Beszélgetés Meixner Mihály győri zsidómentő unokájával
A Világ Igaza olyan nem-zsidóknak adható kitüntetés Izraelben, akik életük kockáztatásával mentettek zsidó embereket a vészkorszak idején. A díjat a Yad Vasem, a holokauszt áldozatainak és hőseinek emlékhatósága adományozza. 2023. január 1-jéig összesen 28.486 kitüntetést ítéltek oda, ebből 869-et magyar állampolgárnak. Egyikük a győri Meixner Mihály, a Royal, ma Rába szálló néhai tulajdonosa, akiről már korábban megemlékeztünk. Gettóparancsnokként igyekezett javítani a körülményeken, a munkaszolgálatosoknak külön élelmet szerzett, segítette őket a szökésben. Unokáját, akit szintén Mihálynak hívnak, többek között arról kérdeztük, mennyire ápolják a hős nagypapa emlékét.
„Amikor megszülettem, nagyapám már nem élt, így én csak a családi elbeszélésekből ismerem a holokauszt alatti történetét. Pontosabban csak jóval később, talán valamikor a rendszerváltás körüli időben lett ez szóbeszéd tárgya a családban” – kezd el mesélni a 74 éves unoka.
Mit tud, milyen ember volt a nagypapa?
Számára csak az ember számított, a becsület és tisztesség, nem pedig az, hogy zsidó, cigány, alacsony vagy magas, szép vagy csúnya vagy bármi egyéb. Ez mind a mai napig része a család gondolkodásmódjának. Én is ilyen vagyok. Amúgy elég bevállalós ember volt. 1948 novemberében halt meg. Családi-baráti körben az a vélemény járta, hogy minden bizonnyal jobb volt ez így, mert legalább nem az életében vették el tőle a szállodát, amit 1949-ben államosítottak. Ugyanis egészen biztosan fegyverrel védte volna meg. Az elszántsága mentett meg a gettóban egy vajúdó asszonyt is: ásatott egy lyukat a kerítés alatt, majd az éj leple alatt átbújtatta ott. Ezután a gettóparancsnoki autójával bevitte a kórházba, ahol az orvost a szülés levezetésére kényszerítette.
Hogyan lett ő a parancsnok?
Hivatásos katona volt, százados. Az első világháborúban súlyosan megsérült a jobb vállán, ezért leszerelték. A második világháború alatt reaktiválták, ott volt az erdélyi bevonuláson is, 1940-ben. Aztán hazaküldték, mivel a hátországban is szükség volt katonatisztekre. Ekkor bízták rá a gettót és ezzel együtt a munkaszolgálatosokat. Később orosz fogságba esett.
A háború alatti évek sose kerültek szóba a családon belül?
Nem. A szocialista rendszerben nem tartották célszerűnek beszélni azokról az időkről. A „royalos-kávés családból” származni akkoriban amúgy sem volt a legjobb ajánlólevél. A nagymamám rengeteget mesélt a família régi életéről, a szállodáról, mindenféle egyéb históriákról. Például arról, hogyan hozott rendbe 1945-ben egy szobát a bombatalálatot ért szállodában, majd egy kis tábával a kezében hirdette a pályaudvaron, hogy ismét üzemel a Royal szálló. De a háború ideje nem volt téma. Egyébként az érintett zsidó családokban sem. A gondolat mögött talán az lehetett, hogy ha ez az ember segített rajtunk, akkor nehogy emiatt bajba kerüljenek a leszármazottjai. Például volt egy zsidó osztálytársnőm. Ő is csak akkor szerzett tudomást a nagyapám hőstetteiről, amikor a Kisalföld c. napilapban megjelent a kitüntetés átadásáról egy tudósítás. Pedig az ő családja közvetlenül érintett volt. Ekkor mondták el neki a szülei az említett kismamás esetet. Ugyanis az az egyik rokonukkal történt meg.
Ki kezdeményezte a Világ Igaza elismerést és hogyan zajlott a folyamat?
Éppen egy külföldi szolgálati úton voltam. Otthon csengett a telefon, a feleségem vette fel. Meixner Mihály fiát keresték. A feleségem megadta Laci nagybátyám számát, aki élő tanúja volt a dolgoknak, ő tudott részletes felvilágosítást adni. Ő akkoriban Budapesten élt. Sajnos azt nem tudom, ki lehetett a kezdeményező. Tizenkét vagy tizenöt család adott azután igazolást. A megmentettek között volt Röder Mihály, Löwinger Ignác (később Yitzchak) és Weisz Ernő (később Yehoshua Ben-Ami), akik mindannyian alijáztak.
A győri zsidó hitközség méltatta valaha a nagyapja tetteit?
Nem, soha. Viszont azok, akik túlélték Auschwitzot, például az itteni OTP-fiók igazgatóhelyettese, Rudas Dezső bácsi vagy egy megyei kiskereskedelmi vállalat főkönyvelője, Krausz Berci bácsi meg még néhányan, odafigyeltek rám, nyilván a nagyapám iránt érzett hálából. Ez alatt azt kell érteni, hogy a kereskedelmi főiskola elvégzésé után, amikor elhelyezkedtem az Áfésznél (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet. Boltjai főként vidéken nyújtottak kereskedelmi, mezőgazdasági és egyéb szolgáltatásokat a rendszerváltás előtt — a szerk.) a háttérből figyelték mi történik velem, és ha valami gond lett volna, tudjanak segíteni.
És az állam vagy az önkormányzat?
Ők sem foglalkoztak ezzel. Nagyapám emlékének az egyetlen nyilvános elismerése a Világ Igaza kitüntetés átadása volt a Magyar Tudományos Akadémián 1998. szeptember 6-án, amin többszázan vettünk részt. A díjat az izraeli nagykövet adta át a nagybátyámnak. Az emlékplakett megvan, a díszoklevél viszont elveszett, sok más dokumentummal együtt. A családban nem tartunk külön megemlékezést. A felmenő rokonságom nem él már. Mi, a mostani család, szépen elraktároztuk magunkban annak az emlékét, hogy hajdanában volt egy ilyen nagyszerű, humanista elődünk.
Feljegyezte: Polgár György