Családom, az Adler család története 1945-ig

Írta: Adler György

Bevezető helyett

Szüleim az ország különböző településeiről származnak, de az életük úgy hozta, hogy fiatal korukban Győrbe kerültek, győrivé váltak. Életük nagy és legfontosabb részét itt élték le. Minden, ami Győrről, a győri zsidóságról szól, róluk is szól.

Szép és derűs gyerekkorom volt. Szüleim néha meséltek családjukról, a múltról, de 1944-45-ről nagyon keveset. A falon egy kislány képe lógott. Ha kérdeztem, nehezen, röviden válaszoltak: eltűnt, nem jött vissza. Én pedig nem kérdeztem és azt sem, miért nincsenek nagyszüleim? A kérdések elmaradására nincs érthető válaszom. Néha egy-egy elejtett megjegyzés: X nyilas volt, Y rendes, Z megőrizte és visszaadta a szőnyeget… Ha a felnőttek társaságában el is hangzott egy-egy szó háborúról, lágerről, jött egy elterelő, hárító mondat: na, beszéljünk másról. Majd csend.  Mikor Eichmannt elfogták, nagy volt az izgalom, talán az öröm is.

Szüleimet 1978-1982 között veszítettem el. Úgy távoztak, hogy a holokauszt vagy a soá szót nem ismerték. Akkor még nem voltak „divatban”. A deportálás szó mindent lefedett. Azóta nagyot fordult a világ. Megszólaltak még élő áldozatok, és néha kortárs külső szemlélők is. Én pedig megöregedtem, és most szeretném a ritkán elhangzott mondatokat felidézni, az emlékeket összerakni, rögzíteni. Fiatal koromban, sőt még később is éltek olyanok, kiktől kérdezhettem volna 1945 előtti családomról. Nem tettem és most szembesülök az elmaradt kérdésekre remélhetett válaszok pótolhatatlanságával. Hogy válaszoljak gyerekeimnek, unokáimnak, ha ők kérdeznek?

Mint sok családban, nálunk is előkerült a félretett koffer. Levelek, igazolványok, fényképek, papírdarabkák. Ebből és az évtizedekkel ezelőtt elhangzott mondattöredékekből próbálom megírni családom történetét. Lesznek zárójelek és kérdőjelek. Csak így megy.

Az Adler család

A kőszegi zsidók eredetileg a Várvidék híres Hét Községéből (Seva Kehilot) származtak, mely 1938-ig fennállt. A hét község Kismarton (Eisenstadt), Nagymarton (Mattersburg), Lakompak (Lackenbach), Sopronkeresztúr (Deutschkreutz), Boldogasszony (Frauenkirchen), Kabold (Kobersdorf) és Köpcsény (Kittsee) voltak. A környező kisebb falvak zsidósága is ezekhez, a hét hitközség valamelyikéhez tartozott.

Az Adler család írott nyomait 1834-ig tudtam visszavezetni, ükapámra, Adler Ábrahámra és dédapámra Adler Maxra (Mordechai). Nagyapám, Adler Simon 1863-ban született Répcebónyán (Piringsdorf), ami hitközségileg Lakompakhoz tartozott. (Hatan voltak testvérek, Simon, Lipót, Jónás, Zsigmond, Adolf és Amália). Nagymamám, Steiner Röschen 1875-ben született Kismartonban.  Simonnal 1896-ban házasodtak össze. Nagyapám előzőleg négy másik fivérével és egy húgával együtt költözött a Répcebónyához közeli Kőszegre. Ekkor még meglehetősen szegények voltak.

A testvérek főleg terményekkel kereskedtek, volt kevés saját földjük is. Lassan valamivel vagyonosabbá váltak. Simon nagyapám textilkereskedő lett. Viszonylagos jobb módot és tekintélyt szerzett és rövidesen a kis kőszegi hitközség alelnöke lett. Vannak családi fotóim az Adler fiúkról. Se kalap, se szakáll se pajesz, csak komoly bajusz, mint mindenkinek akkoriban, miközben nagyon is tartották a vallási szabályokat.

Nagymamámnak kis vegyesboltja volt Kőszegen a Várkörön, ahol kora reggel frissen pörkölte és darálta a kávét a várakozó asszonyoknak. Édesapám született elsőnek, két húga (Dóra, Riza) és két fivére (Elek, Ernő) követte. 1945 nyarát egyedül ő élte meg. Riza 13 évesen diftériában, Dóra 20 évesen tüdőgyulladásban, Ernő 35 évesen vesebajban, Elek koncentrációs táborban halt meg.

Apám Kőszegen született 1898. február 2-án. A következőkben az ő történetét próbálom meg összeszedni.

Iskolákban

Mivel a család német anyanyelvű volt, 1904-ben az elemi iskola előtt elküldték a rokonokhoz Berhidára, magyar szót tanulni. 1916-ban érettségizett a kőszegi Bencés Gimnáziumban. Igen, ez akkor még lehetséges volt. Már javában dúlt az első világháború és az érettségi tablóra a diákok katonaruhában fényképezkedtek. Mint érettségizett hadköteles karpaszományos, Bruck Királyhidán (ma Bruck an der Leitha) kapott kiképzést, és mint a Vas megyei 83. számú gyalogezred zászlósa „sorfalat állt” Ferenc Jóska bécsi temetésén. Sőt, mi több, az akkor még új Tschardasfürstin-t is látta a Johann Strauss Theater-ben.

Az első világháborúban

A galíciai orosz frontra került. Százada a bevetést szerencsésen elkerülte. Itt találkozott először haszid pólisi zsidókkal, ami – ahogy sokszor mesélte – örök emléke maradt. A benne élő kép szerint egy öreg kalapos kaftános zsidó pihen egy útszéli padkán, mögötte hatalmas kő feszület. Galíciából századát az olasz frontra, a Piave mellé vezényelték, ahol már véres ütközetek folytak. Hónapokat töltöttek lövészárkokban. A hullaszag ellen arcukra kötött, rumba áztatott zsebkendőt viseltek. Hadnagyi rangot és ezüst vitézségi érmet kapott, valamint Károly csapatkeresztet. Ezektől 1942-ben a győri katonai parancsnokságon, ahová személyesen berendelték, „ünnepélyesen” megfosztották.

Mikor az olasz front összeomlott, minden felbomlott. Sikerült az olasz hadifogságot elkerülnie. Ezredes ismerőse, bizonyos Lehár Antal, Lehár Ferenc testvére, kapta fel a visszavonulók közé lovas szekerére és segítette az úton hazafelé. Letetvesedve, lerobbanva érkezett Szombathelyre, majd leszerelve Kőszegre.

Kőszegen 1920 elejéig nagybátyjai (Lipót, Zsigmond és Adolf) üzletében segített. Nagynénje, „Mali néni” vezette a kóser háztartást. A testvérek, nem tudom az okát, ez számomra örök rejtély marad, nem alapítottak családot, viszont mindenben segítették Simon bátyjuk gyerekeit. Dóra húgával együtt náluk lakott.

Építészmérnök

1920 őszén Budapestre ment, hogy beiratkozzék a Műegyetem építész karára, de a kapuban őrt álló diák-turulosok és Ébredő Magyarok zsidót nem engedtek be az épületbe, még hadnagyi uniformisban sem… Így Bécsbe utazott és beiratkozott az ottani Műegyetemre. Tanulmányaiban a nagybácsik támogatták. 1925 végén szerzett építész diplomát. A Bécsben töltött vidám évekről mindig szívesen mesélt. Beleszeretett Bécsbe, a város zenéjébe, kultúrájába. Erre tett pontot az Anschluss. Schuschnigg kancellár 1938. március 11-i rádiós búcsúbeszédének utolsó mondata így hangzott: „Gott schütze Österreich!”

Mint fiatal, okleveles építészmérnök visszatért Magyarországra. Állást keresett, és azt 1926 május 1-től, a Stadler-Hornek-Reich építőmesteri cégnél Győrben találta meg. Úgy mesélte, hogy „itt tanultam meg, hogyan nem szabad dolgozni”. Munkáját egy év múlva Bruder Ignác okleveles építőmérnök-építőmesternél folytatta, mint építésvezető. Részt vett az ekkor épülő öt lépcsőházas hatalmas városi bérházsor építésében Nádorvárosban, az Eőrsy Péter utcában. A cégtulajdonos Bruder 1930. januárban hirtelen meghalt, sírja a szigeti zsidó temetőben található.

1930. április 1-től önállósította magát, mint győri tervező és egyben kivitelező építőmester. Most már igazi győri volt, barátokkal, evezős társakkal. Első megbízásai egyike a révfalusi Rónay Jácint utca 2/a bérház áttervezése volt. Ekkor már dúlt a gazdasági válság és ő erőteljesen jelezte a vonakodó építtetőnek, hogy a terv szerinti, sokszobás nagypolgári lakások nem lesznek kiadhatók. Kisebbek kellenének. „No, de … mérnök úr, nem akarok proli lakásokat” szólt a válasz. Végül is apám érvei győztek. A két szoba hallos, személyzetis lakások mind elkeltek. „Adler úr, miért nem volt még erőszakosabb?” hányta szemére a háziúr.

Amennyire tudom, munkás évek következtek. Nem unatkozott. Sorra jöttek a megbízások a győri és környéki gyáraktól. Ekkor bővült a Linum Tauszig Textilgyár, a Grab Max és Fiai Linóleum Gyár, épültek a pápai Perutz Pamutfonó tisztviselő lakásai, az ászári Keményítőgyár, a magyaróvári Timföldgyár.

Lakóépületek közül Győrben a többszintes Kiss J. u. 23/a, az Aradi Vértanúk u. 13.  és az Árpád út 41. őrzik többek közt keze munkáját. Ez utóbbi földszintjét nyomda foglalta el, nehéz gépekkel, ma ruhaüzlet.

Családalapítás

1931-ben megnősült. Felesége Schwartz Manci (Margit), egy soproni textilkereskedő lánya volt. 1933 februárjában a Csillag Szanatóriumban megszületett testvérem, Marianne. 1934-re elkészült saját tervezésű és kivitelezésű kétszintes, négylakásos lakóháza a Dugonics u. 11-ben, melynek emeletén élt családja és itt volt, külön bejárattal az irodája is. Ez a ház is szolid Bauhaus stílusban épült.

Teltek az évek. A rengeteg munka mellett, ahogy mondani szokta, „csak télen fagyszabadság alatt tudtunk Mancival szabadságra menni, nyáron bizony leadtam a zsíromat”.

Marianne a győri zsidó elemi iskolába járt. 1943 szeptemberében nagy nehézségek árán sikerült beíratni a győri gróf Apponyi Albert Leánygimnáziumba. (Numerus clausus: 6%-os plafon!)

1944

1944. március 19-én döbbenten állt a Vilmos császár úti járdán és bámulta a Budapest felé vonuló német katonai konvojt. „Pista” szólt a mellette álló ismerőséhez, Udvaros Istvánhoz, a szociáldemokraták győri vezetőjéhez: „Ez megszállás!” „Ugyan Manókám, mire gondolsz?! Csak átvonulnak az országon” hangzott a válasz.

Az ezt követő hónapok történéseiről, a kollaboráns magyar közigazgatás botrányos világrekordjáról nem írok. Sokan, sokszor megírták. Még többen elkenték és teszik ma is.

A győri zsidóságot először a Győr-Szigeti gettóban gyűjtötték össze, majd június elején gyalog menetben a Budai úti barakk táborba zsúfolták őket. Itt volt ő is feleségével, kislányával. 1944 június 10 körül a győri Budai úti barakk gettóba jöttek a honvédségtől és „toboroztak”: „a Komárom – Szőny vasútvonalon a síneket kell helyreállítani az angolszász bombatámadás után. Aki jelentkezik kisegítő munkaszolgálatra, annak családja mentesül a németországi kitelepítéstől”.

Mancival egyetértésben jelentkezett. Elbúcsúzott feleségétől és kislányától. A döntésre, a búcsúra néhány perc állt rendelkezésre. Így lett először a komáromi Igmánd erőd lakója, majd a gánti 102/209 ill. 102/303 kmsz. munkaszolgálatos század tagja.

Hűséges pallérja, Hambeisz József, bátor volt és tisztességes. Biciklivel járt a Budai út és Komárom között. Vitte-hozta a leveleket apám és Manci között. A „hogyan”-t nem tudom. Manci levelei megmaradtak. Remény, erő, optimizmus és a teljes tájékozatlanság áradt belőlük. Semmit sem sejtett. Utolsó, ceruzás, csalódott búcsúlevele június 14-én éjjel kelt: „Mégis mennünk kell. Hajnali négykor van az ébresztő és indulunk. De erős vagyok. Te is az legyél.” Manci és 11 éves kislánya a második győri transzporttal június 17-én érkezett a végállomásra.

Munkaszolgálatos sorsát követni tudom, mert levelezett ugyancsak munkaszolgálatos, szombathelyi Elek fivérével. Elek utolsó levele 1944. november 7-én kelt Abdáról. Ezután nyomtalanul eltűnt. Apám 1945-ben még elment Abdára, mikor Radnótiékat exhumálták. Hátha. De hiába…  A valóságot 2011-ben tudtam meg. Elek századát átadták a németeknek. „1944 november 24-én a Sachsenhauseni KZ-ben regisztrálták 116509 számon. Innen átkerült az Ohrdruf KZ-be. További sorsa ismeretlen” írták az ottani dokumentációs múzeum-központból.

Szerencsésebben alakult apám sorsa. Százada a gánti bauxitbányában dolgozott. A parancsnokok és a keretlegények, úgy tűnik, emberségesek voltak. Az egyik honvédtisztes Dobi István volt.  A kisgazda. Vele barátságba került, ő segítette, ahol tudta. 1945 után is találkoztak. Hambeisz József hűségesen ide is követte. Élelmet és tiszta ruhát vitt. 1944 novemberében, a nyilas puccsot követően a honvédségi hatáskörbe tartozó munkaszolgálatos századok megszűntek. Át kellett adni őket csoportokban a németeknek. Az ő százada valamilyen – számomra ismeretlen okból – szerencsés volt. Fennmaradt az 1944. november 19-i keltezésű 1460/944 számú „leszerelési jegye”, ami számára a munkaszolgálat végét jelentette.

Felszabadulás után

Gántról elindult Budapest felé. Egy arra tartó német katonai teherautó felvette. Osztrák katonák ültek a platón. Hibátlan bécsi dialektusára megnyíltak. „Szidták Hitlert, mint a bokrot, nagyon” mesélte. Budapesten a Dob utca 19-ben talált menedéket, ahol már több győri ismerőse is dekkolt. Valahogyan gettórendőrségi igazolványa is lett, ami éjjel-nappali ki-bejárást biztosított. Azért ez sem volt életbiztosítás. Egy alkalommal a nyilasok a házba betörve a földszinten tartózkodó kb. 10 embert kihajtották „rakodásra”. Az ott valami kását kavaró győri Tenner Kata (később Vadasné) lesoványodott apámat hirtelen leguggoltatta a sarokban és rátett egy nagy vájdlingot. A visszaforduló nyilas kereste: „hol a szemüveges?” „Hát kiment magukkal!” volt Kata válasza. A kihajtott emberek soha nem tértek vissza. Január 18-án a gettó felszabadult.

Mint mérnök, már január 22-én kapott egy orosz-magyar nyelvű nyomtatott (!) igazolványt, „… munkahelyén nélkülözhetetlen, az utcán fel nem tartóztatható, más munkára el nem vihető …”. A felszabadult pesti oldal még csak lassan tápászkodott fel a romokból, amikor felkereste a Magyaróvári Timföld RT. pesti igazgatóságát. Jól ismerték az óvári munkákból. Volt kóvedja, rögtön kapott talán 1000 pengőt, mint előleget, a leendő munkákra. Akkor ez még pénz volt. Vett valahol emberibb ruhát magának és egy kapualjban egy marék Versatil ceruzát. Már a munkára gondolt.

1945. március 28-án Győr is felszabadult. Április közepén hazatért. Hambeisz József valahogy megőrizte a Dugonics utcai lakást, ami így üres volt, de a bombázásokat követően üveg nélküli ablakokkal. Nem volt egyszerű üveget szerezni. Emlékszem, még 1960-ban is egy-egy ablakkeretben két-három részből állt az üvegtábla. Az utca túloldalán lévő házat bombatalálat érte.

Várt. Várta vissza családját. „Várom vissza Mancit és játszópajtásomat, „Mamikát”, Mariannt” írta ugyancsak megmenekült sógorának Sopronba. Nem tudom, valójában mit tudott, mit akart tudni, hiszen a nyár folyamán már szállingóztak vissza a deportáltak. A Joint Győrben is várta a hazatérőket, átutazókat. Tífuszos lett, a győri kórházba került. Udvaros István, a szocdem párt vezetője, aki ekkor már Győr polgármestere volt, apácákat rendelt ágya mellé napi 24 órában. Felgyógyult. „Nem az eszemnek köszönhetem, hogy megúsztam” emlegette e hónapokat idézve.

Életben maradt, egyedül szűkebb és tágabb családjából. 47 éves volt ekkor. Élete a szörnyű tragédiát követően még koránt sem zárult le, de ez már másik történet.

---

1946-ban vésték fel a kőszegi temetőben „időben” meghalt nagyapám sírkövének hátuljára az alábbi neveket: apám felesége, Adler Manóné, Schwartz Manci (1910-1944); testvérem, Adler Marianne (1933-1944); nagymamám, Adler Simonné Steiner Röschen (1875-1944); nagyapám testvérei: Adler Adolf (1866-1944), Adler Amália (1871-1944), Adler Zsigmond (1873-1944); apám testvére: Adler Elek (1901-1944) és felesége Koritschoner Olga (1909-1945).

---

A fényképeket Adler György bocsátotta rendelkezésre.

Szerkesztette és az angolra fordította Krausz Péter

---