Nem egy kirívó, s egyéni borzalmasságában kábító eset
1957-ben a Yad Vashem nagyszabású nemzetközi esszé-pályázatot hirdetett meg. Célja minél több személyes emlék gyűjtése volt a megtizedelt zsidó közösségekről és a zsidók Soá alatti sorsáról a jövendő generációk számára. A pályázat célja a holokauszt emlékének megőrzése volt, és annak biztosítása, hogy a világ soha ne felejtse el a zsidó nép ellen elkövetett atrocitásokat. A résztvevők választhattak, hogy egyetlen eseményről írnak, vagy elbeszélik történetüket a háború teljes időszakáról. Személyes élményeik kapcsolódhattak például a gettókhoz, a munkaszolgálathoz, a deportáláshoz, a koncentrációs táborokhoz, a felszabadításhoz, a meneküléshez vagy az alijához.
A jelentkezőket arra kérték, hogy a fogalmazványokban írjanak a közösségek életéről, a zsidóellenes politikáról, az ellenállásról, a zsidók és nem zsidók közötti kapcsolatokról. Fontos szempont volt, hogy a szerzők ne csak általános eseményeket írjanak le, hanem a vészkorszak alatti mindennapi életet is. A Yad Vashem külön kihangsúlyozta, hogy a szerzők kizárólag személyes történetüket vessék papírra, ne azt, amit mástól hallottak vagy olvastak. A szerzőknek megígérték, hogy memoárjaikat csak történészek fogják látni, hozzájárulásuk nélkül semmit sem fognak közzétenni. Ma azonban már az írások hozzáférhetőek a Yad Vashem honlapján digitalizált formában. Publikációkban minden valószínűség szerint még nem használtak fel őket.
A felhívásra tizenöt országból kétszáz mű érkezett be. Ez hatalmas számnak számított, mivel tizenkét évvel a háború után a holokauszt túlélői nem, vagy csak ritkán beszéltek a velük történtekről, és akkor is leginkább csak szűk családi körön belül.
Olyan szerzőktől is érkeztek be pályaművek, akik Magyarországon vagy a környező országok magyarlakta területein születtek, illetve éltek. Ilyen például Beregi Éva, aki egy Kasztner-vonattal el tudta hagyni az országot, vagy Horovitz Gábor, aki egy színjáték formájában, héber nyelven írta le az átélteket, illetve a Raoul Wallenberg által megmenekített Zvi Erez története.
A pályaművek között szerepel a győri születésű Keller Helén munkája, amely a Yad Vashem Archive O.39/65 iktatószám alatt található meg. Hat oldalon keresztül, szűkszavúan, hűvös tárgyilagossággal összegzi a holokauszt alatt történteket, majd útját férjével Erec Izrael felé. Az értekezés elején kiderül, sokáig habozott, jelentkezzen-e egyáltalán a pályázatra, mivel egy korábbi verses alkotását egyetlen izraeli lap sem volt hajlandó közölni. Végül – ahogy írja – egy „őskeresztény” újság, a New York-ban kiadott „Az ember” publikálta „Az elszabadult pokol” címen.
Helén 1928-ban, egy asszimilált zsidó kereskedőcsaládba született. A rokonság nagy része korán kikeresztelkedett, csak az ő családja maradt meg zsidónak, jóllehet ők sem gyakorolták a vallást. 1939-ben a numerus claususra hivatkozással a fiatal lányt nem vették fel az állami gimnáziumba. Egy keresztény iskolában lehetősége volt tanulni, ahol rendesen bántak vele, nem volt kitéve diszkriminációnak. Mégis egyre jobban erősödött benne a zsidó öntudat. 1943 őszétől már ebbe az iskolába sem járhatott, így a debreceni zsidó iskola magántanulója lett.
Közben édesapját 1940-ben behívták munkaszolgálatra, ahol a súlyos bántalmazások miatt megrokkant és leszerelték. 1944 márciusában elvették Kellerék üzletét és lakását, majd a győri gettóba telepítették őket. A deportálás előtt az édesanyja javasolta, hogy a család legyen öngyilkos, de Helén ellenállása miatt a tervet végül elvetették. Lehetősége lett volna megszökni, de „…féltem egyedül hagyni anyámat. Ma hálát adok érte a sorsnak, hogy akkor vállaltam a közös utat, mert különben nem tudtam volna magamnak megbocsájtani anyám halálát.”
Auschwitz-Birkenauba kerültek, ahol a mama védelmére kelve összetűzésbe került a „Lagerälteste”-vel. Bátorsága miatt egyfajta tiszteletet érdemelt ki nála, és a későbbiekben még segítette is őt. Megjárták Ravensbrück és Berlin Reinickendorf-Ost poklát. Egy szelekció alkalmával legyengült anyját elvitték, de az utolsó pillanatban, hihetetlen lélekjelenléttel sikerült kimentenie egy zárt helyiségből, amiről később kiderült, hogy a gázkamra volt. Több olyan esetről is beszámol Helén, amikor határozottsága mentette meg a mamája életét. A háború végnapjaiban sáncot kellett építeniük Berlin környékén, végül egy halálmenettel Sachsenhausen felé terelték őket. Oda már nem érkeztek meg, mert az őreik megszöktek és a Vörös Hadsereg szabadította fel a foglyokat.
Győrbe visszatérve nem sokáig volt maradása, hiszen mindenüket széthordták, idegenként bántak vele. Inkább Budapestre ment. Ott ismerkedett meg későbbi férjével (feltehetően József volt a vezetékneve, ez nem derül ki egyértelműen), akivel illegálisan elhagyták Magyarországot.
Olaszországon keresztül akartak alijázni, de két évig ottrekedtek. Rómában házasodtak össze. Átszöktek Franciaországba, de visszatoloncolták őket, végül Olaszországban tudtak egy illegális bevándorlóhajóra szállni – ekkor már volt egy kisbabájuk is. Végül egy ciprusi internálótáboron keresztül érkeztek 1947 novemberében Haifába. Izraelben sem volt könnyű az életük. Szobrász férje egy kertészetben kapott állást, majd önkéntesként harcolt az első arab-izraeli háborúban, később a rendőrségnél helyezkedett el. Közben megszületett a második gyermekük. Helén tanítónő lett, egészségi állapota megromlott.
Itt ér véget József Keller Helén elbeszélése. Sajnos nem tudni, mi lett a további sorsa, mint ahogy azt sem derül ki, mi történt szüleivel. A Yad Vashem tanúsítványa szerint az édesanyját Ravensbrückben meggyilkolták.
„Nem egy kirívó, s egyéni borzalmasságában kábító esettel foglalkozom munkámban, hanem a zsidóság egyetemes, szörnyű tragédiáját akartam odakiáltani népünknek; azt, hogy ne feledjetek! És másokat se engedjetek felejteni!” – írja Keller József Helén a bevezetőben.
Írta: Polgár György
Köszönetnyilvánítás
Köszönet illeti unokatestvéremet, Esther Bánkit, a hollandiai Van ‘t Lindenhoutmuseum igazgatóját, aki felhívta figyelmemet József Keller Helén pályamunkájára
és
Anna Rinenberget, a Yad Vashem levéltárának a munkatársát a kapott háttérinformációkért. Yad Vashem iktatószám: Yad Vashem Archive O.39/65.
Epilógus Keller Helén történetéhez
Váradi Katalin olvasónk, akinek édesapja ismerte Keller Helén papáját, az alábbiakat írta:
„Majdnem biztos vagyok benne, hogy Keller Helláról van szó, aki édesapám ifjúkori barátjának, Keller Lajosnak a lánya.
Hellával jóval a rendszerváltás után édesapámon keresztül ismerkedtem meg, akkor már nem tanított, hanem profi könyvelő volt. A férje Menyhért Bar Josafat – Máramarosszigetről származott – nagyon domináns személyiség volt. Akkoriban tudomásom szerint a hadseregnél dolgozott és mint festő volt nemzetközileg is ismert. Két fiuk született, az idősebb, Ici építész volt és négy gyerek apukája, viszonylag fiatalon halt meg. A kisebbik fia rendőrként lerokkant és azután természetgyógyász lett, neki valószínűleg két gyereke született.
Hella többször járt Magyarországon – az unokáival is. Egy alkalommal egyik régi iskolájában a diákokkal a holokausztról beszélgetett és ők ígéretükhöz híven időnként meglátogatták édesapja sírját. Később leginkább emailben tartottuk a kapcsolatot, de ez megszakadt. Próbáltam izraeli ismerősökön keresztül a nyomára akadni, de mivel Menyhért halála után többször költözött, ez nem sikerült.”
Férje, akinek héber neve Yehuda Bar Yoshafat lett, szobrokat és festményeket alkotott, amelyek időnként még ma is megjelennek árveréseken. Róla ezt lehet tudni az internet jóvoltából:
„Yehuda Bar Yoshafat (1922-1993) festészetet és szobrászatot tanult a Budapesti akadémián a neves magyar művésznél, Kisfaludy Strobl Zsigmondnál. A holokauszt idején egyik munkatáborból a másikba vitték, többször megszökött, majd halálra ítélték, de csodával határos módon életben maradt. 1945 és 1947 között Olaszországban élt, ahol sor került első két önálló kiállítására. 1947. novemberében Izraelbe emigrált. 1955 és1983 között hét önálló szobrászati és festészeti kiállítása volt Izrael-szerte.
1982. márciusában huszonkilenc alkotása díszítette a theresienstadti gettóban írt Atlantisz császára című operaelőadást, amelyet a Tel Aviv-i Kultúrpalota (Heichal Hatarbut) Charles Bronfman Auditoriumában adtak elő. Alapító tagja volt a Be’er Sheva-i és Déli Festők-Szobrászok Szövetségének.”
Forrás: invaluable.com
Köszönöm Váradi Katalinnak az értékes információt és Esther Bánkinak a győri lista megküldését.
Polgár György