Keller Ibire és Krausz Károlyra a Holokauszt utáni újrakezdésig
Írta Krausz Péter
Addig élnek, amíg emlékezünk
Felmenőink történetével foglalkozó írásommal anyánk, apánk és családjaik emlékét idézem. Köszönöm András bátyám támogatását.
Kik fekszenek családunkból a Győr-szigeti zsidó temetőben?
Abban a sorrendben mondom el, ahogy a sírokat évtizedek óta, hajdanán még szüleinkkel együtt, látogatjuk.
A gondnoki ház melletti bejárattól a legrégibb temetőparcellához vezető egyenes út végén található anyánk dédszüleinek a sírja: Deutsch Róza és Kohn József, 1844-1916, illetve 1844-1918. Ez a síremlék talán a legreprezentatívabb valamennyi családi sírunk közül, annak ellenére, hogy a feliratot hordozó, eredetileg süttői mészkőből készített táblát leszámítva műkőből épült, a tönkrement süttői követ időközben márványlapra cseréltük. A táblát kis oldaloszlopok és egyfajta klasszicizáló tetőszerkezet öleli körbe. A sír hátlapjára rábeszélésünkre anyánk tettette föl a korai nyolcvanas években azt a fehér márványtáblát, amely a náci-magyar együttműködésben 1944-ben deportált és meggyilkolt közvetlen családtagjainknak állít emléket, nevezetesen anyai nagyszüleinknek, négy dédszülőnknek és anyánk első férjének.
Ükszüleink felújított sírja elől- és hátulnézet, Győr-szigeti zsidó temető – fotó: PKR
A következő sírhely a ravatalozó közelében három családtagunk közös nyugvóhelye. Mindenekelőtt apánké, Krausz Károlyé (1903-1983), kit egyszerűen Édesnek hívtunk, apai nagyapánké, Krausz Lajosé (1873-1924) és végül Zoli nagybátyánké, Krasznai (Krausz) Zoltáné (1913-1986), aki 1956-os emigrálása után soha nem találta helyét a távoli Ausztráliában, és ahogy tehette, gyakran vissza látogatott.
Ezt a sírt apánk halála után kétszer is, utoljára 2021-ben újjáépíttettük. A korábbi kövek hátán szintén a család mártírjainak emlékköve található, amit még Apánk helyeztetett el az 1960-as években. Nem csak a sírok, de minden ma élő zsidó háta mögött is meghurcolt és ártatlanul legyilkolt családtagok és ősök sorakoznak. Apai nagymamánknak, apánk öt lánytestvérének, a soha nem látott nagynénéknek és kettő kivétellel férjeiknek és gyermekeiknek a neve olvasható e táblán. Ide került apánk első feleségének, Natalkának és két imádott kislányának, Mártinak és Veronkának, a mi féltestvéreinknek a neve is (link).
Mindnyájukat Auschwitzban gyilkolták meg. Az emlékkőre írt neveket az utolsó felújításkor az új sírkő hátára vésettük.
A régi emléktábla nagyapánk, apánk és Zoli bácsi közös sírjának hátoldalán, mellette az új sírkő – fotó: PKR
Apánk testvére, Laci nagybátyánk (1908-1931) egyszerű, vöröses, szintén süttői kőből faragott emlékköve a temetői főbejárattól a holokauszt piramisig vezető út baloldalán található. A három fiú közül ő született másodikként apánk után. Fiatalon, tüdőbajban hunyt el.
Végül anyánk síremléke a piramis közvetlen közelében. Képletesen is az emlékmű árnyékában, hiszen egész életére rányomta bélyegét teljes családja elvesztésének szörnyű traumája. Krausz Károlyné, Keller Ibi, 1921-2018. Hét éve ment el 97 éves korában, még időnként most is szeretnénk felhívni telefonon vagy meglátogatni, de ez már nem lehetséges.
Apánk felmenőiről
Mivel is folytassam? Talán azzal, amit apánk családjáról tudunk.
Anyánk még a kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején két részletes interjút adott életéről külföldi holokauszt emlékkutatók kezdeményezésre. Ezek láthatóak az interneten és anyánk családtörténetét bátyámmal együtt összeállítottuk 90. születésnapjára készített családi kiadványban is. Tehát anyánk életútja viszonylag „jól dokumentált”. Ezzel együtt életére természetesen még visszatérek. (Életrajza: Centropa1 és Centropa2 2002; továbbá interjú felvétel is készült vele 1999. szeptember 30-án – USC Shoah Foundation Visual History Archive, „Ibolya Krausz”, interview code: 50430)
Apánk élete viszont nem került „dokumentálásra”, kivéve egy kulcsfontosságú momentumot. Mártinak és Veronkának, meggyilkolt lányainak és egyben féltestvéreinknek apánk hagyatékban fellelt iskolai iratait, bizonyítványait és rajzait néhány évvel ezelőtt bátyámmal összefogva kis kiadványban foglaltuk össze, az internetre is felkerült, ezt is ismeri az egész család (link). Ezen túlmenően, szerencsére még jó időben sikerült kikérdezni Apánkat őseiről és elkészíteni a családfáját is.
Fennmaradt apai nagyapánk édesapjának, egyik dédapánknak a neve: Krausz Bernát. Papucskészítőként kereste a kenyerét, feleségét Mendelssohn Máriának hívták. Pontos születési és halálozási adataikat nem ismerjük, feltevésem szerint 1840 és 1900 között élhettek, talán valahol a Dunántúlon.
Apai nagyapánk, Krausz Lajos, mint már a sír kapcsán jeleztük, 1873-tól 1924-ig élt, azaz 51 évesen, betegségben hunyt el. Testvérei Simon és Márton. Lajos nagyapánk születési helye Tápszentmiklós, apánk is ebben a faluban született. Tápszentmiklós a Bakony közelében, nem messze Pannonhalmától, Győrtől mintegy 30 km-re fekszik dél-keleti irányban.
Vajon miért nem látogattuk meg soha ezt a falut apánkkal? Nem tudom. Arra azonban jól emlékszem, milyen szívesen jött velünk, kisiskolásokkal kirándulni az 1950-es években a nem túl távoli Porva-csesznek-i várromhoz a Bakonyban, ami az általa szervezett első síeléseink színtere volt. Számára ezek a kiruccanások szinte hazatérést jelentettek. Tápszentmiklós, látjuk a térképen, a nagyobb Győrasszonyfa szomszédságában bújik meg. Az internet szerint Győrasszonyfán a világégés előtt jelentősebb zsinagóga és zsidó temető is működött. Talán a Krausz család élete és társadalmi kapcsolatai ehhez a faluhoz is kötődtek.
Apai nagyanyánk, a szintén Krausz (mily gyakori zsidó családnév!) Regina édesapja, azaz másik apai dédapánk, Krausz Márton, tanító valószínűleg kisiskolásokat oktatott zsidó iskolában. Feleségének, dédanyánknak csak a neve maradt fenn: Plasner Netti. Életük java a 19. század második felére esik. Regina nagyanyánknak négy testvére volt: Janka, Samu, Izidor és Vilmos.
Hardi Titusz, a Pannonhalmi Főapátság Iskolafenntartó főigazgatója, alapítványunk tevékenységének kiemelkedő támogatója, barátunk, a minap ezt írta:
„Vasárnap Győrasszonyfán bicikliztem. A zsidó temetőben megálltam. Legalább 4-5 Krausz sírt találtam. Biztos vagyok benne, hogy oldalági rokonaid. Lefényképezzem a sírokat?” Igenlő válaszomat tett követte: „Ma megint elmentem a győrasszonyfai zsidó temetőbe. Nagyon szépen rendben van tartva. Festői kilátás van a temetőből, a távolban Pannonhalmát is lehet látni. A temetőben nincsen sok sír, 100-nál kevesebb. Az évszámok alapján a 19. században már volt a községben egy kis létszámú, de életképes zsidó közösség.”
Titusz négy Krausz sír fényképeit küldte meg nekem, ezek között találtam Krausz Netti (1828-1889) sírját, aki talán asszonynevén (Plasner, l. apánk családfáját) azonos a ritka Netti személynevet viselő Krausz Netti nagynénénkkel.
Nem tudjuk, hogy Lajos nagyapánk mikor és hol kelt egybe nagyanyánkkal, Reginával. Apánk, legelső gyermekük születési évét figyelembe véve ez a 19.-20. századfordulóra esett. Ő is Tápszentmiklóson született 1903. szeptember 1-én, a magyarországi iskolaév hagyomány szerinti első napján. Krausz Károly Bertalan. Második személynevéből származik az általánosan, családban, barátok közt és munkahelyen is használt Berci név. Népszerű volt, sokan hívták Bercikémnek.
Nem tudom, mikor került felmenő családunk Győrbe, pontosabban Győr-Szigetbe, de nyilván apánk születése, 1903 szeptembere után.
Apánk élete Győr-Szigetben a 20. század elején
Tehát nagyapánk és családja a Győr melletti, Sziget nevű zsidó szegénynegyedben telepedett le. Sziget átalakulására és némi kikupálódására csak az elmúlt pár évtizedben került sor. Azonban szórványosan még ma is láthatók egykori nagyon kezdetleges, földszintes, hosszan elnyúló, falusias porták, melyek falain magasan kiüt a salétrom.
Apánk elsőként született a gyorsan gyarapodó családba, mely teljes létszámban három fiút és öt leánygyermeket számlált. Nagy családját nagyapánk egyedül tartotta el a győri vagongyár vasesztergályosaként, a későbbi Rába Művek elődjénél. Győr a 19. század végén, a 20. század elején rohamos fejlődésnek indult, iparvárossá vált, ennek egyik legkiemelkedőbb állomása 1896-ban e gyár megalapítása volt. Hogyan lett nagyapánk gyári munkássá, hogyan sajátította el az akkor elitmunkának számító esztergályos szakmát, nem tudjuk.
Rápillantok nagybajuszú, barátságos arcára a családi galéria előkelő helyén, de az erről semmit sem árul el. Sajnos, túl korán meghalt, röstelkedve mondom, hogy nem emlékszem milyen betegségben, pedig apánk biztosan említette. Regina nagymamánk húsz évvel élte túl, megélve sajnos az auschwitzi véget, akárcsak lánygyermekei és unokái.
Emlékeztetőül álljon itt Lajos és Regina apai nagyszüleink gyermekeinek „névsora”: Károly (apánk), Margit, Ilonka, Aranka, Bözsi (Erzsi), Nelli, Laci (1908-1931) és Zoli (1913-1986). A lányok születési dátumát nem ismerem, mindnyájukat az auschwitzi gázkamrában érte a halál 1944 nyarán.
Apánk korai évei
Elsőszülöttként középiskolába járt és érettségizett. Mesélte, hogy esténként kint tanult az utcai lámpa fényénél, házukba akkor még nem vezették be a villanyt, petróleumlámpát használtak. A petróleummal takarékoskodni kellett.
Képzelhetjük a 10 tagú család szegényes életkörülményeit, talán csak egy közös vízcsap árválkodott az udvaron, vécé egészen biztosan a szűk lakáson kívül esett.
Magyar érettségijét dicsérettel Petőfi költészetéből tette le 1921-ben az országos Petőfi Társaság Pestről leutazó elnökének jelenlétében. Erre mindig nagyon büszkén emlékezett.
Hamarosan munkába állt és nagyapánk korai, 1924-es halálát követően a család fenntartójává vált. Egyetlen munkahelyét ismerem, a győri Back malmot. Gabona felvásárlóként a malom kis teherkocsiján naponta járta Győr környékét és a szomszédos megyéket. Gabonát vásárolt a gazdáktól. Nem volt könnyű foglalkozás és még az akkori forgalmi viszonyok között is veszélyek leselkedtek rá. Egy alkalommal kocsijával a robogó vonat elé keveredett, a mozdony elsöpörte a jármű rakterét a rakománnyal együtt. Apánk sértetlenül szállt ki a kocsiból.
Ezekben az években legfőbb feladatának öt lánytestvérének kiházasítását tekintette. Teljes életet élt, szimpatizált a cionista mozgalommal, ehhez kapcsolódó találkozókra járt és számos sárguló fénykép tanúskodik nagy, társas, főleg bakonyi kirándulásokról, dunai evezésekről, síelésekről. Testvérei és édesanyja iránt érzett kötelezettségei miatt saját család alapítására nem gondolhatott.
Szép sorban férjhez is adta a lányokat, nevelte rakoncátlan Zoli öccsét és eltemette Lacit, másik öccsét. Később Zoli is megnősült, József Mártát vette el, Peti nevű kisfiúk született.
Apánk első házassága
Végül 1930 körül házasodott. A csinos, kedves arcú, nála néhány évvel idősebb Weil Natalkát vette el. Két bájos kislányuk született, Veronka 1934 és Mártika 1936 körül.
A gyerekek remekül tanultak a győri zsidó elemi iskolában, Veronka különösen jeleskedett, csodával határos módon fennmaradt gyerekrajzait, mint már említettem, nyomtatásban is megjelentettük, amit a zsidó holokauszt gyermekáldozatainak emlékét feldolgozó budapesti Zsidó Múzeumnak és egy, a holokausztot bemutató vándorkiállításnak is eljuttattunk, az interneten is közöltünk (link).
Natalka két testvérét ismertük, bátyját, Weil Lipótot (vegyészmérnök, USA) csak hírből, apánk vele folytatott levelezése útján, és Fridka nénit, akit mi is gyakran látogattunk Pesten. Varrónőként dolgozott a háború utáni évtizedekben. Ma is kapcsolatot tartunk leszármazottaival.
Távolabbi apai rokonság
Még mielőtt folytatnám a történetet, röviden elidőznék a hajdani Krausz család mellékágain. Apai nagyapánk egyik testvérének, Simonnak (felesége neve nem maradt fenn a családi emlékezetben) öt gyermeke közül három lánya, Rózsi, Bella és Hédi a deportálást túlélve Izraelbe aliáztak. Ellenben Simon két fiáról, Miksáról és Árminról sajnos nem tudunk semmit. Apánk néha emlegette izraeli unokatestvéreit, egyikkel-másikkal még rapszodikus levelezésben is állt. Ez a szál azonban „eltűnt”, közülük soha senkivel nem találkoztunk, kapcsolatainkat sajnos kölcsönösen elvesztettük. Kár.
Apánk a munkaszolgálatban és orosz fogságban
Zoli nagybátyánk a munkaszolgálatból meglógva Pestre került, ahol, a családi legenda szerint, 1944 őszén nyilas egyenruhába bújva ki-be sétált a gettóba segítve bezárt barátain és ismerősein, amennyire lehetett. Felesége és gyermeke elvesztése után Fridka néni varróműhelyében ismerkedett meg Magdával, későbbi nagynénénkkel, akivel hamarosan házasságra lépett.
Apámat az 1940-es években szintén munkaszolgálatra kényszerítették sok tízezer sorstársával együtt. Amikor rá került a sor, 1943-44-ben, Németország és a hű szövetséges Magyarország háborús veresége már biztosnak látszott.
Muszos századával nem került ki az orosz frontra, kényszermunkát, ami teljesen fölösleges és esélytelen védművek építéséből állt, a „visszaszerzett” magyar területek határain belül teljesített.
Felesége, Natalka kétségbeesett leveléből – melyet a kislányok említett emlékkönyvében is közzétettünk (link) – itt értesült, hogy családját a Győr-szigeti gettóba hurcolták. További szörnyű sorsukról fentebb már megemlékeztem. Nehéz elképzelni, hogyan dolgozhatta föl apánk ezt a rémisztő hírt.
Az orosz csapatok feltartóztatatlanul törtek be a Kárpát-medencébe, a magyar hadsereg és a zsidó munkásszázadok szétzilálódtak. Apánk és számos munkaszolgálatos társa adott pillanatban elmaradtak a századtól és menekültek.
Egy útelágazásnál sajnos nem jó irányt választottak, az oroszok karjaiba rohantak, akik egyáltalán nem voltak meghatva attól, hogy fegyvertelen és üldözött zsidó kényszermunkásokkal találkoznak, az antiszemitizmus nem ismer határokat. Fogságba ejtették és újfent munkatáborba szállították őket malenkij robotra, ezúttal a szovjet hátországba. Apánktól úgy tudom, hogy a fogságot az Azovi tenger partján fekvő Taganrog nevű város közelében élte át (link).
Nehéz fizikai munkát végeztettek vele, egy alkalommal, vagonkirakáskor lecsúszott a magasból és kificamította a vállát, ami a későbbi évtizedekben is mozgáskorlátozottsággal és időnként visszatérő fájdalommal járt. Szerencsére összebarátkozott egy német katonaorvossal, a tábor orvosával, aki az első kínálkozó alkalommal javasolta apánk egészségügyi indokkal történő hazaküldését. Így egy év elteltével az elsők közt keveredett haza, ahol nagy családjából Zoli öccsén kívül senkit sem talált.
Ahogy apánk sírkövén látható, Petivel, Apám gyermekeivel, Mártival és Veronkával együtt a családból tíz kisgyermek esett áldozatul az 1944-ben őrjöngve öldöklő magyar-német antiszemitizmusnak. Tiszteletből és a szeretet jeleként álljon itt teljes névsoruk: Márti, Veronka, Peti, Lacika (Margit kisfia), Évike, Marian, Anikó, Ágika, Palkó és Lacika (Bözsi kisfia). Adjuk ehhez hozzá a szoros családhoz tartozó felnőtt áldozatok számát, öt Krausz nagynénémet, két házastársukat, Apám első feleségét és nagymamánkat. Döbbenetes számot kapunk: tizenkilenc.
Az ismeretlen nagynénék túlélő férjei közül egyet-kettőt megismerhettem. Miközben Margit és Nelli házastársai, Fischer Dezső és Fried Jenő a munkatáborból nem tértek vissza, néhányan, akárcsak apánk, túlélték a munkaszolgálatot. Így találkozhattunk Ilonka volt férjével, Bakonyi Andorral, akit Apám néha meglátogatott új győri családja körében is. Nagyon jól ismertük és szerettük Abelesz (háború után Angyal) Józsefet, Jóskust is, Aranka nagynénénk egykori férjét, aki a háború után felkerült Pestre, ahol aztán második házasságában élt. A hetvenes években náluk laktam albérletben.
Talán egyszer láttam Bözsi volt férjét is, Bandel Zolit, aki új családjával 1956-ban kivándorolt Izraelbe.
Tehát, 1946. Lehet újrakezdeni ilyen helyzetben?
Szüleink találkoznak
Apánk hazaérkezett. De „mondd, van-e ott haza még …?”
Szüleink futólag ismerték egymást még a háború előtti időkből. Talán köszönőviszonyban is lehettek, de akkor útjaik nem keresztezték egymást. Akkor Berci Natalkára, Ibi, leendő édesanyánk, Szabados Gézára talált. Berci és Géza is ismerték egymást, sőt a munkaszolgálatban is együtt voltak. 1945 előtt a győri zsidó közösség létszáma ötezerre rúgott, ami egy nagy falu népessége, ahol lényegében majdnem mindenki ismert mindenkit. Sokkoló, hogy közülük csak néhány százan jöttek vissza, a túlélők pedig jogosan gondolhatták, hogy nincs ott haza már.
Berci és Ibi végül is az összezsugorodott győri közösségben találtak egymásra. A nagyon hasonló családi dráma és a kölcsönös vonzalom hozta őket össze a nagy korkülönbség dacára. Mondhatni, ellentétes pólusok vonzzák egymást: apánk racionális gondolkodású, sportos, vezetésre termett, társadalmi-politikai kérdések iránt érdeklődő egyéniségével állt szemben anyánk inkább romantikus, múltba néző és a múltat feldolgozni képtelen, apa komplexummal terhelt (vagy megáldott?), akaratos egyénisége. Az évek hosszú során köztük a legerősebb kapoccsá a mi irántunk érzett feltétel nélküli odaadás és szeretet vált. A köztük felmerült kisebb-nagyobb konfliktusok ennek jegyében mindig feloldódtak.
Anyánk anyai családja: Braunok és Kohnok
Eddig zömében apánk emlékét idéztem. Ideje mamánk életét is bemutatni. Őt is többször kikérdeztük felmenőink kilétéről és adataikról, minek eredményeként sikerült összeállítani az ő családfáját is.
Pár éve, egy 1956 óta Kanadában élő távoli rokona, a mamánkat hosszú betegsége alatt többször telefonon megkereső Takács / Friedlaender Mari közvetítésével eljutottam Bíró / Braun Gabihoz, aki Budapesten élt. Mindkettőjükkel csak kisfiúként találkoztam, mivel mamánk laza kapcsolatot tartott a távoli unokatestvérekkel, kikkel a tényleges rokoni szálat, csak ükszüleink szintjén lehetett megtalálni. Nos, Bíró Gabi elküldte nekem az általa készített családfát, melyben a Keller- és Braun-ági anyai felmenőink nagy számban megjelennek.
Édesanyánk legszorosabb családja – készítette: PKR
Sokszor elmélázok azon, hogy kiemelkedő személyekről az járja: régi, történelmi családból származik. Vajon ez miféle dicsőség, hiszen minden egyes ma élő személy kényszerűen valamilyen ősi, történelmi családból származik, biológiailag nem lehet másként. Ezzel együtt, ugyancsak elámultam, mikor a Bíró Gabi által gyűjtött részletek anyai családunk anyai ágát, azaz a Braun vonalat egészen 1791-ig vezeti vissza. Ekkor született Braun Jakab Kalmar-ban. Nem semmi! Már szinte ősi, „magyar nemesi család” leszármazottjának érzem magam! A Google szerint Kalmar egy jelentős múltú svéd város, vajon erről a városról van-e szó? Vagy talán, Colmar-ról a svájci-francia-német határ közös pontjához közel, Európa közepén? Minden esetre, a távoli Svédország nehezen képzelhető el, mint kiindulási hely. Braun Jakab felesége, Hani 1794-es születésű.
Braun Hermina, mamánk anyai nagymamája, egyenesági leszármazottja a 18. századi Braun Jakabnak. E Jakab legkisebb fiának, az 1834-es születésű Dávidnak, Anyám anyai ükapjának lehetett egy fia, aki 1860 körül születhetett. Az ő lánya Braun Hermina (1882-1944), ki mamánk szeretett anyai nagymamája, a mi egyik dédanyánk. Őt vette feleségül dédpapánk, Kohn Mihály (Muki) (1876-1944). Halálukat Auschwitz-ban lelték.
Mielőtt tovább gabalyítanám az áttekinthetetlen leszármazási gubancokat, lazításul hadd meséljem el, hogy a családi legenda szerint egyszer Mihály (Muki) dédapánk Pesten járt a rokonoknál. Hermina dédmamánk Győrből telefonon kérdezte a rokonokat, hogy van a férje, Muki. Muki …? Hát van egy kis baj, éppen fölmászott … a karnisra – hallatszott a megdöbbentő válasz … ugyanis a pesti rokonok házi mókusát is … Mukinak hívták.
Muki dédpapám egyébként kávéházi állatkereskedőként talán sosem látott élő marhát, ezzel együtt bátran, ügyesen és haszonnal adta-vette az állatokat a győri kávéházi „állattőzsdén” más állatkereskedőkkel egyetemben.
Érdemes még elidőzni a Braun ág felfejtésén, főleg azért, mert abban már Braun Hermina dédanyánk szintjén megjelenik néhány olyan szereplő, akit még mi is ismertünk. Ilyen volt (Braun) Róza néni, Hermina nővére. Róza néni szinte őskövületként, majdnem 100 éves koráig élt Pesten. Persze, ha belegondolok, jóval később mamánk is 97 éves korában ment el. Többször jártunk Róza néninél Pesten, a Trefort utcában, ahol csak ült egy nagy karosszékben, alig szólt, foga már egy sem, és nekünk, kisgyerekként puszit kellett adni „szúrós” arcára. Féltem tőle, mai fejjel igazságtalanul. Ijedtségemet csak fokozta, hogy láb nélkül született Jancsi nevű fia alacsony, guruló kis sámlin, kézben tartott fadarabok segítségével közlekedett a lakásban. Igazán barátságos ember volt, mégis szorongásomban alig mertem vele szót váltani és emlékképe ma is elborzaszt. Külsőségen alapuló előítélet, ma már tudom. Róza néni másik gyermeke Kata néni volt, akivel gyermekkorunkban gyakran találkoztunk Pesten, vagy Győrben, sokszor vigyázott ránk kisgyermek korunkban és gyakran gyártotta nekünk kedvencünket, a túrós palacsintát sok-sok túróval.
Kata néni mesélte, hogy egyik nagybátyja, Braun Gyula, vasútmérnök, élete nagy részét Törökországban töltötte. Mikor hazajött, vagy csak haza látogatott a 20. század elején, egy kis török asztalkát ajándékozott nővérének, Katának, melyet aztán tőle mi örököltünk a 70-es évek végén. Családi ereklye a távoli múltból.
Hermina dédmamánk és Róza néni másik két fivérétől származnak azok a Braunok, akik elvezetnek Braun Takács Irénke nénihez, a kanadai Takács Mari mamájához és a már említett Bíró Gabihoz is.
Álljunk meg ismét egy pillanatra. Irénke néni, Mari és Takács Pista, Irénke második férje, az 1956-os események alkalmából Győrön keresztül hagyták el Magyarországot. Nálunk töltöttek talán egy éjszakát és úgy volt, hogy mi is velük tartunk Nyugatra. Andris bátyámmal együtt, ő hét- én hatévesként, teljes menetfelszerelésben, a várható hideg téli „gyalogkirándulásra” készülve több réteg ruhába burkolva, bakancsban vártuk az indulást. Hajnalban megérkezett az előre kialkudott teherautó. Takácsék mentek, mi meg maradtunk. Mamánk hárításai láttán, apánk nem merte egyedül vállalni a „disszidálással” járó óriási felelősséget, ahogy mondta, 53 évesen nem tud még egy új életet kezdeni. Ezekben a napokban indult útnak nagybátyánk, Zoli, Ausztráliába Magda nénivel és két unokatestvérünkkel, Mártival és Magdival.
Mamánk apai rokonsága: a Keller/Kolarik ág
Áttérek röviden mamánk apai ági őseire is. Az idevágó ismereteimet szintén anyánktól szedtem össze, talán túl későn, amikor már csak a lényegre emlékezett és arra sem teljes mértékben. Így aztán az áttekintés kényszerűen egyszerűbb, mint a Braun ágon.
Apai ágon Keller Jakab dédapánk pontos születési évszámát csak becsülni tudnám. Másik dédapánkhoz mérten szerény körülmények között élt, kosárfonással foglalkozott. Kétszer nősült, első házasságából két fia született. Második felesége Koralik Berta. Nagyapánk, anyánk szeretett apja, Keller Sándor 1886/87-ben tőle jött a világra. Keller Sándor Kohn Margittal 1919/20-ban házasodott össze. E ponton találkozott a Braun/Kohn és a Keller/Kolarik család. Az itt felsoroltak valamennyien Auschwitzban haltak meg.
Mamánk, Sándor és Margit egyetlen gyermekeként 1921. július 10-én született Győrben.
Mamánk szüleinek élete
Keller Sándor nagyapánk szülei kosárfonó üzletét nem vette át. Rövidáru nagykereskedést nyitott a győri Deák Ferenc utcában, amiből bizony nem gazdagodott meg. A „csúcson” két segéddel dolgozott. Mamánk elmondása szerint kora reggeltől késő estig a bolti raktárban végezte az üzlet adminisztrációs munkáját: rendelések, árufeladások, készletezés, számlázás, könyvelés és így tovább. Ebédre hazatért az egy sarokra, a Baross úton található bérlakásukba, ahol együtt ebédelt a család.
Állandó pénzzavarral küszködött, felesége, Margit nagyanyánk szerette a szép ruhákat, nem nagyon nézte, honnan lesz rájuk költhető megtakarítás. Főzött és irányította a szobalányt, vidám dalokat, korabeli slágereket klampírozott a zongorán, ahogy mamánk mesélte. Időnként beült az bolt pénztárába, úgymond segíteni, de lehet, csak azért, hogy következő ruhája árát megkereshesse a pénztárgép fiókjában. Ebben anyánk, saját bevallása szerint, néha követte példáját. Margit nagyanyánk molett asszony volt, szerette a jó ízeket, no és az édességet. Anyám, mint mondtam, imádta papáját, Sándor nagyapánkat, és kitüntetett szeretet kapcsolta anyai nagyszüleihez, Kohn Mihályhoz és Herminához. Mihály nem egyszer kisegítette vejét, Keller nagyapánkat anyagi nehézségeiből. Jól jövedelmeztek a marhák.
Hermina néni főzte a nagyünnepi ebédeket és vacsorákat. Viszonylag nagy, emeletes házukban jöttek össze ilyenkor a Kossuth Lajos utcában, nem messze a győri neológ zsinagógától. A földszinti lakásokat bérbe adták. Egyik bérlője a kritikus napokban galád módon feljelentette a magyar és német hatóságoknál anyánk nagyapáját, a jómódban élő háztulajdonost.
Két napig ütlegelték, hogy kiszedjék belőle, mit és hol rejteget. Senki nem tudta meg, hogyan szabadult ki arra a rövid időre, ami még a gettósításig és a deportálásig maradt. „Psszt”, ismételgette, nem szabad erről semmit mondanom. Így mesélte mamánk, aki szinte gondtalan életet élt egészen 1944-ig.
„Kékvér”, szokta emlegetni apánk már közös életük során, félig komolyan, félig viccesen, oly nagy volt a kontraszt a szigeti proli és a belvárosi, kispolgári családok életvitelében és lehetőségeiben. A különbségek 1944 nyarán tragikusan kiegyenlítődtek.
Mamánk ifjúsága
Anyám felhőtlen ifjúságát már említettem.
Anyánk a hitközség működtette elemi iskolába járt, csillagát-bogarát, ahogy kisunokáját hívta, naponta kísérte oda Kohn Mihály nagypapa. Mamánk többször emlegette a hittan tanítót, kit nem kedvelt szigorúsága miatt. Továbbtanulásra a praktikus ismereteket adó kereskedelmi középiskolát választotta szülői támogatással és ma sem értem, miért nem érettségizett le, bár a záróosztályt is elvégezte. Hiányozhatott a szülői szigor vagy az egyéni akarat és a kitartás? Táncolni, moziba gyakran járt mamájával és barátnőkkel, néha Pesten is, felkeresve az ott élő rokonságot, Róza nénit és Kata nénit biztosan.
Csinos lévén nyüzsögtek körülötte a fiúk. Nyaranta Balatonfüreden és Hévízen töltött néhány hetet mamája és a nagyszülők kíséretében. Az iskolapadból kikerülve szakmát illett / kellett tanulnia, kalaposságra adta a fejét. Vogl Bözsi Győrben, Rotschild Klára Pesten voltak a tanítómesterek, a Váci utcai Rotschild szalonban azonban csak néhány hetet dolgozott, lehet, hogy ez alibiként szolgált hosszabb pesti kiruccanásához.
Tehát mamánk körül fiatalemberek sokasága zsongott, de ő a kényeztető apai biztonságot választotta a nála 21 évvel idősebb, gyermekes, elvált férfit, Szabados Géza személyében. E találkozás már a legnehezebb időkre esett, esküvőjüket 1944 elején tartották. Géza egy kisebb győri szállítmányozási vállalat tulajdonos igazgatójaként dolgozott.
Csak pár hétig élhettek együtt, Géza rövidesen munkaszolgálatos behívót kapott.
Mamánk a tragikus időkben
Mamánk életét 1944-ben kettétörte a család elhurcolása. Egyetlen egyszer látogathatta meg férjét, Szabados Gézát a munkatáborban. Micsoda drámai előjel, hogy e látogatás éppen 1944. március 19-re, a német csapatok bevonulásának napjára esett. Többé nem találkoztak. Eichmann és néhány német bűntársa magyarországi megjelenésével, de mindenekelőtt Horthy és a magyar kormány szervezésében több százezer magyar állami hivatalnok, csendőr és vasutas hatékony közreműködésével, a közvélemény nem is hallgatólagos egyetértésével a drámai események felgyorsultak.
Néhány hét leforgása alatt mamánkat és egész családját a többi győri zsidóval együtt a Győr-szigeti gettóba, a Budai úti barakkokba, majd 1944 júniusában Auschwitz-ba deportálták. Onnan mamánk megjárta Brémát és Bergen-Belsen-t. E tragédiából a családból egyes-egyedül menekült meg, no meg férje, Szabados Géza kamasz lánya, Panni, aki szorosan összetartott mamánkkal a lágerben. Mamánk már említett visszaemlékezéseiben részletezi a lágerekben átélteket.
Megpróbálom összeadni mamánk családjának meggyilkolt tagjait is. Tizenkét főt számolok össze a szűk családban, de a családfa pontatlanságai és ismereteim hiányosságai nem teszik lehetővé a pontos számvetést a távolabbi rokonságról. Ezért a valóság ezt a számot minden bizonnyal meghaladja. Mama soha, még új családja és két fiúgyermeke születésének dacára sem heverte ki ezt a borzasztó veszteséget. Mélabúi, félelmei, depressziói, vagy ahogy összefoglalóan szokás volt mondani, „rossz idegei”, de talán még testi bajainak is egy része erre a rettenetes traumára vezethetők vissza.
A háború után
Mamánkat a bergen-belseni táborban az angolok szabadították fel. Összeszedte magát és 1945 őszén hazatért, szemben sok túlélő társával, akik nem akarták újra látni Magyarországot, ahol a családjukat ért barbárság megtörténhetett. Sejtette, tudhatta, hogy szülei és nagyszülei már nem élnek, de abban nagyon reménykedett, hogy férje, Géza a munkaszolgálatból visszatér. Az utolsó hír róla úgy szólt, hogy küszöbönálló szabadulásakor századával valahol Erdélyben vonatoztatták, amikor is a kezén keletkezett csúnya fekély miatt egy állomáson leszállt, hogy orvost kerítsen. Senki soha többé nem hallott róla.
Anyánk családjának hajdani győri bérlakásában már idegenek éltek, mivel a győri hatóságok nem késlekedtek a kiürített zsidó-lakásokat árja, magyar családok részére átadni. Így megmenekült barátoknál kapott ideiglenes szállást. Géza korábbi alkalmazottja, Krausz Miklós, akivel Pesten gyerekként mi is találkoztunk, visszatért és ismét dolgozni kezdett a Szabados Géza szállítmányozási irodájában, ahonnan mamánkat az elkövetkező hónapokban anyagilag támogatta. Némi reményt keltő fejleménynek számított, hogy dédapánk által a világégés előtt az ifjú házasok részére megrendelt és előre kifizetett koloniál bútor együttest a becsületes győri asztalos anyánknak visszatérte után hiány nélkül leszállította. E garnitúrából családunk birtokában még ma is több darab található.
Anyánk útja az apánkkal történt találkozásig vezetett, ahogy erről már fentebb írtam. Leendő apánk, Gézához hasonlóan, tizennyolc többlet évével és nagy élettapasztalatával mamánk szilárd támaszává vált.
Kisebb-nagyobb kitérőkkel így jutottam el közvetlen felmenőink, azaz a sor végén lévő mamánk és papánk sorsának összefonódásához.
xxx
E ponttól új fejezet kezdődött, új történet, majd talán valaki ezt is megírja.
xxx
Epilógus helyett:
Mamánk és papánk 1955-ben – fotó fényképről: Krausz András
Készült 2020-2021-es „Covid napló”-m alapján.
Írta, szerkesztette, angol fordítás: Krausz Péter