozsonyba vezetőket is zárva tartották. Bizonyos sürgős esetekben, hosszas könyörgés és várakozás után, megjelent egy tisztviselő egy hatalmas kulccsal, hogy kinyissa a sorompókat, de azokat azonnal újra lezárták.
Nagy földterületeket műveletlenül kellett hagyni, a szarvasmarhák és a sertések belegabalyodtak a tűhegyes szögesdrótokba; a kerítések olyan szűkek voltak, hogy még a szarvasok is fennakadtak, alig tudott átcsúszni egy nyúl. (…)
Felkészültek a háború kitörésére. Az iskolákban, a munkahelyeken, sőt a háztartásokban is. A faluban A. R. P. [Szerkesztői megjegyzés: légó – légitámadás elleni védelem] gyakorlatokat tartottak. Feleségem elsősegélynyújtó tanfolyamra járt.
Folyamatosan arról beszéltünk, mi lesz mindebből, és a legrosszabbra számítottunk, állandó bizonytalanságban élve. Környékünket alagutakkal törték át, és nem tudtuk, hogy a birtok létesítményeket evakuálják-e, vagy felrobbantják. Terjedt a szóbeszéd a védelmi erődítményekhez vezető földalatti folyosókról; egyesek azt mondták, hogy Magyarországnak adják át a területet, mások teljes evakuálásról tudtak; bármelyik pillanatban kiadhatják a parancsot, és felrobbanthatják a tanyaházakat, mondták, mert ellenkező esetben fedezékként szolgálhatnak az előrenyomuló ellenség számára. (…)
Panaszt tenni veszélyes volt, és minden lépésünket meg kellett fontolnunk, mert feljelentés azonnali letartóztatást jelentett. Zárt ajtók mögött hadbíróságok üléseztek, és minden nap polgárokat ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre és elkobozták vagyonukat az állam biztonságot veszélyeztető bűncselekményekért.
Engem is megvádoltak, hogy kivágattam egy fát. Az erődített területeken tilos volt fát kivágni vagy ültetni és gödröt ásni, és komolyan figyelmeztettek: ne higgyem, hogy szabad kiszáradt fát eltávolítani a saját földemről.
Megbeszéltem a dolgokat legmegbízhatóbb embereimmel. Az öreg Cyprian, aki ősz haja ellenére is megőrizte katonás tartását, szomorúan rázta a fejét; nem remélt jó véget. Mégis úgy döntöttünk, hogy a nőkkel és a gyerekekkel együtt a birtokon maradunk kigondoljuk, hogyan biztosíthatjuk a lakók biztonságát. A mezőgazdasági munkát leállítottuk; a pincéket menedékhelyekké alakítottuk, egyszerűen berendeztük, légmentes ajtókkal és ablakokkal láttuk el, majd homokzsákokkal és földdel fedtük le. Gázbomba- és tűzálló menedékhelyeket biztosítottunk birtokom minden lakójának.
A feszültség fokozódott, amikor hírek érkeztek az Észak- és Nyugat-Csehországban dúló harcokról. A mi térségünkben minden nyugodt volt, a szomszédos országok nem szándékoztak ott támadni, ahol az erős erődítmények súlyos veszteségeket okoztak volna nekik. (…)
Mozgósítás (1938. szeptember)
1938. szeptember 24-én éjjel Benes elnök általános mozgósítást rendelt el. A húszéves korosztályt behívták; minden nyilvántartásba vett lovat és járművet kisajátítottak. Egész éjjel hallgattuk a rádiót, amely a Csehszlovákiában élő öt nemzet nyelvén közvetítette a mozgósítás kihirdetését.
Egész éjjel férfiak, nők és gyerekek gyülekeztek azoknál a házaknál, ahol rádió volt. Sokan siránkoztak és könnyeztek. A nők sietve készítettek ételt férjeiknek és fiaiknak, a legjobb falatokat választva ki abból, amijük volt.
Megadtam utolsó parancsaimat, mert engem is behívtak; én voltam a legidősebb a birtokomról a hadseregbe vonuló 13 férfi közül. (…)
Mire reggel lett, a férfiak feladatait nőkre és fiúkra osztottuk, és a lehető leggyorsabban kiadtuk az utolsó utasításokat. (…)
Senki sem lelkesedett a háborúért. Tudtuk, hogy Anglia és Franciaország nem fog harcolni, a csehek Oroszországba vetették reményüket. (…)
1938. szeptember 25-én egy túlzsúfolt vonaton ültem, vagy inkább be nyomorogtam, amely Szlovákia északi részébe vitt minket. Németeket, magyarokat és több ezer szlovákot láttam úton a hadseregbe. Láttam az út során kereskedőket, parasztokat, munkásokat és irodistákat, akik rokonaiktól búcsúzkodtak, de nem láttam virágokat, nem hallottam katonadalokat.
Nem tudtuk elhinni, hogy háború lesz; valaki azt mondta: „A nagyhatalmak biztosan megakadályozzák.” Igazuk volt. Amikor meglepően jól felszerelt hegyi tüzérségünk megközelítette a lengyel határt – csodálatos napsütésben, az Arva romantikus völgyében –, meghallottuk a hírt: Oroszország is elutasította, hogy segítségünkre jöjjön; München hozza majd meg a döntést: béke vagy háború?
Vagy talán a cseheknek maguknak kellett volna megvédeniük hazájukat? Talán ezt is várták tőlük, hiszen végső soron a szabadságuk forgott kockán. (…) De nem tudták volna megtenni, nem volt elég harcra fogható ember. Amikor a müncheni döntés híre elterjedt, láttuk, hogy hadseregük biztosan cserbenhagyta volna őket. Senki sem harcolt volna, csak a fiatal cseh nacionalisták. Az öt különböző nemzetiségű férfiakból álló egységek örömmel fogadták a határvidékek vérontás nélküli átadását.
Épp akkor foglaltuk el állásainkat Szlovákiában, néhány mérföldre a lengyel határtól. Az új élet kissé elfeledtette velem az otthonommal kapcsolatos aggodalmaimat; az szerencsére nem volt közvetlen veszélyben. Élveztem a gyönyörű táj látványát; megismerkedtem ennek a szegénység sújtotta környéknek néhány lakójával.
Egy este, amikor heves eső kapott el minket, menedéket kerestünk a legközelebbi faluban, egy kis településen, ahol mindössze négy ház állt. Két másik katonával együtt szállást kértünk a polgármester házában. Vendégszerető módon meghívott minket aludni, nem a pajtába vagy az istállóba, hanem a saját szobájába. A házában egy szoba és egy konyha volt, mindkettő az istálló tetején, ahol az állatait tartotta. Szekrények nem voltak, csak ágyak és egy asztal. A szobában zsinórok lógtak, hogy ráakasszák a ruhákat. A sarokban feküdt a teljes tavalyi termés: két zsák rozs, két zsák zab és egy zsák burgonya. Ez minden, amit egy paraszt akkortájt betakarított. Felesége a konyhában aludt két gyermekkel, az egyik az ágyában, a másik a bölcsőben. Magában a szobában három ágy állt, a gazda idős apjának, magának a gazdának és egy gyermeknek; a harmadikban további három gyermek aludt. Ebben a szobában szalmából gondosan alvóhelyeket készítettek számunkra, de úgy, hogy a szalmából semmi se vesszen kárba. Tejet és tojást adtak és örömmel elfogadták a kenyerünket, mert ez számukra luxus volt; helyette általában egyfajta zabkását ettek. (…)
Másnap reggel ismét tojást kaptunk. Fizetni akartam érte, de a háziasszony határozottan elutasította a pénzt, mondván, örült, hogy adhatott nekünk valamit. Pedig olyan szegények voltak, nekem pedig volt némi pénzem. Mielőtt elindultunk, letettem egy bankjegyet az asztalra, de miután elindultunk, a gazda utánunk szaladt, mondván, hogy nem fogadhat el ajándékot. Hozott egy darab lépet a méhkasból, amit a katonák lelkesen elfogadtak. Ez volt az egyetlen dolog, amije volt, és amit hiányolhatott. Sokszor gondoltam arra, milyen nemesek és nagylelkűek voltak ezek a szegény emberek.
Alig értünk vissza a tüzérségi állásainkra, parancsot kaptam, hogy menjek az irodába. Minden nap hazaküldtek katonákat, akiknek szülőhelye átadott területekhez tartozott. Most én következem? Igen, valóban, épp akkor határozták meg az utolsó átadott területet. Az én otthonom is benne volt.
„A lakóhelyét október 10-én Németországnak engedték át. Hazamehet!” – mondták röviden.
Így a birtokom, alig, hogy megmenekült a háború veszélyeitől, most már Németországhoz tartozott. Mi fog velem? Semmi, mondták az emberek. A müncheni szerződést minden nagyhatalom aláírta, benne mindenki számára garantálták az élet és a vagyon biztonságát, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. A cseh kormány felszólította az érintetteket, hogy félelem nélkül térjenek vissza otthonaikba, munkájukhoz, szakmájukhoz. Senkinek nem kell félnie.
Ezek a biztosítékok bátorítottak, és elindultam. Kellemes társaságra akadtam a vonatfülkében: fiatal férfiak az én vidékemről, kereskedők, munkások és kisgazdák fiai, barátságos, jó természetű honfitársaim, akik jól ismertek; német fiúk. Mindannyian azt mondták, hogy nincs mitől tartanom. Ők maguk örültek a dolgok alakulásának, remélték, mostantól minden jobbra fordul. Baráti kézfogással búcsúztunk a pozsonyi pályaudvaron, ahol elváltunk.
Hamis ígéretek (a müncheni egyezmény után, 1938. szeptember–október)
Bízva Münchenben, hazamentem. A gazdaság többi embere is visszatért, egymás után, és bár aggódtunk a jövő miatt, az élet újra a szokásos kerékvágásba tért vissza. Két nap volt hátra a náci csapatok bevonulásáig. Bár sem autóink, sem lovaink nem voltak, kis léptékben újra el tudtuk kezdeni a munkát és eljött az ideje, hogy befejezzük a búza vetését.
Október 10-én délben átadták a falut. Aznap reggel az utolsó cseh határőrök is szomorúan távoztak, és bár korábban annyira gyűlöltük, most sajnáltuk őket. Egy órával később két magyar őr érkezett. „A birtok sorsa még nem dőlt el” – mondták. Úgy gondolták, Magyarországnak adják majd. Erre a magyar színekben pompázó, régóta elrejtett zászlók jelentek meg az ajtókon és ablakokban. Ez a rész valóban Magyarországhoz tartozott; soha nem voltak német.
De a magyarok elmentek, és nem sokkal később három osztrák milicista bukkant fel. A határok most már nyitva voltak, és ide a kíváncsiság vezette őket. Két paraszt és a szomszédos osztrák falu kovácsa voltak, idős férfiak, akiket Hitler rendfenntartásra hívott be. Gyerekkori ismerősök voltunk.
Ezek a férfiak arra intettek, ne bízzak a müncheni egyezményben. Németország – mondták – fiatal nacionalisták irányítása alatt áll, és senkitől sem fogad el parancsot, még Chamberlain-től sem, sőt még akkor sem, ha a „Führer” szavát adta. Zsidó voltam, és biztosak voltak abban, hogy a zsidókat bántani fogják. Amikor elmentek, szánalommal néztek rám és egyikük azt mondta: „Ezek a nácik nem emberek, csupán gyilkosok és rablók. Fogadd meg a tanácsomat, hagyd el időben a birtokodat!”
Tehát a legrosszabb még előttem állt. Természetesen! Zsidó vagyok! Zsidó. A zsidókat bebörtönözik, elűzik, vagyonukat kivétel nélkül elkobozzák. Zsidó vagyok, kitéve a tönkremenetel veszélyének; mától tehetetlen vagyok, jogok nélkül.
Hallottuk az első repülőgépek zúgását a felvonuló német hadsereg előtt, hallottuk dobjaikat a távolban. A horogkereszt közeledett, de mi vártunk, a feleségem és én. Lelkiismeretünk tiszta volt; nem féltünk. (…)
Így hát otthon maradtam, egykori játszótársaim között és vártam. A németek bevonultak; ellenállás nélkül haladtak át a félelmetes erődítményeken, amelyek most üresen nyitva álltak. Tolongtak a kíváncsi nézők , alig várták, hogy megnézhessék a föld alatti titokzatos épületeket. A németek elfoglalták a falut, és ismét új nyelv lett a hivatalos: a kokárdákat és a zászlókat ismét kicserélték, egy új himnusz, a „Horst Wessel-dal” váltotta fel a régieket az iskolákban és a nyilvános rendezvényeken, sőt még az üdvözlés is megváltozott.
Október 11-e olyan dicsőségesen virradt, amilyen csak egy őszi nap lehet, és én áhítattal hallgattam a pacsirták énekét, örülve, hogy a zűrzavaros napok után az élet visszatért (…) Aznap reggel kezdődött volna a búzavetés. Egy dolog volt szokatlan: nem voltak egyenruhás férfiak a környéken. Még nem tartoztunk egyetlen államhoz sem. A csehek elmentek; a magyaroknak nem volt parancsuk bevonulni, a németek pedig még mindig láthatatlanok voltak. Elfoglalták a falut és a folyón átívelő hídon álltak.
Az emberek végtelen sorokban vonultak a magyar vámház felé, hogy tüntessenek a Magyarországgal való újraegyesítésért. Énekelve, magyar zászlókat lengetve vonultak el a házam előtt. Néhányan azt mondták: „Újra magyarok leszünk. Hitler nem tudja megtéveszteni Magyarországot. A németek el fogják hagyni ezeket a vidékeket, amelyek mindig is Magyarországhoz tartoztak.” De ezek csak mesék voltak. Amit a németek megszereztek, azt megtartják!
Megérkeztek az első katonai teherautók, szalmát és szénát kértek. A katonák azonban udvariasak voltak. (…)
Újra megkezdődik a munka, az ostorcsattogás, a parancsszavak, a kalapácsütések hangja a műhelyben, a tejosztást jelző csengő. A nők arról a gyönyörű fáklyás felvonulásról beszéltek, amelyet tegnap este láttak a faluban; zenekarok játszottak; a katonák húst osztottak a tábori konyhából. A nácik tudták, hogyan kell megnyerni az embereket.
Eközben én az irodámban dolgoztam. Aztán eszembe jutott, hogy elfogyott a tűzifakészletünk. Hetek óta nem volt időm erre gondolni. Elmentem az erdőbe és a faluba, hogy elintézzem a szükséges dolgokat.
Amikor visszatértem, az udvaromon egy autó állt, benne több emberrel. Vártak rám: öt férfi és egy nő. Ismeretlen férfiak? Ó, nem. Ott van az a fiatal katona, akivel a vonaton beszélgettem. Most már horogkeresztes karszalagot visel, de igyekezett elkerülni a tekintetemet, elfordította a fejét. Úgy tűnt, nem tiszta a lelkiismerete. Mi a szerepe ebben a cirkuszban? Hogyan jutott el ez az egyszerű fiú ilyen magas rangra? Hamarosan megtudtam. (…)
Kikérdeztek, meglehetősen jelentéktelen kérdéseket tettek fel és a nő írógéppel leírta a válaszaimat. (…) Amikor megtudták, hogy zsidó vagyok, egy további bekezdést írtak a jegyzőkönyvhöz, amely kimondta, hogy minden vagyonomat, ingó és ingatlan vagyontárgyaimat elkobozzák, és azonnal el kell hagynom a gazdaságot.
Azt akarták, hogy írjam alá – de miért tenném? Minden törvényes tulajdonom volt, és ott volt a müncheni egyezmény. Európa négy vezető politikusa, köztük Hitler is, aláírta. Az egyezményben mindenkinek élet- és vagyonbiztonságot ígértek. De a Gestapo-tiszt gúnyosan nevetett, amikor Münchenről esett szó. Itt az ő törvényük volt a mérce, nem pedig bármely egyezmény rendelkezései. A Gestapo törvénye.
Mégis megtagadtam az aláírást, még akkor is, amikor más „eszközök” alkalmazásával fenyegettek. Egyre makacsabb lettem, nem gondoltam az anyagi veszteségekre, csak egy valamire tudtam gondolni: ha mindent elveszítek, az otthonomat, a birtokomat, a munkámat, akkor is meg akarom őrizni jó hírnevemet.
Pár perccel később a feleségem hozta a kalapomat és a kabátomat, megcsókoltam, és a kocsihoz vezettek. Két SS-katona és a Gestapo-tiszt a kocsijukban vitt el, amelyen volt egy jel, ami minden más járművet elsőbbségadásra kényszerített.
Visszanéztem utoljára a házakra, ahol egykori játszótársaim laktak, a kertre, ahol gyerekként játszottam, és a házamra, ahol egy nő, akit mindenki csak kedvesnek és segítőkésznek ismert, az én drága, szeretett feleségem, egyedül maradt a kegyetlen Gestapo katonákkal.
Börtönben (1938. október – november)
Egy házhoz vittek, amely néhány nappal azelőtt még egy zsidó orvos otthona volt; most pedig a Gestapo irodája. Az épületet két hatalmas vörös zászló jelölte, mindkettőn két óriási fekete nyíllal. A sötét és üres teremben csak íróasztalok álltak. Egy üres, félhomályos szobába vezettek, és ott hagytak állni órákig. Hallottam, ahogy emberek jönnek-mennek, parancsokat osztogatnak, autók állnak meg, majd újra elindulnak.
Most dől el a sorsom. Foglyul ejtettek, és arra számítok, hogy kihallgatnak.
De nem történt semmi. Késő este egy SS jött értem. Kezében tartott revolverrel közölte, hogy legkisebb szökési kísérlet esetén is lelő. Nos, ez talán egy módja lett volna annak, hogy elkerüljem a még szörnyűbb sorsot.
Az autó őrült sebességgel hajtott el; én elöl ültem a sofőr mellett, míg a hátsó ülésen ülő őr revolverét rám szegezte. Mi van, ha most megállnak és lelőnek a sötét, üres úton? Talán az lenne a legjobb nekem, talán sokkal több fájdalomtól kímélne meg.
A Bécs felé vezető úton minden faluban megálltunk; különböző rendőrkapitányságokon kerestek megfelelő börtönt. Végül H.-ban találtak egyet. Ott egyedül hagytak, de előbb elvettek tőlem mindent, amivel megölhettem volna magamat.
Majdnem éjfél volt. Körbe néztem a szobában, ahol öt szalmamatrac és takaró volt. Egy rozoga szék, egy vaskályha, egy vizes kancsó, egy mosdótál és egy vas szekrény, ennyi volt minden. Nem volt koszos, de a szag émelyítő volt; rothadt szalma, izzadság és emberi ürülék szaga. Feliratok borították a falakat; az ajtóra és az ablakkeretekre is véstek.
Az első éjszaka után tudtam, hogy pontosan kilenc lépésnyi hely jutott. Ezt a kilenc lépést milliószor megtettem: oda-vissza, mert ebben a szobában töltöttem 28 napot és 28 éjszakát. Reggel bejött a börtönőr, egy komor arcú rendőr, de nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy szigorú külsője ellenére valójában kedves, barátságos ember.
Megkérdezte, szeretném-e, ha a felesége főzne nekem. Beleegyeztem, mert volt nálam némi pénz, amiből kifizethettem. Ettől kezdve minden nap néhány percre találkoztam vele, reggel és este. A felesége vagy a kis unokahúga hozta az ételt, amit a rácsos ablakon keresztül adtak be nekem. A nő kedves és barátságos volt és napról napra beszédesebb lett.
Csak ritkán voltak fogolytársaim; többnyire egyedül töltöttem az időt és örültem ennek, mert a többiek, bár barátságosak voltak, zavartak. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal. (…)
Valahogy sikerült megszereznem két dolgot, amit különösen akartam, nevezetesen egy kis mérget és egy kést. A mérget, egy megfelelő mennyiségű altatót, a kalapom bélése alatt tartottam elrejtve; a kést a kabátom egyik ujjában rejtettem el. Készen álltam arra, hogy használjam őket, ha megtudnám, hogy valami történt a feleségemmel. Akkor be akartam venni a gyógyszert, és fel akartam vágni az ereimet. Teljesen megszoktam az öngyilkosság gondolatát, minden előre el volt rendezve, készen álltam rá, amint rossz hírt kapok.
És vártam a híreket. Számoltam fogságom óráit, de az egyik nap úgy telt el, mint a másik. (…) Hallgattam a tyúkok és kacsák kotkodácsolását az udvaron; más hallgatnivaló nem akadt. Az ablak nyitva volt, néha egy macska felugrott és be a cellámba. Ezek az állatok szívesen ettek a kezemből, valószínűleg nem tudták, milyen veszélyes bűnöző vagyok.
Ahogyan az a szabóinas sem, aki egy nap, miután eltévedt, véletlenül a börtön udvarára keveredett és tőlem kérdezte az utat a fogadóhoz. Beszélgetni kezdtünk, és ő osztrák dialektusban megkérdezte, mit keresek itt.
„Börtönben vagyok” – válaszoltam. „Mit tettél?”
„Zsidó vagyok.”
„Á! Zsidó vagy, hát az nagy baj.”
Aztán összecsapta a tenyerét és szánalmasan nézett rám, mintha halálra ítéltek volna. Tudom, ha azt mondtam volna neki, hogy elloptam egy órát vagy valami más bűnt követtem el, biztosan talált volna vigasztaló szavakat: „Ne aggódj, egy héten belül, legkésőbb egy hónap múlva kiengednek.” De tudta, hogy bűnöm ennél súlyosabb: zsidó voltam, és az 1938-as Németországban ez volt a legnagyobb elképzelhető bűn, amit kegyetlenül büntettek. (…)
Amikor besötétedett, és tudtam, hogy nincs remény arra, hogy még aznap kihallgassanak vagy kiengedjenek, visszatértem legkedvesebb kincseimhez, a feleségem egy régi levélhez és a fényképéhez. Ezeket elővettem, és itt, egyedül, beszélgettem vele. (…) Néha nem tudtam visszatartani a sírást, és akkor leültem, hogy írjak neki. Minden nap hosszú levelet írtam, és amilyen gyakran csak lehetett, elküldtem őket, egyszerre kettőt-hármat. Természetesen nem tudtam, hogy megérkezett-e közülük bármelyik is. (…)
Végül kaptam egy hosszú levelet a feleségemtől. Azt írta, hogy jól van, Jolán, a szobalányunk, vele maradt. Ne essek kétségbe, és még sok más bátorító szót üzent. Több barátom is megtudta, hogy fogságban vagyok H.-ban. A H.-ban szolgálatot teljesítő köztisztviselők, valamint a gazdaságban is, megpróbáltak üzeneteket továbbítani a feleségem és köztem. Valójában azonban nem tudtak segíteni rajtam, mert a kísérlet veszélyes volt: ha megpróbálták volna, kockázatnak és üldöztetésnek tették volna ki magukat.
Mégis, néhányan közülük vállalták ezt a kockázatot is, és jobban sajnáltam őket, mint a saját magamat. Zsidókkal való barátság szörnyű bűncselekmény volt, és bőven akadtak besúgók. Ennek ellenére ezek a barátok nem adták fel. Amala, a kocsisom, Cyprian lánya, a veszekedős, pimasz Amala, akit csecsemőkorától ismertem, félelem nélkül elment a Gestapóhoz és kérte őket, hogy engedjenek szabadon; egyszerűen kidobták. (…)
Az élet monoton módon folyt, én pedig mosással, tűzgyújtással, levelek írásával és a feleségemmel folytatott hosszú, képzeletbeli beszélgetésekkel próbáltam kitölteni az időmet.
Természetesen figyeltem a körülöttem lévő embereket; érdeklődni kezdtem börtönőröm családja iránt, mely család abban az időben tipikus volt. Volt felesége és egy 18 éves fia. Ez a fiú (…) már korábban az illegális náci fiatalok közé tartozott és a megszállás után azonnal bevonult az SS-be. Megkapta az elegáns fekete egyenruhát a koponyás sapkával, a sok csillogó kitüntetést és a tőrt. Léptei nehezek lettek, hangja parancsoló, bár még mindig egy gyermek hangja volt. Azonnal felismertem, amikor eljött a szüleihez. Hallottam hangos lépteit, az ajtók csapkodását, de soha egy szót sem mondott üdvözlésképp. Csendben ültek le enni, és többször is hallottam, ahogy kiabál a szüleivel: „Ti ezt nem értitek, ti ezt nem értitek!” Durva volt velük, és ők féltek tőle. Csendben tűrték durvaságát és pimaszságát. A párt tanította meg neki, hogy így viselkedjen, hogy ne szeressen mást, csak a náci eszméket. Már régen nem volt vallásos, és hiányzott a megértés a jámbor katolikus szülők és az ateista fiú között. Miután hatalomra került, még az otthonukat is túl egyszerűnek, túl szűknek tartotta.
Egyszer az őr felesége sírva mondta: „Én neveltem fel a fiamat, és most már nem az enyém. Csak a pártjáért él, nem akar dolgozni, sérteget, fenyeget minket; idegenek vagyunk egymásnak, elvesztettem egyetlen gyermekemet.”
Általában anélkül ment el az ablakom előtt, hogy rám pillantott volna. A szemében kevesebb voltam, mint a semmi, egy eltaposandó féreg. De egyszer összetalálkoztunk, és akkor nem tudott a szemembe nézni. Zavartan és szégyenlősen nézett. Észrevettem, hogy még nem volt tökéletes náci, nem illett bele teljesen a hatalmasság jól begyakorolt szerepébe. (…)
27 napig semmi sem történt. Az SS-ek jöttek-mentek; új foglyokat hoztak, vagy másokat elvittek. Miért nem jött senki értem? Próbára akarták tenni a türelmemet, hogy lássák, mennyi időbe telik, mire a szabadságért kezdek könyörögni? (…)
Egy dologban biztos voltam, mióta megkaptam a feleségem levelét: nem fogok meghátrálni, nem fogom feladni az otthonomat és a vagyonomat, még akkor sem, ha ez a szabadság ára. A fogság még büszkébbé és elszántabbá tett. (…)
Börtönbe kerülésem 27. napján egy üzenetet csempésztek be hozzám: feleségemet már korábban SS-katonák vitték el és egy bécsi börtönbe szállították. Amikor ezt meghallottam, összeomlottam. A következő éjszakán nem aludtam, nem tudtam gondolkodni és nem tudtam lenyelni az ételt. Már öt napja volt börtönben. Kedves feleségem, aki soha senkinek nem ártott, akinek nem voltak ellenségei, egy bécsi börtönben van. Abban a városban, amelyet annyira szeretett, és amely számára annyi emléket őrzött számára az iskolai évekről és az ünnepekről, a barátokról és a rokonokról.
Sétáltam, nem, futottam a kilenc lépést oda-vissza, mint egy őrült. Abban a pillanatban bármit aláírtam volna, ha azzal megmenthettem volna őt. A percek órákká váltak. (…)
Végre szabadon (1938 vége)
Hirtelen lépteket hallok közeledni, hangokat, egy hangos, parancsoló hangot, majd egy női hangot. Mit jelent ez? Kétségtelenül ide tartanak, a kulcs elfordul a zárban, és az ajtóm hirtelen kinyílik. Egy SS áll előttem. Nincs itt más fogoly, tehát biztosan értem jött.
„Vedd a holmidat, elhagyod ezt a cellát.”
„Itt van a feleséged; parancsot kaptunk, hogy mindkettőtöket elvigyünk.” (…)
Valóban ott volt a feleségem, sápadtan, lefogyva, de bátran. Intett, hogy menjek, de én a karjaimba vettem. Egy pillanatig átöleltük egymást, de az SS-katona siettetett minket, és a feleségem azt suttogta, hogy nincs mitől tartanunk, és valószínűleg szabadok leszünk. Segített összeszedni kevés holmimat. Beültünk a kocsiba, és az SS-katona elvitt minket a régi otthonunk felé. Közel ültünk egymáshoz, és mivel a katona nem tiltakozott, a feleségem elkezdte mesélni a történetét. Halkan elmondta, mi történt vele. „Minden nap házkutatások, nyomozások voltak. Átnézték összes leveledet, aktáidat, és valóban találtak egy terhelő levelet, annak a másolatát, amit Angliába írtál K. helyiség 52 zsidójáról, amikor segítséget kértél számukra.”
„Azt mondtam, hogy én írtam ezt a levelet” – mondta –, „ha megtudnák az igazat, soha nem szabadulnál ki. A szörnyűségekről szóló történetek terjesztését halállal vagy élethosszig tartó koncentrációs táborral büntetik. Számomra a veszély nem olyan nagy.”
De a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek. Azt akarta, hogy hazudjak, és ezzel a hazugsággal mentsem meg magam, de mi van, ha őt elítélik?
Megérkeztünk E.-be, és elvittek abba a házba, ahol négy héttel ezelőtt jártam; kihallgattak minket, de egyszerűen nem tudtam hazudni. Azt mondtam, hogy ketten írtuk a levelet. Kihallgattak minket – mindkettőnket külön szobában – délután 6-tól hajnali 4-ig. A szobában lévő asztalokat és székeket felismertem. Természetesen a tejgazdaságomból, a birtokomról származtak.
Megkértek, hogy magyarázzak el néhány dolgot a Gestapo által talált levélből, teljesen jelentéktelen dolgokat. (…)
Fiatal SS- és Gestapo-emberek őrizték minket. Újra megláttam azt a fiatal katonát, akivel a vonaton beszéltem és aki jelen volt a letartóztatásomkor is. Akkor nem tudott a szemembe nézni, most viszont úgy tűnt, jobban érzi magát. Titokban közelebb is jött, és suttogva azt mondta: „Ne félj, szabad leszel. Hallottam, hogy mindkettőtöket Szlovákiába küldenek”.
Igaza volt, de ez az éjszaka rettenetes volt. Háromszor hallottam zárt ajtók mögött nehéz zuhanást, nyögést. Feleségem elájult; végül elfogyott az ereje. Négy órakor engedtek hozzá. Azt mondták, hogy szabadok vagyunk.
Autó vitt le minket a hídhoz; a Duna túloldalán Szlovákia terült el.
Arra utasítottak minket, hogy menjünk tovább. Szorosan egymásba karolva mentünk át a hídon. Nem néztünk a fegyverekre, a szögesdrót-akadályokra, boldogok voltunk. Feleségem, akinek nemrég még elfogyott az ereje, gyorsan felépült. Lassan haladtunk tovább az üres hídon, majd megálltunk. Lefelé néztünk a vízre. Ha kénytelenek lettünk volna egyedül végig menni ezen az úton, mindketten a folyóba vetettük volna magunkat. Most, hogy együtt voltunk, soha nem tapasztalt bátorság és életigenlés töltött el minket. Üres kézzel, de felemelt fejjel, büszkén és határtalanul boldogan értük el a másik partot, Pozsony városát, szülővárosunkat. Mint két szegény csavargó léptünk be, de szüleink vártak minket.
Mindent elvesztettünk: ruhákat, ágyneműt, bútorokat, sőt leveleket és emléktárgyakat is, olyan dolgokat, amelyeknek senki másnak nem volt értéke, csak nekünk. Gyönyörű háztartásunkból egyetlen törülköző maradt meg. A lengyel határ közelében kölcsönadtam egy bajtársamnak és most visszakaptam tőle. (…)
Örültünk, hogy újra láttuk Jolánt, hűséges szolgálónkat. Ő mesélte el, mi történt a birtokon fogságom alatt, mert feleségem nem akart beszélni, csak néhány szót mondott álmában. Jolán és barátaink elbeszéléséből pedig sejthettem, milyen szörnyű volt az a négy hét. Foglyul ejtették, éhezett a saját otthonában. Jolán káposztát lopott neki a saját kertünkből. A házat kiürítették, minden vagyonunkat elvitték. Elmesélte, hogy német katonákat szállásoltak el a házunkban, elvitték a bútorokat, amelyeket egy ezredes igényelt magának (…). Szörnyűségeket mesélt a német tisztek és a Gestapo tisztviselőinek kegyetlenségéről. Titokban szolgák és barátok látogatták meg a feleségemet, segíteni akartak, ételt és pénzt adtak neki.
Csak találgatni tudok abból, amit álmában mondott, hogy hogyan vallatták. Többször is említette az ostort, a forró vasat. Ismételgette, amit mondtak neki, mint például: „Ne hidd, hogy azért fogunk jobban bánni veled, mert nő vagy”, és: „Ha nem vallasz, rövidre fogjuk a dolgot. Koncentrációs tábor, és ha az sem segít, egy golyó a fejedbe!”. Továbbá: „És én fogom tartani a kötelet – amikor a bitófán lógsz.”
Nem csak a feleségemnek kellett elviselni a legszörnyűbb és legrosszindulatúbb kegyetlenségeket, hanem mindazoknak, akik, mint ő, bátrak voltak és azt mondták a történtekre: „Ez helytelen!”.
Úton Ausztráliába (1939)
Azóta hónapok teltek el, szinte egy egész év. A gazdaságomat idegenek vezetik, elhanyagolt, tönkrement. Több egykori alkalmazottam is elmenekült. A megmaradtak közül többen később távoztak, mert nem tudták elviselni az új rendszert. Most nincs munkájuk és nekem, a szökevénynek írnak, hogy üdvözletüket küldjék, néha pedig segítséget kérjenek. Vajon valaha is fogok tudni segíteni rajtuk?
Úton vagyok Ausztráliába; angol barátainknak köszönhetően tehetjük meg ezt az utat. Egy boldogtalan kontinensről, egy elnyomott országból indultunk el. Vezetői gonoszak, de az emberek kedvesek.
Talán egyszer még visszatérünk, de csak azért, hogy meglátogassuk szeretteink sírjait. De addig biztosan nem, amíg azok az egyenruhák el nem tűnnek. Nem vágyom arra, hogy visszatérjek egykori, gyönyörű farmomra. Azok után, amit átéltem, nem akarok visszamenni.
Szerkesztette és magyar fordítás a DeepL segítségével: Krausz Nóra