Frigyes (Győr, 1880. január 22 – Budapest, 1956. február 28) magyar matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Riesz Marcell matematikus bátyja. A két fiú a zsidó Riesz Ignác győri orvos és Nagel Szidónia fia.
Legfontosabb felismerése az, hogy a függvények közötti összeadás, számmal szorzás és skaláris szorzás műveletét alkalmasan definiálva, a függvények egy széles osztálya ugyanúgy viselkedik, mint a vektorok. E gondolat jelentőségének fölismerésével Riesz Maurice René Fréchet-vel és Stefan Banachhal együtt a funkcionálanalízis megalapítójává vált. A funkcionálanalízis az algebra, az analízis és a geometria módszereit egyesítő átfogó elmélet. Legismertebb eredménye a valós függvénytan köréből ismert Riesz-Fischer-tétel.
Felsőfokú tanulmányokat a zürichi műegyetemen (1897-99), a budapesti egyetemen (1899-1901) és a göttingeni egyetemen (1901-02) folytatott. Rövidebb ideig középiskolában tanított, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre került, mely a trianoni békeszerződés miatt 1921-ben Szegedre költözött. Riesz a szegedi egyetem matematikai intézet, majd 1929-től a Bolyai Intézet vezető professzora volt 1946-ig.
Riesz Frigyes egyetemi díszben
Neumann János úgy látta jónak, ha a Szegeden létrejött világhírű matematikai centrum együtt marad: Riesz, Haar Alfréd, Kerékjártó Béla. Kétségtelen, hogy 1930 táján Szeged volt a világon az a hely, ahol a klasszikus függvénytant és a funkcionálanalízist a legmagasabb színvonalon lehetett tanulni. Nem véletlen, hogy Marshall Stone, a Harvard egyetem professzora, a funkcionálanalízis első monográfiájának a szerzője, Szegedre küldte tanulni munkatársát.
Riesz meghirdette a Függvényoperációk, majd a Hilbert terek elmélete és az Integrálegyenletek című előadásokat is. Mindezek az 1940-es évek végére könyvvé ötvöződtek és megszületett a funkcionálanalízis átfogó, példátlan sikerű tankönyve. Különösen nagy jelentőségű a Haar Alfréddal közösen indított Acta Scientiarum Mathematicarum című szakfolyóirat, mely a mai napig világszínvonalú a matematikai szaklapok között.
Amikor 1940. október 19-én a Ferenc József Tudományegyetem visszaköltözött Kolozsvárra, Riesz nem ment oda idős kora miatt, hanem átkérte magát az éppen megalakuló budapesti Horthy Miklós Tudományegyetemre, s vezette továbbra is a Bolyai Intézetet. 1946-tól haláláig a budapesti tudományegyetemen (akkori Pázmány Péter Tudományegyetem, majd 1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) tanszékvezető egyetemi tanárként működött.
Riesz Frigyes kiemelkedő tudományos eredményeire és nagy nemzetközi (el)ismertségére tekintettel még a legnehezebb időkben is kivételes elbánásban részesült. Így például 1943 novemberében szolgálati útlevelet, kiutazási engedélyt és úti ellátmányt kapott genfi előadásokhoz. Riesz Frigyes egyébként felvarrta a megalázó sárga csillagot, de mindig felső kabátot húzott fölé … 1944 júliusában nyugdíjazták, de még augusztusban (!) néhány más zsidó származású professzorral együtt visszanyerte az állását.
A testvérek győri emléktáblájának avatásakor Marcell Svédországban élő leszármazottjai jelen voltak. Jártak a győri zsidó hitközség irodájában is, ahol az anyakönyvben megkeresték a testvérek születési bejegyzéseit (a hitközség tájékoztatása alapján).
Riesz életét a matematika töltötte ki. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint Puskás Öcsivel történt találkozása. 1954 kora tavasza, Prága, a csehszlovák főváros repülőtere. Az egyik fotelbe korosabb úr telepszik, a közelében két fiatalember ül le. Az idős férfi olvas. Közben, mert magyar szót hall, érdeklődve fordul a fiatalok felé, tudakolva, merre lesz az út. Amszterdamba megyünk, barátságos mérkőzésre – feleli az egyik.
Puskás és Lóránt együtt örülnek
Hamar kiderül: mindhárman Pestről jöttek, onnét nincs közvetlen járat, így Prágából repülnek tovább, a férfi Párizsba, egy konferenciára, a fiúk Brüsszelen keresztül Amszterdamba. Ott lesz a meccs. De mégis, milyen mérkőzés? – érdeklődik a magányos utas. – Hát mi más lenne, foci – válaszol egyikük, öntudattal, enyhén emelt hangon, és hozzáteszi még, hátha a tájékozatlan kérdező így megérti: futball, kérem szépen, futball! Aztán a társára bök: – Ő itt Lóránt Gyula, a sokszoros válogatott középhátvéd, talán hallott róla. Én pedig a Puskás vagyok.
Puskás Ferenc, a világhírű futballista, aki nem ismerte Riesz Frigyest
Riesz Frigyes, a világhírű matematikus, aki nem ismerte Puskás Lajost
Az idős úr mosolyogva biccent, bemutatkozik, kissé elmélázik, megszívja a pipáját, majd jön az újabb kérdés Puskáshoz: – És maga is futballista?
(Az anekdotát közölte Varga János székesfehérvári matematikatanár.)
Riesz Marcell
Marcell (Győr, 1886. november 16 – Lund (Svédország), 1969. szeptember 4), egyetemi tanár, Frigyes ugyancsak matematikus öccse.
Riesz Marcell professzor, Fejér Lipót tanítványa
Fejér Lipótnál doktorált a Budapesti Tudományegyetemen. 1911-ben Svédországba költözött. 1911-től 1925-ig a stockholmi egyetemen oktatott. 1926-tól 1952-ig a lundi egyetemen volt professzor. Nyugdíjba vonulása után 10 évet amerikai egyetemeken töltött. 1962-ben tért vissza Lundba, és ott is halt meg 1969-ben.
1936-ban a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagjává választották.
Riesz Marcell a trigonometrikus sorokkal foglalkozott. Ő vezette be a Riesz-függvényt és bátyjával együtt bebizonyította az azóta Riesz testvérek tétele néven ismert állítást. 1930 után érdeklődése a potenciálelmélet és a parciális differenciálegyenletek elmélete felé fordult. Az 1940-es, 1950-es években Riesz a Clifford-algebrákon dolgozott.
Kovács I. Gábor: Magyarországi zsidó és zsidó származású egyetemi tanárok sorsa a holokauszt erőterében 1930-tól 1945-ig (cikk), 2015. Kovács I. Gábor (szerk): Diszkrimináció, emancipáció, asszimiláció. Magyarországi egyetemi tanárok adattára I. Zsidó és zsidó származású egyetemi tanárok. Történeti elitkutatások – Historical Elite Research. Budapest, Eötvös kiadó: 2012. p. 172 alapján
Miközben leülök, hogy megírjam családom rövid történetét, elborzasztanak az aktuális napi híradások. Már több mint hat hete, hogy az oroszok megszállták Ukrajnát. A rombolás és a pusztítás elsöprő! Annyi emléket idéz fel az 1956-os magyar felkelésről. Emlékszem, ahogy hétéves koromban a győri Aradi Vértanuk utcai második emeleti ablakunkból néztem, ahogy az orosz tankok elvonulnak előttünk. Anyukám kiabált, hogy menjek el az ablakból, mert a katonáknak fegyverük van.
Az 1930-as évek végén kezdődő geopolitikai eseményekig szüleim büszkék voltak magyar származásukra. Zsidó felmenőik, amennyire nyomon tudjuk követni, a magyarok földjén éltek hosszú évszázadokon át.
Anyuka, született Perl Zsuzsanna, 1921 augusztusában, Győrsövényházán nőtt fel. Szeretetteljes családi környezetből származott, amely a szüleiből, két nővéréből és két fiútestvéréből állt. Édesapja kocsmáros, hentes és százholdas búzatermelő gazda volt. Több tucat alkalmazottat irányított. Anyuka leírta, hogy nagyon boldog gyermekkora volt. Szülei szigorúak voltak és magas elvárásokat támasztottak. A családja egyike volt a falujukban élő két zsidó családnak. Katolikus általános iskolába járt (az egyetlen iskolába a faluban), és szerette nekünk elmesélni, hogy a katekizmusban ő volt a legjobb tanuló. Anyu szüleinek egy közeli városból kellett felfogadniuk egy héber tanárt, hogy megtanítsa őt és testvéreit héberül olvasni, és megismerjék az imákat és bibliai történeteket. Hasonlóképpen, a családnak egy másik közeli faluba kellett elgyalogolnia, hogy részt vegyen a nagyünnepi istentiszteleteken és más vallási ügyekben járjanak el.
Anyuka (j) testvéreivel, Miklóssal, Gyöngyivel és Sárival (féltestvérük), 1926-27körül
Anyának és testvéreinek még messzebbre, Győrbe kellett utazniuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Ez egy költséges vállalkozás volt, amit még tetézett, hogy naponta kellett kocsival, majd vonattal utazniuk. Az oktatás értékét a Perl-gyerekekbe szinte beleoltották. De mire Anya tizenkilenc évesen elvégezte a kereskedelmi főiskolát, nem talált munkát, mint a többi öt zsidó lány az osztályából. Végül szerencséje volt, és Budapesten egy laboratóriumban dolgozhatott, így eltarthatta magát.
Amikor a nácik 1944-ben megszállták Magyarországot, a zsidókat arra kényszerítették, viseljék a ruhájukon az élénksárga csillagot, hogy azonosítsák, zaklassák és leköpjék őket, kifosszák üzleteiket. Hónapokon belül összeszedték édesanyám családját és koncentrációs táborokba vitték. Anyámat és fiatalabb húgát, Gyöngyit Budapesten gyűjtötték össze, és először, közel fagyos hidegben az ausztriai Lichtenwörth táborba meneteltek. Ott hat nyomorúságos hónapig tartották fogva őket. Anya leírta azoknak a hónapoknak a körülményeit, az embertelenséget, az éhezést, a kegyetlenséget. Azt is elmesélte, hogy találkoztak néhány jószívű emberrel a közeli falvakból, akik, amikor csak tudtak, ételdarabkákat csempésztek be a foglyoknak.
Szerencsével, elszántsággal és lélekjelenléttel sikerült túlélnie a holokausztot. Családja többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Ő, a nővére, Gyöngyi, és a bátyja, Miklós, voltak az egyetlenek a családból, akik túlélték a borzalmat. Mindkét szülőjét, idősebb nővérét és öccsét az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg, számos nagynénjével, nagybátyjával, unokatestvérével és barátjával együtt. Mellesleg Anyukáját a negyvenhatodik születésnapján vitték a halálba.
A felszabadulás 1944. április 2-án, húsvét vasárnapján érkezett Lichtenwörthbe. Oroszok jöttek a táborba teherautónyi kenyérrel és konzervekkel. Az emberek ujjongtak, megölelték és megcsókolták a katonákat, akik megdöbbentek az éhező, mocskos tömeg láttán. Miután megerősödtek, végül visszatértek gyermekkori otthonukba, és nagy örömmel találkoztak ismét a többi túlélő családtaggal. Örömüket tompította szomorúságuk, amikor megtudták, hogy a többiek hogyan pusztultak el.
Apránként kezdték újjáépíteni az életüket. Anya és nővére egy kis lakást béreltek, és munkát találtak Győrben. A Perl-ház néhány holmiját barátok mentették meg számukra a deportálásuk után. A tárgyak között volt egy óra, amely a nedves rejtekhelyen megrozsdásodott. Anya körbe kérdezett, hogy ismer-e valaki egy zsidó órásmestert, aki esetleg meg tudná javítani az órát. Itt kezdődik az én személyes történetem.
Anyu elvitte az óráját Egri Jenőhöz, aki szintén holokauszt-túlélő volt, hogy megjavíttassa. Abban az időben kevés volt a pénz, ezért az órás a javításért fizetségként házi főtt ételt kért. Egri Jenő magányos volt, ezért sűrűn kezdte meglátogatni Anyát és a nővérét. Egymás iránti vonzódásuk nagyon rövid udvarlás után házassági ajánlatban csúcsosodott ki. Egy karácsonyi összejövetelen, amelyet Anya fiútestvérénél tartottak (aki egyébként középiskolai szerelmét vette el és áttért a katolikus hitre), Jenő (leendő Apám) a zsebébe nyúlt, és elővett öt jeggyűrűt. „Válassz egyet!”, mondta Anyának, és a többi már történelem. 1945. december 31-én egy helyi rabbi közreműködésével, hüpe alatt házasodtak össze egy egyszerű szertartás keretében, amelyen csak nagyon kevés családtag és barát vett részt.
Mamám és Papám, 1946
Apám története, amelyről sokkal kevesebbet tudok, mint Anyáméról, bizonyos szempontból még tragikusabb.
„Papa”, ahogy én hívtam, 1908. szeptember 2-án született Győrben, és az órásmesterséget tanulta ki, mert a zsidó fiúknak nem volt szabad belépniük sokféle szakmába. Édesapja, aki bútorasztalos volt, a család egyetlen tagjaként természetes halállal, szívrohamban halt meg, ötvenhét éves korában. Családjának többi tagja – az édesanyja és egyetlen nővére – a koncentrációs táborokban pusztult el.
Papám (2. j) szülei és nővére
Anya Apám második felesége volt. Apám korábbi házasságában két kislánya született, Éva és Marika. Anyjukkal együtt mindhárman a gázkamrák áldozatai lettek. Amikor a magyarországi zsidók többségét különböző koncentrációs táborokba hurcolták, leendő Apámat munkatáborokba küldték.
Papa kislányai, Éva és Marika, akiket Auschwitzban gyilkolták meg
Ritkán beszélt azokról az időkről. Nem tudok nagyobb borzalmat elképzelni annál, mint amikor az ember az egész családját ilyen tragikusan elveszíti. A „hagyományos bölcsesség” abban az időben az volt, hogy nem kell beszélni az élet fájdalmas részleteiről. Ha beszélünk róla, az csak ront a helyzeten. Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az én Apám természeténél fogva nagyon rokonszenves volt. Fiatalemberként egész Európát beutazta a motorján a barátaival. Lelkesen olvasott, szeretett énekelni és kártyázni, miközben keményen dolgozott.
Miután az oroszok a háború végén felszabadították Magyarországot, híveiket küldték a kormányzati helyek elfoglalására. A magyarokat a pártba való belépésre buzdították. Nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak, egy szép nagy társasházi lakásba költöztek Apám órás üzlete fölött. Apámat a kommunisták gazdag embernek tartották, aki szerintük a háború előtt ékszereket és aranyat rejtegetett. Mivel a magánvagyon nem volt megengedett, a kommunista rendőrség zaklatni kezdte. A nap és az éjszaka minden órájában dörömböltek az ajtónkon, és otthonunk minden centiméterét átkutatták a vélt zsákmány után.
A politikai helyzettől eltekintve, Anya kellemes, barátokkal teli társasági életről, a parkokban tett nagy sétákról és születésnapi ünnepségekről mesélt. Viszonylag kényelmesen éltünk tizenegy éven át, de a szüleim nem akarták ebben a rendszerben nevelni a gyerekeiket.
A „gyerekeik” alatt a bátyámat és engem kell érteni. Misi, akiből később Michael lett, 1947 szeptemberében született, én pedig tizenöt hónappal később. Az Éva nevet kaptam Apám első lánya után. Misit és engem nagyon szerettek, és minden lehetőség biztosítva neveltek fel.
Az egyetlen dolog, ami hiányzott a szüleimnek, az a szabadság volt. Amikor 1956 októberében a magyar hazafiak fellázadtak a szovjetek ellen, szüleim alapos megfontolás után a menekülés mellett döntöttek. Elbúcsúztak néhány barátjuktól és rokonuktól, és egy bérelt teherautón, egy másik zsidó családhoz csatlakozva, az osztrák határ felé vették az irányt. Ez 1956. november 10-én történt. Amikor a teherautó nem mehetett tovább, a másik családdal együtt gyalog kellett átkelnünk a határon – sáros terepen, amelyet a kiásott aknák lyukai tarkítottak. Kimerülten, mindössze két csomaggal, minden mást hátrahagyva, átkeltünk Ausztriába. Micsoda megkönnyebbülés!
Helyi falusiak fogadtak minket, akik segítettek eljutni az első menekülttáborba, ahol a szüleim csatlakoztak a többiekhez, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Tudták, hogy mit hagynak el, de azt nem, hogy hová mennek. Végül Bécsbe jutottunk, ahol Apám kitöltötte a kérelmeket, hogy Ausztráliába mehessünk. A szerencse úgy hozta, hogy találkoztunk egy amerikai hölggyel, aki magyar származású volt. A vele folytatott beszélgetés megváltoztatta szüleim jövőképét és terveit. A következő napon Apám megszerezte a szükséges nyomtatványokat, irány Amerika!
Néhány nappal később az Eisenhower akkori elnök által bérelt második katonai repülőgép fedélzetén az Egyesült Államokba tartottunk, és az első ötezer menekülttel együtt, állandó tartózkodási engedéllyel érkeztünk. Micsoda elképesztő szerencse!
Újság kivágások, 1956 és később
Amikor 1956. december 5-én leszálltunk San Francisco-ban, mi voltunk az első magyar menekültek, akik oda érkeztek. Még mindig emlékszem a csodálatos fogadtatásra – újságírók, fotósok, rádióinterjúk. A szüleink tolmácson keresztül elmondták a sajtónak, hogy mennyire hálásak, hogy erre a földre érkeztünk, és Apám a három újonnan megtanult angol szóval felvágva, tapsvihart kiváltva így szólt: „Isten áldja Amerikát!”.
Egy ideig mi voltunk a címlapon. A nyilvánosságnak köszönhetően munkát és lakást találtak. Anya egy gyermekruhagyárban kezdett dolgozni, Apát pedig (ideiglenesen) egy jóhírű óra- és ékszergyártó cég alkalmazta. Michaelt és engem gimnáziumba írattak be, és (többnyire) hírességként kezeltek. Gyorsan megtanultunk angolul, és teljesen elvesztettük az akcentusunkat. A szüleink esti iskolába jártak. Az ő előrehaladásuk lassúbb volt, de Anya folyékony németjével boldogultak. Egy barátjuk javaslatára, a szüleim a vezetéknevüket is amerikaibbra változtatták, Engelről Angelre. Egy idő után megvették az első autójukat: egy 1948-as Packardot ötven (!) dollárért. Szociális munkások segítségével megismerkedtek más magyarokkal, akik évekkel korábban érkeztek San Francisco-ba.
Néhány év múlva, amikor Apát elbocsátották a munkahelyéről, Los Angeles-be költöztünk. Új munkát kaptak és ismét barátságokat kötöttek, új társaságuk alakult ki. 1962-ben amerikai állampolgárok lettünk. Keményen dolgoztak, spóroltak, amennyit csak tudtak, így Anya tizennégy év különélés után először repülhetett Izraelbe, hogy meglátogassa a nővérét.
A los angeles-i munka nagy terhet jelentett Apánk számára. Naponta kellett a belvárosba utaznia. Szívproblémái lettek. Aztán egy kereskedelmi hírlevélben meglátott egy hirdetést egy Ontario CA-ban eladó ékszerüzletről. Az ötvenezer lakosú külváros családunk számára lehetőséget kínált, hogy nyugodtabb életmódot folytathassunk. Szüleink megvásárolták az üzletet és a szomszédos házat. Michael és én Ontarioban jártunk középiskolába. Mindannyian új barátokat szereztünk, miközben a régieket is megtartottuk. Jól éltünk, szép életet.
Michael és én is egyetemre kerültünk (UCLA). Ő jogi diplomát szerzett, én pedig szociális munka mesterképzést. A szüleink büszkék voltak, sok mindent elértek rövid idő alatt.
Mama és Papa 25. házassági évfordulójukon táncolnak, 1974
Michael és én is megházasodtunk, mindkettőnknek két gyermeke van, akik ma már felnőttek és maguk is szülők. Felnőtt életem nagy részében egészségügyi szociális munkásként dolgoztam, de csak részmunkaidőben, amikor a lányaim még kicsik voltak. A 65 éves kort elérve nyugdíjba mentem. A lányaim, akik most 44 és 46 évesek, csodálatos gyerekek, csodálatos felnőttek és szülők. A szülői szerep számukra sok öröm forrása.
A most 75 éves Michael még mindig élvezettel dolgozik. Szabadidejében lovagol. Állítása szerint a lovak és a lovaglás szeretete már gyermekkorában kezdődött, amikor a nyarakat nagybátyánk falujában, Sövényházán töltöttük.
Misi bátyám, a “cowboy”, 2010 körül
Sajnos Apám 1976-ban, 67 éves korában szívrohamban meghalt. Nincs kétségem afelől, hogy életének nehézségei hozzájárultak korai halálához. Részese lehetett Mike és az én esküvőmnek is, de mindössze 6 héttel az első unokái születése előtt meghalt. A mai napig szomorú vagyok, hogy lemaradt erről az örömről!
Egy barátom mutatott be leendő férjemnek, egy argentin orvosnak. Miután Los Angelesben összeházasodtunk, Laguna Hills CA-ba költöztünk. Egy kedves közösségben, a Nellie Gail Ranch-on éltünk, ahol felneveltük lányainkat, Nicole-t (1976) és Danielle-t (1978). Anya Ontarióból egy Casta del Sol nevű nyugdíjas közösségbe költözött, Mission Viejo városába, amely csak néhány mérföldre volt tőlünk. A frissen megözvegyült Anya fontos szerepet játszott az életünkben, miközben a családunk gyarapodott. Aktív családi életet éltünk, amely magában foglalta tagságunkat egy nagy reform zsidó gyülekezetben is. Mindkét lányunk mesterdiplomát szerzett, mindkettő a san francisco-i öböl környékén.
Mamám és unokái, 1990 körül
Anya mindig is nagyon fontos része volt a családunknak! Özvegyként új barátokat szerzett és sokat utazott, gyakran látogatta meg a világ minden szegletében, így Győrben is élő barátait és rokonait. Szeretett főzni és vendéget fogadni. Fantasztikus kapcsolata volt a gyermekeinkkel, akik csodálták, tisztelték és nagyon szerették! 1995-ben, 74 éves korában Anya csatlakozott édesapánkhoz a halálban. Minden egyes nap hiányzik nekünk. De megmaradtak drága emlékeink és ez egy igazi áldás!
Anya utolsó születésnapján Michael-lel és velem, 1995
A lányaim mindketten házasok, és mindketten két csodálatos unokával áldottak meg. Szoros kapcsolatot tudok ápolni a négy unokámmal, ahogy Anyukám hajdanán az övéivel…
Zoe (legidősebb lányunokám) Bat Mitzvah-ja, 2021 augusztusa
Nagyapám „Sándor” vagy „Sanyi” a XIX. század végén költözött a nyugat-magyarországi Győrbe – Jákob és Júlia fia volt -, és nem tudom, hogy egyenesen Burgenlandból vagy valamilyen köztes helyről. Egy Caroline Unger „Lina” nevű lányt vett feleségül, és végül Győrben a Batthyányi tér 8. szám alatti házat építette vagy lakta. Több mint tíz gyermekük született, nagyjából a következő sorrendben:
Mihály (Max), Charlotte (Sari), Armin, Emil, Imre (Emery), Eugen (Jenő), Flóra, Margit, Jolán, Laci, Feri.
Sajnos lehetséges, hogy kihagytam néhányat, és azt hiszem, voltak olyanok is, akik fiatalon haltak meg.
Mihály nagybátyám
Mindannyian a győri családi házban nőttek fel, ugyanott, ahol én is sok nyarat töltöttem kisgyerekként egészen a háború kitöréséig, amikor 14 éves lehettem. Régi, öreg ház volt, valószínűleg egy földbirtokosnak épült, mielőtt Győr városa arra a helyre terjeszkedett volna. Az egyemeletes épületet középen egy alagútnak látszó nagy bejárat szelte át, amelyen a régi időkben szekérrel is át lehetett hajtani. Inkább olyan volt, mint egy „tájház”. Miután ezen a kocsibejáraton átmentél, egy udvarra érkeztél, és láttad, hogy balra volt egy terasz és egy másik kisebb bejárat, ahol a mi családunk lakott, míg az udvar másik oldalán egy bérlőknek kiadott épületszárny.
A családi ház
Az udvar hátsó részében egy hatalmas, körülbelül kéthektáros kert pompázott, gyönyörű virágágyásokkal, sétányokkal és egy kővel kirakott ülőhellyel egy öreg gesztenyefa alatt. A kertet több gesztenyefa is díszítette.
A kertben: én, Apám Laci, Imre és Emil nagybátyáim, Varga Pali unokatestvérem és Margit nagynéném elöl ülve
A házba belépve azonnal tudatosult a látogatóban, hogy az étel és a főzés mennyire fontos ezen a helyen, mivel a legnagyobb helyiség közvetlenül a bejárati terasz mögött egy hatalmas konyha volt, ahonnan mindig a készülő ételek illata szállt fel. Mindig volt mit rágcsálni, általában egy nagy faasztalon terítve. A konyhában Erzsike, a falusi konyha-asszony uralkodott, aki ősidők óta a családdal élt, és mindig úgy tűnt nekem, mintha egyik lenne a sok nagynéném közül, aki egyébként az egész házat vezette.
Mire a győri helyszínre érkeztem, a házban már apám kedvenc idősebb testvére lakott: Imre vagy Emery – egy nagyon előkelő külsejű, csendes, kedves férfi, ügyvéd és helyi közösségi vezető. Ő volt a Győri Zsidó Hitközség alelnöke. Jolán és Margit nénikék is ott laktak, Jolán özvegy volt, Margit pedig soha nem nősült meg. Ők halálra kényeztettek, míg Emery bácsi megpróbálta belém sulykolni néhány meggyőződését, amelyek közül sokat a „bencések”, egy katolikus rend által működtetett iskolákban tanult. Ennek semmi köze nem volt a kereszténységhez, sokkal inkább arról szólt, hogy az embernek kontrollálnia kell a testét, hogy a szellem uralkodhasson. A sportot szellemi gyakorlatnak tekintette, hogy megmutassa a testnek, ki a főnök. Imre bácsi lelkes evezős volt, és mi a helyi evezős klubhoz tartoztunk a városon átfolyó Kis-Dunán. Győrt, a régi iparvárost folyók szelték át, a Kis-Duna, a Rába és a Rábca, így a vízi sportok mindenkit foglalkoztattak.
Imre nagybátyám
A győri nyaraim remekül teltek, és alig vártam, hogy egyedül menjek oda vonattal, ahogy nagyobb fiúvá cseperedtem. Kevesebb mint két óra volt az út a gyors villanyvonatokkal. Ez lehetett a kezdete a vonatok, különösen a mozdonyok iránti rajongásomnak, és emlékszem, hogy sokkal később írtam valamiféle szakdolgozatot a villamos mozdonyokról. Amikor Győrben voltam, általában Emery bácsi szobájában aludtam, egy régi ágyban, hatalmas puha paplanokkal. Nagyon kellemes volt…
Hadd mutassam be a családfám egy részletét:
Családfa töredék
Végül megmlékezem Vica unokatestvéremről és kisfiáról, Péterkéről, mindkettőt Auschwitzban gyilkolták meg:
A magyarországi Raoul Wallenberg Egyesület több évtizede rendez holokauszttal kapcsolatos vetélkedőket a magyarországi középiskolás diákok számára. 10 évvel ezelőtt még a „Régen volt, hogy is volt?” néven futott. Körülbelül 5 évvel ezelőtt áttértek a konkrétabb a „Wallenberg nyomán” elnevezésre.
Jómagam sokáig nem tudtam ennek a vetélkedőnek a létezéséről, pedig történelem tanárként mindig motiváltam a diákjaimat, hogy versenyeken induljanak. Egyszer a győri regionális fordulóra kísértem el iskolánk egy csapatát, amit nem én indítottam, de a felkészítő kolléganő nem tudott elmenni és megkért, hogy helyettesítsem. Így indult az „én történetem”.
A 2010-es évek közepén éppen egy nagyon elhivatott, szorgalmas osztályban tanítottam történelmet. A 10. évfolyam vége felé szóltam a diákoknak, hogy meghirdették a „Wallenberg nyomán” c. versenyt, izgalmasnak ígérkezik és sok kreativitást igényel. Három tanuló jelentkezett: Felhalmi Luca, Mester Norbert és Pollreisz Marcell. „Időutazóknak” nevezték el magukat. 2017. júniusban már ismert volt néhány előzetes feladat. Például helyi zsidó emlékhelyeket kellett felkeresni, lefotózni, illetve bármilyen, a zsidó kultúrával kapcsolatos dologról, eseményről lehetett, sőt kellett is a diákok körében kedvelt facebook-on posztolni. Diákjaim nem késlekedtek, hatalmas lendülettel vetették bele magukat a megvalósításba. Zsinagógákat, emléktáblákat fényképeztek és zsidó temetőkbe látogattak el, nemcsak Győrben, hanem a város környékén is. Többször Budapestre is ellátogattak, ill. a családi nyaralás alatt is a zsidó emlékeket keresték, holott tudomásom szerint egyikük sem tartozott az izraelita közösséghez.
Az egyik fontos feladat interjú készítése volt egy holokauszt-túlélővel vagy olyan személlyel, aki embermentő volt. Nekünk mindegyik sikerült. Egy rokonom ajánlotta Sági Pálné, Kati nénit Celldömölkről, aki már elmúlt 90 éves, de szellemi frissességnek örvendett. Elutaztunk hozzá, és megcsináltuk az interjút. Ugyanakkor segítséget kértünk Villányi Tibor úrtól, a győri zsidó hitközség elnökétől. Ezzel elindult egy másik szála a történetnek. Villányi úr a közeli Kimlére kalauzolt bennünket, ahol megismerkedtünk a Láber családdal, akiknek az ősei zsidó fiatalokat bújtattak a vészkorszakban. Mindegyik történet mély benyomást tett ránk. A fiatalokat lenyűgözte Kati néni élni akarása és a kimlei család hősiessége. Remek interjúk születtek, amiket a Wallenberg-versenyen, de iskolai megemlékezéseken is előadtunk.
A csapat szorgalmasan készült a regionális fordulóra, amit 2017. novemberben megnyertünk Nagymegyeren (Szlovákia), az első olyan regionális döntőben, amit határainkon kívül tartottak. Két hónappal később Budapesten volt az országos döntő, amire egy speciális feladatot is kaptunk. Egy fogalmat kellett előadniuk a diákoknak, 2 másik csapattal együttműködve. A fogalomra magára már nem emlékszem, de nagyszerű volt együttműködni a vajdasági (Szerbia) és a nagyszalontai csapattal. Árnyjátékot adtunk elő, nagyon ügyesek voltak a fiatalok!
Az „időutazók”: Pollreisz Marcell, Mester Norbert, Felhalmi Luca és Dr Tar Attila, tanár (bj), 2017-18
A Külügyminisztérium budapesti Bem téri épületében a csapat sorra vette az akadályokat és végül holtversenyben a 3. helyre futott be! Nagyon boldogok voltunk, pláne, amikor megtudtuk, hogy a díjunk egy felvidéki utazás lesz. (Erre az utazásra 2018. júniusban került sor).
Egy évvel később az „Időutazók” csapat ismét indulni akart a megmérettetésen és én nem mondtam ellent. Immár egy évvel érettebben, tanultabban álltak hozzá a feladatnak. A regionális döntőt magabiztosan nyertük Veszprémben 2018. őszén. Előzetes feladatként ismét filmet kellett csinálni egy embermentőtől. Ez alkalommal Apor Vilmos győri püspökről készült kisfilm. Ellátogattunk a győri Szent László Látogatóközpontba, ahol Kovács Renátó vezetett végi bennünket az Apor Vilmos kiállításon.
A döntőre szokás szerint most is a Külügyminisztériumban került sor, előtte délután a szervezők lehetővé tették a Dohány utcai zsinagóga meglátogatását csakúgy, mint előző évben. Itt jegyzem meg, hogy diákjaim a vetélkedők segítségével jutottak el Európa legnagyobb zsinagógájába (Dohány utca) vagy éppen a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba. A második kísérletünk már nem sikerült olyan jól a versenyen, most 6. helyet szereztünk, de nem a helyezés, hanem a részvétel, a programok és a közösség volt a lényeg.
2019-ben a „nyerő” csapatomtól búcsút kellett vennem, mert elballagtak az iskolából. Mindenképpen úgy terveztem, hogy kihagyok egy-két évet, de a koronavírus-járvány miatt ez végül 3 év szünet lett. A 2021/2022. évi Wallenberg nyomán versenyre viszont ismét sikerült három elszánt és tapasztalt versenyzőt szereznem. Iskolánk 10.K osztályából Erdős Blanka, Pálfi Tünde és Vida Virág vállalták az indulást. A „Győri Triumvirátus” nevet választották.
Megint Villányi Tibor úrtól kértünk segítséget. Ő ajánlotta a győri és Győr környéki zsidó temetők felkeresését. Mondván, hogy holokauszt-túlélő már alig akad. Így aztán egy viharos január végi délutánon felkerekedtünk és több helyszínt is körbejártunk. Megnéztük a győri zsinagóga udvarán a gyermek áldozatok emlékművét, kilátogattunk a győr-szigeti zsidó temetőbe, a megnéztük a pannonhalmi zsinagógát, a győrasszonyfai zsidó temetőt és a költő Radnóti Miklós abdai emlékhelyét. A lányok remek filmet készítettek a látottakból, amit a 2022. február 21-i veszprémi regionális fordulóban mutattunk be. Sok más feladat is következett még aznap, és estére kiderült, hogy másodikak lettünk, ami döntőbe jutást jelentett.
A „Győri Triumvirátus” csapata: Vida Virág, Erdős Blanka, Dr Tar Attila, tanár, és Pálfi Tünde (bj), 2022
A döntőre Budapesten, Terézváros és Erzsébetváros határán az Avilai Nagy Szent Teréz templom plébániáján került sor. 10 csapat vetélkedett egymással, több körből állt most is a verseny. Diákjaim nagyon készültek az „élő” produkcióra: Szenes Hanna (a holokauszt egyik hősi alakja) életéből egy időszak dramatizált bemutatására. Ezen kívül volt több feladatlap, belvárosi séta, ill. az Erzsébetvárosi Zsidó Történelmi Tár megtekintése. Mind nagyon érdekes és elgondolkodtató program, persze legjobban az élőben előadott produkció miatt izgultunk.
Nagyon azért nem kellett izgulni, a drámaprodukció is jól sikerült, de a többiek előadása is lenyűgöző volt. Így aztán nagyon szoros lett a verseny. A végén csak 1-2 pont volt az élen végzett csapatok között. Mi a 4. helyre futottunk be. Összességében boldogok voltunk, ez is igen jó eredménynek számít. A külföldi utazásról most lemaradtunk, de értékes könyvjutalomban részesültünk.
Igazából nem a díjakért csináltuk, és nem ezért csinálom. A diákok a plusz tudás megszerzése és a tapasztalatszerzés miatt vágtak bele ezekbe a versenyekbe. Korábban keveset tudtak a magyar zsidóságról, ill. a holokausztról, most már jóval többet. Sokkal érzékenyebbek lettek a téma iránt, és tudásukat készek megosztani kortásaikkal, osztálytársaikkal. Én, mint felkészítő tanár örülök, hogy diákjaim tudásban és tapasztalatban gyarapodnak, valamint életre szóló élményeket szereznek. Közben találkozom a tanár kollégákkal, valamint a verseny elhivatott szervezőivel, és megbeszéljük, hogy ha nem jön közbe újabb világjárvány, akkor jövőre is találkozunk.
Közzétette: Dr. Tar Attila Szilárd, tanár, Győri SZC Baksa Kálmán Két Tanítási Nyelvű Gimnázium
„Wallenberg nyomán” verseny, „Hogyan is maradtam meg” kisfilm, kiállítások
Örömmel olvastuk a győri Pattantyús-Ábrahám Géza Technikumtól a közelmúltban kapott információs anyagban, hogy a fiatalok, legalább is egy részük, törekszik arra, hogy ne feledjünk.
Meséld el fiaidnak, meséljék el mindenki fiainak.
A felnővő ifjú generációknak ismerni kell az ország és a világ történelmi traumáit, kudarcait és bűneit, akárcsak nagyszerű tetteit, kiemelkedő sikereit is.
Sok más mellett emlékezniük kell, hogy mi is történt 1944-ben, hogy zajlott le a zsidóság szörnyű tragédiája, a holokauszt és hogy az embertelenség közepette is bátran felléptek embermentők Győrben, Magyarországon és a nagyvilágban.
E témakörben rendezik meg évente az országos „Raul Wallenberg nyomán” középiskolai tanulmányi versenyt.
Örömteli, hogy győri iskolák is eredményesen vesznek részt ezen a megmérettetésen, amelynek többek között a Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum diákjai is évek óta aktív szereplői.
2017-ben az iskola 3 fős diákcsapata Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő vezetésével eljutott a veszprémi területi döntőbe. A holokauszt és az embermentés témakörein kívül az antiszemitizmus, a tolerancia, a rasszizmus és az idegengyűlölet kérdéseivel foglalkoztak a diákok. Sokrétű feladatokat teljesítettek: a verseny előtt egy közösségi oldalon profilt kellett létrehozniuk, ahol képeket és bejegyzéseket tettek közzé a Pattantyús-Ábrahám Imrével, a győri Wagon- és gépgyár egyik vezetőjével kapcsolatosan, akit a Yad Vashem a „Világ Igazai” között tart számon. A Haász Bence, Horváth Tamás, Jakus Márk összetételű csapat nagy sikert ért el többek között egy ötperces filmmel, amelyet a 85 éves holokauszt-túlélőről, Stern Joli néniről készítettek „Hogy is maradtam meg” címmel.
A csapat, Haász Bence, Horváth Tamás és Jakus Márk, 2017 és 2018
2018-ban, ezúttal az embermentő Pattantyús-Ábrahám Imréről elnevezett csapat változatlan felállásban jutott el a budapesti döntőbe. A 86 induló között megjelentek csapatok szomszédos országokból is, így Szlovákiából, Romániából és Szerbiából. Facebook-profilt kellett létrehozniuk, ahol képeket és bejegyzéseket kellett közzétenni egészen a verseny döntőjének időpontjáig. A győri csapatnak feladatokat kellett megoldani a roma holokauszt győri vonatkozásairól is. A végső megmérettetésre a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központban került sor, ahol is többek között tesztet kellett kitölteni a központ kiállításáról, majd egy kvíz következett a holokauszt és embermentés témakörében. Ezután a résztvevők látogatást tettek a Dohány utcai zsinagógában.
A Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum az elmúlt időszakban számos, a tárgykörbe tartozó kiállítást is szervezett.
2017-ben mutatták be a technikumban a „Felfedezők, Tudósok, Mágusok – magyar találmányok” című kiállítást a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely segítségével és az iskola tanárainak magángyűjteményeiből. A tárlat zsidó származású magyar feltalálókat és tudósokat mutatott be, akik jelentősen hozzájárultak egy-egy tudományterület fejlődéséhez. Többek között Richter Gedeonnak a gyógyszeriparban betöltött szerepét, Szilárd Leónak és Teller Edének a fizikában meghatározó jelenlétét és számos más neves tudós munkásságát ismerhették meg a látogatók, emellett a művészetek világába is betekinthettek Robert Capa fotóművész munkáin keresztül, sőt bemutatásra került Harry Houdini szabadulóművész és Gross Rezső (Rodolfo) bűvész is. A kiállítás anyagát archív filmfelvételek színesítették. Két hét alatt közel 500 győri diák látogatta meg a kiállítást.
Képek a„Felfedezők, Tudósok, Mágusok – magyar találmányok” kiállításról, 2017
2018-ban 600 diák vett részt történelmi időutazáson „A megtévesztés állama: a náci propaganda hatalma” című kiállítás keretében, melyet ismét csak a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely anyagaiból állítottak össze, ugyancsak Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő vezetésével. Az ez alkalommal megszervezett rendhagyó történelem oktatás keretében a tanulók egykori náci propaganda plakátokat néztek végig. Majd feladatlapokat töltöttek ki, illetve kísérleti jelleggel „tömegmanipulációt követtek el”, azt az abszurd tételt „bizonyítandó”, hogy az embereknek félniük kell a – nem létező – marslakóktól.
A rendhagyó történelem órára a technikum saját diákjain túl tanulók érkeztek a győri Krúdy Gyula Technikumból, a Gárdonyi Géza és a Kölcsey Ferenc általános iskolákból, valamint Győrújbarátról és Ikrényből is. Ellátogatott a kiállításra tíz történelem szakos tanár is győri és környéki iskolákból.
Képek a „A megtévesztés állama: a náci propaganda hatalma” című kiállításról, 2018
Hogy tetszett a diákoknak a különleges óra? Így nyilatkoztak erről a győri Kisalföld című napilapnak: „Olyan volt, mintha óriási történelemkönyvet lapoztunk volna”.
2019-ben szervezte Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum a „Ha az lehetek, aki vagyok” című Anne Frank emlékkiállítást. A kiállítás anyagát az amszterdami Anne Frank Ház bocsátotta rendelkezésre. Három hét alatt Győrből és környékről közel 900 diák és 27 tanár látta ezt a kiállítást, melynek célja az volt, hogy a fiatalok könnyebben felismerjék a diszkrimináció és a kirekesztés veszélyeit, többet megtudjanak az emberi jogokról, megtanulják értékelni a demokráciát, és egy befogadó, toleráns, multikulturális társadalom fő vonásait.
„Ha az lehetek, aki vagyok” című Anne Frank emlékkiállítás szórólapja, 2019
Szívet melengető és bátorító, hogy vállalkozó tanárok és nyitott szívű és agyú diákok befogadóak olyan „nehéz témák” iránt, mint a kirekesztés, a fajgyűlölet, a másság elutasítása, antiszemitizmus, ugyanakkor az ezen jelenségek elleni felelős fellépés, sőt ennek jegyében akár az önfeláldozás is. Csak a történelmi ismeretek bővítése, az egyén és a tömeg történelmi választási lehetőségének és felelősségének a felismerése és elfogadása vezethet fokozatosan az oly annyira óhajtott társadalmi békés egymás mellett élés felé.
Kazóné Kardos Melinda történelem tanárnő közlése alapján
Rossz évben, 1942-ben születtem, és rossz helyen, Budapesten. De csodával határos szerencse folytán túléltük a háború éveit, én a pesti Nagy Gettóban szabadultam fel anyámmal és nagyapámmal, Apám pedig életben maradt Mauthausen-ben.
Az ötvenes években csak annyit tudtam Győrről, hogy ott él egy nagynéném, az Arany János utca 18-ban, akit amúgy „a győri Mariska” névvel illettünk. Évente legalább egyszer meglátogattuk az Éliás-családot: Mariskát, szabómester férjét és kisfiúkat. Semmi többet nem tudtam a győri rokonokról. 1955-ben született még egy kislányuk, majd 56 novemberében elhagyták az országot, és meg sem álltak az ausztráliai Melbourne-ig, ahol szabóságból jól meg lehetett élni. Kapcsolatunk megszakadt.
Az a szóbeszéd is járta a családban, hogy egy nagybácsim, családnevén Feit, részt vett a győri zsinagóga alapításában, és a neve is fenn van ott egy emléktáblán.
Már talán 65 éves lehettem, amikor egy véletlen folytán az interneten rátaláltam egy unokatestvéremre Melbourne-ban, aki már ott született. Felújult a kapcsolat a család ottani ágával.
Közben egyre többet tudtam meg a családomról az interneten található zsidó keresési portálokon, még dokumentumokat is találtam. Most sajnáltam igazán, hogy kisgyerekként nem kérdezgettem nagyszüleimet, hogy meséljenek egy kicsit legalább a szüleikről, nagyszüleikről.
Legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy családom egyik ága a Győr-Nyitra-Komárom háromszögből, ill. az ott található falvaik zsidó lakosságából származik. Sokan közülük a győri Sziget városrészben telepedtek le. Sziget átmeneti állomás volt Budapest, és sajnos, a későbbiekben a koncentrációs táborok felé is.
Dédnagyapám Feit Jakab cipészmester volt. A megtalált iratok szerint a győri Híd utca 4-ben majd 11-ben lakott, később az Országút, majd a Vásártér utcában. Felesége, Kuttner Száli (Fáni) öt gyereket szült (köztük anyai nagyanyámat is, a Híd utca 4-ben), egyikük három hónaposan halt meg.
Fáni 31 éves korában, 1886. július 2-án, reggel 7 órakor a Rábába fulladt. Furcsa halál – nem tudom, nem tudatosan menekült-e nehéz sorsától. Ráhagyta férjére négy gyermekét, köztük egy egyéves kislányt. A cipészmester azonnal újra nősült, egy fiatal lányt vett el a König családból, akit az egyszerűség kedvéért ugyancsak Fáninak hívott. A második Fáni további négy gyerekkel ajándékozta meg a férjét, közben az egyik kislány kétévesen kanyaróban meghalt.
A nagy családban gyakoriak voltak az unokatestvér-házasságok. Ezért anyai nagyapám és nagyanyám egymás között is rokonok voltak, sőt, testvéreik is házasságra léptek egymással. Lehetőleg egy tömbben lakott minden rokon, Győrben és később Budapesten is.
A család egy része Budapestre költözött, de néhány lány Győrben maradt, mert itt mentek férjhez. Az egyik férj Láng Lajos volt. Vele hasonló történt, mint dédapámmal. Első felesége, Reich Rózsa, három gyermeket szült, Máriát, Sándort és Irént, ezután ő is fiatalon meghalt. Lajos gyorsan újra nősült, elvette egy nagynénémet, Feit Máriát. Ő József fiúkkal együtt Auschwitzba került, ott haltak meg 1944-ben.
Az előző feleség, Rózsa három gyermeke átvészelte a háborút, bár egyikőjük, Láng Mária, a buchenwald-i táborba került. Túlélte. A felszabadulás után hozzáment Éliás Miklós szabómesterhez, és Győrben éltek 1956-ig. Ő volt az a „győri Mariska”, akit gyerekként látogattam. 2010-ben hunyt el szerető családja körében, Ausztráliában. A másik két gyerek bujkált. Egyikük, Láng Sándor, végül Kanadában halt meg, a másik, Láng Irén, még ma is él Melbourne-ban, több mint 90 éves.
A harmadik lány, Erzsébet Keitner Sándorhoz ment férjhez, Újpestre költöztek, és onnan kerültek Auschwitzba, gyerekeikkel együtt, utolsó útjukra. Végül a negyedik, Sarolta nagynéném, Friedenstein Nándorhoz ment férjhez még Győrben, de az ifjú férj elesett az első világháborúban, ezután az özvegy kislányával együtt Pestre költözött. Ezt a kislányt, a győri születésű Stefit, ugyanabból a Dob-utcai gettólakásból vitték el Dachau-ba, ahol a mi családunk is meghúzódott. Szerencsésen visszajött.
„Magyarországi Zsidókért Díj” dr. Nagy Erzsébetnek
Ünnepélyes keretek között adták át 2022. március 24-én a Magyarországi Zsidókért díjat a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) budapesti, Síp utcai székházának dísztermében. A 2005-ben alapított rangos elismerésben idén többek között dr. Nagy Erzsébet magyar történelem szakos középiskolai tanár, helytörténész részesült.
„E kitüntetéssel a Mazsihisz elismerését fejezi ki dr. Nagy Erzsébet magyar-történelem szakos középiskolai tanárnak, helytörténet-kutatónak azért az áldozatos, emberséges munkájáért, amelynek révén feltárja és széles körben, Magyarország határain túl is ismertté teszi a magyar zsidó közösség – ezen belül a Győr-Moson-Sopron megyei, győri és gyömörei zsidó családok – élettörténetét, példamutató módon járulva hozzá a vészkorszakban elpusztított mártírok emlékezetének megőrzéséhez” – olvasható azon a díszes oklevélen, amelyet dr. Nagy Erzsébet vehetett át a Mazsihisz-székház dísztermében.
Dr. Nagy Erzsébet munkásságát Heisler András, a Mazsihisz elnöke méltatta, aki így fogalmazott: a díj kitüntetettje a Győr-Moson-Sopron megyei Gyömörén született egyszerű keresztény magyar parasztcsaládban, amit azért kell most hangsúlyozni, mert származása alapvetően meghatározta, sőt, ma is meghatározza gondolkodásmódját és világnézetét.
„A kis faluban szerzett gyermekkori élményei, az egyszerű parasztemberek emberséges magatartásáról szerzett tapasztalatai elkísérték egész életében: az ő helytállásuk tanította meg arra, hogy milyen keményen és milyen emberséggel kell helytállni a tanulásban, a munkában és a hivatásának gyakorlásában” – mondta az elnök.
A laudációban elhangzott: dr. Nagy Erzsébet a tanári munkájával párhuzamosan helytörténeti kutatásokat kezdett végezni a zsidóságról. Feldolgozta a győri Popper-család történet, majd a szülőfalujával, Gyömörével kapcsolatos helytörténeti kutató munkája már a kezdetektől összefonódott a helyi zsidóság közel kétszáz éves történetével.
Éveken át gyűjtötte a vészkorszakban megölt gyömörei zsidókkal kapcsolatos helyi visszaemlékezeseket a falu idős embereitől, rendszeresen járta a levéltárakat és a könyvtárakat a szükséges anyag összegyűjtése céljából. Kutatómunkáját „A gyömörei zsidóság emlékezete” című könyvében adta közre, amelynek kiadását a győri Villányi Tibor családja támogatta – mondta Heisler András. „Örömmel adjuk át neki ezt a díjat, mert alaposan rászolgált, holott tudjuk: önzetlen asszony, aki nem a jutalomért, nem a díjakért dolgozik, hanem emberségből, méghozzá olyan emberségből, amelyet otthonról, a szülőfalujából hozott magával.”
Gyökértelenül hazátlanokká válhatunk, gyökér nélkül nincs se szellemi, se testi frissesség. Az embert gyökerei a múltjához kötik. Aki megfeledkezik a múltjáról, maga is gyökértelenné válik. A múlttal együtt hordozzuk annak minden jó és rossz pillanatát, okos döntéseink, boldog perceink örömét, de velünk vannak a hibáink és az ellenünk elkövetett vétkek, bűnök terhe is. A bűnösnek és áldozatnak egyaránt ápolnia kell a hajdan volt dolgok emlékét, hogy a történelem egyes rossz lapjai nehogy megismétlődhessenek. Nagy Erzsébet helytörténeti írása zsidó embereket, zsidó családokat idéz meg – teljesen tárgyilagosan.
Annak a ‘Kispalesztina’ néven is ismert Gyömöre zsidó lakosainak emlékkönyvét írta meg, ahol az ott élő lelkek 25-30%-a tartozott a zsidósághoz, ahol nem csupán izraelita iskola, de önálló jesiva, hittudományi iskola is működött 1851-től egészen 1943 végéig. Nagy Erzsébet nem sajnálta a fáradtságot, hogy átkutassa a levéltárakat, és elbeszélgessen azokkal a gyömöreiekkel, akik hajlandók voltak személyes visszaemlékezéseikkel segíteni művének megírását. (A könyv fülszövege)
Összeállításunkhoz felhasználtuk a mazsihisz.hu; az antikvarium.hu; a wikipedia.org honlapokat és Dr. Nagy Erzsébet „A gyömörei zsidóság emlékezet” c. könyvét. Szerk. Krausz Péter
Spitzer Károly 1882. szeptember 29-én született a Győrhöz közeli Szabadi községben Spitzer Illés és Neufeld Róza gyermekeként. A népes család a 20. század fordulóján Révfaluba költözött. (Révfalu ekkor még önálló falu, 1905-ben csatolták Győrhöz.) Házat vettek az Erzsébet királyné, a mai Ady Endre utcában, ahol kocsmát üzemeltettek.
Spitzer Károly a hentes-mészáros szakmát választotta, és Győrben, a Czuczor Gergely u. 4. sz. alatt húsüzletet nyitott.
1910-ben feleségül vette az ácsi születésű Kellner Vilmát. Vilma ekkor már félárva volt, édesapja, Kellner Hermann szabómester korán meghalt. Édesanyja, Kellner Hermanné, született Berger Antónia, hosszú özvegységben élt Auschwitzban bekövetkezett haláláig.
Spitzer Károly saját házat vásárolt szintén Révfaluban, a Báthory utcában. Két gyermekük született, Ferenc 1911-ben, és Olga 1913-ban. Élték a becsületes, szorgalmas kereskedő-iparos család életét. Anyagilag szépen gyarapodtak, az üzletben segédet alkalmaztak, a háztartásban is volt alkalmazott. Hétköznapokon szorgosan dolgoztak az üzletben, vasárnapokon az akkori szokás szerint Károly kávéházba ment, ahol az ismerősökkel megtárgyalta az üzleti élet és a világ dolgait.
Gyermekeiket taníttatták, Ferenc a Révai Miklós reálgimnáziumban, Olga a gróf Apponyi Albert (ma Kazinczy Ferenc) leánygimnáziumban érettségizett. Ferencet a numerus clausus miatt nem vették fel a műszaki egyetemre, ahol építészetet akart tanulni. Így Brünnben (ma Brno, Csehország) textilipari főiskolát végzett. Hazatérésekor már a textiliparban sem kapott állást, így apja mellett elsajátította a húsipari szakmát.
Olga 1933-ban férjhez ment a Bezi községben született Kohn Lajoshoz, aki szarvasmarha felvásárlással és eladással foglalkozott. Az élőállatot Bécsben és Olaszországban értékesítette. Jómódú polgár volt. Két kisfiúk született, Lacika (1934) és Ferike (1938).
Spitzer Ferenc 1942-ben feleségül vette Lovas Lillát, aki a felvidéki Bátorkeszin született. Édesapja Lovas (Lőwinger) Sándor Galántáról származott. Édesanyja, Wetzler Sarolta Komarnoból. Anyai nagyapja, Wetzler Mór, borkereskedő volt Komarnoban.
Lovas Lillát édesanyjával együtt a szlovák hatóságok kiutasították Pozsonyból a szlovák zsidótörvények miatt. Így 1939-ben Győrbe jöttek, ahol azonban hontalanná nyilvánították őket. Lilla munkavállalási engedélyt nem kapott, de szerencsére, nyelvtudása révén az akkor még a Baross úton működő Lőwi Nándor úriszabó mester családjánál nevelőnőként tudott elhelyezkedni. Házasságkötését követően férjét munkaszolgálatra hívták be. A fiatal házasok sűrű levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezekben Lilla részletesen beszámolt a zsidók számára egyre nehezedő mindennapokról. Ferencnek sikerült a leveleket megőrizni, melyek ma már a kordokumentumoknak számítanak.
A családot közeli és távolabbi rokonaikkal együtt 1944-ben gettóba kényszerítették, majd deportálták Auschwitzba. A munkaszolgálatos Kohn Lajos a Don-kanyarban fagyott meg.
Spitzer Ferenc Mauthausenben szabadult fel. Lilla hat héten át raboskodott Auschwitzban, majd tíz hónapig Lippstadtban, ahol egy hadiüzemben dolgozott rabszolgaként, napi tizenkét órát, egy köszörűgépen, védőszemüveg nélkül. Amerikai katonák szabadították fel 1945. április 1-én Kaunitz nevű helységben.
A szűk családból csak Lilla és Ferenc élték túl a vészkorszakot, a többiek a náci őrület áldozatai lettek.
Élet a második világháború után
Későbbi szüleim, Lovas Lilla és Spitzer Ferenc csodával határos módon, szülőket és testvéreket elvesztve, megroppant egészséggel, de túlélve a borzalmakat megpróbálták újrakezdeni közös életüket. A Báthory utcai családi ház megmaradt, ahová egy idegen család költözött be. Édesapámnak sikerült a házat visszakapnia, így legalább volt hol lakniuk. Bizony, sokaknak még ez sem adatott meg.
Édesapám megpróbálta folytatni az önálló állatkereskedést, de ezt nem sokáig hagyták neki. Ezt követően több munkahelye is volt. Hű maradt szociáldemokrata politikai elveihez és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Elmondása szerint a toborzóhelyre belépve volt nyilasok fogadták, ezért köszönte az invitálást, de nem kért belőle. Így előmenetelre nem számíthatott. Nyugdíjazásáig kistisztviselő maradt szerény fizetéssel.
Édesanyám az 1945. áprilisi kaunitz-i felszabadulás után utazási nehézségek miatt csak októberben ért Győrbe. Meggyengült egészsége miatt nem tudott állást vállalni. Ezután 1947-ben megszülettem. Testvérem sajnos nem volt, amit nagyon sajnálok. Iskolába kerüléskor ismerkedtem meg a nagyszülők fogalmával. A többi gyerektől hallottam, hogy nagymama, nagypapa. Ekkor kérdeztem meg, hogy az enyémek hol vannak?
Hetvenöt éven át hevertek a szekrény mélyén füzetek és egy levél, melyek édesapánk első családjának, az ártatlanul és értelmetlenül elpusztított, aranyos kislánynak, Veronkának és hasonlóan tündéri kistestvérének, Mártikának, és édesanyjuknak, Natalkának, az utolsó emlékei.
1944-ben azt a magyar zsidó közösséget semmisítette meg az emberi gonoszság és gyűlölet szűkebb pátriánkban, Győrben, amely féltő gondossággal nevelt fel, becsületes, kiművelt, szorgalmas és sikeres generációkat, melynek tagjai Magyarországot hazájuknak tekintették. Az első és a második világháború közötti időszakban azonban a legaljasabb módon fokozatosan kisemmizték őket és végül még a puszta életüket is elvették.
Apánk, túlélve kislányai és felesége elvesztését, a munkaszolgálatból és orosz hadifogságból hazatérve, néhány év elteltével, újra megnősült. Második családjában születtünk mi, így Auschwitzban megölt első gyermekei, Veronka és Mártika, idősebb testvéreinkké lettek. Milyen drámai csavar.
A 2. osztályos rajzfüzet borítója, 1942
A három csodával határos módon fennmaradt családi dokumentumot kinyomtatásukat követően ilyen módon is közzétesszük, hogy megőrizzük legyilkolt testvéreink emlékét.
Virágoskert, 1942
A szobám, 1942
A nyolcéves Veronka rajzfüzete hűen tükrözi az akkori izraelita népiskolában folyó oktatás és nevelés magas színvonalát és megerősíti az intézmény 1942-43. tanévi évkönyvében leírtakat.
Mamám, Natal, 1942
Ez én vagyok, Veronka, 1942
Hugom, Márti, 1942
Az évkönyv nem csak egy egyszerű éves jelentés, hanem egy összefoglaló monográfia is az odaveszett győri zsidó közösség lokál-patriotizmusáról, az iskola történetéről, működéséről és jelentőségéről.
Az évkönyv, 1943
Szól a tanárokról, a zsidó közösség notabilitásaiból álló tekintélyes iskolaszékről, továbbá Győr város földrajzi és természeti adottságairól is. Az igazgatói jelentés sorai között azonban már felsejlenek a közeledő tragédia baljós árnyai.
Veronka (15. sz) a legjobbak között, 1943
A halálos veszedelem közvetlen eljövetelét jelzi már Natalka utolsó levele, melyet férjének, majdani édesapánknak küldött a munkaszolgálatba egy nappal azelőtt, hogy a győri gettóba kényszerítették Veronkával, Mártikával és ötezer győri sorstársukkal együtt. A levélből végtelen hűség, szeretet és még mindig bizakodás sugárzik, de hiába.
Natalka utolsó levele munkaszolgálatos férjéhez, Bercihez (későbbi apánkhoz), 1944. május 28
A levél átirata:
Vasárnap, 1944. május 28
Drága Bercikém!
Mára készültem kimerítő levelet írni, de a sors máskép intézte.
Ma reggelre szörnyű ébredésünk volt, Győrött is gettó lesz. Szigetbe kell menni. Egyelőre nincs rendelet, hogy az ott levő keresztényeknek ki kell költözni, csak meglevő zsidó lakásokba lehet menni (melyek korábbi rendelkezések alapján tele vannak) vagy cserélni lehet keresztény lakóval. A cserére kevesen hajlandók, mert mindenki ragaszkodik a régi hajlékához. Én már 7 órakor kirohantam Horváthékhoz, fixen megbeszéltem, hogy átengedik a lakást és megkapják a Kató Opitz utcai lakását. Gondolhatja, milyen boldog voltam. Erre megjelenik az asszony délután, hogy mégsem cserélnek, mert félnek a bombázástól. Közben elrohantam az Elemérékhez, ahol megtudtam, hogy az ő lakásukat kapja meg és Horváthék lakásába mennek Mérőek, Böhmék és Krausz Rózsiék. Úgy érzem, itt valami történt a hátam mögött. Sári is ide futott, hogy amit lehet megtesznek érdekemben, hogy lakást szerezzenek.
Önző és kíméletlen most mindenki vagy talán ez a helyes? Május 31-ig este 8 óráig ki kell költözni, addig a jó Isten csak hozzásegít valami hajlékhoz. Margiték Zolihoz mennek, Aranka Ilonkához, Mama és …. az öreg Bakonyiékhoz, Böskének még nincs helye, végső esetben mehet Ilonkához.
Bercikém, úgy fáj ezt megírni és Magának fájdalmat szerezni, de lehet ezt eltitkolni?
Vártam délutánig, hogy valami kedvezőbbet írhatok, de talán majd holnap lesz majd jobb hírem.
Sietek, mert 8 óra után nem szabad az utcára menni.
Bercikém drágám, imádkozzon érettünk. Megígérem erős leszek, küzdök azzal az erős hittel, hogy egyszer csak együtt leszek az én drága férjemmel és két kis Virágunkkal.
Isten óvja meg! (?)
Forró szeretettel ölelem, csókolom hűséges felesége,
Natal
Győrből marhavagonokban indultak utolsó útjukra. Az elhurcoltak között ott volt majdani anyánk is, aki egyike lett az Auschwitzt megjárt kevésszámú túlélőknek.
A 2018-ban fellelt írásos emlékek arra ösztönöznek bennünket, hogy megőrizzük elpusztított szeretteink emlékét és kövessünk el mindent, hogy tragédiájuk ne ismétlődhessék meg soha.
Non omnis moriar … nem halok meg egészen…
Halhatatlanságuk rajtunk múlik.
A lányok, szülők és gyerektársaság, 1942-1943
Nevük temetői emlékkövön ma, a család többi megölt felnőtt és gyermek tagjának nevével együtt
A Stolpersteine, azaz a botlatókövek a Wikipedia meghatározása szerint:
„Günter Demnig német szobrász alkotásai; a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelgő, macskakőre rögzített 10×10 centiméteres réz emléktáblák, amelyeket az áldozatok egykori lakhelye előtt helyeznek el a járdába süllyesztve. Ezek a kövek a lakóhelyek mindennapjaiban teszik láthatóvá és kézzelfoghatóvá a történelmet.”
Győrben a Spitzer család rakatta le az első köveket 2016-ban. A MAZSIKE karolta fel az ügyet, a költségek egy részét állta is állami támogatásból, illetve megszervezte Demnig úr útját. 2019-ben a Spiegel, Winkler, Klein (Quittner) és Adler családok is köveket helyeztettek el a városban. A Neuwirth család emlékkövei még elhelyezésre várnak.
2019 szeptemberéig Magyarországon összesen 446 botlatókövet raktak le, ebből 150-et Budapesten.
A családjára történő emlékezéskor és az emlékövek elhelyezésekor Spitzer Olga így érzett: „Nem volt könnyű a döntés, mert féltem, de a dac nagyobb volt bennem, mint az antiszemitizmus miatti félelem.”
Az következő linken található információ a Magyarországon letett botlatókövekről: https://mazsike.hu/projektek/botlatokovek/ A (nem teljesen naprakész) térképen megtekinthetők a győri kövek is.
Aki ma emlékkövet szeretne elhelyeztetni, forduljon a MAZSIKE-hez. Át kell tudni adni a standardizált felirathoz szükséges összes adatot, beleértve az áldozat utolsó szabadon választott lakóhelyét. Ezeket kell elküldeni a mazsike@gmail.com címre bármilyen tisztázandó kérdéssel együtt.
Szembenézés a 20. századdal a magyar-osztrák határvidéken
Frank N. Schubert könyve
Miről szól a könyv?
Hogyan emlékezünk a múltra? Mit választunk az emlékezéshez? És ami ugyanilyen fontos, mit töröltek ki a közemlékezetből? Hol találjuk ezeket a törléseket, a 20. századot meghatározó, sorsfordító események „elfelejtett” maradványait? A múlt nem múlt el (The Past is not Past) azt vizsgálja, hogy a magyarok és az osztrákok a közös határ két oldalán hogyan emlékeznek, torzítanak, felejtenek és hagyják figyelmen kívül az általában borzalmas évszázadot meghatározó sorsfordító eseményeket.
Ezen epizódok és fejlemények közé tartozik az első világháború, a Habsburg-birodalom összeomlása és a háború utáni politikai instabilitás, a trianoni békeszerződés, a második világháború és a holokauszt, a német nemzetiségűek kitelepítése, a vasfüggöny és az 1956-os forradalom, a szovjeturalom vége, valamint az 1989 utáni migrációs válság. A könyv – amely részben útikalauz, részben társadalomtörténet, részben emlékirat – ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Alapjául tizenöt évnyi határvidék-járás, Győrből, a régió legnagyobb városából, a szerző otthonából induló utazások, valamint publikált források és a lakosokkal folytatott beszélgetések szolgáltak.
Tizenöt térkép és több mint 140 illusztráció segíti az olvasót a válaszok megtalálásában.
Mick Schubert könyvének két fejezetét ismerhettem meg megjelenése előtt. A „Győr – a csodák csodája” és az „1944 utóhatása” címűeket. Letehetetlen olvasmány. Mick olyan szempontokat vet fel, olyan ismereteket oszt meg az olvasóval, amelyek számomra, öreg győri számára is meglepőek és-vagy ismeretlenek voltak. Végigvezet minket, némi iróniával kommentálva, számos jól ismert győri látnivaló fordulatos és gyakran sokkoló átváltozásán a 20. század elejétől napjainkig.
Rámutat arra, hogy a közelmúlt és a jelen embere hogyan próbálja eltussolni, megtagadni a múltat, egyoldalúan beállítani a mindenkori igazságot, elfelejteni és elfelejtetni többek között a zsidók elpusztításában játszott dicstelen-bűnös szerepeket és személyeket. Mick szinte minden oldalon jelzi, hogy a múlt mindig visszaköszön, az áldozatok és üldözőik, valamint leszármazottjaik sorsa így vagy úgy összefonódik. Némi megbékélés csak a tényleges igazság feltárása útján lehetséges.
Igen, a múlt nem múlt el és bizony újra ismétlődhet, ha nem vigyázunk. Egymásra. (A honlap szerk.)
Az idézet
Mick egyetértésével néhány bekezdést teszek közzé a Révai Gimnáziummal kapcsolatban, mely szíven ütött, mint hajdani révaist. Négy évet jártam a gimnáziumba, hajdani osztályom azóta is ötévente találkozik. Eddig soha nem hallottam, hogy az iskolaépület egy része milyen dicstelen szerepet játszott 1944-ben a vegyes házasságban élt, zsidó-keresztény, győri házaspárok tragikus sorsában. Fel kellene tárni e lesújtó történelmi momentum minden részletét, bár az érintettek megrendítő sorsán ez már semmit nem változtat. A könyv hatása alatt magam is megpróbáltam kezdeti szerény lépéseket tenni a kérdés kezdeti tisztázására és győri levéltári forrásból azt tudtam meg, hogy a megyei nyilas főispáni iratok több tucat kérvényt tartalmaznak a Révai gimnáziumban őrzött vegyes házaspároktól, ami csak megerősíti a könyv állítását.
E könyv megállapításai, no meg saját tapasztalataim alapján üzenem, Mick, igazad van, a múlt ma is itt járkál közöttünk. Mindnyájunknak szembe kell nézni vele valahára. (A honlap szerk.)
Idézet a 7. fejezetből: Győr – a csodák csodája
„…
A liget nyugati oldalán található Révai Miklós Gimnázium a háború elején a vasútállomás közelsége miatt katonai kórházként szolgált. Iskolaként az 1942–1943-as tanévben is tovább működött, amikor a zsidó tanulókat tömegesen elbocsátották. Az épület túlélte a háborús időszak légitámadásait, noha jelentős károkat szenvedett. A háború végén az orosz megszállók szintén kórházként használták.
Amikor 1944 májusában létrehozták a gettót a Győrsziget városrészben, a Rába és a Rábca torkolata által közrezárt területen, ahol három zsidó imaház is volt, a Révai Gimnázium épületének egy része lett a „vegyes” gettó, ahova a zsidó-árja párokat zárták, akik mintegy harminc-negyven főt számláltak. Ők hosszabb ideig életben maradtak, mint a „sima” gettó lakói. Kis híján sikerült átvészelniük az egész háborút, azonban 1945. március 26. éjszakáján, kilenc óra körül a Mosoni-Dunához vitték, amit egyes helyiek úgy aposztrofáltak, hogy a „mozgó gettó” –, majd a Medve hídról (ma Széchenyi híd) a folyóba lőtték őket. Mindössze néhány órával később megérkeztek a szovjet csapatok. [1]
[1]A „mozgó gettót” nem szabad összetéveszteni az „úszó gettóval”. Utóbbi névvel az 1938-as Anschluss (Ausztria és Csehszlovákia németek általi megszállása) nyomán Ausztriából keletre menekülő több mint 3000 zsidót szállító hajókat illették. A hajók olyan helyeken vesztegeltek, mint Ásványráró (néha hónapokig), mielőtt a menekülteknek megengedték volna, hogy kiszálljanak.
A Révai Gimnáziumon nem látható semmilyen jelzés a háború idején betöltött szerepére vagy az elhurcolt személyek sorsára vonatkozóan. A gyilkosságok helyszínén sincs jelzés, sem a hídon, sem a folyó mentén. Látszólag csak az áldozatok hozzávetőleges száma ismert. És bár erre a katasztrófára semmilyen jelzés nem utal, az iskolával szemközti parkban, az újonnan ültetett fákkal szemben van két, a talajba állított márványtábla – mindkettő magának az épületnek a húsz méteres körzetében. Az egyiket a helyi földgázszolgáltató 2009-ben állította annak örömére, hogy ügyfeleik száma elérte a 800 ezret. A másikat a Lions Club International tagjai helyezték el a 2015-ben Győrben tartott nemzetközi kongresszusuk emlékére. Ami a nyilasok által elkövetett vérontás áldozatait illeti, ennyi erővel soha nem is létezhettek volna – és gyilkosaik sem. Nincs az az érzésük, hogy valami hiányzik. [2]
[2] A Révai Gimnáziumban fogvatartottak lemészárlását ténylegesen megemlíti az Apor Vilmos püspök életéről szóló kiállítás szövege, amelyet a püspöki palotában rendeztek be. Randolph Braham „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája” c. művének (I. kötet, 482. o.) megfogalmazását közvetlenül átvéve, a kiállítás a bebörtönzésük helyszínét „egy győri iskolaépületként” határozza meg, de ezt nem pontosítja.
…”
A magyar és az angol kiadás várhatóan együtt jelenik meg a magyarországi Holokauszt Emlékközpont – Holocaust Memorial Center (HDKE) gondozásában még ez év folyamán.
Neuwirth Jakab 1844-ben Alistálban született (ma Szlovákia, Dolny Stal). A család később Győrbe költözött, ahol az édesapa, Neuwirth Salamon és később Jakab is fuvarosként dolgozott.
Még a vészkorszak előtt, 1920-ban történt, hogy Neuwirth Jakabot két turul sapkás agyonverte, a nála lévő pénzt és a zsebóráját elrabolták. A zsebórát, és a hozzávaló láncot Habsburg Károly királytól kapta, mivel hét fia az első világháborúban szolgált.
Neuwirth Jakabnak 16 felnőtt kort megélt gyermeke volt, a legidősebb és legfiatalabb közötti korkülönbség csaknem 42 év. Ebben a sorban Imre a tizenegyedik.
Neuwirth Imre 1894-ban született, Győrben. Iskolái elvégzése után nyomdászmester lett. Nyomdája a Kisfaludy Nyomda nevet kapta arról a Kisfaludy szoborról, mely mögött a nyomda volt található. Nemcsak nyomdászként, hanem könyv- és újságkiadóként is működött. Az általa írt és kiadott újság és folyóirat, valamint a könyvek mind zsidó társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Az első folyóiratát „Somer Jiszrael” (Izrael Őre) néven 21 éves korában adta ki. Az újság és folyóirat elegendő előfizető hiányában azonban néhány szám után megszűnt. A könyvek köteles példányait az Országos Széchenyi Könyvtár állományában helyezték el, de 1944-ben nagy részét bezúzták.
Imre felesége, Kóth Margit (Győr, 1894) szülésznő, diplomáját már felnőttként szerezte meg. Azt mondják, ő volt az egyik legjobb szülésznő Győrben. Két fiú testvére közül az egyik az I. világháborúban, Isonzónál esett el, leánytestvére családjával együtt pedig Auschwitzban végezte.
Imre családjában öt gyerek született. Jolán (1916), Jenő (1919), Sándor (1921), Sára (1923) és Miklós (1925). A család szolid, de biztos anyagi körülmények között élt. A Győri Ortodox Hitközséghez tartoztak, de a gyerekek részt vettek a cionista mozgalomban is.
A nehézségek 1938-ban az első zsidótörvény megjelenése után kezdődtek.
A fiúk közül Jenő, 1938-ban az akkori Palesztinába vándorolt ki, ott alapított családot és Izraelben élt haláláig (2015). Vele egyidőben Győrből egy nagyobb társaság is kiment, tagjai ma is tartják a kapcsolatot.
A család többi tagja Magyarországon maradt. A II. világháború kitörését követően a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nők, 1944-ben gettóba majd Auschwitzba kerültek, amit egyikőjük sem élt túl. A „nagycsalád” – Neuwirth Jakab leszármazottai – több, mint 50 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket veszített el a Shoáh-ban.
Neuwirth Imre, valamint fiai, Sándor és Miklós, 1945-ben, a felszabadulást követően visszatértek Győrbe és ott próbáltak új életet kezdeni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált és éreztették is velük, hogy nyomdájukra nincs igény, működtetésére nincs lehetőség.
Így aztán, Neuwirth Imre 1946-ban elhagyta az országot. Hajóját az angolok elsüllyesztették, majd a kimentett utasokat Ciprusra deportálták. Innen, Imre, céljának megfelelően, Izraelbe került és Tel Avivban dolgozott 1955-ben bekövetkezett haláláig.
Sándor Győrből Budapestre költözött. Megnősült és gépészmérnök, majd mérnök-közgazdász lett. Két fia (köztük az alulírott), három unokája és négy dédunokája született. 2009-ben húnyt el.
Miklós, Neuwirth Imre másik fia, szintén Budapestre költözött, papíripari mérnök végzettséget szerzett. 1956-ban a család elhagyta Magyarországot és Svédországban kezdett új életet. Egy fia, három unokája és hat dédunokája született. Miklós 2011-ben halt meg.
Imrének már említett legidősebb fia, Jenő, 95 évesen 2015-ben hunyt el Izraelben. Egy lánya, négy unokája és 18 (!) dédunokája él ma.
Az egész „nagycsalád”, azaz Neuwirth Jakab leszármazottjai, ma kb. 240-en, szétszóródtak a világban, többségük Izraelben él.
Ez a „nagycsalád” 2006 óta két-háromévente családi találkozót tart. 2008-ban kb. 100 fő látogatott Győrbe ezen esemény keretében.
Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az emléknap a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor 1945. évi felszabadításának évfordulója.
Örömmel tesszük közzé annak a beszélgetésnek a rövid összefoglalóját, melyet Villányi Tiborral, a Győri Zsidó Hitközség elnökével folytattunk 2022. januárjának első napjaiban. Azt az általános kérdést tettünk fel, hogy Tibor hogyan látja a győri zsidó közösség múltját, jelenét és jövőjét. Válasza az alábbi.
A győri zsidóság múltja és jelene
A győri zsidó közösség jelenéről nem sok jót tudok mondani. A hitélet minimálisra zsugorodott, miközben számomra ez a legfontosabb fokmérője a zsidó élet meglétének. Sajnos a holokauszt következményeként ez jellemző sok vidéki hitközségre. A Győri Hitközség és Zsinagóga udvarán felállítottunk egy emlékoszlopot az elhurcolt és megölt 400 győri és Győr környéki gyermekáldozat nevével. Mind 14 év alattiak voltak. Ők és a meg nem született utódaik lennének most egy klasszikusan működő hitközség tagsága.
Ennek ellenére rengeteg teendőm van és mindent, amit teszek, azért teszem, hogy ne tűnjön el nyomtalanul a hajdan jelentős közösség nagy hagyománya. Őseink kiemelkedő szerepet játszottak Győr iparosodásában, gondoljunk csak Léderer Ágostonra és társaira, akik nagyon sikeresen működő gyárak alapító tulajdonosai és a győri közélet kiemelkedő szereplői voltak. Működésük nyomán Győr komoly iparvárossá fejlődött, kezdve a malomipartól a Vagongyárig, a Szeszgyárig, a város villamosításáig, a textilgyárak sokaságáig, a növényolajgyárak és még számos más üzem létrehozásáig. Ezek a gyárak és üzemek a 19. század vége óta győri polgárok tízezreinek adnak munkát és megélhetési lehetőséget.
Csak az én elnökségi időszakomban több mint száz személyt temettünk el a szigeti temetőben. Ugyanakkor, ez idő alatt alig született Győrben zsidó kisgyermek. Tehát az 1944-ben történt tömeggyilkosággal elindult zsugorodási folyamat, melyet a további elvándorlás csak erősített, megállíthatatlanul folytatódik.
A közösségi ügyek iránti, a vallási életen túlnyúló érdeklődés szintje is rendkívül alacsony. Sajnos, ez már a pusztulást túlélő generációra is jellemző volt, sajnálatosan éppen ők adták, sőt ajándékozták el a Zsinagóga épületét és a Menházat is. Ez utóbbit már visszavásárolta a hitközség a várostól. Az erősen leromlott állapotú épületet sikerült részben felújítani. Földszintjén létrehoztunk egy zsidó vallás-, és helytörténeti kiállítást és egy holokauszt emlékszobát. Az egyik teremben egykori győri családok tablói kaptak helyet. 80 férőhelyes színháztermet is berendeztünk, ami kulturális rendezvényekre alkalmas. Mindezzel célunk az ismeretterjesztés, az emlékezés és emlékeztetés.
Tehát a nagy Zsinagóga már nincs tulajdonunkban, csak egy imatermet használhatunk. Itt tartjuk a szombat fogadását és ünnepeinket. Van előimádkozónk, és kéthetente rabbi jön Budapestről a szombat megtartására és tanításra. 2021 augusztusában a Széchenyi István Egyetemmel karöltve egy szép ünnepség keretében, méltó módon emlékeztünk meg a Zsinagóga 150 + 1 éve történt felszentelésének évfordulójáról. A rendezvényt egy évvel el kellett halasztanunk a Covid járvány kitörése miatt.
Számomra nagyon fontos, hogy ami most megvan, az maradjon is meg. Ennek érdekében ápolom a hitközség kapcsolatait Győr város vezetésével és a kormány megfelelő szerveivel is.
A 2024-re tervezett világtalálkozó
A találkozó megszervezését elvileg támogatom és annak céljaira biztosítom a zsidó intézmények, mint az imaterem, a Menház és a temető látogathatóságát. A rendezvényeken természetesen ott leszek.(Megjegyzés – KP: az Egyetem már engedélyezte nagy Zsinagóga igénybevételét a tervezett események egyik helyszíneként.)
A kezdeményezés nemzetközi jellege is dicséretes, azonban sajnos a tapasztalatom a külföldre került győri túlélők és leszármazottaik kapcsán nem túl pozitív. Néhány éve megpróbálkoztam a külföldi érdeklődés felkeltésével Győr irányában az Új Kelet-ben közzétett közleményekkel, azonban semmilyen reakció sem volt. Sokaknak fekszik felmenője a nagy munkával rendbehozott és folyamatosan karbantartott temetőben, de nagyon sokan a külföldön élők közül, bár időnként meglátogatják a sírokat, nem gondolnak arra, hogy a temetőt fenn is kell tartani, a sírokat ápolni kell. Ez szomorú. Meg kell érteni, hogy a jelentős munkálatok fedezetéül – miután a magyar állam nem finanszírozza a temető karbantartását – az élő hozzátartozóknak rendszeresen fizetni kellene az éves temető fenntartási díját, amely nem nagy összeg. 2022. január 1-től egyes sírra 5.000 Ft, dupla sírra 10.000 Ft. Itt kell megjegyeznem, hogy ez az összeg egy általános temetőfenntartási díj, nem az egyes sírkövek javítási költsége. Az elmúlt két évben hatszáz élő hozzátartozó nélküli, kidőlt sírkövet állíttattunk fel kegyeleti és balesetelhárítási okokból, nagy anyagi ráfordítással.
Kapcsolatban vagyunk a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetével, és az általuk nyújtott pályázat jóvoltából felújításra került 18 első világháborús hősi halott síremléke.
Tervek a jövőre
Nem látok a jövőbe.
Természetesen folytatjuk eddigi munkánkat, mint a hitélet szervezése, a temető karbantartása, a Menház üzemeltetése és Győr kulturális életében történő részvételünk biztosítása.
Terveim között szerepel a győri zsidóságra vonatkozó interaktív adatbázis létrehozása és a szükséges számítógépes háttér kialakítása a Menház alagsorában, melyet teljesen fel kell újítani. Mindez rengeteg pénzt fog felemészteni. Ehhez kormányzati segítséget is kértem. A győri Múzeum vállalná a már nálunk kialakított zsidó helytörténeti gyűjtemény új, modern szekciójának későbbi üzemeltetését.
Alkalmi kiállításokat is szervezünk, így például a Múzeum által biztosított lehetőséggel élve, a közeljövőben a zsidó esküvőről fogunk kiállítást bemutatni.
Ahogy a már két éve tartó járvány lecseng és a helyzet normalizálódik, újra elindítjuk a Győri Zsidó Szabadegyetem előadássorozatát is.
Összefoglalásul annyit, hogy a jelenlegi nehéz helyzet ellenére működünk, magam is, mint mondtam, aktívan működöm, igyekszem terveimet szép sorban, a lehetőségek keretei között teljesíteni, annak érdekében, hogy a zsidóság nyomai megmaradjanak e nagyhagyományú, szép, történelmi város életében.
Eddig Tibor válasza, amit nagyon köszönünk. Igen bizakodunk, hogy a világégés 80. évfordulójának emlékére 2024 júliusában tervezett és már előkészület alatt álló nemzetközi találkozó remélt sikere kedvezően befolyásolja a győri és Győrhöz kötődő zsidóság hagyományainak ápolását és hozzá fog járulni a győri zsidó közösségi élet gazdagodásához.
Szunyogh Szabolcs 1950-ben született Budapesten. Tanárként végzett, de elsősorban újságíróként, lapszerkesztőként, rádiósként dolgozott. Ifjúsági és ismeretterjesztő könyvek, hangjátékok szerzőjeként is ismert. Ma a Klubrádió munkatársa. Munkájáért többek között Radnóti-díjjal és Várhegyi György-díjjal tüntették ki. (A „Magyar menóra” c. könyv fülszövege)
A GYŐRI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE
1490-ben Győrből Sopronba költözött egy Simon nevű zsidó, ez a legrégibb adatunk a győri zsidóságról. A XVIII. századból egy városi határozat sajátos módon értesíti az utókort a zsidók létezéséről: 1748-ban úgy döntött a magisztrátus, hogy kiűzi a zsidókat. A győri zsidókról a középkor után az első komolyabb létszámú közösségre utaló híradás 1795-ből származik: ekkor építették meg az első imaházat Győr-Szigetben. Az első rabbi, akiről tudunk, Schick Ábrahám volt, ő 1803–18 között szolgált Győrben rabbiként.
A szabadságharc idején a győri zsidók Klapka György seregében harcoltak, ezért az osztrákok megsarcolták a hitközséget, a rabbit letartóztatták, egy fiút pedig kivégeztek. 1851-ben a győri és győr-szigeti zsidók közös hitközséget hoztak létre, ugyanebben az évben alapították az iskolát. (1864-től kezdve magyar nyelven folyt a tanítás.) 1866-ban írtak ki pályázatot egy korszerű zsinagógára, amely Benkó Károly és Fränkel (Fraenkel) Vilmos tervei szerint meg is épült, 1870. szeptember 15-én avatták fel. (A templomot 1925–26-ban Bachrach Arnold tervei szerint felújították, kibővítették.)
A nagy szakadás Győrt sem kerülte el: 1870-ben kiváltak a hagyományhű zsidók a reform iránt nyitott kongresszusi közösségből, és létrehozták az ortodox hitközséget.
A kongresszusi, tehát neológ hitközség viszont az ország egyik legfontosabb gyülekezetévé emelkedett. Elnöke Schreiber Ignác királyi tanácsos, a Vaskorona Rend lovagja, az osztrák–magyar bank alkormányzója. Ő hatalmas adományokkal támogatta nemcsak a szegény sorsú gyerekek tanulását, hanem a szegény sorsú tanítók megélhetését is. Ha egy kereskedő elszegényedett vagy csődbe ment, fordulhatott hozzá segítségért. Az ő támogatásából épült fel a zsidó öregek otthona, ahogy akkor nevezték, az Aggok Háza is. Az utódja egy orvos lett, név szerint Pfeiffer Fülöp, aki elődjéhez méltó filantróp tevékenységet végzett. Ettől kezdve (a holokausztig) hagyománnyá vált Győrött, hogy a hitközségi elnök személyes vagyonából is példamutató jótékony munkát végez.
Győrben rövidesen fellendítették az ipart a zsidók. Schlesinger Adolf szeszgyárat, Neubauer Károly gyufagyárat, Kohn Adolf növényolajgyárat, Back Hermann hengermalmot alapított, Keppich Illés pedig dunai gőzhajózási társaságot.
A hitközség hazafias gondolkodású volt, tagjai lelkesen vettek részt az 1. világháborúban, 85 fiatal életét is vesztette a győri hitközség tagjai közül.
A könyv számos zsidó emlékhelyet ismertet az országban
Egy ORZSE (=Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem) hallgató (Lőrinczi Enikő) dolgozatában így számol be a zsinagóga történetéről: „A templomépülethez kapcsolódó iskolát már 1869. október 17-én megnyitották. A költségeket a hitközség az ülőhelyek örök áron való megvételéből, a hitközség tagjainak kamatmentes hiteléből és adományokból fedezte. 1927-ben egy téli templommal bővítették az épületet. A háború után a templom használaton kívül maradt, így állapota fokozatosan romlott. A zsinagóga 1968-ban állami, 1993-ban városi tulajdonba került. 2003-ban kezdődött meg teljes felújítása. A több mint 140 éves zsinagógát 2006 augusztusára sikerült újjávarázsolni. Az egykori győri zsinagóga ma múzeumépületként szolgál, illetve kulturális rendezvényeknek ad otthont. Központi terében és karzatain Vasilescu János műgyűjteménye állandó kiállításon tekinthető meg. Az egykori iskolai szárnyban a Zeneművészeti Főiskola kapott helyet. A holokauszt után a megfogyatkozott zsidó közösség ma már egy külön imatermet használ, amely a zsinagógával azonos épülettömbben található.”
Ma 1444 olyan magyar város és falu van, amelyben volt, de több mint hét évtizede nincs már zsidó hitközség. Győr szerencsére más helyzetben van, noha a holokauszt során tulajdonképpen a győri zsidóságot legyilkolták, mintegy ötezer embert. (A korábban 5700 lelket számláló győri hitközségből a háború után 780 maradt.)
A gettót a Sziget nevű városrészben alakították ki, innen a gyárvárosi nyomortelep barakkjaiba hajtották át a zsidókat, miközben megalázó és durva motozásnak vetették alá őket. Fontos megemlíteni, hogy a győri püspök, akit később részeg orosz katonák lőttek le, Apor Vilmos megpróbálta megakadályozni a deportálást és személyesen ment a nyomornegyedbe a zsidókért, de a csendőrök elkergették.
Magyarországon először Győrött emeltek gránittömböt a holokauszt során elhurcolt zsidó gyerekek emlékére. Mivel az egykori zsinagóga a Széchenyi István Egyetem kezelésébe került, itt, ennek az udvarán állított emléket 2007-ben az elhurcolt ötszáz gyereknek Schweitzer József főrabbi és Szekeres Tamás rektor. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nevében öt botlatókövet helyeztek el 2016-ban elhurcolt győri zsidók emlékére.
Talán legigazabban azok a pedagógusok őrzik a mártírok emlékét, akik tanítványaik szívében emelnek emlékművet. Az érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium honlapján olvashatjuk például egy tizenegyedikes kislány megható sorait: „2015. április 16-án, a magyarországi holokauszt áldozatainak emléknapján Győrbe kirándultunk. A városban található zsinagógát és holokauszt emlékházat látogattuk meg. Az előbbiben meghallgatott érdekes előadásból átfogó képet kaptunk a magyarországi zsinagógák építészeti jellemzőiről és funkciójáról. Majd a felsőbb szinteken a holokauszt-túlélők és zsidó művészek festményeit tekinthettük meg. Ezután átsétáltunk a közelben található emlékmúzeumba, amely a háború alatt menedékként szolgált az üldözötteknek. Ma már a zsidó kultúra megismerésében segíti az odalátogatókat. Szó volt a vallási ünnepekről és hagyományokról, de az egyszerű mindennapokról is. A látogatás legemblematikusabb része számomra a holokauszt-emlékszoba volt, ahol az idegenvezető hölgy mesélt a családja által megélt borzalmakról. Nagyon köszönjük a lehetőséget, megindító és tanulságos út volt.”
A GYŐRI NEOLÓG ZSINAGÓGA
Az az épület, amely ma megtekinthető, és amelyik valamikor a győri zsinagóga volt, Győr Újváros nevű negyedében, a Petőfi téren, pontosabban a Kossuth Lajos utca 5. szám alatt található. A historizmus és a szecesszió stílusjegyeit mutató zsinagóga részletes kiviteli terveit az Örömy, Hencz és Bergh nevű pesti cég dolgozta ki, a kivitelező Fränkel (Fraenkel) Vilmos bécsi építész volt, de igazi tervezőjének Benkó Károlyt tarthatjuk.
Ez egy nagyon impozáns épület. Külső mérete 22,25×35,30 méter.
A hatszáz négyszögöles telket 1866-ban vásárolta meg a hitközség, hogy ott iskolát és templomot építtessen. Összesen 33 pályamű érkezett a pályázatra, közülük Benkóét fogadták el. A költségeket közadakozásból és hitelből fedezték. Először – ez egy jellegzetes zsidó vonás –, az iskola készült el, és csak utána a templom.
A zsinagóga alaprajza téglalap alakú, de mivel a sarkokhoz tornyok illeszkednek, ezért végeredményben a központi tér nyolcszögre emlékeztet. A tornyokat és az imateret könnyű öntöttvas oszlopokra helyezett kupolák fedik, az ikerablakok ívelt záródásúak, a hatalmas rózsaablakon beömlő fény pedig emelkedetté varázsolja a templom belső terét. A kupola több, mint 33 méterre emelkedik az alapszint fölé. A frigyszekrény, a Tóra-fülke és előtte a bima – a neológ szokásoknak megfelelően – a templom keleti végén található. A frigyszekrény fölötti héber szöveg jelentése: „Íme, a Szövetség Ládája, az egész föld Uráé”. (Ez egy bibliai idézet, Józsua könyvének 3. fejezetéből, a 11. versből való.) A belső téren kétszintes, Dávid-csillagokkal díszített karzat fut körbe.
Ez az egyik első neológ zsinagógánk. A keresztény bazilikákra emlékeztet annyiban, hogy vertikalitása az ég felé törő vallásos érzületet fejezi ki, bár nem annyira egyértelműen, mint a budapesti neogótikus Frankel-zsinagóga. Az épület belső tere gazdagon díszített, külső képe pedig a hatalmas kupolával és a tornyok gömbsisakjaival a város egyik dísze.
Eredetileg négyszáz hívő számára volt a zsinagógában ülőhely, de az 1926-ban megkezdődött és 1927. november 20-án befejeződött felújítás során kibővítették a templomot. A háború után, 1946. március 15-én újraszentelték ugyan a zsinagógát, de a töredékére csökkent létszámú győri gyülekezet nem tudta sem megtölteni, sem fenntartani. Az iskolaszárnyakat már 1950-ben államosították, az épület maradék része pedig 1966-ban „ajándékozással” az állam tulajdonába került, a gabonaforgalmi vállalat irodái működtek itt, továbbá a tanács leselejtezett bútorainak raktára. 1973-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola megkapta az iskolaszárnyat. A Kossuth utcai szárnyban még működött a hitközség, és az emeleten volt egy imaterem is (mind a hitközség, mind az imaterem amai napon is működik – honlap szerkesztő). 1994-1999 között, részben Európai Unió támogatásával, sikerült felújítani az épületet, amely ha nem is ragyog teljes régi szépségében, de legalább nem romlik tovább. Jelenleg a Széchenyi Egyetem és a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum működteti, koncerteket rendeznek a kiváló akusztikájú imatérben.
Interjú Lóránd Zsuzsannával (Győr, 1921 – Boston, 2006) a helyi lapban, Lexington, Massachusetts, USA, 1987
A magyar zsidók elleni náci üldözés idején voltak olyan időszakok, amikor Lóránd Zsuzsanna fel akarta adni, öngyilkos akart lenni – bármit megtett volna, hogy megmeneküljön az átélt borzalmaktól. Dr. Lóránd Zsuzsanna (1921-ben született Győrben) édesanyja szeretete és elszántsága nélkül – vallotta be – ma már nem élne.
Az akkori sebek olyan mélyre hatoltak, hogy Zsuzsanna 40 éven át elfojtotta a holokauszt során átélt borzalmakat. „Az utóbbi időben egyre többet gondolok a rémálomra. Hamarosan nem maradnak túlélők, és a világ talán elfelejti” – mondta. Ennek következtében kötelességének érezte, hogy előálljon, és így tartsa életben az emléket és tisztelegjen édesanyja előtt.
A Lexingtonban (Massachusetts, Egyesült Államok) található Emanuel templomban tartott Jom HaShoah emléknapon tartott megemlékezésen mintegy 200 ember előtt mesélte el néhány emlékét. Ez volt az első alkalom, hogy egy csoport előtt beszélt ezekről a fájdalmas dolgokról.
Interjú Lóránd Zsuzsannával, Lexington, Massachusetts, USA, 1987
„Fiatal felnőttként sok olyan alkalom volt, amikor kész voltam feladni” – mondta enyhe magyar akcentussal. De a most 91 éves, vele élő édesanyja volt a túlélés kulcsa.
Margit Klein, Zsuzsanna mamája, 1960, elhúnyt 101 éves korában
Zsuzsanna elmondta, hogy 1944 márciusáig, amikor a németek megkezdték Magyarország megszállását, őt, édesapját, aki orvos volt, édesanyját és testvérét fizikailag soha nem bántották. Ezek a körülmények azonban lassan megváltoztak.
Minden nap új rendeletekkel kezdődött, mondta. „Először is minden zsidónak, akinek fegyvere volt, át kellett adnia azt a német hatóságoknak. Apámnak volt egy rozsdás pisztolya az első világháborúból. A Dunába dobta” – mondta Zsuzsanna. Ezután a rádiókat kobozták el, majd a kerékpárokat. „Napról-napra egyre jobban lealacsonyítottak bennünket” – mondta. „Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem álltam ellen. Fokozatosan lealacsonyítottak minket” – válaszolta. „Apránként.”
Szüleivel és kisöccsével, Lászlóval, sz. Győrben 1923-ban
Végül a nácik az összes zsidót egy „körzeti” központba szállították. Otthonaikat elhagyták, hogy egy túlzsúfolt gettóban éljenek, ahol a sárga Dávid-csillag viselésére kényszerítették őket. Aztán egy nap barakkokba terelték őket, ahol több napig maradtak. Ez idő alatt a nácik mintákat borotváltak a rabbi fejére, hogy kigúnyolják őt. Néhány nappal később mindannyijukat egy vasútállomásra terelték Auschwitz felé. A bátyja pedig egy munkatábor felé tartott.
„Nem tudom, hogy naivok voltunk-e, vagy csak ők okosak, mert azt hittük, hogy egy magyarországi gyümölcsösbe küldenek minket gyümölcsöt szedni” – idézte fel a pillanatot Zsuzsanna. „Úgy voltunk összezsúfolva marhavagonokban, mint a szardíniák, be voltunk zárva. Középre tettek egy vödröt, ami WC-ként szolgált…” – mondta. A vasúti kocsiban magasan voltak kis ablakok, amelyeken át egy nap látta, ahogy a magyar katonák kiszállnak a vonatból, és a német SS-ek beszállnak.
Egyszer a család a menekülés végleges módját fontolgatta: az öngyilkosságot. „Apámnak volt annyi morfium a táskájában, hogy mindhárman öngyilkosok lehettünk volna” – mondta Zsuzsanna. „Kész voltam rá, de anyám közbelépett. Azt mondta, ha a bátyám túléli, soha nem bocsátja meg nekünk”. Zsuzsanna egy pillanatra elhallgatott, majd mondta, hogy „jobb lett volna, ha apám öngyilkos lesz. Elgázosították hónapokkal azután, hogy Auschwitzba került”.
Auschwitzba érkezésükkor felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. A férfiakat és a nőket szétválasztották. Mielőtt elment volna, Zsuzsanna apja azt mondta az édesanyjának, hogy ne hagyja ott a lányukat. Ezután a nácik mindenkit leborotváltak. Zsuzsanna és az édesanyja egymás mellett álltak, de nem ismerték fel egymást, amíg nem kiáltották a nevüket.
Rosszul illeszkedő, hátul nyitott ruhákat kaptak. Aztán megparancsolták, hogy álljanak sorba, és egész éjjel számolták őket. Zsuzsanna súlyos fülgyulladást és magas lázat kapott. Gyenge volt, amikor a nácik az összes zsidót egy sorban letérdeltették, karjukat a magasba emelve, egy-egy téglával a kézben. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább tartsa a kezét a magasban, „arcon vágtak, és vér csorgott a számból” – mondta.
„Anyám tudta, hogy nem élném túl” abban a ruhában, ami rajta volt – mondta Zsuzsanna. Ezért az anyja ellopott egy férfi kabátot egy SS-tiszt melletti kupacból. „Ha meglátta volna” – mondta Zsuzsanna – „azonnal lelőtték volna”.
Már két hónapja voltak Auschwitzban, amikor a nőknek parancsot adtak, hogy meztelenül meneteljenek „mint a lovak” az SS-tisztek előtt. „Ez a szelekció miatt volt. Kevés volt a munkás” – mondta. Zsuzsannát és édesanyját elválasztották egymástól.
„48 éves volt” – mondta Zsuzsanna az édesanyjáról. Kedves, „kicsi” asszony volt – tette hozzá. De az édesanyja „nagyon komolyan” vette az apja megbízását. Így, amikor a nácik összeterelték a csoportot, és a lánya bent volt a barakkban „egyszerűen bemászott a barakk ablakán” – mondta Zsuzsanna. Mivel neveket nem vettek fel, Zsuzsanna édesanyja elvegyült a csoportban.
Ezt a csoportot arra választották ki, hogy egy németországi kisvárosban levő gyárba menjenek dolgozni, napi 12 órát, heti hat napot. Bár az élelmezés és az életkörülmények „valamivel jobbak” voltak, Zsuzsanna megbetegedett tüdőgyulladásban. Amikor édesanyja meglátogatta a gyengélkedőn, a lengyel orvos azt javasolta Zsuzsannának, hogy másnap menjen vissza dolgozni. „Másnap mindenkit, aki a gyengélkedőn volt, visszavittek Auschwitzba” – mondta Zsuzsanna.
Igazolvány a felszabadulás után, 1945
Aztán egy este a nácik felsorakoztatták őket, és azt mondták nekik, hogy induljanak el. „Ha leültél” – mondta Zsuzsanna – „lelőttek”.
„Szürkületkor indultunk el, és 35 kilométert gyalogoltunk, mert az amerikai csapatok közeledtek. „Meg akartak szabadulni tőlünk” – folytatta. „Egy völgyben akartak legéppuskázni minket.” A menetelés alatt Zsuzsanna annyira legyengült, hogy az édesanyjának kellett vonszolnia. Egy másik nő is megállt volna, ha Zsuzsanna édesanyja nem rángatja őt is. „Ez a 48 éves nő, az anyám, két embert vonszolt egész éjjel” – mondta az asszony.
A csoportot az mentette meg, hogy az egyik német őr el akart búcsúzni a családjától, ezért hosszabb útvonalon meneteltek. „Ez az előnyünkre vált” – mondta Zsuzsanna, mert az amerikai csapatok elfogták a csoportot. „Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap reggelt” – mondta, amikor bevonultak egy faluba, és látták a befont hajú gyerekeket és a fehér blúzos embereket.
Igazolvány a felszabadulás után, 1945
Hirtelen megszólalt a riadó, és a zsidókat egy dombtetőre terelték. „Sok repülőt láttunk és lövöldözést hallottunk” – mondta. Amikor hajnalodott, a német őrök eltűntek. Aztán Zsuzsanna és az édesanyja lesétáltak a dombról, megpillantottak egy magas férfit. Fehér sisakot viselt, és fehér karszalagot, rajta az „MP” betűkkel. A szabadság ízét az a csokoládédarab hozta meg, amit a katonától kapott.
Nyolc évvel a felszabadulás után, Dallos Péter bátyjával, Györggyel, sz. 1953
Idézet Dallos Péternek, Zsuzsanna második gyermekének (sz. 1956. május) egyik üzenetéből a honlap szerkesztőjéhez:
„Bárcsak még élne, de 15 évvel ezelőtt elhunyt … 2006. június 17-én.
Bár már két hete kómában volt, apám minden nap ott ült az ágya mellett, és folyton azt mondta neki, hogy „Péter el fog jönni hozzád”. (A szüleim Boston környékén éltek, de én New Yorkban). 2006. június 17-én dél körül végre megérkeztem … és két perccel később anyám kilehelte a lelkét.
Mivel szenvedélyes rajongója volt az operának és különösen Verdi zenéjének, gondoskodtam róla, hogy a gyászszertartáson Verdi „Requiem”-jéből ezt a részletet játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=7UENK70U6Lk„
A 2024-es eseményt gazdag tartalommal és megfelelő színvonalon igyekszünk megrendezni.
Ezért a rendezvény, előzetes számításaink szerint, jelentős költségekkel jár. Az elkerülhetetlen részvételi díjat csak akkor tudjuk elfogadható szinten tartani, ha sikerül támogató, adakozó személyeket vagy szervezeteket megnyerni ügyünkhöz.
Küldd el családod tömör történetét, vagy a zsidó Győrt érintő más írásokat. Kérünk, írásod ne legyen több 2 oldalnál, 1,5-ös sortávval. Használj Word formátumot. Mellékelj 2-3 fényképet.
Léderer Ágoston, közgazdász, vegyész, gyáralapító és műgyűjtő (Böhmisch-Leipa, Csehország, 1857 – Bécs,1936), a Győri Szeszgyár és Finomító Rt. (1890 eleje) és a győri Magyar Waggon- és Gépgyár megalapítója (1896), egyben a Monarchia legnagyobb műgyűjteményének tulajdonosa volt. Az Osztrák Vasúti Forgalmi Rt. és a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.megalapítása is az ő nevéhez fűződik.
Egon Schiele: Léderer Ágoston
Oly sok minden kötötte Győrhöz, hogy esküvőjét Serena Pulitzerrel (Budapest, 1867 – Budapest, 1943) 1892-ben Győrben tartották meg. A szertartást a Dohány utcai zsinagóga főrabbija vezette. 1911-ben pedig családjával együtt Győrbe költözött, és megszerezte a magyar állampolgárságot. Az első világháború után visszaköltöztek Bécsbe. Bécsi lakásuk a Bartensteingasse 8. alatt volt, kastélyuk (Ledererschlössel) Wien-Weidlingauban.
Léderer a világháború során nagy összegekkel támogatta a menekülteket, szegényeket és a megsegítésükre létrehozott intézményeket. 1915-ben ő maga is alapítványt hozott létre rokkant katonák segítésére 200 000 koronás összeggel.
Nemcsak gyáralapító és műgyűjtő volt, de művészpártoló is. A család szoros baráti kapcsolatban állt a kor leghíresebb bécsi művészeivel, köztük Gustav Klimttel. Bécsi lakásuk egyik szobáját Klimt festményeinek szentelték. Klimt egész alakos képet festett a kor híres szépségének tartott Serenáról, de Serena édesanyjáról és lányáról, Elisabethről is. 1912-ben Klimt ajánlására Egon Schielét is megismerte a család, aki hosszabb időt töltött náluk Győrben. Schiele ezalatt több képet is festett a legfiatalabb fiúról, Erik Lédererről, de a ház uráról is ismert egy szép portréja. Ez alatt az idő alatt festette meg az akkor még álló győri Kecskelábú fahidat (az elpusztultnak vélt kép a véletlennek köszönhetően pár éve feltűnt).
Egon Schiele: Kecskelábú híd
Itt hallgathatod meg a győri Kisalföld napilap podcast-ját, amelyben Biczó Zalán, egyetemi könyvtáros és győri helytörténész számol be legújabb kutatásairól Egon Schiele győri tartózkodásáról, ott készült munkáiról és a Léderer családhoz fűződő baráti kapcsolatairól: https://www.kisalfold.hu/helyi-kultura/2025/10/egon-schiele-gyor-biczo-zalan (készült 2025 októberében).
Álljon itt néhány további Schiele ábrázolás a Léderer család tagjairól:
Egon Schiele: Erich Léderer ablak előtt, 1912; forrás: Kunstkopie
Egon Schiele: Elisabeth Léderer, 1914; forrás: Wikipedia
Egon Schiele: Serena Léderer, 1917; forrás: Wikiart
Amatőrökként éppítettük és működtetjük ezt a honlapot. Tartalmi és technikai hibát biztosan követünk el. De jelezd nekünk észrevételeidet, mindent megteszünk, hogy javítsuk honlapunk minőségét!
